Niwrok írásai 1.0

.
Parkoló



Előbb-utóbb várható volt, hogy belesétálok egy olyan filmbe, aminél már nem ír felül mindent annak az elégedettsége, hogy új és ígéretes magyar filmet láthatok, már nem lesz mentség, hogy "de legalább a miénk". A Parkoló ugyan érdekesnek hangzott az Ütközéspontot idéző sztorija miatt, és volt is pár vonása, ami tetszett, de a megvalósítása már nem igazán.

Budapest belvárosának omladozó, szürke bérházaitól közrefogva terül el Légiós parkolója. A terület nem túl nagy és a forgalom is csekély, a szófukar, de láthatóan nagyon gondoskodó férfi mégis ebben érzi kényelmesen és otthon magát, ennek megfelelően alakította ki magának a napirendjét és a kis közösségét, ami alulról súrolja a tíz főt... és ebbe már azt a galambcsaládot is beleszámoltam, akiket Lágiós állandóan szemmel tart és őriz. Az egyszerre nyomasztó rutinnak és idillnek tűnő állapotba tolakszik be Imre, a vagyonos üzletember, aki szeretne egy helyet bérelni a parkolóban, de erre pont azt a helyet szemeli ki, amit -minden különösebb indok nélkül- Légiós nem hajlandó neki odaadni. Imre elsőre próbál azzal hatni Légiósra, hogy elmondja, a kocsi milyen sokat jelent neki, mennyire félti, és ezért szeretne a kis tető alá beállni, de ahogy a szép szó nem használ, egyre erőszakosabb eszközökkel, fenyegetéssel és zsarolással próbálja ezt kikényszeríteni. Ahogy halad a történet, kezdetben még úgy tűnhet, a két férfi egyre jobban elfajuló viszonyának oka tényleg csak a parkolóhely és az autó, de ahogy általában, úgy náluk is kiderül, ennél sokkal komolyabb és személyesebb dolgok vannak a háttérben.

Talán ha nem pont a múlt héten olvastam volna az USÁ-ban egyre gyakoribb "safe place" mozgalomról, máshogy viszonyultam volna a Parkolóhoz, de most ennek volt aktualitása. Légiós parkolójának ugyan nem az egyre erőszakosabban kikényszerített és egyre debilebb vadhajtásokkal bíró politikai korrektséghez van köze, de mégiscsak egy irreális kis szigete akar lenni a békének, a nyugalomnak és a megszokásnak. Ami nem egy egyszerű placc az elöregedett házak csupasz falai közt, hanem Légiós birodalma, ahova jellemzően ugyanazok az emberek járnak, ahol ugyanaz a műsor megy esténként gitározással és fényképvetítéssel, és ahol reggelenként ugyanúgy kell sütnie a Napnak. Hiába csak egy parkoló, neki egyszerre otthon és a béke szigete, és hogy hogy függ össze mindez, ha meglepő nem is volt, de érdekes és tragikus is, egy magányos férfi története, aki csak így tudja feldolgozni és kezelni a múltját. Imre élete inkább tartogat meglepetéseket, üzleti titkokat, egészségügyi problémákat és egy válást, és igazából ő volt a rejtélyesebb. Egyszerűen tényleg lehetett volna csak egy öntelt tahó, akinek nem lehet nemet mondani, és ezt vissza is igazolja mindaz, ami az emberi kapcsolatairól és a munkaszemléletéről kiderül, de a végére egy egészen különleges érzelem vált meghatározóvá a kocsi-parkoló-Légiós háromszögben, az irigység. Ez, ahogy a szivatásokon és a hárításokon keresztül felépül, a film legpozitívabb eleme volt.

A baj az, hogy sokáig tart ide eljutni, és túl sok akadályon kell átvergődni, amit felsorolni is nehéz lenne, hiszen szinte minden mellékszál és -szereplő beletartozhatna ebbe. Kis általánosítással az utóbbiakra szoktam mondani, hogy nem karakterük, jellemrajzuk van, hanem funkciójuk. Még az öreg "kódfejtő" talán önmagában is megáll a lábán, hiszen a Légióssal való kapcsolatukban benne van, hogy már mindent elmondtak egymásnak, amit lehetett, és ez összekovácsolta őket annyira baráttá, hogy már az sem baj, ha egész nap egy szót sem szólnak egymáshoz. A háromfős kis család sem nyújt sokat, szinte azonnal látszott, hogy csak azért kerültek a filmbe, hogy Légiós történetszálának lezárásáról gondoskodjanak... mondjuk az, hogy Imre sztorijának is ők lesznek a fordulópontja, az már inkább meglepett. A végére hagytam a két legalja figurát: a taxis egy üres lufi, akinek annyi a dolga, hogy egyszer elrejtsen a lakókocsiban valamit, egyszer meg visszavegye, a többi jelenetben meg egy díszletelem, ami helyett lehetne ott egy leander is akár, de még nála is jobban rühelltem a kebabost, sikerült ugyanis egy egyszerre nevetséges és kínos akcentust ráerőszakolni.

Ahogy látszik, a történetben még találtam fogódzókat, de amilyen stílusba mindez bele lett öltöztetve, az távol áll attól, amit én kedvelnék. Még ha a statikus képek és a lassú kameramozgások tudnak is működni, hiszen mennyi mindent kifejezett ez akár a Keresztútban, akár a Gyerekjátékban, ott a képben zajló események érdekessé, de legalábbis elgondolkodtatóvá tudták ezt tenni. A Parkolóban a millimétereket mozgó kamerának nekem inkább szájbarágós érzete volt, ami vontatottá tette a filmet, már csak azért is, mert a szűk és kevés helyszín, a színészek, de főleg a szövegkönyv nem tudta ezt kellő változatossággal és tartalommal megtölteni. Valamiért a rendezői koncepció az lett, hogy vagy szóhasználatában, vagy érzelmi töltetében, vagy a stílusában, de még véletlenül se legyen életszerű az, ahogy a szereplők beszélnek egymással, és eközben érzelem se nagyon tükröződjön az arcukon, olykor még csak le se reagálják azt, ami történik. Ember, hát belevágtak egy csákányt a fotelba, amiben ülsz, és egy nyikkanás nélkül esel hanyatt a fotellal együtt?! Van a műviségnek is helye, nyilván nem kell mindennek abszolút realistának lennie, de nekem ez, ilyen szinten már a drámaiság rovására ment, amiből pedig lehetne éppen elég. A filmet azonban még ennél is jobban kikezdik a színesítésnek belepakolt, de egyébként rettenetesen feleslegesnek és abszurdnak ható kellékek és motívumok. Ezek egy része legalább idővel értelmet nyer, mint a kávézás vagy Izland, de hogy a haikukat "morzézó" kávéfőzőnek mi a tök köze van bármihez, ami a Parkolóban szerepel, ahhoz azért jól esne némi támpont, mert így csak egy zavaróan üres gagyiság az egész.

