Moziajánlók

A nimfomániás /Nymphomaniac/ (2013)




IMDB

Nem is igazán tudom, hol kezdjem, még így se, hogy 3 napot ültem ezen a kritikán. Egyrészt rengeteg dolog van, amiről lehetne beszélni a film kapcsán, másrészt akkora csalódás volt számomra, hogy kétkedem benne, megéri-e egyáltalán beszélni ezekről. Nem akartam külön-külön írni a kettévágott filmről, úgy gondoltam, egybe fogom vizsgálni a két részt, de valamiért olyan szakadékot érzek a kettő között, mégis elszakíthatatlan kohéziót... A két részt egymás után néztem meg a moziban, két egymást követő napon, és még az első vetítésről olyan érzésekkel és gondolatokkal távoztam, amikről úgy hittem, érdemes írni, addig a keddi előadásról csalódottan és unottan. Úgy éreztem, ez a film felesleges volt és egyszerűen végletekig elromlott. Mégis, egybe fogom vizsgálni a két epizódot, lévén egyetlen filmről van szó, amit csak a hossza miatt vágtak meg, ráadásul nincs is különösebb törés közöttük, a második ott veszi fel a történet fonalát, ahol vége szakadt az első részben.

A történet szerint Joe-ra, filmünk címszereplőjére összeverve talál rá a magányos Seligman, majd felviszi magához, megy meghallgathassa történetét, életét és a betegsége hatását önmagára és a környezetére. A film a "megszokott" Trier stílusban készült, értve ezalatt a dogma jellegzetességeit, illetve a rendező által kedvelt fejezetekre osztást. Ez előbbit jól és ügyesen alkalmazza a rendező (minő meglepetés!), a színek hiánya, a nyers vágások, a snuff-szerűség, a visszafogott, de ügyesen alkalmazott zene, utóbbi pedig egy igencsak egyedi és érdekes koncepciót eredményez. Joe minden egyes történetét, életének fejezetét egy, Seligman lakásában talált tárgyhoz vagy dologhoz fűzi, legyen az egy kép, egy folt a falon, Seligman filozofikus fejtegetései a zenéről, egyházról, vallásról, horgászatról... Mindezzel csak az a baj, hogy egyrészt baromira álintellektuálisnak tűnik néhol a film, másrészt, ahogy egy RottenTomatoes-on lévő kritikában olvastam; "Többet tudtam meg a horgászatról, mint a nimfomániáról..." És tényleg. Persze Joe érzései a "betegségével", szexualitásával kapcsolatban folyamatosan változnak, van itt érzelem, közöny, harag, elfogadás, megbánás, mégis mintha mindez csak ürügy és gyenge kapcsolódási pont lenne ahhoz, hogy Trier tudálékosan értekezzen minden faszságról, ami éppen eszébe jut.

Ami tény marad, hogy az összes szereplő egytől-egyig remekül alakít, még az irritáló képű Shayamalan LeBlöff is képes egy korrekt és izgalmas karaktert hozni, a többiek meg mind a kedvencem közé tartoznak már alapból. Uma Thurman jelenete meg... ahogy haverom mondta, kimaxolták az awkwardnesst, de úgy, hogy hangosan röhögtünk, holott tudtuk, ez igazából kurvára nem vicces. Szóval amihez Trier ért, az az kurva jól összeválogatott színészgárda.

Ugye Trier eme filmjét amolyan pont az I-re jellegűnek szánta, egyrészt ez hivatott lezárni a Depression trilógiát, másrészt amolyan összefoglalója ez munkásságának és annak, amit képvisel és végbevitt. Ezt is remekül tudja hasznosítani a rendező, tele van a film utalásokkal a korábbi produkcióira, mind jelenetek, mind zene, képi beállítások, színvilág tekintetében, másrészt reflektál magára a rendezőre is. Előbbire remek példa a réten játszódó jelenet, vagy a gyermek-erkély-hóesés koncepció, amivel ugye az Antikrisztus indul, és itt még egy meglepetés pofont és képes volt bevinni Trier a nézőknek! Taps. Utóbbira pedig a Seligman szájába adott kijelentések. Hatalmas forma ez a dán úriember, hogy képes volt a saját nácis elszólására is replikázni. Sőt, még a film is reagál saját magára, már a kezdőjelenet (vége), a hatalmas vaginaként tátongó fekete, végtelenül mély lyuk a falon, ahogy lassan elmerül benne a kamera, mint ahogy a néző is eme szexuális betegség bugyraiban... na, ilyen téren ez a film lenyűgöző, intelligens és nagyon-nagyon tudatos.

