Niwrok írásai 1.0

R2-D2 írta:

Egyébként jó, hogy amíg én nem írok addig te és fordítva.

Be kell vallanom, hogy ez részben tudatos . Az egy dolog, hogy pár nap azért mindig eltelik, mire nézek olyan filmet, amiről érdemes és tudok is írni, de figyelni is szoktam, hogy ne is legyen túl nagy a dömping, nehogy "sokkolja" az olvasókat a többkritikás terjedelem, és az első ijedségükből ocsúdva csak gyorsan átfussák azokat . Ha esetleg kiraksz egy írást, mialatt nekem is készül egy, akkor várni szoktam a bemásolásával pár órát, néha egy napot is.
.

.
Eliza Graves / Stonehearst Asylum


"Miért csinálnánk egy nyomorult embert egy tökéletesen boldog lóból?"

A nemrég Oxfordban végzett pszichiáter, Dr. Edward Newgate szakmai gyakorlatra érkezik a Stonehearst Elmegyógyintézetbe. Mind a hely, mind az időpont különlegessé teszi Dr. Newgate érkezését, az intézet ugyanis a hegyek között épült, és mindez az 1900-as év fordulója előtt egy héttel, Szenteste történik. Az intézményt személyzetének pár tagja gyanakodva fogadja a fiatal doktort, lévén ők nem kaptak értesítést arról, hogy jön, Dr. Lamb, az igazgató viszont szívesen látja vendégül és kíséri körbe az érdeklődő tanoncot, hogy bemutathassa neki az új módszerét. Dr. Lamb kísérletének lényege, hogy a korabeli elterjedt, és sokszor szadista "kezelések" helyett sokkal enyhébb módszereket használ, elzárás helyett például a kevésbé súlyos ápoltak szabadon mozoghatnak a külső falakon belül, akár még az orvosokkal is együtt étkezhetnek, és a szedálásként funkcionáló gyógyszerezést is próbálják minimálisra szorítani. Dr. Newgate a vizit során találkozik a hisztériával diagnosztizált Mrs. Eliza Gravesszel, és első látásra beleszeret a nőbe, ezért is örül, hogy a vacsora után kettesben is tudnak beszélgetni... Eliza viszont rémülten mondja el, hogy Edward veszélyben van, és könyörögni kezd, hogy meneküljön, amíg lehet. Dr. Newgate-nek esze ágában sincs hátrahagyni a nőt, különösen ha valami ekkora félelmet kelt benne a Stonehearsttel kapcsolatban, de nem lehet biztos benne, hogy nem csak annak betegsége okozott paranoiát. Amikor viszont az éjszaka folyamán zajt hall, és ezt követve lemegy a pincébe, olyat talál ott, amire a legkevésbé sem számított: az igazi orvosokat és ápolókat.

Én néha tényleg nem értem, hogy bizonyos filmek miért tűnnek el a süllyesztőben azelőtt, hogy valamilyen formában elterjednének. A Stonehearst Asylumban ugyanis minden megvan, ha nem is egy zajos sikerre, de egy tisztességes helytállásra elég lenne, ennél ugyanis sokkal pocsékabb filmek is megfordulnak a mozikban, vagy legalábbis DVD-n, én viszont ha nem bukkanok rá egy imdb-s böngészgetés alatt, azt sem tudnám, hogy létezik. Pedig mégiscsak egy Brad Anderson rendezte, akinek a Gépésze all-time TOP 10 film nálam... igaz, azóta a közelébe nem tudott nőni annak a sikerének, sőt inkább rombolta is a renoméját az olyan halálosan unalmas és idióta filmekkel, mint mondjuk a Vanishing on 7th Street. Valahogy a színészekkel is ez van, hiszen valódi sztárparádé a mozi, sok, nagynevű, elismert művésszel, akik már jellemzően túl vannak a pályájuk csúcsán (Kate Beckinsale, David Twelis, Jim Sturgess, Jason Flemyng, stb.), Sir Ben Kingsley és Sir Michael Caine már a sokadikon is, akik viszont színvonalas előadással dobják fel az amúgy is kellemes filmet. És az alap is ígéretes, mert a film ihletője Edgar Allen Poe egyik novellája (Dr. Kátrány és Toll professzor módszere), néhány párbeszédet szóról szóra át is vettek abból.

