Niwrok írásai 1.0

.
Mélyütés / Southpaw



A Mélyütésnél az előzetes, de tulajdonképpen a plakát vagy a cím alapján sem számíthattam sok meglepetésre, hiszen aki egy sportdrámát látott, az tulajdonképpen látta az összeset. Legfeljebb az lehetett volna a kérdés, hogy kezdőként kell valakinek feljutnia a relatív csúcsra, vagy egy mélyrepülés után kell a szarból kivakarnia magát a korábbi bajnoknak.

Ebből Billy Hope esetében az utóbbi jutott, akinek már éppen sikerült volna majdnem mindent elérni a kategóriájából profi ökölvívóként, alulról indulva (négy világbajnoki címet, gyönyörű, hatalmas házat, luxust, és mindenekelőtt szép családot), amikor is egy trónkövetelővel folytatott kakaskodás egy Billy-nél ideget érő beszólás miatt elfajul, és tragédiába torkollik. Ezután, nagyjából egy órán keresztül (nekem egy kicsit már túl hosszan) jön a klasszikus "derékba törés", mindennek a fokozatos elvesztése, amikor már a bank viszi a házat, a lányát is felügyelet alá veszi a bíróság, a második óra meg a lassú kimászásé a gödörből, majd (lehetne spoiler, de hadd feltételezzem, hogy tényleg mindenki látott már sportfilmet, vagy legalábbis bármilyen ívű klasszikus hollywoodi filmet) a főnixként való kiemelkedésé.

Tudva, hogy a történetnek mi lesz a fő íve, igazán csak két kérdés maradt: hogy részleteiben ill. megvalósításban mennyire lesz ez hiteles. Előbbi megint az a kategória volt, hogy sok ilyet látva fel voltam készülve a sablonokra, így még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy minden elem csak azt szolgálta, hogy az erre fogékony nézők átérezzék a drámát. Nekem mondjuk kevesebb is elég szokott lenni, pár utalás vagy a kifejező játék, nem igénylem, hogy úgy tolják neonfelirattal kivilágított ezüsttálcán az arcomba a sanyarú sorsot, és tuszkolják le a torkomon, de fel voltam készülve a "libatömésre". Már rögtön ilyen volt a név, mert ugye a Hope reményt jelent, és még ha ennek takargatására próbáltak is poénkodni vele ("Amíg Billy van, addig "remény" is, utalva arra, hogy hányszor állt fel vert helyzetből), de akkor is a "nomen est omen" elég tolakodó megnyilvánulása. De minden motívumnak érzékeltetnie kell, hogy Billy mennyire mélyről jött, hogy nem egyszerűen a nyomorból, a gettóból küzdötte fel magát, hanem még ennek tetejében árvaházban is nőtt fel, sőt, a szeretett, gondoskodó felesége is árva volt, akit ott ismert meg... És persze ott vannak a barátok, akikről az asszony előre megmondja, hogy csak érdekből vannak vele (mondjuk a kalapos pimpnek öltözött 50 Centről ezt enélkül is megmondtam volna), és tényleg, de azért vannak, akik nem csak a kapott arany Rolexekért egyengették Billy útját. Meg a mélység is, mert a mélység az, amikor világbajnok vagy, aztán egy-két hónappal később már annak is örülnöd kell, ha éjszakás műszakban pucolhatod a budit egy edzőteremben. Talán ez volt az, ami már leverte a lécet, mert elhiszek, de legalábbis elnézek én majdnem mindent egy ilyen filmnek, de azt, hogy ilyen gyorsan, ennyire semmi hatás nélkül el tudnak folyni a százezrek... bár ha az embernek nincsenek készpénz-tartalékai, mert miért is lennének, a rezsit viszont fizetni kell az öthálószobás-panorámás kulipintyóra, akkor akár még az is összejöhet.

Szerencsére azonban az eléggé giccsparádénak ható történet egyik eleme sem volt annyira kiugróan veszélyes, hogy el tudta volna venni a kedvem a másik szemponttól, a megvalósítástól. Ez a film megintcsak Jake Gyllenhaal érdeme elsődlegesen, akár a szerepbe beleélést, akár a mögépakolt munkát, de még akár azt is jelentve, amit Billy személyiségének érzékeltetése jelent. Ellenpontnak ott van rögtön Rachel McAdams, akitől még nem láttam ilyen szintű alibizést, ilyen szenvtelenül előadott nulla átélést, még a legválságosabb percekben is, és remélem, egy kicsit cikinek tartja, hogy a 12 éves Oona Laurence a lányuk szerepében is simán lejátssza a színről, dettó a kevés tapasztalattal rendelkező Miguel Gomez (a The Strainből Gus). Visszatérve Gyleenhaalra, már az is kihívás lehetett, hogy a girnyó Lou után magára pakolt vagy 20 kiló, leszálkásított izmot, de nekem az nehezebbnek tűnt, hogy magát a boxot, mint mozgásformát ilyen szinten elsajátítsa, ilyen tempónál is kezelni tudja, és csak néha éreztem, egy-két vállemelésnél, hogy ez még tanult, tudatos viselkedés, nem beivódott reflex. És a belső dráma is jobb volt, mint amit egy ilyen történetből kinéztem volna. Nem csak a sportolót hittem el Jake Gyllenhaalnak, hanem a férjet és az apát is, de látszott benne az a kiskölyök is, aki ugyan megtanult tűrni, úgy élte túl az árvaházat meg a gettót, aztán ez lett a ringben a védjegye és a győzelmeinek záloga, hogy jobban állta az ütéseket, mint osztotta, de ott van benne a forrófejű, egy rossz mondattól is a plafonig ugró utcagyerek is, és a harag tüze ugyan adja a lendületet és az erőt, de felemészti, és el is lobban, mint a szalmaláng. Jót tett a filmnek az a kis pszichológia, amit a Forest Whitaker alakította edző visz bele a filmbe, mert végülis ez adja meg Billynek azt az eszközt, amivel minden előzetes várakozás, negatív körülmény és szemétkedés ellenére is nyerő helyzetben van a végső leszámolásnál, és szinte már vicces, ahogy mindenki meglepődik, hogy "Jé, ez ilyet is tud?!"