Két ember mély, egymással és a világgal szemben kifejezett, szinte filozófiai kérdéseket feszegető konfliktusát adhatta volna meg a Parkoló, ha mindezt a rendező Miklauzic Bence nem tette volna felszínessé a külsőségekkel, érzelemszegénnyé a szenvtelenséggel és döcögössé a lassúsággal. Részemről inkább elrontott, mint rossz film a Parkoló, mert a rétegei és a gondolatisága is velem maradt a megnézése után, de ahogy mintezt láttam, azt inkább elfelejteném.


6/10
.

.
Trónok harca / Game of Thrones S3



Közeleg a tél... azon túl meg a hatodik évad , és ígéretemhez híven addigra be szeretném pótolni az előzményeket (és akkor ugye a TWD-ből is újévi fogadalom a felzárkózás ), úgyhogy az újdonságok feltérképezése mellett beékeltem egy ilyet is, csak úgy nosztalgiából, hogy haladjak vele. Amikor legutóbb írtam a Trónok harcáról, ott hagytam abba, hogy bármennyire tetszett is az évad, volt tele baromi jó csatajelenetekkel és a mágikus trükkökkel, vannak szereplői és történetszálai, akiket/amiket a sorozat úgy vonszol magával, mintha a felvágott hasán át előtüremkedő belei lennének (stílszerűen ): látszik, hogy jó lesz még valamire, de nem ártana visszatömködni azokat a helyükre, különben rajtuk keresztül elvérzik a sorozat, addig meg letakarni, amennyire csak lehet, hogy minél kevésbé legyenek szem előtt.

Na, ehhez képest arra ugyan fel voltam készülve, hogy mindenki a sebeit fogja nyalogatni a Baratheonok csúfos véget ért támadása és Theon Greyjoy pünkösdi királysága után, hogy az egész évad az erőgyűjtésről, a helyezkedésről és a caplatásról fog szólni, ha már az évadzáróban olyan látványosan mindenkinek mehetnéke támadt, de hogy ennek nyomán ennyire lapos legyen a felvezetés, arra nem. Majdnem el is vette a kedvem az egésztől, ahogy folyton azok a karakterek váltották egymást a képernyőn, akiknek a sorsa pillanatnyilag a legkevésbé érdekel, vagy akikkel alig történik valami érdemleges. Gondolom már mondtam, és tudom, hogy még fogom is, ahogy azt is, hogy ők vannak a népszerűségi listák élén, de akiket a legjobban unok, az Jon Snow és Daenerys. Túl távol vannak mindenkitől ahhoz, hogy az eseményekbe beleszóljanak, így bármilyen izgalmas helyeken járnak is, folyamatosan azt érzem, hogy nem történik velük semmi, csak idegenvezetők és alibik. Emellett nekem elég gáz, hogy a szöszi csaj harmatos trükkjeit most már a harmadik évszázados város nyalja be, miközben ölebként reptetve/kényeztetve a sárkányait úgy tesz, mintha éppen az essosi Shopping királynőkben szerepelne, Jon pedig egyáltalán azért szólal meg a többszáz kilométeres menetelése közben, mert összeboronálták Ygritte-tel. Tudom, hiba, de nekem inkább konc, mint hűha-élmény, ha elsétál egy óriás a képen, de semmi nem derül ki róla, és azzal a lendülettel el is tűnik, ahogy -nahát!- az előző évad fagyzombi-seregét is mindenki elkerüli, és azok sem bírtak még mindig a Falhoz érni, mert nyilván lassabbak még Samnél is... Megkésve, egészen pontosan a harmadik-negyedik rész környékére szoktam vissza abba, hogy a Falon túli és a keleti események, ahogy Theon végig kitartó szívatása, Brad vagy Arya utazása sem több, mint töltelékjelenet, jobb esetben vágókép... annak viszont tulajdonképpen jók.

Pedig remek mellékszereplőkben, meglepő és emlékezetes történetekben egyáltalán nincs hiány, és nem is nagyon értem, hogy miért nem mentenek át ezekből többet a sorozatba is, amikor R. R. Martin biztos nem csak ennyit írt le azokba a vaskos könyveibe. Még mindig ezek adják az epizódok savát-borsát, ahogy mondjuk kiderül, hogy Pod valamit nagyon tudhat az ágyban, hogy mivel és kivel "szórakoztatja" magát a szobája magányában Varys a hosszú estéken, hogy Stannisnak vannak gyerekei, és az is, hogy milyen rövid vagy kegyetlen sorsot szánt nekik az élet, és végre arról is előkerülnek részletek, ami megalapozta a mostani hatalmi viszonyokat, azaz hogy hogyan is történt az Őrült Király bukása. Ahogy sokan gyanítják, a Westeroson még csak pletykaszinten kezelt sárkányokkal együtt nő a mágikus erők szintje is, ahogy a Fény Ura is a legfurcsább helyen tudja megmutatni gyarapodó erejét; Melisandre legutóbbi "szülését" persze nem fogja még egy ideig semmi felülmúlni, de azért az a halottfeltámasztás -és ugye a hatodik- azért így is kemény volt. Nagyon jó az egész Brotherhood without Banners, egészen különleges mélysége van Jamie és Brienne útjának, ami persze nem egy fordulatot vesz, és akárhogy is, de azért a legtöbb részben gondoskodott róla a stáb, hogy legalább egy-egy jelenetet mindenki magával vigyen útravalóul, ha csak a feszültség vagy a látványosság szintjén is (gondolva itt a falmászásra, a medvés-arénás jelenetre vagy arra, ahogy és akitől Sam megvédi Ginny gyerekét).