Jó hozzávalókkal is el lehet persze rontani a filmet, de nekem mind a műfaji és témabeli rétegei, és a hangulata is bejött. Ahogy utaltam már rá, van egy romantikus szál, ami Dr. Newgate és Eliza között bonyolódik, mert az ifjú doktor nagyon aggódik, főleg, amikor megtudja, hogy a nő milyen előzmények között került az intézetbe, és amiatt úgy gondolja, hogy Elizának semmi keresnivalója ott. Ugyanakkor ott van a thriller-vonal is, mert hát mégiscsak őrültek mászkálnak szabadon, hatalommal és fegyverrel a kezükben, távol mindentől, zárt falak között, és azt Edward is tudja, hogy ha túlságosan gyanakodni kezdenek rá, könnyen a pincében végezheti, és ez talán a jobbik eset (ugyanez volt Juan dilemmája is a Celda 211-ben). A hangulatra a szabadon kószáló ápoltak teszik fel a koronát, akik miatt már akkor is baljós, nyomasztó és feszült a légkör, amikor még ki sem derült a csere, utána pedig csak tovább fokozódik, ahogy Dr. Lamb kis bolondköztársasága kezd omladozni. Ráadásul a Stonehearst jól is néz ki, ahol a személyzeti részleg, mint valami főúri vadászkastély, de a rácsos folyosók és a magánzárkák, a gumiszobák és a csempézett kórtermek miatt nem lehet elfelejteni, hol is járunk.

Ami pedig még egy kis pluszt ad a hangulathoz, az a pszichiátriai módszerek rövid bemutatása és kritikája volt, és csak részben a korabelieké. A The Knicks kapcsán már volt téma, hogy a bő száz évvel ezelőtti kezelések és műtétek hol tartottak az orvoslásban, meg gondolom erről magatoknak is volt elképzelésetek, ahogy arról is, hogy a lelki problémák, elmebajok kezelése még inkább gyerekcipőben járt. Hát, a látottak alapján az elzáráson, az elektrosokkon, a hideg-meleg vizes "terápián" és a szedálásra használt kokain-heroin koktélokon kívül túl sok mindent nem volt a repertoárban, szerencsére a lobotómia ezúttal elmaradt. A film morális kérdése ebből következően az, hogy ki melyik doktort tartja elfogadhatóbbnak: Dr. Saltot, aki megkérdőjelezhetetlennek tartja ezeknek a módszereknek a létjogosultságát, még ha ezek igazából kínzások is, és legfeljebb biztonságos fogva tartást tesznek lehetővé, vagy Dr. Lambét, aki egy humánusabb módszert "alkalmaz", de kockáztat is vele, hogy az őrültek betegsége előbb-utóbb a többiek ellen fordul. Meg egyébként is mi az őrület, ha egyszer elég csak a Sucker Punchig visszamenni, hogy hogyan kerülhettek elmegyógyintézetekbe olyan emberek, akik egyszerűen csak útban voltak vagy kényelmetlenséget okoztak valakinek. Főleg, ha az az elv, hogy a bolond naná, hogy normálisnak tartja magát... meg aki normális, az is, nem? Akkor csak az orvos marad, akinek joga van eldönteni, hogy ki a "normális" normális és ki a magát normálisnak mondó bolond. Ahogy már egyszer felemlegettem, elég fellapozni egy DSM-könyvet, az alapján bárkit pszichiátriai esetnek lehet minősíteni, ha megvan a szándék, és szerintem ez egy elég ijesztő hatalom...

Az olvasott vélemények egyszerűen elintézik a Stonehearst Asylumot azzal, hogy egy közepes Viharsziget-light... és utóbbit aláírom, de a "közepest" nem. Nekem tetszett, még ha nem is volt annyira mély, mert más témákat tolt előtérbe, de a maga eszközeiből kihozta a maximumot.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Eliza Graves / Stonehearst Asylum


"Miért csinálnánk egy nyomorult embert egy tökéletesen boldog lóból?"

