R2-D2 írásai 1.0

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A boríték amúgy mikor jön?

Múlt héten nem jutottam el a borítékboltba , viszont szerváltam egy külső vinyót, hogy szépen ki tudjam üríteni a pendrive-ot. Egy-két hét.
.

Oké. Én gyűjtögetek, aztán eldöntöd, mit nézel meg belőle.

Upside down Upside Down


Az igazság az, hogy úgy szeretek egy lemezt végleges helyére tenni a polcra, ha minden percét láttam, extrástól, mindenestől. Az pedig egy percig sem volt kérdés, hoy ezt meg is veszem kinn - ha már itthon a büdös életben nem lesz -, csupán az volt a kérdés, mikor nézem újra...

No. Az újranézés jottányit sem változtatott az értékelésemen, a két világ ötletét, annak bemutatását továbbra is zseniálisnak tartom. Ezúttal mindenre jobban tudtam figyelni, így mind a társadalom kritika, mind a szerelmi szál jobban átjött. Kirsten Dunst viszonyítási alapját, a Brazilt azért erős túlzásnak tartom, már csak azért is, mert az egy beteg mozi, ez pedig nem az...


Ami miatt ezúttal "tollat ragadtam", az a BD extra tartalma. Vélhetően ez egyelőre csak Niwroknak szól, bár remélem, más is megnézi hamarosan e remekművet. Szóval: két dolog van, amit mindenképp el kell mesélnem. Az egyik, hogy volt tervben a két bolygó közös múltjának filmbe illesztése is, ami végülis kimaradt, de most a rendező megosztotta velünk. A kezdetektől, a civilizáció kialakulásától, majd a két bolygó lényeinek kapcsolatán keresztül eljutottunk volna a mozi jelenéig. Megtudhattuk volna, hogy hogyan ismerték meg egymást, hogyan kezdtek kereskedni egymással. Majd aztán a rengeteg inverz anyag rengeteg balesetet okozott - aminek háború lett a két világ közt a vége. Aztán a háború után évszázadokig elhidegülés, totális kommunikációhiány - míg a felső világ gyorsabb fejlődése elhozta a fényt és az új alapokra helyezte a kapcsolatot.

Nekem nagyon bejött, hogy rendező egy látomásából (melyben két hegy egymás felé fordulva egy szerelmespárt rejt, akik nem érik el egymást) szóval ebből a látomásból egy komplex - szinte hibátlan - világot épített fel. Mindenre ügyelt, sőt komplett történelmet is csinált hozzá.  

A másik említésre érdemes anyag az egy technikai dolog: mikor Adam az öltözőben átöltözik és készül a Felső világba, megépítették az egész kabint, majd 180 fokban elforgatták saját tengelye körül. A kamera viszont forgott a szobával, így az egyetlen nem rögzített tárgy (személy), Adam volt mozgó a egyedül a térben - pl. mikor a cipőjét cseréli, tényleg hanyatt fekszik, majd felugrik a mennyezetre... Király.

Amúgy, Niwrok belegondoltál (mert én nem), hogy a felső világ nem csak fejtetőn van, hanem tükörben is??? Ők mondták...  

Qrva jó anyag az egész, kb, 70 perc. Ha valaha megveszed lemezen, mindenképp nézd meg!!!


.

R2-D2 írta:

Upside Down

Ami miatt ezúttal "tollat ragadtam", az a BD extra tartalma. Vélhetően ez egyelőre csak Niwroknak szól, bár remélem, más is megnézi hamarosan e remekművet. Szóval: két dolog van, amit mindenképp el kell mesélnem. Az egyik, hogy volt tervben a két bolygó közös múltjának filmbe illesztése is, ami végülis kimaradt, de most a rendező megosztotta velünk.

A másik említésre érdemes anyag az egy technikai dolog: mikor Adam az öltözőben átöltözik és készül a Felső világba, megépítették az egész kabint, majd 180 fokban elforgatták saját tengelye körül. A kamera viszont forgott a szobával, így az egyetlen nem rögzített tárgy (személy), Adam volt mozgó a egyedül a térben - pl. mikor a cipőjét cseréli, tényleg hanyatt fekszik, majd felugrik a mennyezetre... Király.

Amúgy, Niwrok belegondoltál (mert én nem), hogy a felső világ nem csak fejtetőn van, hanem tükörben is??? Ők mondták...  

Qrva jó anyag az egész, kb, 70 perc. Ha valaha megveszed lemezen, mindenképp nézd meg!!!

A történelmi dolog, hogy azt is felvázolták, érdekesen hangzik, de ha nem is került bele a filmbe, szerencsére elég utalást tettek rá ahhoz, hogy hosszas leírás nélkül is sejteni lehessen. Azt lehetett érezni, hogy így is benne volt a munka. Nekem, amennyire kellett, a már emlegetett léghajóroncs megadta a támpontokat; benne voltak a balesetek, és az is, hogy egy olyan félreértés, mint a világaik szabályainak töredékes ismerete, milyen ellenségeskedéshez vezetett.

A szobaforgatós-kamerást láttam már máshol is, az Eredet extrái között például. Rákerestem youtube-on, hátha ott is fent van az Upside Down werkje, és egy rövidebbet találtam is, amiben pár képkocka erejéig benne van az említett jelenet. Ez is az a típus, hogy hiába ismered a trükköt, a mutatvány maga nem lesz kevésbé látványos .
.

.




A hobbit – Smaug pusztasága




„Más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt”

Ennél jobban semmi nem tudja érzékeltetni a második Hobbit film helyét nálam a Gyűrűk Ura univerzumban… ennél jobban én magam sem tudnám saját szavaimmal összefoglalni mindazon gondolatokat, amik most, a második nézésnél is felszínre törtek bennem… Nem véletlen, hogy 9 hónapig nem néztem újra, egyszerűen (bár hónapok óta a polcon van) nem volt hozzá hangulatom, nem éreztem késztetést, hogy újra Középföldjére menjek. Most is csak azért vágtam bele, mert a gyerek nézi a trilógiát, s óhatatlanul is bele-bele pillantottam: nos, annak még mindig olyan mágikus ereje van, hogy képes volt kedvet csinálni a Smaughoz is.

