R2-D2 írásai 3.0

.






Beyond Skyline




Nem igazán tudhatjátok – mert régebbi a dolog, mint maga a Filmfórum – de van néhány film, amit mi ketten, az oldalt életben tartó írók olyannyira máshogy látunk, hogy azt szinte nehéz szavakba önteni. Ezek közül is állandó vicc és hecc tárgya köztünk a 2010-es Skyline című inváziós sci-fi, ami engem valami érthetetlen okból nagyon megfogott – míg Niwrok kollégát helyenként őrületbe tudta kergetni. Nos, 8 évvel később itt van a folytatása, Beyond Skyline címmel (megnézve a filmet, csak úgy nagyjából van létjogosultsága a beyondnak), és vélhetően ez sem fog e témában közelebb hozni minket. Én legalábbis nem is számítok másra…    

Kezdjük megint a lényeggel: ismét csak felejtsetek el minden olyan írást, ami ezt a mozit a földbe döngöli – nem állítom, hogy annyira különleges és emlékezetes lenne ez a Skyline 2, de a maga kategóriájában, a maga univerzumban egy tisztes folytatásként megállja a helyét. Némiképp kibővíti és magyarázza az egész világot, szervesebben illeszkedik az első epizódhoz, mint azt egyesek írják – nem, ez nem reboot, ez folytatás – vannak bizony egészen ötletes dolgai, a hab meg azon a bizonyos tortán, hogy megnyerték a főszerepre azt a Frank Grillot, akit a Purge filmekben ismert és kedvelt meg a nagy(?)közönség. Az mindenképp öröm, hogy a franchise legalább egy kézben van, legalábbis mindkét történetet ugyanaz a Liam O’Donell nevű jóember írta, aki ezt a mozit rendezte is – csak ha meg már így van, kissé fura a dologban az, hogy egy bizonyos flashbackben miért is nem lehetett az első epizód két szereplőjét használni. A sztori jelenében mindegy, mert a kosz és az alien eleget takar, de abban a két visszaemlékezős képben én bizony bevágtam volna az ő arcukat, az szent… no de ugye nem én rendeztem…

Los Angelesben kezdünk (ismét), valamikor közvetlenül az invázió előtti órákban. Mark (Frank Grillo) zsaru, aki épp felesége halála utáni gyászt próbálja alkohollal megoldani   , s akit hívnak kollégái, hogy fia ismét előzetesben van, verekedés miatt. Marknak kell őt ismét kihozni onnan, és természetesen ez az alapfelállás egyúttal megágyaz egy teljesen tipikus és sablonos apa-fia mozinak is… nem mondom, hogy sokadszorra is szívesen nézek ilyet, de igazándiból tiltakozni sem nagyon tudok ellene. Valami kötődés, kohézió kell a szereplők közé, kell valami szimpátia a főszereplők iránt, hogy ha valakit majd elvesztünk, legyen súlya is a dolognak… nincs ezzel baj, ez szimpla filmes sablon. Trent (Johnny Weston – legutóbb az Az Almanach-projektben láttam), a srác egyébként az a tipikus lázadó, nyughatatlan kamasz, aki akkor sem lenne egyszerű eset, ha miniden rendben lenne, de anyja halála rendesen megkavarta a lelkét. Karaktere viszont így alapot ad arra, hogy hihetőbb legyen, ami majd történik vele, sőt, azzal, hogy Mark zsaru, azzal is egy újabb olyan dolgot adtak a történethez, ami miatt kevéssé tűnik majd néhány dolog ökörségnek. No, a lényeg, hogy ők és még néhányan épp a metróban vannak, mikor jön az az invázió, amit az első epizódban is láttunk – másik helyszín, másik csapat, de a lényeg ugyanaz lesz: titokzatos idegenek lepik el a bolygót, akik valami kék fénnyel megbabonázzák az embereket, majd tömegestől felszívják őket a városok felett dekkoló űrhajójukra. Az első epizód óta ugye azt is tudjuk, hogy az idegenek kvázi megskalpolják a delikvenseket, kikapva azok agyát – a testet elhajítva – a saját fajuk, esetleg gépeikbe ültetve azokat, így egy össznépi kontrollt gyakorolva felettük ütős hadsereget hozva létre. Ez pedig végzetes hadsereg: ami engem az első részben is nagyon megfogott, az itt is hatványozottan érzékelhető: a Skyline világában az embereknek esélyük sincs. Kérem, ez nem a Csata LA, nem is az ID4, itt nincs hős amerikai felmentő sereg: ha lenne egy invázió, akkor kb. ilyen eredménnyel zárulna. Mindig is azt mondtam: ha valaki már ide tud jönni űrhajóval, az annyival fejlettebb, hogy azt csinál velünk, amit akar… ha épp agyakat akar kiszedni az emberekből, akkor azt.

Ebből kifolyólag természetes, hogy Mark és fogyatkozó csapata (hogy miért pont az marad, aki marad, azt nem tudom) hamarosan az idegenek űrhajójában ébred – ahol pedig Mark találkozik az első rész Jarrodjával és Elaine-ével. Tudjátok, Jarrod volt a történet végén, aki nem került a főidegen irányítása alá, Elaine meg a barátnője, akiről kiderül, hogy terhes… s akiben pár nap alatt kifejlődött a baba. Itt van amúgy az ominózus flashback, amit nem értek, miért is nem lehetett használni Eric Balfour és Scottie Thomson felvételeit. Na, mindegy, jön a baba, Mark meg már nem csak a saját fiát és még néhány másik „túlélőt” igyekszik megmenteni, hanem egy újszülöttet is kap a nyakába – sokáig csóváltam a fejemet, erre mi szükség is volt, de aztán a fináléra értelmet nyer minden. A kislány kicsit olyan lesz, mint az Alkonyatban Renesmee, gyorsan növekszik, fontos, hiteles és jó szerepet kap majd. A film ezen szakasza különösen hemzseg az akciótól, némelyik ugyan közel kerül az idiotizmus azon bizonyos határához, amitől én hülyét kapok, de azzal, hogy Marknak van erős belső segítsége, némileg könnyebben befogadhatóak a látottak… már amit látni. Ugyanis képtelenség nem megemlíteni a Skyline 2 óriási, szinte már-már kezelhetetlen hibáját: a film közepe túlnyomórészt élvezhetetlen a látványtól, pontosabban annak hiányától. Néha akkora káosz van a képernyőn, hogy fogalmam sem volt róla, mit látok, olyan gyors és követhetetlen a vágás, hogy azt sem tudtam, ki kivel harcol, ki hova esik le és miért. Nem találtam költségadatokat, de akkor szoktak ilyen aljas módon csalni a látvánnyal (gyors vágás, sötét, szűrőzött kép), ha nem jutott elé pénz a digitális és egyéb trükkökre, díszletekre… miután azonban a Beyond Skyline jelentős része itt és ilyen körülmények között játszódik, meglehetősen zavaró…