Az olvasott vélemények egyszerűen elintézik a Stonehearst Asylumot azzal, hogy egy közepes Viharsziget-light... és utóbbit aláírom, de a "közepest" nem. Nekem tetszett, még ha nem is volt annyira mély, mert más témákat tolt előtérbe, de a maga eszközeiből kihozta a maximumot.

8/10
.

Az idézettel meggyőztél, a Viharszigettel kevésbé.

Nyolc hét múlva megnézem...

R2-D2 írta:

Eliza Graves / Stonehearst Asylum

Az idézettel meggyőztél, a Viharszigettel kevésbé.

Hoppácska! Mert, mi a baj a Viharszigettel ?
Próbáltam visszakeresni, írtál-e róla, de nem nagyon találtam semmit.
.

Niwrok írta:

Hoppácska! Mert, mi a baj a Viharszigettel ?
Próbáltam visszakeresni, írtál-e róla, de nem nagyon találtam semmit.
.

Írni biztos nem írtam, de valamikor xpressen anno volt róla szó, hogy nem tetszett. Sőt, talán még itt is...

.
Majd újra lesz nyár / How I Live Now


A tinédzser Daisy-t az apja szeretné biztonságban tudni, amíg lefoglalják az ügyei, ezért az USÁ-ból Angliába küldi, ahol a testvérének vidéken van egy kisebb udvarháza. A lánynak semmi kedve menni, de kénytelen-kelletlen mennie kell, és hiába fogadják a még sosem látott, távoli unokatestvérei a tőlük telhető maximális vendégszeretettel, Daisy csak fanyalog, akár a vidéki élet sajátosságairól, akár kissé elhanyagolt házról és házimunkáról, akár a folyamatosan a nyakán csüngő unokahúgáról, Piperről van szó, aki élvezi, hogy végre nem csak Edmond és Isaac, a két bátyja van vele. Jó pár nap is eltelik, amire végre Daisy egy kicsit oldódni kezd, és elkíséri őket játszani vagy a közeli tóban fürdeni, de leginkább azért, mert totál belezúgott Edmondba. Mint kiderül, Edmond is viszonozza az érzéseit, azonban mielőtt jobban összemelegedhetnének, egy tragikus esemény elszakítja őket egymástól, és csak az ígéret marad, hogy bárhova is kerülnek, megpróbálnak visszajutni a házukhoz, és ott újra találkozni.

A "young adult" stílus eddig sokféle műfajt ötvözött a tiniszerelemmel, legyen az akár az egész csúcsra járatását elindító Alkonyat, ami ugye a vámpírokkal és a vérfarkasokkal dúsította az egymásért epekedő tinik történetét, az Eleven testek ugyanezt tette a zombikkal, A burok pedig egy űrinváziós sztorit körített a hormonok köré, hogy a tinimessiásos-disztópiás sztorikat (Éhezők viadala, Emlékek őre, Kiválasztott, Lenyűgöző teremtmények, Az útvesztő, A végzet ereklyéi, stb.) épp csak említsem. Egy műfaj eddig kimaradt, és ezt a How I Live Now tömi be, merthogy ez egy háborús YA.

A romantikus-családi rész nem sokban különbözik attól, mintha ezek a fiatalok egy nyári táborban futottak volna össze, és kötöttek volna örök barátságot, mielőtt egy tábortüzes-gitározós buli után hazaindult volna a buszuk. Közben meg, mivel Daisy szemén keresztül látjuk a dolgokat egy kicsit idealizált is. Már amikor Daisy először látja Edmondot, akkor lelassul egy pillanatra az idő, élénkebbek lesznek a színek, élesebbek a körvonalak, kis csillanáseffekt, a férfiasság jeleként meg a srác kezén egy sólyom pihen... épp csak a lágy szél nem borzolja fel Edmond haját. Később is megvannak a kötelező kellékek, amik a tanyasi romantikához tartoznak, hentergés a mezőn, összebújás a holdfényes éjszakában a szalmabála mellett, mintha semmilyen probléma nem létezne számukra, amikor ott vannak egymásnak... De csak mintha. Ebből az egyik, hogy Daisy-nek elég sok problémája van a múltjával és az önbizalmával, ami cikázó gondolatokban ölt testet, és próbálja ezeket kordában tartani... és Edmond egyik "képessége", hogy tompítja ezeket a hangokat.

