Niwrok írásai 1.0

.
Omar



Hogy a Titanic fesztiválon vetítették ezt a filmet (ami azért érdekes, mert a filmből addigra rég fellelhető volt akár a szinkronos változat is, ugye ), eszembe juttatta, hogy Artu írt róla, meg hogy meg is akartam volna nézni, csak aztán az arab filmek akkoriban háttérbe szorultak, mert kár lett volna egy ringbe ereszteni őket a Four Lionsszel. Most nézve egy érzelemgazdag, sok réteggel bíró, de az események és a jelenetek összeillesztése terén egy kicsit lyukacsosnak ható film lett. A dolog nem meglepő, csak a hozzám hasonló nézők szempontjából lehet kellemetlen, hiszen a készítők úgy lehettek vele, hogy akiknek a film szól, azok úgyis birtokában vannak a filmet kiegészítő tudásnak... én meg nem.

Pár kósza hírfoszlányon kívül kb. annyit tudtam a filmbeli falról, ami a World War Z-ben benne volt belőle, de persze ha már felhívják rá a figyelmem, nyilván utána is olvasok valamennyire, így most már nagyjából el tudom helyezni az egész West Bank Barrier dolgot. De ha az ember nincs tisztában a történelmi háttérrel, akkor is elképzelheti, hogy egy város közepére felépített, nyolc méter magas fal hány életet zár el egymástól, rokonokat, barátokat, szeretőket, és így jár Omar is, aki ha találkozni akar a gyerekkori haverjaival, Tarekkel és Amjaddal, meg előbbinek a húgával, Nadiaval, és nem akar az átkelési pontokon vesztegelni, akkor akár naponta meg kell másznia az erre rendszeresített kötélen a falat. Mondjuk azt nem igazán értettem, hogy ha annyira figyelik a falat, hogy időnként rá is lőnek Omarra, és állandóak az őrjáratok, akkor miért nem vagdossák le a kötelet, de ők tudják... Érdekes volt ez a fal dolog, a romantikus krimi-dráma keretei között a film megmutatta, hogy nem is feltétlenül a fizikai falakkal lenne itt gond, mert -ahogy látszik- azok még csak-csak átjárhatók.

A falon átívelve két történetszál fonódik egymásba, igazából egy személyes és egy társadalmi. Az előbbi lenne Omar kapcsolata Nadiával, ami egy évek óta érő titkos viszony, kis üzenetekkel, versekkel, de ez a fal nélkül sem egyszerű, mert a családi és a baráti kapcsolatok miatt Omar nehezen szánja rá magát, hogy Tarek elé álljon a lénykéréssel. Az események alakulása miatt aztán egyre távolabb kerülnek egymástól, hazugságok és bizalmatlanság próbál közéjük férkőzni. Ennek egyik oka a másik szál, ami természetesen az izraeli-palesztin konfliktus. A három fiú ugyanis terrorista/szabadságharcos (a nem kívánt rész törlendő), akik a film elején merényletet követnek el egy izraeli katonai bázis ellen, lelőve egy katonát. Az izraeli hatóságok hiába tudják, hogy Tarek egy nagyobb csapat feje, nem tudják elkapni, kapóra jön viszont nekik Omar, akit a merénylettel összefüggésben börtönbe záratnak, aztán mindenféle módszerekkel, zsarolással és fenyegetéssel próbálják rávenni, hogy besúgó legyen, majd miután kiengedik, akkor is folyamatosan a nyomában vannak, zaklatják, egyre gyanúsabbá téve őt a többiek szemében. Bevallom, lehetett bármilyen szívmelengető is a románc, mégiscsak a másik vonal volt érdekesebb, ami hol pszichothrillerként, hol politikai krimiként teljesített, hol meg egészen jó kis menekülős akciófilm lett belőle. Ebből leginkább egy jelenetet jegyeztem meg a sok jó közül, amikor az őrjárat katonái tesztelik és szívatják Omart, láthatóan csak azért, mert megtehetik; ebben volt igazán benne az ottani élet kiszolgáltatottsága, de tulajdonképpen mindkét oldalon, mert ahogy R2 is írta, a filmben elég visszafogottan ábrázolt a konfliktus intenzitása, nem látszik a mindennapos háborús helyzet, nem csapódnak be lépten-nyomon rakéták, de ahogy az is benne van, hogy egy palesztin golyó bármikor kilyukaszthatja a torkod, a másik oldalon ugyanúgy bármikor eltűnhetsz egy izraeli börtön süllyesztőjében, anélkül, hogy bárki tudná, hol vagy vagy élsz-e egyáltalán.

Emellett a filmet remek képek és érdekes technikai megoldások tarkítják. Elsőként például az tűnt fel, hogy teljesen hiányzik a zene, mint hangulatfokozó eszköz, és emellett a szöveg is meglehetősen kevés. Ami nem ártana néha, mert az események ugyan önmagukért beszélnek, de a szereplők elég kifejezéstelen arccal tudnak egymásra nézni, Nadia és Omar például sokszor csak néz egymásra mosolyogva, de nem érződik mögötte semmi, és ugyanúgy néznek egymásra a 8., mint a 80. percben, pedig közben azért történt egy s más. Ezen túl feltűnően jó az operatőri munka, nagyon sűrűek viszont a vágások, jelenetváltások, és ettől tényleg nehéz követni, hogy kivel mi mikor történik, néha szinte csak a sebek gyógyulása mutatja az időt. Vagy ott van az, hogy az is csak sejthető, egyáltalán kit látunk, és hogy annak a jelenetnek mi a szerepe a történetben. Ilyen volt nekem például az, amikor Omart láttuk öltönyt venni, ami nem látszott kapcsolódni sehova, és már az is eltartott pár másodpercig, amire felfogtam, hogy az Omar... addigra meg kb. vége is volt a jelenetnek.

