Niwrok írásai 1.0

.
The Walking Dead S4



Azt volt ugye az újévi fogadalom, hogy a következő évad végéig bepótolok párat az elmaradt sorozatokból, de ahogy Rickék zombiapokalipszise harmadszor sem akart igazán jóízűen lecsúszni, és ahogy látszott, miket kéne háttérbe tolnom, csak hogy "letudjam", így sokáig minden fontosabb volt, mint ez. De ahogy közeledett a határidő, gondoltam, nekifutok még egy szakasznak, hátha botladozva is, de legalább beesek a "célba". A végeredményt inkább mondanám pofára esésnek...

A Kormányzó támadásának mementói és a környéken bóklászó zombik ellenére a börtön környezete már-már idilli mostanában. Ahhoz képest, hogy az előző évad végével a bentlakók azt sem tudták, a meggyengült kerítést hogy fogják rendbe tenni, a szépen megsokasodott lakosság a rejtélyes módon összehozott hármas védelmi vonal mögött nagyobb biztonságban van, mint egy éve bármikor. Lett kis konyhakert, az égből (jobb esetben Kormányzófalváról vagy az erdőből) lepottyant pár malac is (az utolsó részben kiderül, hogy az utóbbi), az irányítás ügyeit Rick helyett a Tanács vette kezébe, és odáig fajult a dolog, hogy Carol már kis lacikonyhát üzemeltet a kóter udvarán. A gyerekek békésen játszanak a kerítés mellett, miközben mellettük a felnőttek három műszakban szúrkálják agyon a hullákat, amik másnapra mágikus módon eltűnnek, és még a portyák is bőséges zsákmánnyal kecsegtetnek, így szinte már mindenki hosszú távra tervez. Vihar előtti csendnek jó is lett volna a rész, de a stáb csak nem bírta ki, hogy ne rögtön az első részben emlékeztessen, miért is fakult meg az érdeklődésem a zombiapokalipszis iránt. Azt az akciózást az áruházban fuldokolva röhögtem végig (és ez volt a jobbik eset, dühöngés helyett), kezdve az egy léc leszakadása miatt a faltól "ellökődő" polctól a zombik alatt beszakadó födémen át (hetek-hónapok óta ott csoszognak, de az összes pont most lép rá arra a részre, ami nem bírja el a súlyukat... miközben amúgy egy egész helikopter ott van rázuhanva a tetőre!!!) az érett paradicsom módjára földhöz placcsantott zombikig. Az a nagy szerencséje a készítőknek, hogy horror helyett szinte az elejétől kezdve drámasorozatként tekintek a TWD-re, mert egy ilyen után az előbbi kategóriában legfeljebb az Ash vs. Evil Dead kihívója lehetne...

Lehet persze mondani, hogy ne csak pár jelenet miatt és alapján ítéljem meg a sorozatot. Valóban, eszemben sincs figyelmen kívül hagyni, hogy amikor nincsenek zombik a környéken, akkor még a lassúsága ellenére is továbbra is jó kérdéseket vet fel a sorozat, érdekesen alakulnak a hatalmi viszonyai, és a lehetőségekhez mérten olyan problémák kerülnek elő, amiket el tudok képzelni ilyen helyzetben. De ez is olyan felemás... A hirtelen lecsapó betegség, ami megmutatja, hogy hiába a kerítés, az őrködés még a biztonsági intézkedések, a halált nem lehet a börtönön kívül tartani, alapjaiban tetszett; kis mozgalmasság volt a lassan ülepedő posványban, ahol már a szivattyúk is eltömődnek unalmukban. De csak hogy legyen belőle megint egy támadás, hogy lehessen megint elrohanni gyógyszerért (harmadszor...), meg hogy a felesleges vagy statisztaszerepet betöltő karaktereket meg lehessen tizedelni, ezért egy olyan betegséget kreálni, ami 12 óra alatt nulláról megöli a betegeket annyira, hogy patakokban folyik minden nyílásukból a vér, elég súlytalanná tette az egészet... Az a része jó, hogy látsszon, egy helyben maradni, sok embernek összezárva lenni sem biztonságos, szükséges és fontos dolog is, amit rossz látni és rossz belegondolni; ahogy mindezt túlerőltették, az meg annyira nem... Annyira össze-vissza manipuláltak az írók a szereplők közti viszonyokkal meg a zombikkal, hogy egyre ritkábban tudtam embernek tekinteni a szereplőket; csak egy csapat riadt lemminget láttam, akiket mindenféle forgatókönyvírói trükkökkel szopatnak. Mostanra vége a türelmi időmnek, és unom a száradó lepedők mögül (tényleg, az erdő közepére, a fák közé rakott tábornak ennyire ne lenne védelme?!), az autók alól, az iszapból (egye fene, az még nem is volt olyan rossz), a falak repedéseiből meg a franc tudja milyen képtelenül ostoba helyekről "váratlanul" előcsoszogó zombikat, és mivel ezek váltják ki általában a drámai helyzeteket is, azokat sem tudom kellő érdeklődéssel követni már. Eljutottam oda, hogy azt éreztem, sajnálom Rickéket, a szenvedésüket, a próbálkozásaikat, de így nem tudok izgulni értük.

Az évad első feléből így igazából két karakter és a hozzájuk kötődő konfliktus jött be: Carolé és a Kormányzóé. Az előbbi 2-in-1 hozza a gyerekekkel való túlélés örök kérdését, ráadásul ott egy minden fertőzésnél ott levő dilemma aktualizálása; a személyes vonatkozásai miatt különösen tragikus, ahogy Rick döntésén is el lehet moralizálni (hogy tényleg ekkora veszélyforrásnak látja-e Carolt, vagy ez csak a duma, csitítandó a kedélyeket). A Kormányzó, azaz Brian meg eddig is egy jól árnyalt karakter volt, és itt is érdekes ívet jár be a viselkedése, a kötődést és a családot újra felfedező remetétől gyakorlatilag visszajutva ugyanoda, amilyennek az előző évadban megismertük: az elvakult diktátorig, aki bármilyen kilengést vagy engedékenységet halálos veszélynek tart, és ennek megfelelően meg is torol. Ezért is nem nagyon volt kérdés, hogy mi lesz a végkimenetel...

