Niwrok írásai 1.0

.
Upside Down, avagy "Erősebb-e a szerelem a gravitációnál?"


Végre! Végre egy olyan film, ami nem pusztán megteremteni és felvázolni képes egy izgalmasan valószerűtlen, mégis valós társadalmi problémákat leképező világot, hanem meg is tölteni tartalommal, és nem csak tíz percnyi izgalomra meg pár utalásra futja az ötletből.

Mint több társának (pl.: Lopott idő) az alapja ennek is a gazdasági egyenlőtlenségek bemutatása, és ehhez a "segédlet" egy világpár, két, saját gravitációval rendelkező földszerű bolygó, melyek különleges szabályok szerint összekapcsolódtak, és állandó távolságot tartva egymástól keringenek a Napjuk körül. A világok anyagaira csak a saját gravitációjuk hat, az vonzza őket, legyen az szerves vagy szervetlen, ezért ember és anyag normál erőbefektetéssel (nem nagyobbal mint mondjuk felmenni egy lépcsőn) szabadon mozoghat Fent és Lent között, a másik világ gravitációjának erőterében azonban csak rövid időt bírnak ki, mert felizzanak és végül elégnek. Aztán persze az emberi korlátok is kialakultak, Fent világa ugyanis a saját kiváltságait és gazdagságát (amely egyébként Lent erőforrásainak kiszipolyozására épül) féltve erőszakkal fogja vissza a "beszivárgókat", legyenek azok tolvajok... vagy olyan "távkapcsolatban élő" szerelmesek, mint Adam és Eden. A gravitációk és annak korlátai a kulcsai a film mindkét szálának, izgalmas vagy éppen megmosolyogtató jeleneteket és fantasztikus látványvilágot teremtve.

Utóbbi az, ami egy pillanatra sem engedi el a néző figyelmét. Két föld egymás felé fordítva, épp csak egy kis természetes fénysávot beengedve a köztes térbe, Fent mesterséges fényekkel élénkké és vibrálóvá tett világa, mely fakó Napként világítja meg a szivárgásoktól amúgy is folyamatos olajesővel szennyezett és mocskos Lentet. A TransWorld központja, ahol "padló" és "plafon" csak viszonyítás kérdése (...lenne, ha érezhetően nem lenne Fent-központú a világnézet, még az olyan egyszerű dolgokban is, mint a lift), és emiatt az emberek egymás feje felett dolgoznak a peremvidéken, jelezve a gravitációk éles határát. Egy pohár ital, egy étterem, egy mosdó, egy régi léghajó roncsa... legyen az monumentális vagy éppen egy gombnyi apróság, a tárgyakkal és a kameranézet váltogatásával (nehezen megszokható, de tökéletesen érthető eszköz a sok fejtetőn álló felvétel) emlékezteti a film a nézőket, hogy hol is járunk... már ha ehhez a rengeteg "hideg", kék filter, a stilizáltan idilli hegyvidéki tájak vagy a tonnányi CGI nem lenne elég.

Tulajdonképpen ezek a film legerősebb eszközei, nekem a szerelmi szál már csak hab volt a tortán, ami képes volt egy kis mesét és "rózsaszínt" csempészni ebbe az amúgy meglehetősen rideg és érzéketlen világba. Az ilyen filmeknél mindig megvan az a hiányérzet, hogy az izgalmas világból lásson az ember többet, és ennek ellentételezésére a forgatókönyvírók általában két eszközt szoktak használni: a romantikát és/vagy a világmegváltó küldetést. Az Upside Down a messiáskodást hivatalosan is eltette az elméleti folytatásra, a szerelmi szála a maga bohóságával, az érzelmei tisztaságával és egyszerűségével, a lelkesedésével, a kitartásával és a furfangosságával viszont pont az, amit bárki szívesen megtapasztalna, ahol érdemes a szereplőkért izgulni, drukkolni nekik, hogy egymáséi lehessenek, még ha egy világ választja el is őket egymástól. Éppen ezért az egyetlen dolog, amin megbicsaklott nálam a film, az az amnézia-szál felesleges időhúzása volt. Adamet és Edent a film kb. húsz percére ugyanis nem két világ, "csak" némi emlékezetvesztés távolítja el egymástól, mintha a "két világ" nem lenne amúgy elég, aztán pár kínos közjáték után hopp!, vissza is térnek az emlékek.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Upside Down

Hurrá! Ennek kimondottan örülök, hogy neked is bejött.

R2-D2 írta:

Upside Down

Hurrá! Ennek kimondottan örülök, hogy neked is bejött.

Köszi, bár én ebben azért olyan nagy kockázatot az első plakátképek óta nem láttam .

Jó volt, hogy a készítők tényleg majdnem végig figyeltek arra, hogy betartsák a saját maguk által felállított szabályokat, ami számomra minden filmnél a "varázslat" kulcsa, és majdnem minden képkockára tettek valami kis utalást, érdekességet. A "majdnem" az igazából egy kis következetlenség volt, legalábbis ha jól értettem, hogyan működik Fent és Lent, akkor...