És hogy tiltakozás volt a film Oscar-jelölése ellen? Nos, az a kört már a rendező, Hany Abu-Assad előző filmje, a két barát öngyilkos merénylővé beszervezését bemutató Paradise Now is lefutotta (nahát, ebből még volt magyar DVD is!), hogy a jelölés egyet jelentett Palesztina kvázi elismerésével, ami nyilván nem tetszett Izraelnek (érdekes aktualitást ad mindennek, hogy pár napja már a Vatikánt is ki lehet pipálni az elismerők listájáról). De mindig ott lehet a háttérben az, hogy az ellenfelek ritkán szeretik, ha a másik fél érvei, nézőpontjai is meghallgattatnak, mert -ahogy mondani szoktam- a végén még kiderül, hogy egy konfliktusban nem a "jó" és a "rossz" áll egymással szemben, hanem az "egyik" meg a "másik".

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Omar

De mindig ott lehet a háttérben az, hogy az ellenfelek ritkán szeretik, ha a másik fél érvei, nézőpontjai is meghallgattatnak, mert -ahogy mondani szoktam- a végén még kiderül, hogy egy konfliktusban nem a "jó" és a "rossz" áll egymással szemben, hanem az "egyik" meg a "másik".

7,5/10
.

Hmmm... az 5% különbség az gyakorlatilag semmi.

Köszi, és örülök, hogy tetszett.

Igazából már csak az Alabama és Monroe-ra meg a Szerelemre vagyok kíváncsi, azokhoz mit szólsz.



.

R2-D2 írta:

Igazából már csak az Alabama és Monroe-ra meg a Szerelemre vagyok kíváncsi, azokhoz mit szólsz.

Tudom, nem először mondod ezt a két filmet ...
Annyit tudok mondani, amit eddig is: képben vannak, nem engedtem el egyiket sem, de egyelőre vannak filmek, még azok között is, amiket te ajánlottál, amikre inkább kíváncsi vagyok .
.

.
Banshee S2



"Tudod, mi a rosszabb annál, ha szétverik a töködet egy baseball-ütővel? Ha kétszer verik szét!"

Amikor pár hónappal ezelőtt írtam az első évadról, akkor tulajdonképpen egy érdekes, egyedi karakterekkel felvértezett, jócskán véres, de közepes akció-filmsorozatot vázoltam fel, amiben a börtönből frissen szabadult gyémánttolvaj egy halott sheriff személyiségét ellopva próbálja újra felvenni a kapcsolatot a volt társával és szerelmével, Anával, aki azóta Banshee kies városkájában Carrieként boldog feleség és anya lett, miközben a volt főnökük, Rabbit mindkettejük után hajtóvadászatot folytat. Ahogy az epizódnyi kis bemelegítő történetek kezdtek összefonódni valami sokkal izgalmasabbá, ahogy Rabbit rábukkan a rejtőzködő párra, és ez együtt járt fél Banshee leamortizálásával, illetve ahogy a helyi amish gengszter Proctor akasztja össze a csatabárdot a Longshadow-családdal, úgy nőtt meg a bizalmam a sorozatban. Reméltem, ha már ilyen illusztris gárdát hoztak össze, fűszerezve az FBI-jal, a CADI sheriffhivatal elit osztagával és az igazi Lucas Hood frissen felfedezett holttestével, akkor nem a dugás-lövöldözés-verekedés hármasfogat lesz csak a téma az új részekben, hanem ez is bonyolódni fog, a majdnem előre látható végkimenetelekig.

A fentiekhez képest nincs túl nagy változás, de ami van, az mind a sorozat előnyére történt, legalábbis szerintem. Az epizodikus sztorik ugyan megmaradtak (pl.: Siobhan férje), de ahogy reméltem is, ha már ilyen jó karaktereket ugrasztottak egymásnak, akkor illik ezekkel foglalkozni inkább, mint holmi motoros bandákkal meg amatőr drogkotyvasztókkal. Az például nagyon bejött, ahogy Proctor és az amúgy is törzsi belharcokba bonyolódott Longshadow-k "üzengetnek" egymásnak, lófejek helyett stílszerűen marhafejekkel, tovább görgetve az első évad végén csúnyán "bedőlt" szállodaprojekt hatását. A világ kitágítása, az új szereplők bevonása miatt az is jó, ahogy az amúgy is feszült helyzetben gyilkosság történik, és az amish Rómeót vádolják a kinaho Júlia megölésével, mert mindkét népcsoportot jobban megismerhetjük ezáltal.

Ez amúgy is jellemző az új évadra, hogy inkább a drámai vonal került előtérbe, az akció és a dugások rovására. Ennek egyik oka az, hogy Rabbit látogatása alatt történtekért kellett egy bűnbak, aki végül Ana/Carrie lesz, még ha csak minimális időt is kell sitten töltenie. Ez viszont nem lesz könnyű sem neki, a gyerekeitől távol, a férje és Deva rosszalló hallgatásától kísérve, sem Lucasnak, akit minden alkalommal megvisel a börtön közelsége, aki még mindig nem érzi úgy, hogy kiszabadult volna a falak közül, és aki még mindig úgy néz minden képkockán, hogy nem tudni, a következő pillanatban sírni kezd majd, vagy a torkodnak ugrik. Közben meg a múltja is kísérti; Lucas hiába illeszkedett be mostanra, ami kb. azt jelenti, hogy a hatásköri túllépései vagy a vitatható módszerei felett egyre többször hunynak szemet azok hatékonysága miatt, az álcája viszont egyre több helyen feslik fel (mondjuk az ehhez kapcsolódó, áthúzódó cliffhangert elég csúnyán zárták rövidre...), és amennyire Job sürgeti, hogy lépjenek már le Bansheeből (még mindig a travi hackernek vannak a legjobb dumái és stílusjegyei ), Sugar éppen annyira marasztaná, mert legalább történik valami. Persze ettől még testnedvekből is van éppen elég, Lucas még mindig vágásokkal és vérömlenyekkel a fején várja a stáblistát, ahogy a nőket is előbb megdugja, és csak utána kérdezi meg a nevüket, már ha.

