Niwrok írásai 1.0

.
Black Mirror - White Christmas   (Christmas Special)



Ugyan régebben volt téma a Black Mirror, ez a kiváló angol minisorozat, de akkoriban a legutóbbi darab nekem kimaradt, és most, hogy újra látókörbe került, úgy gondoltam, akkor már stílszerűen csinálok belőle én is egy "Christmas Special"-t. Szóval ez nem a sorozat része, úgy tűnik, angoléknál ez a különkiadás-dolog elég gyakori (most készülnek egy hasonlóra a Sherlockkal), de így is abszolút beleillik a sorba.

Aki esetleg akkor átsiklott felette, a Black Mirror két évada egy-egy antológia, három rövid történet, amolyan Meghökkentő mesék stílusban, a klasszikus sci-fik mentén. Biztos emlegettem már, hogy nálam ezeknek az az ismérve, hogy nem egyszerűen az a lényege a jövőbe helyezett történeteknek, hogy űrcsaták meg kütyük legyenek benne, hanem hogy a jelenlegi társadalmi problémákat, jelenségeket képezze le egy jövőbeli helyzetre, technológiai fejlettségre. A Black Mirror ezen kategória legjobbja lett nálam, mert legalább három olyan története is volt, amik egyszerűen letaglóztak, amiknek minden perce aranyat ér, elgondolkodtatva a közösségi médiáról, az informatika túlfejlődéséről, ezek további lehetőségéről, abban a szociális kapcsolatokról, és mindezt úgy, hogy egyik sem érződik földtől elrugaszkodottnak, mindegyiknek megvannak a rügyei a mai világban is. Ezúttal egyáltalán nem nagy szó, hogy "mindez akár holnap megtörténhetne", mert a The Waldo Moment, ami egy talkshow animált kék medvéjének politikai karrierjéről szól, éppen azért nem hatott újszerűnek, mert sikeres viccpártok már Magyarországon is léteznek (MKKP), a világban pedig nem egy közülük már tényező a parlamentben, pedig a puszta létezésük is kritikája a mostani demokratikus berendezkedéseknek, a brit miniszterelnököt érintő, fiktív, bizarr zsarolási kísérletet bemutató The National Anthem pedig idén ősz óta már nem is annyira fiktív...

A White Christmas kicsit olyan, mint az antológiák antológiája, mert az alapsorozat motívumai köszönnek vissza benne, leginkább a The Entire History of You grainje. Ezúttal négy történetet kapunk, három különállót, és egy negyediket kerettörténetként.

- A kerettörténetben két férfi van összezárva valami viskóban egy hómező közepén, és az ő sztorijukban sokáig csak a helyzetük abszurditása furcsa. Állítólag öt éve vannak összezárva, de egyikőjük eközben alig szólalt meg, és az sem nagyon akar kiderülni, hogy miért is vannak ott, mit csináltak abban az öt évben. Egy ideig azt hittem, hogy valami sarkköri kutatókról van szó, akik együtt karácsonyoznak, de minden történettel újabb részlet került a kirakósba. Az előretekerésben levő vegytiszta geciskedés, a végén meg a "piros bannolás" az összes többi után is felér egy gyomrossal.

- Nekem az első kisfilm, a randis jött be a legkevésbé, pedig az is állati jó, csak lassú. Maga a felturbózott Cyranno-szál érdekes, főleg, ahogy egyre többet látunk annak körülményeiről, a "közönségről", a privát valóságshowról, a kis tárcsa pedig tökéletesen fejleszti tovább a sorozatban eddig látott "okoscuccokat". Abban a kis bizbaszban ott van az egész digitális társadalom, a facebook generáció torzulása, ahogy biztosan lenne rá igény, hogy ennyire real-time legyen. Az ember elsőre nem is érti, hogy ez hogy működik, és ötletes, hogy ebben a stáb sem siet a nézők segítségére. A bajom éppen ezek miatt az volt, hogy sajnáltam a műsoridőt annak a lúzernek a csajozási próbálkozásaira pazarolni, és a csattanót sem éreztem annyira ütősnek; ebben a történetben még túlságosan háttérben marad a technofília, a történet alakulásában igazából nincs szerepe (csak a közösnek gondolt problémák félreértésében), és ez okozott némi hiányérzetet.

- Nem úgy a második, ami amilyen steril, annyira feszült. Megint a fokozatosság a legjobb az egészben, ahol első körben csak egy ismeretlen célú műtétre készülő nőt látunk egy privát kórteremben, aztán meg egy kis világító kék bogyót. A végére meg már bőven azokon gondolkodtam, hogy ezek az okosizék mennyire hajtják az uralmuk alá az embereket, és hogy igen, sokan hajlandóak lennének fizetni, hogy akkor is legyen egy ilyen rabszolga-cseléd-házvezetőjük, ha magukon kívül nem bíznak senkiben. A nevelő célzatú kínzás, a "digitális korbács" hatalmas, ahogy az ingerszegény környezettől való ösztönszerű félelem képbe hozása is (a magánzárkák ugyanezt a célt szolgálják), így a végére már ne is tudja az ember, hogy a rutinszerű, hétköznapi feladatoktól a nagy önmegvalósításban betegesen írtózó vagy a gépesítés következtében magukat feltalálni egyre kevésbé képes, látszatfeladatokba menekülő emberek lehettek-e az írók szándéka szerint a központi témák.

- A harmadik, Joe története a legszemélyesebb és a legérzelemgazdagabb is. Az első két sztorira még lehet azt mondani, hogy ki-ki magának kereste a bajt, illetve hogy csak digitális bigyóról, egy információhalmazról van szó, de itt látszik először, hogy egy ilyen rendszer milyen károkat okozhat, milyen tragédiákat idézhet elő, pedig nem más, mint pusztán egy újabb elfutási lehetőség a társas problémák elől. A grain is brutális volt a maga módján, de ahogy ezt kiterjesztik a közösségi kapcsolatokra, az még inkább az. Az augmented reality bármennyire is régóta téma, bármennyi területre is beszivárgott, nem sokáig lehet már a célja a puszta kényelem, mert ennek is meglesz a böjtje. Az is benne van, hogy ha nem is lehet minden ilyenre felkészülni, a jognak sokkal komolyabban kéne kezelnie egy ilyen "letiltást", "távoltartási végzést" a puszta örömködésnél, hogy milyen hatékony módszert találtak a büntetésre.