Spoiler:

És az általánosságokon túl is volt jó pár jelenet, amit biztosan megjegyzek:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

A "majdnem" az igazából egy kis következetlenség volt, legalábbis ha jól értettem, hogyan működik Fent és Lent, akkor...

Spoiler:

.

Spoiler:

Nem vitás, valamikor újra fogom nézni. Jó lenne, ha megjelenne itthon is.

R2-D2 írta:

Spoiler:

Nem vitás, valamikor újra fogom nézni. Jó lenne, ha megjelenne itthon is.

Na, hát ezért (is) vagyok én itt, hogy az általam észrevett apróságokra felhívjam a figyelmet .

Spoiler:

Azt meg már többször átrágtuk, mennyire herótunk van mindkettőnknek azokból a filmekből, amik csak parasztvakításnak teremtenek szabályokat, hogy utána hatásvadász módon felrugdalják azokat.
.

.
Az acélember / Man of Steel


Nekem kb. így fest egy izgalmas és érdekes szuperhősös film! Azt nem mondanám, hogy túl sok újszerű vagy annyira kiváló elemmel rendelkezik, de néha elég annyi is, hogy egy filmben mindenki azt csinálja, amihez ért, és nem kontárkodik bele másba.

Nolan eddig -minden előzetes hireszteléssel ellentétben- semmi mást nem írt és forgatott, mint pszichodrámát, függetlenül attól, hogy azt thrillernek vagy akciófilmnek "álcázta". A legtöbb filmjének azok a legjobb részei, amikor a szereplői jellemén, a félelmeiken, kétségeiken, motivációikon, az ezekből következő tetteiken és azok járulékos áldozatain agyal, amit az utóbbi időben kiegészített az emberiség kollektív tudatának és önpusztításhoz vezető cselekedeteinek elemzésével és kritizálásával. Superman figurája és eredettörténete is érezhetően az ő világlátásának lett alárendelve, és nekem tetszett, hogy sokkal színesebb és árnyaltabb lett a Superman-univerzum, mint eddig, bár ez persze azt is jelenti, hogy a klasszikus elemeknek nem vagy csak alig jut szerep. Ezúttal a kyriptoniak nem csak tehetetlen szemlélői saját világuk összeomlásának, hanem aktív résztvevői, és Superman sem az az eltévedt árva űrkisfiú, akinek a mamája varrt piros palástos ruhácskát, hogy abban röpködjön, hanem hogy a ruháján levő szimbólum földi megtestesítője legyen, a rossz döntések két lábon járó mementója, okulásul. A küldetése azonban nem könnyű, eleve onnantól, hogy meg kell győznie az embereket, bár egyetlen szempillantással meg tudná ölni bármelyiküket, de nem fogja, hogy a tisztelet és a jószándék legyen az, amin keresztül hat az emberekre, ne a félelem, és akkor a származásának kérdéseit éppcsak megemlítem. Ezért aztán nem volt nehéz elhinni, még ha Henry Cavill játéka és a jól letesztelt érzelmi sablonok a színfalak mögé kényszerítették is ezeket, hogy az igazi harcok odabent zajlanak, és az egész hacacáré Zoddal meg az egész űrt végigguberáló kryptoni sittesekkel csak ennek kivetülése.

Ez a kivetülés persze nem baj, mert Nolan steril, csekély dinamikát és fantáziát felvonultató akciójelenetei után jól esett, hogy Snyder -aki ha másban nem is, ebben szerintem profi- olyan látványvilágot teremtett, amin azért rendesen kellett kapkodnom a fejem. Önmagában a látványtervezők munkája is tetszett, a védőruhák és a tengeri állatokra hajazó űrjárművek megalkotója különdíjat is érdemelne tőlem, de az igazi vizuális élményt az összecsapások jelentették. És úgy, hogy ezúttal térkapukon át érkező inváziós seregek sem kellettek hozzá, csak féltucatnyi kryptoni, akik a hadsereg asszisztálásával gyepálják egymást. Megvannak a maga botlásai, mondjuk nehezen hihető, hogy Smallville nem vált a földdel egyenlővé úgy a negyedik-ötödik lángcsóva és lezuhanó repülő után, de ha nagyon akarom, ez még magyarázható sok-sok véletlen egybeeséssel...

...a néha kínosan hangzó párbeszédek és az időnként giccsparádé viszont nem. Gondolom ez az a rész, ami Goyernek "köszönhető", mert a másik kettőből nem nézem ki (Nolan legalábbis biztosan tud ennél jobbat). Nem rossz, csak tele van közhelyekkel és bakikkal. A mélypont a kutyás-tornádós jelenet, ahol a főszereplő tragédiáját sikerült teljesen nevetségessé és ostobává tenni, az nyugodtan végezhette volna a vágóasztalon.