Ha máshol nem is, King's Landingben és a Lannisterek környékén megállás nélkül zajlik az élet, főleg így, hogy hirtelen mindenkit elkapott a házasodhatnék... na persze nem szerelemből, hanem hogy ezzel szilárdítsanak meg szövetségeket, alapozzanak meg későbbi hatalmi pozíciókat, vagy akár bosszúból is. Ebből legutóbb még csak a Joffrey-Margaery nász látszott valószínűnek, és ahogy reméltem is (főleg ugye Natalie Dormer miatt), Tyrellék meghatározó szereplői lettek az udvari intrikáknak. Szinte már vicces, ahogy Margaery a kedves, kissé bárgyú mosolyával, a nép iránti figyelmességével úgy megvezeti még Cerseit is, miközben csak a kerítőt játssza a nemrég ugye sajnálatosan magányossá vált Loras számára, hogy alig sikerül ebben meggátolni. Akik viszont ezúttal a prímet vitték, azok mindenképpen a senior-szekció tagjai, azon belül is Lady Olenna. Ahogy a nagyi keveri a kártyákat és amilyen szövege van, a legszórakoztatóbb szereplővé tette, főleg amióta Tyrion kezd megszelídülni, már Joffrey orrát is csak egy-két alkalommal dörgöli bele a saját piszkába, miközben Tywin papa kemény szóval és lesajnáló tekintettel próbálja irányítani a rakoncátlan, a családi érdekekről elfeledkező sarjait.

Mindezek miatt abban a szerencsés helyzetben vagyok az évad kapcsán, hogy a kezdeti botlás után stabilan élvezetesnek találtam a részeket, és ezek között a finálé nagy fordulatára már nem is volt akkora szükség... meg nekem sajnos nem is volt akkora fordulat. Ahogy emlegetni szoktam, így jár az, aki többéves késéssel pótol be sorozatokat, amire azok meghatározó jelenetei popkult utalásokká, állandó beszédtémákká lesznek, mint az "Én vagyok az apád, Luke!". Így tudtam, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy kikkel (erősen valószínű volt persze, csak hát ugye volt választék alkalmakból elég ), és meg is volt a feszültsége a jelenetnek, de annyira tragikusnak és hűbazmegnek nem él(het)tem meg... inkább megkönnyebbültem. Kedvelt, régi szereplők voltak, de a szerepük kiüresedett, állandó patthelyzetbe lavírozták magukat, amitől egy jó írónak, bármilyen nehéz is, akár az olvasók szempontjából is, de meg kell tudnia szabadulni.

Hogy a sorozat mennyire jól néz ki, azt már inkább le sem írom így harmadszor. Legyen ez innentől magától értetődő, hacsak nem látok valami említésre méltóan látványosat .

Még mindig vannak lyukak a történetvezetésben, sokszor csak egy összevágott előzetesnek vagy kivonatnak hat a sztori, és ezek miatt a kihasználatlan szereplők is jobban zavartak... de mindezek ellenére szerintem ez az évad jött be a legjobban az eddigi háromból. Ezzel talán körbeért minden hurok, a többség visszatért oda, ahonnan indult, az összes fontosabb szereplőt és hatalmi gócot megismertük, jó pár sallagot lenyestek, úgyhogy csak így tovább...

9/10

U.i.: Sok mindent nem tudtam hozzátenni a szóban elmondottakhoz, és átírni sem nagyon akartam, mert akkor nem nagyon maradt volna semmi .
.

Niwrok írta:

.
Parkoló

Előbb-utóbb várható volt, hogy belesétálok egy olyan filmbe, aminél már nem ír felül mindent annak az elégedettsége, hogy új és ígéretes magyar filmet láthatok, már nem lesz mentség, hogy "de legalább a miénk". A Parkoló ugyan érdekesnek hangzott az Ütközéspontot idéző sztorija miatt, és volt is pár vonása, ami tetszett, de a megvalósítása már nem igazán.

6/10

Niwrok írta:

Trónok harca / Game of Thrones S3

Még mindig vannak lyukak a történetvezetésben, sokszor csak egy összevágott előzetesnek vagy kivonatnak hat a sztori, és ezek miatt a kihasználatlan szereplők is jobban zavartak... de mindezek ellenére szerintem ez az évad jött be a legjobban az eddigi háromból. Ezzel talán körbeért minden hurok, a többség visszatért oda, ahonnan indult, az összes fontosabb szereplőt és hatalmi gócot megismertük, jó pár sallagot lenyestek, úgyhogy csak így tovább...

9/10

Miután személyesen is megbeszéltük, túl sok mindent nem tudok hozzáttenni: a Parkoló nálam tuti, kimarad, a GoT S3 90%-ának viszont örülök. A negyedik icipicit gyengébb - nincs benn még egy 3x09 -, az ötödik utolsó harmada viszont állat. De majd meglátod.


.

.
A tenger szívében / In the Heart of the Sea



Úgy látom, ahogy a filmbeli hajó útja, úgy ez a film is el van átkozva, pedig szerintem igazából egyik sem szolgált rá. A kritikusok megfúrták az Essexet, amire a nézők nagyfokú érdektelenséggel válaszoltak, meg gondolom a klasszikus regények, főleg a kötelező olvasmányok az USÁ-ban sem örvendenek nagy népszerűségnek, a történetet is könnyű megsárgultnak, elavultnak tartani, ahogy azt is el tudom képzelni, hogy a PETA is kitett magáért a promótálásban. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a hánykolódó hajótöröttekre vonatkozó kíváncsiságot a Pi élete évekre kimerítette, aztán meg itt még tigris sincs a csónakban, ami abban egy kis dinamikát adott a sós-vizes sivatagban ringatózó hajónak... rólunk nem is beszélve, akik a Kon-tikit is megnézték . Így több oldalról volt bebiztosítva a hullámsír, még akkor is, ha azok, akik vették a fáradtságot, és megnézték, átlagban nem távoztak rossz élményekkel.