Innentől csak az maradt, hogy várjam a folytatást, még ha annak sorsa elég érdekes fordulatokat vett is mostanában. Az angolok úgy tűnik, már nem látnak fantáziát benne, és az, hogy a Netflix veszi át, ráadásul antológia helyett minisorozatot terveznek belőle, elég kétesélyessé teszik a dolgot, és félő, hogy pont a morbid, változatos technománia fog kimaradni belőle, ami a Black Mirror legkedveltebb eleme volt nálam.

9/10

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
.

Niwrok írta:

.
Black Mirror - White Christmas   (Christmas Special)

Innentől csak az maradt, hogy várjam a folytatást, még ha annak sorsa elég érdekes fordulatokat vett is mostanában. Az angolok úgy tűnik, már nem látnak fantáziát benne, és az, hogy a Netflix veszi át, ráadásul antológia helyett minisorozatot terveznek belőle, elég kétesélyessé teszik a dolgot, és félő, hogy pont a morbid, változatos technománia fog kimaradni belőle, ami a Black Mirror legkedveltebb eleme volt nálam.

9/10

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
.

Először azt hittem, új epizód jött ki, fel sem tűnt, hogy ezt még nem láttad.

Bár semmi bajom a Netflixel, attól tartok, ez is úgy fog járni, mint a Válaszcsapás. A (z angol) lélek kiveszik belőle.


.

.
Amerikai mesterlövész / American Sniper



"A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz..."

Ha már korábban is ez volt a sommás véleményem a filmben vázolt helyzetről, akkor ide is beszúrom, mert a film után sem változott. Bradley Cooper és Clint Eastwood miatt valószínűleg amúgy is megnéztem volna, sőt, szerettem volna is megnézni, még akkor is, ha a háborúról és az ott szerzett traumákról nem nagyon lehet már újat mondani. Viszont egy erősen "B"-kategóriás film, az American Soldiers kapcsán mondtam olyasmit évekkel ezelőtt, és bevillant a filmet nézve, hogy minden nemzetnek adott a lehetőség, hogy filmet forgasson a saját hőseiről, hogy emléket állítson azoknak a katonáknak, akik bármilyen politikai mutyi eredményeként is, de háborús övezetbe lettek vezényelve, kapják a parancsot, és onnantól már csak az egyén és a bajtársak túlélése számít. Chris Kyle pedig ebben jó volt, nagyon jó.

Csak kár, hogy mielőtt ezt megtudhatnánk, mielőtt megérkeznénk Chrisszel Irakba, előtte végig kell unni egy fél órás visszaemlékezést arról, hogy ki is volt ő a háború előtt. Ezügyben maximálisan egyetértek Artuval, a flashback szinte minden második jelenete felesleges vagy súlytalan, és még ezzel együtt is túl hosszú. A Tayával való házasság bemutatása és a későbbi otthoni jelenetek is elnagyoltak; a randizásukat simán ki lehetett volna hagyni, utána nincs igazi súlya annak, ha annyi az egész, hogy a nő kéri/utasítja/kérleli/fenyegeti Christ, hogy "Maradj itthon miattam!", "Maradj itthon az első gyerek miatt", "Maradj itthon az egészséged érdekében!", "Maradj itthon a második gyerek miatt!", "Maradj itthon, különben elhagyunk!". A poszttraumás sokk ábrázolása is "csak" annyi, hogy Chris mániákusan figyel a környezetében levő zajokra, azokban is keresve a fenyegetést. Mintha ezek csak a reklámszünetek helyére kerültek volna be egy egyébként izgalmas, majdhogynem egyetlen küldetésre, egy nemezis ellen való küzdelemre felfűzött, mesterlövészes filmben, mert a köztes jeleneteknek semmi hatása nem mutatkozik Chrisre, és idővel már annyira nem is számít rá a néző, hogy lesz valami, hogy a harmadik ilyennél nyugodt szívvel megy ki inni vagy WC-re, meg sem állítva a filmet (saját tapasztalat).

A visszaemlékezős szakasz többi része is előre sejthető, de azok legalább szerves részei a történetnek. Hogy az apja hogyan nevelte Christ, ahogy beszélt neki a birka-farkas-juhászkutya felosztásról, és hogy ennek nyomán hogyan lett mindent háttérbe szorító cél Chris számára az amerikaiak és "életformájuk" megvédése, az még kell is a későbbi -de emiatt éppen csorbát szenvedő- drámaiság megalapozásához; mégiscsak ez volt a fickó meghatározó személyiségjegye. Még a cowboyoskodás is belefér, valahogy csak elő kell hozni, hogy Christ erősen túlkorosan kapta el a küldetéstudat, ami a fizikai állapotára nem volt jó hatással (még ha sok kölyök alul is maradt vele szemben), viszont nem is "viszketett az ujja", talán ez is volt a sikerének a kulcsa, hiszen öregen már lehetett megfontoltabb. Annyiból meg kell követnem egyébként az előbb szapult otthoni jeleneteket, hogy Chris nem túl jó drámai alapanyag. Hogy a külső szemlélő is rá tudjon hangolódni, ahhoz kellenek az érzelmekbe betekintést engedő reakciók, a fickó és a film viszont nem nagyon villantott ilyet. Chris Kyle igazából egy keresztes lovag, akit a hite szólít csatába, utána viszont már a többiek, a védelme alatt állók iránt érzett felelőssége hív vissza, és ezért bármi próbálja marasztalni, próbálja sztoikusan lerázni magáról, mert nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az ő kétkedése vagy mert ezek a gondolatok elterelnék a figyelmét (sokat segít ebben egyébként, ha a tisztelt katona nem harci helyzetben, őrjáraton fogadja az asszonykája telefonját, csak mondom), ő vagy a szakaszából bárki a háborús veszteséglistára kerülön emiatt. Nem beszél sokat, nem dilemmázik, nem őrlődik a menetel és a maradás között, és Musztafa, a fő ellenfél felbukkanása után még annyit sem, mert éppen a hírneve és a többiek szemében levő elismerés, rajongás és bizalom az, ami miatt meggyőződéssé válik, hogy a szír mesterlövészt ő tudja csak kilőni, és senki más. De ha ilyen volt, nincs mit tenni, ráadásul a film az általa írt könyvön alapul, ő pedig nyilván úgy írt, ahogy tudott, nem úgy, ahogy az a forgatókönyv és a vászon szempontjából a legjobb lett volna, és talán csak újabb tisztelgés előtte, hogy hagyták, hadd meséljen úgy magáról, ahogy ő akart.