Spoiler:

De aztán ennyi, és ahhoz képest, hogy Hollywood negyvenes generációjának két ellentétes pólusa hozta össze a sablonkirállyal kötőanyagként, akinek már nem egy popkult-ikont sikerült a sárban meghempergetnie (csak annyit mondok: Szellemlovas 2.), nekem kétszer megméretve is tetszett.

8,5/10

U.i.: Tudom, ezt sem ...
.

Niwrok írta:

.
U.i.: Tudom, ezt sem ...
.

Jól tudod!   

.
Movie 43 - A botrányfilm


Ez a film kb. olyan, mint egy vonatszerencsétlenség, amire rázuhant egy Boeing, és mindezen végigtrappolt egy hasmenéses elefántcsorda! Nem tudsz nem odanézni, nem tudod nem végignézni, mert mindig kíváncsi vagy, mi lesz a következő, nem hiszed el, hogy ezek a színészek egy ilyen filmben, és mégis... valahogy inkább a fricskát, a hollywood-i öniróniát látom benne, mint hogy milyen ordenáré ez az egész , bár nagyon is az.

Ettől viszont még nem lesz jó, bár érthető módon nem is az volt a cél. A legnagyobb baj, hogy nem véletlen, hogy a poénok nem a viccek elején vannak, így az első sokk után többször is unalmassá vált, hogy ugyanazt a témát dagasztják még tíz percig. Vannak azért jobb fejezetek, de inkább csak attól a tehertől való megszabadulást láttam benne, hogy ezek a sztárok szerettek volna részt venni egy fingós-hányós Apatow-szerű vígjátékban, kitörve a rájuk aggatott skatulyákból, de a hírnevük miatt külön-külön nem tehették, így viszont egyszerre mégsem válhatnak kitaszítottá.

Ez egy "szívességfilm", gesztus a nézőktől a színészek felé, hogy az eddigi munkájukért "cserébe" elnézzük nekik az efféle bizarrabb "vágyaikat".

Értékelhetetlen.
.

Niwrok írta:

.
Movie 43 - A botrányfilm

Értékelhetetlen.
.

Ezt az írást vártam a legjobban Tőled... Ezek szerint nem tetszett..

Első napokban én is így voltam vele, aztán ahogy telik az idő és visszagondolok rá, annál többször fog el a röhögőgörcs...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Movie 43 - A botrányfilm

Értékelhetetlen.

Ezt az írást vártam a legjobban Tőled...   Ezek szerint nem tetszett.

A dolog azért annál bonyolultabb, hogy "nem tetszett", és igazából ezt próbáltam az írás többi részében előkészíteni. Az "értékelhetetlen" ebben az esetben nem azt jelenti, hogy annyira szar, hogy még a 0 pontot is soknak tartanám érte (osztottam én már "00", azaz duplanullás pontszámot is, az ún. Nagy Lefolyó Díjat, ha még emlékszel rá), hanem egyszerűen képtelen vagyok olyan pontszámot mondani, amit utána fel tudnék vállalni jó szívvel. Ez a film egyszerűen egy másik dimenzióban van, mint azok, amelyekre jól-rosszul rá tudom húzni az 1-től 10-ig skálát, de még akár a százalékost is. A Movie 43 pontszáma egy irracionális szám, mert maga a film is az.

De ugyanígy nem tudom ráhúzni a tetszik-nemtetszik dolgot sem. Más körülmények között kézzel-lábbal tiltakoznék egy olyan film ellen, amiben Chris Pratt egy fosfröccsként szétkenődik egy szélvédőn, vagy amiben az a "poén", hogy Hugh Jackman álláról belehullik a fanszőr a levesébe. Még akkor is, ha az egyébként ilyen kiválóan tart görbe tükrök Hollywoodnak és részben az egész világnak, a sablonosodó zsánerfilmeknek, a képmutatásnak, a polkorrektségnek meg az összes faszságnak, amiből Hollywood, mint jelenség összeáll, és persze igazából az ezekre vevő, ezeken csámcsogó nézőknek is. Tiltakoznék, mert ciki lenne nem tiltakozni ellene, mert ez botrányos meg minden, ahogy nem dicsekszik el az ember a gyerekkori csínyeivel, az életében elkövetett botlásaival, a megszokottól idegen szexuális vágyaival, bármilyen humorosak is ezek az adott pillanatban vagy utólag, és legfeljebb abban a szűk körben nosztalgiázik rajta vagy éli meg ezeket, amelyik ennek részese volt.