Sokáig töprengtem tavaly már a mozibemutató után is azon, mi is lehet a szerelmi elhidegülésnek az oka, miért nem érintett meg PJ ötödik meséje, miért nem varázsolt el annyira, mint azt a többi tette. Valahol csak most jöttem rá (miután a BD extráit is meglestem), mennyi mindenben más is lett az egész Smaug – úgy, hogy közben szinte kockáról kockára lemásolja azokat a képeket, eseményeket, jeleneteket, amiket már korábban láttunk. Mindazonáltal óvatosan is akarok fogalmazni, mert az A hobbit második része egy kimagaslóan jó blockbuster, önmagában nézve első osztályú fantasy film, parádés szereposztással és látvánnyal, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy epikus sztorival – nekem azonban a hiányzó apróságok miatt nem lett tökéletes. Ez által icipicit haragudtam is a filmre (ez már elmúlt), icipicit csalódtam is benne és a kettő eredőjeként kétségkívül kritikusabb is vagyok vele, mint esetleg kellene – vagy mint voltam az előző négy mozinál…

Már azzal gondban vagyok, hogy – ha tartani akarnám magam a korábbi GYU írásaim stílusához – ebből a filmből nagyon nehezen tudok csak idézni. Semmi olyan emlékezetes, érzelemtől fűtött dialógus nincs benn, ami számomra maradandó lehetne. Már az első Hobbit is szűken bánt ezekkel, de ott azért még találtam – itt nem. Egyszerűen semmit. Sajnos így legnagyobb bánatomra a megszokott stílusú Gyűrűk Ura írás elmarad, egy jóval szárazabb élménybeszámoló következik – tán ezzel is jelezve, ez a film kicsit kilóg a sorból. Természetesen nem csak az idézetek hiánya az, ami nálam ezúttal a szoros érzelmi kötődés fellazulását eredményezte, hanem más apróságok is: hiányoznak a kedvelt figurák, nincs Elrond, Szarumán, Frodo, Galadriel (na jó, két másodperc), nincs Gollam!!! Még annyi sincs, mint ami az első Hobbit epizódban volt… így amíg az Egy váratlan utazás érzelmileg, karakterileg, helyszínileg, eseményileg tudott kötődni a Trilógiához, a Smaugban egy teljesen más csapat teljesen más tájakon való kalandját láttam. Még szerencse, hogy Gandalf meg Legolas szerepeltek… Másrészt meg míg a Hobbit 1 hangulata, zenéje is próbált valamilyen módon kapcsolódni a Trilógiához, itt Howard Shore rengeteg új témát írt a filmhez, ami – hogyismondjam – talán kevésbé nagyívű és maradandó, mint az eredeti filmek témái, vagy mint a Misty Mountains az első Hobbitból. S végül, de nem utolsósorban nekem az egészről az A birodalom visszavág jutott eszembe, ott volt ennyire negatív kicsengésű a főszereplők sikere a film végén… S mivel a világgal ellentétben azt a SW epizódot szeretem legkevésbé az összes közül, így nem kell rajta csodálkozni, hogy a Smaug sem lett a kedvencem… Ezek azonban mind-mind csak érzések. Minderre még rátelepedtek azok a – sztorihoz kötődő  - események, jelenetek, figurák, amik rontották az összképet.

Egy pocakos, kopaszodó faszi lép ki Brí egy kocsmájából, beleszív a pipájába, majd továbbáll… Peter Jackson az, a film rendezője, aki cameojával megint kétségkívül megadja az alaphangot a második részhez… de ő azért  mégsem egy Frodo, jelenléte csupán egy easter egg, a felütés lényege pedig kétségkívül a Pajkos Póni, ahol Gandalf találkozik Thorinnal. Nem először kezd flashbackkel PJ, de ha a komplett történetet nézzük, az egész sztori valódi motivációit és súlyát, kétségkívül fontos szerepe van a mágus és a törp beszélgetésének. A jelenet egyébként egy bizonyos ponton nem kicsit hajaz az A Gyűrű Szövetsége hasonló jelenetére Aragornnal, érezhetően próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le a háttérben: az egyik első számú főszereplő tisztaságán, hősiességén ejtett csorba a szerethető Thorint egy nemszeretem kategóriába sorolta át. Néhány tette kimondottan unszimpatikus és valahol dramaturgiailag értelmezhetetlen volt (pl. Bilbo számonkérése majd Smaug torkában) ez a karakterfejlődés pedig, annak is negatív iránya számomra nem jött be annyira.

A törp-road mozi állomásai nagyjából tetszettek: Beorn, a bőrváltó (az  Odaátban ezeket alakváltónak hívják, más filmekben pedig nem medvévé változna, hanem farkassá), a Smaug vérmedvéje mindazonáltal egy kibaszott jó figura. A menekülés, a házba jutás a már milliószor látott, felülről szép tájon futó csapat látványa ellenére is jó jelenet, a reggelinek is van hangulata. A Bakacsinerdőről mindezt már nem mondhatom el annyira… megint pókok, megint a fehér pókháló… pont, mint az A két toronyban. Oké, az tiszta, hogy ha valaki ezt fogja majd később először látni, akkor nem zavaró, de nekem az volt. Egyébként ez a kettősség már az Egy váratlan utazás lepkés/sasos jeleneténél fura volt, hogy képesek önmagukat ennyire ismételni, az picit bosszantó.  A tündék fellépése viszont tetszett (Lothlorien replay), mint ahogy az új szereplők színrelépése is: Mind Tauriel (Evangeline „Kate” Lilly rulez!!!), mind a tündekirály Thranduil (Lee Pace) kiváló karakter és színész. Legolas pedig csak hab a tortán, a nagy többséggel ellentétben nekem mindig is egyik kedvenc karakterem volt. Thorin sértődött nagyképűsége mellett azonban még egy dolog volt, ami tündeországban nem tetszett: a hordós menekülés, pontosabban annak hossza és komikus eseményei. Maga az ötlet zseniális, a kivitelezés szintén – de amikor Legolas a törpök fején ugrál, akkor egyszerűen felnevettem. Egy idő után az egész szcéna borzasztóan kínos, szerintem 5 perccel simán lehetne rövidebb.