Emiatt sokáig a háborús tabló bemutatása az egyetlen feszültségforrás, drámaiságban csak annyi, hogy az ott tapasztaltak, a mindennapos veszteségek, a rideg halál osztogatása megtöri-e Christ, mielőtt a küldetését befejezné, és azt mondhatná, "Rendben, eddig csináltam, de tovább nem". És halál az van, rögtön az első lövése olyan körülmények között történik meg, ahol szinte bárki más többet hezitált volna közben, vagy összeroppant volna utána (nem tudtam ennél a jelenetnél nem gondolni az új Star Wars Finnjére ). Ezért volt érdekes jelenet Chris találkozása az öccsével, ahogy látszott, ugyanaz a nevelés sem biztos, hogy ugyanazt hozza ki az emberekből, még ha testvérek is, ha más a személyiségük, a tűrőképességük. És bár látványosak az iraki helyszínek, pörgös az akció, és annyira futószalagon kerülnek a lelövendő "barbárok" Chris puskájának csöve elé, hogy néha már csak egy rövid montázsra futja belőlük, ezek a részek, még amikor régóta követett bajtársak is maradnak a csatamezőn, Chris szemszögéből látva szintén nem lehetnek túl érzelmesek, a szája is alig rándul meg, mert egy pillanatra sem pihenhet vagy gyászolhat.

A filmet leginkább az utolsó fél órája hozta fel nálam a szimpla iparosmunka szintjéről, amikorra a helyzet kiélesedik, és amikorra látszik, Chris sem gép, csak jól és sokáig tudja magában tartani az érzéseit. Az utolsó háborús jelenetben a stáb aztán mindent belead, amit eddig építgettek, tucatjával rohamozó arabokat, sarokba szorított amerikaiakat, az első igazán elszenvedett sérülést, mindennek tetejébe meg egy homokvihart. Lehet, hogy ezt szánták katarzisnak, de én azt inkább megkaptam attól, ahogy Chris hátrahagyja a fegyverét, ahogy "kér egy percet", még akkor is ha tudja, hogy ezzel Taya tűrőképességét veti minden eddiginél nagyobb próba alá. De az igazi emlékezetes jelenet az volt, ahogy a veterán kórházban Bradley Cooper Chrisként valódi háborús túlélőkkel beszél. Mert a többi lehet a drámaiság, a producerek kívánságai vagy a vélt nézői igények szerint egy kicsit "tupírozva", de azokban a jelenetekben a valóság van. Az hagy nyomot a nézőben, nem a tupír.

Lassan fogadtam csak el, hogy a Bombák földjén, a Gyilkos megszállás és a többi, az iraki hadjáratról szóló filmek közül ez miért lóg ki. Azt hiszem, mert nem a háború bemutatása volt a célja, hanem hogy emléket állítson egy tragikus módon meghalt ottani nemzeti hősnek, több módon is. Hogy legyen története az életének is, ne csak a halálának, ami ebben a helyzetben könnyen nagyobb figyelmet és érdeklődést generálhatott volna. Ettől még nem tetszik jobban az Amerikai mesterlövész, csak könnyebb elfogadnom a hibáit. Valahogy mégiscsak hathatott rám, mert rég írtam meg ilyen gyorsan -ami remélhetőleg elég összefüggő is lett- egy bővebb filmes véleményt.

7,5/10
.

Niwrok írta:

Amerikai mesterlövész / American Sniper

Lassan fogadtam csak el, hogy a Bombák földjén, a Gyilkos megszállás és a többi, az iraki hadjáratról szóló filmek közül ez miért lóg ki. Azt hiszem, mert nem a háború bemutatása volt a célja, hanem hogy emléket állítson egy tragikus módon meghalt ottani nemzeti hősnek, több módon is. Hogy legyen története az életének is, ne csak a halálának, ami ebben a helyzetben könnyen nagyobb figyelmet és érdeklődést generálhatott volna. Ettől még nem tetszik jobban az Amerikai mesterlövész, csak könnyebb elfogadnom a hibáit. Valahogy mégiscsak hathatott rám, mert rég írtam meg ilyen gyorsan -ami remélhetőleg elég összefüggő is lett- egy bővebb filmes véleményt.

7,5/10

Akkor nagyjából ebben is egyetértünk. Nem rossz, de többbek közt a flashbackek mennyiségének csökkentésével jobb is lehetne.

Niwrok írta:

The Subjects

Ez megint olyan film, amelyiknél nem kell hinni szerintem az imdb-s szavazati átlagnak (jelenleg 5,2)... de túl sokat mondani sem szabad róla . Kétségtelenül inog az alapzat, ahogy a megvalósítással is akadnak gondok, de ami szigorúan a szobán belül zajlik a szuperképességekre szert tett szedett-vedett társasággal, az kimagasló érték-ár arányt képvisel a maga alig több, mint 70 percével.

8,5/10

Köszi az ajánlást, no meg mindenekelőtt a feliratot!  

