Niwrok írásai 1.0

Előbb kivárom, hogy ez a cliffhanger mire akar utalni:
- Moriarty tényleg visszatér;
- Valaki Moriarty nevének felhasználásával akar pszichopatulni;
- Valaki nagyon nem akarta, hogy Sherlock elmenjen Londonból (amúgy mióta jár gyilkosságért halálos száműzetés az angoloknál?);

Moffatnak mindenesetre még van egy-másfél éve ezt kitalálni ... Főleg azt, hogy a "Miss me?"-től eltelt két év alatt mi fog történni, úgy, hogy annak még mindig köze legyen a "Miss me?"-hez, ugyanis eddig az évadok közötti idő mindig valós időben telt...

Inkább Irene Adlert hoznák vissza, aki még él is .

Lehetőleg meztelenül...

Mindegy: nekem ez  Moriarty-s dolog mindenképp bűzlik. Akárhogy is lesz, egy felmelegített kaja jut róla eszembe - mintha nem lenne más ötlet. Ez így olyan Darth Maulos.   

Eleve onnantól kezdve, hogy ki hogyan értelmezi a "titok" szót, mit társít ehhez, és hogyan viszonyul hozzájuk. Ugyanis "titkokat megtudni izgi", belelátni mások dolgaiba, kiérdemelni az ehhez szükséges bizalmat vagy rendelkezni a hatalommal, hogy áttörhetőek legyenek azok a korlátok, amikkel a titkok védve vannak. Közben megtapasztalni az érzést, hogy milyen egy szűk kör tagjának lenni, akinek része van egy olyan tudásban, amiben másoknak nem, esetleg azt a hősiességet, hogy mint egy modern Prométheusz, megszerezve a tüzet fényt lehet gyújtani az emberek fejében. Ugyanakkor egy titok felelősség is, hiszen annak kikerülése a titok birtokosának és az abban érintett személyeknek az életére is hatással, kellemetlen vagy éppen végzetes következményekkel is lehet, miközben -ahogy arra az egyik interjúalany rá is világít- a titok alapvető természete, hogy osztódik (önmagában a tudás ritkán elég, a hatalomhoz tudatni is kell a tudást), ráadásul bizonyos titkok felvetnek morális és elvi kérdéseket is. Ugyanígy kérdés lehet az, hogy az internet, tudáshoz jutás lehetőségeinek bővülése, és eleve az információalapú társadalom, plusz az ezzel együtt járó rengeteg zaj hogyan viszonyul a titkokhoz. Hogy az átláthatóság egyet jelent-e a titok nélküliséggel, vagy teljesen más síkon mozog a kettő, és alapvető tévedést követ el az, aki összemossa ezeket. Hogy a titok egyenlő-e a cenzúrával, és a titok nélküliség milyen szerepet töltene be az emberek életében. Azért nehéz kérdések ezek, hiszen a titok ezerféle lehet, a titkos családi receptektől kezdve egy házasságtörő szerelmi viszonyon vagy egy üzleti terven át a nemzetközi diplomácia és a hadászat avatatlan szemektől elrejteni kívánt dolgaiig.

Assange tevékenységének megítélése viszont igazából ezektől a kérdésektől függ, ezért mozoghat széles skálán a "szabadságharcos"-tól a "megalomán szociopatá"-ig, hogy kinek mi jön le róla és a filmből. Ő eleve úgy indult neki a világnak, hogy hozzá akar férni a titkaihoz, és mert erre a technikai tudása alapot is adott, hozzá is fért ezekhez, és ebben vajmi kevéssé izgatta, hogy az milyen jellegű titok, de még az is, hogy hogyan juthat hozzájuk. A film foglalkozik azzal, hogy Assange miért választhatta "művésznévnek", hogy "Mendax", ami az általános értelmezés szerint "nemes hazudozó"-t jelent, ami nekem kb. úgy jött le, hogy "a cél szentesíti az eszközt". Tényszerűen annyit csinált, hogy megtalálta a leggyengébb pontokat, ahol az információ elszivároghat, és nem túl sok gátlással vagy erkölcsi/etikai megfontolással ki is használta azokat.