Én is nagyjából ebbe a kategóriába tartozom: nem okozott volna túl nagy törést, ha kimarad, de a maga idejére bevonzott a hangulata és a cselekménye. Ebben mondjuk nagy szerepe lehet annak is, mint már mondtam volt, hogy a tengeri vitorlásokat nagyon szeretem, még ha csak tisztes távolságból is; van nekem valami lenyűgöző abban, hogy egy ilyen "gépezet" a  kötélrendszerével milyen bonyolult, mégis milyen lazán ugrálnak rajta ide-oda a tengerészek, akikre ennyi ember rábízza az életét a végtelen vízen. A rövid bevezető és a hánykolódás közti időben ezirányú igényeimet aztán maximálisan kielégíthettem. Egy úton levő hajó minden fontosabb eseménye megjelenik egy-egy emblematikus jelenet keretében. Talán "XIX. századi tengeri akciófilmként" tudnám legjobban leírni az A tenger szívébent; ugyan érintőlegesen, egy-egy epizód erejéig foglalkozik olyan dolgokkal, mint az évekre hátrahagyott kedvesek, a tisztek közötti konfliktusok (főleg ha az egyik egy csalódott, kijátszott profi, a másikat meg apuci ültette a kapitányi posztra), a tenger kihívásaival első ízben szembesülő matrózfiú, és így tovább, mégis nyilvánvaló, hogy a tengeri viharokra, a bálnavadászatokra és a vízből kicsapó bálnafarkakra helyeződött a hangsúly.

A látványra, a megvalósításra így kevés panasz lehet, és amikor pörgősek a jelenetek, akkor remek a hangulat, és legtöbbször az izgalom is (amikor nem, akkor sajnos egy kicsit giccsbe hajlóak a naplementék, a vízen lebegő csónakok távoli képei és a semmibe révedő tekintetű férfiak). A szél korbácsolta hullámok között vergődő Essex talán még nem is annyira emlékezetes, olyan azért a legtöbb hajós filmben van, de a bálnavadászat és a bálnák szerepeltetése és bemutatása igencsak különleges. Azért is vélelmezem a PETA ellenkampányát, mert mindez elég véresen és durván lett bemutatva, a döglött bálna és a vödrös mutatvány okozta hányinger pedig szerintem sok néző negatív véleményét alapozta meg. Természetfilmet idézőek a nagy tömegben úszó, vizet spriccelő bálnák, vagy ahogy a borjak az anyjuk mellett úsznak, és éppen eleget mesél "A" bálna mentalitásáról és az eddigi életéről az, ahány barázdát rászerkesztettek a grafikusok. Hiába tudni, hogy CGI, amikor pár éve interaktívan vadásztam digitális bálnákra, az is az volt, aztán mégis bejött . A legjobban ebből a szempontból talán a kontraszt tetszett, hogy az első összecsapás a maga amúgy is embert próbáló, gyors helyzetfelismerést kívánó és maximális kockázatvállalást jelentő küzdelmével mennyire kismiska utólag ahhoz képest, amikor egy "vadócabb" bálna kerül a szigony elé. Ott pikk-pakk helyrekerül, hogy nem csak a medve meg a dinó
, de a bálna sem játék.

Ezért is nem ártott volna, ha a hajón levő emberek karakterábrázolása is annyira kifejező lenne, mint a bálnáé. Drámai elemek, főleg az első időszakban, csak ritkán jelennek meg, és akkor is kicsit felszínesen. Nincs is ezzel gond, végülis egy, a filmhez illő kapcsolatrendszert szépen felépít, jól illik a történethez, ami így simán elmenne gyerekkorom Delfin-könyvei közé. De amikor a túlélők már elcsigázottan, napszúrással, égési sebekkel fekszenek csonttá fogyva a ringatózó ladikban, onnan nekem hiányzott valami, ami miatt tétje lesz a túlélés szempontjából elkerülhetetlen, de egy vallásos ember számára szinte feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan döntéseknek, az önfeláldozásnak, a társak elvesztésének. Vagy túl összecsapott, vagy túl elnyújtott, vagy a színészek beleélésével lehetett valami, pedig az ezügyben tapasztalt Tom Holland is a többiekkel volt, akik látványosan lesorvasztották magukat azért a pár jelenetért, hogy a vége még hitelesebbnek hasson... és az is, de érzelmet nem váltott ki belőlem annyit, mint vártam. Talán a kétségbeesés hiányzott belőle, mert ugyan nem lett volna tőle jobb semmi, a part sem került volna közelebb, de azt nem hiszem, hogy a csendes tűrés és beletörődés lett volna a kizárólagos reakció ezektől a férfiaktól, bármilyen kipróbált tengeri medvék is, bármennyire is tisztában vannak a valószínűségekkel. Legalább imádkoztak volna egyet, ha már egyszer több millió négyzetkilométeren csak az üresség és a halál veszi őket körbe. Amikor 16-18 órás ébrenlétüknek egyedül az az egy-két perc ad tartalmat, amikor elfogyasztják nyomorúságos fejadagjukat. Akkor már inkább együtt éreztem a kerettörténet együtt iszogató párosával, az évtizedes bűntudat titkát cipelő tengerésszel, és a saját és a családja életét az ő történetére, gyónására feltevő íróval; ehhez az is kellett, hogy Brendan Gleeson és Ben Whishaw is magasan a film átlaga felett teljesített.  

Ahol én olvastam a filmről, ott azt hánytorgatták fel, hogy minek feldolgozni egy történetet, ha a stáb nem tud mit hozzátenni. Ennek megfelelően kihívásnak vettem a dolgot, és kerestem, hogy azt a keveset, amit én tudok a valóságon alapuló fikcióról, a Moby Dickről, mennyiben formálja át, alakítja a tanulságát, a mondanivalóját a mai korhoz az A tenger szívében. Mert ugye még mindig azokat tartom maradandó könyvnek, amik tudnak valami egyetemessel, aktualizálhatóval szolgálni. Persze ott vannak a bajtársiasságról és a becsületről szóló szösszenetek, de erre végül, a halvány utalások mellett, a végén véltem rátalálni, az olajjal. Ahogy elhangzott, hogy "fényt viszünk a világba", kicsit átértékelődött az egész bálnavadászat, megértve, hogy akkoriban tényleg ez, a bálnaolaj volt a legmodernebb világítási módszer, és nem egyszerűen az elérhető nyereség jelent meg onnantól minden hordóban, hanem vele együtt az olthatatlan, kielégíthetetlen kereslet is rá, a "fényűzés", és a nyomában a pazarlás. Mintegy mellékesen jön csak elő, ahogy búcsúzóul utalnak olajbányászat megkezdésére, ami a kimerülő készleteket is figyelembe véve -ahogy a fogyatkozó bálnák miatt egyre messzebbre kellett kihajózni, egyre vakmerőbbnek kellett lenni- leginkább az ilyen célú bálnavadászat végét jelentette... Szóval nem nehéz odatenni a párhuzamot, hogy most ugyanennek a vége felé járunk, és ugyanazokkal a problémákkal, kockázatokkal szembesülünk, mint bő 150 éve, amik miatt egyesek még arra is képesek voltak, hogy őrült, képtelenségnek ható módon a földben kezdjenek olaj után kutatni. Nem saját ötlet, de frappáns gondolat, hogy a befejezés hangulata olyan, mint a Pál utcai fiúké, ahol a srácok akár az életüket is adták a grundért, amit aztán túlhaladott az idő, és a mérnökök pár tollvonással meg ásóval múlt időbe tették, ahogy itt is egy letűnt kor emlékeivé válnak azok, akik meghaltak egy-két hordó olajért.