Spoiler:

Az évad második fele az öt részre szakadt, kóválygó, a túlélésért való küzdelmet újra megtapasztaló csoportocskával egy kicsit nehézkesen indult, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre drámaibbak és feszültebbek ezek a "novellák", amik egy TWD-antológia keretében mesélik el, hogy ki hogyan jut el az újra elérhető nyugalom és biztonság ígéretével kecsegtető Terminus állomásra. Akiket zsibbadásig untam, az a Maggie-Sasha-Bob trió volt, mert összességében fél órán keresztül azt nézni, ahogy mennek a sínek mellett, kínosan felesleges volt. De a többieknél, még ha olykor vontatottan is mutatták be az ő oldalukat a történetből, mind volt valami, ami lekötött: Carl első magányos portyázása, Carol és Tyreese régóta érlelődő beszélgetése, Ford és csapatának megtalálása (már alig várom, hogy kiderüljön a geek kretén "nagy titka"!), és így tovább. Ahhoz képest, hogy a zombivész közepén vagyunk, a hangulat még oldottabb is, mint a biztonságos börtönben volt, mert persze Ford eleve ilyen kis humorláda a szarkasztikus beszólásaival, de tinivígjátékokat idéző volt az első berúgása után hisztiző Beth ("Alkoholizmus"?! Bob, na az alkoholizmus!), főleg az a része, ahogy Daryl leszólta a barackpálinkát (bezzeg a házi lepárlású moonshine lőre, amibe bármilyen szerves anyagot összefőzhettek a georgiai redneck tahók, az a tuti!), és kiderült, hogy Michonne-nak sokkal többet kéne poénkodnia meg a többieket ugratnia, most, hogy már egyáltalán képes volt rá az eddigi tragédiák után. Ő például sokkal szimpatikusabb és tartalmasabb volt így nekem, így lett az egyik kedvencem a csokin és a képregényeken osztozkodva Carllal, nem amikor belépett a sztoriba azokkal a zombi-szexrabszolgákkal (akiknek érdekes volt az eredete, de azért nagyjából ezt tippeltem volna eddig is). A legmélyebb, legnyomasztóbb résznek meg ott volt Lizzie és Mica, de azt kell mondanom, amilyen érdekes volt, hogy két gyerek, két kislány hogyan dolgozza fel mindazt, ami körülöttük zajlik (eddig igazán csak Carlt láttuk gyerekként, de neki fiúként, Shane és Rick mellett volt alkalma megedződni), miket zár ki a zombikból a tudatuk, és mit hogyan kombinál össze, a történetük végére az írók túl nagyot akartak sokkolni, így nálam épphogy ezzel vesztette erejét a lezárás... Ettől még tragikus volt, ami történt, és sajnos mindig így van: a legrosszabb őrület az, amelyik a saját szemszögéből rendezettnek és logikusnak tűnik...

A negyedik nekem így is a sorozat eddigi leggyengébb évada, de legalább nem hagyott maga után keserű utóízt. Az első nyolc rész gyakorlatilag egy rétestésztává nyújtott (nagyjából feleennyit töltött volna ki kényelmesen ez a hurok) epilógus az előző évad végéhez, amelyik történetszálnak már akkor is így kellett volna végződnie (de hát tankkal minden jobb, ugye...). A második nyolc rész meg karaktermegismerés szempontjából volt olyan érdekes, mint a 2. évad (nekem eddig ugye az vezeti a TWD-tabellát), csak ott a nagyobb csoportban levő viszonyok és Shane meg Lori karaktere többet hozzátett a hangulathoz, és ez a kis csoportokra szakadt halmaznál nem létezhetett; helyette viszont van unalmas császkálás a sínek mentén. Sokáig gondolkodtam, hogy egy 6-ost teszek a pontszám elejére, de a finálé, a Terminus miatt kiegyezek egy gyenge 7-essel... Az jó bevezető lesz a következő évadhoz   .

7/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S4

A negyedik nekem így is a sorozat eddigi leggyengébb évada, de legalább nem hagyott maga után keserű utóízt. Az első nyolc rész gyakorlatilag egy rétestésztává nyújtott (nagyjából feleennyit töltött volna ki kényelmesen ez a hurok) epilógus az előző évad végéhez, amelyik történetszálnak már akkor is így kellett volna végződnie (de hát tankkal minden jobb, ugye...). A második nyolc rész meg karaktermegismerés szempontjából volt olyan érdekes, mint a 2. évad (nekem eddig ugye az vezeti a TWD-tabellát), csak ott a nagyobb csoportban levő viszonyok és Shane meg Lori karaktere többet hozzátett a hangulathoz, és ez a kis csoportokra szakadt halmaznál nem létezhetett; helyette viszont van unalmas császkálás a sínek mentén. Sokáig gondolkodtam, hogy egy 6-ost teszek a pontszám elejére, de a finálé, a Terminus miatt kiegyezek egy gyenge 7-essel... Az jó bevezető lesz a következő évadhoz   .

7/10
.

Niwrok írta:

"Lassan több sorozatot nézek, mint filmet"

Tényleg...

Basszus, mindig elfelejtem, hogy hol tartasz... most is, mikor csak ránéztem az írásra, nem értettem,mit keresel még a börtönben...

Nem tudom, ezek után hogy fog tetszeni az ötödik évad, amit szerte a neten gyengének mondanak - mondjuk, az is igaz, hogy a kettesre is azt mondták. Mindegy, örülök, hogy nem szálltál ki, én tök megkedveltem már a csapatot ahhoz, hogy a világ végére is elmenjek velük.

Várom a folytatást... mármint az írásodét is!


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

"Lassan több sorozatot nézek, mint filmet"

 Tényleg...

A durva konkrétan az, hogy ha csak szűken az elmúlt egy évet és a listákat nézem, akkor több sorozatot néztem, mint te     !

R2-D2 írta:

The Walking Dead S4

Nem tudom, ezek után hogy fog tetszeni az ötödik évad, amit szerte a neten gyengének mondanak - mondjuk, az is igaz, hogy a kettesre is azt mondták. Mindegy, örülök, hogy nem szálltál ki, én tök megkedveltem már a csapatot ahhoz, hogy a világ végére is elmenjek velük.

Várom a folytatást... mármint az írásodét is!

Ahogy mondtam, a Terminus nekem kifejezetten tetszett, érdekel, hogyan tudnak onnan megszökni, és legalább ennyire érdekel Alexandria is, legalábbis azon infómorzsák alapján, amiket elcsíptem róla. Egyik sem az a klasszikus zombiparadicsom, de ahogy láthattad, engem abszolút nem érdekel a TWD-ben a zombihentelés, sőt, eddig mindig a sétáló agyhalottaktól zápult be az agyam   .

Nem hiszem, hogy rosszabb lenne az 5. évad, mint ez volt... de majd meglátjuk   .
.