Tóváros és Bard viszont bejött. Alapban bírom Luke Evansot (hasonlít Orlando Bloomra), karaktere talán a film legjobb újdonsága. A Tóvárosba való bejutás jó volt – végre nem erőltetett poénokkal kiövezve -, egész hangulatos volt minden, míg nem a tetőkön suhanó lepkeléptű orkok be nem állítottak. Azon ismét csak felröhögtem. Meg mondjuk a film záróképeinek ismeretében el is gondolkodtam, Bard hogyan fog odaérni a nyílpuskához (már ha ő ér oda, s nem a fia fog), s hogyan tesz pontot a tűzvész végére… s ha már itt tartunk, elérkeztünk a címszereplőhöz is. A hegybe bejutással különösebben nem akarok foglalkozni, vannak bene kérdőjelek, de mindegy. Sokkal inkább maga Smaug az, ami kiverte nálam a biztosítékot. Nem önmagában a lénye, hanem a tettei… anyám. 20 perc beszélgetés!!! után 20 perc kergetőzés egy minden tekintetben erősebb ellenféllel szemben, akinek épp akkor alszik ki a kazánja a hasában, akkor nem tud tűzet okádni, mikor ott állnak előtte. A legrosszabb B filmek hagyományait követve (miszerint az utolsó lövés előtt pont annyi időt kell hagyni a főhősnek, hogy elmeneküljön) kimondottan idióta jelenetek soksága követi egymást. Mondjuk a koboldos menekülést talán nem múlták alul, de én mást vártam egy sárkány vs. hobbit/törp meccstől. Kimondottan bárgyú forgatókönyv – amit azonban az elképesztő látvány, a sárkány megjelenítése szinte teljes mértékben kompenzált. Volt egy pont, ami után nem érdekelt, mi miért hülyeség, csak simán elmerültem az aranytojásokon kotló sárkány látványán és az akciójelenetek szédítő pörgésében…

Gandalf és Dol Guldur-i szál viszont rendesen lóg a levegőben. Az egésznek túl sok értelmét nem láttam – ha pedig a GYSZ eseményeit is figyelembe vesszük, végképp fura az egész. Ezen filmek eseményeiből Gandalfnak rengeteg mindent tudnia kell a gonosz hatalomra töréséről, Szauron felemelkedéséről, a kilencek feléledéséről. Szegény öregnek rendesen megbolygathatta elméjét a füvezés, már több alkalommal is átsiklik Bilbo fura viselkedésén, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miután egyértelmű számára a Szem hatalmának erősödése, ezt miért nem kürtöli világgá. Miért kell majd közel 60 évet várni, míg újból elmegy „válaszokat keresni”. Azért itt mégsem Sithek ármánykodnak a háttérben, hogy a Sötét Oldal leple telepedjen a világra, 60 évig mégsem fog majd történni semmi (legalábbis a GYSZ-ben újdonság a szereplők számára Szauron feltűnése – mint Voldemorté egy másik világban).

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta, most minden bizonnyal azt gondolja, hogy egy pocsék filmet láttam. De nem. Egyértelműen nem. Peter Jackson még mindig kibaszottul ért hozzá, hogy Középfölde beszívjon, a helyszínek, a világ, amit megálmodott ötödszörre is működik. A Gyűrűk Ura Univerzum újabb fejezete a megszokott módon látványos, a megszokott módon monumentális és a megszokott módon pörgős. A helyszínek a megszokott módon lenyűgözőek, az új szereplők egytől-egyig kiválóak. Középső filmként szépen összeköti a nyitányt a végkifejlettel, túl sok üresjáratot tényleg nem éreztem benn. Az akciók jó ütemben és baromi látványosan követik egymást, a cameok és a kevés korábbi szereplő visszatérése nagyon tetszett. Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény, azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Arwen, Galadriel, Szarumán szintű figura…

Továbbra is imádom ezt a világot, izgatottan várom a harmadik Hobbit filmet, viszont ott már nem lesznek a Trilógiához való kötődés elvárásaim. Ez már egy más világ, más szereplőkkel. És ez így jó ... mert most már megbékéltem vele.



85%



.

R2-D2 írta:

A hobbit – Smaug pusztasága

Valahol csak most jöttem rá (miután a BD extráit is meglestem), mennyi mindenben más is lett az egész Smaug – úgy, hogy közben szinte kockáról kockára lemásolja azokat a képeket, eseményeket, jeleneteket, amiket már korábban láttunk. A hobbit második része egy kimagaslóan jó blockbuster, önmagában nézve első osztályú fantasy film, parádés szereposztással és látvánnyal, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy epikus sztorival... Semmi olyan emlékezetes, érzelemtől fűtött dialógus nincs benn, ami számomra maradandó lehetne.

Érezhetően próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le a háttérben: az egyik első számú főszereplő tisztaságán, hősiességén ejtett csorba a szerethető Thorint egy nemszeretem kategóriába sorolta át. Néhány tette kimondottan unszimpatikus és valahol dramaturgiailag értelmezhetetlen volt (pl. Bilbo számonkérése majd Smaug torkában) ez a karakterfejlődés pedig, annak is negatív iránya számomra nem jött be annyira. A hegybe bejutással különösebben nem akarok foglalkozni, vannak benne kérdőjelek, de mindegy.

A legrosszabb B filmek hagyományait követve (miszerint az utolsó lövés előtt pont annyi időt kell hagyni a főhősnek, hogy elmeneküljön) kimondottan idióta jelenetek soksága követi egymást. Volt egy pont, ami után nem érdekelt, mi miért hülyeség, csak simán elmerültem az aranytojásokon kotló sárkány látványán és az akciójelenetek szédítő pörgésében… Gandalf és Dol Guldur-i szál viszont rendesen lóg a levegőben. Szegény öregnek rendesen megbolygathatta elméjét a füvezés, már több alkalommal is átsiklik Bilbo fura viselkedésén, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miután egyértelmű számára a Szem hatalmának erősödése, ezt miért nem kürtöli világgá. Miért kell majd közel 60 évet várni, míg újból elmegy „válaszokat keresni”.