A tenger szívébennek érzésem szerint pont a szívvel, az érzelmi töltettel vannak gondjai, és mintha a rendező Ron Howard sem akart volna túlságosan megküzdeni ezzel a bálnával, megelégedett a felszínnel, amit viszont igen látványosra és kalandosra sikeredett. Vannak Howardnak sokkal jobb filmjei is, tudom, hogy jobbra is képes, ezért is kár, hogy a látszat szerint ezt a feladatot inkább csak letudni akarta.


7/10
.

Niwrok írta:

.
A tenger szívében / In the Heart of the Sea

A tenger szívébennek érzésem szerint pont a szívvel, az érzelmi töltettel vannak gondjai, és mintha a rendező Ron Howard sem akart volna túlságosan megküzdeni ezzel a bálnával, megelégedett a felszínnel, amit viszont igen látványosra és kalandosra sikeredett. Vannak Howardnak sokkal jobb filmjei is, tudom, hogy jobbra is képes, ezért is kár, hogy a látszat szerint ezt a feladatot inkább csak letudni akarta.


7/10
.

Esküszöm, direkt nem olvastalak előtte, de még az értékelés pontbeli eltérése ellenére is meglepően sok közös pont van az írásokban...

Különösen az olaj-bálnavadászat-elnagyolt túlélés tekintetében...



.

.
Csillagok háborúja - Az ébredő erő / Star Wars - The Force Awakens



Mert ezt ugye nem lehet kihagyni... Az év legmeghatározóbb filmje, más filmek inspirálója, egy egész univerzum alapja, aminek a többi idei film bevételi szempontból legfeljebb a térdéig fog érni. Mondom és ismerem el mindezt úgy, hogy bár gyerekkoromban természetesen én is sokszor láttam a filmeket, a Jedi visszatért például emlékeim szerint legalább hatszor, játszottam a kapcsolódó (társas)játékokkal, meg sokszor téma volt az iskolában, de ez a kötődés, hogy az SW része az életemnek, nem alakult rajongássá. Ezért -mint ahogy szinte mindenki- felkészülésként újra kellett néznem a két trilógiát, nem is a ráhangolódásként, hanem  mert a főbb eseményeken túl nem emlékeztem szinte semmire. Annak pedig, hogy most először felnőtt fejjel és sorszám szerint láttam a részeket, nagy jelentősége volt a film közbeni hangulatomnak, így annak rövid élménybeszámolójával kezdem inkább.

A New Trilogy részemről nem más, mint egy hosszúra nyúlt felvezetés, egy politikai és érzelmi manipulációs játszma, amiben, még ha néha az ásítással küszködve is, de majdnem mindennek megtaláltam a helyét, kivéve a rettentő idegesítő és idétlen droidsereget, amiket semmilyen hatalomra törekvő szervezet nem használhatna a közröhejjé válás kockázata nélkül... és akkor még Jar Jar Binks lett közutálat tárgya    ... Palpatine ripacskodását sem bírtam, és a Jedi-tanáccsal szemben is újraéltem a fenntartásaimat, de ahogy Anakin kettejük között felőrlődött, ahogy a bizalom és az elismerés hiánya, a titkolózás és a félelmek megjelentek, és ahogy a leendő diktátor mesterien válogatta meg ezek kiaknázásához a szavait, akkor és most is nálam az egész sorozat egyik csúcspontja, aminek szükségszerű eleme a romantikázás és a fűben hempergés. Ehhez képest az Old Trilogy egy kicsivel nagyobb csalódás volt most, és az sem azért, mert annyira elavult lenne. Eleve a felújított változatot néztem, és nem is emlékszem az eredetire képkockáról képkockára, de a látvány alapján még el is kapott a nosztalgia, és lenyűgözőnek találtam a maketteket, a gumibabákat, a jelmezeket, mert azért az tuti, hogy 40 éve ez abszolút innovatívnak és csúcsteljesítménynek számított, és felsejlett, hogy milyen lehetett ezt csodálattal nézni. A történetéről tudtam, hogy egy űrmese, megmentendő királylánnyal meg szerencsét próbáló szegénylegénnyel, ebben inkább csak az zavart, hogy csak kalandos epizódokat láttam, nem igazi történetet (ráadásul a háromból kettő annyi volt, hogy fel kell robbantani egy Halálcsillagot), ami sem az emberi kapcsolatokkal, sem az időtávokkal nem sokat törődik. Így egyben látva, ebben a sorrendben, és ilyen töménységben viszont a leginkább az nem tetszett, hogy a két trilógia összekötése mennyire elnagyolt, hogy mennyire alárendeltek minden mást akkor is a közönség érzelmi manipulációjának: személy szerint nevetségesnek tartom, hogy Darth Vader az Uralkodó teljhatalmú jobbkeze és tanítványa, de az Új reményben úgy beszélnek vele a tisztek, mintha a seggükből rángatták volna ki, ahogy azt is, hogy alig húsz évvel egy olyan galaktikus rendfenntartó és vallási központ bukása után, mint amilyen a Jedi-rend, már mindenki úgy kezeli azt, mintha jobb esetben legenda, rosszabb esetben babona vagy humbug lenne. Továbbá tucatjával akadnak kontinuitási hibák, amikor a tényeket feláldozták a nagyobb drámai hatás kedvéért, amik közül az tűnt fel a legjobban, amikor a Jedi visszatérben Leia az anyjáról beszél, de amit mond, az a többi film fényében egyik anyjára sem igaz. És ez nem az OT hibája, hiszen az volt előbb, ahhoz illett volna igazodni.