Niwrok írta:

A durva konkrétan az, hogy ha csak szűken az elmúlt egy évet és a listákat nézem, akkor több sorozatot néztem, mint te     !

Jéé, tényleg. 2015-ben 36:35-re győztél (mármint évadokban) ... a fene, nem is gondoltam volna...

.
A nimfomániás 1-2. / Nymphomaniac Vol. 1-2.



Azon túl, hogy kevés filmet tudok elképzelni, ami jobban hidegen hagyná az itteni "közönséget", mint ez, annak idején Weide is leírt szinte mindent, amit a nagyjából le lehet a jelenetek egyenkénti boncolgatása nélkül. Nekem viszont vannak jó emlékeim is Lars von Trierről, és mert a mérleg (még ha súlyozottan is veszem az Antikrisztust) azért még mindig a pozitív irányba billen, így erre a filmre is kíváncsi voltam. Ez viszont nem azt jelenti, hogy akár technikájában, akár témájában kimagaslóan jónak tartanám minden filmjét, hogy ne akadnának mélypontok vagy unalmas vergődések, de többé-kevésbé minden filmje elgondolkodtatott. A témaválasztásai érdekesek (még ha többségében az emberi lélek negatív részét, a hiányosságait, fogyatékosságait boncolgatja... vagy talán éppen azért), ahogy kifejezi őket, abban is akarnak jó értelemben vett emlékezetes részek, de könnyen el is veszik a részletekben, a szimbólumokban, vagy akár a saját érzései, sugallatai labirintusában, meg hát a dogma sem lett a kedvencem. Legalábbis szerintem ez az oka, hogy igazán az a filmje tetszik, amit csak írt (Kedves Wendy!), és rendezőnek, kontrollnak ott volt mellette Thomas Vinterberg (A vadászat, Távol a világ zajától). És ezzel a Nimfomániás technikai részéről mindent le is írtam, ami fontosnak tartok, hiszen nem célom nulláról elmagyarázni, miben is áll például a dogma.

A lényeg ugyanis nekem itt is a lassan kibontakozó sztori volt, egy belső vita, pro és kontra, két embert használva szócsőnek. Bármennyire is hangulatosak és meglepőek az ötletes átkötések és jelképek (nekem talán Mr. H. félig a másik kép mögül kikandikáló portréja jött be a legjobban), a középpontban két ember van. Joe, a középkorú nő, akire összeverve talál rá éjjel az utcán Seligman, a magányosan élő férfi, és hazaviszi magához, hogy ott kezelje a sebeit, zúzódásait, és a nő ki tudja magát rendesen pihenni. Seligman természetesen kíváncsi arra, mi történt a nővel, aki viszont az első kérdéseket elintézi annyival, hogy amit kapott, megérdemelte a bűneiért, utána meg csak úgy hajlandó elmesélni, ha az elejétől kezdheti, minden részletet elmesélve, amit jelentősnek ítél, kiélezve arra, hogy a nemiség, a dugás, majd az abból kifejlődött szexfüggőség milyen szerepet játszott az életében... mindezt 5 és fél órában.

Lehetett pár jelenet bármilyen öncélú vagy üres, kettejük beszélgetése még ezt az időtartamot is jórészt ki tudta tölteni, annak feszültsége miatt. A két nézőpont ütközése kicsit olyan, mintha a néző vállán üldögélne az ördög meg az angyal, és Joe személyiségét, viselkedését próbálnák minősíteni, ezen kereszül meg a néző feladata eldönteni, hogyan áll Joe-hoz, majd később Seligmanhez. Joe negatív pólusa gyakorlatilag a gyerekkor megbotránkozásától kezdve (kis kitérővel a családi háttér és tragédiák bemutatásán át) másról sem szól, hogy hogyan alakult ki a féktelen szexuális étvágya, aztán hogy hogyan próbálta azt kielégíteni, például hogyan versenyzett a barátnőjével, hogy ki tud egy vonaton több férfit "elcsábítani". De mint minden függőség, ez is áldozatokat követelt, rombolólag hatott a saját életére, ahogy a környezetére is, így előkerül, hogy hogyan alacsonyította magát szexuális segédeszközzé, hogyan zilált szét házasságokat, hogyan fordult el még attól a férfitól is emiatt, akit talán egyedüliként szeretett, és így tovább. Érzékelhető és valóságos az a lejtő, amire Joe került emiatt, így egyre mélyebb bugyrai derülnek ki a személyes pokoljárásának, és később kiderül (egy döntő trauma hatására), hogy mindettől az a kép alakult ki magáról, hogy ő gonosz és aljas, de minimum egy bárcás, hulladék ribanc, aki kb. meg sem érdemli, hogy éljen. Ha csak ő lenne, biztos, hogy kimerítené bárki empátiáját (mondhatnám, hogy nálam az abortusszal jött el ez a rész, de Joe érvelésében is van józanság, igaz, a megelőzésre is lehettek volna módszerek...). A mérleg másik serpenyőjénak viszont ott van Seligman (nem hinném, hogy véletlen, hogy így hívják a pozitív pszichológiai elmélet egyik kidolgozóját), aki -mivel a témában nem érintett- külső szemlélőként, kívülállóként próbálja összeszedni tudományos hasonlataival és filozófiai kérdéseivel, hogy ha előnyként nem is tudja mindezt beállítani (nehéz is lenne) legalább mentséget találjon, például hogy miért lenne rosszabb egy nő, csak mert azt akarja és csinálja, amit amúgy sok férfi is tesz (ld. Murphy (kis)asszony törvénykönyve: "Az emberek megmosolyogják a kanos öregurakat. A vérmes öregasszonyokat zárt osztályba dugják.", de a Kreuzweg is eszembe jutott, mert ugye abban volt fejtegetve az eredendően bűnös női szexualitás). Biztosan nem a legerkölcsösebb téma, de a nemiség, és a nemi szélsőségek hozzátartoznak az emberiséghez, de ha csak mint egy függőség krónikáját nézem, akkor is lehetnek sokak számára levonható következtetései, tanulságai.