Az egyik ilyen láncszem volt Bradley Manning, aki szerintem sokkal inkább főszereplője volt ennek a filmnek, mint akár maga Assange is. Csak van oka, hogy a rendező szinte vért izzad, hogy megrajzolja ennek a kiskatonának a portréját, amiből "természetesen" nem maradhat ki a kisebbrendűségi komplexusból eredő bizonyításkényszer és a nemi identitászavar, hosszasan idézve azokból a levelezésekből, amit Manning az egyik bizalmasával, Adrian Lamoval folytatott. Manning volt a Wikileaks legnagyobb informátora, Irakban szolgáló katonai elemzőként teljes hozzáférése volt a titkosszolgálati módszerekkel begyűjtött adatokhoz, amiből az afganisztáni és az iraki hadműveletekre vonatkozóan többszázezer oldalnyi adatot töltött le és szolgáltatott ki... és számomra megdöbbentő volt, a film igazi fordulata (a várakozásokhoz képest, hiszen alig tíz perc után már ez a téma), hogy mégsem ezeken akadt ki annyira, mégsem ezek voltak azok a titkok, amiknek a súlyát és feszültségét nem bírta el elsődlegesen, és ezért "jobbnak" látta megosztani azokat valakivel... hanem az, amit a körletben látott a társaitól.

Manning Wikileaks-es pályafutása egyetlen kiszivárogtatott videóval indult, ami "Collateral Murder" címen vált ismertté, és ami arról szól, hogy két Reuters-fotóriportert, az őket kísérő vagy egyszerűen a környéken sétáló civileket, majd a segítségükre siető, a gyerekeit iskolába vivő apát hogyan lövi agyon egy Apache, mert valahol, valaki a fényképezőgép objektívjét gránátvetőnek nézte. Manning elsőként ezzel a videóval nem tudott mit kezdeni, és főleg azzal az érdektelenséggel nem, amit a feletteseitől tapasztalt, és azzal a könnyedséggel, ahogy ezt katonák némelyike kezelte, akik az ilyen felvételeket egymás között, mint saját rátermettségük és dicsőségük bizonyítékát, vagy mint a saját hadseregbeli pályafutásuk elemeit osztogatták meg egymás között, mint a családi mosolyalbum képeit. Számomra ez volt az a pont, amikor a filmbeli "titkok" halmazából kivált egy részhalmaz, amit a legegyszerűbben most "sunnyogás"-nak neveznék, ahol nem egyszerűen az egyesek által őrizni, míg mások által megszerezni kívánt információ ténye képezi a titkot, hanem az, hogy valaki valahol valamit nagyon elbaszott, és a következményekkel való szembenézést elkerülendő képződik egy titok, és indul be a manipuláció.

És mert ez a film elején megtörtént, így a Wikileaks története gyorsan átment "sunnyogások" krónikájába, amik kis jelzőpóznaként világították meg a Wikileaksszel kapcsolatba kerülő személyeket, Obamától Adrian Lamoig. Már csak azért is, mert szerintem a transzparenciának, amit a Wikileaks kezdetben a zászlajára tűzött, inkább a sunnyogáshoz kéne köze legyen, és nem generálisan a titkokhoz, amik mondjuk a "civilizációs megalkuvásokhoz" kellenek, már ha azt valaki "greater good"-nak tekinti. Ehelyett saját maga korrumpálódott, ahogy Assange számára fontosabb lett a saját titkainak őrzése, mint az átláthatóság, mint elv. Ezen az sem nagyon változtatott nálam, hogy teszemazt Hillary Clinton és a szócsöveként használt "média-papagájok" milyen abszurd jelenségek, ahogy Assange felelősségét firtatják, miközben talán azt kéne megkérdezni, hogyan és hány emberen keresztül jutott ekkora hozzáféréshez egy olyan kiskatona, akit az első pszichológiai teszten ki kellett volna vágni, mint a taknyot, és a legkevésbé azért, mert Bradley Manning ma már Chelsea Manningként éli az életét. Már ha a hatalom szemszögéből nézzük... A korrupt hatalmak gyengülésének és bukásának ugyanis "sajnos" alapvető feltétele, hogy a beltenyészetes kontraszelekció óvatlansága és bénázásai révén a "manningek" olyan pozícióba juthassanak (és szerencsére jutnak is), ahonnan a sunnyogásokat felszínre tudják hozni. Na, de ez már tényleg messze vezet a Wikileakstől...

Oké, egy háború akaratlan áldozatokkal jár, és azt is elhiszem, hogy az ellenség legyőzése, megfékezése okán érzett eufória és az adrenalin előidézhet megrökönyödést kiváltó reakciókat. Még azt is, hogy nehéz mérlegelni a kockázatokat egy ilyen helyzetben, és még nem is kizárólag az emberi tényezőről van szó, hanem a technikáról is, ami azt meg tudja mutatni, ha valakinek a kezében van valami, de azt, hogy az gránát vagy vattacukor, már nem.