Mindehhez még látványban is sokat fejlődött a Banshee. Sokkal jobbak a beállítások, kifejezőbbek a drámai helyzetekben, miközben az akciójelenetek megmaradtak ugyanazon a magas szinten, ahol eddig is voltak. Hangulatosabb és minőségibb összhatása volt nekem az egésznek, mert amíg az első évad megrekedt egy "B" kategóriás akciófilm szintjén, ezúttal már szinte túlzásba is vitték a művészinek ható képeket, a lassításokat, a szereplők néma távolba révedését, ahol már nincs helye a szavaknak, mert úgyis mindenki tud mindent. Sokkal több ötlet érződik belőle, mint eddig, jobban kijönnek a zenei aláfestések, és ehhez mérten nem egyszer teljes részeket szentelnek a karakterdrámáknak, legalábbis nekem ilyen volt a "The Truth About Unicorns" rész. A ló másik oldalára meg mondjuk az évadzárónál estek, amit egy teljesen felesleges, csak a párhuzam miatt (amiből jóval érdekesebbek és kifejezőbbek is akadnak az évad során) szükséges visszaemlékezéssel vezetnek fel húsz percben, aztán jön némi lövölde, és a maradék 15 percre csapták össze azokat a cliffhangereket, amiket a következő évad felvezetésének szántak.

Ettől még ez, ami ebben az évadban volt, egy sokkal jobb arány nekem. Ez már nem az "unaloműző"-kategória, hogy nem baj, ha napok-hetek kimaradnak a részek között. Persze vannak hibái, a történet még mindig nem tart igazán sehova, csak a karakterek után kullog, de legalább nem gáncsolja már annyira a szórakozást. Ezt már nyugodt szívvel tudom ajánlani.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Banshee S2

Ettől még ez, ami ebben az évadban volt, egy sokkal jobb arány nekem. Ez már nem az "unaloműző"-kategória, hogy nem baj, ha napok-hetek kimaradnak a részek között. Persze vannak hibái, a történet még mindig nem tart igazán sehova, csak a karakterek után kullog, de legalább nem gáncsolja már annyira a szórakozást. Ezt már nyugodt szívvel tudom ajánlani.

8/10
.

És a harmadikat még inkább dicsérik.


Nem tudom, egyszer a távoli jövőben talán.

.
Project Almanac



David az átlagos okostojás végzősök mindennapjait éli: próbál valami technikai újdonságot összehozni, amivel esélye lenne nem csak bejutni, hanem ösztöndíjat is nyerni a MIT-re, együtt lóg a haverjaival (Adam, Quinn) és a húgával (Christina), és mindeközben tűri, hogy a csaj, Jessie, aki után titokban vágyakozik (az esélytelenek nyugalmával persze rögtön a suli legnépszerűbb lányára pályázva), átnéz rajta. A várt felvételi végül felemás eredménnyel zárul, mert David bejut az egyetemre, de a megítélt ösztöndíja túl kevés ahhoz, hogy a család finanszírozni tudja a tandíját. Remélve, hogy talál valami eladhatót a tíz éve meghalt, szintén csodabogár apja tervei között, valami hihetetlenre bukkan: egy videóra a hetedik szülinapjáról, amin ő is ott van... mármint a 17 éves önmaga! Az új infó birtokában nagy lelkesedéssel veti bele magát az apja műhelyének átkutatásába, és mivel a dolog már kvázi megtörtént, így szinte magától értetődik, amikor egy időgép tervei kerülnek elő. David technikai tudása elegendő az összerakásához, a többiek pedig bármilyen őrültségbe belemennek, hogy az alkatrészeket előkerítsék és a feltételeket megteremtsék, és még az sem akadály, amikor Jessie is belekeveredik a dologba. Az élmény túl nagy, a megszerezhető előny túl vonzó, és amíg betartják a maguk által felállított szabályokat, úgy tűnik, minden rendben zajlik... de persze, hogy fel kell azokat rúgni a valakinek...

Mint gyakorlatilag minden időugrálós filmre, természetesen erre is felfigyeltem, amint először hallottam róla, és ahhoz képest, hogy az utóbbi időben miket láttam ebben a témában (Coherence, Repeaters, Time Lapse), ebben kellemetlenül csalódtam. Nem is azért, mert ragaszkodtak a found footage stílushoz (most mondom, gyorsan túl kell épni rajta, hogy hány idióta helyen miért kapcsolják be a kamerát, mert még az amúgy is gyenge lábakon álló filmélményt is szétcseszheti ), hanem mert az időutazó tinikhez képest is abszurd hülyeségek vannak benne, és mindezt csálé ritmussal vezetik fel.

Mind a három említett filmben volt újszerűség, melyikben több vagy kevesebb, de akár még idevehetem a +1-et vagy a Primert is, ebben viszont kevés, ami meg van, arra alig szánnak időt. Ahogy a Repeatersben, itt is abból lehetett volna kihozni többet, hogy milyen az, amikor többen vesznek részt a visszaugrásokban, de ez csak a többiek zavarából látszik, amikor olyan eseményekről próbálnak beszélni vagy hivatkoznak rájuk, amire a másik nem emlékezhet, hiszen az a kiindulás és a végpont közötti időben történt. Az is adott, hogy tinikről van szó, így persze az időutazással elérendő dolgok is olyan tinisek, a lottós, a piszkálásokért visszavágós és a csajbecserkészős "projekt" még jó is, de például a vizsgás már nekem volt kínos a végére, főleg, hogy már az első után is mekkora arca lett Quinn-nek, azt meg nem is értettem, miért nem akad fenn a tanár azon, hogy azelőtt tudja a kérdésekre a választ, mielőtt feltette volna azokat. Az sem egy rossz dolog, hogy itt is retúr utazások vannak, azaz elugranak, megcsinálnak valamit, aztán ugyanolyan időtávra visszaugranak a módosított idővonalon, így igazából csak a visszaugrás után látják, mit is okoztak, de ennek igazából csak az utolsó harmadban van szerepe. Jó az, hogy foglalkozik az időugrások keltette eseményhullámokkal is, nem csak a közvetlen befolyásaival, hiszen ha ők hatnak valakire, akkor az máshogy hat másokra, és így tovább, mert ez lenne amúgy az igazi pillangó hatás, hogy eltörik egy láb, és négy "áttételen" keresztül lezuhan egy repülő... aztán erre is mennyi jut, öt perc?

