R2-D2 írásai 2.0

.



Odaát S10




„A Mennyben is meg a Pokolban is béke van. Pihenjetek egy kicsit!”

Azt hiszem, ez bizony nagy baj…legalábbis az Odaát tizedik szezonjában: ez gyakorlatilag megahatároz mindent, ami itt a fiúkkal fog történni. Az előző évad véres polgárháborúját lezárva, az ott megismert rengeteg kiváló új karakter feltűnéséhez képest ez a kaland egyértelműen sótlanabb lett, hisz most először a Wincnchester fivéreknek nem kell új, legyőzhetetlennek tűnő külső erővel harcolniuk. Ha úgy veszem, ez egy egészen kiváló és bátor dolog volt a showrunnerek részéről, hisz egy maratoni sztori tízedik fejezetében az írók mertek újat húzni, mertek olyat lépni, amit eddig nem: alapjaiban változtatták meg a sorozat lelkét. Ugyanakkor… ugyanakkor az a helyzet, hogy ezzel ki is öltek belőle valamit, nem véletlenül fanyalog a net azon, hogy ez lett az eddigi leglaposabb szezon: igazi, hatalmas fenyegetettség, hiteltelen túlélési kalandok hiányában ez csak egy „laza lötyögés” volt főhőseinknek…

Persze nekem még így is tetszett. Én imádom ezt a két lököttet, imádom az egész SupNat univerzumot angyalostól, démonostól, boszorkányostól, mindenestől. Nekem bizony elég, ha a főcím feltűnik és a Winchester fivérek bevágódnak a Chevy Impalába egy új ügy után indulva: szerencsére ez a jó szokás, mármint az epizódonkénti vadászat nem múlt el. Találkozunk újból vámpírokkal, egy egészen újfajta parazita is előkerül (egyébként az egyik legjobb epizód pont a vizet elvonó élősködős), néhány új motivációjú démon, szellem is színesíti az évadot – de talán a legfontosabb mégiscsak  Rowena, a boszorkány szála. Gondoltátok volna, hogy a Pokol Királyának van anyja??? S hogy magára hagyta szegényemet ifjúkorában, mert épp máglyán akarták elégetni és menekülnie kellett???  És azt gondoltátok volna, hogy a mennyből meg lehet szökni? Ugye, nem?? Sőt, azt gondoltátok volna, hogy a Frankenstein család hatalmas befolyást szerzett a világban, ők okozták pl. a 9/11-et is? Mert, hogy a lételemük a káosz és zűrzavar, amiben igazán nagy pénzt lehet keresni???  Na de arra biztos nem tippeltetek volna, hogy Jancsi és a Boszorkány annyi év után is életben van? S hogy ifjakat süt még a vén banya mindig???

A felsorolt finomságok mellett a sztori egyébként nagyjából arra épül, amivel a kilencedik évadot abbahagytuk: Dean, kezén Káin Pecsétjével démonként ébred újra. Az évad első szakaszában Sam próbálja megmenteni testvérét, kiűzni belőle a démont, majd a sorozat további részében Sam próbálja megmenteni testvérét és leszedni kezéről az Első Átkot. Káin pecsétje ugyanis felemészti hordozóját, lassan, de biztosan a Sötét Oldal felé taszítja: ez pedig nem másban nyilvánul meg, mint esztelen – de hatásos – öldöklésben. Dean sokszor kontrollálatlanul gyilkol, néha bizony azt is nehéz neki megállnia, hogy sajátjaira támadjon: hatásában leginkább az Egy Gyűrűhöz tudom hasonlítani Dean terhét. Így telik a 23 epizód, rengeteg moralizálással, rengeteg „Nem hagyom, hogy ez megtörténjen!” és „Megoldjuk, valahogy mindig megoldjuk!” folyamatosan ismétlődő mondatokkal. Érezhetően sokkal inkább fókuszál az egész történet ezúttal az emberi gonoszságra, a saját magunkban rejlő sötétség legyőzésére, mint valami globális fenyegetettségre, érezhetően a központi téma a két srác kapcsolata. Ha ezt először látom, bizony iszonyat tetszett volna, nagyon sok hatásos és ütős eseményen keresztül vezet az út Dean pusztulásához… csupán az a baj, hogy ez (vagy legalábbis ehhez hasonló) már volt.

Ugyanis a fiúk már nem egyszer feláldozták magukat a másikért, már nem először játszották el azt, hogy a másik akarata ellenére megmentik testvérüket. Már mindegyikük volt démon is, mint ahogy mindegyikük kötött alkut a gonosszal a másik érdekében. E szempontból viszont lényegtelen, hogy most épp egy eltávolíthatatlan pecsét a küldetés célja, ráadásul – ami a SoA utóhatásaként különösen zavart – itt is kezdődik a titokban szervezkedés, a „Nem mondjuk meg neki” szindróma. Gyakorlatilag az egész évad korábbi önmaga ismétlése – és így, mint olyan, valóban hagy kivetnivalót maga után: ugyanarra a sakktáblára megyünk vissza, mint a korább években, csupán a bábuk mások. A Boszorkánytanács behozatala mondjuk jó ötlet volt, mint ahogy a Styne család rövid tündöklése is, mégis súlyukat tekintve egyik sem érhet fel egy Luciferhez korábbról, de egy Metatronhoz sem. Annyit mindenképp elérnek velük, hogy a figyelmet felkeltsék/fenntartsák és némi árnyalást adjanak Dean küzdelméhez. S ha már boszik: ismét csak rácsodálkoztam arra a sikeres koncepcióra, amiben egy újabb végtelenül irritáló, unszimpatikus női karaktert sikerült kreálniuk a vörös hajó kígyó személyében: nem egy Gemma, de ezt is szívesen kibeleztem volna. A végén már a Pokol Királyának kellett drukkolnom…  

Még két dolgot mindenképp meg kell említenem. Az egyik a S10E5, a 200-ik epizód, ami egyszerűen zseniális lett. Az Odaát sosem szégyellte magát kifigurázni, itt pedig a fiúk egy saját magukról szóló színpadi előadásba botlanak bele – rengeteg humor, geg színesíti azt a 40 percet. A másik meg a „Grohl ügynök és Cobain ügynök” féle kinyilatkoztatások: talán icipicit kevesebb van belőlük, de ez az évad is tömve van filmes kiszólásokkal, poénokkal, utalásokkal, valamint a hasonló ügynöknevekkel. Mikor Dean személyi igazolványait olvassák föl, azon több mint mosolyogni lehet. A zene ezúttal is fontos szereplő (de talán még abból is kevesebb lenne), mindenestre mikor Dean slágert kezd hallgatni, az mindent visz. Három hatalmas figura is feltűnik az évadban a megszokottak mellet, az egyik ugyebár egy régi barát, a másik az egész okozója, a harmadik meg abszolút személyes kedvencem, maga a Halál. Tényleg, a Halált meg lehet ölni??? És tényleg: a finálé cliffhangere után végre előbújik Isten a színfalak mögül?? Mert az új valami, ami itt elszabadul ( , megint), az már szerintem Winchesteréknek is sok lesz…de majd egy év múlva meglátjuk.

Összességében – még ha nem is ez volt a legjobb szezon – nekem ez is bejött. Szeretem őket, rengeteg hatalmas élményt adtak korábban, így ha most nem is jutott olyan rengeteg belőle, a múltból még jócskán van eltéve. Amikkel én egy ilyen évadot simán kifényezek magamban. Objektíven nézve ez is hagy kivetnivalót maga után, viszont ma már másodszor kell feltennem a kérdést: De minek is legyek objektív???




80%



.

.




Valami követ / It Follows





Az e havi VOX újságban egy kétoldalas ajánló keretében egyenesen „Az utóbbi idők legstílusosabb, legfélelmetesebb és egyáltalán: legprímább…” horrorfilmjének titulálták ezt a mozit, ami állítólag annyira újszerű, meg félelmetes meg izgalmas… hogy totál magával ragadott az írás. Leginkább talán a „hideglelősen gyönyörű” szókapcsolat fogott meg, sokáig ízlelgettem e szavakat még utána is. Miután pedig a Valami követ tavalyi film (végigjárták vele a fesztiválokat, hangos sikereket aratva), bíztam benne, hogy nem kell moziban megnézni, mert arra az égvilágon semmi esélyem nem lenne – szerencsére, nem is annyira meglepő módon így is lett.