Pedig aztán a sztori úgy nagyjából rendben is van. Érezni, hogy ahogy haladunk előre, úgy nyer értelmet egyre több minden, érdekes és fura dolgok derülnek ki az idegenekről, azok céljairól, ez az aratás jó húzás, eszembe juttatta a Jupiter felemelkedését. Van némi dráma is – mondtam, fel lettünk rá készítve – és van egy pont, amikor végre kiszabadulunk a vizuális káoszból, hogy egy tök hangulatos távol-keleti helyszínre cseppenjünk. Azt mindenképp érdemes tudni, hogy a film Kína, Indonézia és Szingapúr hathatós segítségével jött létre, koprodukciós mozi, Kínában volt a premierje is, így a film utolsó harmadát ezen szemüvegen keresztül kell nézni. Markék ugyanis belebotlanak a keleti harcművészetbe, egy férfiba és nőbe, egy droglaborba („Majd ha az országod abba hagyja a szállítást, mi abba hagyjuk a készítést” – még ilyenekre is van idő    ), s a kezdeti összezördülések után közösen veszik fel a harcot az idegenekkel… de ez most már kicsit más. Más, mert eleve ismerik az ellenséget, Jarrohoz hasonlóan ismét csak van belső segítség, sőt, az időközben két nap alatt 6 évesre cseperedett kislány akcióba lép. Nekem kifejezetten tetszett az események ilyen alakulása, roppant jó volt az a helyszín, ahol a final battle zajlott, a két gigász bunyója meg olyan filmeket juttatott eszembe, mint a Tűzgyűrű, vagy a Godzilla. Tekintve pedig, hogy valós, őserdei (Indonézia?) közegben forgattak, ezúttal nem kellett a háttérrel sem csalni… nyugodtan lehetett mutatni a remekül megkoreografált akciójeleneteket. Először ugyan fura volt a túl sok kínai, távol-keleti harcmodor, de aztán rájöttem: a piac nagy úr, fontos a nézőközönséget kiszolgálni. Egyébként nem volt baj sem az indonéz Iko Uwaissal (Raid    !!), sem a szingapúri Pamelyn Cheevel, sőt, a kémia is működött közöttük, ahogy az amerikaiakkal is.

A zárójelenet meg egyszerűen zseniális. Tök jó kis befejezése az egésznek, tök jó pont azon a bizonyos i-n: s ezúttal az sem zavart, hogy bizonyos Ender Wiggin ezt ugye megtette már egy másik filmben, egy másik szimulációban. De itt, Rose, Trent és kis csapat terve az utolsó képsorokon kellemesen meglepő és széles mosolyra késztetett: ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. Ha a közepén láttam is volna, ami történik, és nem kell kapkodnom a fejemet és kigúvasztani a szememet, még többet érne az egész (az AVP2 jut róla eszembe). S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de nekem ez a Végjáték áthallás rohadtul bejött, bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.




75%



.

R2-D2 írta:

.
Beyond Skyline

Nem igazán tudhatjátok – mert régebbi a dolog, mint maga a Filmfórum – de van néhány film, amit mi ketten, az oldalt életben tartó írók olyannyira máshogy látunk, hogy azt szinte nehéz szavakba önteni. Ezek közül is állandó vicc és hecc tárgya köztünk a 2010-es Skyline című inváziós sci-fi, ami engem valami érthetetlen okból nagyon megfogott – míg Niwrok kollégát helyenként őrületbe tudta kergetni. Nos, 8 évvel később itt van a folytatása, Beyond Skyline címmel (megnézve a filmet, csak úgy nagyjából van létjogosultsága a beyondnak), és vélhetően ez sem fog e témában közelebb hozni minket. Én legalábbis nem is számítok másra…    

75%

Hát, csak nem hogy az "inváziós sci-fi" önmagában az "érthetetlen ok"   ?

Én mondjuk nem emlékszem a szenvedélyes vitáinkra a Skyline kapcsán, de a memóriám már nem a régi, pedig az már régen sem volt a régi. A legtöbb, amit el tudnék mondani az "állandó vicc és hecc tárgyáról"    , hogy nekem egy alacsony költségvetésű CGI-techdemó volt, ami a lehetőségekhez mérten látványos volt meg a sztorija is elment közepesnek, és amit az elején a lakásban zajló tökölés lassított le, a végén meg a hirtelen befejezés vágott agyon... mely utóbbi ezzel a folytatással talán már nem is lesz akkora negatívum.

Csakazértis meg fogom nézni, újranézve az elsővel, hogy újabb szenvedélyes vitákba bonyolódhassunk   .


Addig is ne beszélgessünk az Utazókról   ?



.

Niwrok írta:

Beyond Skyline


Én mondjuk nem emlékszem a szenvedélyes vitáinkra a Skyline kapcsán, de a memóriám már nem a régi, pedig az már régen sem volt a régi. A legtöbb, amit el tudnék mondani az "állandó vicc és hecc tárgyáról"    , hogy nekem egy alacsony költségvetésű CGI-techdemó volt, ami a lehetőségekhez mérten látványos volt meg a sztorija is elment közepesnek, és amit az elején a lakásban zajló tökölés lassított le, a végén meg a hirtelen befejezés vágott agyon... mely utóbbi ezzel a folytatással talán már nem is lesz akkora negatívum.

Csakazértis meg fogom nézni, újranézve az elsővel, hogy újabb szenvedélyes vitákba bonyolódhassunk   .


Addig is ne beszélgessünk az Utazókról   ?



.

Hááát... szenvedélys vitákra én sem emlékszem - nem is ezt írtam - de azt tudom, hogy nem egyszer megkaptam negatív viszonyítási pontnak a Skyline-t. Nem fogom megkeresni őket, lusta vagyok rá... de hát xpress két kritikája is árulkodó.

Na, csak nézd meg, ha önmagában az agyevés zavart, akkor annak most már van következménye.

Mit akarsz az Utazókról beszélni?


.

R2-D2 írta:

Beyond Skyline

Ha már Grillo... ezt nem akarod megnézni tőle: Wheelman ?

Vagy felírtad, csak nem mondtad külön?

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Beyond Skyline

Ha már Grillo... ezt nem akarod megnézni tőle: Wheelman ?

Vagy felírtad, csak nem mondtad külön?

.

Felírtam, csak mindig elé kerül valami...

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Beyond Skyline

Ha már Grillo... ezt nem akarod megnézni tőle: Wheelman ?

Vagy felírtad, csak nem mondtad külön?

.

Felírtam, csak mindig elé kerül valami...

.

Jah, én is így vagyok vagy három éve az Amourral .


.

.





Dark S1





Időutazás… kell ennél jobb és több magyarázat arra, hogy én most épp erről gépelek???

A Dark egy német sorozat. Ezt mindenki mindig, mindenhol kihangsúlyozza, de szerintem totálisan felesleges ezen rugózni: azon kívül, hogy ugye a rendszámokból, az autókból (különösen a két régebbi idősíkon) ez nyilvánvaló, az égvilágon semmit nem jelent az info. Az igazság az, hogy simán odatehető bármelyik mai amerikai sorozat mellé, már technikai megvalósításában is mindenképp – történetében, logikájában, átgondoltságában pedig toronymagasan ver majdnem mindent, ami onnan jön. Sőt, azt kell mondjam, néha ezzel már-már a saját kardjába is dől, mert annyira összetett tud lenni bizonyos pontjain, hogy a néző simán elveszti a fonalat közben. Aki azt mondja, hogy ezt elsőre érti, minden szereplőt mindig tud, hogy kicsoda és kinek micsodája – nos, az vagy több százalékát képes használni az agyának, mint az átlag, vagy szimplán hazudik. S ha már a németségénél tartunk: tudom (bár nem értem), hogy sokaknak a német nyelv majdnem hogy hátrány egy filmnél, de ezt a sorit csak németül érdemes nézni, úgy adja meg tejesen azt az élményt, amire hivatott.