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta, most minden bizonnyal azt gondolja, hogy egy pocsék filmet láttam. De nem. Egyértelműen nem. Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény, azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Arwen, Galadriel, Szarumán szintű figura…

85%

Nem gondoltam olvasás közben, hogy pocsék filmet láttál... csak ugyanazt láttad, amit én... pedig bennem még a GYU trilógia iránti rajongás sincs meg.

Még ha nem is láttam a többi filmet annyiszor, úgy éreztem, hogy ebben a filmben a drámai-érzelmi töltetet teljesen takarékra tették. Ezért sántít nekem egy kicsit a "törp road-movie" elnevezés, azoknál elsődleges a személyiségfejlődés... és a Smaug pusztaságában ilyet nem nagyon találni... és talán ez az oka, hogy még mindig csak úgy tudom sommázni a véleményem "a legjobb film, amiben nem történt semmi". Egy remek epikus kalandfilm, kevés románccal dúsítva, ami egyben egy turisztikai könyv Középfölde egy más korából és helyeiről, plusz politikai panoptikum is... de "csak" ennyi. Csak halad, de nem fejlődik...

És bár te nem akarsz foglalkozni a hegybe való bejutással, én megteszem: az az, ami igazán "dramaturgiailag értelmezhetetlen".
.

Niwrok írta:

A hobbit – Smaug pusztasága
Ezért sántít nekem egy kicsit a "törp road-movie" elnevezés

Értsd szó szerint: törpök mennek A pontból B pontba...

Niwrok írta:

És bár te nem akarsz foglalkozni a hegybe való bejutással, én megteszem: az az, ami igazán "dramaturgiailag értelmezhetetlen".

Tudom, visszakerestelek.

Igazából pont azért nem akartam magam sem írni, nem akartalak ismételni.

R2-D2 írta:

nincs Elrond, Szarumán, Frodo, Galadriel (na jó, két másodperc), nincs Gollam!!! Még annyi sincs, mint ami az első Hobbit epizódban volt…

Persze, hisz ez a mese, ez a történet nem róluk szól. Gollamnak annyi szerepe volt, amennyi az első részben, és pont, ennyi volt szükséges. Szerintem már az is hab a tortán, hogy ennyi karakterhez visszanyúltak és beemelték őket egy olyan sztoriba, amiben amúgy nem is szerepelnének. És itt most nem Elrondról vagy Gollamról van szó, természetesen.

Idézet :

Egy pocakos, kopaszodó faszi lép ki Brí egy kocsmájából, beleszív a pipájába, majd továbbáll…

Pontosabban harap egyet a répájából, pont úgy, mint a Szövetségben.

Idézet :

próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le

Ha jól veszem ki az írásodból, te nem olvastad a könyvet. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy Thorin jellemfejlődése nem P.J. agyából pattant ki, és nem is hasraütésszerűen és (felesleges) feszültséggenerálás céljából van ez így, hanem később, az egész cselekmény zenitjén fontos szerepe lesz ennek, már ha érzelmi oldalról közelítjük meg a dolgokat.

Idézet :

a hordós menekülés, pontosabban annak hossza és komikus eseményei. Maga az ötlet zseniális, a kivitelezés szintén – de amikor Legolas a törpök fején ugrál, akkor egyszerűen felnevettem. Egy idő után az egész szcéna borzasztóan kínos, szerintem 5 perccel simán lehetne rövidebb.

Hát nem is tudom, az utóbbi évek egyik legfaszábban megkoreografált, leglátványosabb jelenete volt, és szerintem kicsit sem húzta le az egész komikussága. Bombur hordós akcióján hangosan röhögtem a moziban.

Idézet :

míg nem a tetőkön suhanó lepkeléptű orkok be nem állítottak. Azon ismét csak felröhögtem.

Az extrákban mondják is, hogy ezek ilyen scout-orkok, vagy mik, szóval direkt ilyen lopakodó, settenkedő osztagot küldött el Azog Tóvárosba, hogy sunyin, csendesen hatoljanak be a városba. Nem túl orkos lépés, az tény, de nincs ezzel semmi baj. A könyvben például, mikor Bilbó és a társaság menekül a goblintárnákból, akkor ott írja is a könyv, hogy a koboldok puha talpú surranókat húztak, hogy ne hallja meg a törp kompánia, merről is üldözik őket, és hogy könnyebben be tudják cserkészni a behatolókat. Úgy érzem, kicsit ezt hozták át P.J. ebbe a részbe. Mint mikor Bombadil Toma karakterét ültette át Szilszakáll egyik jelentébe, konkréten az ő szájába adta Toma könyvbéli mondatait.

Idézet :

Nem önmagában a lénye, hanem a tettei… anyám. 20 perc beszélgetés!!!

A könyvben Bilbó hosszabb ideig trécsel vele és hízeleg neki, szóval számomra ez sem volt meglepő vagy éppen oda nem illő. Maga az indok, amiért Smaug felbassza magát, meg ahogy "behisztizik", na az már elég gáz volt, a könyvben ez sokkal logikusabb és hihetőbb indokkal volt megtámogatva.

Amúgy jó kis vaskos kritika volt, nagyjából egyet is értek, már a mozibemutató után éreztem én, hogy ez nagyon nem egy 10/10-es produkció volt, de ettől függetlenül a tavalyi év egyik kiemelkedő alkotása, és a kisebb hibái ellenére én bármikor szívesen újra elkalandozgatok a P.J. által megformált világban.

Weide írta:

Persze, hisz ez a mese, ez a történet nem róluk szól. Gollamnak annyi szerepe volt, amennyi az első részben, és pont, ennyi volt szükséges. Szerintem már az is hab a tortán, hogy ennyi karakterhez visszanyúltak és beemelték őket egy olyan sztoriba, amiben amúgy nem is szerepelnének. És itt most nem Elrondról vagy Gollamról van szó, természetesen.

Persze, értem és tudom, de nekem attól még hiányoztak. Hiányzott az a kapocs, ami az első Hobbitot egyértelműen a Trilógiához kötötte.S ezen esetben nem érdekel, hogy volt-e létjogosultságuk, vagy nem: színtiszán érzelmi reakció. Gyűrűk urát akartam látni, de csak annak könnyített változatát kaptam.