Nekem ez most annyira nem jött be, egy ideig roppantul idegesített a nyávogós picsa is, meg a szexista börtöntöltelék is. Történetre, ötletre nem volt vele semmi baj, néhány megoldás, fordulat igazán megdöbbenő volt ( az első "mellékhatás" különösen) - talán nem meglepő, de az időutazós képesség tetszett a legjobban, különösen annak a csavarjával (bár bele is zavarodtam a végén az egészbe). Viszont én végig éreztem rajta azt az "amatörizmust", ami ugyan az ötletek minőségét az egekbe emeli, míg némely megvalósításban hátrányos és kezdetleges. Biztosan nem a legjobb megfogalmazás, de nem tudom jobban megmagyarázni: ezekben a minimálköltségvetéses érdekes filmekben gyakran érzek ilyen kellemetlen utóízt.

Nem esküszöm meg rá, hogy írok róla, de megpróbálok. Akkor talán jobban el tudom magyarázni.

70%

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

The Subjects

Ez megint olyan film, amelyiknél nem kell hinni szerintem az imdb-s szavazati átlagnak (jelenleg 5,2)... de túl sokat mondani sem szabad róla . Kétségtelenül inog az alapzat, ahogy a megvalósítással is akadnak gondok, de ami szigorúan a szobán belül zajlik a szuperképességekre szert tett szedett-vedett társasággal, az kimagasló érték-ár arányt képvisel a maga alig több, mint 70 percével.

8,5/10

Köszi az ajánlást, no meg mindenekelőtt a feliratot!  

Nekem ez most annyira nem jött be, egy ideig roppantul idegesített a nyávogós picsa is, meg a szexista börtöntöltelék is. Történetre, ötletre nem volt vele semmi baj, néhány megoldás, fordulat igazán megdöbbenő volt ( az első "mellékhatás" különösen) - talán nem meglepő, de az időutazós képesség tetszett a legjobban, különösen annak a csavarjával (bár bele is zavarodtam a végén az egészbe). Viszont én végig éreztem rajta azt az "amatörizmust", ami ugyan az ötletek minőségét az egekbe emeli, míg némely megvalósításban hátrányos és kezdetleges. Biztosan nem a legjobb megfogalmazás, de nem tudom jobban megmagyarázni: ezekben a minimálköltségvetéses érdekes filmekben gyakran érzek ilyen kellemetlen utóízt.

Nem esküszöm meg rá, hogy írok róla, de megpróbálok. Akkor talán jobban el tudom magyarázni.

70%

Én is éreztem valami ilyesmit, a másik kijelölt film, a Circle előzetese kapcsán, és az lehet, hogy a film egészére is magammal viszem ezt az érzést: az nekem már túl minimál. A Subjectnél kicsivel többre pontra számítottam tőled, az időutazás miatt főleg, de azért az is valami, hogy az 5,2-es pont szerinted sem jogos .

Az írásomban is benne volt, hogy a történet előzményeiben (arra a kérdésre, hogy ez a nyolc ember miért van ott a kísérletben, főleg, hogy mind "átutazó", a legmegalapozottabb válasz sajnos mégiscsak a "Csak.", ahogy a zenestúdió is gondolom azért lett helyszín, mert a stáb ahhoz tudott hozzájutni ingyen) és a látványban (az az elhamvadás valami ritka szánalmas) is vannak gyenge pontok, ha ezekre gondoltál.

Viszont volt négy-öt olyan ötlet benne, amik ezeket a hullámvölgyeket simán elsimította nálam:

Spoiler:

.

.
Délibáb



"Hajdu bebizonyította, hogy Tarr Béla öröksége nála jó kezekben van" - Indiwire

Ez az ajánló szöveg szerepel a DVD hátoldalán, és tudom, hogy ezen a ponton akár abba is hagyhatnám (kétségtelenül poén lenne ), ideírva annyit, hogy "No comment", meg a nem túl magas pontszámot, és kész. De annyira azért nem volt veszélyes, mint mondjuk "állítólag" a "Torinói ló", ahol ugye már az akciójelenetnek számít, hogy nem indul a ló, vagy hogy eszik a főtt krumplit.

Mert a Délibábban több van, még ha itt is sokszor úgy van, hogy a mindenféle filmkritikusok meg a városuk helységnévtábláját sosem látó értelmiségiek elalélnak annak rusztikus autentikusságától, hogy egy férfi kukoricát darál, kihajtják a libákat az udvarra, meg hogy milyen a végtelen Hortobágy, ahol egyetlen tereptárgy sem látszik ki horizont vonalából. Valószínű, hogy ez is szerepet játszhatott a nemzetközi filmművészeti elismerésekben, de ilyen hosszan és ilyen céltalanul mutogatva ezeket belőlem sokáig csak érdektelenséget váltottak ki. Rögtön azzal indít a film, in medias res, hogy a noname feka csávó sétál bele a pusztába, jó két percig, majd jön a már említett kukoricadarálás, amit a hipp-hopp előkerülő kisvasút bakterja végez, akivel a névtelen hős megosztja küldetése tárgyát: a csárdába akar eljutni. Noha ez annyi lenne, hogy a fickó felszáll a vonatra, és azzal elzötykölődik a csárdába, erre a kihívásra közel negyed órát szán a film az amúgy sem túl combos 85 percből (de legalább nem hosszú ), és ebbe még egy rejtélyes haláleset is belefért, az egyik mellékszereplő ugyanis vélhetően halálra unja magát. Ez után végre hajlandó elkezdődni egyáltalán a film, hogy kiderüljön, ki és miért akar oly nagyon eljutni a csárdába. Persze utána sem szűnnek meg ezek a statikus töltelékjelenetek, bemutatandó a magyar "rögvalóságot", a szikkadt vegetálást és a mindennapos küzdelmet ezen a kietlen -vérmérséklet szerint kies- vidéken, de lassan elkezd kirajzolódni valami történetszerűség, ami már erősen elüt a "bélabái" örökségtől.