De akkor mi a baj? Hát az, hogy az egész nem vezet sehova. Egyszerűen mindent, amit fokozatosan épített fel a film, egy végső mozzanattal áthúzza, majd jól arconfossa a nézőt is. Joe ugye magát folyamatosan embertelennek, könyörtelennek, méltatlannak tarja, Seligman pedig minden kvázi-bűnét megmagyarázza, a racionalitás talajára helyezi, és megmutatja a jó oldalát a dolgoknak, hogy szerinte Joe hogyan épült és épített, nem pedig hogyan romlott, rontott meg mást és fertőzte meg emocionális- és egyéb szinteken a környezetét. Vagyis két oldalról is magyarázatokat kapunk, két ellentétes, de logikusan összeegyeztethető nézőpontot, amiket a néző kedvére ítélhet meg, variálhatja őket. Ám a legvége mindezt feleslegessé teszi. A több, mint 4 órán át építgetett jellemeket rombolja le egy szempillantás alatt, magának az egész megértésnek, elfogadásnak, mély érzelmi ráhangolódásnak a mivoltját bassza szét -szó szerint-, de olyan módon, hogy ezáltal az egész film feleslegessé válik. Az egész.

Jó, hozzá kell tenni, hogy amúgy, több mint másfél! órát vágtak ki a mozis verzióból, és ha ennek fele is olyan explicit, tömény szexuális jelenet, amit nem mertek bevállalni a filmszínházakban, a maradék része akkor is eltűnt. Ez fájó, hiányzó pont, de ami a legrosszabb, hogy érezhető is. Nem csak a vágásoknál, de érezhetően a cselekmény folyama is meg-megbicsaklik emiatt. Szóval végső ítéletet nem mondok mindaddig, amíg a teljes, rendezői változatot nem láttam, de most kénytelen vagyok a látottakból dolgozni.

Trier-szinten gondolkodva ez egy nagyon-nagyon intelligens és ügyes film, mind technikailag, mint hangulatilag, mind emberileg-rendezőileg zseniális, tudatos és összeszedett. Pazar színészi játék, szellemes reflektálások, kikacsintások, ügyesen építkezve a rendező karrierjéből. Maga a téma, a történet felépítése érdekes, s bár van benne pár tényleg kemény jelenet -és itt nem feltétlen a szexuális töltetűekre gondolok, mert jó, hogy látunk szőrös pinát meg ágaskodó nagy néger faszokat-, hanem lelkileg sokkoló, kibaszottul nyomasztó és megrázó eseményekre. Legjobb példa erre a kórházas jelenet, aki látta, tudja, mire gondolok. Olyan nyersen és szánalomra méltóan mutatja be az ember elkorcsosulását testi és lelki szinten, hogy az hihetetlen. És itt is muszáj megjegyeznem a rendezői koncepciót, mivel ez a film egyetlen fekete-fehér fejezete, és bazmeg ez is milyen jókor és jól van használva! Viszont, ettől függetlenül a film nem annyira megrázó, kegyetlen és nyomasztó, mint az Antikrisztus vagy éppen a Melankólia. Utóbbi megtekintése után, emlékszem, élni nem volt kedvem. Itt viszont, ez a fajta kőkemény hangulat semmibe veszik, szépen lassan elpárolog, és nem marad belőle semmi. Hiába megkeseredett, fájdalmasan sajnálatos és néhol szívszorító és gyomorforgató a film, sehol sincs ez a korábbi Trier-művekhez képest. Maga a nimfomániának a bemutatása, ennek minden aspektusa elsikkad, ahogy az emberi tényezők is, köszönhetően a film logikátlan és barom lezárásnak.