És ez az a "belterjes buli"-jelleg, ami a Movie 43 esetében erősebb tudott lenni a szégyen- és undorérzetnél. Hogy ez a film egy buli, amivel ezek a tehetséges és jól fizetett filmesek bevontak egy kicsit a saját személyes és társasági dolgaikba. Hogy minden drámai szerep ellenére benne vannak a hülyeségben, hogy az otthoni házimozijuk magányában azért ők is röhögnek egy ízléstelen Sandler-viccen vagy egy Jackass-epizódon, hogy nekik is jól esik felszabadulni a média és pribékjei jelentette görcseikből, és hogy nézőként bevontak ebbe, az engem is a részesévé tett a bulinak. És ez jó érzés! Ahogy egy koleszos társaság is mondjuk azok anekdotázik, hogy "Te, Pista, emlékszel, amikor hóttrészegen oldalba pisáltad a körzetiek kocsiját, aztán meg futva előlük eltaknyoltál a saját gatyádban?", vagy hogy "Az megvan még nektek, ahogy a Robi pörög a buszmegálló-tábla póznáján, és Jennifer Lopeztől énekli a Jenny from the Blockot?", úgy mostantól én is haverilag oldalba könyökölhetem virtuálisan teszemazt Gerald Butlert, és megkérdezhetem, hogy "Te, Gerry, aztán milyen volt mocskosszájú koboldot játszva tökönrúgni Johnny Knoxville-t?". Részben az ilyen sztorizások tartanak össze egy társaságot, még ha nem is gondolom, hogy ettől haverok lettünk volna Hollywood krémjével.

A Movie 43 mindezért nekem nem is film, hanem egy nyitott hollywood-i parti, amiből nem gazdagodtak meg a szesz- és drogkereskedők, ami után nem kell a hányást sikálni a kárpitból a takarítónőknek, ami után nem várja a sztárokat a címlapon egy óvatlan terpesztésből származó fotó saját nemi jellegeikről, és aminél igazából mindenki eldöntheti, hogy részese akar-e lenni ennek, vagy sem. Emlékeztető, hogy a sztár is ember, ha főszerepet játszik a Nyomorultak musical dollárszázmilliós adaptációjában is, akkor is, aki időnként szeret répát dugni az orrába vagy herét ragasztatni az álla alá a poén kedvéért.

Úgyhogy örülök ennek a "filmnek", izgalmasnak, érdekesnek találtam a szatíráját minden undorítósága és bizarrsága ellenére... de nem, tetszeni nem tetszett, mert szerintem unalmas volt a túlmagyarázás miatt .

.

Niwrok írta:

Úgyhogy örülök ennek a "filmnek", izgalmasnak, érdekesnek találtam a szatíráját minden undorítósága és bizarrsága ellenére... de nem, tetszeni nem tetszett, mert szerintem unalmas volt a túlmagyarázás miatt  .

.

Így már jó. Értem.

Én megveszem, mert egyrészt ezt mindenkinek kölcsön akarom adni, másrészt meg ezt újranézem valamikor. Akkora állatság volt.

.
Pi élete / Life of Pi


Erre a filmre leginkább az előzetese és az indiai vonal vett rá, egyfelől, mert egyszerűen egy szép és küzdelmes filmnek tűnt, másfelől meg kíváncsi voltam, mi ez a "tigris a csónakban" dolog, hogyan lehet ezt úgy megcsinálni, hogy ne tűnjön gagyinak, és ki legyen töltve rendesen a játékidő.

Aztán valahogy úgy adódott, hogy éppen a tigrises részt tartottam mégis kevésbé érdekesnek. Az első fél óra, a keretsztori az egyszerűségében is különleges életképével (egy író ötleteket gyűjtve az új könyvéhez meghallgatja egy másik férfi élettörténetét), a főcím állatkerti sétája, és azok a kalandos vagy éppen mókás mérföldkövek, amik segítségével Pi a hajótörés idején az lehet, aki, szóval a bevezető jobban megfogott. Még némi nosztalgiát is jelentett, mert felidézte bennem, amikor még Gerald Durell korfus emlékeiről olvastam a könyveket. A sok családi anekdota, amik lenyűgözik az olyan idegeneket, mint akár a film nézője: hogy miért lett Pi Pi, és hogy az évek alatt hogyan ismerkedett meg a különböző hitrendszerekkel, hogy honnan kapta a nevét a tigris és hasonlók. Mindehhez jön az ezerarcú India azon arca, ami nem nyomor meg kasztrendszer meg mocsok meg patkányok, hanem a színes, zenei és kulturális egzotikum, amiért általában szívesen nézem az Indiában játszódó filmeket. Ezek akkor is elszórakoztattak volna, ha csak ilyenekből áll a film, és nem társulnak hozzá a csónakban történtek.