Azt azonban Hajdu is elismeri, hogy ami sztorijuk volt is, egy jó része áldozat lett a szélesebb értelmezés oltárán, mert így szerinte mindenki azt látja bele ebbe a világtól elzárt kis szigetbe, amit éppen az ő élete és tapasztalatai diktálnak. Csak hát én inkább történetcentrikus vagyok, és bár az elvonatkoztatás -szerintem már bizonyítottam elégszer - általában nem jelent problémát, legfeljebb töredékes eseményláncnak nevezném azt, ami a Délibábban zajlik, amiből nem is feltétlenül derül ki, hogy melyik szereplő kicsoda, hogy a dolgok hogyan következnek egymásból, ahogy az előzmények sem nagyon. Ezúttal súlyosan el kell spoilereznem a "fordulatokat" és a lassan kiderülő részleteket, de sajnos nincs más választásom, hiszen eleve az, hogy a főhős neve Francis, valahol a film felénél derül ki. Eredetileg arról szólt volna a Délibáb, hogy Francis egy focista, aki a maga javára fordított egy elbundázott meccset, és mert ezután pár alvilági arc rászállt, menedéket kellett keresnie valami félreeső helyen, ami egy Cisco nevű fickó és a bandájának a tanyája lett. Ebből kb. annyi maradt, hogy van egy focilabda, tele Francis elrejtett pénzével, meg hogy a fickónak egyszer lázálma van egy focikapuról.

Mentségemre legyen mondva -mert idáig hallom az "Akkor meg miért?" kérdést - hogy Hajdu Szabolcsnak már láttam filmjét, és az nem ennyire távolba merengős darabként maradt meg (Fehér tenyér), ráadásul ahogy a Víkend, a Délibáb is egy szokatlan műfaj magyar képviselőjének ígérte magát. És ebben van is valami, noha közel sem annyi, mint vártam volna. A Délibáb az alapjait tekintve ugyanis egy "hortobágyi western", és azt el kell ismernem, hogy sokszor sikerült megidézni az olyan vadnyugati jelképeket, mint a vasparipa, vagy a banditák, ahogy az egyszerű földműveseket vegzálják, de magának a tanyának egy-két épületét is bőven el tudtam volna képzelni valahol 150 éve Új-Mexikóban vagy Texasban. Ennek nyomán pedig olyan elemek kerültek a történetbe, amivel tudtommal a Tarr-életmű egyáltalán nem dicsekedhet: verekedések és lövöldözések!! Tényleg, esküszöm! Merthogy Francis felbukkanása a tanyán afféle felszabadító mozgalmat indít el a tanya munkásai, kvázi rabszolgái között; ehhez még tudni érdemes, hogy Hajdu egyik legfontosabb ihletője az egész film forgatására és az alapul szolgáló regény feldolgozására a "csicskáztatás" volt. Így lett a Délibáb a fentiek mellett egy rövidke kivonat a civilizációtól, és emiatt a törvényektől távol eső vidék saját rendszeréről, a modernkori magyar rabszolgaságról és az ott élők kiszolgáltatottságáról, amihez valamiért valaki jó ötletnek tartotta hozzákalapálni a Django Unchainedet meg azt a focis dinnyeséget.

A többi elemhez hasonlóan a képi világ, a megvalósítás is felemásra sikeredett nekem. Voltak részek, kellékek, amik egészen tetszettek, még akár a monoton tájképnézegetés közepette is akadt egy-két szép felvétel, ahogy feljebb írtam, inkább csak a gyakoriságukkal és a hosszukkal volt bajom. Nagyon bejöttek például a tanyához tartozó dolgok, például Cisco valamiféle zsoldosvezérének, Kokasnak volt egy átalakított, baromi jól kinéző és az egész hangulatba és világba abszolút beleillő UAZ-a, ami még a sima pusztában autókázós részeket is fel tudta dobni. Ha meg már Kokas: a gyér szövegkönyv túl sokat bízott a színészekre, amivel a többség nem tudott megbírkózni, és kb. az összes szereplő közül szinte csak az őt alakító Dragos Bucurról hittem el, hogy az, akit játszik, nála csillant meg a hitelesség. Ezt, mármint a sokszor gyengécske színészi játékot a stáb is érezhette, így azzal próbálták a nemzetköziség és az összetettség látszatát kelteni, hogy azt az alig pár tucatnyi mondatot vagy hat nyelven adják elő, így eshetett meg az a szégyen, hogy egy magyar (igaz, koprodukciós) filmet felirattal kellett néznem, mert a magyar mellett még a borzalmasan tört angolsággal előadott mondatokkal sem mindig jutottam messzire, nemhogy a némettel, a franciával meg talán a román volt a negyedik.

Pedig az efféle túldíszítés és túlbonyolítás annyira nem hiányzott, ellenben nem ártott volna azt a kevés történetet meg cselekményt egy kicsivel jobban egyben tartani. Nekem ugyanis inkább idegesítő volt, mint izgalmas vagy mélyen átélhető, hogy egy tíz perces konfliktus tárgya az, hogy a szenilis tata elfelejti, hova is tette a labdát, így aztán mindenkit összever meg megkínoz, aki az útjába kerül, és ez csak egy az időhúzásnak bepakolt és/vagy következetlen, hangulatromboló jelenetek között. Legalább ilyen gyenge vonása nálam a filmnek a vágás, annak is az a része, amikor két jelenet között másodpercekre elsötétül a képernyő, és nem egyszer az volt az érzésem, hogy onnan kivágtak valamit. Van ennek az a része, amikor kis képek segítségével fejezetekre bontják a filmet, és előre utalnak rá, mi fog a következő szakaszban történni, de például kifejezetten baromságnak tartottam, hogy ez történik a nagy leszámolás után is, amikor az egyik szereplő beugrik egy oszlop fedezéke mögé, snitt, sötétedés, a következő jelenetben meg már holtan fekszik, lyukakkal a mellkasában. Hát de tényleg, pont annak az egy fickónak a halálát nem bírta már el a költségvetés, vagy akkor már túl akciódús lett volna Tarr Béla örökségéhez, miután előtte vagy öt percig kelepeltek az AK-k?!