És ha már a tempó, Fuquának és Fiore-nak (utóbbi az operatőr) dícséretére válik a film látványvilága, főleg, amit a meccseken zajlik. Nekem nagyon bejöttek, mert bár nem nagyon nézek profi boxot a tévében, de annak a kevésnek minden érzete benne volt azokban a képekben, sőt, több is, mert a távoli beállításokon túl itt azért volt jó pár testközeli felvétel is (a POV-kat viszont inkább erőltetettnek tartottam ebben az esetben, mint látványosnak). Az egészben nagyon benne van a hangulat, mintha tényleg egy közvetítést, de legalábbis egy jó összefoglalót néznék, mert bár bele kellett pörgetni, hiszen egy 12 menetes meccs elvitte volna a fél filmet, de nem éreztem, hogy nagyon kimaradtam volna valamiből; legfeljebb Miquel fáradását lehetett volna kicsit jobban érzékeltetni a jobb összhatáshoz.

A Mélyütés egy hagyományos sportfilm, a legkisebb újító szándék nélkül, de több olyan dolog is van benne, ami akkor is magával tudja ragadni a nézőt, akkor is izgalmat tud generálni a főszereplő és a stáb munkája miatt, ha esetleg betéve és unásig ismeri az összes sablont, amit ezek a filmek használni szoktak. Hogy sablonfilm és sablonfilm között is mekkora különbségek lehetnek, arra a film közben jutott eszembe példának az A harag tüze. Lehet, hogy a Mélyütés manipulatív, nem egyszer durván, de mégis azzal, hogy ezek miatt (persze a nagyon kirívóakat és erőszakosakat leszámítva) több érzelmet volt képes kiváltani még az éves pótlás eddigi két másik drámájánál is, ezért többre értékelem a Mélyütést... de a "kaptafa" miatt aligha lesz belőle emlékezetes film, így ez sem fog a TOP10-be kerülni.

8/10

Niwrok írta:

.
Mélyütés / Southpaw

A Mélyütés egy hagyományos sportfilm, a legkisebb újító szándék nélkül, de több olyan dolog is van benne, ami akkor is magával tudja ragadni a nézőt, akkor is izgalmat tud generálni a főszereplő és a stáb munkája miatt, ha esetleg betéve és unásig ismeri az összes sablont, amit ezek a filmek használni szoktak. Hogy sablonfilm és sablonfilm között is mekkora különbségek lehetnek, arra a film közben jutott eszembe példának az A harag tüze. Lehet, hogy a Mélyütés manipulatív, nem egyszer durván, de mégis azzal, hogy ezek miatt (persze a nagyon kirívóakat és erőszakosakat leszámítva) több érzelmet volt képes kiváltani még az éves pótlás eddigi két másik drámájánál is, ezért többre értékelem a Mélyütést... de a "kaptafa" miatt aligha lesz belőle emlékezetes film, így ez sem fog a TOP10-be kerülni.

8/10
.

Erre egy héten belül tudok reagálni. De kb. valami hasonlóra készülök én is...
.

.
Félvilág



Ez a film kilóg a többi itteni közül annyiból, hogy ennek tévében volt a premierje, abba a körbe viszont simán beleillik, amiben az utóbbi időben megszaporodott magyar filmek vannak nálam.

Az I. világháború a küszöbön van, de a budapesti közvéleményt és a sajtót egy rejtélyes gyilkosság tartja inkább izgalomban: a budai rakparton járókelők egy vízben úszó utazókosárra lettek figyelmesek, amit partra húzva abból egy fiatal nő holtteste került elő. Még nagyobb hírverést gerjesztett, amikor kiderült, hogy az áldozat Mágnás Elza, legalábbis majdnem mindenki így ismerte a gazdag nagyiparos Max Schmidt szeretőjét. Elza gyakori szereplője volt a bulvárhíreknek és a társasági pletykáknak, köszönhetően annak, hogy Schmidttel az Orfeumban ismerkedtek meg, és a "foglalkozási ártalom" miatt azt követően sem vetette meg a fiatal, jóképű férfiak társaságát. A film az utolsó négy napját követi végig, egy újonnan a házhoz szegődött cseléd, Kató szemszögéből, akit egyszerre elvarázsol a nagypolgári lakás fényűzése, a nagy kockázatot és áldozatot kívánó, de mégis felfoghatatlan gazdagsággal kecsegtető élet, ugyanakkor el is rettenti a falak között megbúvó unalom és romlottság, amiről Elza komornája, Rózsi tud mesélni a lánynak.

A film valós eseményeket dolgoz fel, amolyan fél-történelmi módon. A szereplők többsége létező személy volt, a gyilkosság pedig annyira igazi, hogy még saját kiállítása is van a kiscelli múzeumban. Köbli Norbert forgatókönyve azonban nem követi teljes körűen az ismert tényeket, hanem történelmi alapokra helyezve egy többszörösen összetett szerelmi drámát mesél el, aminek tragikus lezárását jelenti a halál. Ismerve és kedvelve Köbli korábbi munkáit az utóbbi évekből (Vizsga, A berni követ, Szabadság különjárat) lehetett tudni, hogy a forgatókönyv jó kezekben van, hogy alapos kutatómunka előzi meg mind az érdekességek feltérképezése, mind a minél hitelesebb karakterábrázolás miatt, és az első hírektől kezdve örültem, hogy ezúttal '56-ot hátrahagyva egy új korszakban próbál bizonyítani, még ha itt nincs is akkora jelentősége az évszámnak.