Amit még több helyen próbálnak kihangsúlyozni, az az, hogy ez a német válasz a Stranger Thingsre… nos, ez úgy baromság, ahogy van. Tulajdonképp köze nincs hozzá, össze se lehet hasonlítani a kettőt, attól, hogy itt is néhány gyerek kalandjait látjuk a pilotban, akik közül egyik eltűnik, attól a kettő olyan, mint alma meg körte. Mindkettő gyümölcs (sorozat), és ennyi: ha mindenképp párhuzam kell, akkor én magam a szintén kedvelt 12 majom sorozatot tudnám példának hozni – legalábbis abban kavarnak ennyit az idővel, mint itt. Mielőtt bárki felkapná a fejét, természetesen nagyon erőltetett a párhuzam – szinte csak és kizárólag az időutazásra koncentrálódik – a Dark sokkal komorabb, sötétebb, filozofikusabb, összetettebb sorozat, mint a félig akciónak is tekinthető 12 majom. Ez egy valóban dark utazás egy kis német település nagyjából négy-öt családjának három generációjának történtébe – bizonyos tekintetben egy belterjes közösség többgenerációs kórképe, amiben a jelen felnőttjeinek viselkedését fejtjük vissza két-három generáción át… úgy, hogy a középpontban valahol meg mégis a jelen felnőttjeinek gyerekei szerepelnek. Juj, ez most jó zavarosan hangzik, de így van. De gondoljunk csak a főszereplő Jonasra, aki kapásból három (négy?) idősíkot is megjár, vagy magára a történet egyik legnagyobb csavarjára (és konfliktusára), Mikkel történetére…

Az egész egy öngyilkossággal kezdődik. Spoilermentesen némileg segítek az eligazodásban, ha valaki most fog majd nekiállni – annyiban mindenképp egyszerűbb dolga lesz, hogy tudja, mikor kire és mire kell figyelni. Szóval. A sorozat elején, 2019. június 29-én Jonas apja felakasztja magát, egy búcsúlevelet hagy hátra csupán, amire az van ráírva, „Ne nyisd ki november 4, este 10.13 előtt”. A következő kép már ez az ominózus november 4-e, amikor is Jonas (színészneveket most azért nem írok, mert annyi lenne, hogy nem lenne értelme követni őket) felébred rémálmából… apja halála miatti kezelése után akkor megy először iskolába. Az emeleten anyja, Hanah épp egy férfival kefél, akiről hamarosan kiderül, hogy van családja, három gyereke és felesége – így a fickó, bizonyos Ulrich az ablakon át, angolosan távozik a helyszínről. Szokásos napnak indul a november 4 is, Jonast követve tágul ki a kis német város, Winden világa, rajta keresztül kerülünk kapcsolatba azokkal a szereplőkkel, akik sorozatunk szempontjából fontosak lesznek. Eddig ez rendben is van, az ember az első két epizód alapján nagyjából képes megjegyezni a neveket és arcokat – minden előzetes riasztgatás ellenére akkor is igaz, ha ezek a nevek németek. Szóval, 2019-ben bekapcsolódunk négy család életébe, a fenn említett Kahnwald (Jonasék) és Nielsen (Ulrich) család mellett a kisváros rendőrfőnöknőjének famíliáját is megismerhetjük (ők a Dopplerék) és van még egy negyedik társaság is, a Tiedemannék… ha csak az lenne a sorozat, hogy családi drámaként a négy kompánia jelene és múltja hogy fonódik egymásba, ki kivel jár, kibe szerelmes, anyu, apu kibe volt szerelmes, ez milyen súlyos árkokat ásott közöttük, már az is zseniális lehetne. De a Dark nem áll itt meg, hanem két lépéssel is tovább megy.

Először is eltűnik egy kisfiú, a legkisebb Nielsen srác, ráadásul egy félig-meddig gyerekcsíny közben – ez pedig rendesen megbolygatja a kisváros gondosan palástolt békéjét. Kiderül, hogy 33 éve hasonló történt, amikor is Ulrich tesója tűnt el, a félredugó férfi épp azért lett maga is rendőr, mert akkor az akkori rendőrség iszákos parancsnoka, bizonyos Egon Tiedemann képtelen volt előre jutni a nyomozásban. Most pedig, hogy Ulrich saját fia tűnt el, egyre inkább az ügy megszállottja lesz, egyre inkább elveszti az önkontrollját és önuralmát – nyomozását hatalmi visszaélések és erőszakos behatolások egész sora tarkítja. Szinte beleőrül abba, hogy most ő képtelen saját fia nyomára bukkanni – de a szitu az, hogy ő nem tudhatja azt, amit mi: "Nem az a kérdés, hol van Mikkel, hanem hogy mikor." De még mielőtt arra térnék ki, mikor van Mikkel, feltétlenül meg kell említsem azt az egész kisvárosi társadalmi drámát, ami ezt a négy családot valahol összeköti, amiben ősellenség szülők gyerekei járnak, ahol egy dugásnak 33 éves múltja van, amiben a demenciában szenvedő nagyapa éppoly fontos szereplő, mint a süketnéma kislány. Minden, mindennel és mindenkivel összefügg már egy idősíkon belül is, úgyhogy maximálisan figyelni kell az első perctől kezdve mindenre. Pláne, hogy már ekkor feltűnik egy titokzatos kalapos faszi, Noah, és egy még titokzatosabb kapucnis srác – aki láthatóan képben van mindennel és tudja, mi történik. Aki csak úgy bekopog egy óráshoz 1986-ban, hogy beszélgessenek az időről…

Merthogy a Dark ugye egy időutazós sorozat. Vélhetően az erőmű hatására – szándékosan, vagy véletlenül, ezt ekkor nem tudjuk még – időnként elmegy az áram a városban és időkapu nyílik meg a múltba: a kis Mikkel fiú pedig 33 évvel korábbanra, 1986-ba kerül. A Dark egyik fő témája amúgy a 33 éves ciklus, alapvetés az ismétlődés, amibe a kis Mikkel eltűnése tökéletesen párhuzamba vonható Ulrich ’86-ban eltűnt testvérének, Madsnek esetével. Mikkel legnagyobb megdöbbenésére és értetlenkedésére saját szülei gyerekkorában találja magát (abba most nem akarok belemenni, hogy azért ’86-ban már lenyomozhatták volna hátterét), s miután rájön, hogy kénytelen alkalmazkodni, nevelőanyát és társat talál magának – ezeknek pedig ugye majd 33 év múlva mind következménye lesz. Egyszerűen zseniális az a csavar, amit az írók beletettek a történet egy pontján, én magam legalábbis csak ámultam a fejleményeken… pláne akkor, amikor majd először Jonas jön rá az időutazásra és visszamegy, és már neki olyan döntéseket kell hozni, hogy beszarás. Amúgy, ez a ’86 más szempontból is qrva jó… a legfontosabb, hogy a 2019-es szülőket gyerekként látni, akkori egymáshoz való viszonyukat beépíteni a jelenben iszonyatos jó móka – és bizony embert próbáló feladat. Az az igazság, hogy ha eddig is figyelni kellett, ki kicsoda, akkor azt szorozzátok meg kettővel, ugyanis a sorozat 7-ik epizódjára már kb. 30 szereplőt kell követni… s valamiért mindegyik fontos vagy érdekes. Egyre nagyobb a rejtély, egyre durvább a karakterek reakciója és átalakulása, s hirtelen dupla annyi ok s okozat van az idősík duplázódás miatt. Külön kiemelem Hannah szálát, a csaj már ekkor is zseniálisan geci… logikus, ami majd történik később. S jut eszembe: a sorozat legérdekesebb hibája és legnagyobb paradoxona is hozzá kapcsolódik: hogy nem látta meg Ulrich családjában azt, akivel ugye rég találkozott?? Vagy látta, tudta, és így állt bosszú??  Olyan nagy szavakat és nem használok, hogy a filmtörténelem leggonoszabb asszonya, de nagy paraszt a nő, az biztos… már kiskorában is…