A hype nagy része badarság. Nem rossz film a Valami követ, egyáltalán nem rossz, de ha egy horroron az ember képes elbóbiskolni, akkor ott van valami bibi. A tényleg érdekes képi világ, fényképezés és a zseniális hangulatfokozó zene mellett azonban nagyjából semmi nincs, ami említésre méltó, még az annyira eredetinek mondott alapötlet sem: gyakorlatilag a A kör egy újragondolt változata, amiben a videokazettát a szex helyettesíti. 16-os karikás módon.   . A szitu ugyanis az, hogy van egy átok, ami szexuális úton terjed: aki „megkapja”, azt követni kezdi egy valami (leginkább talán szellem), s ha utoléri, akkor képes megölni szerencsétlent. A körből kilépni egy jófajta dugással ugyan ki lehet, de aztán az ember fia/lánya kénytelen elmondani az ágypartnerének, mire számítson, ugyanis ha azt nem teszi, és az ártatlan áldozat meghal, akkor a követő szellem visszalép egyet a listán és megint arra száll rá, aki az előző volt a sorban. Ez egyébként rögtön fölveti azt a nem kis erkölcsi problémát, hogy kinek is adod át az átkot: igazából ugyebár azzal kefélsz, akit szeretsz, de őt meg pont nem akarod kitenni ilyennek, a másik eset, amikor meg vadidegennel fekszel össze (talán fiúknak ez könnyebb), no de ott meg kénytelen vagy elmondani a szabályokat, mert a páciens halálával semmi értelme nem volt. Na jó, max. egy jó numera…meg egy kis átmeneti nyugalom.

Aztán van még egy alternatíva (amit itt is meglovagolnak), mármint hogy levenni az átkot a barátról, s magunk boldogulni vele – de az meg meglehetősen kockázatos. No, ezek az alapszabályok, még talán kiegészítve annyival, hogy természetesen a Követőt csak az áldozat látja és természetesen nem hisz neki senki. A film elején így egy lány alsóneműben rohan ki egy amerikai kertváros amerikai házából egy amerikai utcára, majd ahogy a kamera körbefordul, - megmutatja, hogy nem látnunk semmit! – a lány berohan a lakásba slusszkulcsért és rémülten elhajt. Nemsokára egy tengerparti helyszínelés áldozataként találkozunk vele legközelebb – felütésnek nem volt rossz. Totál bizonytalanság, sejtelmes kezdés: az, hogy öt perc után még semmit nem tudunk a filmről, egyáltalán nem baj. Az már sokkal nagyobb, hogy tizenöt perc után sem, csupán becsöppenünk egy tini?élet mindennapjaiba, kicsit klisés, kicsit unalmas családi légkörbe. Apropó, család. Csak a legvégén tűnt föl, hogy bazzeg itt senkinek nincs se apja, se anyja, itt a gyerekek össze-vissza bóklásznak mindenhol, a csaj az erdőben a motorháztetőn alszik, meg amúgy is, alapban olyan kihalt minden, mintha megtörtént volna a nagy világégés.

Jay (Maika Monroe) e világnak a része, átlagos, nem túl okos, nem túl buta, de szerintem nem is túl szép lány. Miután aktuális pasijával, Hugh-val (Jake Weary) épp túl van egy romantikus együttléten, a srác közli vele, hogy innentől valaki követni fogja, semmiképp ne engedje, hogy az a valaki el is érje. Hatásos módon aztán a távolból egy meztelen néni közelít Jayhez – aki így kénytelen hinni a dolgokban – fejvesztve menekül. Haza, tesójához és barátaihoz, de a – nevezzük egyszerűség kedvéért szellemnek – természetesen ott is rátalál. A mozi innentől egy állandó mozgásban lévő kis társaság története, akik közösen menekülnek a szellemek elől, közösen próbálnak megoldást találni a problémára. Nem véletlenül írtam szellemeket, ugyanis érdekes módon mindig más alakot vesz fel az illető: ha ajtót kell betörni, akkor egy magas, erős férfiét, ha be kell bújni valahova, akkor egy kissrácét. Arra mondjuk nehéz összefüggést találni, a pucér nő mi célból jelenik meg, de maga az egész követésnek a megjelenítése kétségkívül hatásos. Egyszerre nyugtalanító, izgalmas – ugyanakkor hamarosan a film a saját maga által felállított szabályokat felrúgva sajnos picit komikussá is válik.

A helyzet ugyanis úgy alakul, hogy az egyik alapvetés, miszerint csak az átokhordozó láthatja a szellemet, egy idő után érdektelenné válik: a kis csapat megtalálja a módját, hogy a láthatatlan emberszerű teremtménnyel felvegye a harcot. Aztán, az egyik szereplő, az általa is ismert, napok óta várt fenyegető esemény tudatában simán ajtót nyit valakinek: vagy az illető volt komplett hülye, vagy a nézőt tekintik annak. A történet szempontjából a magam részéről érdeklődéssel néztem volna, hogy bármit is kiderítenének erről az átokról, hogy bárki, bármilyen formában adott volna támpontot, mi ez, honnan jön és miért is van. Ha csak az egyetemista szubkultúrát nézem, eléggé hihetetlen, hogy mindez titokban maradhatott a mai digitális, facebookos világban – mert az még rendben is lenne, ha a mozi szándékos mobilkommunikáció ignorálása következetes lenne, de azért közben csak okostelefonon vagy tableten néznek meg valamit. Akkor hogy is van ez?? Tudom, hogy nem kell mindent mindig szájba rágni, meg hogy itt koncepció is volt az ismeretlentől való félelem, de valamit azért illett volna tudni erről a fenyegetésről – márcsak azért is, hogy én, a néző mennyire vegyem komolyan. Meg legalább némi útmutatást adni arra a furcsaságra, hogy bizony ártó szellemünk meglehetősen ad-hoc módon ijesztgeti páciensét, néha totál nem jött le, mikor és miért tűnik és nem tűnik föl. Van, mikor napokig nem látják, aztán csak előkerül – az azért egy átoknál ne legyen már racionális magyarázat, hogy az áldozat autóval elmenekül és napokig tart, míg a sétáló szellem utoléri…  

Ezen gondolatok ugyanakkor senki kedvét ne vegyék el: a Valami követ még így is működik. Egyszerűen annak, hogy valaki a távolból szép lassan, fenyegetően elindul feléd, elképesztő hatása van. Minden olyan jelenet, mikor a sétáló szellem van a képen, szinte hibátlan, a rendező pedig kegyetlen jó érzékkel választott hangulatkeltő zenét hozzá. Komolyan mondom, az a monoton szintetizátoros dallam már önmagában annyira nyugtalanító, hogy az maga képes feszültséget adni az eseményeknek. Olvastam, hogy hivatkozási alapoknak Carpentert emlegetik: nos, a zene tekintetében ez feltétlenül megállja a helyét, az A köd, A 13-as rendőrőrs ostroma, az A dolog legjobb pillanatait idézi meg. A szellemek - már amikor közelről mutatják őket – kifejezetten ijesztőek lettek, még akkor is, ha icipicit azért a fehérköpenyes japán horror vonal ugrik be róluk. A film fényképezése, kamerahasználata bámulatos, néha olyan, mint ha egy művészfilmet néznék, lassú snittek, melankolikus képek: igaz, ezeken lehet elbóbiskolni, de éber állapotban bizony nagyszerű élmény. Maga a mozi is az lehetne, ha a saját kis logikai szabályait betartaná, nomeg, ha kevesebb üresjárat lenne benne: sajnos több ízben, míg várunk a szellemre, s nincs, ami feszültséget keltsen, rendesen leül a hangulat.

Amúgy nem rossz. De korántsem olyan jó, mint mondják.




75%



.