Merthogy a ritmus: tíz perc, amire legalább a kamera előkerül, húsz perc, amire XBoxból meg autóaksikból létrejön a működő prototípus, amúgy csak bénázás, aztán beépül a kisautó a falba az ugrás után, de nem baj, vagizni kell, kísérletezzünk rögtön magunkon, ami után jön a kb. tíz perces partifilm. Na, nálam ott fogyott el igazán a cérna, mert az a falnál játszódó részt leszámítva arról szól, hogy mekkora király a stáb, hogy ott lehettek és forgathattak, amikor az Imagine Dragons fellépett a 2013-as Lollapaloozán, és felmehettek a backstage-be is, amit csak akkor sikerült viccesnek, és nem időhúzósnak találni, amikor rátaláltam erre a felvételre (0:45) ... de ennek akkor sincs köze az időutazáshoz, főleg nem ilyen hosszan. És ezen túl is akad éppen elég parasztvakítás, sokadszor már a levegőben pörgő szerszámokat meg a lassítva kifolyó Red Bullt is untam.

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen, de sokszor nagyvonalúbb, értelmezhetetlenebb és feleslegesebb részek vannak benne annál, amit szó nélkül tudomásul vennék, pedig kellemes ötletek is akadnak benne, amit majd egy másik film -remélem- ki fog aknázni. A Pillangó-hatás már rég végigrágta majdnem mindazt a témát, ami itt megjelenhetne, és csak mert hozzátársították a Chronicle-t, még nem lesz elég egy szórakoztató filmhez; már csak azért sem, mert az előzetes alapján egy sokkal pörgősebb filmre készültem. Legalábbis nekem így jött le, de talán majd nektek/neked...

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Project Almanac

Legalábbis nekem így jött le, de talán majd neked...

6,5/10
.

Ez jó.

Én is hallottam róla, terveztem is, de most még nem nagyon fér bele. De ami késik, nem múlik.

.
Hannibal S1



Bevallom, ez a sorozat, bármilyen népszerű is, kettős hátránnyal indult nálam, azért sem néztem meg eddig... meg hát az ajánlás sem tette éppen kihagyhatatlanná ... Az egy dolog, hogy ennek is láttam premierkor az első részét, ahogy az AHS-ét is, és mert nem jött be, dobtam a többit, a másik, hogy bármennyire is szeretem a krimiket, a YA-filmekhez hasonlóan belefáradtam a szuperképességes-nyomozós, futószalagon nyomott, parasztvakítós-idétlen bűnügyi sorozatokba... azt hiszem, akkor tört el bennem valami, amikor a CSI:NY-ban lelőttek valakit egy kormányzárból átalakított shotgunnal, és még valami koponyacsontba nyomódott tábla is szerepelt az epizódban, mert az áldozat pont valami ilyen szuperritka betegségben szenvedett. A Hannibal első részében meg ugyanezt láttam, Will személyében azt, aki két lepkefingból megmondja a gyilkos TAJ-számát, és aki mellé Dr. Hannibal Lecter a bizarr-groteszk aláfestés.

Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy ezért kár volt aggódnom: a Hannibal nyomozós sorozatként értékelhetetlenebb, mint bármi, amit eddig láttam, így képtelen voltam annak tekinteni. Az egy nulla, ahol a nyomozók annyira tehetetlenek, hogy egy sima munkahelyi meg egy otthoni telefon hívását nem tudják lenyomozni, de mellé akkora mázlijuk van, hogy éppen azt az egy képkockát találják meg egy bolti CCTV-felvételek százmillióiból, amin az a személy van, akit talán keresnek. Az egész semmi más, mint sokkolónak szánt, de rólam az ürességük miatt lepergő hullakompozíciók színes albuma (évekkel ezelőtt láttam egy filmet, az Anamorphot, az volt ilyen), amihez mellékeltek egy jellegtelen FBI-os csapatot elterelés gyanánt... A nyomkeresés és a következtetések csak sallangok (hasonlóan az olyan drámai helyzetekhez, mint Crawford feleségének jelenetei), és még ha az évad közepe-vége felé akadnak is esetek, ahol kevésbé lóg ki a lóláb, csekély számuk és légből-kapottságuk miatt csak esetlenül asszisztálnak ahhoz a két dologhoz, amiről a Hannibal valójában szól.

Pontosabban egyhez, Will Graham és Dr. Hannibal Lecter szellemi-pszichológiai párviadaláról, ami során az amúgy is instabil elmeállapotú, hallucinációkkal és bizonytalansággal terhelt Will mások őrültségébe képzelve magát -mintegy az empatikus képességének használatára kimért árként- egyre mélyebbre merül a sajátjában (ahogy mondjuk Lorraine Warren tette ezt a szellemvilággal a Démonok közöttben), miközben Hannibal doktor, "véletlenül" belekeveredve az ügybe, próbálja vékony jégen tartani őt, nyájasan a barátságát bizonygatva. Nos, igen, bármi is a látszat, ez nem a "Minek az embernek barát, ha ilyen ellenségei vannak?", hanem a "Tartsd a barátaidat közel, de az ellenségeidet még közelebb!" esete, mert sokszor érződik, Will minél több időt tölt a jó doktorral, annál több kirakós gyűlik a fejében, annál egyértelműbb következtetéseket von le a bemutatott és több ponton összefüggő gyilkosságok természetéről, egyre közelebb jutva abban, hogy ez együttesen mennyire igaz Hannibalra... így aztán a dokinak nincs is nagyon más lehetősége és feladata, mint hogy felügyelje, Will milyen közel jutott hozzá, és szükség szerint egy kicsit összezavarja, hátráltassa, amiben az évadba tölteléknek bepasszírozott gyilkosságok, mint például az angyalos és a kádas, valamint tonnányi véletlen (pl. Will betegsége) vannak a segítségére... és hogy közben mindebben élvezetet nyerjen, hogy az életművét, ahogy az ételeit is, csodálattal fogyasszák.