Röviden azt hiszem, az volt ezzel a filmmel a legnagyobb gond, hogy túl sokat akart markolni, de a sztori szempontjából csúnyán megbicsaklott, mert inkább táj- és életképeket mutogatott a stáb, mint hogy el akarta volna mondani, mi miért történik. Ami pedig ezügyben az "örökséget" illeti, röviden azt mondhatom: részemről megtarthatja.


5/10
.

Niwrok írta:

.
Délibáb


"Hajdu bebizonyította, hogy Tarr Béla öröksége nála jó kezekben van" - Indiwire


Röviden azt hiszem, az volt ezzel a filmmel a legnagyobb gond, hogy túl sokat akart markolni, de a sztori szempontjából csúnyán megbicsaklott, mert inkább táj- és életképeket mutogatott a stáb, mint hogy el akarta volna mondani, mi miért történik. Ami pedig ezügyben az "örökséget" illeti, röviden azt mondhatom: részemről megtarthatja.


5/10

 jó írás, köszi!!

Az idézettel mindent elintéztél, eddig sem volt tervben nálam a film, de most már biztos, hogy kihagyom.


.

.
Vissza a jelenbe 2 / Hot Tub Time Machine 2



Amikor az ember olyan képességnek jut a birtokába, mint az időutazás, akkor páran inkább félve, a következmények iránti aggódással állnak a dologhoz. Nem nyernek a lottón, nem jelöltetik magukat elnöknek, legfeljebb csak megpróbálnak egy lányra pozitívabb benyomást tenni, és idővel rájönnek, nincs is semmi szükségük az egészre. Na, Lou Dorchen nem ilyen fickó! Amikor már az öngyilkosság határán pár haverja (Adam és Nick) elhívta, hogy a régi barátságuk emlékére bulizzanak egyet a kedvenc helyükön, egy kis síszállóban, ahova magukkal vitték Adam unokaöccsét, Jacobot is, és ennek során, a féktelen tivornya közepette a pult alól szerzett ruszki energiaital mellékhatásaként a jakuzzi visszarepítette őket a múltba 25 évvel, életük akkori fordulópontjára, Lou tudta, hogy nem hagyhatja veszni ezt a lehetőséget. Az akkor szerzett sikerélményektől megrészegülve és 25 évnyi tudással felvértezve úgy döntött, esze ágában sincs elpasszolni ezt a 25 évet, hanem újraéli és újraírja a jövőjét.

Ahogy már az előző rész végén is látható volt, Lou gátlástalanul lenyúlta a köztes évek ötleteit, technológiai fejlesztéseit, így például a Lougle-t (Google? Az mi!?), és nagy élvezettel éli a különc, hedonista multimilliárdosok léha életét, ahol a napi programot Kellyvel, a feleségével a közös kokainozás teszi ki. Lou már korábban is ritka nagy tuskó volt, de akkor legalább egy önsajnáló, depresszív tuskó, nem egy önelégült fajta, így talán Jacob, a fia is visszasírja az időket, amikor még nem tudta, ki az apja. Viszont bármekkora pöcs is Lou, ilyen távolságból, a képernyőn keresztül szórakoztatónak találtam már a múltkor is. Akkor még egy kicsit nyomasztó volt a hangulat, hiszen ki- és leégett negyvenesek próbálták felidézni életük legjobb, legemlékezetesebb napját, de az a felszabadultság, ahogy a folytatás Lou-val elindult, nekem vicces volt, az összes idétlen faroklóbálás és szemétkedés ellenére. A poénok egy része persze ízléstelen, altesti kreténség volt -mégis csak egy időgép-jakuzzis filmről beszélünk, ahol az előző részben visszatérő "poén" volt egy mókus lehányása-, de az akkor kiemelt Rob Corddry most is remekül tudta hozni a figurát, azon például, ahogy megérkezik a parkolóba, percekig nevettem, abban minden Lou-ság benne volt .

Csakhogy a jelenbe visszaérve látszik az is, hogy elfogyott a "varázserő", Lou cégbirodalma a jövő ismerete nélkül repedezni kezd, és az utálói száma is napról napra gyarapszik, így nem túl meglepő, amikor egy össznépi házibulin, kihasználva egy pár pillanatnyi áramszünetet, Lou ellen merényletet követnek le. Nick (akinek a zenei sikerei megfakultak mostanra) és Jacob próbálják kezelni a súlyos sebet. Végül a srácnak jut eszébe a mentő ötlet, hogy hiszen az apja a ház egy titkos fülkéjében rejtegeti "A" jakuzzit, amit megvett a szállóból, és talán a legjobb esélyük akkor van Lou-t életben tartani, ha visszamennek pár órát az időben, és megállítják azt, aki rálőtt. Csakhogy az idő kicsit megkavarodik, így a célidő helyett tíz évet előreugranak a jövőbe. Ez a szakasz is tartogat pár jobb poént, nagyjából azon a szinten, mint az első részben, amikor a jövőből érkezettek próbáltak eligazodni a 80-as években. Azon például felröhögtem, ahogy a híradóban bemondták, hogy Jennifer Lawrence főszereplésével önéletrajzi film készül Meryl Streepről, de abban is megtaláltam a humort, ahogy a srácok cikizik a Dorchen-villa új berendezését ("Mint egy IKEA Miamiban!") és egymás kinézetét ("Úgy nézel ki, mint aki egyetlen jó döntést sem hozott az életben!, "Olyan vagy mint Gandalf, a csöves", "Úgy nézel ki, mint a kóbor macskák karmestere"). Nagyítóval még az "okosautók" rendszerében is fel tudtam fedezni némi szatírát. Lehet ezeket a poénokat dedósnak meg idétlennek tartani, ahogy a stáb vonzódását sem igazán értem a lehányt dolgokhoz, de eddig legalább tudtam nevetni. Ellentétben a film többi részével.

Ez az a pont, ahol gyakorlatilag a filmet ott lehet hagyni. Kérem, kapcsolja ki a készüléket!