A másik pedig a háborús háttér, még akkor is, ha a fiatalok próbálják ezt mindaddig kizárni, vagy legalábbis mérsékelt figyelemmel követni, amíg csak lehet. Túl sok nem derül ki az okokról vagy a viszonyokról, de az látszik, hogy Angliában elég feszült a helyzet: az utakon rendszeresen bukkannak fel katonai járművel, az égen vadászgéprajok cikáznak. A testvérek közvetlenül is megtapasztalják ezt; a házban azért is akkora a kosz, mert az anyjuk valamifajta diplomata, aki napokra eltűnik, amíg Daisy unokatestvérei egymásról gondoskodnak. Akkor is távol van, amikor a helyzet valamiféle polgárháborúvá eszkalálódik, amikor a rádióban hallják, hogy kihirdették a hadiállapotot, amikor fegyveresek törnek rájuk, és rángatják ki őket a menedékként használt pajtából, hogy a végén a lányokat az egyik kocsira tegyék, a fiúkat meg egy másikra.

A háborús részek inkább csak a epizódok a civil társadalom által egy háborúban elszenvedett tragédiákból, fájdalmakból, és mert Daisy és Piper elkerülik a városokat, mint komolyabb gócpontokat, így keveset látnak belőle. Ha nem feszített tempóban mennének, és ennek nem látszanának az olykor véres nyomai, azt is lehetne hinni, hogy csak kirándulnak. Jó teszik, mert ami a film legjobb része a fényképezés és a táj maga, a kerítésekkel, sövényekkel kis parcellákra szabdalt mezők. Második helyen van a szerelem bemutatása, de ezt meg pár erősebb jelenetet leszámítva a film sokszor csak semleges, belőlem legalábbis kevés érzelmet váltott ki, és azt hiszem, ebben inkább a színészi alakítások és a rendezés a ludasak. Saoirse Ronan nagy kedvenc, de a játékából alig jött át valami, így Tom Holland, akire már szintén felfigyeltem A lehetetlenben, ezúttal felülmúlta Isaacként, csak ő meg mellékszereplő.

A romantikus és a háborús szakaszban is vannak jó pillanatok, de a látványvilágon kívül várhatóan kevés dolog marad meg majd belőle. Ha gondoljátok, pipáljatok ki vele egy műfajt a YA-listátokról, másra nem biztos, hogy pont ezt tudnám ajánlani...

7/10
.

Niwrok írta:

.
Majd újra lesz nyár / How I Live Now

A romantikus és a háborús szakaszban is vannak jó pillanatok, de a látványvilágon kívül várhatóan kevés dolog marad meg majd belőle. Ha gondoljátok, pipáljatok ki vele egy műfajt a YA-listátokról, másra nem biztos, hogy pont ezt tudnám ajánlani...

7/10
.

Hmmmmm.... Saoirse Ronan és Tom Holland...

Ebbe a fél évbe már nem fér bele, de miattuk érdekel. Köszi az ajánlót!


.

.
The Babadook


Bár olvastam erről a filmről, de részleteibe nem mentem bele, mert úgyis meg akartam nézni, így inkább a távolságtartás maradt, nehogy belefussak valami "leleplezőbe"... és mostanra nagyjából azokat is elfelejtettem . A rövid ész kevés előnyének egyike a rácsodálkozás a már ismert dolgokra is .