R2-D2 írta:

Valami követ / It Follows

Egyszerűen annak, hogy valaki a távolból szép lassan, fenyegetően elindul feléd, elképesztő hatása van. Minden olyan jelenet, mikor a sétáló szellem van a képen, szinte hibátlan, a rendező pedig kegyetlen jó érzékkel választott hangulatkeltő zenét hozzá. Komolyan mondom, az a monoton szintetizátoros dallam már önmagában annyira nyugtalanító, hogy az maga képes feszültséget adni az eseményeknek. Olvastam, hogy hivatkozási alapoknak Carpentert emlegetik: nos, a zene tekintetében ez feltétlenül megállja a helyét, az A köd, A 13-as rendőrőrs ostroma, az A dolog legjobb pillanatait idézi meg. A szellemek - már amikor közelről mutatják őket – kifejezetten ijesztőek lettek, még akkor is, ha icipicit azért a fehérköpenyes japán horror vonal ugrik be róluk. A film fényképezése, kamerahasználata bámulatos, néha olyan, mint ha egy művészfilmet néznék, lassú snittek, melankolikus képek: igaz, ezeken lehet elbóbiskolni, de éber állapotban bizony nagyszerű élmény. Maga a mozi is az lehetne, ha a saját kis logikai szabályait betartaná, nomeg, ha kevesebb üresjárat lenne benne: sajnos több ízben, míg várunk a szellemre, s nincs, ami feszültséget keltsen, rendesen leül a hangulat.

Amúgy nem rossz. De korántsem olyan jó, mint mondják.

75%

Ezt a filmet már kinéztem magamnak hónapokkal ezelőtt, és úgy tűnik, azon kevés horrorok egyike lesz, amit a mi mozinkban is vetítenek majd.
Utána térjünk vissza rá .
.

.




Jurassic World





„ - A főnökség szerint a génmódosítás fokozná a hűha-faktort.
     - De ezek dínók! Elég hűha …”

Hát nem. Nem elég… az, hogy immár negyedszerre látunk dínókat a vásznon, kétségkívül örvendetes tény, de az, hogy már immár negyedszerre látjuk ugyanazt, kicsit lelohasztotta a lelkesedésemet. Félreértés ne essék, remekül szórakoztam a filmen, egészen kiváló családi mozi, igazi nyári blockbuster – de aztán nagyjából ennyi. Tulajdonképp egy ismétlő anyag az előző év(tizedek) tartalmából, „először van a hűha, utána meg a sikítás és a rohanás”. A legeslegfontosabb üzenet, miszerint az ember(iség) nem tanul semmit, viszont elveszett a látvány és a kaland oltárán: a mozi egy szimpla vidámpark élmény lett, amiben a bajt nem a kisikló hullámvasút, hanem a szabadon bóklászó húsevő fenevad jelenti. Egyúttal szerettem volna átugorni a minden írásban kötelezően megemlített visszacsatolást az 1993-as Jurassic Parkra is, de akárhogyan is gondolkodom rajta, szinte képtelenség kikerülni azt. Pedig aztán igazán jót tenne (tehetne) a Jurassic Worldnek is, ha önmaga megállna a lábán, ha nem kéne állandóan azon agyalnunk, a nagy előd fényében hogy muzsikál a franchise újraélesztése... de nem megy. No persze mindez eléggé nehéz is, ha a film önmaga mutogat állandóan hátrafelé, önmaga kínálja a kapcsolódási pontokat, így, még ha el is akarnánk felejteni, hogy mi ezt már láttuk (minimum kétszer), nem sikerül.

Annak ellenére, hogy Nublar szigeten 20 évvel ezelőtt már kudarcba fulladt egyszer az őslénypark megnyitása, sőt, a Sorna szigeten is beütött a krach, néhány üzletember az extraprofit reményében (meg némi szokásos háttéralkuk miatt) úgy gondolja: nem baj, próbáljuk meg harmadszor is!! Hátha akkor nem szabadul el ismét a sziget legveszedelmesebb vadállata, hátha akkor nem a sikításé lesz újból a főszerep …    Mr. Hammond öröksége és ökörsége tehát nem veszett kárba. Valami félkegyelmű társaság évek szorgos munkájával újranyitotta a parkot, a genetika csodáit felhasználva egész sereg új fajt keltett életre. Az új, immár Jurassic World (bazzeg, saját honlapja is van   ) névre keresztelt szórakoztató centrum pedig egy modern vadaspark koncepciójára épülve igazi látványosságot nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Nekem kicsit fura ez az alapfelállás - tekintve az első kísérlet csúfos kudarcát -, fura, hogy egy épeszű világban bárki engedélyezne még egy őslényparkot, amit ráadásul emberek tízezrei látogathatnak: mindegy, a pénz nagy úr, fogadjuk el, hogy ez akár lehet is. A romokból tehát új világ születik (hehe, a romokat azért meghagyták), ahova naponta emberek tízezreit transzportálják (hogy pl. hol alszanak, az rejtély) – s ami éveken át gond nélkül működik. Az igazat megvallva, az, hogy pár évente új attrakcióval kell előállni egy parknak a nézőszám növelése miatt, az elégedett mosolyt csalt az arcomra, sőt, akár zseniális ötletként is tekinthető: a nagy vidámparkok valóságban is komoly eurómilliókat ölnek fejlesztésbe, négy-öt évenként építenek új, egyre extrább járműveket. A konkurencia hiányában itt azért icipicit sántít a dolog, no meg egy új faj kikísérletezését nem feltétlenül célszerű egyazon helyen megtenni, ahol a tápláléknak szolgáló emberek futkosnak, de hát akkor meg mi lenne a filmmel??? Meg úgy alapban az egész franchise-zal??

Szóval van új park, új emberekkel, akik éppolyan balfaszok és önhittek, mint húsz évvel ezelőtti társaik. Komikus és morbid is egyben Hammond szobra: de tökéletesen jellemzi is az új gárda egoizmusát. Csinálnak a laborban egy Indominus Rex nevű állatkát, ami nagyobb, mint az állatok királya, a T-Rex, aki aztán természetesen elszabadul, s akit természetesen valahogy meg kell állítani. A mozi kétharmada teljesen várható módon az I-Rex pusztításával és megállítására tett kísérlettel foglakozik, a legfontosabb hollywoodi filmdramaturgiát felhasználva: fixen tudható, ki éli túl a kalandot, ki kivel jön össze és milyen következménye lesz mindennek. Tulajdonképp egy végtelen kliséhalmaz az egész (immár negyedszerre), totál objektív szemmel nézve nagy izgalmaktól és újításoktól mentes átlagos produkció, amit egyes-egyedül az őslények emelnek ki a tömegből. Karakterei egysíkúak, története kiszámítható, viszont maga az őslénytan akkor is érdekessé tenné, ha nem lenne a három nagy múltú előd. Mert akkor most lennénk elájulva először magától a dínóparktól…

A kérdés megint csak az, ami legutóbb többször is felmerült: Minek is kéne objektívnak lennem? A Jurassic World minden ökörsége és sablonossága ellenére totál beszívott, két órára magam is részese voltam a kalandnak. Egyszerűen lenyűgöző az a világ, amit itt létrehoztak, a korábbi fajok dupláját használva egy igazi őslény- vadasparkban éreztem magam: tátott szájjal bámultam a Mosaurus etetését, a Raptorok őrült vágtáját, az állatsimogatót. Nyaralásaink során rengeteg vadasparkban és állatkertben jártunk, voltunk delfin show-n, vízi állatkertben: az egész film ezeket a pillanatokat idézte meg. Az amúgy abszolút érthető nosztalgiafaktor nálam ugyan nem játszott akkora szerepet, mint esetleg azoknál, akiket a Jurassic Park épp gyerekkorában ért, de én is elmosolyodtam a diszkrét és kevésbé diszkrét célzásokon és kapcsolódási pontokon. A hasonló beállítások, zene, a felhasznált díszletelemek mind-mind segítik, hogy a rajongók nyakig elmerülhessenek a filmben. A tárgyilagos, esetleg semleges nézők meg rácsodálkozhatnak egy valagnyi új faj életre keltésére, amik mellé még használati utasítást is adnak. Sőt – egyébként ez tetszett a legjobban – simán kidumálják, hogy melyik dínó miért is nem pont olyan, mint esetleg azt a paleontológusok elképzelik.