A tálalása emiatt biztosan nem lesz a szülői munkaközösségek és az erkölcsrendészet kedvence. A játékidő kb. felét teszik ki a szexuális együttlétek, és aligha vígasz, hogy sokkal visszafogottabb, mint von Trier más filmjei, és a "segédeszközöket" sem az OBI-ból veszik hozzá (ráadásul láttam már visszataszítóbbat is Helentől   ). Legtöbbször egyszerűen csak dugnak, sokat, és bár nem mindig lenne szükség arra, hogy ezt ennyire expliciten és hosszan mutassák, és nem is biztos, hogy a "double penetration" a gyöngyvászonra való lenne, de aki leül a Nimfomániás című film elé, az azért gondolhatja, hogy nem egy zárda növendékei fognak felolvasni benne a Bibliából. Omlettet sem lehet sütni anélkül, hogy az ember fel ne törne egy-két tojást, és inkább mutassák meg Joe "farokgyűjteményét", mint hogy álszent és szemérmes legyen egy ilyen témánál. Állítólag a mozis változatban kevesebb a pornó, én a rendezői változatot láttam. Azt külön kihangsúlyozzák a végén, hogy tényleges közösülés nem történt a sztárszínészek között, de enélkül is akadt nekik éppen elég kihívás, és bár Charlotte Gainsbourg szenvedett meg a szerepével legjobban Joe-ként, és a fiatalabb Joe-t alakító Stacy Martin lehetne a második, de a legemlékezetesebb szerepformálást Uma Thurmantól láttam, aki tökéletesen hozta, milyen lehet egy nő, aki fél órája tudta meg, hogy a férje elhagyja őt és a gyerkeket egy luvnyáért.

Leginkább Weidének, ha erre jár, meg ha még emlékszik, mit írt :

Én is úgy éreztem, a Nimfomániás von Trier utóbbi pár filmjének összefoglalása, lezárása, részemről talán több pozitív, mint negatív vonással. A képei között akadnak szépek, a története egészen érdekes témákat érint, miközben zártsága, kamaradarab-jellege mellett izgalmas is tud lenni pszicho-drámaként. Más kérdés, hogy néha meg nagyon nem az, színészt és nézőt próbára tevően leragadva mondjuk annál, hogy milyen az, amikor egy "hivatásos" Mr. Szürke sebészeket és mérnököket megközelítő aprólékossággal és hosszadalmas előkészületeket követően ver Joe fenekére kétszer hatszor (mert ugye nem mindegy, hogy a lovaglóostor milyen szögben csapódik be), de nem ám szenvelgősen, hanem hogy a bőr is hasad!

7/10
.

Niwrok írta:

.
A nimfomániás 1-2. / Nymphomaniac Vol. 1-2.

Azon túl, hogy kevés filmet tudok elképzelni, ami jobban hidegen hagyná az itteni "közönséget", mint ez....
7/10
.

Ez nem önmagában a hidegen hagyás, hanem a rendező és életművének teljes és totális elutasítása. Mint film talán ( ) még érdekelne is, de Triert egyszerűen utálom.

Evvan.

.

Niwrok írta:

.
Kung Fu Panda 3


"Mindig is tudtam, hogy több evésre születtem!"


Po viszont erről a film közepéig mit sem tud. Éppen elég neki, hogy Shifu -hogy időt szakíthasson a chi tanulmányozására- őt akarná a többiek tanítójává megtenni, de ez is csak egy mellékes humorforrás, meg a szokásos "nem vagyok rá méltó"-"úgysem vagyok rá képes" tiszteletkörök lefutása, a lényeg úgyis az, amit a plakátok is már rég előre vetítettek, azaz a tengernyi új panda bemutatása. Hogyne visongana az összes gyerek, amikor szőrmók pandák terítik be a vásznat a teljes szélességében, és igazából mindegy is, hogy cuki pandabocsokról van szó, van kicsit bumfordi, légnyomást szenvedett nagyobbakról, hogy kimonóban, szalaggal táncolnak-e, vagy csak hevernek a patakpart füvében, úgyis mindegyik puha és bolyhos és ölelnivaló. Persze egy kicsit rá kell játszani a pandákkal kapcsolatos sztereotípiákra, hogy nem egy észlények, és lusták is, mint a geotermikus kis völgyük földje, hogy tényleg jókat mosolyogjon a néző, hogy a pandáknál a leggyakoribb közlekedési forma a gurulás, ellenkező irányba pedig általában egy nyugágyból lövetik ki magukat. Egyszer éreztem csak, hogy azért ennyire retardáltnak csak nem kéne mutatni a pandákat, mert az már kínos: rögtön az elején, amikor Po és Li sok sikert kívánt egymás elveszett rokonainak megtalálásához. És ha már itt vagyok, még egy szereplő volt, akinél a stáb nem találta el az én mértékemet, és az Ping úr volt; az előző részben az egyik kedvencem volt, ragyogóan kimutatva egy aggódó apa minden szeretetét egy elsuttogott "Leves..."-sel is akár... viszont még ha jogosan féltékeny is a "betolakodóra", és fél, hogy Po esetleg az övéivel akar már inkább lenni, most a véget nem érő, sértett gágogása és magamutogatása gyorsan az agyamra ment.

A harmadik Kung Fu Panda egy igazán játékos, szórakoztató és könnyed epizód lett az ötszáz éves fenyegetés megtestesülése ellenére is, nélkülözve az igazán komor, tragikus képeket és eseményeket, mint amik az előző részt meghatározták, és az akció, a kung fu mennyiségéből is visszavett kicsit. A család elvesztésének feldolgozása, az ezzel való küzdelem helyett itt a család, a gyökerek ismételt megtalálása feletti öröm dominál, így szépen lekerekítette az eddigi trilógiát... de nekem azért jobban bejött, amikor volt a dolognak egy kis éle is.

8,5/10
.

Az első részt kifejezetten imádtam. Még emlékszem, szinte fájtak a rekeszizmaim a moziban a röhögéstől, amikor az ecebóca fináléban Po legyőzte ellenfelét. A második részt is kifejezetten kedveltem, de ott már icipicit kevésbé érzetem viccesnek és szórakoztatónak az egészet. A harmadik részben viszont... alig jutott lehetőségem nevetni (egyedül a gombócágyún röhögtem föl).

Nem tudom, a kiemelt idézet ellenére a KFP3 mennyire fogja megragadni a gyerekeket. Szerintem most az alkotók elvetették a sulykot a csi-vel, a Szellemvilággal, szerintem önmagukban a hegyről leguroló pandák nem tölthetik ki azt a játékos kalandosságot ami a két korábbi részt jellemezte. Valahogy úgy gondolom, hogy a zöld zombik, az őket távolról irányító Kai, a Mátrix3-ra hajazó gigászi küzdelem a Szellemvilágban meghaladhatja egy gyerek értelmét, befogadókészségét. Nincs vele baj, de hát ez egy olyan rajzfilm, ami gyerekeknek készült, nem??

