Niwrok írásai 1.0

.
A természet IQ-ja

"Artificial Intelligence is no match for Natural Stupidity"


Nocsak, micsoda filmek be nem kerülnek a moziba, gondoltam, amikor megláttam a film plakátját, címében a két hívószóval, amik közül bármelyikre jó eséllyel ugrok, plusz az ajánlóban szerepelt az "ösztön" szó, arra meg még jobban. Gondoltam, valami fél-dokumentarista filmről van szó, kicsit A pingvinek vándorlása, kicsit a Kellemetlen igazság stílusában, elvégre a természetről szóló filmek legfeljebb ilyen formában jutnak el vetítőtermekbe, különben csak a NatGeo, a Discovery, a Spektrum és társaik jelentenek nekik menedéket. Aztán a film közben kiderült, hogy ez igazából reklámfilm, kedvcsináló két magyar természettudós azonos című könyvéhez, és az általuk vizsgált területhez... ami az intelligens tervezés.

Attól függetlenül, hogy mi a véleményem róla, első javaslatom mindenképpen az, hogy nézzétek meg. Egyszerűen azért, mert fontos, hogy az ember többféle értelmezésben is lássa, megismerje azt a világot, ami körbeveszi, ahogy kell az is, hogy el tudja dönteni, számára melyik, miért és milyen mértékben elfogadható.

Biztosan hallottatok már az intelligens tervezésről, ha mást nem, láttátok a Prometheusban, de azért leírom:
Az intelligens tervezés kutatási területe az, ami öntudatra ébredése óta leginkább foglalkoztatja az embert, vagyis hogy honnan származunk és hogy mivégre vagyunk a világon. Az intelligens tervezés szerint van/volt egy felsőbb hatalom, egy eredeti faj, entitás, körülmény, amelyik a földi életet tudatosan, akaratlagosan tette pont olyanná, hogy az a földi környezettel és a többi fajjal összhangban tudjon létezni. Tanai szerint az élet kialakulása, eleve a szervetlen anyag szervesként való megjelenésétől kezdve, az egyes fajok külső és belső tulajdonságai nem folyamat eredményei, hanem állapotok, mert az élet annyira bonyolult és összehangolt formákban van jelen a Földön, amiknek csak egyszerre volt értelme megjelenni, ez pedig kizárja a véletlenszerű fokozatosságot, ismertebb nevén az evolúciót. Mivel pedig a film önmagában nem nyújt sok lehetőséget sem a bemutatásra, sem a véleményezésre, hiszen riportfilmről van szó (emberek beszélnek, akik közül még az öreg amerikai prof a legérdekesebb, mert úgy néz ki, mint Christian Bale fog 45-50 év múlva:)), pár természetfilmes bevágással, így aztán marad a téma.