Szóval Pi és a tigris... Azt tudjuk már az elején, hogy túl fogja élni, hiszen ő meséli a saját történetét, azt is, hogy a tigris nem rágta le semmijét, de azt mondhatom, a végkifejlet feszültségének hiánya egy cseppet sem ront az élményen. Részben azért, mert az ember hajlamos megfeledkezni erről, amikor egy dühös, kétségbeesett és éhes tigris hadonászik a méretes mancsaival és az ezekből kiálló karmaival az orra előtt, részben meg azért, mert ahogy talán a filmben is elhangzik, a célnál sokszor fontosabb, hogy az ember hogyan jut el oda. Ebben pedig bőven van potenciál, kaland és látványosság, leginkább abban, hogy Pi hogyan tanul a hibáiból, óvatlanságából vagy éppen a túlzott biztonságra és kényelemre hajtásából (konzervek). Izgalmassá és érdekessé teszi még az olyan egyszerű kérdés is, hogy Pi miért választja a nehezebb utat, miért nem hagyta már az elején egyszerűen sorsára a tigrist, miért nem könnyíti meg ezzel a maga számára a tengeren sodródás amúgy sem könnyű napjait, de persze nem csak Pi a lényeg, attól mindez öncélú lenne.  

Mert "talán" nem is arról szól ez a film, hogy egy fiú hogyan élt túl a tengeren egy hajótörést alig tíz méterre egy tigristől, hanem arról, hogy az ember a nehézségek, kihívások és tragédiák közepette hogyan találhatja meg az erőt magában arra, hogy küzdjön és túléljen, és ennek ösztönzésére, elősegítésére hogyan használhatja saját leleményességét, képességeit, erejét, hogy környezetének ismeretlen vagy akár kegyetlen részét "megszelidítse", hogy a fenyegetettségen, a bizonytalanságon és a hiábavalóságon túl tudjon másra is figyelni és gondolni. Akár úgy is, hogy a remény ára a fenyegetettség...

A DVD-n kevés extra (egy 20 perces werk), minőségi szinkron, éles és élénk kép és egyetlen képkockányi képhiba várja a nézőket.


9/10

.

Niwrok írta:

.
Pi élete / Life of Pi

9/10

.

Ez jó írás, tükrözi is a nagy többség véleményét. Nekem nem jött be, túlságosan spirituális/vallási volt. De itt van a pendrive-on, érik egy újranézés, hátha változott valami.

Szokott.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Pi élete / Life of Pi

9/10

.

Ez jó írás, tükrözi is a nagy többség véleményét. Nekem nem jött be, túlságosan spirituális/vallási volt. De itt van a pendrive-on, érik egy újranézés, hátha változott valami.

Szokott.

Azt azért remélem figyelted, hogy szándékosan kerültem a spiritualitás/vallás irányvonalát, és a nyilvánvaló helyett egy racionálisabb megközelítést használtam ?
.

.

A 2013-as év sokkal jobb és szerencsésebb volt nekem, mint az előző, de ez érhető, hiszen a helyi mozi ezúttal nem "játszotta" ugyanazt a két filmet hónapokon keresztül, és Budapestre is többször jutottam fel egy-egy duplázásra (úgy érte meg felmenni, ha két filmet is megnéztem egymás után), mint előtte talán összesen. A több filmből persze a merítés is nagyobb, sokkal több jó filmet láttam, mint tavaly, vagy mint egyáltalán vártam, így a lista összeállítása, pár biztos befutótól eltekintve idén volt évek óta a legnehezebb... édes teher   ...

************************

TOP 10

1. Mielőtt éjfélt üt az óra /Before Midnight/ (2013)
Ezt a helyezést nem önmagában érte el a Before Midnight, hanem a trilógia másik két részével együtt. Megvannak a maga értékei önállóan is, lenyűgözőnek találtam például a hosszú autós snittet, kiváló volt az összjáték Hawke és Delpy között, és drámaként, egy problémákkal terhelt házasság megmentési kísérleteként is elsőrangú... de nem tudok elvonatkoztatni az előzményektől. Az igazi varázsa abban van, hogy aki akarta, az kilencévenkénti pillanatfelvételek formájában végigkísérhette, hogy ez a pár hogyan talált egymásra, hogy mennyire meghatározó volt életük hátralévő részére egy sétálós beszélgetés a bécsi éjszakában, és hogy ebből a beszélgetésből, a világlátásuk, a céljaik és az életkörülményeik különbözőségéből, például a munkájukból hogyan látszottak előre azok a gondok, amikkel most kezdeniük kéne valamit. Ez teszi egyedülállóvá.

2. Mocsok /Filth/ (2013)
Hogy az év második legellenszenvesebb karaktere (hihetetlennek gondoltam, de Jordan Belfortnak sikerült a trónfosztás!) hogy kaphatott ezüstérmet a nyakába? Úgy, hogy James McAvoy annyi életet lehelt ebbe a romlott, aljas, és minden jóízlésre vagy morális gátra fittyet hányó féregbe, amit illendő lenne bizonyos helyeken jelöléssel honorálni... a magam részéről ennyit tudok tenni az ügy érdekében. Robertson őrmester élete jelentős részben egy karrierista álomvilágban zajlik, ahova ipari mennyiségű kábítószer és pia elegye juttatja, ha pedig valamiért kiszakadna ebből, akkor aki elékerül, az általában válogatott sértések, manipulációk és szemétkedések szarosvödrét kapja a nyakába. Az időnkénti szürrealista hallucinációk meg a non-stop áskálódás és nyájaskodás elegye tökéletesen kifejezik, milyen az, amikor valaki titkon a világ 99%-át utálja, és egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül ezt mások háta mögött csinálni, és nem beleordítani mindenkinek az arcába... mégis, van egy olyan apró kis csavar a dologban, ami miatt nem a megvetés volt az elsődleges érzésem a film végén.