A nézőnek persze könnyű dolga van, mert Dr. Lecter stílusára és különleges íz(le)lésére azok is emlékeznek, akik Willre a korábbi filmekből már nem (pl.: én, mert a Vörös Sárkányt még moziban láttam egyszer), de még a bizonytalanok is pillanatok alatt helyre kerülnek a jelenetek közti gyakori átkötések miatt, ahogy mondjuk arról beszélnek, hogy hogyan vágták ki az egyik áldozat tüdejét, a snitt után meg kapunk egy gyors bevágást arról, ahogy a doki egy szép méretes tüdőt varázsol konyhakészre éppen. Ezek a képek és maga a néző tudása teszik bizarrá azokat a vacsorapartikat, amiket a doki a vendégeinek csap spontán, ahogy "valahogy" mindig előkerül a hiányzó szervek ügye, és ahogy már az első részben is meggyőződhet bárki Dr. Lecter jelleméről, miközben egyre gyanúsabban viselkedik, és mintegy a színfalak mögött fordul csak a csapat ellen. És még ezt is képes megkeseríteni a nyomozás korábban említett színvonala, hogy Hannibal köré micsoda idiótákat és töketleneket kellett a forgatókönyvbe írni, akik még ha homályban is vannak tartva, de még csak gyanakodni sem kezdenek rá... és igen, ezen a ponton tényleg eszünkbe juthat Palpatine szenátor ... Ez nálam még akkor is így van, ha itt nem is az a kérdés, hogy Will mikorra tudja elkapni Hannibalt, hanem hogy Hannibal meddig és milyen őrült manőverekkel, manipulációkkal tudja ennek elkerülhetetlenségét elkerülni, miközben azért valahogy csak megszerzi a mindennapi betevőt.

Igazából ami a legjobban tetszett a Hannibalban, az nem is Dr. Hannibal Lecterhez kötődik, de jelentéktelensége okán még a sorozathoz sem nagyon, hanem ahhoz, hogy ezt is Bryan Fuller csinálta, gyakorlatilag mindenesként. Na, ő aztán nem az a fickó, aki futószalagon nyomná a sablonokat, és lehet, hogy nem tetszik valakinek, ahogy mondjuk Jackson Pollock sem tetszik mindenkinek, de azt rögtön tudhatja bárki, aki ismeri, hogy naná, mi más is lehetne ez, mint egy Fuller. Az például másoknál is előfordul, hogy szívesen dolgoznak egy színésszel, aki többször felbukkan náluk (ahogy itt is ilyen az Alanát alakító Caroline Dhavernas, és más ismerős arcok is felbukkantak még tőle), de neki az a mókás szokása, hogy nem csak a színészt, hanem a karakterüket is átemeli egyik sorozatából a másikba, mintha egy szereplő cameozna, mintha minden munkája egy Fuller-univerzumnak lenne a része, és talán akkor volt először pozitív érzésem a Hannibal irányába az elismerésen kívül, amikor a második részben Gretchen Speck-de-már-nem-Horowitz megérzett a gyógyszertárba kiváltani az inzulinját .

Ahogy Fuller neve jobban képbe került, úgy került helyre vele az, hogy a hangulat talán kényelmetlen, a képek pedig szürreálisak, de a céljukat, a feszültség gerjesztését és a betekintést Hannibal és Will elméjébe -mintegy rákényszerítve a nézőre Will képességét-, maximálisan betöltik. A zene inkább felfogható állandóan a háttérben zúgó zajnak, amit néha feldob egy kis csengettyűszó, a párbeszédekben, főleg Hannibal szavaiban mindig van valami kis kétértelműség, és legyen szó akár Will látomásairól, akár a doktor lakásáról/rendelőjéről, a képekre, díszletekre az a minimum, hogy precíz és művészi. Nagyon tetszett például, ahogy Will megemlítette a keresett sorozatgyilkos teatralitását, mert addigra már többször feltűnt, hogy Dr. Lecter irodája mennyire színpadias, legyen szó akár a mértanilag tökéletes beállításokról, akár a bútorok elhelyezkedéséről, mert bizony csak akkor látunk a színfalak mögé, ha azt biztonsággal megmutathatja. A színészeknek is ezt lehetett a legnehezebb megcsinálni, azaz azt, hogy a legcsekélyebb kétely vagy mesterkéltség se üljön ki az arcukra, amikor egy "közismert" sorozatgyilkosra mosolyognak vacsora közben, a "csemegékkel" a villájukon, amihez Hugh Dancy-nél még hozzájött a pszichózisok bemutatása Willként. Mads Mikkelsen pedig annyira jól hozza Lecter figuráját ezzel az állandó kimértséggel, a félmosolyokkal, rideg céltudatosságával és az arcára, testtartására is kiülő szellemi fölénnyel, hogy még egy pár évad, és halványítani fogja még Sir Anthony Hopkins alakítását is.

