Niwrok írásai 1.0

.
The Walking Dead S3



Az év eleji nagy lendület és a mindent átható zombiszag után egy kicsit hátrahagytam Rickéket, hogy más "vizekre" evezzek, de azért észben tartottam a mihamarabbi visszatérést, hátha egyszer legalább azokból a sorozatokból letudom a hátrányomat, amiket már elkezdtem nézni... na, gyorsan kihúzom a kezem a biliből ...

Az előző évad vége jócskán bekavart a stáblistába, és maga után hagyva az egyik legfőbb konfliktust (az állandó pöcsméregetős falkavezéresdit), és úgy látszott, Ricknek most már tényleg abba kell hagynia a könnyes szemű dilemmázgatást, és annak a vezetőnek kell lennie, akinek a csapat régóta tekinti... ezért is tartotta a fenyegető kis hegyibeszédét. A börtön elfoglalásánál ez teljesülni is látszott, de maga a felvezetés sajnos azt is megmutatta, hogy ha nem borítja el az agyam az üszkös-penészzöld köd, akkor sokkal érzékenyebb vagyok a gyengeségekre és a hibákra. Az egy dolog, hogy a tél elmúlásának az egyetlen jele, hogy Lorrinak nagyobb a pocakja, a nagyobb baj, és az egész sorozat hangulati mélypontja a börtönös támadás volt, ami visszatérésként nem sok jót vetített előre. Tudom, hogy sokan szapulják a TWD-t, mert pazarlásnak tartják a "massive zombie massacre" rovására megvalósuló lelkizést, noha a TWD mindig is a drámában volt erősebb, de ha csak ennyire futja, nem is kéne erőltetni a gyakást. Az úgy megdöbbentően gagyi volt. A színészek mintha csak aklimatizálódnának, mint irodista a hosszú szabi után (azaz látszatra csinálnak valamit, de azt nehéz munkának nevezni), az akciójelenetek sokszor a The Strain "odamegy-megáll-nyakaz-visszamegy" szintjén voltak, és bár a maszkmesteri munka még mindig bravúros, néha befigyelt egy-egy bazári ócskaság, eszembe juttatva a Mesék a kriptából maszkjait, csak ami ott vicces volt, az itt inkább nevetséges (gondolva itt az arcbőrrel együtt letépett gázálarcra). Az meg továbbra is katasztrofális, ahogy a sorozat a zombikat mozgatja és kezeli: minden további nélkül bevarázsolnak fél tucatnyit olyan folyosószakaszokra, amit két perccel előtte derítettek fel, felbukkannak sárba szorult autók alatt, mint a dudva, és ha a forgatókönyv "megköveteli" valakitől, hogy megharapódjon, akkor az a valaki teljesen óvatlanul fog átlépni egy halottnak látszó test felett, amiről persze kiderül, hogy mégsem, nahát ...

Maga a sztori viszont jó, még ha mondjuk a játékokban tapasztaltak miatt nem mindig szolgáltak újdonsággal. Ilyenkor -a harmadik évadnál- még nehéz trendekről beszélni, de úgy látom, az a sablon, hogy Rickék találnak valami sajátos szabályok szerint felépülő közösséget, egyre nagyobbat, egyre működőképesebbnek látszót, aztán felfeslenek a varrások, amik összetartják ezeket, mert attól még mindegyik rohad és titkolózik, aztán megtörténik a széthullás... és kezdődhet a következő évad. Ez volt az első tábor, ez volt Herschel farmja, és ilyen most a börtön vagy Woodbury is. Egy szabály azonban már rég kiderült nekem ebből a világból: fix tábor, még ha a védelem megoldott is, és már tudnak is arról, hogy nem a harapás számít, csak a környező erőforrások felélésére épülhet, amik kényszerűen kimerülnek, mert egyre messzebbről kéne hozni az élelmet és a lőszert, utóbbiból pedig önellátásra sem lehet berendezkedni. Így sajnos bármilyen helyet is mutatnak már nekem, abban automatikusan látom a bukást is.

Az viszont biztos, hogy itt Woodbury elég erősen nyitott, hiszen nem csak az derült ki, hogy -legalábbis átmenetileg- építhető nagyobb közösség, ami a civilizáció és a szociális ellátórendszer nyomait is őrzi, hanem az is, hogy ha szétszórva is, de azért még vannak/lehetnek katonai alakulatok, ahogy az is, hogy egyre többen kezdik használni kutatási célokra a sétálókat (Michonne, Milton, de még tulajdonképpen Carol is, meg hát a "nagy hazatérésnél" is lehet azért ötleteket gyűjteni...), meg ott voltak a Kormányzó akváriumai... és egy-két régi ismerőst is mindezek tetejébe dobtak az írók. Kár, hogy a sztori többször és sokáig leült, és inkább csak előkészítés megy, meg a feleslegessé vált szereplők letörlése a tábláról (T-Dog például eddig is csak az "ügyeletes feka ágyútöltelék" szerepét töltötte be, ahogy az utána jövők is), kevés interakcióval a szereplők között, erőltetett fordulatokkal (nem is tudom például, hogy a "telefonos segítségnél" azt tartom-e kínosabbnak, aminek a dolog eredetileg tűnt, vagy azt, amit utólag kihoztak belőle), erőtlen drámákkal (Carl ápolgatása is rém unalmas volt az előző évadban, Herschelé ráadásul csak ugyanannak a langyos felmelegítése), meg sétákkal a börtön falai között és Woodbury utcáin (na, az még a gáz, tiszta Truman-show, ahogy ugyanazt a húsz statiszta megy körbe-körbe, miközben próbálnak rém életszerűnek tűnni, de rohadtul nem sikerül).