És ha még mindez nem lenne elég, az utolsó 2-3 részre ugrunk még 33 évet vissza, a windeni atomerőmű építésének kezdetére, ahol előkerül két gyerek holtteste – a jövőből. A nyomozást a fiatal Egon Tiedmann vezeti (ki más?), de nem jut előre, aztán feltűnik egy faszi 2019-ből, aki rendesen bekavar mindent… csak ismételni tudom saját magam, milyen szenzációs húzásokat lépnek meg az írók azzal, hogy hirtelen a ciklus háromrészesre bővítik. Így a 2019-es nagyszülők gyerekkorát is látjuk, sok esetben a problémák már ott gyökeredznek, zseniális, ahogy a jövőből jött faszi első útján belefut még gyermek apjába és nagyanyjába, ahogy akkor, ott az egész környezetről lerí a hidegháborús paranoia, az atomenergia hajnala, minden, ami egy 1953-as Németországban előfordulhat. S ha meg a rutinos nézőként fel-fel merül az emberben, miért is nincs semminek következménye semminek a jövőben, jó kis fricska Charlotte Doppler 2019-es újságarchívumban való turkálása… majd’ beszartam attól a húzástól, amit oda bedobtak.

Szinte tökéletes az egész. Iszonyat hangulatos, borzasztóan nyomasztó és rendkívül intelligens, átgondolt sorozat a Dark. Rengeteg vizuális megoldás segíti az eligazodást (kell is), az alkotók nem egy montázsban rakják egymás mellé a szereplők kettő-három generációs kinézetét. Mindehhez roppant hangulatos zene társul (már ugye a főcím se piskóta) és kifejezetten jól esik, hogy valami támpontot kapunk a tekintetben, épp ki mit csinál és holt tart az adott idősíkon. Maga az időutazásos réteg bámulatos, pláne úgy, hogy nem feltétlenül egy hiperszuper kütyün keresztül történik… hanem máshogy. Igazából maga a kor, az időpont mindig adott, a Dark inkább arra épít, hogy az adott szereplők mihez kezdenek azokkal az információkkal, amiket vagy hordoznak magukban, vagy épp tudomásukra jutnak. Az egész sorozatot egy nagyon kemény misztikum lengi körül, a legjobban adagolt feszültség és WTF érzés, amit manapság láttam: megmondom őszintén, több alkalommal meg kellett állítanom a képet, hogy értékeljem, feldolgozzam és elhelyezzem magamban azokat az információkat, amiket kaptam. Az aztaqrva és a miafaszvan epizódonként előjön az emberből – ráadásul ahogy az egész vágva van, ahogy a jelenetek egybe vannak fűzve, az mind ezt az érzést erősíti.

Ez egyébként talán a Dark egyetlen értékelhető negatívuma: a máshol is kiemelt érthetetlenség. Például a mai napig nem tudom hova tenni a madarakat és a juhokat/disznókat, nem is próbálom, és bizony néha a nézőn képes eluralkodni a kétségbeesés, amikor úgy érzi, végleg elveszett szereplőkben és időkben – a vágások meg még csak felturbózzák ezt... de a Dark nem amerikai sorozat, bátran felvállalja azt, hogy kicsit értelmesebbnek tekinti nézőit, akik képesek megbirkózni a feladattal. S ugyan paradoxonokból sincs hiány – Mikkel esete mindenképp elgondolkodtató – de egyelőre ezt én nem éltem meg negatívumként… örültem, hogy azt nagyjából követni tudtam, hol vagyok. Mert bizony nagyjából tudtam követni, s szerintem ha én tudtam, másnak is sikerülni fog. Az biztos, hogy ezt érdemes megnézni, maradandó élményt képes nyújtani: hangulatával, karaktereivel, (ál)tudományos hivatkozásaival és mindenekelőtt az időben való kavarásával. Jó lesz ennek (is) nézni a második évadát.

Végre, valami igazán jó.  




90%




.

R2-D2 írta:

.
Dark S1

Időutazás… kell ennél jobb és több magyarázat arra, hogy én most épp erről gépelek???

Ez egy valóban dark utazás egy kis német település nagyjából négy-öt családjának három generációjának történtébe – bizonyos tekintetben egy belterjes közösség többgenerációs kórképe, amiben a jelen felnőttjeinek viselkedését fejtjük vissza két-három generáción át… úgy, hogy a középpontban valahol meg mégis a jelen felnőttjeinek gyerekei szerepelnek. Juj, ez most jó zavarosan hangzik, de így van.

Végre, valami igazán jó.  

90%

Ez még talán az időutazásos résznél is jobban hangzik. Amúgy is a listámon volt már, de így akkor kicsit előrébb került   .

.

Niwrok írta:

Dark S1

Ez még talán az időutazásos résznél is jobban hangzik. Amúgy is a listámon volt már, de így akkor kicsit előrébb került   .

.

Tetszeni fog. Érzem. Kíváncsi vagyok, te majd hányszor állsz meg közben, értelmezni a látottakat.


.

.




Szaljut 7




A Szaljut-program a Szovjetunió űrállomás-programja volt, melynek keretében katonai és polgári célú űrállomásokat állítottak pályára. A Szaljut elnevezést egyaránt használták a polgári célú DOSZ űrállomások és a katonai célú Almaz űrállomások jelölésére is - a közös „Szaljut” név használata a katonai űrállomások rendeltetésének elfedését szolgálta, szám szerint a 2, a 3, és az 5 számúak voltak katonai űrállomások, sokkal több felderítő eszközzel. A Szaljut–1 volt az első űrállomás, melyet űrhajósok meglátogattak, a Szaljut–6 fedélzetén dolgozott többek közt Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós is. Filmünk "főhőse" a Szaljut–7 (más jelzéssel DOSZ–5–2), egy 1982.04.19-én indított űrállomás volt, a Szaljut–6 programjának folytatásaként állították pályára a program utolsó tagjaként. Élettartama alatt 6 személyzetet fogadott, amelyek összesen 816 napot töltöttek a fedélzetén.