A Félvilág az amúgy sem alacsony várakozásokon túl is tudott ugyanakkor meglepetésekkel szolgálni. Az elején talán kicsit kimért a film, de ahogy kibomlik a történet, ahogy megismerjük azt a hét-nyolc szereplőt, akik meghatározóak a végkifejlet tekintetében (több szereplő meg nem is nagyon van, tehát tömegjelenetekre, mozgalmas pesti utcaképekre nem érdemes várni, de erről majd lejjebb), úgy válik a történet is egyre szenvedélyesebbé, feszültebbé és érdekesebbé. A felvezetés után egészen sűrűnek éreztem a filmet, annyira, hogy nehezen hittem el, mindez négy napba belefér, és ezzel az időtávval a szövegkönyv sem tudott mindig lépést tartani; volt egy olyan rész, amikor Elza megkérdezi Katót, hogy emlékszik-e, amikor ezt meg azt mondta, nekem meg az jutott eszembe, "Miért ne emlékezne? Hiszen tegnap volt!". A történetnek meg szaladnia kell, hiszen az utcáról beeső, szende lánynak két nappal később már meg kell inognia, hogy csak szét kéne tennie a lábát, ha azzal ilyen életszínvonal lenne elérhető. A bujaság velejárója a sztorinak, aminek keretében rögtön elsőre olyan szexjelenetet toltak elém, amit nem vártam sem a köztévében, sem állami finanszírozásból, de nem is öncélú, hanem kifejező a karakterépítés szempontjából. Hogy milyen lehet heti egy órás szexre tartott babának lenni öt éven keresztül, aminek az elszigeteltségét, bezártságát még a társasági élet sem nagyon tudja oldani, mert senki nem felejti el Elzának a származását, bármilyen vastag pénzkötegeket lobogtat is. Valóban "félvilág", köztes világ az, ahol Elza van, és ezt példásan mutatja be a film, mert hiába próbálja hátrahagyni a múltját, ha annak mementójaként ott van mellette Rózsi, akivel elég vaskos a közös múltja, jófajta fordulatok táptalajaként (engem legalábbis meglepett, ami kiderült, még ha jobban figyelve nem is lett volna lehetetlen összekötni a pontokat), az áhított új világ, a felsőbb körök pedig nem hajlandók befogadni, ahogy Max Schmidt sem vállalja fel őt a nagyobb nyilvánosság előtt.

Ehhez nagyon kellett a magas szintű színészi játék, amit -kis meglepetésre- mindenkitől meg is kaptam, különösen ami a nőket illeti. Kovács Patríciát eddig nem sok filmben láttam, azokban meg többségében butuska fruskákat alakított, így igencsak szokatlan volt tőle ez a komplex szerep; Elzaként hiteles, pedig tele volt kihívásokkal, erőteljes érzelmekkel a karakter. Mégis jobban meglepődtem Gryllus Dorkán, akit nemrég a Víkend kapcsán húztam le kicsit, de itt Rózsiként sokkal jobban elhittem az alakítását, és külön izgalmas volt az a része, ahogy az Elza által könnyedséggel leplezett kudarcokat a lehető legmélyebben éli meg. Döbrösi Laura kettejükhöz képest kicsit lemaradt, de inkább a karaktere felszínessége miatt; ő még túl fiatal és ártatlan ahhoz, hogy ilyen terheket cipeljen, de idővel megmutatkozik a határozottsága és a jelleme, ahogy először eszközként akarják használni, utána meg két tűz közé kerül.

A stáb többi részének munkája is elsőrangú volt, és bár nem néztem utána, hogy mennyi volt a költségvetés, jócskán látszik benne a pénz és az igyekezet, Szász Attila a Berni követ után újabb nagyszerű filmet rendezett. A korabeli Budapest, Elza lakása, az Orfeum, és a többi helyszín is hangulatosan berendezett, nekem nagyon tetszett például a konyha részletgazdagsága, ahol Rózsi és Kató főznek a "naccságáékra". Az első ott játszódó jelenet ráadásul egyszerre váltott ki kis szégyenkezést és megdöbbentést belőlem, néha ugyanis hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a világ nem a 80-as évekkel kezdődött, így azok az alapanyagok, amik talán mostanában kezdenek elterjedni, már száz éve is lehettek egy módosabb család ételeinek alapanyagai; lehet, ciki, de nekem eddig eszembe sem jutott, hogy akkoriban az emberek rákfarkat meg avokádót ehettek, még ha nyilván nem is volt a boltok általános kínálatának része. Az aprólékosság leginkább a jelmezekben, azon belül is Elza ruháiban, kalapjaiban figyelhető meg, a nagyvilági, feltűnést kedvelő nő minden pompája bennük van. Ezeknél tűnt fel viszont az is, hogy a film -részben a téli időszak, a gyenge fényviszonyok miatt- alapvetően félhomályos és kicsit fakó, a pénzszűke miatt ráadásul sok a belső felvétel, a külső helyszíneket pedig pár tíz méter után mindenhol átláthatatlan ködfal veszi körbe; talán ez a "fog of war" volt az egyetlen gyenge pontja az egyébként remek filmnek... ja, igen, meg az első vacsorajelenetnél éreztem egy kicsit soknak a körbeforduló kamerát, a végére már egyenesen szédültem.

Az év eleji kiéhezettség után most már bőven túlléptem azon, hogy "Végre magyar film!", így az elvárásaim is nagyobbak, a Félvilág pedig ezen a "nehezített pályán" ért el igen magas tetszési indexet. Lehet akár a tévéjátékok feltámadásának is tekinteni, vagy különlegességként, ami a témáját és a felidézett kort illeti, amivel a néző kellemes izgalomban és feszültségben tölthet el másfél órát, amivel egy 100 éves magyar "kék fény"-hírt és annak hátterét is megismerhet.