Készséggel elhiszem, hogy csak én vagyok túl prosztó és/vagy nem elég kifinomult az efféle "haute cuisine"-hez, de bármilyen jók is az alapanyagok, vagy pazar a tálalás, ahelyett, hogy az ízharmóniában és különlegességekben tobzódtam volna, én bizony arra gondoltam közben, hogy ez a fél fogamra sem elég, és mennyivel szívesebben ennék ehelyett egy rántott csirkét vagy akár egy mákos tésztát. És ez még akkor is így van, ha máskülönben szívesen gondolkodom el rajta, mire gondolhatott a költ... a szakács főzés közben.

7,5/10

Igen, ennyire el van baszva nekem az egész a nyomozások bénaságával, erőltetettségével, következetlenségével és a sok parasztvakítással, miközben pont a lelki-pszichológiai része tetszett volna... de ahogy a mondás tartja, "nincs az a szarvaspörkölt, amit ne rontana el egy csipet szar", ez meg nem is csak egy csipet, de legalább csak az évad első felére jellemző inkább...
.

Niwrok írta:

.
Hannibal S1

7,5/10

Igen, ennyire el van baszva nekem az egész a nyomozások bénaságával, erőltetettségével, következetlenségével és a sok parasztvakítással, miközben pont a lelki-pszichológiai része tetszett volna... de ahogy a mondás tartja, "nincs az a szarvaspörkölt, amit ne rontana el egy csipet szar", ez meg nem is csak egy csipet, de legalább csak az évad első felére jellemző inkább...
.

Hehe. Még jobb is az értékelésed, mint az enyém volt. De nyugi, a második évad SOKKAL jobb lesz.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Hannibal S1

7,5/10

Igen, ennyire el van baszva nekem az egész a nyomozások bénaságával, erőltetettségével, következetlenségével és a sok parasztvakítással, miközben pont a lelki-pszichológiai része tetszett volna... de ahogy a mondás tartja, "nincs az a szarvaspörkölt, amit ne rontana el egy csipet szar", ez meg nem is csak egy csipet, de legalább csak az évad első felére jellemző inkább...

Hehe. Még jobb is az értékelésed, mint az enyém volt. De nyugi, a második évad SOKKAL jobb lesz.

Attól függ, ugye, merthogy a hasonló értékelés úgy jött ki, hogy nagyjából "fordítva" láttuk jónak a Hannibalt .
.

.
NO



Ez megint egy olyan film, ami nem is igazából filmként teljesíti feladatát, hiszen a kor hiteles megidézésén vagy a színészek alakításán kívül nem sok filmszerű van benne. Sokkal inkább az a funkciója, hogy egy nemzetközi szinten kevésbé ismert vagy mára elfelejtődött dologra hívja fel a figyelmet, és ehhez egyfajta illusztrációt és keretet adjon.

Ami elsőként szembetűnt, az az igyekezet volt, hogy magát a filmet korabelinek (1988-89) láttassák. Ezt szolgálta a 4:3-as képarány, az időnkénti borzasztó fényelés, a színvilág, és ez a rendezői koncepció egy dolgot ért el nálam: sokkal inkább lett nekem ez egy werkfilm, mint tényleges film. Az egész túl töredékes, ide kap, oda kap, és kb. fél-egy perces etapokon keresztül próbálja végigvinni a történetet, de nálam ez nem igazán működött, a rengeteg arcban és szereplőben könnyen elvesztem, és amire felfogtam volna mondjuk, hogy éppen a Pinochet-pártiak megbeszélésén vagyunk, addigra már a főszereplő otthon kisvasutazott a gyerekével. Ugyanígy zavaró volt nekem, amit szintén rendezői koncepciónak véltem, azaz hogy a szereplők legtöbbször suttognak, ami gondolom megint csak azt akarta kifejezni, hogy milyen ellenszélben is kellett a filmbeli kampányt lefolytatni.

Maga a történelmi lecke ütős lett, de ez önmagában következik a korszakból és az eseményből. A lényeg ugye annyi, hogy Pinochet nemzetközi nyomásra 1988-ban, 15 évvel az erőszakos hatalomra kerülése és a központilag elhallgatott tisztogatások után kénytelen volt népszavazást kiírni arról, hogy megtarthassa-e újabb évekre a pozícióját. Hogy az esélyek kiegyensúlyozottak legyenek, ezért a SI és a NO kampánystábja is napi 15 percet kapott négy héten át a késő esti órákban, hogy a saját álláspontját képviselje. Az pedig maximálisan átjött a filmből, hogy ez mennyire is volt "kiegyensúlyozott", amikor a SI mögött ott állt a teljes államapparátus, a média "fennmaradó" része (tehát 23,5 óra), meg a 15 év félelemmel vegyes rejtőzködés, a NO pedig épp csak annyi erőforrást kapott, amivel a kisfilmjeik elkészülhettek ugyan, de túl nagy veszélyt nem jelentettek a hatalomra. Ez belső megosztottságot is okozott a NO-n belül, mert ugyan ez volt az első alkalom, hogy az ellenzéki vélemények a tévén keresztül is nyilvánosságot kapjanak, a szavazás kirakatjellege miatt azonban sokat attól féltek, az egész csak arra jó, hogy bábként asszisztáljanak Pinochet hatalomban maradásához. És mintha ez nem lenne elég, a NO stábtagjai folyamatos zaklatásokat és fenyegetéseket kénytelenek elszenvedni, már eleve onnantól kezdve, hogy a központi szereplő Rene Saavedra (Gael Garcia Bernal alakításában), a NO kreatív felelőse egy olyan reklámügynökségnél dolgozott, ahol a közvetlen főnöke vezető pozícióban volt a SI-nél.