1985. február 11-én megszakadt a kapcsolat az űrállomással, s mivel tartani lehetett tőle, hogy az amerikai Skylab-hez hasonlóan irányítatlanul fog belépni a légkörbe és ott előre nem látható kárt okoz, elhatározták, hogy két tapasztalt űrhajóssal felméretik az űrállomás műszaki állapotát. Június 6-án, a Szojuz T-13 űrhajóban Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov és Viktor Petrovics Szavinih ment fel az orbitális pályán keringő szerkezetbe, megpróbálni heylrehozni és újraindítani azt – nos, ez az újabb nagyszerű orosz mozi az ő küldetésüket mutatja be. Legalábbis, az ő küldetésük volt az alapja annak a kicsit kiszínezett, csúsztatott és minden bizonnyal dramatizált történetnek, amit Klim Shipenko rendező elénk tár… s aminek hatását, minőségét csakis a korábban már agyondicsért Gagarin című filmhez tudom hasonlítani.

Bocsi a hosszú bevezetőért, de valahogy képbe kellett hozni mindenkit arról, mi is ez az egész, és nagyjából mire lehet számítani: ez egy orosz film, egy szovjet időbeli űrhajós vészhelyzetről, orosz érdekek és orosz nézőpont szerint – viszont megvalósításában, technikai kivitelezésében olyan szinten zseniális, hogy az ember el nem hinné, hogy nem az ILM vagy a WETA műhelyeiben készült. Bámulatos felvételek, kamerahasználat jellemzi, látványában, hangulatában megidézi azt az ominózus és méltán istenített Gravitációt, történetében viszont egy másik amerikai alapmű, az Apollo 13 az, amivel párhuzamba állítható – de ami legdurvább, hogy van olyan jó és izgalmas, mint az. Közben pedig egyetlen pillanatra nem lehet feledni, hogy ez most egy orosz mozi, hiába éri a vád, hogy túlságosan amerikai, az eredeti nyelv mellett rengeteg apró kis epizód, karakter gondoskodik arról, hogy egy percre ne feledjük, hol vagyunk… és hogy mikor. Mert a zseniális és izgalmas kozmoszbeli jelenetek mellett a háttérben, a Földön kőkeményen ott van a hidegháború minden paranoiája, amiben a Challenger űrhajó aktuális útját simán azzal hozzák összefüggésbe, hogy az amerikaiak meg akarják szerezni a Szaljut 7-et és le akarják hozni a földre. Hogy pont azért megy fel vele egy korábban Szaljut 7-et megjárt francia meg hogy pont azért van 20 tonnás raktere, hogy USA megszerezze... Amiben inkább lelövik az űrállomást és a hozzá kapcsolt űrhajót a két fős személyzetével együtt, csak nehogy bármi is amerikai kézbe kerüljön (na jó, ha jóindulatúak vagyunk, akkor azért is, hogy nehogy amerikai földön lakott területre essen – bár e kettő nem zárja ki egymást), s amiben korabeli híradóbejátszások találgatják, vajon van-e atomfegyver a Szaljut 7-en. Amiben egy ilyen lezuhanás, robbanás rögtön válaszlépést követelne az ellenféltől – s amiben így, sokkal fontosabb szerepe van annak, hogy vajon Vologya és Vitya meg tudja-e javítani az állomást, egyáltalán vissza tudnak-e térni a Földre.

Aki szereti az űrben játszódó mozikat, akinek tetszett a már említett Gravitáció, azt vélhetően az első perctől beszívja a film: vélhetően épp a történelem első női űrsétájába kapcsolódunk be, egészen szenzációs felvételekkel mi magunk is bolygó körüli pályára állunk a Szaljut 7 burkolatán. Megmondom őszintén, én totál elájultam a látványtól, ami a film első kockáin fogadott, nem véletlen, hogy IMAX 3D-ben is bemutatták ezt jobb helyeken: a Szaljut 7 –ről csak akkor derül ki, hogy orosz, mikor a rádiós viccelődésbe bekapcsolódik Bajkonur is, figyelmeztetve az elvtársakat, hogy mégis mi a dolguk. Aztán van egy kis baleset, aminek majd van következménye, s rövid időre a Földön ragadunk: pont elég ez az idő arra, hogy a két leendő űrhajósról összeszedjünk annyi információt, hogy később lehessen izgulni értük. A „mérnök szkafanderben” és a pilóta párosa gyerekkori barátságot sejtet, nagyon jó – de nem amerikai módon tolakodó – volt a feleség/gyerek és a várandós asszony beépítése a sztoriba. Hiába tűnik amerikai dramaturgiának az egész, annak minden felesleges sallangját levágták, némi humorral és pár komoly gondolattal megfűszerezve tálalták újra… még a szimulációs kamra sem volt túltolva. Azt ugye nem tudni, mennyire valósághű az egész, de vélhetően azért Vologya szerepénél van némi csúsztatás: a lényeg, hogy a megszokott fordulatok (eltiltás, stb..) után a két barátra esik a megtiszteltetés, hogy a szovjet nép hírnevének és a kommunizmus dicsőségének megőrzésének érdekében újraélesszék a Szaljut 7-et.

Ami már csak azért sem egyszerű, mert a meteorzápor (ld. még épp az Utazók, legutóbb) következtében teljesen leállt űrállomás másodpercenként 1,5 fokot fordul tengelye körül, ide kellene megfelelő sebességgel dokkolni. Tök jó, izgalmas és hiteles volt az egész, ahogy az egész esemény zajlik, visszafogott, de jópofa humor és továbbra is bámulatos látvány jellemzi a filmet… ami marad a továbbiakra is. Nem akarok minden egyes poént lelőne, de a két űrhajós nagyon komoly problémákkal találkozik odafönn. Most képzeljétek el, hogy egy áram nélkül maradt űrállomás (miután megsérült az az egység, ami a napaelemeket mindig megfelelő irányba állítja) hány fokos lehet alapban, itt meg ráadásul megsérült valami víztartály is, úgyhogy a Szaljut 7 belsején 1 cm hóréteg van. Az csak egy dolog, hogy ezt egyszer le kell olvasztani, de utána valamit kezdeni kell a vízzel – ami ugye ott fönn nem úgy folyik, ahogy itt, hanem kis buborékokban lebeg a levegőben, kvázi össze lehet porszívózni… vagy valami hasonlót. Amúgy, itt jegyzem meg, hogy a film egyik legjobb, legütősebb jelenete volt a leolvadt vizes jelenet, az, igazi, normális, képből kilépő 3D-ben bámulatos élmény lehet moziban… már persze annak, aki ezt valahol meg tudja nézni Oroszországban. A Gagarin esete után nem vagyok biztos benn, de kétlem, hogy ez eljutna hazai forgalmazásig.

Lehet azzal vádolni a Szaljut 7-et (olvastam már ilyen hozzászólást), hogy túlontúl amerikai és túlságosan koppintás – nos, ez annyiban igaz, hogy valóban felhasznál bizonyos filmkészítési, dramaturgiai sablonokat, valóban használja mindazon érzelmi manipulációkat, amiket az Álomgyárban  nagyüzemben alkalmaznak, viszont ennek az orosz sci-finek ez egyáltalán nem hátrány, sokkal inkább előny. Így egyszerre tud orosz maradni és hirtelen populárisan nemzetközi is lenni: hiába érezzük azt, hogy Bajkonur egyenlő Houstonnal, mindig van valami, valaki, ami, aki emlékeztet minket rá, hogy ez a Szovjetunió és ez egy orosz film. Ugyanúgy a finálé kopácsolásánál is: hiába érezni azt, hogy milliószor láttunk már ilyet más hollywoodi alkotásokban, itt egy percig nem voltam abban biztos, sikerül-e a két jóembernek letörni a beszorult kütyüt, ezáltal megmenteni az űrállomást. Mert itt annyira mégsem volt megágyazva a happy endnek, tekintve pedig, hogy a szovjet űrkutatás történetét jó pár tragédia terheli, a filmben semmi garancia nincs, hogy az akkor már heteket a hidegben töltő, lázas beteg két asztronauta túléli. Egyben voltam biztos, hogy a Challenger kilóg a sorból, azt tudtam hogy az amerikaiak nem hozzák le őket – mert arra azért emlékeznék, azzal tele lett volna a világsajtó (amerikai oldalról legalábbis).