Ezesetben viszont azért érdekes kutatókról beszélni, mert ez az elmélet nem bebizonyítani akarja valaminek az igazságát, hanem a cáfolat a lételeme... hogy Charles Darwin A fajok eredete nem igaz. Sőt, hogy nem is lehet igaz! Cáfolatra pedig akkor legyen cáfolat a válasz, az én laikus szemszögemből:
- Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy egy százötven éve, százötven éves vizsgálati módszerek alapján írt könyv és elmélet minden pontja kikezdhetetlen? A biológus, természettudós társadalom szégyene lenne, ha modern technika segítségével is csak azt tudná ismételni, legfeljebb megerősíteni, amit egy földmérő, hobbi természetbúvár lejegyzetelt.
- Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy csak azért, mert a kirakósnak nem áll rendelkezésre az összes eleme, ezért a jelenben tapasztalható folyamatok segítségével nem lehet megpróbálni visszafejteni, ami korábban volt? A film (és ezek szerint a könyv) egyik fő cáfolata az, hogy ez a folyamat, amit evolúcióként tanítanak, sosem létezett, mert a fajok közötti átmenetekre nem szolgálnak elég bizonyítékul a leletek. Nos, van valakinek tippje arra, hogy hány kataklizma, hány vulkánkitörés, hány jégkorszak vagy egyéb csapás radírozta le szinte teljesen a Földet az elmúlt pármillió évben? Mindezek mellett mekkora az esélye, hogy minden valaha létezett faj legalább egy egyede olyan körülmények között pusztult el, hogy a nyomai fellelhetők lennének, és nem porladtak el nyomtalanul pármillió év alatt, továbbá a földmozgások és a természeti hatások után is olyan környezetben maradtak fenn ezek a maradványok, ahol az emberiség az elmúlt párezer évben nem csak megtalálhatta volna, de meg is találta? Nos, nem vagyok jó matekos, de ez olyan, mintha az intelligens tervezés hívei legfeljebb akkor lennének hajlandóak elfogadni az öttalálatos lottószelvény létezését, ha Darwin talált volna egy módszert, amivel tökéletesen biztosra lehet garantálni egyetlen szelvény megjátszásával azt.
- Komolyan meg lehet-e próbálni azzal hiteltelennek és befolyásolhatónak bemutatni Darwint, hogy az akkori kortárs közgazdasági irodalomban kezdtek el behatóbban foglalkozni a piaci verseny vizsgálatával, és Darwin biztos ezektől megzavarodva akarta az állandó versengés rémképét a biológiára is ráerőszakolni? Nos, igen, hogy a komplett állatvilág az élelemszerzése, a szűkös élettere és tápláléka miatt, a túlélése érdekében versenyezni kényszerül az ugyanazon élettéren élő, ugyanazon élelemre pályázó állatokkal, vagy hogy a legelemibb versengés, a párválasztás és a szaporodás létezik, az is biztos a "fals" közgazdasági elméletek eredménye...
- Komolyan bizonyító erővel bírnak-e olyan kiragadott elemek, amelyekben az a bizonyíték, hogy a jelenlegi körülmények között nincs értelmük? Ezekből én is kiragadnék kettőt, két madarat: az egyik a párjával a földbe vájt gödörbe rakja le a tojásait, hogy aztán mindenféle bonyolult felépítmények segítségével gondoskodjon azok melegen tartásáról, a másik meg a Csendes-óceán északi partvidékéről Ausztráliáig megy költeni, és erre a hosszú útra felkészüléshez hetekig kell ennie, hogy a felhalmozott zsírréteg elég energiát szolgáltasson. Az elsőnél azt a kérdést teszik fel a tudósok, hogy vajon hihető-e, hogy egyszer csak valamelyik madárnak eszébe jutott, hogy "Na, ások egy gödröt, beletojok, aztán hátha nem döglenek meg az utódaim!", a másiknál meg ugyanilyen stílusban azt, hogy "Na, átrepülöm ezt a nagy vizet, megnézem, mi van a túloldalon, de előtte pont annyit eszek, hogy feleslegesen ne akadályozzon a repülésben, de kitartson több ezer kilométerre!". Vagyis szerintük a jelenlegi és az ismert fajok viselkedési szokásai között kellene lenni olyannak, amelyek elemeiből ezek a viselkedésformák legalább összekombinálhatók lennének. Igaz, hogy vannak olyan madarak, melyek a párzási rituálé részeként komplett virágoskertet építenek a párjuknak, és egy amúgy röpképtelen madárnak akár eszébe is juthatott, hogy egy ilyenbe később belerejti a tojásait, ahol a rothadó virágok akár meg is termelhették a kikeléshez szükséges hőt. Ahogy az persze hülyeség, hogy a madarak egyszerre jöttek rá arra, hogy mennyit kell enni a költözéshez, és nem az eltérő táplálkozási lehetőségek miatt választódtak ki azok az egyedek, amelyeknek éppen annyi táplálék állt rendelkezésére, amivel az út megtehető volt. Vagyis borzasztóan jó elméleteket lehet gyártani úgy, hogy az egyedeket kiragadják a környezeti folyamatokból (mondjuk a faj ezen szokásának megjelenését megelőző időjárási vagy ökoszisztéma-beli körülményekről), de még saját fajuk közösségéből és azok kommunikációjából is, csak ez ugye akkor nem igazán nevezhető  tudománynak...

Ezek a kérdések pedig részemről nem azt jelentették, hogy akkor aztán Darwinnak mégis igaza volt, hanem azt, hogy ezekkel az "érvekkel" nem lehet őt érdemben cáfolni. Ahogy mindezt azt sem jelentette, hogy nem találtam volna érdekesnek a látottakat, legfeljebb meggyőzni nem sikerült ez alatt az 58 perc alatt... viszont azt nagyon utálom, ha valaki azzal jön, hogy csak azért nem adok neki igazat, mert a gondolkodásom túl beszűkült. Talán kezdjem el akkor firtatni azt, hogy ilyen formában az egész intelligens tervezésben annak a félelme nyilvánul meg, hogy ha az élet mutációk sorozata, akkor az ember sem az élet tökéletes végterméke nem lehet, sem a felsőbbrendűsége nem igazolt a többi állat között, sem eredendő célja, értelme nincs a kialakulásának, és egyébként is fúj, milyen visszataszító dolog már a majmokkal rokonságot keresni, ugye.

A film alapvető kérdése tehát szerintem nem az, hogy a tisztán materialista világkép vagy csak ennek spirituális, hittel és reménnyel átszőtt kiegészítése vezeti-e el jobban és biztosabban az embert az élet bölcsőjébe, még csak nem is az, hogy az embert a világképe alakításában a lehetőségek vagy a félelmei és a vágyai vezérlik-e jobban, hanem az, hogy melyik nyugtatja meg jobban az embert: az, hogy véletlennek nevezett feltérképezhetetlen mikrokölcsönhatások alakították az életét és a környezetét olyanná, amilyen most, mindezt millió és milliárd évek alatt, vagy hogy "valakik" vagy "valamik" addig legóztak és báboztak az élettel, köztük az emberrel, amíg az a mai formáját el nem érte?

Baj, ha engem az előbbi?
.

Igazából ahhoz, hogy érdemben tudjak beszélgetni erről veled, látnom kéne a mozit, hogy az konkrétan milyen felvetéseket adott. Mindazonáltal jómagam sem hiszek feltétlenül Darwinnak, sőt, meggyőződésem, hogy az élet, ebben a formában szándékos manipuláció eredménye.