Weide írta:

Ha jól veszem ki az írásodból, te nem olvastad a könyvet. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy Thorin jellemfejlődése nem P.J. agyából pattant ki, és nem is hasraütésszerűen és (felesleges) feszültséggenerálás céljából van ez így, hanem később, az egész cselekmény zenitjén fontos szerepe lesz ennek, már ha érzelmi oldalról közelítjük meg a dolgokat.

Nem olvastam, nem is tervezem: a filmek számomra önálló univerzumok. Azt sem állítottam, hogy PJ találta ki Thorin negatív jellemfejlődését - tökmindegy ki volt, nem tetszett. Nemszeretem karakterek, nemszeretem mozi.  

Weide írta:

Az extrákban mondják is, hogy ezek ilyen scout-orkok, vagy mik, szóval direkt ilyen lopakodó, settenkedő osztagot

Ez önmagában egy ökörség, de fátlyat rá.

Weide írta:

... és a kisebb hibái ellenére én bármikor szívesen újra elkalandozgatok a P.J. által megformált világban.

Tulajdonképp én is, a bővítettet is megnézem hamarosan (még az első Hobbit bővítettjét sem láttam), de számomra ez haloványabban csillog Középfölde egén...


.

R2-D2 írta:

Nem olvastam, nem is tervezem: a filmek számomra önálló univerzumok. Azt sem állítottam, hogy PJ találta ki Thorin negatív jellemfejlődését - tökmindegy ki volt, nem tetszett. Nemszeretem karakterek, nemszeretem mozi.  

Szerintem ez jó dolog, hogy az amúgy is annyira -ebben a műfajban- tipikus feddhetetlen "hősök" között van egy olyan, akit ha kicsikét is, de komplexebbé tett Tolkien. A mindig bölcs, tanácsadó Gandalf, a nemes, erős, határozott Aragorn, a naiv, sorsához felnövő Frodó mellett ráadásul szerintem Thorin nem csupán árnyaltabb, de egy személyben szimbolizálja az egész törp népet, azoknak minden erényével és hitványságával együtt. Egy erős harcos, egy nemes, büszke család leszármazottja, de ugyanúgy megvan benne a nagyravágyás és a mértéktelen kapzsiság, illetve a konokság, mint a legtöbb törpben. És ez a fajta belső/külső konfliktus fog majd kicsúcsosodni a harmadik részben, illetve természetesen feloldozást is nyerni. Thorin ilyen téren nálam kitűnik a megszokott high fantasy egysíkú karakterei közül. Tudom, hogy ez nem egy olyan egetverő újdonság vagy éppen váratlan jellemkidolgozás más filmekhez/művekhez viszonyítva, de a high fantasy zsánerén belül az.

Idézet :

Ez önmagában egy ökörség, de fátylat rá.

P.J.-nek mondd.

.





A búra alatt S2




Az előző évad tartalmából

Két héttel ezelőtt Chester’s  Mill, egy amerikai kisváros fölé egyik pillanatról a másikra egy titokzatos búra telepedett. Láthatatlan és áthatolhatatlan falával rengeteg balesetet követelt, emberek haltak meg: a kialakult helyzet rejtélyessége azonban senkit nem érdekelt. A kisváros lakó egy napos zavargások után szépen visszamentek otthonukba, s élték tovább életüket, mintha mi sem történt volna, miközben a totálisan zárt város vezetéséért elkeseredett harc vette kezdetét. Közben néhány fiatal talál az erdőben egy tojást, aminek valami köze ugyan lehet a Búra működéséhez, de a lényeg továbbra is maroknyi ember hatalmi játéka, ami egy félbehagyott akasztás cliffhangerébe torkollik…

Az első évad nem igazán tetszett. Borzasztóan zavart, hogy megint társadalmi drámát láttam, megint zárt térben játszódó pszichológia tesztet emberek egy csoportjáról, miközben egy zseniális alapszitu tornyosul a történet fölé. Nem önmagában a jellemek ütköztetésével, a karakterek harcával volt bajom (azt mindig is szerettem), hanem főleg azzal, hogy önmagáról a Búráról, erről az elképesztő természeti/fizikai csodáról jóformán semmit nem tudtunk meg. Az első évadban csupán annyi a szerepe, hogy a figuráink ne jussanak ki alóla – no meg be se jöhessen senki. S ha már figurák: néhányan bizony észtvesztően hiteltelenül voltak képesek viselkedni, a prímet talán a férjét egy hete elvesztő feleség és a férje gyilkosának románca, illetve a szerelemből saját csaját pincébe záró fiú viszi…

No. A második évad sok mindenben nyílegyenes folytatása az elsőnek, de mégis egy teljesen más szint. A lényegi dolgok nem változtak, az évad első felében továbbra is a hatalmi harc van előtérben, de a hülyeségfaktor érezhetően csökken. Vagy már csak szimplán megszoktam ezt a világot, annak minden ökörségével együtt: kicsit olyan érzésem volt, mint mikor gyorsan mész egy autóval valahol és a perifériális látásod beszűkül.  Nos, itt ugyanúgy továbbra is arra a tíz-tizenöt figurára koncentrál a kamera, mint az előző évadban, a város többi lakosa viszont mintha ott se lenne, maximum egy gyűlésen, egy eseménynél gyűlnek össze páran. E tekintetben maga a Búra is sokszor értelmezhetetlen, néha hatalmasnak tűnik, néha tök pici, az emberek meg állítólag 2000-en vannak a kisvárosban, de 60-80-nál többet sosem látunk. Még akkor sem, mikor elvileg MINDENKI a feltételezett kiút felé halad… Úgy érzem, továbbra sem számít senki és semmi más, mint Big Jim és Barbie, illetve az ő érdekcsoportjaik pozícióharca – bizony, ha ezt hetente néztem volna, hasonló érzésem lehetne, mint a The Strain esetében…