Valahol az évad közepén tért csak vissza az a hangulat, izgalom és dráma, amik miatt nekem eddig érdemes nézni a sétáló halottakat, akkorra érett be ennek az évadnak az újdonsága, mégpedig az, ahogy a szétszóródott csapatot először titokban, egymás elől rejtve, aztán már nyíltan egymásnak lehet ereszteni, ami és annak a következményei persze újabb ellentéteket szülnek csapaton belül, és amiket akkor végre beleszőnek az eddigi három évad eseményeibe. Az például nagyon tetszett, amikor Carol visszaemlékszik Edre, mert az még ennyi idő távolából is élő emlék, hogy az a fickó mekkora egy gigantikus seggfej volt. De ilyen Daryl visszaemlékezése is az anyja halálára, miközben előtte szinte csak egy ilyen volt, Lorrinak a szülés és a gyerek körüli aggodalmai. A körítésből pedig igazán három karakter emelkedik ki, a három vezető egyéniség: Rick, a Kormányzó és -bármilyen meglepő- Andrea. Nem csoda, hogy Rickék csapatának "kellett" valami menedék, hiszen látszik, az utóbbi hetek eseményei és a korábbi tettei, hogy most már ő van olyan helyzetben, hogy a biztonsági kockázatok miatt el kell küldenie olyan túlélőket, amilyenek még ők voltak fél éve a farmon, valamint a csapat túlélése felett érzett felelősség túl sok neki; hegyibeszéd ide vagy oda, a fickó totál szét van esve, és ha mindez nem viszonylag biztonságos falak között történik, hanem egy erdei őrségben, akkor annyi meg egy bambi. Ha lenne potenciális jelölt, és az nem a tizenéves Carl lenne, hanem mondjuk Andrea ott lenne velük, már rég le kellett volna váltani a labilis idegállapota és a határozatlansága miatt, hiszen így csak veszélyt jelent, de pechükre nincs ott; Andrea pechére meg megint kifogott egy férfit a Kormányzó személyében, amelyik óvni és pátyolgatni akarja, na meg persze titkolózni előtte a legvégéig, mielőtt a nőnek döntenie kéne a régi és az új csapata között. A Kormányzó maga meg ezért érdekes figura, mert személyiségben valahol Rick és Herschel között van, a stabil közösség építése iránti igénnyel bármi áron, ugyanakkor az elszakíthatatlan kötődéssel a sajátjaihoz, mindenen túl, reménykedve a lehetetlenben, aki ugyanúgy szétesik egy veszteség hatására, és beindul az apátia-program... Ahogy ő, úgy Rick sem tette volna meg azt, amit Carl igen, és amire annak idején Herschelnek sem volt ereje. És hogy Michonne? Értem én, hogy ő ilyen magányos farkas - halálos fegyver kombó, akit meg kell szelídíteni, de eddig sokat nem mutatott magából, csak laposan méregetett mindenkit a görcsbe húzott szájával, amit meg igen, mint például a málhásszamár "szexrabszolgákat"... hát, én még mindig nem barátkoztam meg azzal a koncepcióval. Talán majd a következő évadban valami mélysége is lesz a csajnak, nem csak a felszíni csicsa.

Hogy Woodbury milyen szabályokra épül, hogy az egész csak kirakat, és ami utána történt, az így, hogy az emlékeim között ott van Crawford, ahol már a kirakattal sem vesződtek, akkora sokként nem ért, viszont kisebb döccenőkkel de a The Walking Dead továbbra is szépen építi az emberek és közvetlenül a csapattagok közti viszonyokat a remek drámaik helyzetek mentén, és ahogy a túlélők kezdenek nagyobb csoportokba rendeződni, ez a feszült, pörgős harcokat is maga után hozza. Az inkább sokkolt, hogy mennyire igénytelennek és "B" kategóriásnak tűntek bizonyos akciójelenetek, vagy hogy milyen előszeretettel mutogattak unalmas táj- és életképeket, amikor éppen nem volt más ötlet, vagy amikor ki kellett húzni még egy fél részt valami nagyobb fordulatig, amiken így, harmadszor, már nem akarok csak úgy túllépni. Még úgy sem, ahogy három évadnyi dráma szövődik már itt egybe, és ahogy a nagyobb túlélőcsoportok közötti nyílt háborúval a feszültséget is sikerült az eddigi legmagasabb szintre emelni... és ahogy nyilván ugyanez lesz legközelebb is, akkor már négy évadnyi drámával és feszültséggel.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S3

... a The Walking Dead továbbra is szépen építi az emberek és közvetlenül a csapattagok közti viszonyokat a remek drámaik helyzetek mentén, és ahogy a túlélők kezdenek nagyobb csoportokba rendeződni, ez a feszült, pörgős harcokat is maga után hozza. Az inkább sokkolt, hogy mennyire igénytelennek és "B" kategóriásnak tűntek bizonyos akciójelenetek, vagy hogy milyen előszeretettel mutogattak unalmas táj- és életképeket, amikor éppen nem volt más ötlet, vagy amikor ki kellett húzni még egy fél részt valami nagyobb fordulatig, amiken így, harmadszor, már nem akarok csak úgy túllépni. Még úgy sem, ahogy három évadnyi dráma szövődik már itt egybe, és ahogy a nagyobb túlélőcsoportok közötti nyílt háborúval a feszültséget is sikerült az eddigi legmagasabb szintre emelni... és ahogy nyilván ugyanez lesz legközelebb is, akkor már négy évadnyi drámával és feszültséggel.

7,5/10
.

Nem rossz a pontszám, de ezek után vélhetően már sosem fog a szíved csücske lenni az egész. A többi évad is kb. ez a szint, a negyedik fele egyértelműen az egész csúcsa, onnantól konstans - de szerintem Nálad ez konstans 7-7,5 lesz.

Na mindegy, majd a GoT!


.

R2-D2 írta:

Nem rossz a pontszám, de ezek után vélhetően már sosem fog a szíved csücske lenni az egész. A többi évad is kb. ez a szint, a negyedik fele egyértelműen az egész csúcsa, onnantól konstans - de szerintem Nálad ez konstans 7-7,5 lesz.

Na mindegy, majd a GoT!

A szívem csücske talán tényleg nem lesz, de azzal semmi bajom nem lenne, ha végig az átlagos szintet hozná, azért is nézem. Ezúttal viszont az évadnyitó rész annyira kiábrándítóan ócska volt az összes eddig megismert baki és jellemző mellett is, hogy a számlálóm kb. 6-ról indult. Ehhez viszonyítva érdemes értékelni azt a 7,5-öt .
.

.
Alabama és Monroe / The Broken Circle Breakdown



Nem felejtettem el, hogy az egyszervolt pendrive-ból még ez meg az Amour maradtak, csak hát a bőség zavara, a "guberálási" mániám meg a satöbbi ... Végül ezt is megnéztem, de bevallom, a film nehezen adta meg magát, vagy én tudtam nehezen ráhangolódni, de talán kétszer vagy háromszor is nekifutottam ezelőtt, mert úgy éreztem, túl nehezen indul be. Pedig az első pár perc a címmel együtt elég sok mindent elárult arról mire is számíthatok, a countryt is szeretem (mondjuk ezt a hillybilly-louisianai bendzsós mocsárzenét éppen nem annyira, de azért abból is vannak kedvenceim), és még emlékeztetett is egy korábbi nagyon jó filmes élményre.