Úgyhogy, ha nem is igazán a megnyugtatás szó jó rá, de nekem semmi bajom nincs az utóbbival...

.
Tudom, hogy van kibeszélő-topikja, így az esetleges kommenteket inkább oda kérném, de ha már van saját topikom, akkor ezt inkább ide tenném:

Skyfall, avagy James Bond - Felemelkedés


Bár mindig szívesen néztem meg a Bond-sorozat egy-egy darabját, rajongóvá sosem váltam. Aztán az utolsó két darab, főleg a Quantum már annyira nem őrzött semmit a régi titkosügynök hangulatból, annyira beleszürkült az akkoriban oly divatosan unalmas ukránluvnyás akciófilmek közé, hogy ha nem olvasok pár pozitív véleményt a Skyfallról és nem Sam Mendes rendezi, valószínűleg a tévében láttam volna először. Utólag mondhatom: kár lett volna addig várni vele...

"A nevem Bond. James Bond."
A nyitás egyáltalán nem volt egyszerű. A Skyfall előtt egy hónappal nézve a Bűn árfolyamát tök örültem, hogy "Na végre egy új helyszín, Isztambul!". Aztán rá két hétre jött az Elrabolva 2., és tetszett, hogy "Nahát... megint Isztambul...", de az újdonság elmúlt. Aztán hogy rá három hétre a Skyfall is Isztambulban indult, már csak a nyammogós fanyalgás maradt. Az első tíz perc minden pörgőssége, robbanékonysága és izgalma ellenére tökéletes megtestesülése volt annak, amiért sokan, köztük én is, temették Bondot a Quantum után: egy lett az egy kaptafára készült akciómese-klónok között, ugyanabban a ritmusban, szinte ugyanazokkal a járművekkel, ugyanazokkal a kameranézetekkel. Noha az akciófilmek soha nem azért voltak népszerűek, mert akkora mentális kihívást jelentettek, az esetlegesen felszabaduló adrenalin mennyiségén kívül lassan már csak az "ízesítés" különböztette meg ezeket, mint a popcornt. Aztán BUMM!... a főcímmel és Adéle számomra álmosító-nyivákolós főcímdalával az egész megváltozott... és olyat láttam, amit még tényleg soha: rebootot film közben.

"Ez egy Walther PPK."
Korábban valaki a Sötét Lovag - Felemelkedést említette a Skyfall kapcsán, és önkéntelenül bennem is felsejlett a bőregér legutóbbi darabja. A párhuzam nem távoli, hiszen mindkettőben egy totális leépülést és bukást követően kell újra felépíteniük a főhősöknek már nem is azt, akik korábban voltak, hanem a jelképet, akiknek a világ, a nézők látják őket. Felcsillantva a trendi akciófilmek hangulatát van bátorsága a Skyfallnak visszalépni az egyszerűségbe, a visszafogottságba, a rügy-állapotba, ahonnan valamikor kibontakozott mindez, és 50 év alatt eljutott az akcióklippek világába. Az új MI6 főhadiszállás, az általam csak "Secret Agent Beginner's Kit"-nek elnevezett felszerelés átnyújtása, a tesztek, az új Q; mind-mind remekül adják vissza az újjászületés hangulatát. Ahol pedig főnix emelkedik, ott lesz hamu és pusztulás is, és ennek azt hiszem kevés olyan bámulatosságában torokszorító szimbólumát éltem meg eddig, mint az "egynapos sziget".

"Ez a sok rohangálás meg ugrálás... annyira lestrapál!"
Csakhogy egy jelkép sosem függetleníheti magát a mögötte álló embertől, az éppen aktuálistól, ezért a jelképek fennmaradásának kulcsa mindig az egyénben keresendő. A személyes történetekben, az állapotokban, a tapasztalatokban és tettekben. Amik az eddigi Bondokban emlékeim szerint nem sok szerepet kaptak; míg a 007-esre szinte levakarhatatlanul tapadnak a legképtelenebb és ~furmányosabb technikai vívmányok, a manökenalkatú szexbabák és a világ leggyönyörűbb helyszíneinek pora, a Skyfall éppcsak elsétál ezek sorfala előtt, és a 007-es helyett James Bondra helyezi a hangsúlyt. Ahogy M sem csak a hidegfejű irányító lesz, hanem Emma, a maga esendőségével, hibáival, tévedéseivel, csalódásaival, és igen, racionaliásával, hűvösségével és cseppnyi cinizmusával. Aki nem feltétlenül azért viselkedik úgy, ahogy, mert a pozíciójánál fogva ezt megteheti, sőt, tulajdonképpen ez a kötelessége, hanem mert egy letűnt kor igazi dámája. Ha csak egy rövid időre is, de benézhetünk a jelmez alá, a színfalak mögé, ahol már kevesebb az akciófigura, mint az ember. Van életkor, vannak fájó izületek, elkopott porcok, kézremegés... Bizony idővel van olyan, amikor a férfi a reggeli merevedést a derekában érzi, még James Bond is:). Ennek eljátszására persze Daniel Craig legalább annyira nem alkalmas, mint amennyire Judi Dench igen; előbbinél még a címadó Skyfall is hitelesebb és kifejezőbb volt.