Nekem néha kissé unalmas volt, az 500 éve a Szellemvilágból visszatérni szándékozó (Voldemort?) főgonosz erőltetett és ötlettelen, a végén semmiből előszedett csi meg kínos volt. Olyan semmilyen az egész, én úgy érzem, igazi, átgondolt koncepció nem volt hozzá - ezúttal nem találták meg a "családi film" mixelési arányát.

Egyedül, amitől az államat kerestem a földön, az az animáció: legyen az Po, vagy bármelyik panda, vagy Kai, vagy az elején Ugwe, minden figura zseniális. Élmény volt nézni a mimikájukat, az arcuk által kifejezett érzelmeket, mint ahogy alapból is az egész film látványát a csodás hátterekkel. Voltak pillanatok, amikor kifejezetten jól éreztem magam rajta, máskor szívesen pörgettem volna: így lett ez a rész most egy gyenge négyes alá számomra.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Kung Fu Panda 3

A harmadik Kung Fu Panda egy igazán játékos, szórakoztató és könnyed epizód lett az ötszáz éves fenyegetés megtestesülése ellenére is, nélkülözve az igazán komor, tragikus képeket és eseményeket, mint amik az előző részt meghatározták, és az akció, a kung fu mennyiségéből is visszavett kicsit. A család elvesztésének feldolgozása, az ezzel való küzdelem helyett itt a család, a gyökerek ismételt megtalálása feletti öröm dominál, így szépen lekerekítette az eddigi trilógiát... de nekem azért jobban bejött, amikor volt a dolognak egy kis éle is.

8,5/10

Olyan semmilyen az egész, én úgy érzem, igazi, átgondolt koncepció nem volt hozzá - ezúttal nem találták meg a "családi film" mixelési arányát.

Igen, hát gyakorlatilag ezt próbáltam én is leírni, csak nem akartam ilyen durva lenni, már csak a korábbi részek emléke miatt sem .

Meg lehetett a stábban a kényszer, hogy még egy szintet emeljenek a korábbiakon, de mintha Po már nem akadna ellenfélre a földön, így a Túlvilágon próbáltak szerencsét. Ebből végül annyi lett, mintha csak látványosak meg cukik akartak volna lenni, és bíztak benne, hogy ez elég embernek lesz elég... de azért nem mindenkinek
.

.
Batman Superman ellen - Az igazság hajnala / Batman vs Superman - Dawn of Justice



Amikor annak idején láttam a Man of Steelt, az összes negatívuma ellenére (pedig volt neki bőven, ugye, Mr. Costner?) egy jól összerakott kellemesen szórakoztató és hangulatos szuperhősös film emlékét hagyta maga után, kétszer is. Úgy éreztem, a három fő alkotó (Snyder, Goyer, Nolan) mind azt csinálta, amiben jó volt, ki tudták ellensúlyozni egymás hibáit, és nem is akartak feleslegesen rátelepedni a többiekre. A kvázi folytatásban, az Igazság Ligájának előszobájában aztán kiderült, milyen az, amikor ez az egyensúly felborul...

Nem akarok úgy tenni, mint aki nem fenntartásokkal ült be a filmre, legalábbis ami a Batman-vonalat illeti, de éppen azok a negatívumok nem teljesültek be, amiket vártam. Superman amúgy is a maga oldalát már bemutatta, onnan már megvolt, mire lehet számítani, Batman viszont egyfelől közelebb is áll hozzám, másrészt jobban is ismerem a karaktert, mint a piros köpenyes űrfiút, így elképzelésem is több van róla, mit és hogyan lehet beleírni egy Batman történetbe, és eljátszani benne. Ahogy azonban elkezdtek kiszivárogni, hogy kikkel képzelik el a folytatást, a lista egyszerre volt nevetséges és kétségbeejtő, és Jesse Eisenberg Lex Luthorja meg Jeremy Irons Alfredja mellett nevezzük nevén Ben Afflecket, mint Batmant.

És nem, ő végül a film egyik pozitívuma lett! Tulajdonképpen hozza azt, amit ebben a karakterben várni és elvárni lehet tőle; kicsit bágyadtabb tekintettel, kicsit lomhábban, mint megszoktuk, de végülis ez így természetes, ha egyszer az a koncepció, hogy Bruce Wayne már a negyvenes éveiben jár. Teszi ezt úgy, hogy az eddigi Batman-univerzumot "üresen hagyja" a film, a kiinduló tragédián, a Wayne-házaspár megölésén kívül, de Bruce viselkedésében, a gesztusaiban benne van nem csak a szülei elvesztésének soha nem enyhülő fájdalma, hanem a 20 évnyi bűnüldözés és téboly, amit Gotham újratermelődő mocskának eltakarítása és a válogatott örültek diliházba dugdosása jelentett. Anélkül, hogy szót vesztegetne rá, a végállapottal képes érzékeltetni a film, hogy Batman miért lett ennyire erőszakos, és közben kiábrándult, megfáradt is, és hogy miért nem képes már hinni sem az egyetemes jószándékban... Főleg, ha az, aki a "reményt" kívánja megtestesíteni, a belépőjében azzal kezdi, hogy letarolja a fél várost (köztük a Wayne Corp. metropolisi kirendeltségét), hogy a saját földijét (Zod) megfékezze. Cserébe, ahogy Superman -újságíróként- egyre jobban megismeri a Gotham Sötét Lovagját a pletykákból és a cikkekből (hiszen Batman soha nem dolgozott rivaldafényben, még az általa elfogott bűnözők többsége számára is csak egy árnyék, amit közvetlenül azelőtt pillantanak meg, hogy leütné őket), és neki, mint kansasi űrcserkésznek, elfogadhatatlan az, hogy bárki is félelemmel próbáljon befolyásolni másokat, még ha az egy rosszfiú is, és különösen az, ahogy Batman újabban (???) nekiáll az elfogottjait megbillogozni egy denevérjellel. Így, ha kicsit elnagyoltan is, de a Superman-Batman konfliktus, amiről jobb esetben a film szólna (Lex Luthorral kiegészítve, aki úgy dönt, egy kicsit rásegít az amúgy is meglevő ellenszenvre), megállná a helyét. Amit a Bosszúállók annak idején némi civakodással meg Thor isteni erejére való megjegyzésekkel lerendeztek, az itt sokkal mélyebben gyökerezik, és a számos elfogadható és kimagyarázható dolog mellett, ahogy egy olyan dologgal oldották fel ezt a konfliktust egy pillanat alatt, ami magától értetődött, de ilyen összefüggésben soha eszembe sem jutott volna, az nagyon tetszett.