De szerencsére nem így néztem, a folytonosság, a lendület sokat segített a hibák átértékelésében. Ráadásul az írók mindent meg is tettek azért, hogy sokkal jobb legyen ez az évad, mint az előző volt. Már rögtön az első epizóddal magasra tették a lécet (az egy percig sem volt ugye kérdés, hogy a félbehagyott akasztás hogy végződik), ugyanis a Búra átmágneseződése, az azzal járó balesetek és események iszonyat hatásosak voltak. Nekem legalábbis qrvára bejött az egész, bár azon elgondolkodtam, hogy utána a Búra más részét miért is nem borítják vasak – de biztos ott nem volt annyi fém, amit magához húzhatna. Szóval ez a felütés, innentől kezdve az évad egyik fontos szereplője lesz maga a Búra is. Több természeti csapás, rejtélyes fizikai jelenség nehezíti a kis csapat életét – amire építve egy érdekes új figurát hoztak be a képbe: Rebecca, a város ateista fizikatanára új lendületet hoz a sorozatba. Először valami eszméletlen idegesítő, amit művel, ahogy azt teszi, ráadásul felvetődik a kérdés, hol a francba volt eddig, de az általa képviselt racionalitás és a többi karakter által képviselt hit a Búrában érdekes feszültséget generál az elején. A racionalitás csúcsa aztán majd a lakosság megtizedelésében (illetve annak szándékában) ölt testet, érdekes, hogy mennyire is nem áll távol a nézőtől Rebecca ötlete: kegyetlenségében is borzongatóan hatásos. Az ő karaktere szerves része annak a továbbra is meglévő hatalmi játszmának, ami a szinte megtért Big Jim illetve Julia között újból fellángol, árulás és ármánykodás, megdöbbentő események láncolata – sokkal jobban és életszerűbben, mint korábban.

Ez már egyébként önmagában is elég lenne, de kb. a felétől történik valami, ami a második évadot nálam magasabb szintre emeli: egyértelműen Lostosodik az egész. Van két-három olyan váratlan húzás, esemény, figura, amiken keresztül végre a titok kerül előtérbe, mi is ez az egész, miért van ott és mit is akar a lakosságtól. A Búra elkezd ÉLNI, előkerül egy 25 éve halott lány illetve megnyílik a kiút lehetősége is – néhányaknak. Zseniális. Junior anyjának festményei mind értelmet kapnak, a négy kéz nyolc lesz, a múlt és a jelen egyidejű szerepeltetése egyszerűen kiváló. Vélhetően itt is rengeteg bug van a sztoriban, de innentől kezdve nem volt időm foglalkozni vele: elsősorban Melanie-n keresztül a titok, a sejtelmesség végig tapintható, a zenith-i események hitelesek és érdekesek, a piros ajtó szerepe is király. Összességében az egész tér-idő kavarással, a Búra akaratával, a tojással, az új szereplőkkel elérte ez az évad, hogy a végére totál belezúgtam. Végre érzem, hogy valahova tart az egész, végre érzem - minden hülyeség ellenére -, hogy mégiscsak egy átgondolt történetet látunk, viszont ilyenkor szokott az lenni, hogy amikor értelmesebb lesz valami, lekopnak a nézők és elkaszálják az egészet….

Ennyi dicséret után még egy dolgot ki kell emelnem, még egy valami van, ami pici korona az egészen: Big Rennie Jim ténykedése. Zseniális. Amit ebben az évben ebből a karakterből kihoztak, arra bármelyik sorozat büszke lehetne. A hit, a pálfordulása, a megjavulni akarása, majd a benne levő állat felszínre törése egyszerűen lélegzetelállító. Kétségtelenül kellett ehhez Dean Norris játéka, aki a Breaking Bad Hankje után egy újabb hatalmas alakítást tudhat magáénak – a finálé meg…. valahol olvastam, hogy a végén Big Jim elszabadul. Hát el, bazzeg. Nagyon durván. Zseniális. S bár toronymagasan az ő karaktere adja a sorozat esszenciáját, a többiek is parádéznak. Barbie, Julia, Junior (végre nem idegesítő), a gyerekek, Melanie, Sam, Lyle mind qrva jó karakter lett erre az évadra. Még Barbie apja is – sőt, ez az egész kinti szál a kormánnyal végre rendbe teszi a Búrán kívüli életet is. Király!

Összességében toronymagasan veri a S1-et, de az is igaz, hogy nem szabad olyan mélyen belemászni, mint tesszük azt a Strainnél. Van egy sajátos csőlátás az egészben, csak a kiválasztott karakterek fontosak, a rajtuk kívüli világ – hmmm… meglehetősen nagyvonalú, de a megfelelően elhegyezett dráma, a lostos beütés és Big Jim miatt erősen ajánlott. A baj csak az, hogy az első évadon át kell verekedni magunkat.




80%


.

R2-D2 írta:

A búra alatt S2

Összességében toronymagasan veri a S1-et, de az is igaz, hogy nem szabad olyan mélyen belemászni, mint tesszük azt a Strainnél. Van egy sajátos csőlátás az egészben, csak a kiválasztott karakterek fontosak, a rajtuk kívüli világ – hmmm… meglehetősen nagyvonalú, de a megfelelően elhegyezett dráma, a lostos beütés és Big Jim miatt erősen ajánlott. A baj csak az, hogy az első évadon át kell verekedni magunkat.

80%

Látom, hogy ez sem egy hosszú sorozat, Stephen Kinget is szeretem olvasni, és a "losztosodással" is jobban járnék, mint hogy nekiveselkedek az amúgy is félretett Lostnak... de bármilyen jól is hangzik, ez is a "jó, de nem eléggé" sorozatok egyike lesz.
.

.