A Szaljut 7 döntő többsége az űrben, állomáson és hajon kívül, illetve belül játszódik, s mint ilyen kiválóan használja a súlytalanságot a varázslásra. A vodkás rész eszméleten jó, a már említett vizes szintén – de a kinti felvételek is bámulatosak, pláne amikor bevágják az űrhajós POV képét. A Földön kicsit kevesebbet vagyunk, ennek az időnek elenyésző része a családi háttér – tényleg, valóban minden űrhajósnak lánya van?? – a nagyobbik része az irányítóközpont és a politikai/katonai háttér. Utóbbi várakozásaimmal ellentétben még annyira sem volt szignifikáns, mint mondjuk a Gagarinban – igaz, kettő között eltelt 23 év és a főnököt sem Hruscsov elvtársnak hívják már. Az egyik legjobb föld jelenet számomra az erkélyről lehulló pohár esete volt, de az Apollo 13 hangulatát is rengetegszer sikerült megragadni a bajkonuri bázison. A volgás jelenet meg azért állt közel a szívemhez, mert gyerekkorunkban több éven át volgánk volt – mindamellett, hogy az alkotóknak olyan nagyon nem kellett a korrajzzal bíbelődni, ez a kis autós szcéna szívmelengető volt. S ha bármi más miatt fel is sejlik némi hasonlóság más hollywoodi produkciókkal szemben, pont az ilyenek miatt érzi azt az ember, hogy ez azért mégsem onnan jött. Nem tudom kíméletesebben fogalmazni: nem olyan buta és hatásvadász, átgondoltabb, hitelesebb (ha már csak a Gravitáció végét nézzük, mindenképp), mint azok, egyáltalán nem nézi hülyének nézőit, ami pedig a megtörtént események kiszínezését és dramatizálását illeti, bőven tűréshatáron belül van. Én legalábbis úgy éreztem, hogy ez így történt, vagy akár így is történhetett volna.

Újabb orosz űrremek. Kérem a következőt!




85%



.

R2-D2 írta:

A Szaljut 7 döntő többsége az űrben, állomáson és hajon kívül, illetve belül játszódik, s mint ilyen kiválóan használja a súlytalanságot a varázslásra. A vodkás rész eszméleten jó, a már említett vizes szintén – de a kinti felvételek is bámulatosak, pláne amikor bevágják az űrhajós POV képét. A Földön kicsit kevesebbet vagyunk, ennek az időnek elenyésző része a családi háttér – tényleg, valóban minden űrhajósnak lánya van?? – a nagyobbik része az irányítóközpont és a politikai/katonai háttér. Utóbbi várakozásaimmal ellentétben még annyira sem volt szignifikáns, mint mondjuk a Gagarinban – igaz, kettő között eltelt 23 év és a főnököt sem Hruscsov elvtársnak hívják már. Az egyik legjobb föld jelenet számomra az erkélyről lehulló pohár esete volt, de az Apollo 13 hangulatát is rengetegszer sikerült megragadni a bajkonuri bázison. A volgás jelenet meg azért állt közel a szívemhez, mert gyerekkorunkban több éven át volgánk volt – mindamellett, hogy az alkotóknak olyan nagyon nem kellett a korrajzzal bíbelődni, ez a kis autós szcéna szívmelengető volt. S ha bármi más miatt fel is sejlik némi hasonlóság más hollywoodi produkciókkal szemben, pont az ilyenek miatt érzi azt az ember, hogy ez azért mégsem onnan jött. Nem tudom kíméletesebben fogalmazni: nem olyan buta és hatásvadász, átgondoltabb, hitelesebb (ha már csak a Gravitáció végét nézzük, mindenképp), mint azok, egyáltalán nem nézi hülyének nézőit, ami pedig a megtörtént események kiszínezését és dramatizálását illeti, bőven tűréshatáron belül van. Én legalábbis úgy éreztem, hogy ez így történt, vagy akár így is történhetett volna.

Újabb orosz űrremek. Kérem a következőt!


85%

A hétvégén nem nagyon olvastam a fórumot, úgyhogy csak reggel, a facebookon keresztül vettem észre, hogy közben írtál.

Ugyan én nem vagyok akkora rajongója az űrhajós filmeknek, mint te, de azért a leírás alapján nem hiszem, hogy nekem ne tetszene. A Gagarin is jó volt, ezt is meg fogom nézni.

.

R2-D2 írta:

.

Beyond Skyline

Ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. Ha a közepén láttam is volna, ami történik, és nem kell kapkodnom a fejemet és kigúvasztani a szememet, még többet érne az egész (az AVP2 jut róla eszembe). S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de nekem ez a Végjáték áthallás rohadtul bejött, bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.

75%

.

Skyline

Újranéztem, hogy jobban képbe kerüljek a Beyond eseményeivel kapcsolatban, ha már félig párhuzamosan fut a két film, félig meg folytatás a Beyond.

Továbbra sem érzem, hogy akkora vita lett volna köztünk erről a filmről, hogy "állandó vicc és hecc tárgya" lett volna, de ha így lett volna, akkor részben megkövetem magam   . Ahogy azt sem érzem, hogy a második nézéssel jelentősen többet vagy kevesebbet kaptam volna. Az biztos, hogy a bevezető nekem ebben a formában továbbra sem jött be különösebben (de akkoriban ez még emlékeim szerint jobban zavart), ahogy az épületbe szorult nyomorultak vergődésére is túl sok időt szánt a forgatókönyv (ahhoz képest meg nem látszik, hogy igazán be lennének fosva)... a többi meg alapvetően ugyanúgy tetszett, a maga CGI-orgia szintjén. A költségvetésből fakadóan mondjuk feltűnt egy-két olcsóbb látványelem (pl. a papírra rajzolt robbanások), de a szörnyek érkezésének rejtélyessége, a csillagközi fényporszívó beindítását követő pánik képei, a szörnyek animációja, majd a vége felé az űrhajó belseje szépen ki lettek dolgozva... nem lehet véletlen, hogy a stáb tagjai alapvetően ezzel keresik a kenyerüket.

Az egyetlen, ami fixen nem volt most már hiba, hiszen arra rávezetésként néztem meg újra, az a folytatás hiánya felett érzett első dühöm volt. Túl sok olyan filmet és sorozatot láttam már és kedveltem meg, amit a reménykedés ellenére sem folytattak vagy zártak le rendesen, így félbehagyottak, csonkák voltak... ez is biztos közrejátszott, hogy annak idején a Skyline fináléja felhúzott.

Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.