Spoiler:

Egyedüliként a filmben, két óra után... Merthogy tőlem minden más mehetne a kukába, kezdve talán az összes többi karakterrel. Természetesen minden filmesnek megvan a lehetősége, hogy akár egy ismert világ lényeit is a saját képére formálja (mozis Batman-koncepció csak az elmúlt 25 évben is volt vagy háromféle), de ami itt Alfreddal és Lex Luthorral történt, azzal még nagyon meg fog szenvedni az, aki a folytatásokat esetleg Snyder helyett megkapja. Előbbi komornyik helyett egy megkeseredett, alkesz csodabogár ezermester, aki szinte ki sem jön a pincéből, miközben Bruce Wayne éldegél a modern stílusú, tóparti üvegpalotájában (???), utóbbi pedig rohadtul beszívhatott a Vigyorexből, mert állandóan úgy akar viselkedni, mintha ő lenne Joker, pedig csak egy idegbeteg ripacs sok pénzzel. Hasonlóan rossz a felvezetése Wonder Womannek is, akiről ugyan már a plakátról látszik, hogy ő Wonder Woman, de futnak vele még feleslegesen két kört, mint valami titokzatos asszonnyal, akit egy James Bond filmből kértek kölcsön, ahelyett, hogy a végső hirigbe beköszönne egy "Mizu, fiúk?"-kal, és akkor is pontosan ennyi derülne ki róla a laikusoknak, mint ami amúgy kiderül. Az a röhejes, hogy a legjobban bemutatott, a történethez és a világhoz leginkább illő mellékszereplő összesen talán ha öt jelenetben szerepel, és elsőre csak annyit tudni róla, hogy tolókocsiba kényszerült a Zod-Superman párharc eredményeként.

Ezzel párhuzamosan Gotham minden hangulati eleme (hiszen benne van a nevében, hogy "GOTHam"... ami inkább art deco szokott lenni), jellegzetessége is szanálásra került, és bár semmi köze a két Batmannek egymáshoz, de Snyder is a Nolan-féle realista építészetet viszi tovább, odáig merészkedve (és még ha utólag meg is tudtam, hogy van képregénybeli alapja ennek a koncepciónak, de akkor is egy marhaságnak tartom), hogy Gotham és Metropolis ebben a leosztásban gyakorlatilag testvérvárosok, ugyanannak az öbölnek a két oldalán elhelyezkedve, úgyhogy át lehet integetni egyikből a másikba... de mindez a film közepén derül csak ki. Mintha ettől a színészek is elvesztették volna a tájékozódási pontjaikat, néha mintha azt sem tudnák, hogy milyen érzelmet, hangulatot kéne kifejezni, így sokszor túljátsszák, amit kéne (leginkább Henry Cavill), de a legrosszabb, egyben legnevetségesebb Gal Gadot volt, ahogy a mindent eldöntő csatajelenet során, a földre kerülve hirtelen úgy kezd viselkedni, mintha egy alternatív valóságba került volna, amiben éppen fétispornóra kasztingolják. Közben meg rossz a ritmusa a filmnek, és azzal sem lehet mindent megmagyarázni, hogy gyorsabban kellett bemutatni a karaktereket, mint a Bosszúállókban; mert hogy nem csak hogy Wonder Womannek kellett bejelentkeznie, de azért a többieket is be kellett mutogatni egy kis videomontázsban, hiszen ellentétben a másolni kívánt Bosszúállókkal, a különálló történetek még csak ez után jönnek.

Nem lehet megmagyarázni, hogy miért van tucatnyi értelmetlen helyre lassított felvétel berakva (lassított felvételen száll le a helikopter, megy a szülei leendő sírhelye felé a kis Bruce, és amikor már az ágyúlövedék hüvelye is lassított felvételen vetődik ki a csőből, akkor mondod azt, hogy ebből az időhúzásból rohadtul elég!), és miért vannak a legközhelyesebb jelenetek is epikus zenével aláfestve, mintha ott valami sorsfordító történne. Nem lehet megmagyarázni a kútból a denevérek segítségével kiemelkedő kis Bruce-t, még akkor sem, ha utána kiderül, csak "Pamela" álmodta az egészet. Nem lehet megmagyarázni azt a semmihez sem kapcsolódó bevágást, amikor egy teljesen ismeretlen figura valami időkapun keresztül osztja az észt Batmannek, de semmit nem érteni az állandó zúgásból. És rohadtul semmivel sem lehet megmagyarázni azt a snyderi "nedves álmot", hogy váratlanul a film egy Superman-jelvényes náci rohamosztagosok uralta, apokaliptikus Mad Max világgá változik, ahol Batman lesz az emberi ellenállás utolsó, éppen elbukó reménye! Naivan azt hittem, hogy tudom, egy Snyder-filmtől mit lehet várni (például az akciók vizuális részét, amik a finálé megalomániáját kivéve jól működtek most is), de ezek szerint ha nincs ott valaki, aki lefogja, akkor úgy járok, mint a bácsika az első repülőútján, hogy hát ő úgy számít arra, hogy bepisil meg bekakil ijedtében, de hogy egy légibukfenc miatt mindez a nyakába csorog, na arra nem. Elhiszem, hogy nevetségesnek tűnhet ez a pár apróság, de mentségemre legyen mondva, hogy egyszerűen képtelen voltam fejben tartani mindazt, ami miatt rosszul éreztem magam a film nézése közben... és szinte végig rosszul éreztem magam. Nem egyszerűen unatkoztam, hanem idegesített, amit láttam.

Snyder megkopott nimbuszú jelmezes igazságosztók, félmeztelen görög hősök, elitista baglyok és kurvának öltöztetett tinilányok után "végre" igazi szuperhősöket kapott a kezébe, és ki is tombolta magát velük. Mintha a Watchmen Dr. Manhattanje óta erre várt volna, úgy kiélvezte a lehetőség minden pillanatát, hogy végre ekkora hatalommal bíró lényekkel pusztíthasson, mintha ez lenne az utolsó alkalom, mielőtt valaki kicsavarná a kezéből az imádott szuperjátékait. Sajnos azonban a Sucker Punch után újabb bizonyítékot kaptam arra, hogy a teljesen fékevesztett, kontroll nélküli Snyder számomra élvezhetetlen, így a Batman vs Supermanről írtakat egy másik viccel tudnám összefoglalni, amikor is a szexelő pár tagjai között az alábbi párbeszéd játszódik le:

- Neked jó?
- Nekem jó.
- Jó neked!

4/10
.