Én így ültem be a folytatásra, inkább kíváncsisággal, mint lelkesedéssel. Bár furcsa volt új arcokat és lényeket látni egy ismerős környezetben, az események rögtön otthonossá tudták tenni a filmet. Inkább csak nevettünk azon, hogy nahát, már megint egy droidba rejtett titkos üzenet indítja el a cselekményt, és itt-ott azért elsuttogták a nézőtéren, hogy "Obi-Wan, ön az egyetlen reményünk!", ahogy megint egy sivatagos bolygó sokáig a helyszín, és a kevésbé hozzáértőket aligha vigasztalja, hogy ez a Yakku, és nem a Tatooine. És ez a film egyik nagy átka a sok közül, azaz hogy a cselekmény sosem mutatott túl nagy változatosságot -ez az előzményeket újranézve még jobban látszott-, de most mégis arra kellett építeni. Természetesen én is tudom, hogy a filmeket kipótló és összekötő történetek milyen végtelen tárházát is jelentik, vagy inkább jelenthették volna az izgalmas és változatos ötleteknek, de azok túl távoliak lettek volna ahhoz, hogy a régi szereplőket visszahozzák, és abból lett volna csak az igazi botrány. Az eddigiek alapján, önmagában nézve a Csillagok háborúja az a film, ahol felrobbantanak egy Halálcsillagot, egy Skywalkernek meg levágják a kezét; már a VI. is a IV. részt másolja, és azokhoz képest a VII. talán nem jobb, de miért is lenne rosszabb? Más abból a szempontból, hogy azt egy látnoki elme hozta mozgásba, ezt a mostanit meg egy gyakorlatiasabb, vérprofi csapat, akiknek semmi sem lehetetlen, de semmi sem volt drága. Ezekhez mérten a fiatal, kissé gyakorlatlan színészek igazából hozták a szintet, ami általában megfelelő volt, ahogy a három fontosabb új karakter is tartogathat még szerintem lehetőségeket... már amennyire újak, hiszen a régiek személyiségjegyeiből lettek összegyúrva, ahol Rey eddig nem sokkal több, mint Luke női kiadásban, Finn pedig Jar Jartól a droidokon át Han Soloig ötvözi a többi szereplőt. Az már nem az ő bajuk, hogy a stáb a régebbi filmek hibáit is másolta, például azt, hogy megint magasról letojják a hihető időtávokat, és a kukabúvár Rey két perccel a Sólyom beindítása után (mert ebben a világban vannak olyan akksik, amik tíz év alatt sem rohadnak le egy sivatagban...) már mesterpilótákat megszégyenítő ügyességgel lavírozik a csillagromboló homokkal borított roncsában, ahogy láthatóan az Erő használatát, fókuszálását is el lehet sajátítani öt másodperc meditációval, ezzel fordítva meg egy fénykard-párbajt, pedig ahhoz még Luke-nak is legalább egy hét kellett Yoda mellett. A régi szereplőket meg naná, hogy öröm látni, elég összeszokottan dolgoznak együtt és ugratják egymást, a film jobb poénjaiból a többség Hanhoz és Chewie-hoz kapcsolódik.

A történet mellett a látványvilág is érdekes, de kellemes kettősséget mutatott. A technikai fejlődést már az OT és az NT között is csak rém izzadtságszagúan tudták rejtegetni, hiszen az NT nem nézhetett ki sokkal jobban, mint az OT, mert "hivatalosan" előtte zajlik vagy húsz évvel, és örültem, hogy itt meg sem próbálják ezt. Ez mondjuk azzal jár, hogy pár díszlet és kellék kicsit anakronisztikus, de végre a vizuális technika alkalmas arra, hogy valamivel hitelesebben és részletesebben mutasson be egy olyan világot, ahol nem egyszerűen az űrutazásra, de a hipertérugrásra is elegendő a fejlettség. Dinamikusabbak lettek ettől a harcok, látványosabbak a manőverek. Ami nagyon bejött, hogy noha most már tényleg olyan lényeket rajzolnak a grafikusok, amiket akarnak, azért nem felejtették el a régebbi filmek gumibabáit sem, amik pár képkocka erejéig megjelennek, és bár mai szemmel elég bénácskák, ők is részei ennek az univerzumnak.

Részemről azt gondolom, hogy a fentiekkel elég toleráns voltam azokkal a tényezőkkel, amik a filmet alakították, de egyszerűen volt egy dolog, ami így is túllépte a tűrésküszöböm, ez pedig az, amivel talán a "van benned jó" vonalra akartak felülni az írók. Rögtön Finnel indult, mert én teljesen félreértve az előzeteseket azt hittem, hogy ő egy lázadó álruhában. De ha ez nem lett volna, akkor sem vette volna be egy-két összerándulás nélkül a gyomrom a meghasonult rohamosztagost, aki így kvázi egy gyártási selejt. Az eddigi filmek meg sem próbálták emberként bemutatni őket, csak agymosott gyilkológépekként/ágyútöltelékekként szerepeltek, kb. egy szinten a klónokkal, és ahogy most lezajlott ez az öntudatra ébredés, már rögtön méretes lyukat ütött az eddig ismert világképen. Aki viszont még nála is bénább szereplő volt, az Kylo Ren. Mindennel együtt, ami a filmben történik, ami a legkevésbé hiányozna belőle, az az, amikor leveszi a sisakot. Utoljára a The Strain Mastere volt ekkora csalódás.

Spoiler:

Összességében ezért azt mondom, hogy Az ébredő erő beleillik abba a sorba, amit a Star Wars filmek nekem jelenleg képviselnek, kivéve Finn háttérsztoriját, de főleg Kylo Ren karakterét. Azt már az első két trilógia megmutatta, hogy nem lehet kisebb-nagyobb kompromisszumok nélkül 40 éven keresztül forgatni egy sorozatot, egyszerre próbálva megfelelni az eltérő rajongói/nézői igényeknek, és ebben a harmadik felvezetése sem kivétel, ami azonban inkább csak technikai oldalról tudott, és talán akart is fejlődést mutatni. Az érthető, hogy sok rajongó megkönnyezte a filmet, de azt is el tudom képzelni, hogy nem mindenki örömében.

8,5/10
.

És ezek után még 8,5???