6,5/10

****************************

Beyond Skyline

A folytatással együtt nézve egészen kellemes kis szinergia lett a filmek között; az átkötések a bevágott jelenetekkel és a két film szerves összeillesztése a visszatérő szereplőkkel tetszettek. De már az egy jó pont volt, hogy beképzelt aranyifjak és a féltékenykedő babáik helyett egy sokkal értékelhetőbb csapat verődik össze a szörnyek elől való menekülésre, akik között jobban megvannak a drámai helyzetek vagy a kapcsolat, mint az előzőben volt nekem. Mark és Trent apa-fia párosa, a magát mesterlövésszé képző metróvezető Audrey, a latino rendőrfőnök vagy később a távol-keleti harcosok elég érdekesek és színesek voltak ahhoz, hogy valamivel jobban érdekeljen a sorsuk. A vak koldus persze nem igazán illik közéjük, de ha már a kisgyerek és a kutya kimaradt, egy "jolly jokert" el tudtam fogadni

Azzal, hogy titokzatos és halálosan pusztító, legyőzhetetlen űrfenyegetés helyett az "idegenek" egyre inkább kijátszható ellenfélként jelennek meg, a háttértörténethez pedig jócskán belekanalazott a stáb a Prometheusba, a cselekmény valamit vesztett az újszerűségéből, de legalább ennyivel is gördülékenyebb lett. Nekem a közepével sem volt akkora bajom, mert bár valóban nem igazán derült ki, hogy az a lift vagy csőposta hogyan is működött, a két helyszínen zajló jelenetsort a látványelemek egész jól elkülönítették. Akkor már inkább volt furcsa az a váltás, ahogy a nyüzsgő nagyvárosból órák alatt átértünk az évezredes romtemplomok közé, ahol már kialakult menekülttábor van.

A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.

7/10

Együtt 7,5/10
.

Niwrok írta:

Skyline


Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.


6,5/10

****************************

Beyond Skyline

A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.

7/10

Együtt 7,5/10
.

Köszi, hogy megnézted (újranézted), ez így kifejezetten oké.

.





Lady Bird





Minden évben van néhány olyan Oscar jelölés, amit istenigazából nem értek – nem csak önmagában azt, hogy egy számomra pocsék mozi mit is keres az Akadémia nomináltjai között, hanem már azt sem, hogy az adott filmben mi lehet az a plusz, az a mondandó, ami odáig elvitte. Néhány sarkallatos témaválasztás ugye már fél siker, meg néha azért tényleg becsúszik egy-egy igazán jó mozi is, de mindezek mellett nem először fordult elő, hogy kifejezetten szar filmek kerülnek a célegyenesbe. Idén kapásból kettő is van: a Tűnj el! (aminél nagyjából értem, hogy mi az oka) mellett a Lady Bird is egy fos, egy kifejezetten unalmas, érdektelen film, milliószor látott történettel, nulla újdonsággal – ahogy olvasom, arra kellene büszkének lennie, hogy valósághű. Hát persze… mert az totál mindennapos, hogy kiderül a pasidról, hogy buzi, mi? Ráadásul, amekkora hisztit és felhajtást ez a film kapott (hú, nem tudom meddig nem volt negatív értékelés a Rottenen, meg ilyenek – látszik, én nem írok oda), az ember valami elementáris erejű élményt vár tőle: aztán jön a jó nagy pofáraesés. Még szerencse, hogy csak másfél óra az egész.

Az egész ugye egy felnövés történet, amiben egy gimis lány épp fellázad anyja ellen és teljesen mást akar kezdeni életével, mint amit szülei neki szánnak. Hiába emlegetik többen a Sráckort a témában, valami fura anomália miatt nekem inkább a legutóbbi Black Mirror Arkangyala jutott róla eszembe – lehet, ez a viszonyítás is szerepet játszott abba, hogy a Lady Bird (Angry Bird    ) kevésbé tetszett, mint elvárható lenne. Ez, így, ilyen mixben, ilyen rendezésben egyrészt végtelenül unalmas, érdektelen és érzelmileg hatástalan, másrészt roppant mesterséges és művi is egyben: a rövid játékidőbe bele kellett passzírozni minden olyan dolgot, ami egy mai fiatal életét befolyásolhatja (sőt, annál többet is), de ez nemhogy felpörgette volna a cselekményt, hanem ellehetetlenítette. Lehet, a kevesebb több lett volna, lehet, ha közelebb sikerült volna hozni Christine-t, a főszereplő csajt, ha megérteni, igazán megérteni és hitelessé tenni, mit miért csinál, sokkal jobb lett volna az egész… számomra akkor is lett volna nagyon pici savanyú íz a vallási fennhang miatt, de azt már simán bele tudtam volna illeszteni a komplex történetbe. Ha már a Keresztútnál sikerül, ugye… apropó: sok mindenben hasonlít a kettő, és csodák csodája, megint az európai mozi kerül ki az összehasonlításból győztesen.

Christine McPherson (Saoirse Ronan) fiatal, végzős lány. Úgy is mondhatnám, hogy egy hisztis picsa, akinek még a saját neve sem elég jó, ezért a környezetétől is elvárja, hogy a saját maga által kitalált Lady Bird-nek szólítsák… emberek, ez mekkora baromság már. Mármint el tudjátok képzelni, hogy bemész egy iskolába, hivatalos helyre és azt várod el, hogy egy nicknéven szólítsanak?  Már otthon is kóros, nem máshol… a lányt orvoshoz kellett volna küldeni, nem egyetemre. Mindegy, Lady Bird egy katolikus (?) középiskola végzőse, s egyetlen vágya, hogy elkerüljön Sacramentoból, ahol semmit sem lehet csinálni. A mozi központi szála az, hogy a lány harcol anyjával, Marionnal (Laurie Metclaf) ebben az ügyben, anyja szerint helyben kellene maradnia, hisz a távoli oktatás költségeit a család nem tudja kifizetni, meg hát gondolom nem szívesen engedi el lányát ennyi idősen a távoli nagyvárosba, New Yorkba. Ahogy szokott lenni, van egy apuka is (Tracy Letts), aki természetesen lehetőségeihez mérten titokban támogatja a lányát anyjával szemben (ez meglehetősen sablonos, de van alapja) – viszont valahogy úgy éreztem, hogy sem őt, sem a családban élő tesót és annak csaját nincs idő és lehetőség megismerni. Apuról például csak annyi maradt meg, hogy úgy nézett ki, mint John Williams, meg hogy jó volt matekból és kirúgták valahonnan… más nem. Ahogy az egész család egy mozaik kép számomra, hiányzó apró darabokkal, amik pont azt lettek volna hivatottak megmutatni, hogy mi miért működik úgy a kötelékek között, ahogy működik.

Több helyen dicsőségnek állítják be, milyen száraz és valószerű a film… hát nem tudom. A szárazságát nem vitatom, ugyanis az égvilágon senkinek nincs szerethető/utálható jelleme, tette, nincs senki, aki picit is érdekelné a nézőt. Lehet, lány-, vagy női fejjel mindezt az egészet máshogy lehet megélni, de számomra az egész moziban nem volt olyan karakter, akinek a bőrébe be tudtam volna bújni… különösen nem Lady Bird bőrébe. Ahogy mondtam, nekem ő egy hisztis picsa, akit néha, néhány kemény szóval (szélsőséges esetben pofonnal) helyre kellett volna tenni – szülőként sem viselem jól saját gyermekeim hasonló megnyilvánulásait, az embernek meg, egy filmet nézve, következmények nélkül hamarabb elsülne a tenyere. De ez is csak egy dolog, ha mindez érzelmesen (megint a már megszokott érzelmi hatásvadászat hiánya, ugye) lett volna tálalva, még el is tudtam volna merülni benn, de aztán ahogy egyre inkább jöttek a ma elvárt, PC elemek és fogások, úgy lettem egyre távolságtartóbb az egésszel. A befogadott (??), latin tesó, a kis buzi gyerek, a tipikus, dagi barátnő, aztán az attól való elfordulás, a tipikus menő csajokhoz tartozni akarás – mind-mind olyan elem, ami egy másodosztályú kertévén szombat éjjel játszott filmvígjátékban is unalmas  lenne, nem hogy itt. Végig az volt az érzésem, hogy ezek az elemek csak azért vannak benne, mert benne kell, hogy legyenek.