Én nem tudok spoilerként tekinteni arra, ami Maybelle-lel, vagy akár Elise-szel és Didierrrel történik a film alatt, hiszen ennyit már a cím is kifejez, és az első jelenetek is visszaigazolták. A The Broken Circle Breakdown esetében, ami egy dal címe is, úgy, hogy két "törés" is van benne meg egy "összeomlás", és hogy ennyit emlegettük mostanában a Családi kört, nem is nagyon tudtam másra gondolni tőle, mint hogy egy tragédia árnyékában még az a kevés is széthullik ebből a szépen, érzelmesen és szenvedélyesen induló szerelemből, ami az első sokk után megmaradt. Hasonló kapcsolati széthullást már láttam, a Blue Valentine volt ilyen, de ott "csak" a kiüresedett párkapcsolat vergődése volt a kiváltó ok, és a kezdetet és a véget mutatta felváltva, ott nem ékelődött közbe egy olyan tragédia, mint Maybelle betegsége.

Ha már téma volt a vágás és az idősíkok egymásba fűzése, azt mondhatom, hogy mind a két oldal, a pozitív és a negatív álláspontjára is láttam példákat. Alapvetően bejött, ahogy váltakoznak a korszakok, amikor ezek kifejeznek valami "honnan-hová" folyamatot (mondjuk ilyenekben volt nagyon erős a Blue Valentine), vagy ha párhuzamokat fejeznek ki, és akadtak is ilyenek. Sokszor azonban nem láttam ezeknek szerepét, mondjuk olyankor, amikor egyszerűen bevágtak egy jelenetet valamelyik fellépésükről, mert ennek olyan érzete volt, mintha valami nagy érzelmi megerőltetés után kéne egy kávészünet, amíg ki lehet lépni ebből a filmből. Mint egy intermezzo, és még ha jó is volt hallgatni ezeket a dalokat, vagy látni, hogy milyen boldogok is voltak ők ketten, feleslegesnek és kissé hangulatrombolónak tartottam nem egy ilyen alkalmat.

Amit viszont kár rombolni, mert az alaphelyzet önmagában, de főleg ilyen előadásokkal pillanatok alatt képes magába rántani a nézőt. Rám a legnagyobb hatással Maybelle betegsége volt, nem is maga a ténye, pedig egy gyerek leukémiája önmagában is elég nyomasztó és tragikus, hanem ahogy mondjuk a hajhullással, az egyre gyengülő kis testtel ezt be is mutatták. Legtöbbször kendővel szokták ezt takarni, de ahogy Maybelle fejéről csomókban lógott a pár szál haj... Közben végig látszott, hogy Elise és Didier mennyire odavannak érte, hogy mennyire megviseli őket mindez, és hogy mennyire igyekeznek jó szülők lenni, még ha persze ez nem is megy hibátlanul (amit leginkább akkor éreztem, amikor Maybelle a döglött madárról kérdez, és Didier kb. a lehető legrosszabb választ adta, még ha azt az elvei is diktálták). Közben azt is érintik, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük, amire a családjukat "összehozták", leginkább persze egymással... és ezért is fájdalmas látni igazán, ahogy a film második felében mindezekből sértettség lesz, és az önvádat kompenzálandó elkezdik ezeket egymás fejéhez vagdosni. De valami hasonlót fejezett ki nekem Didiernek az USA iránti rajongása, ami utálatba és megvetésbe fordult, hiszen ha nem ők nem lennének annyira álszentek és bigottok, akkor talán...

Tudom és érzem, hogy ez egy jó film, és most inkább erre támaszkodok, mint a puszta tényre, hogy hányszor terelődött el a figyelmem közben, vagy hogy hogyan forrt fel az agyam a hőségben . A drámai helyzet remek, az alakítások legtöbbször hitelesek (csak a vitákat, kiabálásokat éreztem néha túljátszottnak), különösen a Maybelle-t játszó Nell Cattrysse, és maga a helyzet is realista (azzal az egy gyenge ponttal, amikor mégsem, és a végén egy szakaszon átmegy spirituálisba).

9/10


U.i.: Csak érdekességképpen mondom, hogy szokás szerint megnéztem a rendező, Felix van Groeningen adatlapját, hogy milyen filmeket csinált még, és ismerősre bukkantam a filmográfiájában, a Szarul állnak a dolgokra .
.

.
Banshee S3



- Ha úgysem mentünk beljebb az előtérnél, akkor minek kellett így kiöltöznöm?
- Azért, mert egyik cégnél sincs olyan, hogy Mackóalsós Hétfő!

Carrie és Hood rejtőzködése az állandó fenyegetést jelentő Rabbit elől a múltté, a titkok nagy része is felszínre került, így az elmúlt hónapban szokatlan kisvárosi unalom telepedett Banshee-re. A CADI-ben a legnagyobb kihívás, hogy betanítsák a csapat új, indián tagját, Ravent, ahogy Proctor is Rebeccát vezeti be az üzlet rejtelmeibe, esténként meg az ágyába (igen, az unokahúga, de ez egyiküket sem látszik feszélyezni...). Carrie felszolgál a büfében és új pasit talált magának, Hoodnak volt ideje jobban összemelegedni Siobhannal, és már Sugar is szóvá teszi, hogy milyen csend van mostanság. Na jó, persze ebbe a langyos vízbe belefér egy kis vérbosszú az előző évad végén túl nagy hibát elkövető neonáci banda egyik tagja ellen, Carrie is betör egy-két orrot, ha a helyi tahók túl sokáig tapizzák a fenekét, ahogy Hood is nyitott szemmel jár, hátha leesik neki valami kis "mellékes", amúgy semmi komoly. De azért azt lehet tudni, hogy ez csak a vihar előtti csend, hogy a medveszerű Chayton és Nola Longshadow nem fogja szó és megtorlás nélkül hagyni, ami a kinaho törzsi tanácsban történt, a kérdés így nem a pusztítás volt, hanem az ideje és a járulékos áldozatok száma. Ahogy azt is, hogy azért az előző két évad egyéb eseményei is visszaköszönhetnek még.