Enemy




Rég vesztem el ennyire filmben… egy példára konkrétan emlékszem, pár évvel ezelőtt a Maradj! volt számomra hasonlóan nehezen dekódolható, mint most ez az Enemy…

Egy szakállas fickó (Jake Gyllenhaal) egy épület alagsorában egy ajtóhoz közelít. Elfordítja a zárban a kulcsot, majd kísérőjével együtt helyet foglal több, öltönyös ember között. A parketten épp egy nő maszturbál, a zártkörű klubnak tűnő csapat tagjai kikerekedett szemekkel nézik. A műsorszám után két újabb nő érkezik, az ő élvezetüket viszont sajnos már nem látjuk – helyette viszont az egyik leemeli a behozott tálcáról a fedőt, ami alól kimászik egy madárpók… A szakállas fickó meg behunyja a szemét…

Nos, így kezdődik ez az agymenés. Most, hogy a nyitányt még egyszer megnéztem, kezd valami halvány véleményem lenni a film történetéről – erről az írás végén külön spoilerben -, mert az biztos, hogy ami ez után következik, az túl egyszerű és kézenfekvő ahhoz, hogy igaz legyen. A kövekező tíz percben ugyanis egy Adam Bell (Jake Gyllenhaal) nevű egyetemi tanár magánéletébe csöppenünk bele, aki a saját napi rutinjának a rabjává vált: minden nap egyforma, óra a suliban, egy szőke nő este, minden monoton és egyforma. Aztán egyik nap egy kollégájának felhívására egy hasonmására bukkan: egy Anthony Claire (Jake Gyllenhaal) nevű B kategóriás színészre, aki megszólalásig hasonlít rá. Történetünk itt kettéválik, felváltva követhetjük nyomon a két férfi magánéletét, a tanár kapcsolatát egy szőke nővel, valamint a színész kapcsolatát terhes szőke!!! feleségével.

Mígnem Adam nem bírja tovább és bejelentkezik Anthonynál (ami egyébként valahol tök logikus és életszerű lépés), hogy kiderítse, mi is a hasonlóság oka. Sőt, elmegy anyjához is, nincs-e véletlenül egy ikertestvére, akiről nem tud – de az események kicsúsznak kezei közül. A színész látni sem akarja, sőt a kettejük viszonya ellenségessé válik, ami egy elképesztő fináléban, a filmtörténelem egyik legmeghökkentőbb és legértelmezhetetlenebb jelentével ér véget. Percekig csak bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi a fasz is van…

Az Enemy nem könnyű film. A Fogságbant is jegyző rendező, Dennis Villeneuve azt hiszem, ezúttal túl messzire ment: másfél órás agymenéséből hiányoznak azok az egyértelmű támpontok, amik a nézők útbaigazítását hivatottak segíteni egy film nézése közben. Mert az még hagyján, hogy a felütés képeit nem értjük (s később se nagyon értjük meg), de utána jó ideig inkább egy diavetítés a film, mint valód történettel rendelkező alkotás. Értem én, hogy a komplett képi világ Adam életének monotonitását hivatott ábrázolni, az ismétlődések, ezzel a zenével, a kimondottan sivár környezettel kiegészítve viszont az őrületbe – vagy az álomba – tudnak kergetni. A film egészen addig kimondottan unalmas, míg a két hasonmás fel nem veszi a kapcsolatot egymással, onnantól viszont talán tart valahova. Feszült, izgalmas háromnegyed óra, bár az egész képi világ, a jelenetek és vágások dinamikája még itt is képes visszahúzni a lendületet.

Ezek után érünk el a fináléhoz, ami után viszont állunk, mint fasz a lakodalomban. Az égvilágon semmi támpontot nem kapunk, hogy mi miért is történt, s egyre inkább úgy érzem, nincs is mögötte valós koncepció. Nekem olybá tűnik az egész, a rendező szándékosan csinált egy ilyen: "Nesze bazzeg, képzelj bele, amit akarsz!" finálét, mert tudja nagyon jól, hogy itt is működni fog, ami más filmeknél már bejött: miután senki nem érti a záróképet, ezt senki sem nagyon fogja beismerni, ezáltal a filmje valami különleges, mindenek felett álló spirituális hangulatot fog kapni… Magyarán: amit nem értek, azt kultstátuszba helyezem – egy film azonban ettől korántsem lesz jó. Sőt… Ráadásul ahogy olvasgatom a netet, kimondottan elzárkózott az utolsó képek magyarázatától: még a színészek sem tudták/beszélhettek róla, az mit is jelent.. Eh….  

Nekem már a Fogságbannal is komoly gondjaim voltak, a rendezőnek a thriller vonal itt sem működik maradéktalanul. Míg ott túl hosszúra nyújtotta az egészet, itt túlságosan is a saját elképzeléseit hányta vászonra. Mint mikor egy matekórán a tanár egy qrva nehéz példát villámgyorsan megold, te meg lesel a hátsó padból, mert semmit nem étettél belőle, vele ellentétben… Vagy mint egy kibaszott drogos vízió… Egyébként vízióként működik: az agyonszűrőzött kép, az gyakran totál ingerszegény környezet, a lassú felvételek kellően nyomasztóak, ha úgy veszem, sejtelmesek is. Mindehhez tök idegesítő zene is társul, kiválóan kiegészítve a hangulatot. Jake Gyllenhaal pedig egyszerűen briliáns a két szerepben (olvasom, hogy Javier Bardemnek és Christian Balenek is fel volt ajánlva a szerep), már csak miatta is érdemes megnézni a filmet. Viszont ember legyen a talpán, aki elsőre mindent dekódol, a finálét meg képtelenség: egyszerűen az szerintem csak polgárpukkasztás.



70%

Spoiler:

.

.





J. Edgar – az FBI embere




Ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit is láttam, az az egy szó az érdekes lenne. Egy érdekes ember érdekes élettörténetét egy érdekes történelmi távlatban, érdekes történelmi tabló előtt, azonban a vélhetően túl nagy merítés miatt sajnos épp maga a mozi lett úgy egészében a leginkább érdektelen.

John Edgar Hoover az FBI 48 éven át regnáló igazgatója volt, nevét összekötik az intézmény megalapításával, sőt a modern nyomrögzítés és megfigyelés/adatgyűjtés feltalálásával is. Az átlagember és az átlag mozinéző számára is ismerősen csenghet Hoover neve, több filmben feltűnt már, vagy épp hivatkoztak rá - legutóbb talán épp a Közellenség című moziban találkozhattunk vele. Clint Eastwood mindazonáltal mégis nagy fába vágta fejszéjét, ugyanis általában egy életrajzi filmben egy személyre koncentrálni, jelen esetben Hoover 48 évét izgalmasan és kellő lendülettel, feszültséget végig fenntartva bemutatni nem könnyű vállalkozás – s úgy érzem, úgy gondolom, nem is sikerült ez teljes egészében. Ráadásul az öreg próbált egyforma hangsúlyt helyezni Hoover személyiségére, illetve magára a szervezet működésére, annak változására is. Így viszont hatalmas lett az alapanyag, a 8 elnököt kiszolgáló történet, egy ilyen fontos ember élete túl sok „kötelezően megemlítendő” eseményt tartalmaz, ami óhatatlanul nagyvonalúvá és felszínessé teszi a cselekményt.