Jószívű vagy. Jön a karácsony.

R2-D2 írta:

És ezek után még 8,5???
Jószívű vagy. Jön a karácsony.

Ugye én ezt a film után írtam, és mivel ma párszor eszembe jutott Kylo Ren, most már inkább úgy 8 körül pontoznám .
.

Niwrok írta:

Rögtön Finnel indult, mert én teljesen félreértve az előzeteseket azt hittem, hogy ő egy lázadó álruhában. De ha ez nem lett volna, akkor sem vette volna be egy-két összerándulás nélkül a gyomrom a meghasonult rohamosztagost, aki így kvázi egy gyártási selejt. Az eddigi filmek meg sem próbálták emberként bemutatni őket, csak agymosott gyilkológépekként/ágyútöltelékekként szerepeltek, kb. egy szinten a klónokkal, és ahogy most lezajlott ez az öntudatra ébredés, már rögtön méretes lyukat ütött az eddig ismert világképen.

Nem Finn az első meghasonult rohamosztagos/birodalmi a SW világában... Timothy Zahn két könyve (Hűség/Válaszutak) is erre épít, de az immár hivatalosan kánon Az elveszett csillagokban is az egyik főszereplő dezertőr.

A másik dolog: már a TCW-ben is a klónok is önálló jellemmel bírtak, ehhez képest a rohamosztagosok sorozott katonák, akiket gyerekkoruk óta képeztek. Így egyedi gyengeségekkel bíró lények - az már megint más kérdés, hogy Finn kiképzése nem volt túlságosan hatékony, ha az első csatában besokall.

Ezért is mondja Kylo, hogy jobbak voltak a klónok.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Rögtön Finnel indult, mert én teljesen félreértve az előzeteseket azt hittem, hogy ő egy lázadó álruhában. De ha ez nem lett volna, akkor sem vette volna be egy-két összerándulás nélkül a gyomrom a meghasonult rohamosztagost, aki így kvázi egy gyártási selejt. Az eddigi filmek meg sem próbálták emberként bemutatni őket, csak agymosott gyilkológépekként/ágyútöltelékekként szerepeltek, kb. egy szinten a klónokkal, és ahogy most lezajlott ez az öntudatra ébredés, már rögtön méretes lyukat ütött az eddig ismert világképen.

Nem Finn az első meghasonult rohamosztagos/birodalmi a SW világában... Timothy Zahn két könyve (Hűség/Válaszutak) is erre épít, de az immár hivatalosan kánon Az elveszett csillagokban is az egyik főszereplő dezertőr.

A másik dolog: már a TCW-ben is a klónok is önálló jellemmel bírtak, ehhez képest a rohamosztagosok sorozott katonák, akiket gyerekkoruk óta képeztek. Így egyedi gyengeségekkel bíró lények - az már megint más kérdés, hogy Finn kiképzése nem volt túlságosan hatékony, ha az első csatában besokall.

Ezért is mondja Kylo, hogy jobbak voltak a klónok.

Igen, volt a társaságunkban olyan, aki jobban ismeri a világot, és ő ezeket mind elmondta, de ahogy mondod, még akkor is ott van, hogy az első halál láttán pánikrohamot kap. De éppen ezért írtam a hosszú bevezetőt, mert nekem, aki csak a filmeket ismeri, ezt nem "kell" tudnom. Ha csak a filmekből indulok ki, akkor a meghasonult dezertőr lóg ki a sorból, ha nem, akkor minden más, mert akkor a sokkal szélesebb világkép szinte követeli, hogy legalább egy kicsit jobban el kellett volna távolodni a Skywalker-szappanűroperától, a "droidba rejtett titkos üzenet" és a "Halálcsillag-motívumtól, hogy csak a legnagyobb újrahasznosításokat említsem
.

Niwrok írta:

Igen, volt a társaságunkban olyan, aki jobban ismeri a világot, és ő ezeket mind elmondta, de ahogy mondod, még akkor is ott van, hogy az első halál láttán pánikrohamot kap. De éppen ezért írtam a hosszú bevezetőt, mert nekem, aki csak a filmeket ismeri, ezt nem "kell" tudnom. .

Na látod, nekem épp ez a szitum a MCU-val...

Niwrok írta:

Ha csak a filmekből indulok ki, akkor a meghasonult dezertőr lóg ki a sorból, ha nem, akkor minden más, mert akkor a sokkal szélesebb világkép szinte követeli, hogy legalább egy kicsit jobban el kellett volna távolodni a Skywalker-szappanűroperától, a "droidba rejtett titkos üzenet" és a "Halálcsillag-motívumtól, hogy csak a legnagyobb újrahasznosításokat említsem

Így van, pontosan. Akkor most már azt hiszem, mindent értesz...

Egyébként - hallgatva a baráti reaciókat - többségben van a "nemtetszett" értékelés. Azt érzem, hogy alapból, aki nem igazi fan, aki nem ismeri ezt a világot, csak mindig megnézi az adott epizódot, annak nagyjából bejön. A rajongók - az átlag, nem elvakult rajongók - inkább szkeptikusok, míg az igazi vérbeli geekek, akik minden rezdülésében csak a jót hajlandók meglátni, azoknak tetszik. Összegezve, minél jobban ismered a sw világát, talán annál kevésbé tetszik, ami egy idő után átfordul abnormális rajongásba.

R2-D2 írta:

Azt érzem, hogy alapból, aki nem igazi fan, aki nem ismeri ezt a világot, csak mindig megnézi az adott epizódot, annak nagyjából bejön.

Jepp, ez vagyok én . "Nagyjából" .
.