Sejthető volt, hogy erős lesz az indiános vonal, de hogy ennyire megidéződik majd a modernizált Nagy Indiánkönyv, az azért meglepett. Hogy még hangsúlyosabb legyen a "cowboyok vs. indiánok", Chayton rögtön tengelyt akaszt a helyi katonai bázis szintén nem szentéletű vezetőjével és a veteránjaival, akik mondjuk winchesterpuskák helyett M16-osokkal vannak felfegyverkezve, de attól még előkerül a nyíl és a tomahawk is, tökéletesen megteremtve az illúzióját a XXI. századi vadnyugatnak. Hoodnak persze szokatlan, hogy tényleg sheriffként kell helytállnia, hogy a véres leszámolásra készülő csapatok között neki kéne lennie a békebírónak (meg egyébként is, leginkább azt szeretné, ha Proctor és Chayton gyorsan kinyírnák egymást), pedig ez kapásból felvet némi hatásköri túllépést, nagyobbat mint az eddigiek. Az ugyanis már eddig is kiderült, hogy a rezervátum nem tartozik a sheriffi hivatal illetékességi körébe, a kinaho területnek saját hivatásos rendőrei vannak, még ha olyan ember is vezeti őket, mint az elpuhult Karl Yazzie, aki viszont a lőtéri kutyát sem érdekli, amikor ott van Annie King is, mint a helyettese. Ráadásul ez egy szűk közösség, így persze bármelyik oldalon is állnak, bárhol is vannak most, attól még gyerekkori barátokról és iskolatársakról van szó, és mégis, ha van valami, amit egy Chayton-kaliberű figura jobban utál, mint a földjét elrabló és kifosztó fehér embert, az az a kinaho, aki beosztottként engedelmeskedik egy fehér embernek, aki a fehér emberek törvényeit képviseli. És ha már a karakterek, akkor nem lehet elmenni szó nélkül Brantley és Wanda, és főleg Kurt Bunker mellett; utóbbi, a "teletetovált protokolldroid" simán az egyik legzseniálisabb figura, akit mostanában sorozatban láttam, az őt alakító Tom Pelphrey meg olyan jelenetet tolt el az évadzáróban, hogy azóta is a hatása alatt vagyok!

Ugyanilyen kellemes meglepetés volt a tempó. Az első pár rész még csak felpörgeti a gépágyút, de onnantól repülni fognak a golyók, majdnem az évad végéig, vagy hogy stílszerűbb legyek: itt ha kiássák a csatabárdot, akkor azt jellemzően még abban a részben bele is állítják valakibe, mielőtt az annyit mondhatna, hogy "békepipa". Mindeközben baromira élveztem a meglepetéseket, hiszen a Banshee ezúttal szinte már sportot űz abból, hogy bevezetnek valami új szálat, és az ember az eddigi tapasztalatai szerint felkészül, hogy na, akkor ezen most két-három részig el fognak nyammogni, erre a francokat! Már abban a részben megtekerik a szálakat még kétszer, párhuzamosan bevágnak egy bunyót (Na de milyet?! Azt a Rolls-Royce-os verekedést kiállításokon kéne mutogatni!!), aztán egy másik lövöldét, majd az egészet lerúgják egy kamionról, és nézed az órád, hogy hogy a picsába fért mindez bele 50 percbe?! És amikor közbenső jelenetek vannak, mert mégsem lehet végig hirigelni vagy lövöldözni, csak mondjuk a felében, azok sem csak úgy lógnak a levegőben, hanem próbálnak az eddig elhanyagolt mellékszereplőknek is mélységet adni pár múltbeli esemény vagy éppen egy jelenkori tragédia szó szerinti felvillantásával. Eddig szinte minden erre szánt időt kitöltött a Carrie-Lucas-Gordon szerelmi és családi háromszög, de ebből mostanra szinte csak Gordon szétcsúszása és Deva kérdése maradt, hogy akkor kit is tekintsen ő apjának. Mellettük egy-két jelenet erejéig megismerjük például Brock volt feleségét vagy Nola korábbi életét, további részletek derülnek ki a Proctor és a családja közti kapcsolatokról, épp csak egy kicsit szélesítve mindig a világ ismert részén, de érezhetően csak azért, hogy ezzel is kötelékek erősödjenek, vagy éppen legyen egy előzetes utalás rá, hogy egy ilyen harcban kinek mi és ki a vesztenivalója, aminek az elvételével, megölésével fenyegethetik. Feszültségoldónak meg maradt az eddigi fő humorbonbon Job, akinek majdnem minden jelenete aranyat ér, de sokszor akadnak önmagukban mókás percek is, pl. amikor Brock elmegy a didibárba, és a körülötte vonagló csaj inkább viselkedik pszichológusként, mint prostiként.

Talán a stáb most kevésbé veszik el a művészi részletekben, hiszen ezúttal a hangulat inkább háborús, mint drámai, de az időnkénti imbolygó kamerát leszámítva az is tetszett. Néha volt egy kis lassítás, homályosabb képek, vagy éppen a kontrasztot tolták meg egy kicsit, hogy az adott jelenethez igazítsák a színeket, de igazán csak két ebből a szempontból kiemelkedő rész volt: az, amikor Hood elgondolkodik rajta, milyen lenne Banshee, ha már a megérkezése is máshogy alakult volna, a másik meg az, amikor a bázisra betörés zajlik. Amiben pedig abszolút egyedi nekem a Banshee: ez az egy sorozat, aminek nem tekerem át a főcímét. Persze vannak más sorozatok is látványos főcímekkel, de olyan nincs, amelyikre folyamatosan érdemes figyelni, mert részenként változik, ráadásul okkal! Ugyanis a stábtagok neve melletti képek legtöbbje beszédes; sokszor kiderül belőlük, hogy ki fog szerepelni az adott részben, mi lesz a téma, ki kivel kerül összetűzésbe, milyen konfliktusok vannak a háttérben, de néha még az is, hogy ki hal meg. Tök frappánsak, ahogy kifejezik ezeket, azt meg tök jó játék találgatni, hogy akkor melyik kép mit is jelent!

Eredetileg Válaszcsapás-pótléknak kezdtem el nézni, de ezzel az évaddal a Banshee bőven túlnőtt az elődön. Lucas van olyan jó karakter, mint Scott, viszont körülötte egy ilyen színes, elszánt, izgalmas és erőszakos, vagy a kisvárosi életük ellenére az erőszaktól vissza nem riadó társaság kavarja a szart, nem csak Stonebridge meg pár Section 20 tag. Egyszerre drámaibb és pörgősebb is, miközben a közhelyekre és az érzelgősségre sem kell annyira támaszkodnia. Sokszor csak annyi a baja, hogy a túl sok szereplő és a túl összetett kapcsolatok miatt hanyagolnak szereplőket, akiknek lehetne szerepe még további eseményekben is; a katonák például nagyon hiányoznak a sztori közepéből, mert szinte kizártnak tartom, hogy miután megtámadták őket, nem akartak volna begyűjteni pár "skalpot", és hasonlóan ilyennek tartom azt, ahogy Nola hirtelen eltűnik a sorozatból, és ezzel senki sem foglalkozik. Máskor olyan történetek kerülnek be, amiken érződik, hogy függelékek, ilyen volt nekem pl.: Rebecca kis magánszáma. De így együtt is, amire a régi "király" visszatért, a trónjába beült az álruhás herceg, aztán majd meglátjuk, mit tudnak kezdeni egymással. Nekem meg még egy okom van várni a jövő márciust. Ahogy olvastam, sajnos utoljára...