3. A lehetetlen /Lo Imposible/ (2012)
Ahogy már korábban is mondtam, ez a film egy katasztrófa során egymástól elszakadt családtagok és a többi áldozat drámáján túl horrorfilmnek is simán elmenne. Egyszerűen azért, mert több millió tonna őselem közeledő hullámánál kevés félelmetesebbet tudok elképzelni, és az azt követő képek is inkább az apokalipszist idézik, mint egy szökőárt. A spanyol többségű stáb -hollywoodi mércével mérve- kevés pénzből is megindító, de a tragédiákról és a borzalmakról sem megfeledkező filmet forgatott arról, hogy milyen az, amikor emberek a civilizáció és a megszokott ellátási láncok kényelméből kiszakadva egyedül, de legfeljebb a szeretteikre támaszkodva kell utat találjanak egymáshoz és hazafelé, nem megadva magukat a fájdalomnak és a kétségbeesésnek. Naomi Watts és Ewan McGregor is kiválóan alakít, mégis a Lucast játszó Tom Hollandot jegyeztem meg legjobban, mert neki egy komplett felnövéstörténetet is bele kellett sűrítenie ebbe a két órába.

4. Hajsza a győzelemért /Rush/ (2013)
Mivel a Forma-1 itt felidézett szakasza még azokat a nosztalgikus éveket is megelőzi, amikor gyerekkoromban izgatottan ültem le minden verseny elé, és az F1 hőskoráról szóló könyveket olvasgattam, így inkább azt volt érdekes látni, hogy honnan indult a "száguldó cirkusz". Hogy milyen csapatok és emberek tették le a mérföldköveit, hogy milyen csodabogarak bukkantak fel az évek alatt benne (imádtam a hatkerekű Tyrellt "élőben" látni!), és hogy milyen volt, amikor a mai túlszabályozott (bár/ezért kétségtelenül biztonságosabbá lett) környezet helyett még esetleg csak a kalandról, a kockázatról és a buliról szólt egy-egy verseny. Emellett a Rush életrajzi drámaként is megállja a helyét, évekig (Lauda érkezésétől Hunt távozásáig) kísérve két versenyző magánéleti és versenypályán zajló, legendás rivalizálását, azt, ahol már nem is igazán a dobogók legfelső foka volt a cél, hanem hogy egymást legyőzzék, hogy melyikük jelleme segíti az embert jobb versenyzővé válni, és bemutatva, hogy egy jó, ösztönző ellenfél legalább olyan társ tud lenni, mint egy barát.

5. Insidious - A gonosz háza /Insidious: Chapter 2/ (2013)
Ha van stabilan megbízható rendező nálam, az James Wan, aki kiegészülve szerzőtársával, Leigh Whannell-lel már a sokadik filmet teszi fel nálam a kedvenc-polcra. Lehet, hogy a horrorjaik a klasszikus elemeket hasznosítják újra, de akkora töménységben, olyan hangulattal, remek kellékekkel, és mindig egy kis egyedi, friss hozzávalóval, amiért egy szűkösebb évben simán TOP 10-be került volna a Démonok között is. Az talán egy fokkal egységesebb, a Warren-házaspár (és főleg Lorraine Warren Vera Farmiga alakításával) kiváló karakterek, a széfjük puszta létezése is borzongató... de az Insidious antológia-jellege és az első részre való visszautalgatás jobban megfogott. Ügyesen keveri az egyes horrorfilmes műfajokat (a misztikus-démonmegszállóstól a diliházas-kézikameráson át a Psychoig van itt minden), szeretem, hogy nem fél akár rikító színeket is használni (a legtöbb horrorban unásig elkopott a sok fakóság meg félhomály), jó ritmusban tudta rám hozni a frászt, ami aztán egy halvány nyomasztó érzésként elkísért a végéig, amit ezúttal még a spiritiszta szakértő páros idétlensége sem tudott enyhíteni. Az Insidious a "Legelhibázottabb Forgalmazói Döntés" különdíját is kiérdemelte, ahogy az első rész magyarországi hiányát egyszerűen lerendezték egy radírral... talán majd a DVD-kiadásra "felbukkan".