Nem tudom, srácok, az első résznek simán adtam volna egy 9/10-et, viszont a második már fokozatosan degradálta le és bomlasztotta azokat a dolgokat, amik felépülni látszottak, nem hagyott semmit kicsúcsosodni, hiába egy és ugyanazon filmről beszélünk, a vége pedig egyetlen mozzanattal húzta át mindazt, amit előtte 4 órában néztünk és magunkba fogadtunk... a Vol. II. maximum 3/10. Legyen akkor egy 6/10, de nem jó szájízzel...

Weide írta:

A nimfomániás /Nymphomaniac/ (2013)

Nagyszerű írás, de ahogy mondtam, soha a büdös rohadt életben én mégegyszer Trier filmet nem nézek. Az Antikrisztus ilyen mély nyomot hagyott bennem.

R2-D2 írta:

Weide írta:

A nimfomániás /Nymphomaniac/ (2013)

Nagyszerű írás, de ahogy mondtam, soha a büdös rohadt életben én mégegyszer Trier filmet nem nézek. Az Antikrisztus ilyen mély nyomot hagyott bennem.

Abszolút érthető, hidd el, nem ítéllek el érte.

Pompeii

Ez állat volt!! Ha úgy részleteiben még bele is tudnék kötni a filmbe, a vége akkora élményt nyújtott, amire végképp nem számítottam – és ez a finálé simán + százalékokat nyújtott az értékeléskor… Végre!!!

Szandálos bosszúfilm és love story egy katasztrófa árnyékában. Tömören ennyi a Pompeii. Semmivel többet nem kell tőle várni, mint amit mondjuk a 2012, vagy a Holnapután nyújtott: egy kifejezetten szórakoztató, nagyszabású popcornfilm, a kötelező és sablonos elemekkel. Az indulás kellő érzelmi motivációt nyújt a későbbiekre, a közepe egy tisztességesen összerakott gladiátorfilm (a Gladiátor és a Spartacus nyomán), a vége meg egy kib*szott jó katasztrófafilm lett. Sajnos a Vezúv csak kb. a 70-ik percben tör ki - már alig várja az ember, de egyébként az a pusztulás, amit csinál az kiváló. Nem igaz, hogy gagyi a CGI, nem igaz, hogy bénák a színészek, nem igaz, hogy idegesítőek a dialógusok. Nem igaz, hogy Paul W.S. Anderson ismét szar filmet csinált – ahogy eddig sem. Ami igaz, az mindösszesen annyi, hogy az a kő, tűzgolyó pont a főhős mellé csapódik – mindig -, a fal pont mellette dől le, a föld pont mögötte szakad be. De ez már csak Hollywood.

Iszonyat jól szórakoztam, a korrajz és a film visszavitt a múltba, mikor is elpusztult egy város. Láttam a drámát és elhittem, hogy így is lehetett.

80%

R2-D2 írta:

Pompeii

80%

Végre egy jó előjel, bármennyire is bűzlik sokaknak Paul W.S. Anderson munkássága, szerintem folyamatosan szállítja a korrekt munkákat. Főként az tetszik benne, hogy az összes filmje olyan színes-szagos, valahogy jó nézni őket és élvezni a látványukat, a hangulatukat. Még a Resident Evil szériájára is bátran rá merem mondani, hogy szerintem jobbak lettek, mint a második ill. harmadik rész. Valahogy nagyon ügyesen ráérez a rendező az adott film hangulatvilágára és bár sztori minden tekintetben legalább annyira egyszerű, mint a karakterek, de nem nagyon tudok unatkozni egyik filmje alatt sem. A Mortal Kombat számomra mindig is egy kult zsánerfilm marad, kiskoromban imádtam, egyszerűen hiába láttam kismilliószor, mindig a képernyő elé tudott szögezni. A Halálhajót a mai napig az egyik legkiválóbb űrhorrornak tartom, az AvP-t is imádom, egy pörgős-zúzós crossover kurva jó és hangulatos környezetben, a Halálfutamból is kihozta a maximumot, amit ebből a műfajból szerintem ki lehet... még az a "gagyi" Három testőr is bejött a maga módján. Tényleg nem a jól megírt karakterek, vagy az újszerű sztori és látásmód miatt, hanem mert ha egy korrekt iparosmunkára gondolok az adott műfaj kapcsán, akkor azt én is úgy képzelném el, mint Anderson. És pont azért is nagy a bizodalmam, mert elég sok műfajt húrját megpengette már a faszi, és én egyikben sem csalódtam. Játékadaptáció, sci-fi/horror, kalandfilm, akciófilm, horror, brand-crossover... és most egy történelmi katasztrófa... mi sülhet el rosszul?
Nem azt mondom, hogy kedvenc rendezőim panteonjában foglal helyet Anderson uraság, de ha egy nem túlbonyolított, látványos, izgalmas, "That's correct" munkára vágyik a lelkem, akkor szerintem fordulhatok úgy hozzá, hogy nem fogok pofára esni. Jó lenne, ha tényleg bejönne, mert eleddig ez a mozis évem elég gyatra volt.   

Weide írta:

Végre egy jó előjel, bármennyire is bűzlik sokaknak Paul W.S. Anderson munkássága, szerintem folyamatosan szállítja a korrekt munkákat.

Én bírom a faszit, a felsoroltak közül viszont a Mortal Kombatot kidobtam a kukába

Gyerekkoromban láttam (tudod, az milyen rég volt), s most újranézve borzalmas volt.

R2-D2 írta:

Weide írta:

Végre egy jó előjel, bármennyire is bűzlik sokaknak Paul W.S. Anderson munkássága, szerintem folyamatosan szállítja a korrekt munkákat.

Én bírom a faszit, a felsoroltak közül viszont a Mortal Kombatot kidobtam a kukába

Gyerekkoromban láttam (tudod, az milyen rég volt), s most újranézve borzalmas volt.

Szerintem az a film akármilyen elferdült értékítélettel rendelkező egyénnek borzalmas, de számomra megszépíti a gyerekkori emlék, másrészt autentikus és kielégítő a film. Szerepelnek benne a játékból megismert kultikus karakterek? Pipa! Tele van céltalan, de látványos bunyóval és erőszakkal? Pipa! Van annyira elborult és bizarr, mint az alapjáték világa és atmoszférája? Pipa! (gyerekfejjel igenis az volt) Sőt, én még a karaktereket is képes voltam megkedvelni. Johnny Cage arcpirítóan gyenge beszólásai, Goro öntelt dumája, Scoripon és Sub-Zero titokzatossága... persze mai fejjel mindez már közel sem annyira jó, mint anno volt, de mondom, nekem a szép emlékek lebontják a film iránt támasztott kritikai elvárásaimat. Ha már kritika:


Ez megragadja az egész lényegét, cinikusan, kifigurázva, de mégsem bántóan.

Weide írta:

Ez megragadja az egész lényegét, cinikusan, kifigurázva, de mégsem bántóan.

Én nem ismerem a játékot, sosem játszottam (az Angry Birds-öt leszámítva) gyakorlatilag semmivel, így iszonyat idióta moziként éltem meg újra.

Díjazom erőfeszítésedet, de nem szedem ki a kukából - mert azt a szemetet már rég el is vitte a kukáskocsi.

R2-D2 írta:

Weide írta:

Ez megragadja az egész lényegét, cinikusan, kifigurázva, de mégsem bántóan.

Én nem ismerem a játékot, sosem játszottam (az Angry Birds-öt leszámítva) gyakorlatilag semmivel, így iszonyat idióta moziként éltem meg újra.

Díjazom erőfeszítésedet, de nem szedem ki a kukából - mert azt a szemetet már rég el is vitte a kukáskocsi.

Hidd el, ez' alkalommal tényleg nem akartalak meggyőzni, csupán jól esett -magamnak- elnosztalgiáznom a filmről, a videót pedig tényleg csak a poén kedvéért linkeltem, hogy ti is legalább olyan jót röhöghessetek rajta, mint én!