9/10
.

Niwrok írta:

Banshee S3


Eredetileg Válaszcsapás-pótléknak kezdtem el nézni, de ezzel az évaddal a Banshee bőven túlnőtt az elődön. Lucas van olyan jó karakter, mint Scott, viszont körülötte egy ilyen színes, elszánt, izgalmas és erőszakos, vagy a kisvárosi életük ellenére az erőszaktól vissza nem riadó társaság kavarja a szart, nem csak Stonebridge meg pár Section 20 tag. Egyszerre drámaibb és pörgősebb is, miközben a közhelyekre és az érzelgősségre sem kell annyira támaszkodnia... Nekem meg még egy okom van várni a jövő márciust. Ahogy olvastam, sajnos utoljára...

9/10
.

Hehe. Király írás , de fura úgy olvasni valamit, hogy fingom nincs, miről beszélsz.

Mindegy, egyelőre tárgytalan, de ha jövőre vége lesz, lehet egyben lepörgetem a nég yévadot.


.

Niwrok írta:

Éjjeli féreg / Nightcrawler

Alkalom szüli a tolvajt, mondják. De mi a helyzet egy szociopatával?

8,5/10, de lehet, hogy egy ráalvás és egy kibeszélés után lesz ez több is...

A kibeszéléssel talán volt több, de az újranézéssel pont megfelelőnek érzem a 8,5-et.

Egy kicsit meg kell követnem magam: ezúttal én sem éreztem annyira hangsúlyosnak a szadista-vérszomjas vonalat, mint elsőre, bár még mindig ott van a "trófeagyűjtemény". Ettől még Lou egy ugyanolyan tökéletesen gátlástalan szociopata, mint amilyen elsőre volt, és azzal a véleménnyel, amit pár helyen olvastam, hogy csak a körülmények és a média elvárásainak hatására lett belőle az, aki, továbbra sem értek egyet. Szerintem a francokat, aki kerítéslopás közben még össze is veri a biztonsági őrt, csak mert megtetszett az órája, az már régen túl van ezen.

Persze, tök hatékony, hogy autodidakta módon képes volt hatalmat venni a kezébe, és ezzel megtanulta kijátszani a rendszer hibáit, és nem csak a törvényeket, hanem a józan együttélés szabályait is, tökéletesen megválasztott szavakkal tudta manipulálni az embereket, ahogy sikerrel találta meg azt a területet, ahol a morális gátjainak hiánya még előny is. De attól még az iszony az elsődleges érzésem, mert az egy dolog, hogy ez a viselkedés nem normális, de nekem nem is természetes. Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.
.

Niwrok írta:

Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.

Még nincs. De alakul...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.

Még nincs. De alakul...

Azért a legtöbb embernek van egy szűkebb-tágabb közösség iránti együttérzése, aminek a céljai érdekében vagy amivel együttműködve cselekszik, és törődik velük, és ha nem, akkor bűntudata van. Ezért is írtam, hogy még Frank Underwoodnak is ott volt Claire, és ott volt a mérlegelés, egyfajta tudomásul vétele a szabályoknak azzal, hogy próbálta a stiklijeit úgy csinálni, hogy minél kisebb eséllyel bukjon le.

Lounak még ilyen gátlásai sem voltak, nyíltan hívta a zsarukat a saját mobilján, és még a nevét is bemondta, pedig nyugodtan használhatott volna egy utcai fülkét vagy egy "egyszerhasználatos" telefont. Lou csak dolgokat látott, amiket meg akart szerezni, és ebben minden ember csak eszköz vagy akadály lehetett. Hogy Lounak voltak érzései, azt egyedül az mutatta, hogy volt egy virága, amit rendszeresen meglocsolt, bár szerintem arról is csak olvasott valahol, hogy a növény a lakásban hatékonyabbá teszi a tanulást.
.

.
Agyar / Tusk



Wallace és Teddy egy meglehetősen népszerű podcast házigazdái, akik morbid-humoros netes videókra vadásznak, és utána ezek alanyaival csinálnak riportokat... már ha még élnek. Wallace egy ilyen videó nyomán jut el Kanadába, ahol viszont pont peche van, már csak a temetésre ér oda. Hogy a drága út ne legyen teljesen hiába, megbeszéli Teddyvel, hogy körbenéz a környéken, hátha van valaki, akiről műsort lehetne csinálni, és nemsokára rá is bukkan egy furcsa hirdetésre, mely szerint egy sokat látott, kalandos életű öregúr szívesen mesél történeteket az életéről. Wallace úgy érzi, megfogta ezzel az isten lábát, és egy telefon, majd egy rövid autóút után meg is érkezik Howard Howl erdei birtokára, hogy nem sokkal később már egy kandalló tüze mellett, teát szürcsölgetve hallgassa Howl valóban hihetetlen történeteit, de ahogy az öregúr belekezd kedvenc történetébe arról, amikor hajótörést szenvedett, és magányában egy rozmárban talált lelki társra, Wallace-t elnyomja az álom... Napokkal később, amikor Teddy, és Wallace barátnője (Ally) hívást kap Wallacetól, a srác hangja remeg a rémülettől, ahogy elmondja, hogy elrabolták, és valami egészen bizarr dolgot akarnak tenni vele...

Biztos vagyok benne, hogy Weide írt erről a filmtől, de az istennek sem találom az írását! Ha jól emlékszem, ő úgy adott rá 7 pontot, hogy sokkal közelebb áll hozzá ez a fajta stílus és a fekete humort, én csak egy meghalványult emlékű előzetesből és Kevin Smith nevéből tudtam kiindulni, ezért szavaztam neki időt... Nos, annyira nem kellett volna kapkodni vele. Nem akarom nagyon elspoilerezni, hogy miről is van szó, még ha az egyik poszter és a DVD borítója már megtették ezt. A kezdeti "Kill Bill Boy" hülyülést leszámítva úgy tudnám megfogalmazni, mintha Lewis Caroll (Alice Tükörországban) és Stephen King (Tortúra) ültek volna össze megírni a forgatókönyvet. Előbbi tényleges ihlető, a film végén fel is villan valami idézetféle belőle (pedig ha van az Alice könyveknek még a folyamatos LSD-triphez képest is elborult része, az tutira A rozmár és az ács!), utóbbi meg csak hangulatában, cselekményében jutott eszembe, csak itt a zakkant háztulaj nem egy lezárt történet folytatását várja a törött, majd később csonka lábú írótól, hanem Howard Howl évtizedek alatt őrületté erjedt keserűsége próbál valamifajta elégtételt venni, és ehhez Wallace csak egy szerencsétlen balek, aki házhoz jött a rozmárpéniszcsontért, és ebben a tudatban szenvedi el a bezártságot, a terrort és a kínzásokat.