Nekem egyébként már rögtön az indítással bajom volt. Az öreg Hoover kinézete a megöregített Caprióval egyszerűen röhejes volt. Borzasztó gagyi az egész, első pillanatra azt is lehet hinni, Marlon Brando volt a minta a Keresztapából, a maszkmesterek bizony elmehetnének továbbképzésre a WETA-hoz… De még nála is komikusabb és elbaszottabb (lesz majd) az időskori Clyde Tolson (Armie Hammer) maszkja, ő nálam legalábbis nagymértékben rontott az összképen. Szóval. Induláskor az idősödő Hoover épp memoárját meséli Smith ügynöknek (LOL, Smith a Mátrixból), felidézi a Céghez kerülését, majd azon belüli felemelkedését. Ez a rész egyébként kimondottan tetszett, az 1910-es évek, a helyszínelés, az energikus fiatal Hoover (Caprio) céltudatos karrierépítése kiváló volt. Maga az életrajzi tabló, a történet egyébként egy valós gyermekrablási ügy köré van felfűzve, az Atlanti-óceánt elsőként egyedül átszelő, USA nemzeti hős, a híres Charles Lindberg gyerekének elrablása köré: az egész nyomozás, a bizonyítékok gyűjtése, a tárgyalás pedig Hoover érdemének beállítva. Tulajdonképp a mozi azon része, ami az FBI múltbéli tevékenységével kapcsolatos, a nyomozások, a szervezet kiépülése, a szabályok kialakulása, önmagában az ifjú Caprio által megformált Edgar bűnüldözése hibátlan lett. Annak minden percét élveztem, szívesen néznék meg egy komplett, jól összerakott mozit önmagáról az FBI-ról, esetleg a CIA-ról… no persze.

Hoover, mint személyiség már érdekesebb kérdés. Gondolom, nem vagyok egyedül vele, de én ilyen mélységben semmit nem tudtam az ipséről, ezért néha bizony rácsodálkoztam gondolatvilágára, tetteire, ennyire hatalom centrikus, irányító (s néha paranoid) jellemére. A kommunizmus gyűlöletével, a liberalizmus megvetésével, a végsőkig konzervatív (de nem bigott) életfelfogásával önmagában még nem lenne bajom, ugyanakkor meglepődtem a Martin Luther King-gel szembeni ellenérzésén, az egész rasszizmusán. E szempontból kétségtelenül aztán majd fura is lesz a Ku-Klux-Klán hozzá köthető felszámolása – igaz, az már egy másik kor volt. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a filmben elhelyezett súlypontok alapján kialakult kép akár egy mai ember képe is lehetne: az összes boncolgatott jellem, az összes társadalmi probléma, ideológia, mind-mind aktuális ma is. Ez által a film nálam egy olyan aspektusában is betalált, ami esetleg másnak eszébe sem jut: a Lincolnhoz hasonlóan ugyanúgy a saját korom leképzését láttam a történetben, a politikai, hatalmi harcok, pozíciók fogása tökéletesen átültethetők a jelenbe is. Miután pedig ez a politikai aspektusok mindig is érdekeltek, a J. Edgarban rejlő potenciál is megérintett. Hol az állam, a szerv, a bűnüldözés határa? A megfigyelés, nyilvántartás a konzervativizmussal keverve mennyiben különbözik az oly gyűlölt kommunizmustól? És már maga a rasszizmus is: a liberalizmus elutasítása egyúttal út a kirekesztés felé??
Ehh, millió kérdés, ami a napi közbeszédet is átjárja manapság. Ha úgy vesszük, Hoover az illiberális gondolkodás élharcosa lehetne ma, nem is csoda, hogy valamilyen szinten konfrontálódott a Kennedy-fivérekkel. Az azonban tény – világnézettől eltekintve -, hogy az információ hatalom, Hoover pedig sokáig USA leghatalmasabb ura volt.  

Ezek után magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a film ugyanakkor valamiért mégsem működik. Egyrészt a „jelen” Edgarja a 70-es években, amikor diktálja az emlékeit csupán egy unalmas öregúr, egy ideig teljesen a szürkeség homályába burkolózva azt sem tudjuk, ki kicsoda, ki miért van ott ahol, és mit miért csinál. Nem feltétlenül a maszkok az okai, inkább a film szerkezete hibáztatható érte: a flashbackekből visszaváltás, majd ugrás a múltba túlságosan is homogén, egybefolyik az egész. Nem ritkán bámultam zavartan a képet, hogy akkor most hogyan és hol és kinél és miért is vagyunk. Ehhez kapcsolódik a már említett hatalmas intervallum is: néhány jelenet „villanásszerűen” van a filmben, semmihez nem kapcsolódik, s mint olyan, sok szerepe sincs. Ugyanakkor Hoover anyjához való viszonya szerintem túlságosan is előtérbe van tolva – arányaiban túl nagy jelentőséget adtak neki. Ide tartozik még a meglebegtetett meleg szál, ezt viszont szerencsére nem vitték túlzásba… nem hiába, Eastwood konzervatívabb annál. Mindezek mellett pedig túlságosan lassú az egész koncepció, a figurákon , mellékes eseményeken elidőző kamera sem tett jót a dinamikának.

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.



75%



.

R2-D2 írta:

J. Edgar – az FBI embere

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.

75%

Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .
.

Niwrok írta:

J. Edgar – az FBI embere
Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Tudom, olvastam.  

Még mosolyogtam is, hogy bizonyos szóhasználat is egyezik, annak ellenére, hogy már csak akkor olvastalak, mikor nagyjából kész voltam vele.

Niwrok írta:

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .

Ez jó, könnyebb így félretenni őket. Majd egyszer, talán...

Egyébként úgy alakult, hogy most Narnia-trilógiát nézek. Valamiért szeretem ezeket a filmeket és még mindig működnek.