Weide írta:

R2-D2 írta:

Weide írta:

Ez megragadja az egész lényegét, cinikusan, kifigurázva, de mégsem bántóan.

Én nem ismerem a játékot, sosem játszottam (az Angry Birds-öt leszámítva) gyakorlatilag semmivel, így iszonyat idióta moziként éltem meg újra.

Díjazom erőfeszítésedet, de nem szedem ki a kukából - mert azt a szemetet már rég el is vitte a kukáskocsi.

Hidd el, ez' alkalommal tényleg nem akartalak meggyőzni, csupán jól esett -magamnak- elnosztalgiáznom a filmről, a videót pedig tényleg csak a poén kedvéért linkeltem, hogy ti is legalább olyan jót röhöghessetek rajta, mint én!

A Nostalgia Critic nagy arc, van pár fergeteges kritikája. Ahogy a Jeleket és Shyamalant kiosztotta, azért örökre hálás leszek!   

Remo írta:

A Nostalgia Critic nagy arc, van pár fergeteges kritikája. Ahogy a Jeleket és Shyamalant kiosztotta, azért örökre hálás leszek!   

Én nemrég kattantam rá az ürgére, legutóbb a Dredd kritizálását néztem meg -részben a te írásod hatására is-, és hát könnyesre röhögtem magam. Viszont rengeteg videóját még nem láttam, ahogy az általad említettet sem, de akkor ez lesz a következő!

Remo írta:

A Nostalgia Critic nagy arc, van pár fergeteges kritikája. Ahogy a Jeleket és Shyamalant kiosztotta, azért örökre hálás leszek!   

Na ja, de csak azon tudod jól érezni magad, amiről hasonló véleménnyel vagy, nem?

R2-D2 írta:

Remo írta:

A Nostalgia Critic nagy arc, van pár fergeteges kritikája. Ahogy a Jeleket és Shyamalant kiosztotta, azért örökre hálás leszek!   

Na ja, de csak azon tudod jól érezni magad, amiről hasonló véleménnyel vagy, nem?

Az attól függ. Ha egy olyan filmen gúnyolódik, ami az egyik kedvencem, azt persze nem csípem, de előfordul, hogy olyan jól adja elő magát, hogy akkor is élvezem a kritikáját, amikor nem értek egyet a véleményével.

Non-stop


(SPOILERMENTES)


Míg a repülőgép az életben többnyire csak egy utazási eszköz, a filmekben az a zárt tér, ahonnan nincs menekvés. Ezért is használják előszeretettel akciófilmek és thrillerek helyszíneként. Nem is tudom hány ilyen alkotást láttam már az Airport-sorozattól kezdve Az 57-es utason és a Tűzparancson át a Légcsavarig bezárólag. Tényleg lehet ezekben a repülős thrillerekben valami, ami engem is megfog, mert, amikor beültem a Non-stopra, eszembe se jutott, hogy ugyanarra az utazásra fizetek be sokadszorra. A filmet dicséri, hogy közben se nagyon gondoltam erre. Ez a jó a sablonokban: ha ügyesen használják őket, akár még működhetnek is. Egy élvezetes thrillerhez kell egy szimpla, de hatásos alapötlet. Ezt a Non-stopban kipipálhatjuk. Adva van egy rejtélyes zsaroló, aki közli a Liam Neeson játszotta légi marshallal, hogy húsz percenként megöl valakit a gépen, hacsak nem kap 150 millió dollárt. A tettest egészen a film végéig nem is látjuk (vagy mégis?), csak szöveges üzenetei jelennek meg a képen. A történet során már szinte emberfeletti, mindenhol jelen lévő láthatatlan erővé válik az ismeretlen. Bármit tesz a marshal, ő egy lépéssel előtte jár, a gépen lévők pedig együtt válnak potenciális áldozatból lehetséges gyanúsítottá.