A film nyomokban humort is tartalmaz, bár lényegesen kevesebbet és gyengébbet, mint arra Smith-től emlékeztem mondjuk a Jay és Néma Bob visszavág és a Zack és Mirri pornót forgat után. Az alaphelyzetben levő esetleges és állítólagos poénokkal (aki megtalálja ezeket, kérem adja le a portán!) az a bajom, hogy csak mert valami abszurd, még nem biztos, hogy nevetni akarnék rajta, akár csak a heherészés szintjén is. Emellett visszatérő, viszont gyorsan kifulladó elem, hogy Wallace és Teddy oldalának neve "Not See Party", amit -ha megpróbáljátok kiejteni, tényleg- következetesen úgy ért mindenki, hogy "Nazi Party", aminek ugye nincs túl jó csengése (magyarul meg nincs is értelme, bárhogy izzadtak vele a fordítás során), és amire lebetűznék, addigra már általában ott is hagyták őket vagy meg is szakadt a vonal. Ami viszont már kínos, és nem mókás, az Guy Lapointe. Mert az, hogy Johnny Depp -ezúttal egy kanadai nyomozó képében- idióta jelmezben és idióta akcentussal idióta szövegeket nyom, mint valami álmatag drogos, az lassan 10 éve nem vicces, ha meg tíz percig csinálja folyamatosan, egy kameraállásból, attól én is inkább elálmosodom. És amikor Guy Lapointe és Howard Howl beszélgetnek, az volt a pillanat, amikor már én is inkább a rozmárlét örömeiről elmélkedtem...

Végig azt éreztem, hogy ezzel a filmmel csak az a baj, hogy Smith írta is, és nem csak rendezte. Mert utóbbi szempontból a Tusk nagyon is jó, akár a hangulatot nézem, akár a párbeszédek stílusát, de leginkább Howl házának berendezését. A film legjobb jelenetei azok voltak, amikor Wallace még gyanútlanul hallgatja Howl meséit, és az egész a sötét, viktoriánus bútoraival, a tűz fénye által megvilágítva remek volt, és ha ebből a korszakból szeretnék helyszínt találni két ember feszült szellemi párbajának, ezt a jelenetet teremteném újra benne. De vizuálisan ezen túl is kellemesnek éreztem a filmet, amihez a markáns színvilág és az azokkal való játék is hozzátartozott, és a sok kiváló kellék, például a rajzok és ábrák, amik Howl történetét festik alá. Csak nem könnyű erre figyelni, ha közben az emberiség gonoszságáról és értéktelenségéről ilyen formában filozofálnak közben ("Az ember a legveszélyesebb állat", és hasonlók). A színészekről is jó emlékeim lesznek a film kapcsán, leszámítva ugye Johnny Deppet. Justin Long szerintem remek színész, Micahel Parks nemkülönben, és még a nemtörődöm-butácska boltosok szerepére is sikerült két teljesen hiteles szöszit találni. Mellettük külön örültem, hogy két évtized után Hollywood újra elkezdte felfedezni magának Haley Joel Osmentet, aki mondjuk mostanában már csak kopaszodó, hájas, harmincas kockákat tud játszani, de azért csak ott van benne annak a kisfiúnak a tehetsége és drámaisága, aki szellemeket látott meg a Kék Tündért kereste... csak meg kéne találnia újra.

Az a jó, hogy sosem akartam látni mondjuk a Human Centipede-t, és úgy lehetek ebben látatlanul egyre biztosabb, hogy csak a Tuskot kellett megnéznem hozzá. Ez a rozmáros baromság nekem sokkal inkább volt unalmas, mint gusztustalan, és horrorban amúgy is inkább szeretem a riogatást, mint a hányingert. Így nálam a 7 szóba sem jött, esetleg az imdb-s átlagot tudom neki megajánlani, azt is leginkább a látványvilágot és a díszletest dícsérve.

5/10
.

Niwrok írta:

.
Agyar / Tusk

Az a jó, hogy sosem akartam látni mondjuk a Human Centipede-t, és úgy lehetek ebben látatlanul egyre biztosabb, hogy csak a Tuskot kellett megnéznem hozzá. Ez a rozmáros baromság nekem sokkal inkább volt unalmas, mint gusztustalan, és horrorban amúgy is inkább szeretem a riogatást, mint a hányingert. Így nálam a 7 szóba sem jött, esetleg az imdb-s átlagot tudom neki megajánlani, azt is leginkább a látványvilágot és a díszletest dícsérve.

5/10
.

Akkor ez most horrorvígjáték

Nem csináltál hozzá túl sok kedvet, tudod-e...


.

R2-D2 írta:

Agyar / Tusk

Akkor ez most horrorvígjáték
Nem csináltál hozzá túl sok kedvet, tudod-e...

Akartam ? Kellett volna ? Lett volna értelme ?

Legfeljebb abszurd humor, de mindenkinek az egyéni ítélőképességére bízom, mennyire tart vígjátéknak egy filmet...

Spoiler:

.

.
Az ismeretlen / La sconosciuta



Ahhoz képest, hogy a közelmúltban Giuseppe Tornatore két filmjéről is írtam (Senki többet, Cinema Paradiso), és mindkettőnél leírtam, hogy ezek és a korábban látottak is mennyire tetszettek, másfél éve hánykolódott egy Tornatore-film a szekrényemben. Ezt még afféle "pótléknak" vettem a Senki többet helyett, aztán akárhányszor a kezembe vettem, a sztori egyre inkább valami kelet-európai bevándorlós, kesergős-nyomorgós érzetet keltett bennem, így hanyagoltam. Belátom, hiba volt, főleg ezzel az okkal.

Már az első jelenetben benne volt, amiért Tornatore-t szeretem: a művészi megvalósítás, ami azonban nem öncélú, hanem a hangulat épülését szolgálja, és még drámai feszültséget is képes sugározni, szinte szavak nélkül. Ami egy kicsit félrevitt, a "menekülő ukrán utcalány, akit kísért a múltja", így azért mindjárt érdekesebbnek tűnik, ahogy látjuk a modernkori embervásárt a maszkos kurvákkal, a falra vágott lyukon keresztül kukkoló, válogató vevőkkel. Aztán vált a kép és a kor, és az egyik előbb látott "áru", Irena látható valamivel idősebben, ahogy egy olasz kisvárosban próbál lakást és munkát szerezni. Hogy ez nem egyszerű szociodráma-köldöknézegetés lesz, abban akkor kezdtem inkább hinni, amikor kiderült, Irena nem rejtőzködő, szökevény bevándorló, aki a múltja terhével és a jobb élet reményével vág neki az újrakezdésnek, hanem határozott célja van az egy bizonyos helyen való "bármit elvállalok"-kal, és egy bizonyos lakással, ahonnan szemmel tarthatja a szemközti épületet.