Mintha elvágták volna, úgy illan el a hangulat, és kezdenek egyre jobban sorakozni a felesleges, viszont zsibbasztóan altesti kreténségek, váltakozva az agyhalál szintjét súroló ostobaságokkal. Ha nagyon megerőltetem magam, persze kiizzadhatok például a tévéműsoros jelenetből társadalomkritikát az egyre elborultabb trash-realitykre és a népszerűségükre vonatkozóan, de az akkor is csak egy öt perces, borzasztóan szar jelenet, amiben hosszú vergődés után két faszi virtuálisan megdugja egymást a fizetett közönség szeme láttára. Legalább ilyen rossz a bulijelenet, azt ráadásul tetézi még az a drogos látomást megidézni próbáló effektgyűjtemény, amit már a 90-es években is cikinek tartottak volna. És akkor még ott van mindennek az alja, amikor az egyik szereplőnek a heréjén keresztül akarják leszívni a beinjekciózott nanorobotokat, de ahogy kihúzzák a tűt, minden körbe állót szembespriccel a kifröccsenő ondó. Írhatnék még további szar jelenetekről, például a befejezés teljes agyelborulásáról, aminek már semmihez semmi köze, de minek? Szerintem a pár mondattal korábbi jótanácsot/figyelmeztetést már éppen eléggé megindokoltam.

A Hot Tub Time Machine első és második része között kb. akkora és olyan a különbség, mint amilyet a Piranha 3D és a 3DD között tapasztaltam. Az első sem volt egy világrengető alkotás, de társaságban kellemes film volt, szerethető figurákkal, retro-hangulattal és némi drámaisággal. A folytatás addig bírja szuflával, amíg annak a lendülete viszi előre, utána belefullad a kaki-pisi-hányás-kuki-buzulás-ondó idétlenségbe. Ha az első rész egy medence volt, ez legfeljebb egy WC-kagyló, amit valaki elfelejtett leöblíteni. Ennél a filmnél sem kell hinni az imdb-s szavazati átlagnak (jelenleg 5,2)... nincs az annyi.

4/10

Niwrok írta:

Vissza a jelenbe 2 / Hot Tub Time Machine 2

Lou már korábban is ritka nagy tuskó volt,

ezt mintha már olvastam volna más filmnél... hmmm.

Niwrok írta:

a stáb vonzódását sem igazán értem a lehányt dolgokhoz (...) hosszú vergődés után két faszi virtuálisan megdugja egymást a fizetett közönség szeme láttára (...) az egyik szereplőnek a heréjén keresztül akarják leszívni a beinjekciózott nanorobotokat, de ahogy kihúzzák a tűt, minden körbe állót szembespriccel a kifröccsenő ondó.

Szerintem a pár mondattal korábbi jótanácsot/figyelmeztetést már éppen eléggé megindokoltam.

4/10

Igen. Köszönöm. Tekintve hányásfóbiámat, meg vígjátékundoromat, tökéletesen.


.

.
Circle



Talán mondanom sem kell, mennyire kedveltek errefelé a szűk terekben, alig pár emberrel játszódó pszichothrillerek, és miközben ezek az alacsony költségigény mellett remek ugródeszkát jelenthetnek a kezdő filmeseknek, szerencsére az írók ezek keretei között még mindig tudnak olyan helyzetet teremteni, olyan közösségen belüli összefüggéseket behozni a képbe, ami újdonságot, de legalábbis érdekességet jelenthet.

A Circle ezek között talán a legminimalistább darab, nem is a helyszín miatt (hiszen bármilyen egyszerű, ezt a szobát külön le kellett gyártani), hanem mert az emberek között a verbális interakción kívül minden más lehetőséget elvesz. Kiderül ugyan az ok és a körülmény, amiért ezek az emberek kezdetben ötvenen állnak körbe egy fura piros-fekete emelvényt egy hasonló színű, piros háromszögekkel telepakolt padlójú szobában, ahogy fokozatosan arra is rájönnek, hogy a gép milyen szabályok szerint választja ki egyiküket, hogy egy villámmal padlóra küldje. Ez végülis ismerős szinte minden eddigi, ilyen jellegű filmből, a kiválasztás menete. De itt a szereplőknek nincs környezete, csak a fekete háttér, nincs mozgási lehetősége, mert az egyik szabály, hogy aki elhagyja a számára kijelölt kört, az automatikusan "kiesik", nincs kivel kommunikálniuk a csoporton kívül, pedig az időnkénti suttyanásokból, ahogy a "kiesettek" teste kicsúszik a sötétbe, lehet tudni, hogy vannak ott megfigyelők, és a célt, a végkimenetelt is csak találgatják, így csak egy dolog maradt: beszélni. Ez pedig, azzal együtt, hogy ha nem választanak senkit, akkor a gép -elvileg véletlenszerűen- kiválaszt és kiejt valakit, tehát másfél-két percenként így is, úgy is kiesik valaki, állandó figyelmet igényel, azon belül pedig állandó feszültséget generál.

Az biztos, hogy a helyzet választásra ösztönöz, és a preferenciák elmélete szerint nincsenek egyenlő alternatívák, az ember mindig tud sorrendet állítani a választási lehetőségei közül az egyéni elvei, a csoportja elvárásai vagy a környezet alapján. Ahogy az egyik szereplő mondja, az ember ezzel a választásával ítélkezik is, ebben a helyzetben konkrétan, azaz kimondja, hogy az egyik jellemzőjét a kiválasztandó személynek fontosabbnak tartja, mint egy másikét. Így képződnek az emberek közti csoportok, és egy "tag" a csoporton belül levőket szinte biztos, hogy fontosabbnak fogja tartani, mint a csoporton kívülieket, miközben egy ember egyszerre sok ilyen csoportnak a tagja is lehet; ezen a preferencián meglepődni értelmetlen, hiszen a szociális preferenciák egyidősek az élet kialakulásával... de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne rajta felháborodni, amikor a bőszen hangoztatott "Isten, haza, család" sorrend bizonyos politikuséknél mondjuk leginkább azt jelenti, hogy "ISTENbizony HAZAhordok a CSALÁDnak mindent".