.
The Subjects



Nyolc ember várakozik egy szobában, hogy részt vegyen egy gyógyszerkísérletben, amit az egyik leginnovatívabb cég, a SunSkye szervezett meg. A teszt lényege, hogy a kísérleti alanyok beveszik a részükre biztosított sárga kapszulát, ami után az ajtó nyolc órára bezáródik, hogy az esetleges külső behatást kiküszöböljék. Mivel a tervek szerint több órát lesznek összezárva, a többség próbál egy kicsit összehaverkodni, így derül ki, hogy van köztük egy nagyhangú, focihuligán-kaliberű volt sittes, egy türelmetlen üzletember, egy ostobenkó plázacica, egy mókamester, aki a trükkjeivel próbálja szórakoztatni a többieket, és hasonlóan színes társaság a maradék is. Noha a körülmények a legenyhébb kifejezéssel élve is furcsák, mint például hogy a kísérletre egy hangstúdióban kerül sor, vagy hogy az egyetlen kijáratot több centis páncélajtó védi, ez nem igazán foglalkoztatja a bentlevőket, akinek nyilván elegendően nagy összeget ígértek ahhoz, hogy ne tegyenek fel ilyen kérdéseket -bár amúgy sem nagyon lenne kinek-, és mindegyiküknek valószínűleg van oka is rá, hogy ne így tegyenek, különben nem lennének bent. Az viszont szinte biztos, hogy ahhoz nem ígértek elegendően nagy összeget, ami a kapszulák bevételét követően történik. A kis sárga bogyóktól ugyanis fokozatosan különleges képességek kezdenek mutatkozni az alanyoknál (mellék)hatásként, amik közül mondjuk a teleportáció még az egyszerűbbek és a mérsékelten veszélyesek közé tartozik.

A filmre is igaz, amikor az egyik szereplő azt mondja, hogy "Ez varázslat!". Egyszerűen van abban valami lenyűgöző, ahogy egy ilyen könnyen elbaltázható, abszurdan béna ötletből majdnem kihozták a maximumot. Látva az előzetest nem is volt túl lelkesítő, elsőre úgy nézett ki, hogy az író/rendező Robert Mond jó ötletnek gondolta, hogy összeházasítja a Chronicles és az X-Men koncepcióját, majd bezárja őket egy ketrecbe, hogy eldöntsék a "melyik a legállatabb szuperképesség?" meccset. Szerencsére az ausztrálok egy ennél sokkal trükkösebb filmet alkottak ebből az ötletből. Létrehoznak ugyan egy szűk kis közösséget, amin belül szabadon mehetne a féktelen tombolás, de nincsenek tűzcsóvák meg villámcsapások, ahogy a repülés és a szupererő is csak közvetetten jelenik meg. Nem, a képességek itt igazán egyetlen célt szolgálnak, mégpedig hogy a film cselekménye kellően fordulatos legyen, hogy újra és újra meg tudja döbbenteni a nézőit, például azzal, hogy a szerek hatása nem rögtön a kapszula bevétele után, hanem fokozatosan alakul ki, mondjuk reagálva az eseményekre önkéntelenül használják azokat, és utána próbálják tudatosan alkalmazni. Egyensúly sincs az erők között, Nikkié például elsőre elég haszontalannak tűnik, ellenben az, amit Phil kap, és ahogy azt megmutatják, az tökéletes, az önmagában megéri a kalapemelést! Csak vigyorogni tudtam azon, hogy ennyire palira tudtak venni. Összességében annyit, hogy ennél a filmnél is be lehetett volna mondani a közönséget megnyugtatandó, hogy "Ne aggódjanak! Ez mind a műsor része!"; utólag mondhatom, a film a saját rendszerén belül maximálisan, legalábbis az általam elvárt szinten működik, és rendkívül jól esett, ahogy egy film megint lépésenként vezetett be ebbe, okosan mindig csak annyit mutatva, ami kell a szórakozáshoz és a meghökkentéshez.

Azonban, ahogy a bűvésztrükkökkel lenni szokott, jobban kell az, hogy az ember élvezze az illúziót, mint hogy megpróbálja végigkövetni az ok-okozati összefüggéseket, feltérképezni az előzményeket, melyek oda vezettek, hogy ezek az emberek ebbe a szobába kerültek. Bár történnek utalások rá, hogy kinek miért fontos a részvétel (pl.: adósság miatt, vagy egyszerűen a szülőktől való függetlenségért), ahogy az is, hogy hogyan választották ki a ezeket az embereket, valahogy mégiscsak botladozik a dolog, és láthatóan az író csak rövidre akarta zárni a kérdést, hogy miért lehet ezekkel az emberekkel megtenni bármit. Hogy miért vesznek részt egy ennyire veszélyes, akár halálos kísérletben, ugyanakkor a cég is mivel próbálja védeni magát az esetleges perek miatt... Azért sejthető, hogy a páncélajtó sem csak kint tartani kell a teszteredményeket befolyásoló, "érvénytelenítő" tényezőket.

Az illúzió képi része ráadásul párszor az alacsony költségvetés áldozata lett; a CGI kevés, de legalább elmegy, néha még látványos is, van viszont benne két-három nevetségesen gagyi elem, amik kicsit lerontották az összképet. Alapesetben a szoba és a szereplők bemutatása jó, a szobát sikerült elég tágasra megcsinálni, és amúgy is majdnem hanyatt estem tőle, időnként milyen trükköket csinálnak a beállításokkal és a vágásokkal. A párbeszédek legtöbbször élethűek, kellően dinamikussá teszi a cselekményt, és már azelőtt szórakoztatóan civakodóssá vált a hangulat, főleg Giggles miatt, mielőtt a sztori jobban belecsapna a lecsóba.

Ez megint olyan film, amelyiknél nem kell hinni szerintem az imdb-s szavazati átlagnak (jelenleg 5,2)... de túl sokat mondani sem szabad róla . Kétségtelenül inog az alapzat, ahogy a megvalósítással is akadnak gondok, de ami szigorúan a szobán belül zajlik a szuperképességekre szert tett szedett-vedett társasággal, az kimagasló érték-ár arányt képvisel a maga alig több, mint 70 percével.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Subjects

Ez megint olyan film, amelyiknél nem kell hinni szerintem az imdb-s szavazati átlagnak (jelenleg 5,2)... de túl sokat mondani sem szabad róla . Kétségtelenül inog az alapzat, ahogy a megvalósítással is akadnak gondok, de ami szigorúan a szobán belül zajlik a szuperképességekre szert tett szedett-vedett társasággal, az kimagasló érték-ár arányt képvisel a maga alig több, mint 70 percével.

8,5/10
.

Köszi!

Ez tervben van - hisz volt téma is -, de most épp letörték egy hulla álló farkát, még mindig azon röhögök...

Úgyhogy majd csak később reflektálok.

R2-D2 írta:

Ez tervben van - hisz volt téma is -, de most épp letörték egy hulla álló farkát, még mindig azon röhögök...
Úgyhogy majd csak később reflektálok.

Csak tegnap esett le, hogy ezt mire írtad !
.