S akkor ezzel (mármint a dínókkal és azok viselkedési normáival) el is érkeztünk ahhoz, amitől én az előzetesek alapján leginkább tartottam: az idomított velociraptorokhoz. Nos, a park legcoolabbnak szánt figurája, Owen (Chris Starlord Patt) viszonya a raptorokhoz sokkal, de sokkal elfogadhatóbb, mint azt esetleg sejteni lehetett… Figyelembe véve, hogy talán az új tenyészetbe már talán kevertek más gént is, meg azt, hogy Owen kvázi apjuk a vadaknak, simán lecsúszik a torkunkon ez a falat. Azon már, hogy a vörös picsa kezében a fáklyával hogy is tud elfutni a másik állat elől, picit húztam a számat, de aztán miután kiderült, hogy ez bizony ugyanaz a dög, aki volt korábban is, kissé megenyhültem. De a legszélesebb mosoly akkor ült ki az arcomra, mikor a finálé gigászi küzdelme véget ért. Pontosabban ahogy véget ért. Talán még fel is nevettem a  moziban…

Korántsem állítom, hogy hibátlan film a Jurassic World. Rajongói szemmel talán az, de engem ez most nem vakított el. Nekem ez most szimplán csak egy egészen kiváló kalandfilm volt, aminek kliséi és butaságai nem tudták eltompítani a 60 millió évvel ezelőtti kor újbóli megelevenedésének látványát. Aztán azt majd meglátjuk, hogy a folytatásokban sikerül-e kilépni a saját maguk által megszabott mókuskerékből, meglátjuk. Végül is… vidámpark is rengeteg van a Földön. S nincs két egyforma abból sem…




80%



.

.




Trónok harca S5




Valahogy megint úgy vagyok, mint a SoAS6 után: kész szerencse, hogy az évadzáró fináléja és gondolataim formába öntése között eltelt némi idő, mert bizony tegnap éjjel hangosan elküldtem a picsába mr. Martint, meg az összes írót/showrunnert… most már kicsit lenyugodtam, feldolgoztam azt, amit láttam, így írásom jóval visszafogottabb lett, mint lett volna 24 órája. Ami még változtatott a hangulatom, hogy immár a spoileres írásokat is átböngésztem, és úgy néz ki, van, amit én értettem félre s van, ami változni fog a jövőben: ez által lelkem ugyan kicsit megnyugodott, de azért továbbra is kételkedem Martin teljes épelméjűségében. Nem önmagában azzal van a bajom, hogy válogatás nélkül nyír ki bárkit a sorozatban, hanem inkább azzal, hogy csinál egy családot (Házat), az egész filmfolyam legnormálisabb szereplőit, és utána kéjes örömmel döfködi a kést a szívükbe… és a néző szívébe is. Akkor meg minek? Egy idő után minek nézze az ember fia az egész GoT-t, ha már nincs senki, akit ebben a nyomorult univerzumban szeretni lehetne???

Majdnem sikerült a S3E9-et überelni. Ez az S5E10 nagyon közel van hozzá, egyrészt a Szégyen Sétájával, másrészt meg a Fal eseményeivel. Ugyanakkor az ilyen egy órákért, az ilyen epizódokért érdemes keresi, kutatni, az ilyen sokkoló élményekét érdemes sorozatot nézni, esetleg nem félbehagyni azt. Jó, a GoT esetében a félbehagyás ugyebár szóba se jöhet – pláne az ötödik évadnál - , de amikor talán úgy érezni, kicsit leül az egész, esetleg egy helyben jár, nem történik benne semmi, no akkor gondoljunk arra, mit is nézünk, s mi várhat ránk….

Az igazság az, hogy a GoTS5 nagyon sokáig csak döcögött. Az évad első kétharmadában nem nagyon történt semmi rendkívüli (mármint GoT mércével mérve), szereplőink a teljesen megszokott környezetükben a teljesen megszokott formájukat hozzák. A Királyvárban ugyebár egy temetésre készülnek, a Lannisterek és a Tyrellek közti huzavona, a hatalom megszerzése és megerősítése azonban csak a szokásos szemétkedésekkel és ármányokkal történik – meg hát sok újdonságot már ezektől a szereplőktől nem is láthatunk. Ezt amúgy érezhették az írók is, mert a vérfrissítés, a bigott Egyház felemelésével és annak hatalom gyakorlásával kegyetlen jó lett, az új szereplő, a Főveréb nevű egyházfő pedig egy hihetetlen figura. A tízedik epizódra kicsúcsosodó konfliktus felépítése az egész évadon át egyszerűen zseniális volt, de egyben olyannyira összetett is, hogy a kéjes élvezettel várt, talán legjobban utált szereplő megalázása egyáltalán nem okozott akkora élvezetet, mint azt közben gondoltam volna. Hiába tudtam volna sokszor kitekerni a nyakát, meg végighúzni egy ló után kötve a városon – az a helyzet, amibe a köcsög egyház kényszerítette, szimpátiát ébresztett bennem. Aztán az is lehet, simán kijött az, hogy még mindig jobban gyűlölöm a hit tetovált homlokú fanatikus katonáit a történet egyik legutálatosabb női szereplőjénél… közben az is eszembe jutott, hogy talán Gemma, talán Gemma Teller hasonló sétájának tudtam volna egyedül örülni.

Délre tekintve szintén áll a víz a tóban. Már korábban sem értettem, Dany miért áll meg Meerenben, miért viseli annyira szívén a város sorsát: aki a Vastrónért indul, annak nincs ideje hónapos kitérőkre. Pláne, miután egyre nyilvánvalóbb, hogy a külső rendcsinálás itt is belső ellenállást, partizánmozgalmat ébreszt – ezáltal viszont a sereg meg nemhogy nőne, inkább összemegy. Oké, ki kellett várni itt is a finálét, a nagy arénás ütközetet – ami amúgy ISZONYAT NAGY EP II TISZTELGÉS!!! -, de az egész déli szálat, ami eddig kedvencem volt, kimondottan laposnak éreztem. Talán csak az új jövevény, a Királyné új Segítője érkezése hoz némi színt a történetbe – mondjuk neki önmagában a léte maga egy színfolt. Minden gondolata, elmélkedése élmény volt - ahogy egyébként a mindkét, Királyvárat elhagyó szarkeverő érvelése is. Ugyanakkor az eddigi kedvenc szálam a kedvenc fehérhajú Targaryenemmel kicsit háttérbe szorult – mert ott van a hideg Észak, Havas Johnnal és Deres várával.

Nos, a negyedik évadhoz hasonlóan a súlypont itt is Északra tolódott. A legfontosabb és lemegrázóbb események itt történnek, legyen szó akár Winterfell eseményeiről, Sansa sorsáról, akár Havas John tetteiről, vagy Stannis és serege esetéről. Az északi szál bővelkedik a gyomrosoktól, egyszerűen brutális élményt nyújt az itt eltöltött játékidő. Ennyi drámát, ilyen szintű sokkot kevés sorozat tudott eddig okozni (a 24 mondjuk mindenképp), szinte már féltem, mikor a kamera a forró déli területekről északra váltott. Egyszerűen rossz volt nézni a Stark lány esküvőjét, majd szenvedését, mint ahogy az őrült királyaspiráns mindent felemésztő istenhitét is. Az egészben a legüdítőbb talán még mindig a Falon túli események voltak, ahogy a friss parancsnok elmegy a Vadakért, és az a csata ott a parton – az szenzációs. Kár, hogy súlyos következményei lesznek, kár, hogy az írók nagy ívben leszarják, kit szeretnek a nézők. Sőt, néha már nagyon komoly szándékosságot érzek az egész mögött, egy szándékos polgárpukkasztó középső ujjat: Nesze neked!  Ezt is kinyírjuk!!!

Ayra Stark és Braavos megint egy fura történet. Amennyire bírtam a kis csajt eddig, amennyire lenyűgözött az eddigi útja (legyen az akár korábban Tywin Lannister szolgálata, vagy a Vérebbel közösen megtett út), annyira laposnak éreztem az egész mondandót ott a Fehér és Fekete ajtók mögött. Tulajdonképp nem is egészen értem, ez a Sokarcú Isten hit mire való, minek Ayrának hónapokig hullákat mosdatni, mire is akarnak itt kilyukadni. Pláne azzal, ahogy ennek is vége szakadt… ugyanis azzal, ami itt történik a lánnyal, azzal, hogy Deresben én azt az ugrást végzetesnek értelmeztem, azzal, ami a Fekete Várban fináléként arcunkba tolnak, azzal számomra egy komplett cél tűnik el, egy Ház, ami az összes közül talán a legszerethetőbb volt. Martin eddig is rájuk volt szállva – no de akkor mi a fasznak hozta létre őket?