Már az elején látszott, hogy az írók milyen jól válogatták össze a résztvevőket; lehet, hogy ha jobban belemennénk, az is kiderülne, hogy az 50 ember összetétele statisztikailag reprezentatív, és minden társadalmi csoport akkora súlyt képvisel, mint amekkorát az össztársadalmon belül is. Mivel a szereplőkről az elején még semmi tudni, és sokan azelőtt "kiesnek", hogy egyáltalán alkalmuk lenne akár megszólalni is, a film első felében inkább az előítéleteken, a külső jegyeken alapuló választás működik, például az állatvilágból kölcsönvett és különféle morálisnak mondott elvek alapján. Jó, ahogy az írók sorra veszik ezeket (talán csak a vallás hiányzott, de azt el tudom képzeni, hogy azért hanyagolták, mert még a többinél is nagyobb darázsfészekbe nyúltak volna vele), aztán ahogy ezek mentén újabb csoportok alakulnak, és úgy változtatják a tömeg, a sokaság hatalmában mindig benne levő erőviszonyokat. Lehet ugyanis, hogy az ember azt hiszi, könnyű egy csoport ellen fordítani a többieket, de ha megvan az összefogás, könnyen "kieső" lehet a kellemetlenkedő alak (mert a legalapvetőbb, mindent felülíró szempont az, hogy ha valakinek a puszta jelenléte irritál; ezért is lepett meg, hogy az ügyvédforma, nadrágtartós digó milyen sokáig bírta). Lehet azt mondani, hogy ez egy mesterséges helyzet, ami kikényszeríti a választást, és hogy így persze könnyű történelmi párhuzamokat találni, de nekem már a nácik is inkább ezen elvek szélsőséges alkalmazói voltak az újkori történelemben, mint valami új, valami sosem látott kitalálói. Leginkább tőlük lehetett ilyeneket hallani, hogy "Először vesszenek az öregek, azzal is időt nyerünk!", hogy "A betegeknek már úgysincs sok hátra!", sőt, ez még tulajdonképpen elvárás is, hogy ők áldozzák fel magukat a csoportért, és naná, hogy a rassz-kártya is előkerül, de a magukat az erkölcs bajnokainak képzelők is megkapják a maguk lehetőségét, amíg akadnak a csoportban sittesnek kinéző egyének, akikre könnyű rámondani, hogy kevesebbet érnek társadalmilag. Az önfeláldozás szintén érdekes gondolat, az önkéntesek kérdése is, akik megfogalmazott elvárás nélkül érzik azt, hogy a halálukkal többet tehetnek a csoportért, mint élve, illetve azoké, akik képtelenek efféle döntéseket meghozni, és a bűntudat, de akár annak megelőzése miatt vállalják a következményeket.

A gondok, és a film érdekesebb részei leginkább akkor kezdődnek, amikor az efféle "könnyű" választások elfogynak, ezért a film második fele az, ami már kilép az "egyszerű" társadalmi preferenciák köréből, és egy személyes túlélőharccá válik. Addigra már a maradék, amúgy is többségükben végig hangadó, jobban figyelemmel kísért emberekről elég sok minden kiderült, és közben a stáb (leginkább az Aaron Hann - Mario Miscione alkotópáros, mint író-rendező) ügyesen megalapoztak pár későbbi meglepetést, úgyhogy nekem ez volt a film erősebbik fele. Ez a szakasz kicsit hátrahagyja a "magától értetődő" választásokat, a társadalmi automatizmusokat, és az egyénekre helyezi a hangsúlyt. Ilyenkor jönnen elő az igazi trükkök, a kiharcolt majd gyorsan felrúgott szövetségek, a farvizen elevickélő túlélők, és éppen ezért kevésbé megtippelhető, ki lesz a következő "kiszavazott", ezért meglepetésből, jobb fordulatból is több akadt. A legnagyobb húzás pedig ennek keretében az volt, ahogy két embert, akikről előre látszott, hogy elég jó eséllyel indulnak a "döntőért" (mert rájuk kevesen szavaznának, így ők maradnának az utolsó kettő), rájuk hivatkozással szakadt folyton változó összetételben ketté a még "játékban" levők maroknyi csapata, és hogy hogyan, az zseniális, a film egyértelmű csúcsa nálam. Az talán a legsúlyosabb dilemma, mert a film addig is folyamatosan "kérdezi" a nézőt, hogy ő hogyan döntene, ha ő is ott állna a Körben, és ennél a döntésnél van az, hogy már tényleg csak két oldalra lehet állni, és mindenképpen választani kell, mert az erőviszonyok alapján az is döntés lesz, ha nem dönt sehogy. "Aki" látta, úgyis tudja, melyik dilemma ez, aki nem, annak meg hadd legyen meglepetés, érezze csak meg ott és akkor annak a választásnak a terhét; ígérhetem, akár egy fotel kényelméből is lesz neki...

Most jöhet a kérdés, ha ennyi jót írtam a Circle-ről, akkor hogyhogy csak egy szimpla "jó"-ra értékelem. Azt hiszem, azért, mert bármilyen jók is a Körön belüli események, a csoportdinamika és a feszültség, háttér híján nekem túlságosan lóg a levegőben, ezen túl pedig az első szakasz ugyan érdekes, de nem több egy szociáldarwinista kiskáténál. Ha már választás, akkor én inkább preferálom az olyanokat, ahol a háttérben is akadnak rejtélyek, leszűrhető morális tanulságok, és erőteljesebbek a drámai helyzetek, és ebben a Circle nem csak az Exam vagy a Coherence mögött lemarad, hanem még a nemrég bemutatott The Subjects mögött is... nem sokkal, de lemaradt.

8/10
.

Circle


Egy érdekes felvetést tett az itt TimeLooper néven regisztrált srác a swsagán.. Mi van, ha

Spoiler:

R2-D2 írta:

Circle

Egy érdekes felvetést tett az itt TimeLooper néven regisztrált srác a swsagán.. Mi van, ha

Spoiler:

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Circle

Spoiler:

Spoiler:

Spoiler:

.