A történetről nem kell sokat mondanom, R2 már megtette helyettem, de két mondatban nagyjából annyi, hogy az özvegy Amelia évek óta nem tudja feldolgozni, hogy a férje autóbalesetben meghalt, és ezen nem sokat segít az élénk képzeletű és nehezen kordában tartható fia, Samuel sem. Mivel nemrég láttam, elsőre a Nyárutó ugrott be, hiszen abban is kb. ugyanez volt a felállás, csak itt nem dob mentőövet egy szeretetteljes szökött fegyenc, ellenben előkerül egy baljóslatú mesekönyv, amivel Amelia csak még lejjebb csúszik a saját gödrében, mintha egyébként Sam állandó felügyelete, az általa látni vélt szörnyek, és az ezekből eredő, állandósuló kialvatlanság nem lenne elég. Ebből az alapból sokféle filmet ki lehet hozni, drámát, thrillert és persze horrort, a ritkaság inkább az, ahogy a film ezt a hármat szépen végig is veszi, de nem egyedi, mert az Oculus pont ezt csinálta.

Nekem igazán az első harmada jött be ennek a filmnek is. Amíg még épül a para, amíg együtt érzünk Ameliával, és átérezzük, hogy mennyire nem lehet könnyű neki. Együtt éreztem azzal, hogy Sam sokszor mekkora kihívás neki, még akkor is, ha csak az anyját félti, nehogy őt is elveszítse. Ráadásul megint ott van a bizonytalanság: vajon a Babadook is csak Sam képzeletének terméke -amit az előzmények ismeretében nem lenne nehéz elképzelni, még akkor is, ha horrort nézünk-, vagy csak Sam élénk fantáziája és Amelia alvásmegvonásból eredő hallucinációi keltik életre az árnyat. Azzal abszolút egyetértek, hogy ez a típusú para, az "emberi tényező" mostanában ritka a horrorfilmekben, az érzéseim és a gondolataim kb. azok voltak, mint az Eden Lake közben, és azóta is tartom: az igazi rettegés és félelem nem a baltás gyilkosokból, savat köpő lényekből és túlvilági tükördémonokból ered, mert ezekkel viszonylag kicsi az esély összefutni, a film végével meg lehet könnyebbülni, és azzal kész. Ahogy viszont ott a falkába verődött, tahó tizenévesek túlereje és hatalma jutott kifejezésre két óvatlan túrázóval szemben, úgy a Babadook olyan problémákat, nehézségeket és félelmeket adagol a cilinderes tintapaca történetébe, ami normál esetben is foglalkoztatja az embert, és aggodalommal tölti el, ha belegondol. Mi lesz, ha tragikus hirtelenséggel veszíti el a hozzá legközelebb állókat? Mi lesz, ha az ő gyereke problémás gyerek lesz, amit nehezen tud majd kezelni vagy akár elfogadni? Mi lesz, ha elveszti a saját józan eszembe vetett hitét, ha a félelmei és a bűntudata átveszik a tettei felett az irányítást, és hallucinálni kezd? Nem is azt mondom, hogy mindenki rástresszel ezekre a dolgokra már előre, és folyton ezen rágják a körmüket, de ha már egyszer itt van ez a film, benne Amelia és Sam, akkor csak szöget ütnek a néző fejében a kétségek. És mert ezek a való élet lehetséges gondjaiban gyökereznek, így persze tovább is a nézővel marad, mint ha simán a szereplők nyakába ugrik egy démon.