Ide jön egy másik bosszantó dolog: Hodor hiánya. Tessék mondani, kedves írók, a félbehagyott Brandon szállal mi lesz? Mi volt olyan nagyon fontos ebben a semerre nem mozduló évadban, hogy egy pici kis kitérőt ne tudjunk tenni a két fiú plusz a félkegyelmű védelmezőjük történetére??? Az igaz, hogy ebben az évadban talán a mágia és a fantasy kicsit háttérbe szorult, de azért a Mások meg a Sárkányok mellé simán belefért volna a varjak szemszögéből láttatott világ is. Nekem kifejezetten hiányzott ez a három karakter, ez volt az első évad, amiben nem hallottuk, hogy Hodor, Hodor… Az új helyszín, Dorne szintén kissé felemás lett (olyan időhúzó jellegű), az amazonok jók, Oberon tesója azzal a néger állattal meggyőző – mégis, kicsit súlytalannak éreztem az itt történteket. Még akkor is, ha ugyebár ott, a hajón megesik, ami megesik. Apropó. Írtam már valamelyik korábbi évadnál, hogy Martin honnan meríti ezt a végtelen gonoszságot, amit itt a karakterekre ráruház, de még mindig rendre rácsodálkozok arra, amit itt néhányan bosszúból, érdekből vagy csak szimpla őrületből megtesznek. És miért van az, hogy általában a nők a szemetebbek és kegyetlenebbek???

Ha mindenáron összegeznem kéne, azt mondanám, hogy a Trónok harca ötödik évada a hetedik epizód csatájáig átlagos, vagy inkább átlag alatti volt. Utána viszont olyan fergeteges és felkavaró finálét produkált, amire öregkoromban is emlékezni fogok. Maga a sori kissé kisebb volumenű, néhány szálat simán elhagytak, a korábbi 10 helyett most 5-6 helyszínen zajlanak az események. Az erotika az első évadokhoz képest lényegesen visszafogottabb és talán megalapozottabb, mint ahogy az egészet megmosolyogtatóvá tevő mágia is. De ettől ez még egy vérbeli fantasy sorozat marad, ami egy bámulatos világot tár elénk: az emberiség történelmére hajazó helyszínekkel, az emberi jellemket végletekig bemutató karakterekkel, no meg a nézők idegeit kikészítő eseményekkel.




85%




.

.




A Lazarus hatás




„A Lazarus-szindróma a keringés spontán újraindulása az előzőleg sikertelenek bizonyult újraélesztési kísérletek után. 1982. óta 25 hasonló esetről készült feljegyzés. A jelenség a bibliai Lázár után kapta a nevét, akit Jézus hozott vissza a halálból. A ritka jelenség oka egyelőre homályos: az egyik elmélet szerint a kardiopulmonális újraélesztés során a mellkasra gyakorolt nyomás  miatt indul be egy belső mechanizmus, amely a keringés beindulásához vezet. Az újraélesztési kísérlet végeztével ugyanis a szív elernyedhet és a keletkező elektromos impulzusok hatására újra ütemes összehúzódásokba kezdhet. Mások a hiperkalémiával  (a vér magas kálium-szintje) vagy  a vérben lévő túl sok adrenalinnal magyarázzák a csodaszámba menő feltámadásokat”.

Ezt olvasva azon tűnődöm, mekkora potenciál is volt ebben a meglehetősen közepesre sikerült horrorban, milyen kiváló orvosi alapanyag, illetve annak misztikus teológiai értelmezése van az események mögött – viszont az alkotók egyszerűen képtelenek voltak eldönteni, mihez kezdenének mindezzel. Elindulnak egy úton, ami megidézi az Egyenesen át hangulatát, ők maguk emlegetik benn a Cujót, aztán egy idő után hirtelen a Lucyban találjuk magunkat, aki egy túlnyomórészt Stephen King hatásait magába olvasztó de egyben vallási tucathorrorba vezeti a filmet. Mindenből egy kicsi, a végeredmény meg egy üres massza, egy kis riogatással, no meg hatalmas kliséhegyekkel.

Van egy kis orvoscsapat, akik évek óta kísérleteznek egy bizonyos szérummal: ez a csodaszer arra hivatott, hogy az esetleg műtőasztalon meghalt pacienseket vissza lehessen hozni a halálból, így az értük küzdő dokiknak több idejük legyen megmenteni őket. Csodás elgondolás, kiváló ötlet – csak baromi nehezen jönnek az eredmények. A csapat alapban egy sablonválogatott, vezetője Frank (Mark Duplass) a tipikus, munkájáért élő, istent játszó tudós, társa, jobbkeze  - és meglepő módon szerelme   – pedig  Zoé (Olivia Wilde), aki majd az események katalizátora lesz. Kettejük mellé még van egy kötelező néger karakter, Niko (Donald Glover), aki titokban szerelmes Zoéba, meg egy nagyszájú zseni, Clay (Evan Peres), akinek legfőbb ismérve, hogy állandóan Jesse Eisenberg jut róla az eszébe az embernek. Hozzájuk csatlakozik a kötelező kamerás, ezúttal egy lány, Eva (Sarah Bolger) személyében… nem is értem, miért, hisz az általa behozott perspektíva totál mellőzött lett a moziban. A csapat tehát hollywoodi tankönyv szerint összeválogatott társulat, a sablonos belső viszonyokkal – ez még azonban nem lenne akadálya egy ütős kis mozinak. Az indulás a kísérletezgetéssel, a kutya felélesztése, az állat fenyegető mivolta kimondottan hangulatos perceket okoznak, valahogy ez a laboros-orvosos vonal működik. A mozi talán két legijesztőbb pillanata is ebbe az időszakba datálódik, kétszer a frász jött rám a kétségkívül hatásvadász, abszolút indokolatlan, de ütős jelenettől. Még a Cujó emlegetésén, illetve a tágabb filmes világgal kapcsolatos kiszóláson is felvillanyozódtam: mert ugyan kimondottan lassan építkezik a film, de ekkor a lehetőség még benne volt…a kutyakísérlet kétes mellékhatásai kellő fenyegetettséget jelentettek a továbbiakra.

Valahol ott romlott el minden, miután az egyik szereplő baleset következtében meghal, a többiek meg vissza akarják hozni. Alapban az egész helyzet irtó kínos, a szokásos veszekedés, a helyes-helytelen dilemma újbóli szájbarágása csak egy újszülöttnek lehet elsöprő erejű megvilágosodás – ráadásul megint egy olyan szitu, amiben felelős, intelligens emberek mennek totál szembe a józan ésszel (egy jegygyűrű motivációja miatt). Mindegy, a halott felkel, és furcsa dolgok kezdenek történni vele és körülötte: Carrie-hez hasonló képességekkel felvértezve szisztematikusan – ámde cél és értelem nélkül kezdi likvidálni a körülötte lévőket. Igazából fogalmunk sincs, milyen lény lett, a mozi nagyvonalúan elkerüli ezt a kérdést, egyszer a pokolból visszatért ember, egyszer – copyright by Supernatural – fekete szemű démon, egyszer agyának 100%-át használni képes különleges teremtmény. Akinek természetesen sötét múltja van, és aki természetesen ezzel a múlttal képtelen elszámolni: bevon hát a saját rémálomvilágába egy külsőst    hogy az oldja meg a film és az áldozat problémáját. Itt amúgy végleg elvesztem az egészben, egyszerűen képtelen voltam összerakni, mit is szerettek volna az alkotók kihozni a helyzetből: a PG-13 (megint) korhatár túl sok esélyt nem adott nekik.