Egy okos alkotó pontosan tudja, hogyan gondolkodik a közönség és ennek segítségével játssza ki. Ezt a bravúrt a Non-stop készítői is elérik. Az első pillanattól kezdve az irányításuk alatt tartják a figyelmünket és úgy teszik egyenként elénk a lehetséges elkövetőket, hogy tisztában vannak vele, ezentúl ahányszor őket mutatják, beindítják az agyunkat. A tippek nem csak akörül mozognak, hogy ki lehet a tettes, hanem, hogy ki hal meg legközelebb. Ha a realitás szempontjából nézem, a film bőven túllépi annak határait. Egyszerűen képtelenség az a másodpercre pontos időzítés, amivel a tettes dolgozik, de a hatásmechanizmus beválik és a meglepetés ereje mellett a helyzet irrealitása bizonyos fokig jelentőségét veszti.

Kényes egy folyamat, amikor egy filmben a tettes újra és újra kicselezi a főszereplőt. Az alkotóknak el kell érniük, hogy emberünk ne tűnjön idiótának, a Non-stopban pedig még ez is sikerül. Hősünk gondolkodik és cselekszik, így, ha nem is ő irányítja az eseményeket, mégse tűnik tehetetlen baromnak, akit az orránál fogva vezetnek. Az se árt persze, hogy Liam Neeson játssza. A színésznek az évek során sikerült kinőnie magát egy megbízható akciósztárrá. Ha az általa játszott marshal a felszínen egy alkoholista csődtömeg is, az ő jelenlétével egy percig se kétséges, hogy jó kezekben vannak az utasok. A mellékszereplőknek mellette nem sok tér jut, még Julianne Moore is csak úgy van, viszont a színészek kiválasztásával megint agyafúrtak voltak a készítők. A lehetséges gyanúsítottak egy részének életre keltését szándékosan olyan beszédes arcú színészekre bízták, akiket már nagy eséllyel láthattunk rosszfiú szerepben, így azt hihetjük, hogy jó nyomon járunk, pedig dehogy.

A Non-stop sokáig képes fenntartani a feszültséget, sőt olyan szituációkat teremt, hogy nem egyszer lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. Az írókat ezért ugyanúgy lehet dicsérni, mint a rendezőt, a Liam Neesonnal az Ismeretlen férfi után másodszorra együtt dolgozó Jaume Collet-Serrat, aki díjakat valószínűleg sose fog munkáiért bezsebelni, de, ha találkozom a nevével, mérget merek venni rá, hogy azzal a filmmel nagy bajok nem lehetnek. A Non-stop is egy profin összerakott, nagyrészt élvezetes thriller, csakhogy a végén elér egy pontra, ahol jól felépített illúziója csavarosnak és átgondoltnak tetsző rejtélyéről darabjaira hullik. Ismerős, amikor kiderül egy krimiben, hogy ki a hunyó, és neked az az érzésed, hogy csak ráböktek valakire? Nos, a Non-stop megoldása pontosan ilyen. Az, hogy akárki lehet a tettes csak addig jó, amíg rá nem jössz, hogy a történet úgy van megírva, hogy tényleg akárki lehessen. A film közepén kipurcant férfi vagy a rendező keresztanyja is, ha úgy akarják. Még ezt is meg lehet úszni, ha az a valaki egy karizmatikus és félelmetes személy, viszont, ha csak egy flúgos, akinek a szájába adnak egy mondvacsinált indokot tetteire, akkor elégedettség helyett düh önti el az embert. Azért, hogy ez ne történjen meg, a Non-stop gyorsan munkára fogja a látványtechnikusokat és akciójelenetek mögé búj. Egy kis bunyó, néhány robbanás, és végre Liam Neeson is elsütheti a pisztolyát, persze lassított felvételben. Ezzel a kis trükkel elveszik ugyan a rossz szájíz egy részét, ahhoz viszont már húzásuk kevésnek bizonyul, hogy a film minden erénye mellett ne landoljon a szokványosság és a felejthetőség gödrében. Tudom, hogy ez a vesszőparipám, de ennyit számít egy jó befejezés, ami itt nincs.

70%

Remo írta:

NON-STOP (2014)


70%

Köszi az ajánlót, így most bátrabban ülök be rá!!