Az izgalom pedig egyre csak fokozódott, amiért már tíz perc után eljutottam a "te, ez tök jó!"-állapotba. Először is bejött, ahogy az alig pár pillanatnyi flashbackekből lassan kirajzolódik Irena hátrahagyni próbált múltja, leginkább az, hogy mint kurva, milyen megalázásoknak és kínzásoknak is volt elszenvedője. Még ennél is jobb volt azonban, hogy ezeket a bevillanó emlékfoszlányokat nem a rendezői önkény dirigálta, hanem az, ahogy ez a legtöbbször az embereknél is működik, egy egyszerű, hétköznapi tevékenység keretében... már amennyire hétköznapinak nevezhető, ha valaki a kulcslyuk előtt gubbasztva figyeli ki éppen annak a családnak a titkait, akiknél dadus meg házvezetőnő, és erről eszébe jut, hogy milyen volt, amikor őt kukkolták hasonló módon. Ez is tetszett, merthogy ahogy haladt előre a történet, Irena viselkedéséből és a titkokból éppúgy el tudtam képzelni, hogy bűnügyi film lesz, mint hogy valami bosszú bontakozik ki, vagy éppen a dráma lesz hangsúlyosabb.

Emellett, hogy érzelmileg jobban hatott rám a film, mint ahogy a történet alapján elsőre indokoltnak tartottam volna, azt abszolút a rendezés, a képi világ és a zene (naná, Morricone már szinte megszokásból tudja hozni ezeket a melódiákat) javára írtam. De része volt ebben annak is, hogy az időnként a nyári, eperízű szerelem boldogságát hozó képek mellett igencsak brutális jelenetek is vannak, és nem is csak Irena előző "karrierjében", hanem később, Teával vagy Ginával. Már ahogy Irena tapasztalatlanságai, hazugságai és óvatlansága fényesen bebizonyosodik, attól fel tudtam szisszenni, azzal az érzelmi csúcspontokkal, ahogy Irena a "sonkakötözős játékot" játssza (amiről egy idő után azért nem volt könnyű eldönteni, hogy kínzás vagy kiképzés), meg ahogy a szeméttelepen guberál. Emellett még olyan is meglepetések színesítették a filmet, mint a "Keresd meg Michele Placidot!", mert olvastam a nevét a borítón, de nem véltem felfedezni senkiben, így csak kizárásos alapon sikerült , és erőlködnöm kellett, hogy felismerjem benne a Polip Cattani felügyelőjét.

A legnagyobb bajom a filmmel onnantól volt, hogy a dicsért flashbackek eltűntek, és a múlt elkezdett jobban testet ölteni, mert az addig pörgősnek ható, állandóan változó film egy kicsit leülepedett. Úgy nagyjából 20-25 perc lóg ki a filmből, ami nem viszi előre a történetet, és hangulatban is csak töredéke a korábbinak, és ahhoz képest, hogy az állandó fenyegetettség miatt ez már inkább thriller, feszültségben igencsak lemarad. Az viszont egy remek húzás, hogy amikor az ember már azt hinné, vége a filmnek, és minden kiderült, a végén még van egy utolsó csavar, és a legjobb, hogy olyan, ami végig ott van a néző orra előtt, aminek a kirakósait többször megmutatják, és amiben nem is a "mit?" üt igazán, hanem a "miért?" és a "hogyan?".

Ritkán szokott működni, ha ennyire különböző műfajú filmeket vegyítenek, hogy a bűnügyi-thriller-dráma-romantikus vonalban valamelyik ne nőjön a többiek fejére, de Tornatore, ahogy szokta, még művészi látásmódjával is feldobta mindezt. Amikor a lejátszóba tettem, egy lassan hömpölygő drámára számítottam, amit megnézek, ha már hirtelen felindulásból megvettem, ne foglalja a helyet tovább, de ennél jóval többet kaptam.

8/10
.

.
TURN - Washington's Spies S2




Amikor egy stáb történelmi alapokon nyugvó sorozatot (vagy filmet, számítógépes játékot, stb.) akar csinálni, és nem akar megelégedni a felszínnel, például pár ismert név elszórásával (mint mondjuk a Spartacus), az aprólékosság mellett egy másik problémával is meg kell küzdenie, nevezetesen azzal, hogy a történelem mind cselekményvezetésben, mind fordulatokban "spoileres". A TURN első évadának megvolt az az előnye az amerikai függetlenségi háborúval kapcsolatban, hogy talán még Average Joe sem ismerte a Culper Ringet és annak a hátterét, és ezzel tudott izgalmas lenni, a színfalak mögötti játszmákban, míg az iskolai törikönyvekben levő személyek és események sokszor csak utalás szintjén jelennek meg (George Washington például nem is teszi tiszteletét az évad jó közepéig). Ez az előny, ahogy a tét emelkedik, ahogy Abe Woodhull nem önkéntes informátor lesz, hanem hivatalos kém, és ahogy a függetlenségi háború is kiterjedtebb lesz, azonban mérséklődik, és nehezebb lesz a feladat. Mert akkor már olyan dolgok körül forognak az események, amit egy hozzám hasonló tájékozatlanabb ember is ismer, mint például Benedict Arnold árulása. De mindez a bővülés, a haladás más helyeken is áldozatokat követelhet.

A sztori mindenesetre pár héttel az előző évad vége után játszódik. Abe ebben az időben a felügyelet alatti kényszerpihenőjét töltötte, így nem tudott kapcsolatba lépni sem Bennel, sem Calebbel, viszont kihasználta az időt arra, hogy kialakítson magának egy rejtekhelyet, tökéletesítse a módszereit, és bővítse a felszerelését. Végül, hogy visszatérhessen a feladatához, új ötlettel, a jogi tanulmányai folytatásával áll elő a család előtt, amiért rendszeresen New Yorkba kell majd mennie, ebben azonban Mary és az apja is akadályokat gördít elé akarva-akaratlanul, ezért még Hewlett őrnagyot is be kell "szerveznie", felvállalva "régi" kapcsolatait a lázadókkal, és azt, hogy "felderíti" a függetlenségpárti sejteket a városban. De közben más területeken is mozogtak a fogaskerekek, amik egy kicsit átrendezik a szereplők feladatait, Rogersnek, Simcoe századosnak és John Andrénak is új szerepben és küldetésben kell helyt állnia, amikor új tényező jelenik meg az angolok és a patrióták harcaiban, mégpedig a franciák.