Ezért ahogy sajnos az Oculus, úgy a Babadook is akkor vesztette el a varázsát és a hangulata jelentős részét nálam, amikor láthatóvá tették a félelem tárgyát, a Babadookot. Éppen elég lett volna a könyvben megmutatni, és utána a nézők fantáziájára bízni, hogy mit és mikor lát Amelia, és nem többször a nézők arcába tolni, néha csak felesleges (mint amikor a szomszéd néni mögött áll a Babadook), néha viszont egyszerűen buta módon (amikor a paca a plafonon mászkál). Mindig azok a szörnyek működnek és ijesztőek a legkevésbé, amiknek a jelenlétéből nem érezni valami mögöttes szándékot, valami célt, és a Babadook sokszor ilyen, ahogy "bekukkant" ijeszteni egyet, aztán eltűnik, mint akinek lejárt a műszakja. Főleg, hogy a hangja önmagában félelmetesebb, mint a hangja és a kinézete együtt; mint egy cilinderes köpeny, amiből néha kicsapódnak az árnyék-alkarpengék... bahhh, de persze igen, összecsinálnám magam, ha velem szemben látnám a folyosón. És sajnos még ennél is van lejjebb nekem, a megszállt Ameliával ugyanis a rendező végleg eltévesztette az irányt, hogyan kell félelmet kelteni, és inkább komikus lett pár jelenet, például ahogy Amelia az ajtófélfába kapaszkodva akarja az ajtót berúgni, vagy ahogy a hányás után úgy dől el, mint egy kupán vágott rajzfilmfigura.

A Babadook vizuális eszközei, ami leginkább a szinte teljesen kihipózott színvilágot jelenti, csak részben tetszettek. Mindez nagyon kifejező Amelia lelkiállapotát illetően, és sokban hozzájárul a nyomasztó hangulat fenntartásához, de sajnos voltak olyan helyzetek is, amikor a fakóság már az élvezhetőség rovására mentek, mert kicsit öncélúvá váltak. Ugyanez volt a beállításokkal, snittekkel is, de ígéretes a dolog, kezdő filmesnél ennyi még bőven elnézhető. Különösen a kellékként használt könyv miatt. Azt ugyanis nagyon jól nézni, egy kiváló stíluselem, nagyon tetszettek a rajzok is benne, összefoglalja az egész film gyerekes félelmeit az ágy alatt lakó szörnyekkel, és kiváló gondolat a három pontként is felfogható három üres oldal.

A lényeg, hogy a film alapötlete nagyon jó, egy igazi remek kis lélektani horror, ami viszont ragaszkodni akart hozzá, hogy riogatós-ijesztős horrorként is megállja a helyét. Erre viszont sem a költségvetés, sem a technika, sem a téma miatt nem volt alkalmas, és a nagy erőlködésben a film második fele igazából zavarosan bénára sikerült. Lehet, hogy az adott pontszám túl alacsony a film átlagos hangulatához, ötletéhez és érték/ár arányához képest, amit mindenképpen el kell ismerni, de a középső részét unalmasnak és elbaltázottnak tartom mindennel együtt is. Ha a film különlegességét kéne értékelnem a horror műfajon belül, akkor lenne 8,5-9, így viszont csak...

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Babadook


Nekem igazán az első harmada jött be ennek a filmnek is (...) Ezért ahogy sajnos az Oculus, úgy a Babadook is akkor vesztette el a varázsát és a hangulata jelentős részét nálam, amikor láthatóvá tették a félelem tárgyát, a Babadookot (...) inkább komikus lett pár jelenet, például ahogy Amelia az ajtófélfába kapaszkodva akarja az ajtót berúgni, vagy ahogy a hányás után úgy dől el, mint egy kupán vágott rajzfilmfigura.


6,5/10
.

Na, akkor nagyjából ebben is egyetértünk. Még az első harmadban is. Én is családi drámát láttam bele, aztán ahogy megyünk előre, egyre nagyobb idiótaságok történnek.

A vége meg...

Spoiler:

R2-D2 írta:

The Babadook

Na, akkor nagyjából ebben is egyetértünk. Még az első harmadban is. Én is családi drámát láttam bele, aztán ahogy megyünk előre, egyre nagyobb idiótaságok történnek.

A vége meg...

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

The Babadook

Spoiler:

.

Akár igazad is lehet, de ezt sem tudtam ilyen szimbólumrendszerben nézni. Számomra az egész csak egy kibaszott papírmaskara volt.

R2-D2 írta:

Akár igazad is lehet, de ezt sem tudtam ilyen szimbólumrendszerben nézni. Számomra az egész csak egy kibaszott papírmaskara volt.