"Nem ismerjük az ellenségünket. Már nem országokkal, hanem egyénekkel állunk szemben."
Ugyanez igaz a Bond-filmek eddig nem tárgyalt örök hozzávalójára, a főgonoszra is, hiszen ezúttal neki sem a hatalom a célja, amit az éppen aktuális kornak megfelelő eszközzel kívánnak elérni, legyen az arany, fegyver, űrbéli szuperlézer vagy a tömegmédia. Eszközei, amivel korábbi Bond-filmek katasztrófáit gombnyomássá degradálja, szintén csak eszközök a saját személyes történetének lezárásában, amiben a pszichopátia és a ripacskodás csak az egyéni sérelmek elfedésére szolgál. Ugyanakkor ez és M vizsgálóbizottság előtti monológja idézi fel, hogyan változott a világ a Bond-filmek alatt. Azt, ahogy egy Bond-filmnek muszáj kötődnie a kor szelleméhez, amiben született, forgatták, hogy ne váljon kosztümös filmmé vagy éppen sci-fivé, ugyanúgy kell Bondnak fejlődni, öreg kutyaként új trükköket tanulni.

"Bohócnak már öreg vagyok, cirkuszigazgatónak még fiatal."
Mindez együtt, meg még sok-sok minden más (például a humor) tette élménnyé a Skyfallt, ami ebben a formájában nem is egy időutazás érzetét keltette, hanem egy folyamatosan visszafelé vetített filmét, egy visszatekert videókazettáét, amiben Bond és a környezetének története kísérhető végig, az ügynökségben, és még tovább. Egy véleményhez nekem a legjobb támpont, ha annyira jól érzem magam egy film közben, hogy spontán mosolyogni kezdek; nos, ez itt megvolt... Kicsit félek attól, hogy ez egyszeri alkalom volt, és James Bondnak vissza kell vedlenie az aktuális akciófilm- és globálpolitika trendjeinek 007-esévé, de egy dolgot a Skyfall vitathatatlanul bebizonyított: James Bond örök.

Röviden: Úgy tudott nekem Bond-antológia és jubileumi Bond lenni, hogy talán ez volt a legkevésbé Bondos Bond. Akció vagy akár kémfilm helyett sokkal inkább láttam drámát, amiben az állandó kellékek, a nők és a kütyük is csak emlékeztető gyanánt voltak benne, és ezt jobban tudtam élvezni, lassúsága ellenére is tartalmasabbnak éreztem, mint eddig bármelyik 007-es mozit.

9/10

Jó írás, ilyen után rohan az ember a moziba...

Az meg már az én bajom, hogy semmi sem úgy működött nálam, mint Nálad.
Mostanában úgyis túl sokat értettünk egyet ...

.
Felhőatlasz


"Hogy a felszínen maradhass, nem vagy elég mély!". Ezzel a sorral egy, a felejtés ködébe vesző nevű együttes "ajándékozott" meg pár éve anélkül, hogy tudták volna, milyen nagy hatással lesznek rám (soha még koncertet nem hagytam olyan gyorsan ott:)), vagy hogy ezt a csak évekkel később elkészülő Felhőatlaszról is írhatták volna jóslatként. A másik mottónak is beillő mondatot pedig a South Park Insheeptionjéből venném kölcsön: "Csak mert valami bonyolult, még nem biztos, hogy jó!".

A terv nagyon monumentális volt, nem véletlen, hogy a Felhőatlasz máig legjobban tetsző része az előzetesen túl az alapötlete: hat történetet, hat szereplőt, hat sorsot akart évszázadokon átívelve bemutatni a XIX. századtól kb. a XXV.-ig. Ezek az életek, ezek a karakterek önmagukban is megtöltenének egy filmet, hiszen van itt fontos üzenetet továbbító ügyvéd, fő művét megalkotó zeneszerző, újságíró megacégek összeesküvéseinek nyomában, de még egy különleges pincérnő is. A környezetük is lélegzetelállító, legyen szó tengerjáró hajóról vagy a jövő New Seouljáról. Életük láncszerűen követi egymást, melyet tárgyak és szimbólumok kötnek össze, hol lazán, hol kevésbé lazán. Ezek a jelképek testesítenék meg azt a pályát, ahol egy napló négyszáz évvel később forradalomhoz vezet és ahol egy szimfónia háttérprüntyögéssé degradálódik egy gyorsétteremben.