A SI és a NO politikai marketingjét és kommunikációját pedig egyszerűen imádtam, mert az 25 éve is hasonló volt, mint napjainkban, és ez hozta el az igazi tanulságokat, érdekességeket. A SI termelési riportok száraz adataival próbálta kezdetben érzékeltetni, hogy mekkora is volt a gazdasági fejlődés, míg a NO az elnyomás áldozataira, az eltűnt -a családjuk tudta nélkül meggyilkolt- ezrekre, aszemélyes tragédiákra akarta felhívni a figyelmet, Saavedra azonban nyugatias szellemben élt és dolgozott, így más elképzelése volt... és belevitte a kampányba mindazt, amit a korábbi reklámfilmjeiben is sikeresnek bizonyult, hogy ezzel más szegmenseket is meg tudjanak szólítani, például a fiatalokat. Az ellenzéki pártok sanda tekintetétől kísérve lett így aztán a NO egy oltári nagy, színes, mosolygós buli, aminek saját himnusza volt, de írtak egy romantikus-szakítós dalt is belőle (aminél zseniális volt a folyamatos Pinochetes áthallás és a NO sulykolása). És éppúgy benne volt a marketingnek az a sajátossága, hogy annak nem a terméket kell bemutatnia, hanem "csak" a termék fogyasztása által bemutatott elégedettséget, a NO szabadsága helyett ugyanezzel a képsorral simán lehetett volna gyümölcslét vagy hajbalzsamot is reklámozni, és azt éreztem, teljes joggal gúnyolódnak némelyik kisfilmen a SI megkeseredett öregjei. Igaz, ők is tudtak meglepőt húzni, ami meg a politikai reklámok adok-kapokjából adott egy kis ízelítőt, a NO egyik filmecskéje ugyanis egyszerre idézte a Szeszélyes évszakokat és Benny Hill munkásságát (ez volt az ágyjelenet), ami hatalmas poén volt, de az még annál is nagyobb volt, ahogy a SI lecsapta a magas labdát .

Ennek a filmnek biztos így kellett elkészülnie, akik ezen keresztül szerettek volna bemutatni valamit, azok biztos ezt érezték célravezetőnek. Nekem azonban az a rész, ami tényleg a film volt, csak átkötést jelentett két, valós felvételekből összevágott blokk között, mert ez utóbbiak sokkal jobban bejöttek. Nem lebecsülendő az ezekben levő munkát és bátorságot, az archív felvételeket érdekesebbnek tartottam, azokat összeválogatni viszont nem volt akkora kunszt (talán inkább az előkerítésük), a drámai rész meg nem is mindig működött. Röviden: amit bemutat, az jó és érdekes, ahogy bemutatja, az nem annyira, és a keretsztori legnagyobb érdeme, hogy a többit eljuttatta hozzám... és persze Artu ajánlásán keresztül .

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
NO

Röviden: amit bemutat, az jó és érdekes, ahogy bemutatja, az nem annyira, és a keretsztori legnagyobb érdeme, hogy a többit eljuttatta hozzám...

7,5/10
.

Köszi!

Szerintem sem az évtized filmje, de érdekes kitekintés a mainstream vonalából. Inkább ezerszer egy NO, mint mondjuk egy tegnapi Poltergeist...

Ja, meg remélem jól működött a feliratom...

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Hannibal S1

De nyugi, a második évad SOKKAL jobb lesz.

Attól függ, ugye, merthogy a hasonló értékelés úgy jött ki, hogy nagyjából "fordítva" láttuk jónak a Hannibalt    .

Ettől féltem ... Az ötödik résznél tartok, és ami jó volt az S1-ben, az most is jó, ami meg nem tetszett benne, az most is ugyanolyan vacak. Csak így ugyanazt egy második körben már sokkal jobban unom...
.

Niwrok írta:

Ettől féltem ... Az ötödik résznél tartok, és ami jó volt az S1-ben, az most is jó, ami meg nem tetszett benne, az most is ugyanolyan vacak. Csak így ugyanazt egy második körben már sokkal jobban unom...
.

Mindegy, most már nehogy eldobd. A vége jó lesz.

.
Hannibal S2



Ahogy egy rövid kommentben már jeleztem, a Hannibal nekem még mindig az a sorozat, ami bármilyen minőségi is, hiába rágom, se lenyelni, se kiköpni nem tudom. Mintha azt várnám, hogy a bizarr gyilkosságok, a zene, Will és Hannibal párviadala, a pszichológiai eszmecserék vagy a művészi beállítások egyszer összeállnak, és élvezni kezdem, amit úgy érzem, élveznem kellene, és az én hibám, hogy nem tudom. Így meg marad régi bölcsek nagy mondása: a legnagyobb hülyeség újra és újra ugyanazt csinálni, várva, hogy egyszer más lesz az eredménye.

Végülis ezt mégsem mondhatom, mert a Hannibal nem csak ugyanazt a helyzetet próbálja továbbgöngyölíteni, hanem alapjaiban változik meg Hannibal és Will kapcsolata és a helyzete is. Most már Will nem beteg, akinek az agyvelőgyulladás-tüneteit a doki kénye-kedve szerint fokozza, és teszi Willt a teveszméinek foglyává, hanem tényleges fogoly, megvádolva és gyógykezelésre küldve, aki hiába van tisztában Hannibal valódi természetével, tenni ellene keveset tud. Ez már igazi párviadal, ahol csak azért nem modhatom, hogy nem válogatnak az eszközökben, mert épphogy a válogatás adja meg az egymás iránti morbid tiszteletet. Ez ez egyébként nagyon jó, új szín a sorozatban, hogy Will és Hannibal beszélgetéseit nem ködösíti el előbbi betegsége, hanem két teljesen rideg, brilliáns és manipulatív elme tud csevegni akár egymás haláláról is vagy az elkövetett tetteikről, és jó pár dolog ezekből nagyon átjött: Will ellenállása, hogy Hannibal kihúzza belőle az igazságot, a kétségbeesése, ahogy az erőszak egyre inkább eluralkodik rajta, és hogy ezek kimondásával csak még tehetetlenebb és eszköztelenebb. Will ezért egyedül kevés, vert helyzetből kéne úgy szövetségeseket gyűjtenie, hogy már a kétkedés luxusát is kevesen engedik meg maguknak, miközben Hannibal, kihasználva Will megüresedett helyét, egyre közelebbi kapcsolatot és érzelmi elköteleződést alakít ki, akivel csak lehet, hogy ez így is maradjon. A legjobban Dr. Chilton személyiségének alakulása tetszett, ahogy a nagyképű és becsvágyó doktorban állandó harcot vív a hatalomban megtestesülő erő és az azzal járó veszély... és akkor ezzel nagyjából végére is értem azoknak a dolgoknak, amit a Hannibal második évadával kapcsolatban újszerű pozitívumként éltem meg. A többihez a húsklopfolót tartanám a stílszerűnek...