8/10
.

Niwrok írta:

Félvilág

Az év eleji kiéhezettség után most már bőven túlléptem azon, hogy "Végre magyar film!", így az elvárásaim is nagyobbak, a Félvilág pedig ezen a "nehezített pályán" ért el igen magas tetszési indexet. Lehet akár a tévéjátékok feltámadásának is tekinteni, vagy különlegességként, ami a témáját és a felidézett kort illeti, amivel a néző kellemes izgalomban és feszültségben tölthet el másfél órát, amivel egy 100 éves magyar "kék fény"-hírt és annak hátterét is megismerhet.


8/10

Jééé.. ilyenekről még csak nem is hallok.

Mindenestre köszi. Egyszer, talán, ha megint rámjön a magyarfilmnézős hangulat.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Félvilág

Az év eleji kiéhezettség után most már bőven túlléptem azon, hogy "Végre magyar film!", így az elvárásaim is nagyobbak, a Félvilág pedig ezen a "nehezített pályán" ért el igen magas tetszési indexet. Lehet akár a tévéjátékok feltámadásának is tekinteni, vagy különlegességként, ami a témáját és a felidézett kort illeti, amivel a néző kellemes izgalomban és feszültségben tölthet el másfél órát, amivel egy 100 éves magyar "kék fény"-hírt és annak hátterét is megismerhet.


8/10

Jééé.. ilyenekről még csak nem is hallok.
Mindenestre köszi. Egyszer, talán, ha megint rámjön a magyarfilmnézős hangulat.  

Pedig ennél várni sem kell . Tévében ment, úgyhogy már másnapra "elérhető" volt .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Félvilág

Jééé.. ilyenekről még csak nem is hallok.
Mindenestre köszi. Egyszer, talán, ha megint rámjön a magyarfilmnézős hangulat.  

Pedig ennél várni sem kell . Tévében ment, úgyhogy már másnapra "elérhető" volt .
.

Jóvanna!

Nem feledem, de most más projektjeim vannak.

.
Whiplash



Érdekes, hogy az utóbbi időben két sportdrámát is megnéztem, és bár többé-kevésbé tetszettek, a legjobb hasonló műfajú film egy olyan darab, aminek ránézésre semmi köze a sporthoz.

Azt hiszem, már említettem, hogy nem szeretem a jazzt. Pontosabban van az a fajta, improvizatív jellegű jazz, ami lehet, hogy a zenész és a hangszer határait feszegetően bizonyítja a teljesítményt és a tehetséget, de nekem 5 perc után vér folyik tőle a fülemből. Elsőre azért eléggé megijedtem, amikor olvastam, hogy egy ifjú jazzdobos feltörekvésének és a tanárától elszenvedett nehézségekről fog szólni a Whiplash, de Andrew bemutatkozó dobolása megnyugtatott, mert ezt a dallamosabb verziót még kedvelni is tudom. Ez meg is maradt a végéig, a ritmusa, az energiája magával ragadó volt.

Fletcher megérkezésével viszont lényegtelen lett, hogy ez most jazz. Persze csak képernyőn keresztül, de az a lendület és energia, ahogy fegyelmezi az ügyetlenebb tanítványait, amilyen aljas, de mégis kicsit csibészes humorral szívatja őket, az haláli volt. Nagyon tetszettek a szövegei is, főleg amilyen változatosan és hosszan tudott káromkodni (jó, persze Karádi őrmestert még nem űbereli ), és külön piros pontot ért nálam, hogy ezt a magyar fordító is próbálta lekövetni, a "tulipánseggű" külön jó volt . J.K. Simmonsban pedig még egyszer sem csalódtam, mindig szívesen látom, és talán már az első Pókembernél felfigyeltem rá, hogy ez a kiabálós-szemétkedős vonal mennyire jól megy neki.

És mégsem csak az ő filmje a Whiplash. Andrew legalább ilyen jó karakter, még ha ez legtöbbször annyi, hogy a srác elszántan, görcsbe szorult arccal és kézzel veri a dobot. A zene és a zenekar annyira kitölti a filmet, hogy az azon kívüli események szinte csak átkötések két próba vagy verseny között, de még ezek a kis intermezzok is szükségesek. Noha magunktól is látjuk nem is egyszer, mondjuk az egyéni próbákon, ahogy a srác a végletekig hajtja magát úgy, hogy akciófilmben nem fröcsög ennyire a vér, pár jelenet erejéig odateszi azt, hogy Andrew mit gondol a zenén kívüli életről, a családról, a barátokról, a szerelemről, úgy egyáltalán az emberi kapcsolatokról. Hogy előbbi mennyire kevésre értékeli, amit Andrew elért, hiszen van a családban egy harmadosztályú focista is, meccsre meg mennyivel többen járnak, mint jazzkoncertre, ugye. Hogy utóbbi kettőt meg ő mennyire kevésre tartja, a próbálkozások is csak arra jók, hogy bűntudatot keltsenek benne. Az a jelenet meg zseniális, ahogy Andrew bármi áron bizonyítani akar a második versenyen, akkor is, amikor már kiesik a kezéből a dobverő; ritkán látni ekkora megszállottságot, mint ott (és hogy a semmiből előugró Miles Teller játszotta azt el, az előtt le a kalappal). Mert az már nem elhivatottság vagy szenvedély...