Az első és a legnagyobb baklövés a Felhőatlaszban, hogy a pillangó-hatás meg is reked a tárgyak, az alkotások szintjén. Az utolsó két idősíkot illetve az 1920-as éveket és a beatkorszakot leszámítva nem is nagyon lehet közvetlen kapcsolatról beszélni, a '70-es évek és a jelen átvezetője pedig annyira pillanatnyi, hogy ha a néző rosszkor pislog, már le is maradt róla. Nincs erő, ami nem csak összekötné, de össze is tartaná a szálakat, mert így a kötődés eseti, a szereplők talán felsejlenek egymás életében, de egyet kivéve (Sonmi) nem vagy alig hatnak egymásra, ami a tettek jelentőségét, generációkon átívelését felszínessé teszi. Nyilván tévesen, de azt vártam volna, hogy az egyéni döntések tényleges hatással legyenek a következő korok életére, sőt, akár még az is, hogy az egyes döntések milyen "párhuzamos világokhoz" vezethettek volna, különösen a finálé leágazásának függvényében. Vagy legalább azt, hogy ha már a lélekvándorlás bele van erőszakolva ebbe a láncba, akkor az váljon fontossá, és ténylegesen legyen a lélek "önmaga" keresztje vagy segítője a későbbi korokban.

Mégis, ennek a felszínességnek alig sikerült meglepnie, hiszen Wachowskiék két Mátrixnyi bizonyítékot adtak a világnak arról, hogy az álspirituális közhelyek királyai. Magam harapnám szét az ütőereimet, ha végtelenített szalagon kéne hallgatnom az Orákulum "bölcsességeit" Az Élet Nagy Igazságairól; a Felhőatlasz három órája ehhez képest "csak" katatón állapotot idézett elő. Ezeknek a monoton hangon előadott, légüres frázisoknak van alárendelve az egész film, amiknél esetenként a Cosmoban vagy a Nők Lapjában is színvonalasabbat lehet olvasni. Különösen röhejesen hatnak ezek akkor, amikor két ilyen közé beékelődik a P.G. Wodehouse-t idéző nyugdíjaskomédia aktuális foszlánya, vagyis a jelen-szál.

A színészek viszont, mivel mind a hat történetben szerepet kapnak, kivétel nélkül dicséretet érdemelnek, de még a megformálásukban segédkező maszkmester és a sminkes is. Néha egészen ötletes és ügyes álruhát választottak, máskor viszont sírni tudtam volna; Ben Whishaw-t például "sikerült" a legocsmányabb "nővé" tenni, akit valaha láttam, de nevetségességben és hiteltelenségben ott van szorosan a nyomában a mandulaszemű föderációs kisasszonyka és az elmegyógyintézet Brünhilda főnővére. Sőt, a stáb minden tagjáról igazán elismerően tudok csak nyilatkozni; ők kihoztak mindent a forgatókönyvből, amit csak lehetett, és nem ők tehetnek róla, hogy nem lett túl sok minden beletéve.

Úgy tűnhet, hogy nem tetszett a film, de a helyzet annál éppúgy rosszabb, mint jobb: szinte semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A maga három órájában lekötött és elszórakoztatott, de csak mint egy lazán fűzött novelláskötet a széteső lapjaival. Nem tarthatok rossznak egy filmet, amiről utána két órát is lehet beszélgetni (csak magáról a cím jelentésrétegeiről negyedet), még akkor is, ha az leginkább a hibákról és az elszalasztott lehetőségekről szólt.

Röviden: Sok mindenben különleges ez a film: képtelenségnek gondoltam, hogy lehet valami egyszerre sekélyes és dagályos, hogy meg lehet próbálni a karmáról és a reinkarnációról értekezni úgy, hogy ennek sem szerepe, sem jelentősége nincs egy történetben, és hogy úgy lehet három órán keresztül az önmegváltás, az akár életeken átívelő önsorsalakítás fontosságát sulykolni, hogy aztán a finálé idilli messiásvárás legyen. A látvány tényleg pazar, a történeteknek is megvannak a pozitív vonásai, értékelendő a rengeteg munka, de egy szappanbuborék akkor is csak szappanbuborék marad, ha a Wachowski-tesók, Tom Hanks, Halle Berry és Tom Tykwer fújják bele a levegőt... különösen akkor, ha a W.-tesók.

6/10

Niwrok írta:

Felhőatlasz

Teljesen egyetértek. Én még mindig nem tudom hova teni az egészet, csak most te bővebben megfogalamaztad, amit én is goondoltam róla.

Kommerszednek a filmek, túl sokban értünk egyet...

.
Sherlock S2


Hogy miért nem lehet minden sorozat ilyen, de most tényleg! Kevés rész feszesre húzva (oké, azt nem várom el, hogy férjen bele három részbe a komplett Lost:)), a stáb nem néz a játékidő jelentős részében hülyének, a szereplők megmaradnak érdekesnek, és a sztori jut valahonnan valahová anélkül, hogy ellaposodna.

Az Xpressen már lelkesedtem az első évadon, de az örömbe némi üröm is vegyült, lévén a második részt, a Vak bankárt nem sikerült megszeretnem második nézésre sem, a cliffhangereket pedig úgy is utálom, ha a következő évad már a polcon vár, és nem kell miatta kivárnom a nyári szünetet, a többi viszont instant mestermunka. A fiatalítás és a modernizálás egyszerre történt gondossággal, tisztelettel és józan ésszel, sok-sok humort is csempészve a rigolyás polihisztor életnek XXI. századi változatához. "Így írta volna meg napjainkban két sör után Doyle", effelé mutat a stílusirány, és legyenek ezek akár Sherlock fejtegetései, akár a bűnesetek, akár a Holmeshoz hasonló csodabogarak társadalmi megítélése, minden a helyén van, még az eredeti novellákra való, néha csak jelképes utalások is. Azt sem látom értelmét részletezni, hogy a színészek milyen pazar alakítást nyújtanak, nézze meg szépen mindenki magának.