Na de utána?! Amikor az akcióban részt vevő katonák megtudják, hogy gyerekek is áldozatul estek, ennyi a válasz: "Ah, damn... oh, well", vagyis kb. "Apicsába... Ez van.", majd mindezt megkoronázza a "Végülis az ő hibájuk, hogy gyerekeket hoztak a harcba.". MI?! Milyen harc? Nekem az nem "harc", hogy a nyílt utcán "eltévedt turistacsoport" alakzatban álldogáló embereket a levegőből mindenfajta felszólítás vagy figyelmeztetés nélkül szitává lövik, csak mert fegyvernek látszó tárgy volt náluk, és teszik ugyanezt a sebesültek megsegítésére sietőkkel. De hát miért is legyen bárkinek akár csak egy kis "lelkifurkája", amikor valami főparancsnoknak meg az ügyet kivizsgáló bizottságnak is sikerült annyival lezárni a dolgot: "Minden szabályszerűen történt". Persze, ha ez közvetlen harci helyzetben, bevetésen levő osztaggal történt volna, akkor megint más körülményeket kéne figyelembe venni, de hát nem pont azért ülnek katonák biztonságos távolságban, egy joystick-re "kötött" fegyverrel a kezükben, hogy hidegebb, racionálisabb fejjel tudják felmérni az eseményeket?!

Mert így úgy tűnik, néha csak a távolságtartást könnyíti meg a tettektől és annak következményeitől...

Hogyan is lehetne rangsorolni...
- ...a kizárólag kiberszemmel látható kísérteteket, akik ellen a legbiztosabb "fegyver", ami elől elmenekülnek, az egy kiadós kúrás ?! Utána a szemkamerába elmondott "De aztán én is kérek a felvételből egy példányt!"-kérés már csak bónusz .
- ...az amúgy az álszenteskedéstől és a nyájaskodástól igencsak hidegrázós szektás rész végén a kamerába elhörgött "Papa...!"-t, miközben két félméteres takonycsülleng beteríti a képernyőt ?!
- ...a biciklis-zombis részt, úgy, ahogy van, amiben az újdonsült élőhalott próbálgatással fedezi fel a zombi-lét korlátait és  étrendjét, majd némi vérengzés és hörgés után az ezekből eredő kilátástalanság és elkeseredettség miatt szétlövi a saját fejét egy puskával ?! Ahogy két zombi egymással szemben térdelve, tanácstalanul elmélázva majszolgat valami belet, ahogy a zombi magába kóstol, hátha az is finom, és ahogy még a pénztárcát is megcsócsálja ugyanezért, az nekem csillagos ötös volt !

- Az apa. Értem én, hogy kell a drámai tetőpont a ping-ponggal meg a tengerparti sétával, de a) mi gátolta Tim-et abban, hogy időutazással vagy anélkül, de több "lopott" időt töltsön az apjával, amíg megteheti, tehát a "végső búcsú" és a halála között, vagy akár a halála előtt? és b) ha annyira szerette, miért nem volt Dickens harmadszori elolvasásánál fontosabb, hogy ő legyen több időt a fiával?
- A húgi. Értem én, hogy nem lehet visszamenni annyira az időben, hogy az egész alkesz-dolgot vissza lehessen csinálni, de legalább azt a balesetet, azt sem? Vagy akár azt az alkeszség-szakaszt nem lehetett volna megspórolni neki, ami a gyerek születése után súlyosbodhatott a balesetig?
- Az apa és a húgi. Ha már Tim nem mehetett vissza kiganyézni a húga életét, akkor miért nem ment vissza az apa?

Szóval az igazi kérdés az, hogy törődött-e, foglalkozott-e itt bárki bárkivel egyáltalán, vagy csak a bajjal való szembesüléskor próbáltak tüzet oltani? Csak mert azt időutazás nélkül is lehet...

Azt egyébként figyeltétek, hogy az apa milyen flottul tudja, hogy Tim mikor utazik vissza hozzá és hogy miért? És legalább ilyen feltűnő volt nekem, hogy valahányszor Tim visszautazik, és ő látja, milyen sokatmondóan és sejtelmesen mosolyog, mintha akkor is pontosan tudná, hogy a Tim, akit lát, éppen időutazik.