6. Kick-Ass 2. /Kick-Ass 2/ (2012)
Bár sokan azt mondják, hogy a második résszel elveszett a sorozat lényege, én azt mondom, hogy a Kick-Ass éppen most talált rá. Talán hiányzik Big Daddy, és nem is kicsit sok a középsulis-tinilányos hülyülés, de hogy az előző rész kiábrándítóan sekélyes gengszteres vonalát bármikor beáldozom a Justice Foreverért, a rivális csapatért és a temetői-autópályás jelenetért, az tuti. Végre téma az is, hogy a tétlenségbe belefáradt jelmezes átlagemberek hogyan és miért akarnak változtatni a világon (persze szigorúan "ne próbálják ki otthon"!), Muterbever és csatlósai pedig minden baromság és ripacskodás ellenére is sokkal jobban passzolnak ebbe a világba, mint a képregényvilágtól teljesen idegen, egyszerű gengszterfőnökként ügyködő Frank D´Amico. Egy "szuperhős" nem lehet meg a saját "szupergonoszai" nélkül, és erre nekem a Kick-Ass 2. a legjobb bizonyíték.

7. Napos oldal /Silver Linings Playbook/ (2012)
A legnagyobb dilemmát ez a film okozta. Ha ugyanis azt nézem, hogy a történetet, annak a szellemiségét, a két főszereplőt és egymásra találásukat (Patbe és Tiffanybe beleértve az őket alakító Bradley Coopert és Jennifer Lawrence-t) meg a mellékszereplők többségét (Asian Invasion!) mennyire élveztem, hogy mennyire megérintett ez az egész, akkor a Napos oldal toronymagas első lenne! Ezt talán elég jól mutatja, hogy a könyvet kétszer olvastam egy év alatt, és a harmadik is tervben van. Ehhez viszont az kellett volna, hogy a rendező-forgatókönyvíró David O. Russell ne saját terápiájának használja a filmet, hogy Patet ne skatulyázza be bipolárisnak, hogy DeNiro intenzívebb szerepeltetése miatt ne tegye az apa figuráját kényszerbeteggé (különös tekintettel az idétlen buki-baromságra, ami agyonnyomja a film utolsó fél óráját), emiatt ne áldozzon be sokkal érdekesebb karaktereket (pl.: Pat bátyját és Emily-t), és főleg hogy a drámai tetőpontot (a tánc"versenyt") ne tegye nevetségessé és giccsessé. Szeretném szeretni a filmet is, de így csak ennyire tudom.

8. Szemfényvesztők /Now You See Me/ (2013)
A film, ami a játékidő kétharmadában olyan, mintha a néző beülne egy látványos bűvészshowra. Az "érdeklődőket" két perc után már egy kártyatrükkel kápráztatják el, hogy utána a főbb szereplőket is egy-egy jellegzetes mutatványuk keretében ismerhessük meg, aztán Vegas, aztán a kihallgatószoba, aztán New Orleans. Mint egy forgószínpad, ahol a színészek csak asszisztensek, akik magabiztos pimaszságukkal próbálják elterelni az FBI figyelmét, fények, tükrök és füst, és közben minden percben érezni a trükkök feszültségét, a kíváncsiságot, hogy vajon hogy csinálták, működik a humor ("Állj!") és a többi showelem. Egyszerűen az illúziók tömény élvezete a bő első óra! Nagy kár, hogy az utolsó trükkre és a nagy leleplezésre már kilóg a nyúl füle a kalapból, leül a hangulat, már a magyarázatok is akadoznak, és onnantól az egész átmegy üres parasztvakításba.

9. Az acélember /Man of Steel/ (2013)
Mivel alig pár napja árasztottam el a Man of Steellel kapcsolatos véleményemmel az oldalt, így gondolom, nem lesz meglepő, amit ajánlóként írni szándékszom róla. Hibái ellenére is az év egyik legjobban összerakott filmjének találtam, amiben jó arányban van a dráma -vagyis hogy Supermannek lenni sem könnyű, és hiába van szuperereje, ő sem oldhat meg mindent-, és mindezt remekül kiegészíti a látvány (értve ezalatt leginkább a kryptoni szakaszt) meg a pergős akció. A filmnek azért megvan a saját kryptonitja, mégpedig a tornádós jelenet, az majdnem kinyírta az egészet, de a többi annyira érdekesen és elgondolkodtatóan bővítette ki a Superman-univerzumot (nem kétséges, Nolannek hála), hogy igazságtalannak tartottam volna lehagyni a listáról. Ahogy már többször mondtam, néha az is elég, ha egy filmben mindenki csak azt csinálja, amihez ért.