A három rész esetében maradnék a külön-külön bemutatásnál, a megítélés ugyanis megint kicsit hullámzott, hasonló ívet bejárva, mint az első évadnál, csak éppen egy fokkal még magasabb szinten. Úgy vettem észre, hogy ezúttal a stáb valamifajta központi témával próbálta összekötni az egyes epizódokat, hiszen mindhárom esetben a racionalitás mindenhatóságában hívő, magában minden nem ésszerűt veszélyesnek minősítő és ezért elnyomó Sherlockot "próbálják" emlékeztetni arra, hogy bizony ő is emberből van; ezeket választottam alcímnek. Plusz ez az évad meghozta a kedvem arra, hogy az eredeti novelláknak legalább a szinopszisait elolvassam, így itt-ott azokat is megemlítem.

- Sherlock és a nők: Amikor a Rózsaszín tanulmány után a másik két rész nem tetszett annyira, gondoltam, meg is van a favorit; ezt a gondolatot a Botrány a Belgráviában tette múlt időbe. Kurvajó! Az előző évad fináléjának áthúzódó részét, a Sherlock.blog.com felfutását, végül pedig a novella diplomáciai katasztrófával fenyegető zsarolási ügyét az epizód első felében elintézik -igaz, olyan kitérőkkel, mint a "Mit keres a pucér Sherlock a Buckingham-palotában?". Az ezt követő egy óra átmegy egy Sherlock és Irene Adler közti flörtölésbe, melynek tétje egy mobiltelefon, amin a Nő az összeszedegetett információit tárolja. Irene Adler nem csak botrányhősnő, hanem egy Mata Hariba oltott Lady Heather (Grissom és Greg után a CSI Vegas számomra legérdekesebb karaktere volt a domina madám), aki a testénél talán csak az intellektuális sziporkáival kelt nagyobb vonzalmat Sherlockban, de legalábbis a figyelmét elnyeri. Hogy ez mennyire ritka kincs, azt három másik nőnek a részletesebb bemutatásával állítja az író párhuzamba, például szegény patológiás Molly már négy rész óta epekedik Sherlockért, aki semmi jelét nem adja, hogy nőként nézne rá. Talán a giccs egy kicsit sok a végén, ami viszont 87 ilyen percért egyáltalán nem nagy ár.

- Sherlock és a félelem: A Sátán kutyájának aktuális feldolgozását középső részként megint az évad leggyengébbjének találtam, ami még így is jó, csak nem annyira. Baskerville-ből börtön helyett állítólagosan titkos kutatásokat folytató katonai labor-támaszpont lett, és ez a vonal rá is nyomja a bélyegét az egész epizódra. A hangulat a lápvidéken a tájból és nem a nyomozásból ered, a következtetések megint kicsit megfáradtak, és bár tudom, hogy ez az egyik legismertebb novella, én már azt sem szerettem különösebben. Inkább a szereplők vívódása kerül előtérbe, egymással és önmagukkal egyaránt; csak az fél óra, amíg Sherlock feldolgozza a pokoli véreb megpillantásával elszenvedett sokkot, mint az emberi gyarlóság újabb bizonyítékát... és egyébként is, miért "véreb" és nem "kutya"? Watson nyomozása pedig a novellából örökölt fény-morsekód után már egyenesen a kínosan röhejes kategória, a kislány eltünt nyuszijáról már nem is beszélve.

- Sherlock és a hírnév: A harmadik rész, A Reichenbach-vízesés kaphatta volna a Moriarty Show címet is, a Nagy játszma és a sok háttérmunka után ugyanis a fő ellenfél ismét kézivezérlésre vált. Természetesen egy ilyen címmel a rész nem is szólhat másról, mint a két rivális párharcáról, a novellából (vagy akár az Árnyjátékból) ismert végkifejlet sem okoz meglepetést, az viszont igen, hogy a stáb mennyire csak ihletőnek tekintett Doyle művére. Utánaolvasva már eleve azt furcsálltam, hogy Moriarty úgy tudott Sherlock fő ellenfele lenni, hogy egy novellában jelent meg, és ott is csak utalás szintjén, a Reichenbach-vízesés pedig tényleges helyszín volt, itt viszont a Reichenbach csak átvitt értelemben jelenik meg, festményként és szimbólumként, miközben Moriarty szociopata-tébolyult ripacskodása végigkíséri az epizódot. Az biztos, hogy nagyon érdekes, ahogy sorozat átértelmezi Moriarty-t, akinek esze ágában sincs rideg manipulátornak lennie, sokkal inkább az unalomba beleőrült zseni, aki nem a hatalomért vagy a pénzért követi el, amit, hanem mert semmi és senki nem jelent számára kihívást, legfeljebb Sherlock... talán.