Spoiler:

Ami még ezek mellett is a legjobban tetszett, az Andrew és Fletcher beszélgetése volt a klubban, ami meg Fletcher hátterét mutatja be. Hogy mi vezeti, miért olyan kérlelhetetlen, ha a teljesítményről van szó, de egyben arról is szól, hogy Andrew hogyan gondolkodhat még most az egészről, miért tette, amit tett. Fletcher mondatai nagyon megtaláltak arról, hogy kényelmesen nem lehet jónak sem lenni, nem hogy a legjobbnak, viszont manapság nem trendi az elszántság, a "véres verejték", ami tulajdonképpen erőszak, az meg ugye főleg nem trendi. De ugyanígy nem lehet biztonsági játékot sem játszani, és aki arra játszik, hogy ő csak addig feszíti magát, amíg a teste engedi, annak vagy nagyon edzettnek kell lennie, vagy piszok mázlistának. Van egy pár olyan ismerősöm, aki korábban magasabb szinten sportolt, országos bajnokságokban vagy akár világversenyeken, és az ötvenes éveikre teljesen lestrapáltak, szteroidokon és fájdalomcsillapítókon élnek. Az ő példájukból úgy sejtem, hogy Andrew sem fogja olcsóbban megúszni, még ha egyelőre úgy is beszél, mint aki tisztában van az efféle kockázatokkal és áldozatokkal. Ezért is volt a végéig izgalmas kérdés, hogy a két ember az előzmények ellenére rájön-e, hogy tulajdonképpen egymás az, amit egész életükben kerestek.

Spoiler:

Fura úgy ennyire felpontozni egy filmet, hogy a harmadában csak annyi történik, hogy zenélnek, akár koncertfilm is lehetne. De részemről kiérdemelte, mert mind a karakterek, mind az alakítások, a humor és a feszültség területén ez a film vitte el drámai kategóriában a 2015. évi pálmát. Bőven nem számítottam erre a gyakorlatlan filmíró-rendezőnek számító Damien Chazelle-től, még ha ahogy néztem, zenés filmekre specializálva magát ebben azért már van tapasztalata... de hogy akkor mit keres egy olyan film a filmográfiájában, mint az Utolsó ördögűzés 2. ? ...


9/10
.

Niwrok írta:

.
Whiplash

... mind a karakterek, mind az alakítások, a humor és a feszültség területén ez a film vitte el drámai kategóriában a 2015. évi pálmát. Bőven nem számítottam erre a gyakorlatlan filmíró-rendezőnek számító Damien Chazelle-től, még ha ahogy néztem, zenés filmekre specializálva magát ebben azért már van tapasztalata...


9/10
.

NA, VÉGRE!!!! Örülök, hogy tetszett! Nálam simán dobogós....

.
Foxcather



A tavalyi Oscar-jelölt pótlások közül a Foxcather volt nekem a leginkább "sötét ló", erről tudtam a legkevesebbet, és szinte csak Steve Carrell volt az, aki miatt szerettem volna megnézni; azért, hogy megnézzem, milyen alakításért jelölték Oscarra, miközben eddig szinte csak agyhalott és/vagy idegbeteg kretének sorakoznak a filmográfiájában, és aki elérte, hogy ezek miatt megutáljam.

Ha már az átalakulás ilyen hangsúlyos volt a film megnézésénél, akkor előre is ezt veszem, mert tényleg akadnak bravúrok. Persze nehéz így, hogy számunkra magyarként még maga a történet sem ismerős, nemhogy a benne szereplők, így nincs viszonyítási alap, mint mondjuk egy Vasladynél, de amit láttam, az nekem elég hiteles volt. Carrell szinte eltűnt a maszk alatt, összeszorított szájából csak nehezen jöttek a szavak, és bár a lelki átalakulást, a személyiség felépítését többre tartom, mint a puszta külsőségeket, készséggel elhiszem, hogy John du Pont így nézett ki és így beszélt. Mégis talán nagyobb átalakulást éreztem két másik szereplőnél, ahogy Mark Ruffalo kigyúrta magát a volt bajnok birkózóedző szerepére (Channing Tatumnak azért ehhez nem kellett annyit gyúrnia, Ruffalot viszont utoljára Bruce Bannerként láttam, ahhoz képest volt szembeötlő a változás), de még inkább felfigyeltem Vanessa Redgrave-re Mrs. du Pontként, az ő megjelenése és gesztusai voltak leginkább kifejezők, akár csak úgy is, hogy némán ült a tolószékében.

A jellemvonásoknak azonban sajnos az első órában még kevés tér jut. A sportfilmek, főleg ezen az edző-tanítvány vonalon mozgók sajnos aligha tudnak kitörni a keretükből, azaz hogy van egy szegény sorban tengődő, a képességei alapján jobb sorsra, nagyobb sikerekre rendeltetett fiú, akit a kicsit különc, jószándékú mester felkarol, és a testet-lelket igénybe vevő edzések során bajnokot farag belőle. Ennyi erővel írhatnék akár a Karate kölyökről is, az is ezekre az alapokra épül, így a Foxcatcher első órája nem is volt igazán érdekes. A szereplőkhöz nem tudtam kötődni, hiszen nem tudtam róluk előre semmit, a filmből pedig ekkor még nem sok dolog került ki róluk, így inkább az a része fogott meg, amit John mond Marknak. Azzal én is egyet tudtam érteni, hol valahol szomorú, ha egy világversenyeken, Olimpián bizonyító bajnokot a saját országa annyira sem becsül, hogy lehetőség szerint ne egy városszéli putri albérletben kelljen kanalaznia a zacskós levest, leöblítve a Meki parkolóban befalt hambit, amikre húszdolláros haknikon gyűjti össze a pénzt, azt is a bátyja jóindulatából. Lehet egy dicsőség múlandó, ahogy a sportkarrierek egyike sem tart örökké, de amikor még benne van a helyzetben egy következő lehetőség, hiszen Mark 28 évesen még aligha számít túlkorosnak egy újabb Olimpiához, akkor azért érdekes lenne tudni, hogy miért és hogyan nem lát benne senki fantáziát.