Niwrok írta:

.
Batman Superman ellen - Az igazság hajnala

Sajnos azonban a Sucker Punch után újabb bizonyítékot kaptam arra, hogy a teljesen fékevesztett, kontroll nélküli Snyder számomra élvezhetetlen, így a Batman vs Supermanről írtakat egy másik viccel tudnám összefoglalni, amikor is a szexelő pár tagjai között az alábbi párbeszéd játszódik le:

- Neked jó?
- Nekem jó.
- Jó neked!

4/10
.

Köszi az írást! Tudod, hogy én ezt nem nézem meg, úgyhogy jó volt ez a kis útikalauz.  



.

Niwrok írta:

.

Amikor annak idején láttam a Man of Steelt, az összes negatívuma ellenére (pedig volt neki bőven, ugye, Mr. Costner?)

Tegnap volt valamelyik csatornán éjjel, és belekukkantottam. Nos, pont ezt a tornádós részt csíptem el, de ez még így is kínos volt, hogy halványlila fingom nem volt a történet többi eleméről.

.
The Program








Az országúti kerékpározás nem (sem) különösebben érdekel a sportok közül, nem is követem, kik a nagyágyúi, egy személy kivételével, és az Lance Armstrong. Ő is csak azért volt jobban a látókörömben, mert elég sokszor futottam bele más témák kapcsán, amikor a betegségéről, majd a visszatéréséről olvastam, később a LiveStrongról, aztán láttam azt az epizódot az Amcsi motorokból, amikor Teutul-ék neki hegesztették a choppert... végül hallottam a bukásáról is. Amikor hallottam a róla készült filmről, mégis inkább az előzetes hangulata fogott meg, amellett, hogy hátha egy kicsit jobban megismerem az eddig számomra töredékes események hátterét, folyamatát.

A The Program minden főbb állomást sorra vesz, egészen onnan, hogy a fiatal, elhivatott kerékpárosra először figyel fel egy szakújságíró David Walsh, aki innentől végig is kísérte Armstrong szakmai karrierjét, hol így, hol úgy. A másik kulcsszereplő a történetben Michele Ferrari, aki akkoriban, azaz a kilencvenes évek elején elismert sportorvos volt, az akkori vezető csapatot ő kezelte, de belső körökben tudható volt róla, hogy nem veti meg a teljesítménynövelő szerek használatát. Armstrong a történet szerint szeretett volna bekerülni Ferrari "programjába", aki arra hivatkozással, hogy Armstrong sem genetikailag, sem alkatilag nem igazi élversenyző, így elküldte, így a csalódott bringás és a társai a saját szakállukra kezdtek el mondjuk Epo-t használni. Ekkor jött közbe a betegség, azaz a hererák, amiből Armstong nem csak hogy sikeresen felépült, de az izomtónusa, az alkata megváltozása miatt még az előnyére is tudta fordítani, és állítólag végre Ferrari is meglátta benne a lehetőséget. Onnantól indult meg Armstrong diadalmenete, vezetve végülis hét, zsinórban megszerzett Tour-győzelemig... ami már annyira meseszerű volt, hogy nem is mindenki hitte el, hogy "tisztán" ez lehetséges...

Azért tettem hozzá, hogy "a történet szerint" meg "állítólag", mert a filmben bemutatottak csak részben bizonyítottak. Ahogy már mondjuk a The Fifth Estate esetében is volt, egy filmre nagyon rá tudja nyomni a bélyegét, ha valamelyik irányban elfogult, és mivel a The Program forgatókönyve David Walsh könyvén alapul, akinek elsőként kezdte piszkálni a csőrét Armstrong hihetetlen szériája és teljesítményjavulása, így természetesen az ő nézőpontja van előtérben. Mindezt úgy, hogy a kerékpársportra nem egyszer vetült közben is a dopping árnyéka, de Armstrong mindig mondhatta, hogy na igen, de nincs bizonyíték, mert soha nem adott pozitív mintát. Az mondjuk nem is csoda, ha csak azokat a trükköket veszem, amiket a film is bemutat, és amiket tényleg csak programként lehet értelmezni: mit mikor kell bevenni, hogy időben kiürüljön, hogyan lehet elkerülni vagy késleltetni a mintaadást, és mindez szinte másodpercre beosztva. Rossz vér ki, jó vér be, sóoldat be; a film egy jelentős szakaszában Armstrongot máshogy sem látni, csak tűvel a karjában, mintha ez egyébként teljesen természetes lenne. Miközben áttekerünk a házasságán, a barátaival, kollégáival való kapcsolatán, illetve egy kezdeti, de félresikerült peren, ő csak nyer és nyer, és nem látszik, hogy bárki is megfoghatná...

Inkább ez a vonatkozása volt érdekes a filmnek az amúgy is tartalmas életrajzi filmen kívül. Armstrong is benne volt ugyanis abban a burokban, amit mondjuk legutóbb a The Big Short kapcsán emlegettem: "Too Big to Fail". Armstrongot többek között a győzelmei tették érinthetetlenné és megkérdőjelezhetetlenné, miközben éppen azokat a győzelmeket szerezte megkérdőjelezhető, minimum etikátlan, de inkább törvénytelen módon. Hiába Walsh kétkedése, nyomozása és pere, Armstrong simán megúszhatta volna, ha a tevékenysége során nem lép a tyúkszemére olyan embereknek, akiknek nem kellett volna, és ha nem hagyja a kollégáit, a csapattársait (bár a segítő és a személyzet talán pontosabb kifejezés lenne) úgy kezelni, ahogy. Ráadásul Armstrong ezek következtében nemzeti hős is lett, a rák emblematikus túlélője, aki onnantól elhivatott harcosa és támogatója lett az alapítványán keresztül a rák elleni küzdelemnek. Egy ilyen emberről még ha lett is volna bárki, aki merte volna mondani, hogy csaló, a környezete fojtotta volna bele először a szót, ahogy Walsh is megélte a kiközösítést és a meghurcolást, mert egy kicsit megrugdalta a nagy ember szobrának talapzatát, hiába a talán nyilvánvalónak látszó jelek, hogy a fizikai adottságai nem indokolnak ekkora eltérést a versenytársaihoz képest. Ebben még a sport tisztasága is másodlagos kérdés lett, pedig nagyon megjegyeztem, amikor évekkel ezelőtt egy újságíró kifakadt, hogy nem szabadna semmiképpen hagyni, hogy a Tour de France-nál az legyen a kérdés, hogy melyik "ampulla" ér be először, hogy melyik vegyész volt az ügyesebb. Hiszen ha úgy lesz valaki első, hogy doppingol, akkor mindenkinek kell majd, hogy egyáltalán lépést tudjanak tartani vele, különben oda a szponzor pénze meg a minden más is. De azért felmerülhet a kérdés, hogy ha Armstrong rákkal kapcsolatos tevékenységét és a személye inspirációját nézzük, hogy sokakat támogatott, és a többi csak eszközként segítette, felhívta magára a figyelmet, az adhat-e neki feloldozást, lehet-e enyhítő körülmény az esetében...