10. Jack Reacher /Jack Reacher/ (2012)
Ha nem lenne akkora hiány igazán okos és feszült krimikből a mozikban, mint amekkora van, akkor a listának ezen helyéről egy szerelmes zombi és az ő egyedi társadalomrajza hörögne. Így viszont jött Jack Reacher... de ki az a Jack Reacher? A katonai rendészet Poirotja, aki megcsömörlött a "rendszertől", és tudva, hogy kilépése után hányan fognak vadászni rá, inkább "szellemmé" vált, aki nem hagy nyomot semmilyen nyilvántartásban: készpénz, motelek, buszok, csomag nélkül. Szellemnek lenni pedig úgy tűnik, jó hatással van az ember szellemi képességeire, mert egy lövöldözési ügybe belekeveredve csupa olyan kérdést tesz fel, ami másnak eszébe sem jut, és közben kőkemény, bár karcolóan szarkasztikus szellemességekkel szórakoztatja környezetét. Talán a Bond-kelléklányokat megidéző női szereplők és a kelleténél hosszabbra sikerült végső leszámolás tartoznak a gyengébb pontok közé.


***********************

BOTTOM 5

-5. Die Hard - Drágább mint az életed /A Good Day to Die Hard/ (2013)
Az "idei" év tobzódott a kínosan röhejes, Minimax-logoért kiáltó akciófilmekben, és bár 2013 legfalrengetőbb röhögését a Halálos iramban 6 adta meg, de az legalább a fennmaradó 95%-ban egész kellemes volt. A Die Hard franchise meggyalázására azonban az sem mentség, hogy akciódús, "B" kategóriás mesevígjátéknak elmegy. Felsorolni is nehéz a rengeteg hülyeséget, amiken a vetítés után még jó fél óráig gúnyolódott kis társaságunk, a teljesség igénye nélkül ide véve a terepjáróval felöklelt páncélozott járművet, a libasorban futva meghalni siető kommandósokat, a sugárzásálló iPadot, és főleg a sugárzásmentesítő dezodort.

-4. Farkas /The Wolverine/ (2013)
A másik kategória, amiből idén túlkínálat volt, az az érzelmes szuperhősöké. Van, akinél ez bejött (Az acélember), volt, akinél elviselhetően idegesítő volt (Vasember 3.), Wolverine esetében viszont annyira idegen a karaktertől és úgy egyáltalán a műfajtól ez a könnyes szemű semmibe bámulás Jean Grey miatt, hogy még a sztori japán vonulata sem tudott feldobni. Szerintem azért sokat elmond a filmről (vagy rólam...), hogy az egészből a fémpálcákból álló betegágyat találtam a legérdekesebbnek.

-3. A Wall Street farkasa /The Wolf of Wall Street/ (2013)
Ez a film egyetlen ok miatt került erre a listára: mert Scorsese nem érte be mondjuk két óra játékidővel. Az első fele teljesen jó kis felemelkedéstörténet, még ha a sok prosti, dugás, drog, meg persze a "kisemberek" kihasználásán élvezkedés miatt nem az érzékeny lelkűeknek való (bár a fricska a nézők felé nem rossz). A felétől viszont húszpercenként lett tele a tököm azzal, hogy még meddig tudják dagasztani a teljesen értelmetlen és felesleges semmit, a szuperlassú zuhanást a csúcsról. Rohadtul untam, annyira, hogy DiCaprio és a mellékszereplők remek alakítása, Scorsese rendezése és a pár jó emlékű jelenet ellenére is az év egyik legkellemetlenebb filmes tapasztalata volt.

-2. Machete gyilkol /Machete Kills/ (2013)
Ennek a filmnek is csak egy baja van, hogy helyette nem azt a harmadik részt csinálták meg, amit egyébként ez a film folyamatosan előkészít. A hangulatcsináló előzetes fergeteges, de lassan kiderült, hogy ezzel meg is volt a film csúcspontja. Utána csak az egyre kaotikusabb és abszurdabb idétlenkedés maradt, ami rövid távon vált fárasztóvá, leginkább a bipolárisan kretén mellékfőgonosz és a remekül felvezetett, de a végére teljesen öncélú bérgyilkos miatt. De hát így jár az, aki egy vérbő "C" kategóriás akciófilmet ki akar lőni az űrbe, hogy Star Wars ízű önparódia legyen belőle...

-1. A bűn éjszakája /The Purge/ (2013)
Ez a hely most már harmadik évben zsinórban az adott év LopottIdő-díjas alkotásának van "fenntartva". A bűn éjszakája -a díj névadójához hasonlóan- képes volt arra, hogy egy sok lehetőséget tartalmazó -bár belőlem ebben az esetben csak elutasítást kiváltani képes- alapötletből a minimumot is alig aknázta ki. Remek a morbid, de sajnos valós társadalmi problémákat leképező nyitás a törvényes embervadászattal és randalírozással meg a kis virágcsokorral, aztán pukk! Az első húsz perc után hol egy unalmas kóválygós horrorra, hol egy középszerű trancsír-thrillerre futja csak, és az egész bevezető csak arra jó, hogy ezt az idilli családot a szociopata macskajancsik mindenfajta hatósági közbeavatkozás nélkül tudják terrorizálni Beverly Hills közepén is.

.