Hogy John du Pont miért, arról azért rendelkezésre egy pár kirakós, de nem sok. Ezek a férfiak nem túl sokat beszélnek az érzéseikről, a többit a reakcióikból lehet esetleg hozzákombinálni, de az sem mindig elég. Lehetett hallani kósza pletykákat, de erről a film vagy hallgat, vagy csak egy jelenet erejéig sejtet, de igazából anélkül is összeállhat a film... vagy éppen azzal együtt sem. John mindössze egyszer mesél a saját magányáról, hogy az évtizedek alatt alig volt valaki számára (mondjuk azért volt ott egy feleség, akitől John nagyjából pont a film eseményeit megelőzően vált el, úgyhogy ezt mondjuk illett volna megemlíteni a filmben), akit tényleg a bizalmába avathatott volna, az sem látszik, hogy ezzel a családi háttérrel nagyon meg kellett volna küzdenie bármiért is az életben, és emiatt el tudtam hinni, hogy az egyetlen célja, de akár a létezésének egyetlen értelme is az, hogy az egyetlen, hozzá közel álló személyből, az anyjából kicsikarjon egy kis elismerést, egy kis büszkeséget... bármilyen reménytelen vállalkozásnak tűnik is ez. Mark sem avatja be a nézőket a sport előtti éveibe, de az azért kiderül, hogy a folyamatos költözések miatt ő is igazán csak a bátyjához kötődik, ő ismeri a legjobban, ő a támasza, és nehezen fogadja el, hogy Dave-nek már más élete van, már ott van neki a család.

Eddig a szakaszig még csak különlegessé sem tudta tenni magát a Foxcather a története, a drámája alapján, és sajnos utána is csak azzal, hogy háromszor is úgy tűnik, valami kimaradt a filmből. Megintcsak egyetértek, a motivációk éppen a fordulópontoknál elég kidolgozatlanok, amikre az esetleges viszony sem mindig válasz (arra meg úgyis csak az a szétszívott hajvágós jelenet utal). Nekem például hiányzott, hogy a kevésbé jelentőssel kezdjem, hogy mi volt az, amiért Dave végül mégis elfogadta az edzői posztot a Foxcathernél; lehet, hogy mégis "volt az a pénz", de a korábbi kategorikus és többszöri elutasítás után lehet, erre is lehetett volna szánni egy fél percet. Ugyanígy sántított nekem a film központi konfliktusa is, ami végül John és Mark haraggal, keserűséggel teli eltávolodásához, szétválásához vezetett. Ahhoz, amikor az egyik jelenetben még röhögve szívják a kokót, egy pofon után meg már szóba sem akarnak állni egymással, miközben Mark szétcsúszik, mint a híg puding (ahogy Mark csalódást keltő vereség után önmaga és a szoba szétverésével meg dacos zabálással vezeti le a feszültséget, a film és Channing Tatum karrierjének legjobbjai között van), oda azért nekem elkelt volna a mankó. Hihetem persze azt, hogy Mark attól félt, túl nagy csalódást okozott ahhoz, hogy igazi bocsánatot nyerjen, ezért maradt távol Johntól, aki pedig ezt a saját személyes tragédiája árnyékában cserbenhagyásnak, majdhogynem árulásnak vette, és ez a kettős félreértés vert éket közéjük. Mégis inkább arra tenném a voksom, hogy Marknak, ahogy Johnnak is, a másik volt az egyetlen személy, aki közel állt hozzájuk, ezért annak kellett volna minden szerepben helytállnia; egyszerre barátnak, testvérnek, apának, mentornak, edzőnek, tanítványnak, havernak... de a személyes kapcsolatok és az edző-tanítvány hierarchia nem működhet ilyen szinten egyszerre, és ennek első megnyilvánulását mind a ketten az életüket (a többi körülménnyel és eseménnyel együtt) alapjaiban romba döntő tragédiaként élhették meg. Hol lenne ott meg a tekintély, ha előtte még együtt kokainoztak?

Spoiler:

Lehet, hogy azoknak az amerikaiaknak, akiknek a szereplők és a háttérsztori ismertsége miatt is inkább szólt a Foxcatcher, segített kitölteni a hiányzó részleteket, esetleg egy drámai illusztrációt adni, de nekem ezek nélkül csak egy középszerű, lyukacsos sportdráma lett a film, aminek éppen a hiányzó részei segíthettek volna igazán többet megtudni, azon túl, amit a korabeli újságokat fellapozva megtudhatnék.

7/10
.

Niwrok írta:

Foxcather

Megintcsak egyetértek, a motivációk éppen a fordulópontoknál elég kidolgozatlanok, amikre az esetleges viszony sem mindig válasz (arra meg úgyis csak az a szétszívott hajvágós jelenet utal).

Niwrok írta:

Lehet, hogy azoknak az amerikaiaknak, akiknek a szereplők és a háttérsztori ismertsége miatt is inkább szólt a Foxcatcher, segített kitölteni a hiányzó részleteket, esetleg egy drámai illusztrációt adni, de nekem ezek nélkül csak egy középszerű, lyukacsos sportdráma lett a film, aminek éppen a hiányzó részei segíthettek volna igazán többet megtudni, azon túl, amit a korabeli újságokat fellapozva megtudhatnék.

7/10

Igen, és nem ez az első eset. Sokszor kellene egy filmhez az a bizonyos érzelmi plusz, ami a nacionalizmusból fakad (jó értelemben,persze)...

.
Kingsman: A titkos szolgálat / Kingsman: The Secret Service



"-Amikor kölyök voltam, kém akartam lenni. Piperkőc kém!
--A régi Bond-filmek a főgonoszok miatt olyan szórakoztatóak. Gyerekkoromban nekem is imponáltak a mókás, megalomán őrültek."