Ami elsőként feltűnt az új évaddal kapcsolatban, hogy sokkal szerteágazóbb, viszont éppen ezért kevésbé függnek össze a szálak, mint korábban, és ez -hiába a nagyobb tét izgalma- nem mindig jött be. Akkor még Setauket volt az események központja, minden szál itt futott össze, és izgalmas volt nézni, ahogy megteszik, miközben Abe, mint egyszerű káposztatermesztő próbált kémként helytállni, és nem lebukni. Most Abe állandóan New Yorkban van infót gyűjteni, és próbálva egy ottani hálózatot kiépíteni, miközben Hewlett őrnagyot nagymennyiségű, de ködös kamuadattal látja el, ezzel teremtve alapot az újabb és újabb utazásra. A többiek közül Rogers közvetlenül III. György királytól kap egy küldetést, hogy keressen meg egy viasz mellszobrot, amelyben a birodalom számára létfontosságú titkot próbáltak a lázadókhoz juttatni, Simcoe századost immáron egy új osztag élén leginkább a bosszú élteti, John André Benedict Arnoldra igyekszik kivetni a hálóját, a gyenge pontját, a hiúságát kihasználva, Ben pedig szinte kis sem mozdul a táborukból, és legtöbbször annyi a célja, hogy rajta keresztül ismerjük meg Benedict Arnold motivációit vagy a patrióták felsővezetésének viszályait, illetve hogy fiatalos lendülettel vitatkozzon George Washingtonnal, akivel kb. semmiben nem ért egyet. Ezek még külön-külön jók is, mindegyiknek megvannak a maga kis fordulatai, érdekességei, és akadnak olyan izgalmasabb események, mint például amikor Bennek két, ellenőrizhetetlen információkkal rendelkező külső személyről kell megállapítania, melyikük hazudik, Hewlett őrnagy elrablásáról nem is beszélve. Ami viszont nem jött be egyáltalán, mert túl izzadtságszagú volt, az a muszáj-romantika. Legutóbb ez még kiválóan illett a többi történetszál közé, Abe házassága Mary-vel és vonzalma Anna Stronghoz egy-egy újabb réteg volt a Cupler Ring kialakulásán, most viszont ez szinte teljesen eltűnt, hiszen Abe otthon sincs, Mary pedig teljes epizódokra tűnik el a hímzőkörben. Helyette Annát valami megmagyarázhatatlan idétlenséggel Hewlett őrnaggyal kezdték összeboronálni, "barátság" címszó alatt, és mert ez még nem elég a bókokból, találkákból és rebegő szempillákból, John André útja a (leendő) árulóhoz Peggy Shippenen, egy előkelő philadelphiai hölgyön keresztül vezet, amely viszony sokkal hihetőbb, viszont jórészt felesleges.

Ezt azzal a kis tárlatvezetéssel kompenzálták a készítők, amire Ben Franklin házának "lefoglalása" és Nathaniel Sackett tevékenysége kapcsán lehetőséget láttak. Eddig is érdekesek voltak a korabeli kémmódszerek például az üzenetek továbbítására, de most az évadra készülést azzal kezdhették, hogy összeszedtek mindenféle mechanikus csodákat a múzeumi katalógusokból az adott korból, és akárhogy is, de ezeket bele akarták írni a forgatókönyvbe. Amikor Sackett bevezette a műhelyébe Bent és Calebet, tisztára azt éreztem, hogy utóbbi kettőből meg a távol levő Abe-ből összegyúrták a korabeli James Bondot, aki most megérkezett a korabeli Q-hoz, és felszerszámozzák a korabeli "kütyükkel", jelen esetben például a láthatatlan tintával, ahogy ez a látogatás lebbenti fel a leplet arról az eszközről is, amit a sorozat főcíme már jó előre "megjósolt". És bár egy kicsit erőltetett így ez a dolog, jól mutatja a sorozat minőségét, részletgazdagságát, azzal ugyanis ebben az évadban sincs semmi baj, sőt, mivel sokkal több helyen játszódik, sokkal több ember bevonásával, változatosabbak is a díszletek, mint a korábbi lápvidék meg az unalmas kis halászfalu. A színészek közül pedig talán akadnak kevesebb beleéléssel játszók, de emellett ott vannak az olyan zseniális alakítások, mint mondjuk Samuel Roukin a mostanra teljesen pszichopatára vett Simcoe figurájával.

Az évad egyetlen hibájának a csökkenő összhangot tartom, ami hiába a párhuzamos események kényszerű velejárója, nálam a feszültséget is csökkentette, és ezzel egy fontos előnyén szenvedett csorbát a TURN. Ahogy az is kiérződik, Benedict Arnoldon és Robert Townsenden kívül kevesebbet foglalkozik az emberi viszonyokkal, kapcsolatokkal is, ami van, az meg sokszor csak romantikus érzelmekben nyilvánul meg. Kevés szó esik arról, hogy kire hogyan hat a kémkedés vagy akár az egész függetlenségi mozgalom, ahogy hiányoznak a múltkor dicsért morális dilemmák is, mintha nem lenne ezekre idő az események sodra mellett. Amikor meg igen, és egy teljes epizódot szánnak arra, hogy Washington egyetlen kérdésen lamentál, átesnek a ló túloldalára, és egy látomásoktól, hallucinációktól gyötört embert mutatnak, csúcsra járatva az amúgy is feltűnő igyekezetet, hogy valami egyedit gurítva minden dicsőséget lehámozzanak a Nemzet Atyjáról (bezzeg a végén...). Ahogy a bevezetésben említett problémát a "spoileres" történelemmel is azzal próbálták áthidalni, hogy elkezdtek alternatív történelmet írni, és ebben is akadtak szerencsétlenebb húzások.

Ezektől a TURN még mindig egy jó sorozat, csak ezt az évadot az efféle vonások egy kicsit gyengébbé tették, mint az előző volt... nagyjából azért, amiért ugyanez a Black Sailsnél fordítva volt.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
TURN - Washington's Spies S2

Ezektől a TURN még mindig egy jó sorozat, csak ezt az évadot az efféle vonások egy kicsit gyengébbé tették, mint az előző volt... nagyjából azért, amiért ugyanez a Black Sailsnél fordítva volt.

7,5/10
.

Ha jól emléxem, már az elsőnél is megjegyeztem, hogy érdekel. Megy a cetlire, azt hiszem, egy időre úgyis átváltok sorozat üzemmódba.

Ritkábban kell írni és kisebb az érdektelenség érzése.