Az egészet a vallási elem emelhette volna ki a tömegből, abban lehetett volna némi potenciál, abban lehetett volna megtalálni Lady Bird lázadásának okát… de ez sem működik. Sikerült ugyanis az egyházi iskolát totál elbagatellizálni – lehet, ez a valóság, de nem működik – hisz a csuha ellenére meglepően felvilágosult és laza volt minden. Még az igazgatónő is… ebből nem jött le nekem, miért is rossz ide járni, de egyáltalán is: miért is rossz elmenni a városból. Egyébként az egész mozira elmondható az értetlenség: egyik szereplő motivációja sem jön át, mindenki totálisan lóg a levegőben, csupán a dramaturgia szerint vált stílust, színt és formát. Tök jó lett volna egy komoly kis családi hátteret látni (némi kísérlet történik rá, de összességében nulla), tök jó lett volna belemenni egy végzős lány fejébe, a barátnői kapcsolatok hálójába, de engem ugyanúgy érdekelt volna az egyházi iskola működése is. Mit lehet, mit nem, miért nem, hogyan épül ez be a családi háttérrel együtt Lady Bird lelkébe, hogy el akar menni – s akkor talán a vége is más hatású lenne. Mert így bizony kissé cikis és nyálas a levél, meg az egész jellemfejlődés…

Nagyon kevés pozitívumot tudok mondani, ami a középszerből időnként kizökkentett: az egyik az a néhány humoros jelenet, vicces beszólás, elmélkedés, ami időnként tarkítja a filmet. A csúcs ugye egyértelműen az abortuszos előadás, de olyan apróságok is tetszettek, mint mikor a csajok beszélnek a nemiségükről, vagy néha valós konfliktushelyzetet generálnak. Oké, nem egy Helen szinten, de ezek tényleg hitelesebbé tették a filmet – még ha ezekről is süt, hogy ezeknek is benn kell lenni a történetben. Volt amúgy még egy középmagas labda is, mikor a lány kiosztotta bátyját, abban a pár mondatban nagyon komoly mondanivaló lehetett volna, ha folytatják – de nem folytatták, így ott is marad, hogy a néző gondolkodjon el csak azon, mennyire is fontos, hogy egy USA állampolgár, esetleg adaptált latino is bekerüljön a felsőoktatásba. Ez most nem az a mozi, itt most elsősorban arra mentek rá, hogy néhány mondvacsinált és tankönyvből felolvasott tanulságon át hogyan lesz a lázadó, szüleire, saját életére haragudó Lady Birdből a film végére egy más ember, nevezetesen a Christine, amikén tulajdonképp anyakönyvezték.

Nem lett volna ez egy rossz ötlet, érdekesen, izgalmasan és szerethetően meg lehetett volna csinálni egy kamaszlány harcát az élettel és önmagával… csak a rengeteg megfelelni akarás (Oscar???) és egymáshoz tett, de össze nem ragasztott sablon egy teljesen középszerű és számomra érdektelen filmet hozott. Patikamérlegen kiadagolt, steril sztori, nulla emóció és improvizálás… leginkább ez marad meg belőlem a Lady Birdről.



60%




.

R2-D2 írta:

Lady Bird

Christine McPherson (Saoirse Ronan) fiatal, végzős lány. Úgy is mondhatnám, hogy egy hisztis picsa, akinek még a saját neve sem elég jó, ezért a környezetétől is elvárja, hogy a saját maga által kitalált Lady Bird-nek szólítsák… emberek, ez mekkora baromság már. Mármint el tudjátok képzelni, hogy bemész egy iskolába, hivatalos helyre és azt várod el, hogy egy nicknéven szólítsanak?

Több helyen dicsőségnek állítják be, milyen száraz és valószerű a film… hát nem tudom. A szárazságát nem vitatom, ugyanis az égvilágon senkinek nincs szerethető/utálható jelleme, tette, nincs senki, aki picit is érdekelné a nézőt. Lehet, lány-, vagy női fejjel mindezt az egészet máshogy lehet megélni, de számomra az egész moziban nem volt olyan karakter, akinek a bőrébe be tudtam volna bújni… különösen nem Lady Bird bőrébe. De ez is csak egy dolog, ha mindez érzelmesen (megint a már megszokott érzelmi hatásvadászat hiánya, ugye) lett volna tálalva, még el is tudtam volna merülni benn, de aztán ahogy egyre inkább jöttek a ma elvárt, PC elemek és fogások, úgy lettem egyre távolságtartóbb az egésszel. A befogadott (??), latin tesó, a kis buzi gyerek, a tipikus, dagi barátnő, aztán az attól való elfordulás, a tipikus menő csajokhoz tartozni akarás – mind-mind olyan elem, ami egy másodosztályú kertévén szombat éjjel játszott filmvígjátékban is unalmas  lenne, nem hogy itt. Végig az volt az érzésem, hogy ezek az elemek csak azért vannak benne, mert benne kell, hogy legyenek.

Nem lett volna ez egy rossz ötlet, érdekesen, izgalmasan és szerethetően meg lehetett volna csinálni egy kamaszlány harcát az élettel és önmagával… csak a rengeteg megfelelni akarás (Oscar???) és egymáshoz tett, de össze nem ragasztott sablon egy teljesen középszerű és számomra érdektelen filmet hozott. Patikamérlegen kiadagolt, steril sztori, nulla emóció és improvizálás… leginkább ez marad meg belőlem a Lady Birdről.

60%

Konkrétan van egy középkorú kolléganőm, akit a világon mindenkinek úgy kell hívnia, hogy Anna*, pedig egyéb az a neve, hogy Irén*, csak neki tetszik az Anna. Amikor új ember kerül a céghez, mindig le kell futni a tiszteletköröket, hogy elkezdi keresni az Irént, és mindenkinek meg kell magyarázni, hogy az Anna az Irén.

* a neveket a személyiségi jogok miatt megváltoztattam  

A filmből láttam előzetest, abból kb. ugyanez jött le. Amitől el kell talán ájulni tőle, az az, hogy nő rendezte, csupa nő a főszereplője, és a nővé érés folyamatáról szól, ami az eddigi három "sarkalatos témaválasztás" mellé bejött negyediknek a mostani zaklatásos botrányok miatt. Ennyi erővel mondjuk nevezhették volna a Wonder Womant is, de a dráma mégiscsak előrébb van a listán az Akadémiánál, mint egy sima képregényfilm.

Ahogy mondtam, Saoirse Ronan miatt meg fogom nézni, de aligha egy héten belül fog erre sor kerülni.

.