Van egy látszólag céltalanul, de eléggé vérmentesen gyilkolászós halottunk, aki egyszerre démon, vezeklő ember, szerető társ, felfokozott agykapacitású élőlény. Telekinézis, megszállottság, düh, bűnbánat egyszerre van benn jelen, személye legalább annyira kusza és értelmezhetetlen, mint ahogy maga a film is az. A Frankenstein megkerülhetetlen, mint ahogy a Flatliners is. A Kedvencek Temetője és a Cujo mellett a Ragyogás, a Carrie erősíti a horror vonalat, amibe csúnyán belerondít a Lucy gondolatisága. Qrvára nem áll össze az egész, nincs egy egyértelmű iránya, stílusa, gondolatisága, a némi ijesztgetés ellenére sokkal inkább tudnám értelmezni egy erősebb vallási thrillernek – ha ráfeküdtek volna akár arra a vonalra is. A halálközeli élmény, a mi van az egyenesen túl újfajta megközelítése a Pokollal ugyanis egészen kiváló alap lett volna a film második felére – de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább a korhatáros riogatás felé fordítják a film szekerét. Olyan az egész, mint egy labirintus, az írók/alkotók össze –vissza forgolódtak, kanyarogtak az úton, a jó kis orvosi thrillerből (amibe még a kutatás katonai célú felhasználását is belekeverték egy jelenet erejéig!!) indulva eljutottak a tucathorrorok zsákutcájába. Kiszámítható cselekmény, kiszámítható karakterek, jó néhány önmagához képest is buta csavar. Fura módon pedig az egész film hangulata megmarad az első, orvosi thriller vonalán, csak közben a halottból lett démon átveszi a főszerepet.

A színészektől elájulni nem lehet, hozzák a minimumot, de semmi több: talán egyedül Olivia Wilde az, aki tényleg kicsit többet bele a közösbe. Viszont számomra önmagában ez a lány nem jelent akkora vonzerőt, hogy képes legyen megszépíteni a filmet. A látvány, a díszlet viszont nagyon rendben van, a filmen érezni, hogy friss produkció: az egész stílusa, vágásai, beállításai mind a kor követelményeit idézik. Sőt, ide kell kapcsolnom, hogy a film hangkeverése olyan szinten zseniális, hogy ilyet már rég hallottam. Az ember füle sok film után hozzászokik a térhatáshoz, megszokja az ilyen olyan zajokat a hangfalakból – nos, az A Lazarus hatás ehhez képest egyszerűen egy orgia. Borzasztó jól működnek az effektek, néha már önmagában a hang képes rettegést kiváltani a nézőből, ez pedig zseniális. Megmondom őszintén, ha ezt esetleg nem rendszeren néztem volna, még ennyi pontot sem ért volna el nálam: kliséhalmaz, rengeteg felvett, de kihasználatlan szállal, nagyon kevés igazán ijesztő jelenettel. Totál középszer, mint annyi másik társa.




55%



.

R2-D2 írta:

A Lazarus hatás

Ezt olvasva azon tűnődöm, mekkora potenciál is volt ebben a meglehetősen közepesre sikerült horrorban, milyen kiváló orvosi alapanyag, illetve annak misztikus teológiai értelmezése van az események mögött – viszont az alkotók egyszerűen képtelenek voltak eldönteni, mihez kezdenének mindezzel. Elindulnak egy úton, ami megidézi az Egyenesen át hangulatát, ők maguk emlegetik benn a Cujót, aztán egy idő után hirtelen a Lucyban találjuk magunkat, aki egy túlnyomórészt Stephen King hatásait magába olvasztó de egyben vallási tucathorrorba vezeti a filmet. Mindenből egy kicsi, a végeredmény meg egy üres massza, egy kis riogatással, no meg hatalmas kliséhegyekkel.

A színészektől elájulni nem lehet, hozzák a minimumot, de semmi több: talán egyedül Olivia Wilde az, aki tényleg kicsit többet bele a közösbe. Viszont számomra önmagában ez a lány nem jelent akkora vonzerőt, hogy képes legyen megszépíteni a filmet. A látvány, a díszlet viszont nagyon rendben van, a filmen érezni, hogy friss produkció: az egész stílusa, vágásai, beállításai mind a kor követelményeit idézik. Sőt, ide kell kapcsolnom, hogy a film hangkeverése olyan szinten zseniális, hogy ilyet már rég hallottam. Az ember füle sok film után hozzászokik a térhatáshoz, megszokja az ilyen olyan zajokat a hangfalakból – nos, az A Lazarus hatás ehhez képest egyszerűen egy orgia. Borzasztó jól működnek az effektek, néha már önmagában a hang képes rettegést kiváltani a nézőből, ez pedig zseniális. Megmondom őszintén, ha ezt esetleg nem rendszeren néztem volna, még ennyi pontot sem ért volna el nálam: kliséhalmaz, rengeteg felvett, de kihasználatlan szállal, nagyon kevés igazán ijesztő jelenettel. Totál középszer, mint annyi másik társa.

55%

Tényleg mintha egy King-megamixi lenne . Ezek szerint 10%-nyival jobban szeretem Stephen Kinget ? Vagy csak ennyire nagy lenne az ínségem mozis horrorból?

Apropó: Insidious 3 lesz nálatok?
.

Niwrok írta:

A Lazarus hatás

Tényleg mintha egy King-megamixi lenne . Ezek szerint 10%-nyival jobban szeretem Stephen Kinget ? Vagy csak ennyire nagy lenne az ínségem mozis horrorból?

Apropó: Insidious 3 lesz nálatok?
.

Látod, el is felejtettem, hogy írtál róla...bocsi.

Igen, lehet, magam részéről soha nem voltam nagy SK fan... ettől függetlenül kb ugyanazt láttuk, csak Te jobban viszonyítottál a King művekhez.

Insidioust?? Áááá... a várt módon nem. Mondom, a Poltergeist kb 10 évnyi szünetet tört meg nálunk, talán a Kör volt az utolsó horror.
Viszont most nézem, a Valami követ bekerült a programab. igaz, nem a CC-be, de végülis mindegy.

.

R2-D2 írta:

A Lazarus hatás

Látod, el is felejtettem, hogy írtál róla...bocsi.

Nem csoda . Pont annyira szántam maradandó darabnak, mint a film volt. Sikerrel .
.

.




Fácángyilkosok





Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

Carl, a Piás és Assad, az Arab továbbra is a rendőrség alagsorában dolgozik, rég lezárt ügyeket vizsgálva. Úgy alakult az élet, hogy ketten jól kijönnek egymással – egészen pontosan van ember a világon Assad személyében, aki kijön Carllal -, viszont a baráti idillbe belépő új titkárnőnek, Rose-nek rendesen meg kell dolgoznia a pozíciójáért. Az nyilvánvaló, hogy Assad valami gyengéd érzelmeket táplál iránta, viszont dán film lévén nem csap át a történet nyálas csöpögésbe. Szóval a korábban megismert kis csapat immár három fős, s miután Carlt egy éjszaka egy hajléktalan kinézetű korábbi főrendőr megállítja, segítséget kérve tőle 20 éve megölt gyerekei valódi gyilkosának kiderítésében, új kaland veszi kezdetét. Egy kis noszogatás, meg érzelmi ráhatás után az immár triumvirátus hamar rájön, hogy a lecsukott gyilkos inkább csak egy stróman, a valódi tettesek pedig szabadlábon vannak – sőt, a néző után nem sokkal arra is rájönnek, kik is az elkövetők. Innentől nekik (és a mozinak) egy dolga van: bizonyítani a két évtizede elkövetett szörnyűségeket. Ami azért lásuk be nem épp egyszerű feladat, pláne, ha olyan magas falak állnak a rendőrök előtt, mint ebben a filmben.

Szerencséjükre van egy visszafejtett telefonhívás, van egy szemtanú, aki még élhet, aki látta, mi történt: a Fácángyilkosok innentől veri meg az előzményét… mégpedig két dolog miatt. Az egyik az, hogy Kimmie, a (lány)tanú képbe kerülésével egyértelműen két szálra szakad a cselekmény, a két idősík pedig egészen kiválóan egészíti ki egymást – viszont mégis két különálló, izgalmakkal megpakolt film váza sejlik fel általuk. Ahogy a múlt és jelen egymásba illeszkedik, ahogy egyre többet tudunk meg a brutális múltról és ahogy ez a jelenben egyre nagyobb pánikot okoz a tehetős elkövetőkben, az nekem kimondottan tetszett. Szerkezetileg ez a visszafejtős, oknyomozós szál jobban bejön – bár érzelmileg kétségkívül hatástalanabb -, mint mondjuk a film végén egy kupacban nyakunkba zúdított magyarázat, itt azért sokkal hitelesebben és okosabban kell bánni az információkkal. A jó krimi ismérve amúgy is az információ átadásán múlik, itt, a Fácángyilkosokban ez pedig hatványozottan igaz: a néző ugyan picit előbbre jár, mint a dán rendőrök, de egészen a végéig még sincs teljesen képben mindennel, ráadásul a filmnek menet közben kell a múlt eseményeivel meggyűlöltetni a jelen bűnözőit. Izgalmas feladat, érdekes sakkjátszma, nagyjából sikerült is.