Már az első plakátoktól, a katana-magassarkú műláb-kombót viselő testőr-asszisztenscsaj fotójánál megkedveltem ezt a filmet, aztán úgy alakult, hogy végül csak most, a 2015-ös filmek hajrájában került a lejátszóba. Őrült ámokfutásnak tűnt elsőre is, ami karikatúrát rajzol a klasszikus kémfilmek, leginkább a James Bondok stílusjegyeiből, és a sors iróniája, hogy ezt akkor tette, amikor a legújabb Bondot a soha egyik résznél sem tapasztalt művészieskedő sznobéria juttatta az idei népszerűségi listám alsó harmadába.

A kölyök-titkosügynök műfajnak persze voltak már képviselői, a Spionfiókát például egy iskolai nyári tábor miatt elég sokszor láttam, ahogy az "ifjú tehetség megmenti a világot" sem újdonság a YA-filmek áradata mellett. De a Kingsman rögtön új szintre emelte az elborultságot, ahogy beadagolta, a kiszemelt srác, Gary (az a helyzet, hogy a film két órája alatt sem lett kisebb a viszketésem a Tökitől és az Eggsytől, úgyhogy ezeket a neveket hanyagolnám) húszas évei elejére nem pusztán alvilági trükkökben és utcai bunyóban jártas, lecsúszott olimpiaibajnok-reménység, hanem egyben profi parkouros és autóversenyző is, aki ugyan kitűnő tanuló volt a kimagasló IQ-jának köszönhetően, de angol létére nem tudja megkülönböztetni a bulldogot a mopsztól. Ehhez a karakterhez nekem sem a második gyerek- és tinédzserkorát élő, hatvanas tech-milliárdos fószer a bézbólsatyeszében, sem a már emlegetett kardlábú maca, sem az elő-Bondlányként funkcionáló svéd hercegnő (aki naggggyon hálás tudna lenni a szabadulásáért és a világmegmentésért), sem a többi szereplő nem ért fel   , sőt már meglepni sem tudtak   . És ezek működnek is ebben a filmben, bár mondjuk Valentine figurája nekem már éppen sok volt, Samuel L. Jackson és a gesztusok, a jellegzetességek miatt túlságosan emlékeztetett a Spirit - A sikító város főgonoszára, és az (sem) jött be abból a filmből.

De nem akarok ennyire előre szaladni, a Kingsman elején ezekkel még nem is nagyon tudtam foglalkozni, hiszen elsőre azon kapkodtam a fejem, hogy micsoda sztárparádé vonul fel a filmben. Természetesen nekem is Mark Hamill felbukkanása volt a legnagyobb meglepetés, de akár Michael Caine, akár Mark Strong, de még talán Colin Firth is inkább rányomta a bélyegét a remek színészekről vezetett listámra (Hamill viszont úgy játszik szinkronszínészként a hangjával, hogy azt az SW-n belül soha a büdös életben nem fogja tudni megmutatni). De még a mellékszerepekben is akadtak nekem ismerős arcok, akik, ha szükség lett volna, rá, kicsit feldobták volna a hangulatom.

Nem volt. A Kingsman nekem remek egyveleget eredményezett, aminek a jó ritmusa miatt nyugodtan és gördülékenyen keverednek a stílusok, a komolyság és a humor; a tökéletes bőrcipővel felvett, félrecsapott sapka. Ahol megfér egymás mellett a fekete esernyő és a különleges Happy Meal menü; ahol a kémszervezetnek nem csak egy vidéki angol kastélyba telepített titkos főhadiszállása van, hanem elegáns, szó szerint kirakatként működő úriszabósága is, amik között egy óriási csőposta viszi az embereket. Hihetetlen az az elegáns, mégis vagány és fiatalos stílus, ami végigkíséri a filmet, és amik miatt igazából szinte minden jelenetben volt olyan, amiken meglepődtem. Az akciójelenetek például a bolondozások ellenére is izgalmasak és pörgősek, akár az első próba feszültségére vagy az ejtőernyős ugrás gyors ötletelésére gondolok, amiknél fel sem tűnik, hogy ez egy karikatúra, sőt, akciófilmekben sem mindig látni ilyen jeleneteket... aztán váratlanul mindez néha átvált a leggagyibb rajzfilmeket idéző, minden lövésre szaltóval elrepülő áldozatos mészárszékké vagy sci-fit idéző eszközökkel lezajló bunyóvá. A nagy világuralmi tervben is van valami elgondolkodtató morbiditás, hogy az ingyen mobileszközök, a legszélesebb körű, mégis a kapcsolatokat virtuálissá tevő kommunikáció vezet az elszigeteltséghez, az egymás iránti közömbösséghez, és ezen keresztül az emberiség pusztulásához, de ahogy a hipnotizált tömegek egymásnak esnek, azt már nehéz komolyan venni.

És ahogy mindezt megpróbálja a stáb poénra venni, abban is van valami szimpatikus, amilyen eszközöket találtak erre, az meg hihetetlen. Felsorolni is nehéz, hogy hány, az alap kémfilmek jeleneteit épp csak egy frappáns csavarral továbbgondoló ötlet volt emlékezetes, de amit mindenképpen kiemelnék, az a "parkolóház" volt, az annyira zseni és annyira őrült. De nem lehet elmenni szó nélkül a templomi próba komplett jelenete mellett sem, az őrjöngve prédikáló szektavezetőtől kezdve az azt követő csavarig. Ami pedig kizárt, hogy nem egy hosszas LSD-kúra eredménye, az a csipek aktiválását követő tűzijáték-balett !