A sorozatot az m1 már vetítette, gondolom fogja is...

Niwrok írta:

Sherlock S2

Remélem, nem csalódok Benned, mert az első évadot Miattad rendeltem meg látatlanban..

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Sherlock S2

Remélem, nem csalódok Benned, mert az első évadot Miattad rendeltem meg látatlanban..

Eleve nagy krimirajongó vagyok, már akkor is Agatha Christie-t olvastam, amikor mások kaland- vagy indiános regényeket:). Ezért is, és az egyedi értelmezésmódja miatt is spec. rég szórakoztam ilyen jót bűnügyi történeten. Nincs benne időutazás, de azt hiszem, így sem fogod a falhoz vágni:).
Ha nem tetszik, legfeljebb átveszem tőled, mert nekem az angol változat van meg:).

Niwrok írta:

Nincs benne időutazás, de azt hiszem, így sem fogod a falhoz vágni:)

A 24-ben sincs, mégis a legkedvesebb sorozatom...

Most, hogy mondod - gyerekkoromban én is olvastam valamennyi Agatha Christie-t. Meg indiánosat is.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Sherlock S2

Remélem, nem csalódok Benned, mert az első évadot Miattad rendeltem meg látatlanban..

És hogy ne legyen látatlan, itt van egy kis jelenetcsokor az első részből:

Nekem a Sherlockkal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Az első két évadot láttom. Az évadnyitó mindkét esetben fantasztikus volt, aztán következett egy gyengébb, töltelékszerű középső rész, majd egy ígéretes, de kisebb-nagyobb csalódást okozó zárás. Az elsőnél még az olcsó cliffhanger és Moriarty illúzióromboló felbukkanása volt az, ami levont az összhatásból, a második évadzáró viszont már szerintem teljesen el volt barmolva. Egyszerűen nem hittem el, sőt rohadtul idegesített az, amire felépítették. A folytatás ezzel együtt várós, már csak a túlzás nélkül zseniális Benedict Cumberbatch miatt is, viszont a sztorik ingadozó színvonala okán az én gyűjteményembe nem valószínű, hogy bekerül a sorozat.

Remo írta:

Nekem a Sherlockkal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Az első két évadot láttom. Az évadnyitó mindkét esetben fantasztikus volt, aztán következett egy gyengébb, töltelékszerű középső rész, majd egy ígéretes, de kisebb-nagyobb csalódást okozó zárás. Az elsőnél még az olcsó cliffhanger és Moriarty illúzióromboló felbukkanása volt az, ami levont az összhatásból, a második évadzáró viszont már szerintem teljesen el volt barmolva. Egyszerűen nem hittem el, sőt rohadtul idegesített az, amire felépítették. A folytatás ezzel együtt várós, már csak a túlzás nélkül zseniális Benedict Cumberbatch miatt is, viszont a sztorik ingadozó színvonala okán az én gyűjteményembe nem valószínű, hogy bekerül a sorozat.

Akkor ebben gyakorlatilag szóról szóra megegyezhetünk:). Pont a hullámzó hangulat miatt írtam valami olyasmit az első évad értékeléséhez, hogy érdemes úgy tekinteni, hogy az ember az évadok első részeiért fizet, azok önmagukban megérik a DVD árát, így a másik kettő, még ha nem is tetszenek annyira a vevőnek, "bónuszként" talán nem hagynak olyan keserű szájízt.

.
Summer Wars


A film után az az érzésem támadt, rájöttem, mi az a sokadik ok, amiért százalékokat kezdtem el osztogatni a filmekre. Azért, hogy súlya legyen, amikor leírom valahova:...

100%


Nem azért, mert más film nem ér fel a nyomába, nem azért, mert tökéletes, vagy mert még sosem láttam ennél jobbat semmilyen szempontból, hanem azért, mert ha össze kéne állítanom az általam látott filmek közül a felső 1%-nak a listáját, ez biztos, hogy köztük lenne. Az előzetes is figyelemfelkeltő volt, eleve az nagyon tetszett, különben meg sem vettem volna látatlanban, ráadásul BD-n, a film viszont még erre is jócskán rálicitált. Ezt az egyszerűségében túlzó, mélységében butácska, közhelyes, de fontos igazságokat felvonultató, gazdag érzelem- és látványvilágú filmet Mamoru Hosoda és csapata készítette. Sem a koncepció, sem a megvalósítás nem tudná letagadni, hogy dolgoztak már ilyen stílusú animén (Digimon), az már meglepőbb, hogy az úr saját bevallása szerint nem sokat konyít a számítógépekhez és a virtuális világokhoz, ő inkább egy családi filmet szeretett volna csinálni...