Ha gondolod, "gyakorlásképpen" tudom ajánlani (tudom, majd fél év múlva, de akkor is ...) a "Behind The Mask - The Rise of Leslie Vernon" című filmet. Ez egy szerintem zseniális ötletre építő kis horrorszerűség, ahol a leendő sorozatgyilkos felbérel egy filmes stábot, hogy werkfilmet csináljanak a gyilkosságai előkészítéséről és végrehajtásáról. Abból megtanulhatod, hogy még az olyan lejtő egyszerűségű filmeknek is lehet szimbólumrendszere, mint egy picsahorror .
.

.
Senki többet / The Best Offer / La migliore offerta


Giuseppe Tornatore-nak több filmjét is láttam (Malena, Az óceánjáró zongorista legendája), némelyiket úgy, hogy nem is tudtam, hogy ő bábáskodott felettük (Mindenki megvan), de igazán csak a Baaría környékén jegyeztem meg magamnak annyira, hogy keresni is kezdjem a műveit. De még akkor sem annyira, hogy a személyének jobban utánanézzek, mert én komolyan azt hittem, hogy egy bőven hetvenen túl levő író/rendező ő, erre nemrég néztem, hogy még most sincs hatvan sem. Mentségemre legyen mondva, hogy abból az érett és tapasztalt, művészi precizitásra törekvő és aprólékos látás- és kifejezésmódból, amit Tornatore esetében kaptam, rajzolódott ki a lelki szemeim előtt megjelenő idős olasz úr képe... aki ezúttal annyira törekedett a művészetre, hogy azt, és a művészetnek a szerelemmel való kölcsönös kapcsolatát tette központi témává. A Senki többetet többen is maximálisan ajánlották a neten, de a mozis vetítések után gyakorlatilag felszívódott (Magyar DVD-kiadás, hülyéskedsz?! Még angol sem nagyon!), és csak mostanra sikerült megszereznem.

Virgil Oldman egy nemzetközi elismertségű műkincskereskedő és értékbecslő, aki árveréseket is gyakran bonyolít kikiáltóként. Ismerői precíz és kimért embernek tartják, aki nagyobb társaságban elemében van, de a közvetlen érintkezés és kapcsolattartás nem az erőssége, a magánélete valóban privát, amit régóta nem oszt meg egy nővel sem. Még úgy sem, hogy a női szépség és rejtélyesség nagy csodálója, de ez megrekedt a festményeknél, ami szinte megszállottsággá vált a női portrékat illetően, amiket a talán a barátjának is nevezhető Billy segítségével vásárol fel. Mígnem egyszer a titkárának szánt telefonhívás véletlenül nála köt ki, amiben egy nő, Claire Ibbetson azt kéri, hogy Virgil cége becsülje fel a szülei hagyatékát, pontosabban egy egész háznyi régi festményt, bútort és egyebet. A hívás felkelti Virgil érdeklődését, ezért maga megy el a villához, a nő viszont csak egyre bosszúsabbá teszi, mert annak egyre gyarapodó kifogásai és az egyre megmagyarázhatatlanabb kérései nyomán a férfi úgy érzi, Claire gúnyt űz belőle a bújócskának látszó titokzatoskodásával. Csakhogy idővel kiderül, a nőnek nem a humorérzéke ilyen fura, hanem súlyosan tériszonyos és egyéb szociális fóbiái is vannak, így évek óta a ház gondnoka látja el, amióta a kertbe sem lépett ki. Virgil kezdeti kíváncsisága és a ház érdekességei lassan vonzalommá érnek, és egyre jobban és többet szeretne Claire közelében lenni.