A másik dolog, amiben a Fácángyilkosok a Nyomtalanul fölé nőtt, az Kimmie Lassen karaktere. Az első filmből hiányoltam egy igazán húzós, eredeti, esetleg sokkoló figurát, olyasmit, amiből pl. a svéd Tetovált lányban több is van, itt viszont az a különlegesen szerencsés helyzet állt elő, hogy a megtalált tanú rögtön két idősíkon is mozgatórugója az eseményeknek. A múltban, az ifjú Kimmie (Sarah-Sofie Boussnina) egy elitiskola egy diákja, aki kb. a Kriegerin Marisájához  hasonló szituba keveredik: a szeretett fiú egyre durvuló erőszakhajlamának aktív kiszolgálója lesz. Az események spiráljának végén aztán ott van egy kettős gyilkosság, amit a lány igazából már nem tud feldolgozni – a fiúcsapattal szemben pedig nem érdemes mennie… annak halál, de minimum súlyos sérülés a vége. Az ifjú és kimondottan szexi színésznő remekül hozza a kissé beteg jellemet, aki gyakorlatilag bármire kapható, végtelen naivsága keveredik a számítással, a szerelem meg az őrülettel. Aztán, 20 évvel később már egy teljesen más Kimmiet (Danica Curcic) látunk. Az őrület ugyan megvan, de a mozi végére a bosszú is ugyanolyan lételemévé válik, a csinos, erős jellemű lányból lett hajléktalan, tépett nő látványa meg önmagában sokkoló. A felnőtt Kimmie ugyanis 20 éve bujkál korábbi barátai elől, 20 éve drogosok és hajléktalanok között él, pontosabban túlél.

Ezen a ponton amúgy a Fácángyilkosok jócskán kilép korábbi kereteiből. Kimmie, mint karakter totál uralja a képernyőt, simán mellékszereplővé teszi a két zsarut és titkárnőjüket. Nem is elsősorban tetteivel, hanem kisugárzásával, jellemével, színészi alakításával. Mondhatnám rá, hogy fény a szürkeségben, az alapban deprimáló közeg üde színfoltja (akkor is igaz ez, ha a film egy része épp általa nyomasztó). S ha már közeg: a Fácángyilkosoknak van ideje kicsit kitekinteni a dán társadalom több szintjére is. Az elitiskola elit diákjai, azok gyermekes és kevésbé gyermekes hatalmi játékaira. Aztán a sikeres, gazdag felnőttek (itt mondjuk üzletemberek, de lehetnének akár politikusok is) érinthetetlenségére, a mindent átszövő korrupció jelenségére. Aztán a nagyváros sötét bugyrait elárasztó drogra és nyomorra, ami önmagában minden filmben megdöbbentő tud lenni. Aztán – ez mondjuk kissé klisés – a megromlott apa/fiú kapcsolatra, Carl karakterén keresztül pedig a totál depressziós, alkoholista, láncdohányos figura életfilozófiájára… Mindezek aztán azt okozzák, hogy a Fácángyilkosok sokkal összetettebb film lett, mint elődje, a krimi mellett bújtatva – vagy teljesen nyíltan – más aspktusból is vizsgálható.

S hogy miért is húztam még ezek után is picit a számat? Hát elsősorban azért, mert nem tudta maximálisan fenntartani a nyomozás közben a figyelmemet: az által, hogy viszonylag hamar kiderül, ki a gyilkos, onnantól inkább csak érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, különösebben izgulni nem tudtam rajtuk. Aztán mindamellett, hogy sokkal reálisabb és hitelesebb ez a film amerikai társainál, jó néhány hajmeresztő idiótaság színesíti – gondolok itt mindenekelőtt a sima szökésre… de a betörés, s annak ötlete sem épp egy logikus és hiteles megoldás. Még ha Jack Bauer lenne… Az sem elhanyagolható tény, hogy a negatív hangulat, a lassúság,  a nyomasztó északi feeling egy idő után kontraproduktív tud lenni, s bármennyire is bírom az ilyen típusú alkotásokat, úgy néz ki, másfél óra, esetleg 1:40 elég belőlük. Itt a két óra talán kicsit sok volt. Ennek ellenére – vagy épp ezek miatt - nem osztom, amit a netes ítészek ismét sugallni próbálnak: a második Q-kaland (különösen az elsőhöz viszonyítva) európai mércével kimondottan élvezetes lett.


Fácán nélkül, mert az egy darab nincs benne...  




80%

R2-D2 írta:

Fácángyilkosok

Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

80%

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

Niwrok írta:

Fácángyilkosok

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

A karakterek megismerése miatt azt mondom, tekintsd kényszerű velejárójának. Meg lehet nézni anélkül is, de akkor a két zsaruról semmit sem tudsz meg.

R2-D2 írta:

Holnapolisz

Megmondom őszintén, elmosolyodtam. A mozi vége felé van egy okfejtés – ami egyébként az egész film tartalmi lényege, az események mozgatórugója, az üzenete -, ami közben úgy éreztem, a karakter nekem (is) beszél. Pontosabban hozzám szól: totál személyes üzenetté vált minden, ami ott elhangzott, magam is azon emberkék táborába tartozom, akik miatt elvileg mindaz történik, amit látunk a vásznon. Ezáltal aztán jóval személyesebb lett a film, mint az esetleg indokolt lenne, s bár az üzenetet megértettem, vagyok annyira önfejű, hogy igazándiból túl sok hatása ne legyen rám…

75%

Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál. Van gyerekekre méretezett társadalmi mondanivalója, baromi látványos az egész Holnapolisz-projekt (bár nekem a titkos szoba meg annak az átalakulása jobban bejött a fogaskerekes-századfordulós stílussal), és elég erőltetett meg nevetséges a vigyorgó halálosztag a dezintegráló sugarával.

Néha tényleg megmosolyogtató, hogy pár évtizeddel ezelőtt milyennek képzelték a jövőt a háború utáni viszonylagos békeidőkben. Ugyanakkor elég kemény az a rész, ahol a mostani álmodozókat, akik még mindig úgy gondolják, hogy fejlődünk meg kolonizálunk meg robotok lesznek és kényelem és kacsalábon forgó űrpaloták, azokat gyorsan kiábrándítják, hogy fityiszt.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Olvastam egy novellát, és biztos, hogy emlegettem már itt, a Toynbee-átalakítót. Ebben egy fickó épít egy időgépet, és elutazik a jövőbe, majd amikor visszajön, elmeséli, hogy milyen csodákat látott, mekkora fejlődést, általános jólétet és békét. Az emberek ezen felbuzdulva nekiállnak megvalósítani azt a jövőt, ami annyira szép és jó, évekkel később pedig izgatottan várják, hogy az utazó megérkezzen hozzájuk...

Spoiler:

Végülis ezt a variációt még nem próbáltuk ki ...
.

Niwrok írta:

Holnapolisz


Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Örülök, hogy végül is szakítottál rá időt, meg hogy tetszett is. Kicsit most már úgy vagyok vele - így utólag -, ahogy a Wall-e vel voltam: ez egy tök jó téma, ötlet, csak nem Disneynek kellett volna csinálni...

Egyébként meg: furán éreztem magam, mint az apokalipszis várója és hívője, szinte szégyelltem érezni negatív kisugárzásomat... aztán elmúlt.


.

.