Szóval Jack helyzetét még csak értettem, mert azt legalább előkészítették az előző évadban, igaz, azt elég kínosnak találtam, hogy Mrs. Crawford ezen részeken kívül egyszer sem bukkan fel. Alanát viszont nem tudtam hova tenni, de szerintem az írók sem, így aztán ki kellett találni valami blődséget, hogy egyáltalán a történetben tudják tartani. És nem ő az egyetlen: Freddie Lounds és más, korábban "eltűntetett" szereplők is a bűvészkellék szerepét játsszák;eltűnnek, feltűnnek, néha löknek a történeten, de egy epizóddal később már pufff, csak füst marad. Ez főleg akkor volt gusztustalan, amikor az évad közepén történt a kihallgatószobában, ami történt, a következő részben meg egy szó említés nincs róla, vagy arról, hogy a részvevőkkel mi lett. Hogy ne legyen szem előtt a karakterek bábként rángatása, megint jönnek a nyomozások, amiből talán a "szemest" sikerült érdekesnek találni, a többi viszont egyre dühítőbben csak arra szolgált (főleg a mézes, amit egyenesen utáltam, mert ott még az a kis áthallás, kis párhuzam sincs meg, ami a többiből többé-kevésbé kiérződik), hogy elterelje a figyelmet arról, hogy itt valami rohadtul hiányzik... itt egy szerv, ott bármilyen összefüggő történet. Aztán amikorra már szinte az előző évad fél stábja eltűnt, az évad felénél végképp szétfeslett nekem az egész... Vergerékkel. Készséggel elhiszem, hogy ők valahogy kötődnek a filmekhez, így az ő történetük afféle utalás-gyűjtemény, egy flashback... ennek hiányában viszont én csak egy otromba tölteléksztorit láttam, ami nem elég, hogy semmifajta érdeklődést nem váltott ki belőlem az egyre betegebben alakuló események miatt (ezúttal hadd plagizáljak én: soha nem éreztem még ennyire helyénvalónak a "bolondokat a bolondokházába" szöveget, de aztán a szende kis Margotot is, nem csak hisztérikus Masont!), de mérhetetlenül zavart, hogy erre a "disznóságra" megy el az idő...

De még mindig nem a legjobban... Azt már az első évadnál is elmondtam, hogy ami a sorozat vizuális-művészi részét illeti, az minden elismerést megérdemel. Fantasztikus beállítások, sokféleképpen értelmezhető párbeszédek (néha feltűnt, ahogy már Crawford sem pontosan tudja, hogy Will és Hannibal kiről beszél), lenyűgőző kellékek sokasága szinte egy mozgó galáriává tették az epizódokat... és a tempó is kb. ehhez igazodott, amivel egyre inkább átestek nálam a "szarvas" túloldalára. Vevő vagyok én a kitartott képekre vagy a lassításokra, ha azok mondjuk a feszültséget hivatottak növelni, de ami itt van, attól ez csak abban nyilvánult meg, hogy vagy felbasztam magam rajta, vagy egyszerűen halálra untam magam közben. Már Will pecázásait, kis "elmeneküléseit" és tréningjeit is tudtam túlzásnak érezni, de az ilyenek egyre gyakoribbak és hosszabbak lettek, azzal a tetőponttal, amikor öt percen keresztül ment egy művészieskedő szoftpornó, én meg elküldtem a bárcás anyjába a rendezőt (figyeltem, a "kockás" Vincenzo Natali az). És ahogy mondtam, legalább ennyire rühelltem az ügyek szemérmetlen hatásvadászatát is, amik persze, rohadt jól néznek ki időnként, csak nincs mögöttük semmi, azon az igyekezeten kivül, hogy a néző le legyen sokkolva, hogy dülledjen a szeme ezerrel, és ez az erőltetés ilyen szinten már nagyon zavart. A fás, az üveglapos így leginkább közönyre, a szemes és a vadállatos némi érdeklődésre (utóbbi azért, mert a fickóra először azt hittem, Moriatry az a Sherlockból), a lovas enyhe, a mézes erős utálatra talált nálam, a legerősebb reakciót így az égetett hullás eset váltotta ki belőlem, a "shivás" része ugyanis annyira idétlen volt, hogy már harmadszor báboznak és szobrászkodnak ugyanazzal a hullával, hogy azt egyszerűen kinevettem. És ha van dolog, amit egy ilyen Hannibal-típusú sorozat nem él túl az összes düh és unalom mellett sem, az az, amikor röhejessé válik... és akkor még hol volt a "Shiva szarvas"... Úgy gondolom, amíg az első évad okkal volt szürreális, hiszen a beteg Will szemével láttunk, itt ennek már semmi szerepe nincs, csak a parasztvakítás.

Arra mindenképpen jó volt a Hannibal megnézése, hogy tudjam, ilyen különlegességek is vannak a tévés étlapon. Észben fogom tartani, hogy legyen hova nyúlni, ha gusztusom lenne az efféle ízvilágra a következő évad(ok) keretében... de hacsak nem erősebb lesz bennem a további próbálkozás kihívása, mint a józan eszem, azt hiszem, az nem mostanában fog megtörténni.

6,5/10
.