Ez egy gyönyörű film, a drámai vonásai éppúgy, mint a látványvilága. A legszembeszökőbb, ahogy mondtam, hogy a festészet és általában a művészet meghatározó szereppel bír, így sokszor azon keresztül mutatkoznak meg a személyiségjegyek, fejezik ki a karakterek a gondolataikat, vagy a keresnek analógiákat az aktuális gondjaikra, kérdéseikre. Bagatell dolog lenne rögtön arra hivatkozni, hogy például Virgil arcképgyűjteménye a felcsendülő dallamokkal együtt hogyan fejezi ki hibátlanul Virgil kapcsolatát a nőkkel, anélkül, hogy akár egy szót is szólna, de bőven nem ez volt az első ennyire karakteres jelenet. Engem már rögtön az első pár képkockával megragadott az, ahogy Virgil az étterembe megy, külön asztalhoz, és sorra veszik elő neki a vitrinből a V.O. monogramos tányérokat, evőeszközöket: mert ő ott ekkora megbecsülésnek örvend, és ennyire nem akar közösködni senkivel. Geoffrey Rush persze éppúgy tudja hozni ennek a figurának a humoros-szarkasztikus oldalát, mint a mélyen érző romantikusat vagy az új élményektől izgatottat, hozzá képest viszont Claire karaktere (Sylvia Hoeks alakításában) kicsit elnagyolt, igazából azok a jelenetei jók, amikor csak hangban van jelen, mondjuk telefonon keresztül. Kettősük pedig egy sokrétegű, érzékeny drámát eredményez, azzal az állandó kérdéssel, hogy a férfi, akinek a szerelmi élete, a nők iránti, félelemmel teli rajongása egy szobára korlátozódik, és a nő, akinek szinte az egész világ csak egy szoba, végül egymásra találhat-e.

Na és persze azok a szobák! Mindenhonnan sugárzik az olasz elegancia, legyen az Virgil múzeumnak is beillő lakása, vagy a romos, telezsúfolt, zegzugos, de mégis pompás, loggiát idéző freskókkal díszített Ibbetson-villa. Ehhez persze százával kellettek a díszletként megjelenő képek, mellszobrok, szekrények, amiknek statikus szépségét jól ellensúlyozza Tornatore az árverések felfokozott izgalmával és Virgil néha kalandfilmbe illő trükközéseivel. Ugyanakkor a film sokat "utazik" Olaszországon belül is, és pár helyre a világban is, mindenhonnan legalább egy-egy képeslapra való felvétellel ajándékozva meg a nézőt. A legjobban pedig az jött be, ami jócskán megidézte a Leleményes Hugot, azaz hogy Virgil leltározás közben mindenféle fogaskerekeket és egyéb alkatrészeket talál, és csak reméli, ezekből a fiatal órásmester ismerősének, Robertnek (Jim Sturgess) sikerül valamit összeraknia.

A film fölé azonban egy halvány árnyék borult, és talán ez volt, ami valamennyire fakított az élményen. Több olyan jelenet, mondat és utalás van, ami a két ember egymást segítő kapcsolatába behozta a kétséget, a bizonytalanságot és a gyanakvást. Ez a vonása a történetnek izgalmasabbá, titokzatosabbá tehetné a romantikát, de ez így még nem vall gyakorlott kézre. Valahogy itt kicsit megfolyt a festék, és bizony úgy a másfeledik óra után már azon kezdtem gondolkodni, hogy sok ez így egyszerre, hogy lassan vége lehetne már. Ezt csak erősítették az összképbe nehezen beleilleszthető jelenetek, mint Virgil megtámadása az utcán vagy a David Lynchet is megszégyenítő autista törpe nő a bárban. De azt kell mondanom,  kis fogaskerekeknek, ahogy az alkatrészekből összeálló gépezet esetében is, megvan az -esetenként fel is sejlő- szerepe, ami nem csak a hangulatfestés vagy a hatásvadászat.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Senki többet / The Best Offer / La migliore offerta

9/10

Jó írás, de ugye nem baj, hogy ahogy olvastalak, végig az járt a fejemben, hogy ez nem nekem való??

R2-D2 írta:

Senki többet / The Best Offer / La migliore offerta

Jó írás, de ugye nem baj, hogy ahogy olvastalak, végig az járt a fejemben, hogy ez nem nekem való??

Bajnak természetesen nem baj . Amit leírtam, az alapján talán valóban nem neked való, de az alapján, amit -szándékosan- kihagytam, legalább egy előzetesre esetleg jó lesz nálad .

Spoiler:

.