Annyira abszurd a Kingsman, hogy az agy jó eséllyel sokkot kap tőle, és védelmi reakcióként inkább elkezdi szórakoztatónak találni. Azt hiszem, ennyi baromságot, és jó értelemben vett baromságot nem is nagyon lehet egyszerre feldolgozni. De mindegy is, biztosan lesz még rá alkalom.

9/10
.

Niwrok írta:

Kingsman: A titkos szolgálat / Kingsman: The Secret Service

Annyira abszurd a Kingsman, hogy az agy jó eséllyel sokkot kap tőle, és védelmi reakcióként inkább elkezdi szórakoztatónak találni. Azt hiszem, ennyi baromságot, és jó értelemben vett baromságot nem is nagyon lehet egyszerre feldolgozni. De mindegy is, biztosan lesz még rá alkalom.

9/10

Wow!!!

Azt gondoltam, már az elején, hogy ez Nálad kevésbé lesz zsákbamacska, de hogy 9/10... az szép!

Még jó, hogy januárban pótolsz mindent, így rákerülhet a listádra. Nem lenne egyszerűbb év közben haladni a korral???

Ja, az íráshoz túl sok mindent nem tudok hozzátenni, neked még azok is jobban tetszettek, amik alapból nekem is. Ebből szívesebben néznék franchise-ot, mint a pl Bondból.

R2-D2 írta:

Még jó, hogy januárban pótolsz mindent, így rákerülhet a listádra. Nem lenne egyszerűbb év közben haladni a korral???

De, biztos... főleg, ha év közben a tökeimet vakartam volna unalmamban, hogy nincs mit nézni .

Egyébként de, persze, de ez a listázás, főleg Dylan kigyűjtése arra is jó, hogy egy kicsi visszanézzek, hogy mik maradtak ki. Nem is feltétlenül a pótlás a lényeg ilyenkor, a Foxcatcher és a Mélyütés bőven ráért volna, hanem hogy nem szeretnék kihagyni egy filmet sem a megemlékezésből, ha minimális esélye is van, hogy annyira tetszen, hogy listára akarjam venni. Ráadásul ha egy film moziban kimarad, akkor hajlamos vagyok azt mondani, hogy megvárom a filmmel nem csak a DVD-kiadást, hanem az első akciót, mert kb. így mondom azt, hogy akkor is ennyit költöttem volna, ha moziban nézem meg. Ezért van vagy 500 "tartós mozijegyem" itthon, amiknél már erősen indokolt lenne egy "Gazdit keresünk!"-akciót indítani.

Eddig amúgy is tartottam magam ahhoz, hogy a listát még az adott évben összeállítottam, és csak végszükség esetén módosítottam. De most a lista elolvasása után is még 10-12 film fennmaradt a szűrőn, plusz újranézések, és ennyit azért nem akartam kihagyni azzal, hogy "majd jövőre felkerülnek az Egyéb-listára". Lehet, hogy ezzel a rohanással csak ártottam; nem tett jót nekik és nekem, így most alig egy-kettő tűnik maradandónak közülük. Viszont enélkül lehet, hogy kimaradt volna a saját idei "Strange Magic"-em ...

Annyi haszna volt, hogy azért -hacsak nem valamit végletesen kifelejtettem- összeállt egy lista, amivel elégedett vagyok, amit vállalhatónak tartok . Holnap rakom is fel .
.

Niwrok írta:

De, biztos... főleg, ha év közben a tökeimet vakartam volna unalmamban, hogy nincs mit nézni     .

Egyébként de, persze, de ez a listázás, főleg Dylan kigyűjtése arra is jó, hogy egy kicsi visszanézzek, hogy mik maradtak ki. Nem is feltétlenül a pótlás a lényeg ilyenkor, a Foxcatcher és a Mélyütés bőven ráért volna, hanem hogy nem szeretnék kihagyni egy filmet sem a megemlékezésből, ha minimális esélye is van, hogy annyira tetszen, hogy listára akarjam venni. Ráadásul ha egy film moziban kimarad, akkor hajlamos vagyok azt mondani, hogy megvárom a filmmel nem csak a DVD-kiadást, hanem az első akciót, mert kb. így mondom azt, hogy akkor is ennyit költöttem volna, ha moziban nézem meg. Ezért van vagy 500 "tartós mozijegyem" itthon, amiknél már erősen indokolt lenne egy "Gazdit keresünk!"-akciót indítani.

Eddig amúgy is tartottam magam ahhoz, hogy a listát még az adott évben összeállítottam, és csak végszükség esetén módosítottam. De most a lista elolvasása után is még 10-12 film fennmaradt a szűrőn, plusz újranézések, és ennyit azért nem akartam kihagyni azzal, hogy "majd jövőre felkerülnek az Egyéb-listára". Lehet, hogy ezzel a rohanással csak ártottam; nem tett jót nekik és nekem, így most alig egy-kettő tűnik maradandónak közülük. Viszont enélkül lehet, hogy kimaradt volna a saját idei "Strange Magic"-em ...

Értem.

Niwrok írta:

Annyi haszna volt, hogy azért -hacsak nem valamit végletesen kifelejtettem- összeállt egy lista, amivel elégedett vagyok, amit vállalhatónak tartok   . Holnap rakom is fel   .
.

Hoppá!

Akkor igyekeznem kell....

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Annyi haszna volt, hogy azért -hacsak nem valamit végletesen kifelejtettem- összeállt egy lista, amivel elégedett vagyok, amit vállalhatónak tartok   . Holnap rakom is fel   .

Hoppá! Akkor igyekeznem kell....

Miattam aztán nem kell sietni ! Ahogy mondtad, "január vége még messze van", meg aztán nem is baj, ha van idő egy kicsit jobban -nekünk és a ReadOnly-szekciónak is- szemlézni a listákat, hátha... Lesz mit, úgy kb. a szokásos három képernyőnyi szöveggel készülök .
.