Kártyavár S3





„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

Azt feltételezem, hogy ezt az írást csak az olvassa, aki látta már az előző két seasont, így a csak a harmadik évad tekintetében leszek spoliermentes: Francis Underwood, a csúcsra ért, miután sikeresen megbuktatta a korábbi amerikai elnököt, ő lett a világ első embere. Feleségével, Claire-rel beköltöztek a Fehér Házba, arra azonban talán egyikük sem számított, hogy milyen gyötrelmes év vár rájuk. Az elnöki pozíció sokkal stresszesebb, mint gondolták, Frank népszerűsége rohamosan csökken, az általa kitalált Amerika Dolgozik munkahelyteremtő program sem akar igazából beindulni. Elnökként most ő az űzött vad, ő kapja azt, amit eddig ő osztott… ráadásul a nemzetközi helyzetben egy kőkemény ellenfélre talál az orosz elnök személyében. Mindezek mellett csak jön egy hurrikán is, no meg közeleg a demokrata elnök-előválasztás, ahol szépen fejére tudják minden hibáját olvasni… nem csoda, hogy mindezt a kapcsolatuk is megsínyli. Az S3 nagyjából egy év története, Frank Underwood elnökségének első éve, a csőd első éve: csőd az igazgatásban, csőd a személyiségében és csőd a kapcsolatában.

Hoppá! Az első bukkanó! Az egész eddigi koncepció végig a nő és a férfi tökéletes szimbiózisára épül, a mindent felülíró, kegyetlenül racionális szerelmükre. Arra, hogy ketten, együtt bármit képesek elérni, sőt – ahogy azt korábban beszéltük – ami előre vetítette talán azt is, hogy kettejük közül talán Claire a csúcsragadozó, ő lenne az igaz gonosz. Erre mi történik??? Ha nem ismernénk a figurák előtörténetét, el se hinnénk, hogy két gyilkost látunk, két, végletekig erőszakos, törtető és hatalomittas figurát. Súlyosan önmaga alatt van mindkét főszereplőnk, Frank esetében még némi fellángolás ugyan tapasztalható, de Claire… nos, Claire pálfordulásra nincs magyarázat. Tök úgy néz ki az egész, mintha a showrunnerek elfeledtetni szándékoztak mindazt a gonoszságot, amit eddig az Underwood család a világgal és környezetükkel szemben produkált. Sőt, megkockáztatom, soha eddig nem volt sem Frank, sem Claire ennyire szánni való és teszefosza, mint ebben az évadban…

Aztán ugyebár ott van maga a koncepció. Eddig a törtetés, a mindenkin átgázolás volt a sorozat sava-borsa, no de hova lehetne még taposni az USA elnöki pozíciójából??? Valahogy az egész értelmét vesztette (hasonlóan, mint a Homeland a harmadik évad után), ez így nem lett más, mint egy Fehér Házas politikai történet, egy széteső kapcsolat drámája. Ráadásul iszonyat részletesen, gyakran borzasztó unalmasan tálalva: megint az a helyzet, hogy európai szemmel totál idegen az egész előválasztásos kampány, nekem, ez, itt, így vajmi kevés izgalmakat tartogatott. A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk. Mióta van szüksége az Underwood házaspárnak arra, hogy idegent engedjenek saját köreikbe, mit is várt Frank egy hímringyó sztárírótól??? Amúgy a mélypont egyértelműen a kézsimogatós jelenet volt, az majdnem olyan hatásvadász, mint a korábbi triumvirátus.

Az események megint csak össze-vissza történnek (ez mondjuk nem újdonság, ez eddig is így volt). Sokszor totál lineárisak az epizódok, de többnyire megindokolatlan időugrásokkal követik egymást: így viszont megint csak az a helyzet áll elő, hogy a karakterek motivációi lógnak a levegőben, néhány „büntetés” értelmetlenül elmarad, néhány gondolat, ötlet kidolgozatlanul lóg a levegőben. Azzal nem is igazán foglalkozok már, hogy megint szereplők kerülnek ok nélkül parkoló pályára, történetszálak várakoznak félbehagyva – a leginkább végig az zavart, hogy simán mindenki vigyorogva teszi a dolgát, bármekkorát is ártott Francisnek. A szokásos kiszólások, magyarázások, nézői bevonások pedig olyannyira megritkultak, hogy néha már meglepődtem, mikor bedobták őket. Ez már nem az a Kártyavár, amit én megismertem…

DE. Még így is meg lehet találni mindazon kapcsokat, amivel a Kártyavár S3 képernyőhöz láncol – viszont ehhez elengedhetetlenül szükséges valami féle politikai érdeklődés. Valami, ami miatt a néző képes 13 órát a Fehér Házban eltölteni, egy töketlen Frankkel és egy egyre mélyebb depresszióba süllyedő Clairrel. Nálam ez úgy kezdődött, hogy az első epizódban meghallottam az elnök vízióját az Amerika Dolgozik (AmDol) programról… nos, szinte felnevettem: most vagy szeretett kormányunk lopta el az S3 forgatókönyvét, vagy az írók figyeltek fel kishazánkra, de a teljes foglalkoztatottság, a közmunkára kísértetiesen hasonlító munkaerőpiac bevezetése széles vigyort váltott ki belőlem. Kár, hogy csak pár epizódon át volt ez a központi téma – hehe, ők is inkább leálltak vele, mintsem valós megoldást kínáltak volna a munkanélküliség megoldására.

Aztán menet közben több közhelynek tűnő állítás is felsejlett bennem, amivel az S3 nyilvánosan foglakozik. Az egyik ilyen a „megszerezni vagy megtartani nehezebb a hatalmat” illetve a „mindenki a győztes skalpjára vadászik”. Francis Underwood azzal, hogy elnök lett, elérte a célját, de –természetesen – rögtön hivatalba lépése után megindultak a konspirációk eltávolítására. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az az ember, aki eddig abszolút racionális és következetes tetteiről volt híres, kőkemény ellenfele volt mindenkinek, az elnöki hivatal láncaitól béklyóba kötve vergődik a hőn várt pozícióban. Hogy az a jellem, ami idáig juttatta, elég-e a hatalom gyakorlásához, egyáltalán aki képes (elég ügyes és törtető) hatalmat szerezni, az tud-e élni is vele? Vagy az egy teljesen másik műfaj? Ami tehát az évad legnagyobb hibája is – mármint a főszereplő(k) erős jellemváltozás – az egyben egy új perspektívát is kinyitott: mennyire is meg van kötve az amerikai elnök keze, mennyire is nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne. Ez egészen érdekes téma, bár néha nagyvonalúan, de tök hitelesen és életszerűen van bemutatva a pozíció minden rákfenéje. Érdekes volt a kötelező krízisek politikai megoldásai – a 24 akcióival szemben.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Frank Underwood (de főleg Claire) egy olyan homokozóba lépett be játszani, ahol mindenki legalább olyan erős, mint ő. Durva belegondolni, hogy ha ezt a valóságra vonatkoztatjuk – de legalábbis a sorozat valóságára -, akkor a világ vezető politikusainak nagy része mind-mind egy Frank/Claire Underwood: legjobb példa erre Petrov, az orosz elnök (Lars Mikkelsen), de az ENSZ diplomatái, nagykövetei sem igazán lógnak ki a sorból. Üdítő – de sorozatidegen - volt látni, hogy Frank nem egy helyzetből vesztesen jön ki, sőt, az évad végére gyakorlatilag minden összeomlik körülötte. De nem úgy, ahogy ezt esetleg várta volna az ember, ahogy esetleg a sorozat címe ezt sejteti, hanem csupán azért, mert vannak nála erősebb, törtetőbb és gecibb emberek a világon. Ilyen sem volt eddig – egy újabb perspektíva, egy újabb érdekes téma, amiben nyakig lehet merülni. Az évad talán legjobb epizódjai azok, amikben Petrov szerepel (nem kicsit Putyin áthallással), legyen az akár Moszkvában, akár Washingtonban, akár a Jordán-völgyben. S ha már Putyin: kíváncsi vagyok, ezt valaha bemutatják-e az oroszoknál, hisz az egyik részen a Pussy Riot személyesen teszi tiszteletét…

S végül, de ne utolsósorban nagyon alapos betekintést (néha már kissé unalmasat) kaptunk az előválasztásos rendszerből: sosem gondoltam volna, hogy egy párton belül ennyire késhegyre menő küzdelem alakulhat ki egy leendő pozícióért – Frank a női kihívójával  (Elizabeth Marvel), a TV vitával, az egész politikai csatározással a vélhetően valós kulisszák mögé kalauzol el. Az egész borzasztó aktuális, eszméletlenül életszerű – a kis párviadal pedig előrevetíti a következő évad elnökválasztási ceremóniáját. Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.




75%



.