Maga a cselekmény így jó, nem is akarok nagyon belemenni részletekbe, hadd maradjon felfedeznivaló annak is, aki hozzám hasonlóan csak töredékesen ismerte eddig a témát, legfeljebb még a filmben idézett interjú egy részét csatolnám a téma iránt mélyebben érdeklődőknek. Inkább a külsőségekről mondanék még pár szót, ami leginkább a kerékpárversenyek hangulatának megidézését jelenti, na meg persze a színészeket. Előbbivel elégedett voltam, nem csak ami a környezetet, az elsuhanó tájakat, meg az út mellől beszűrődő szurkolást illeti, hanem egy-két jelenet erejéig belső nézetből is ízelítőt kaphat a néző, hogy mit lát és érez a versenyző; azért mindez a kanyargós hegyi utakon lefelé... A színészek esetében pedig két név volt, akit inkább megjegyeztem, mert Ben Foster remek volt Armstrong szerepében, de igazi átalakulást Guillaume Canet-tól láttam, akinek franciaként kellett hoznia a kopaszodó olasz orvost.

Az biztos, hogy Armstrong a kerékpársport emblematikus figurája volt, és sokak szerint megtestesítette mindazt, ami a kerékpársport maga... és ami azóta sem bír leállni, és van, aki szerint ez jól is van így.



8/10




.

The Program

Niwrok írta:

Az országúti kerékpározás nem (sem) különösebben érdekel a sportok közül, nem is követem, kik a nagyágyúi, egy személy kivételével, és az Lance Armstrong. Ő is csak azért volt jobban a látókörömben, mert elég sokszor futottam bele más témák kapcsán, amikor a betegségéről, majd a visszatéréséről olvastam, később a LiveStrongról, aztán láttam azt az epizódot az Amcsi motorokból, amikor Teutul-ék neki hegesztették a choppert... végül hallottam a bukásáról is. Amikor hallottam a róla készült filmről, mégis inkább az előzetes hangulata fogott meg, amellett, hogy hátha egy kicsit jobban megismerem az eddig számomra töredékes események hátterét, folyamatát.

Köszi!! Én sem vagyok oda érte, de ez a téma azért érdekel. Ment a cetlire, de nem tudom megígérni, hogy pár héten belül sort kerítek rá. Meg remélem, van hozzá felirat...

Niwrok írta:

... mit mikor kell bevenni, hogy időben kiürüljön, hogyan lehet elkerülni vagy késleltetni a mintaadást, és mindez szinte másodpercre beosztva. Rossz vér ki, jó vér be, sóoldat be;

Fazekas meg Annus ennyivel volt szarabb helyzetben...nem tudták, nem volt mögöttük "ipar"...

Niwrok írta:

... hogy melyik "ampulla" ér be először, hogy melyik vegyész volt az ügyesebb.

Gondolom, ezt már láttad: Minden idők legmocskosabb döntője

Nincs új a nap alatt...

Niwrok írta:

Az biztos, hogy Armstrong a kerékpársport emblematikus figurája volt, és sokak szerint megtestesítette mindazt, ami a kerékpársport maga... és ami azóta sem bír leállni, és van, aki szerint ez jól is van így

8/10
.

S végül: a karácsonyfaizzó minden égőjére rákattintottam!


.

R2-D2 írta:

The Program

Niwrok írta:

... hogy melyik "ampulla" ér be először, hogy melyik vegyész volt az ügyesebb.

Gondolom, ezt már láttad: Minden idők legmocskosabb döntője
Nincs új a nap alatt...

Olvastam, de a filmet már előtte láttam, csak mostanra értek össze róla a gondolatok.

Egyébként ha már "mocsok", azért dopping és dopping között is van szerintem különbség. A képen is a futók egy része, meg most azt hiszem, Sarapova ennek az aktuális figurája, valami szívgyógyszerrel buktak meg, amit a WADA, a doppingellenes ügynökség idén tett tiltólistára. Úgy gondolom, attól mert ők most lebuknak, közel sem bizonyítja, hogy akkor is doppingoltak (bár azért benne van a pakliban, ha egyszer dopping nélkül nem is nagyon van esély a dobogó közelébe jutni...), ráadásul könnyű úgy valakire ujjal mutogatni, hogy a WADA évekkel később a homlokára csap, hogy jaj, de hát azt nem lett volna szabad szedni!

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Az biztos, hogy Armstrong a kerékpársport emblematikus figurája volt, és sokak szerint megtestesítette mindazt, ami a kerékpársport maga... és ami azóta sem bír leállni, és van, aki szerint ez jól is van így

S végül: a karácsonyfaizzó minden égőjére rákattintottam!

Az, kérlek alássan, a minimum   !

Így nekem kicsit élményszerűbb, hogy azt is beleszövöm, milyen információk és tapasztalatok befolyásolták a filmélményt. Inkább ilyen "kis színesekkel" hintem tele az írásaimat, mint hogy nagyon beleássak a filmkészítés vagy a stáb hátterébe, ahogy mások teszik máshol... ettől az élménybeszámoló és az ajánló mellett talán "kritikább"-nak látszik, amit írok   .
.

Niwrok írta:

... ráadásul könnyű úgy valakire ujjal mutogatni, hogy a WADA évekkel később a homlokára csap, hogy jaj, de hát azt nem lett volna szabad szedni!

Egytértek. Azért a WADA-ról is megvan a véleményem, nekem kicsit olyan, mint a TASZ... még ha teljesen más is minden körülöttük. De a világ agyonszabályozásában hasonlóak.

Niwrok írta:

Így nekem kicsit élményszerűbb, hogy azt is beleszövöm, milyen információk és tapasztalatok befolyásolták a filmélményt. Inkább ilyen "kis színesekkel" hintem tele az írásaimat, mint hogy nagyon beleássak a filmkészítés vagy a stáb hátterébe, ahogy mások teszik máshol... ettől az élménybeszámoló és az ajánló mellett talán "kritikább"-nak látszik, amit írok   .

Én is így teszek már jó ideje. És így egy-egy film, soroozat kapcsán ráadásul rengeteg olyan információhoz lehet jutni, amikre magától az ember sosem kattint rá.