A történet kedvesen egyszerűen indul: az utolsó éves gimnazista lány, Natsuki megkéri egyik évfolyamtársát, az OZ egyik segédoperátoraként dolgozó, kiváló matekos Kenjit, hogy kísérje el a dédnagymamája 90. születésnapja tiszteletére rendezett családi vacsorára, legyen ott segítségére. Mivel a "segítség" Kenji feltételezése szerint kimerül némi konyhai munkában, a lány meg tetszik is neki a maga szégyenlős módján, ezért elfogadja a "megbízást". Az előbb említett OZ gyakorlatilag maga az internet, kb. olyan, mintha egyetlen virtuális világban egyesülne a facebook, az amazon és mondjuk az Ügyfélkapu, továbbá gyorsítja a nemzetközi kommunikációt (legyen az baráti csevegés vagy üzleti tárgyalás) azzal, hogy valós idejű tolmácsolásra is képes. Egymilliárd felhasználójával az OZ az élet minden területére kihatással van, főleg egy olyan technológiára építő és épülő országban, mint Japán, ezért is fontos a többszintű titkosítási és kódolási folyamat.

De semmi sem olyan szimpla, mint elsőre látszik. A nagyi vidéki házába megérkezve kiderül, hogy az egy családi villa, és hogy Natsuki a tekintélyes történelmi múltra visszatekintő Jinnouchi-család tagja, ami a majd száz rokon és a sokszínű életpályák (katona, informatikus, sportoló, tűzoltó, stb.) és személyiségek miatt igen változatos, hangulatos és zajos, és amit a dédnagymama irányít hol erélyesen, hol jó szóval. A második meglepetés akkor éri Kenjit, amikor a lány mint a vőlegényét mutatja őt be a családtagoknak, és ez még mind semmi ahhoz képest, amikor egy rejtélyes éjszakai sms után reggel a tévék képernyőjén látja viszont magát, mint akit az OZ meghackelésével és informatikai káosz okozásával vádolnak...

Mint egy bonbonosdoboz, olyan az egész, és minden darabban olyan volt a "töltelék", amit szeretek vagy fontosnak tartok. Egyszerre szól a hagyományok fontosságáról, egymás tiszteletéről, a családi értékekről, erre épül az OZ-on keresztül az óvatlanul és felelőtlenül használt technológiába rejtett hatalom és veszély, a gyors fejlődés mellékhatásai, de itt van az első szerelmek izgatottsága és bizonytalansága, a felnőtté és felelőssé válás terhe, személyes küzdelmek, és mindezt még megkoronázzák a remek karakterek, az olykor abszurditásba hajló humor, a mély érzelmek, Oz képlékeny képi világa, az aktuális japán kultúra hangulata és a zene. Hol hangosan nevettem, hol csak jóindulatú mosolyra futotta, de volt, hogy a kissé bepárásodott szememet kellett megtörölni, hogy jobban lássak... és volt, hogy azt is örömömben.

Bár minden elemről tudnék még írni, de inkább csak egyet emelnék ki, a társadalmi kérdések feszegetését. Tetszik vagy sem, Japán, de sok más ország korfájának kitörölhetetlen része lett a Pokémon-generáció, akik ezen a sorozaton és a nyomában járó utánzatokon nőttek fel, ebben a környezetben szocializálódtak, és mára már ők is felnőttek. Nekik kiváló és praktikus otthon az OZ, amiben mondjuk minden további nélkül megköthet egy lakásvásárlási ügyletet egy sárkányszárnyas vonat meg egy cowboykalapos nyúl, pontosabban az ezeket irányító emberek az avatárjaikon keresztül. A stílus ezért lett még a rajzfilmek között is stilizált, de ettől még ugyanolyan izgalmas, aprólékos és lenyűgöző, de azért csak ott motoszkált bennem a sok cukiságot látva is, hogy hova vezet mindez, minden rétegében... ill. ez ott van a filmben is, ahogy az OZ kiesésével a társadalom lefagyott, mint a Windows, és a kapkodástól meg a kommunikáció hiányától fejetlen csirkeként kezdett rohangálni... amíg a háborús tapasztalatokkal rendelkező dédnagyi nem vág rendet köztük:)...

Amit pedig még mindenképpen meg szeretnék említeni, és ami nekem már tényleg a csokipötty volt a tejszínhab közepén levő meggy tetején, az a hanafuda koikoi. A hanafuda egy díszes japán kártyafajta, szimbólumokkal meg minden... és én az ilyenekért meg vagyok veszve! Kb. isteni szerencse és pár, ebből a szempontból kívánatosnak tartható jellemvonás és életkörülmény eredménye csak, hogy nem lettem kártyajós vagy szerencsejáték-függő vagy bármi, aminek a kártyákhoz köze van. Aztán az ilyen Pokémon-féle rajzfilmeknek van egy olyan válfaja, amikor valamilyen egyszerű eszközből (golyó, pörgettyű, vagy ugye kártyalap(!)) mindenféle mágikus és virtuális lények jönnek elő, és folytatnak gigantikus, lézershow-val kiegészített csatákat; ahogy említettem az elején, ilyen a rendező közreműködésével készült Digimon, igaz, az pont nem fogott meg. A Summer Warsban lények ugyan nem másznak ki a lapokból, de az OZ-ban lezajló hanafuda koikoi párbaj nekem nagyobb élmény volt, mint akár egymásnak rontó seregek látványa Középföldén vagy a világűrben:)...

.

További figyelemfelhívásnak itt egy előzetes: