Niwrok írásai 2.0

.
Logan Lucky - A tuti balhé




Steven Soderbergh neve nekem általánosságban is ígéret a jó szórakozásra; eddig olyan emlékezetesen rossz filmet nem láttam tőle, még a sokak által idegesítőnek tartott Informátorral is elvoltam. Mégis persze leginkább a fura csapatokkal összehozott heist-mozijaival forrt nálam leginkább össze, nem is csak az olyan közönségkedvencekre gondolva itt, mint az Ocean's Eleven, hanem a mellékvágányon érkező, kisebb felhajtást kapó Rossz pénz is, amire még évtizedes távolból is szívesen emlékszem. Most is egy kvázi Oceans-mozit hozott össze, csak a vegasi kaszinók csillogó világa helyett az egészet kiköltöztette Tahófalvára, a traktorok és a tehénszar közé.

A Logan-családon a közvélekedés szerint átok ül. Nem mindenki hisz benne még a most élő három testvér, Jimmy, Dylan és Millie közül sem, de azért csak hosszan tudják sorolni, hogy kivel milyen maradandó károsodást vagy halált okozó balszerencsés eset történt élete során vagy végén. Jimmy például leszázalékoltként kénytelen építkezéseken dolgozni, mert az ígéretesen induló sportkarrierje elején olyan súlyosan megsérült a térde, hogy azóta is biceg, és ott van Dylan is, aki tengerészgyalogosként járta meg Irakot kétszer is, minden bevetésből sértetlenül kikerülve, mígnem a hazafelé induló repülőgéphez tartva az autójuk mellett robbant fel egy akna, könyök alatt teljesen szétroncsolva a srác bal kezét, és azóta csak a helyi kocsmába vették fel dolgozni, hogy ott ő legyen a félkarú mixer és csapos. Amikor aztán Jimmy egy napon veszíti el az állását, és tudja meg, hogy az elvált felesége, Billie Jo a lányukkal más államba költözhet hamarosan, úgy érzi, ennél már aligha lehet rosszabb, ezért kockázatos lépésre szánja el magát. Némi helyismerettel és pár hozzájuk hasonlóan suttyó ismerős segítségével felvértezve meggyőződése, hogy sikerülhet megcsinálniuk egy olyan lopást, ami életük végéig biztos megélhetést jelenthet nekik: kirabolni egy NASCAR-versenypályát az egyik nyugodtabb hétvégén... hogy azért mégse legyen olyan nagy a kockázat.

Lehetett volna bármilyen a sztori, de ezek a karakterek és a színészek akkor is elvitték volna a hátukon. Zseniálisan egyszerűen vannak megírva, mégis minden jelenetüket öröm nézni, különösen hármukét. Pár éve, amikor Kylo Renként megláttam először a lapát füleivel, két fingot nem adtam volna azért, hogy Adam Drivert valaha is elfogadjam színészként azzal a fejjel, mostanra meg kifejezettem bírom, és ehhez sokat tett Dylan megformálásával. Van valami esetlenül lassú ebben a srácban, aki vélhetően egy kis légnyomást is kapott az alkarját letépő bombától, de közben meg olyan lényeglátó beszólásai vannak, hogy másodszor nézve a filmet is feküdtem tőle . Érdekes figura Jimmy is (Channing Tatum), aki soha nem kapta meg azt a lehetőséget, amit igazán megérdemelt volna, de igazából beletörődött ebbe a langyos-milettvolnaha merengős életbe, amíg maga mellett tudhatta a lányát. Viszont a terven látszik, hogy mennyi esze is van ahhoz képest, hogy minimálbérért targoncázik, hogy mennyi apróságra is gondolt, hogy hogyan építette fel a minden szempontból legparasztabb rablást, fényes nappal megfúrva egy közszemlére tett kasszát, pusztán annak gyengeségeit kihasználva. A harmadik pedig ki más is lenne, mint Joe Bang , aki már a hintás sztorival megvett magának.

Mert a körítés is nagyon szórakoztató. Soderbergh-hez méltóan az egész akció nagyon szövevényesre van felépítve, de az eszközei és a helyszíne miatt mégis süt róla, hogy egy suttyó találta ki, suttyókat meglopva, suttyók segítségével. Amellett pedig, hogy menet közben ismeri csak meg a néző a terv részleteit, lassan fedve csak fel, hogy hogyan lehet úgy ellopni milliókat egy széfből egy rendezvény közben, hogy senki ne vegye észre, mindezt "nehezítésekkel" (például hogy a felszerelés problémái miatt az akciót át kell tenni az év legnagyobb NASCAR-showjára, ami százezreket vonz), a végén még sikerült egy trükkel teljesen a feje tetejére állítani az egészet, behozva egy rövid szerepre Hilary Swanket. És még ezzel együtt is nekem inkább lett kedvenc az ezzel párhuzamosan végrehajtott másik "heist", ami annyira pofátlan és aljasan vicces, a J.R.R. Martinnak beszólástól kezdve a tűzoltók megérkezésig, hogy bár az nem jár pénzzel, szerintem azt volt a nagyobb bravúr megcsinálni. Ebből is látszódhat, hogy kiszólásokban és poénokban sincs hiány.

Soderbergh láthatóan nem tud leállni ezekkel a trükkös-tolvajos filmekkel, de amíg azok ilyenek lesznek, ne is tegye. Talán egyedül a tempón lehetett volna javítani egy kicsit ebben a Ocean's Rednecks-ben, de még így a legjobb heist-mozinak tartom, amit az utóbbi időben láttam.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Logan Lucky - A tuti balhé


Mert a körítés is nagyon szórakoztató. Soderbergh-hez méltóan az egész akció nagyon szövevényesre van felépítve, de az eszközei és a helyszíne miatt mégis süt róla, hogy egy suttyó találta ki, suttyókat meglopva, suttyók segítségével. Amellett pedig, hogy menet közben ismeri csak meg a néző a terv részleteit, lassan fedve csak fel, hogy hogyan lehet úgy ellopni milliókat egy széfből egy rendezvény közben, hogy senki ne vegye észre, mindezt "nehezítésekkel" (például hogy a felszerelés problémái miatt az akciót át kell tenni az év legnagyobb NASCAR-showjára, ami százezreket vonz), a végén még sikerült egy trükkel teljesen a feje tetejére állítani az egészet, behozva egy rövid szerepre Hilary Swanket. És még ezzel együtt is nekem inkább lett kedvenc az ezzel párhuzamosan végrehajtott másik "heist", ami annyira pofátlan és aljasan vicces, a J.R.R. Martinnak beszólástól kezdve a tűzoltók megérkezésig, hogy bár az nem jár pénzzel, szerintem azt volt a nagyobb bravúr megcsinálni. Ebből is látszódhat, hogy kiszólásokban és poénokban sincs hiány.

Soderbergh láthatóan nem tud leállni ezekkel a trükkös-tolvajos filmekkel, de amíg azok ilyenek lesznek, ne is tegye. Talán egyedül a tempón lehetett volna javítani egy kicsit ebben a Ocean's Rednecks-ben, de még így a legjobb heist-mozinak tartom, amit az utóbbi időben láttam.  


8,5/10
.

Most idézhetnélek, hogy már csak ki nem ajánlotta... tudom, többek között Te is korábban.

Megígérem, bepótlom, amint végzek az Oscarjelöltekkel.

.

.
Boldog halálnapot 2. / Happy Death Day 2 U




Gyakran nézünk és írogatunk olyan filmekről, amikben valami módon benne foglaltatik az idővel való játék, leginkább úgy, hogy a szereplő vagy szereplők újraélik ugyanazt a napot, így próbálva meg kikorrigálni valamilyen hibájukat, vagy szimbolikusan szembesülve azzal, hogy az életük vakvágányra jutott. A másfél évvel ezelőtti Boldog halálnapot szépen beleillett ebbe a koncepcióba, azzal a sajátossággal, hogy egy főiskolai kolesz lett a helyszíne, a sztori pedig egy kis slasherrel volt feldobva, ahogy a szőke picsa Tree az életére törő maszkos gyilkos kilétére kell hogy fényt derítsen az újabb és újabb halálain, és a nap újrakezdésén keresztül. A film maga szórakoztató volt, amit a néhány frissebb ötlet tett emlékezetessé (ide értve leginkább az utolsó visszapörgetést), különösen mert úgy élt a "visszapörgetős" filmek sablonjaival, hogy időnként ki is figurázta azokat... de közben azért rányomta a hangulatomra a bélyegét az, hogy ez a lánykoleszos ribizés meg picsogás a film elején rövid úton ment az agyamra.

Mivel a legtöbb ilyen filmnek az időhurokból való kikerülés az elvárható befejezése, és ez megtörtént, elképzelni sem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan lehetne folytatni, de az első részt rendező Christopher Landon kis hibákkal, de nagyon ráérzett a témára. Az eddigi késesgyilkosos-misztikusos szálat egyetlen mozdulattal úgy fordítottá át sci-fibe, hogy már azért beírtam a fickónak egy ötöst a képzeletbeli filmes ellenőrzőmbe. Ehhez először is a film egy másik szereplőjének, Ryannek a hátterét mutatta be a sztori (akiről eddig csak annyit lehetett tudni, hogy a kocsijában aludt, és hogy érdekli, meglett-e Carternek az a dögös kis punetta), hogy aztán ő is egy másodlagos időhurokba bekerülve visszatérjen egy gyilkosság által, Tree és Carter pedig immáron időhurkos szakértőként próbáljon segíteni neki megtörni a kört, ami nem egy zseniális fordulatot tett lehetővé, a lehető legjobban összekuszálva nem csak a szálakat, hanem még a filmes műfajokat is... de gyakorlatilag már a 20 percben történt csavarról sem írhatok spoiler-veszély nélkül, és ez a film a meglepetéseivel együtt lett olyan, hogy a közepén már szó szerint a térdem csapkodtam a nevetéstől, annyira tetszett. Mert ugyan ott voltak az előbb is említett hibák, de ezek mindössze abból a megbocsátható okból erednek, hogy az író már nem tudta az összes szálat kézben és fejben tartani, így egyes korábbi eseményekre rosszul emlékezett, vagy egyet-kettőt elvarratlanul hagyott (például Ryan támadóját), illetve az újabb lezárás egyik elemével már kicsit túl komolytalanul vette magát.

Szerencsére minden más, az összes hangulati elem, a tinikomédiás stílus és a poénok megmaradtak. Igen, a stílus is, már tudtam neki örülni, mivel az első rész végére egészen megszoktam Tree kis bagázsát, és belőle is irritáló hisztis luvnyából a jópofa beszólásai után egy vagány, kellemesen cinikus csaj lett. Nem tudtam például megunni, hogy a sokadik újrakezdéssel is Tree mindig megtalálja a lehetőséget a stílusos halálra, ami közül az "ejtőernyős" ugrás annyira zseniális, hogy akár a Crank 2 vagy a Deadpool stábja is írhatta volna . Megszoktam, talán még meg is szerettem a cameokra visszatérő szereplőket, az újabb filmes utalásokat (amikről Tree-nek persze továbbra sincs fogalma sem), és ebben a helyzetben, a tinivígjátékos, tinidrámás körítéssel még a civakodások és a féltékenykedések is szinte hiányoztak volna, ha nem lennének. Ezek az első részből visszatérő dolgok pedig a kötődésen kívül arra is jók voltak, hogy egy kicsit jobban figyeltem azokra a dolgokra, amik még nem lettek kifejtve, például hogy még mindig nem tudni, mi okozza az áramszünetet este, vagy hogy most már kifejezetten szeretném, ha valahogy a lánykolesz lépcsőjén ülő ázsiai csaj is a történet része lenne, hogy kiderüljön, miért ült ott két részen keresztül némán mosolyogva.

A Boldog halálnapot 2. valahogy úgy lett folytatás, mint annak idején a Fűrész vagy az első két Insidious volt, hogy a történet továbbgondolásánál sokkal fontosabb és izgalmasabb volt a film univerzumának bővítése, kitöltve a hézagokat, megmagyarázva a furcsaságokat, így egybeolvadva pedig egy egybefüggő, három órás filmet alkotnak, amiket most már nem is tudnék és akarnék szétválasztani. A sok egyéb pozitívum mellett ettől lett ez simán az egyik legjobb idővisszapörgetős film nekem, és ha lehet hinni Landon terveinek, akkor meglesz a trilógiává bővítés is...

9/10
.

.
Punisher S2




- Maga valami irgalmas szamaritánus, aki nem bírt megülni a fenekén?
- Nem, én a seggfej vagyok, aki nem tudja elkerülni a balhét.

Miután Frank Castle kétszeresen is vérbosszút állt azokon, akiket felelősnek tartott a felesége és a gyerekei halálában, és másodszor is a halottnak nyilváníttatás álcája mögé menekült, szellemként éli az életét. Tettei, azok következményei azonban azóta is kísértik a korábban vele kapcsolatba kerülőket, így a fejlövésből lábadozó Madani ügynököt, és a kisebb orvosi csodaként újra járni és beszélni képes Billy Russot. Ebből engem az elég harmatos első évad után Billy karaktere érdekelt jobban... de a lehetőség kiaknázása helyett ezt számomra még jobban sikerült elbaltázni.

De haladjunk szép sorban. Talán mert a koponyás pólós "bosszúálló" utoljára érkezett meg a Marvel-Netflix együttműködés sorozatai közé, és mert mindig is egy kicsit kívülállónak számított az öntörvényűsége miatt, így az ő esetében kevésbé furcsa, hogy ez az évad már nem is New Yorkban kezdődik, hanem egy kisvárosi kocsmában valahol Minnesotában, és az eddigi kapcsolatot jelentő szereplők még csak említés szintjén sem bukkannak fel. Ellenben előkerül egy akkor még ijedt, de amúgy minden más jelenetben felvágott nyelvű csitri, Amy, aki valami titkos fotók birtokában próbál menekülni az őt üldöző bérgyilkosok elől, Franknek meg akkor is jól jön néhány segg, amit szétrúghat, meg fej, amit szétlőhet, főleg ha közben még meg is menthet egy őzikeszemű tinédzser lányt. Talán ebből az egy mondatból is kiolvasható a véleményem erről a szálról, ami szerintem elcsépelt és halálosan unalmas, ahogy Frank pótapát játszik, miközben néha összever vagy szitává lő mindenféle véletlenszerűen elé hulló verőlegényeket, de annyira tempó nélkül, hosszú, céltalan snittekkel, hogy visszasírtam az előző évadból, ahogy Frank a fürdőköpenyes hackerrel lelkizett a csatornában. Egy ilyen sztori legfeljebb egy Jason Statham filmre lenne elegendő... másfél órában, és nem hatban (az évad felét nézve). Ezen csak tovább rontott John jelenléte, az ex-náci(!), de azóta Isten szolgájaként megtért(!) bérgyilkos(!) a rákos feleségével(!) nem csak izzadságszagú, mint a három hétig hordott zokni, de erős tippem lenne arra, hogy még csak nem is saját ötleteket kutyultak benne össze, hanem egy másik sorozatból vették azokat (Banshee). Az egyetlen jelenet az évad kétharmadában, ami ért valamit az Amy-féle fotók utáni kergetőzésben, az az volt, ahogy a stáb megidézte a 13-as rendőrőrs ostromát, de hát az is csak koppintás, ugyebár...

A Frank-Billy-Madani-Curtis négyesfogat már érdekesebb volt, és ordított róla, hogy Amy csak tölteléknek kell ebbe a társaságba, hogy ne fusson le túl gyorsan az évad. Frank ugyanis olyan súlyosan károsította Billy arcát és agyát, amikor kvázi beleépített egy szilánkosra tört tükröt a fejébe, hogy "szegény" Billy azóta is próbálja összerakni magát, kívül és belül is. A "belső", a zavaros emlékfoszlányai és a részleges amnéziája, meg az ezek összeillesztésének kísérlete, ahogy roncsként próbálja újra felfedezni magában a katonát, és ahogy ebben a kórházi pszichológusa segíteni próbál, az legalább lélektani és drámai szempontból érdekes, noha ez sem különösebben jó. Egyik részről vontatottá teszi az a tökölkés, hogy Frank és Madani mindenhol keresik Billy-t, még a régi softball edzőjénél is, de annál nem, akit a kezelése során leginkább megismert (még csak kikérdezés szintjén sem), a másik meg az, hogy ebben a formájában Billy nekem túl simaképű maradt, ezzel a pár "vágással". Talán nem ért rá egy rendes maszkmester, vagy lusta volt a meglevő, de szerintem nem így néz ki az -lehetett előtte bármilyen legendásan jóképű-, akinek nyesedéket csináltak az arcán a bőréből és a húsából.

Ráadásul a stábban erősen félreértették a drámaiság, a szereplők közti kapcsolatok jelentőségét (tíz-tíz perces dumálásoktól az élet nagy dolgairól és nehézségeiről még nem feltétlenül lesz valami jó dráma), és különösen az volt elég furcsa, ahogy ezt a koponyás pólóba csavart tökösséget és macsóságot is ennyire átengedték a nőknek. A Marvel kínálatában eddig is ott voltak az erős női szereplők, a Jessica Jones teljesen rájuk épített, az Iron Fistben a második etapra sikerült megtalálni az egyensúlyt Coleen és Danny között, és a Daredevil vagy a Luke Cage sem lett volna ugyanaz Karen Page, Jeri Hogarth vagy Misty Knight nélkül. Egymás ellen vérbosszút esküdött katonák sok mellékes áldozatot követelő utcai harcai, a Valhalla néven futó renegát banda rablógyilkosságai és a háborús traumák árnyékéban viszont elég meglepő volt, ahogy a mostani Punisher két résszel a vége előtt ennyire behúzza a kéziféket a tesztoszteron-vonalon. Amikor a nagy katarzisnak kéne következnie Billy és Frank között, ahol tényleg épületeket lehetne lebontani, minden sérelemmel és kétséggel leszámolva, akkor a legenergikusabb, legizgalmasabb bunyó két nő között zajlik le, az addigra nagyjából félhulla férfiak meg csendesen elvéreznek egy sarokban a sztorival együtt (kétségtelenül némi iróniát csempészve a lezárásba), vagy éppen a vértől megcsömörölve találják meg a lehetőséget a kompromisszumos megoldásra. Upsz... spoiler...  

Az első évad után még mondhattam azt, hogy a Punisher azért volt mérsékeltebb élmény a Marveles sorozatok között, mert dömpingszerűen daráltam le azokat, mielőtt a Punisher sorra került volna, de ez az Iron Fist utáni remek hangulatban már egyáltalán nem áll meg. Mostanra csak az látszik, hogy Jon Bernthal alakításán (egyértelműen ő a legjobb Punisher), Curtis karakterén, a tényleg sokszor ütős soundtracken és még pár villanáson kívül az egész milyen gyengén megírt, tele más sorozatokból, filmekből lenyúlt ötletekkel, időhúzós lélektelen merengéssel és idegesítő mellékszereplőkkel, amikért cserébe csak a részenkénti öt perc fröcskölő vért és a golyózáport tudja ajánlani az új Punisher... de az nekem édeskevés.


5,5/10
.

Niwrok írta:

.
Rossz versek

Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.

.

Talán ez a szó fejezi ki legjobban véleményem szerint az egész filmet "szabadvers". Ezzel a (hiány?)érzettel álltam fel a moziban. Számomra a VAN az NINCS mert nem VOLT - értsd azt a filmet nem láttam, így semmilyen összehasonlítási alappal nem rendelkezem, de majd pótolom. A Rossz versek szerethető volt hangulatilag, kicsit hiányoltam a mélyebb ok keresést, de talán nem akarta túl pszichologizálni a dolgot. Szórakoztató volt és ezzel nálam elérte a célját,. Megspékelve azzal, hogy ilyen témák előtérbe kerülésével egyfajta önvizsgálatot is beindít a néző saját múltját illetően..

arzo írta:

Niwrok írta:

.
Rossz versek

Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.

.

Talán ez a szó fejezi ki legjobban véleményem szerint az egész filmet "szabadvers". Ezzel a (hiány?)érzettel álltam fel a moziban. Számomra a VAN az NINCS mert nem VOLT - értsd azt a filmet nem láttam, így semmilyen összehasonlítási alappal nem rendelkezem, de majd pótolom. A Rossz versek szerethető volt hangulatilag, kicsit hiányoltam a mélyebb ok keresést, de talán nem akarta túl pszichologizálni a dolgot. Szórakoztató volt és ezzel nálam elérte a célját,. Megspékelve azzal, hogy ilyen témák előtérbe kerülésével egyfajta önvizsgálatot is beindít a néző saját múltját illetően..

Örülök, hogy néha még te is benézel hozzánk !

Igen, a nosztalgia és az esetlenül kedves humor mellett ez az önvizsgálat a harmadik ok, amiért a hiányérzet mellett is jó hangulatban álltam fel a végén. Pedig pont a lezárás volt a gyengébb.

.

.
A kedvenc / The Favourite




Yorgos Lanthimos nem tartozik a könnyen feldolgozható rendezők közé. Mi eddig két filmet láttunk tőle: A homárt, ami számomra a szürreális alaphelyzete (államilag kötelezően előírt pároztatás és állatokká változtatott szinglik) mellett érdekes szimbólumokkal dolgozott, az óraszíjakról és a hónaljszőrzetről hosszas eszmecserékbe bonyolódó, egy rejtélyes betegség mentén zajló Egy szent szarvas meggyilkolása viszont tavaly mindkettőnknél eléggé kiverte a biztosítékot.

Lanthimos most egy sokkal földhözragadtabb témához nyúlt, a brit uralkodók közül a tragikus sorsú Anna királynő történetéhez. Nem vesződve azzal, hogy történelmi kontextusba helyezze az erősen komplexusos, időnként hisztérikus, mély depresszióban levő Anna személyiségét és uralkodását, rögtön az 1710-es évekkel kezd a film. Pedig lenne mit bemutatni, a vázlatos felemlegetésen túl úgy sokkal érthetőbb lett volna, hogy a legkevésbé sem uralkodásra termett, butácskának tartott, a gyermekei elvesztésének emlékével (17 terhességéből sok végződött vetéléssel, az élveszületettek közül kevés élte meg a kétéves kort, és a legtovább élő Vilmos is meghalt 11 évesen) együtt élő Anna hogyan lett a körülötte lebzselő politikusok bábja... mert a film idején, nagyrészt a szobája magányában élve az, ez nem kétséges. Legnagyobb befolyásoló erővel Lady Sarah Marlborough, régi barátnője és bizalmasa van rá ekkor, aki az udvarban általánosan elfogadott tolmácsolója a királynő akaratának... de ha kell, Lady Sarah kemény szóval irányítja is a sokszor gyerekesen viselkedő, legszívesebben a gyermekeinek nevezett, a hálószobája ketrecében tartott nyuszijait dédelgető Annát... ahol a másfajta "nyusziját" is szívesen dédelgeti és dédelgetteti. Ebbe az alaphelyzetbe rondít bele az elszegényedett nemesi családból származó Abigail, aki Sarah sokadági unokatestvéreként a "kedves rokon" szolgálatába szegődve, a hátán felkapaszkodva igyekszik vissza a ranglétrán oda, ahonnan kényszerűségből lepottyant.

Talán jobban segített volna kitölteni a két órás műsoridőt, ha egy kicsit bővebb a betekintés a hatalmi játszmákba, de Anna szemszögéből nézve teljesen indokolt, hogy a politikai csatározások a háttérben zajlanak. Ő ezeket a filmben teljesen kívülállóként élte meg, elszigetelve a külvilágtól és a kellemetlen infomációktól (például az adóemelések és az újabb hadjáratok elleni lázongásokról), és amikor nagy ritkán nyilvánosság elé kellett állnia, és helyben dönteni egy kérdésben, akkor esetleg könnyebbnek találta látványosan elájulni. Így a cselekmény fókuszába Anna hálószobája került, és a rivalizálás egyre gátlástalanabb eszközei Sarah és Abigail között, így alakítva ki egy még akár érdekesnek is nevezhető háromszöget a három nő között... De megintcsak kár, hogy ebben a gyertyafénynél forgatott leszbikus hancúrozásnál nagyobb szerep jut, mint elejtett félmondatoknál több arról, hogy milyen motivációk is mozgatják a szereplők között a szálakat. Persze Annáról elég sok mindent elmondanak a nyulak, ahogy Abigail számára is inkább csak eszköz, felvett szerep az Anna felé mutatott önzetlenség, a fekélyes lábának kenegetése és az éjszakai együttlétek, de például Sarahról a végéig sem tudtam eldönteni, hogy mennyiben őszinte, még ha kicsit fennhordott orrú barátság is az ő kapcsolata Annával, eleve köszönhetően az egymás mellett töltött évtizedeknek, és mennyire érdekszövetség ez is az ő részéről, aminek keretében megfizeti az árát annak, hogy ő és a férje a történelemkönyvekbe kerülhessenek. Ezt a hármast életre keltő színésznők közül Rachel Weiszre és Emma Stone-ra sem lehet rosszat mondani, de nekem itt (is) Olivia Colman volt a leginkább kimagasló, aki az iszapfürdős jelenet vidám kacarászásától a késői évek agyvérzéstől lebénult arcáig mindent beletett ebbe a karakterbe, amit csak lehet... szerintem jó helyre ment az az Oscar-díj....

Az viszont biztos, hogy nem segített az A kedvencen nálam, hogy a számomra itt értelmezhetetlen, gyakran előkerülő széles látószögre, a vizuális beállításokra, és az udvari hóbortok és dekadencia bemutatására viszont annál több idő jutott. A látványra vonatkozó rész még belefért volna, ennyi művészkedéssel minden filmben boldog lennék, főleg hogy cserébe sok az angol kastélyok múzeumnak is beillő belső tereiben és kertjeiben felvett jelenet, azokat önmagukért is érdemes megnézni. A belterjes arisztokrácia vadhajtásai viszont már más kérdés, mert abban is vannak olyan viszonylag ártalmatlan dolgok, mint az egyik díszes szalonban rendezett, felborított padokból épített pályán rendezett kacsaverseny, viszont olyan WTF?!-pillanatok is akadtak benne, mint ahogy sehova sem kapcsolódva egy csapat fickó dobál rohadt paradicsommal és naranccsal egy, mindössze egy parókát viselő másikat lassított felvételen, miközben mindannyian könnyesre röhögik magukat... Az Éjszakai ragadozók főcímének hájas-flitteres performansza jutott eszembe róla; legalább annyira erőltetett, taszító és felesleges egyszerre.

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
A kedvenc / The Favourite



Yorgos Lanthimos nem tartozik a könnyen feldolgozható rendezők közé. Mi eddig két filmet láttunk tőle: A homárt, ami számomra a szürreális alaphelyzete (államilag kötelezően előírt pároztatás és állatokká változtatott szinglik) mellett érdekes szimbólumokkal dolgozott, az óraszíjakról és a hónaljszőrzetről hosszas eszmecserékbe bonyolódó, egy rejtélyes betegség mentén zajló Egy szent szarvas meggyilkolása viszont tavaly mindkettőnknél eléggé kiverte a biztosítékot.


Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Ajaj...

De legalább felkészülten ülök le majd elé...

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A kedvenc / The Favourite

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.

6,5/10
.

Ajaj...
De legalább felkészülten ülök le majd elé...

Nem tudom, mennyire láttad az Oscart, de a Kedvenccel kapcsolatban az is segítségemre volt, hogy a fájdalmasabb részeknél felidéztem Melissa McCarthy ruháját, amiben a Legjobb Jelmez kategória győztesét jelentette be, és amit ez a film inspirált   .

Spoiler:

.

.
Velvet Buzzsaw




Pár éve a szabadúszó hír- és tragédiavadászok aljas és véres küzdelméről szóló Éjjeli féreg című mozi több elismerést is begyűjtött tőlünk, és némi vitát is generált, nagyjából azon a vonalon, hogy mi lehet ilyenkor előbb, a tyúk vagy a tojás (a csúnya média, ami megrontja a kisembert, vagy az élveteg kis féreg, aki a hobbijával pénzt is keres). Az általában forgatókönyvíróként jegyzett Dan Gilroy az első rendezésével elég magasra tette maga számára a lécet, így annyira nem is volt meglepő, hogy azt másodszorra a valósággal több évtized elzártság után keserűen találkozó jogász történetével (Roman J. Israel, Esq.) leverte, még ha az sem lett rossz. A harmadikra így kis nekifutással fordult rá, visszanyúlva az egy szakma felszíne alatt bugyogó szennyről és az általa elnyelt emberek témájához, csak a hátteret ezúttal a hírcsatornák helyett a művészeti galériák és a modern festészet világa jelenti.

Azt azonban már az A négyzet c. film is bebizonyította tavaly, hogy ez a meglehetősen sznob, az esztétikumról alkotott véleményét zsinórmértéknek tekintő bagázs nem áll túl közel hozzánk, és hogy nekünk húsz kupac sóder csak húsz kupac sóder lesz akkor is, ha egy múzeumban rakják is le azokat, mértani távolságra egymástól. Így sajnos a filmnek az a része, ami kritikusok, galériatulajdonosok, kiégett és feltörekvő művészek, illetve ezek sleppje körüli kavarásokról és a köztük levő viszonyokról szól, az nem különösebben fogott meg. Természetesen érthető a szándék, hogy milyen anyagi és egyéb érdekek, manipulációk, bennfenntes ügyletek és ügyeskedések emelnek piedesztálra van löknek sárba embereket, és hogy ki mi alapján dönti el, hogy egy festmény mestermű vagy mázolmány-e. A gond az, hogy ha már ennek a bemutatása volt a film egyik célja, egy kicsit a vászon mögé lesve, akkor lehetett volna jobban megkapargatni a tempera alatt a mocskot, és valamivel nagyobb tétet adni az itteni játszmának, jobban kiélezve felemelkedésre és az abból eredő bukásra. Mert enélkül csak egy galériában zajló Barátok köztöt láttam ebben a vonatkozásban, és az egyetlen, amikor direktben napja a néző a "műkritikát", az egyik szereplő halálakor, az is csaknem elsikkad, pedig az mond a legtöbbet ennek a sokszor absztrakt és szürreális világnak a belső működéséről (kicsit úgy, ahogy a Horror Park is bemutatta ezeknek a horror-vidámparkoknak a furcsaságait).

Igen, "halálakor", ugyanis a filmnek van egy párhuzamos szála, ami végső soron csak tükrözi az elismerésért és a pénzért folytatott harc áldozatait, és azt, hogy ez a küzdelem mennyire véres és elvtelen is néha, mennyire nincs tekintettel semmire és senkire. A központi galéria egyik, a magánélete miatt meglehetősen szétesett alkalmazottjának ugyanis fantasztikus lehetőség hullik az ölébe, amikor kiderül, hogy az egyik, nemrég elhunyt szomszédja festő volt. A lakásában százával maradtak utána festmények, amiket még senki sem látott, viszont ahogy a csaj elkezdi mutogatni az ismerőseinek azokat, mindenki szerint fantasztikusan élethűek, energikusak, dinamikusak, láthatóan alkotójuk személyes, családi tragédiáinak sorozatából táplálkoznak. A szenzációs lelet hatására a művészvilág felbolydul, a jogi akadályok elhárítása után a képtárak tulajdonosai ölni is tudnának azért, hogy akár csak néhány Dease-t bemutassanak, vagy milliárdosok azért, hogy a nappalijuk falára akaszthassanak egyet... de ezt a "szívességet" végül a képek, műtárgyak maguk teszik meg.

És ez az a pont, ahol látszik, hogy a stáb nem igazán tudta eldönteni, hogy milyen filmet is akarnak csinálni, szatírikus drámát a belterjes modern festészetről, vagy inkább olcsó trükkökkel és hallucinációkkal riogató thrillert, és így a Velvet Buzzsaw egyik sem lett igazán, bármilyen jók is hozzá az alapanyagok. Az időnként megmozduló festmények, a fenyegető zene, a körülményekbe egyre jobban beleőrülő emberek és a bizarr halálesetek igazán csak felvillannak ebben a filmben, és nem érződik, hogy egységes egészként, harmóniában tudna ez működni az eltartott kisujjal festményeket mustráló Morttal. Még talán az első, a benzinkutas tetszett a legjobban, meg a végén Rhodora festményének "életszerűsége", de ezeken kívül hiába játszik a film akármennyit a perspektívákkal, használja az egyre furcsább kellékeket, és öli halomra a szereplőit, némelyik annyira olcsó bazári ijesztgetés és trancsír, hogy inkább komikus volt, mint félelmetes. Ezen még az sem igazán segített, hogy micsoda színészgárda állt erre össze, hiszen olyan arcok bukkannak fel ebben a galériában, mint Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Toni Colette és John Malkovich; az ő tehetségük bőven túlmutat azon, hogy rossz horrorfilmekben sikítozzanak, mint a szőke pitschák... mert arra bőven jók az olyan ostobenkó libák, mint Paris Hilton.

Dan Gilroy az Éjjeli féreggel megmutatta, hogy saját eszköztárával is feszült, tempós és olykor riasztóan bizarr filmet tud készíteni, ami még el is gondolkodtatja nézőjét. De ehelyett most valamiért csak egy másolatra futotta tőle, ahogy a másoktól ellesett, engem leginkább kései Nicolas Winding Refnre (Neon Démon) emlékeztető ecsetkezelésével újrafestette Dorian Gray arcképét. Egy-két jobb jelenetét leszámítva számomra gyenge, semleges műnek bizonyult, nem csak Gilroy korábbi filmjeihez képest, hanem úgy általában is.


6/10
.

.
Pszichoanyu / Tully




A negyvenes éveiben a harmadik gyerekével mindenórás várandós Marlo úgy érzi, teljesen szétesett az élete. Nem elég, hogy a létezés is kimeríti, közben a fia viselkedési zavarait is egyre kevésbé tolerálják az iskolában, és a férje, Drew sem igazán tud a segítségére lenni, mert minden energiáját leköti egy nagyobb projekt és az azzal járó utazások. Ha nagy ritkán ki is tudnak szakadni a mókuskerékből, például egy vacsorára, akkor is Marlo bátyjáékkal találkoznak, ahol Marlo szinte szégyenkezve hallgathatja a végeláthatatlan áradozást a csodálatos életükről, miközben arról szörnyülködnek, hogy volt olyan, hogy amikor a sógornője volt terhes, néha alig jutott el a rendszeres Pilates-edzésre... Marlo ezek után az anyaságban, és általában az életben elszenvedett kudarcaként éli meg, amikor a testvére ajándékképpen felajánlja neki, hogy fogadjon éjszakai dadust a baba születése után, kifizetik neki, és van is egy remek jelöltjük. Marlo köszönettel elutasítja az ajánlatot, és ki is tart emellett... egészen a baba pár hetes koráig, mert akkor úgy érzi, nem tudja ezt tovább egyedül csinálni. Este meg is érkezik a dadus, Tully, és Marlo kezdetben nagyon furának tartja ezt az egész helyzetet, hogy másra bízza Miát, miközben ő alszik. Viszont már pár nap után érződik Tully jelenlétének hatása, Marlo sokkal türelmesebb, energikusabb, és az is sokat segít lelkileg neki, hogy egyre bizalmasabb viszonyba kerülnek, sokat beszélgetve a gyerekekről, Marlo és Drew házasságáról.

A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem. Jason Reitman (Nyárutó, Juno, Egek ura, stb.) filmje csak szokásos fordítói lustaság miatt kapta ezt a címet, utalva Reitman, Diablo Cody (ő a forgatókönyvíró) és Theron korábbi közös munkájára, a Pszichoszinglire, mintha lenne valami átkötés a kettő között. Akár lehet is, de a Tully (maradnék ennél a címnél) engem inkább Sam Mendes filmjére, a Továbbállókra emlékeztetett hangulatban, ahogy ott két leendő szülő tanácstalanságukban próbálja a környezetükben élő személyektől összeszedni, hogy hogyan is kell jó szülőnek lenni. Marlo túl a negyvenen természetesen már nem keres efféle mintákat, de azok csak ott vannak, és emlékeztetik is rá, miközben ő egyedül a fáradtságot érzi. A kor nem teszi könnyebbé Marlo számára az újabb terhességet, és úgy érzi, nincs energiája olyan anyának lenni, mint amilyennek lennie kéne... hiszen lám, mások mennyi mindent bele tudnak sűríteni egy napba.

A film így egy érzelmesen megkapó utazás lett a család mellett vállalt anyaságról és annak következményeiről, mindkét oldalról. Charlize Theron a Monsterhez hasonló átalakulást produkált, hogy a gondoktól slampossá, elhanyagolttá váló Marlot életre keltse, de ez is kell ahhoz, hogy a néző, még a gyermektelen, férfi néző is átéljen valamit abból, hogy Marlonak semmi másra nincs ideje a családi problémák és a saját terhessége mellett; érdekes volt például, hogy talán csak az első óra végén derült ki, hogy Marlo HR-középvezető egy cégnél, és ehhez a múltbeli képhez mérten volt még nagyobb a kontraszt. Meg hát ott van kontrasztként Tully (őt a szintén remek színésznő, Mackenzie Davis alakítja), a humorával, a lazaságával, a terveivel, aki majdnem olyan, mint egy kertésznadrágos hippi Mary Poppins, de ez az időszak -hiszen a kapcsolatuk jellegéből fakadóan ez csak pár hétre-hónapra szól- neki is egyfajta tükörbe nézés, hogy mi lesz a tervekkel a hétköznapok taposómalmában. Tully nem csak Mia gondozása és a háztartási munka megosztásával segít Marlonak, hanem hogy megtalálja magában az erőt ahhoz, hogy minden napot egy kicsit jobbá tegyen maga és a többiek számára is. Kettejük beszélgetései is remek drámát eredményeztek, de a film több is ennél, mert általánosságban nézve ott van benne annak a reménye is, hogy bármilyen akadályt, terhet is kelljen egy feladat kapcsán legyűrni, egyfelől mindig akad hozzá segítség, mindig van hova nyúlni, másrészt a film ugyan egy mélypont pillanatfelvétele Marlo életében, de ez is csak átmeneti, mint minden teher.

Viszont miközben a nehézségekkel együtt is könnyed, szép és elgondolkodtató élmény volt a Tully, két dolog is zavart kicsit benne menet közben. Az egyik, hogy az alaphelyzet felvázolása, Marlo lelki mélypontjának utolsó lépcsőfokai, és ezt követően Tully felbukkanása után a család többi tagja jócskán háttérbe szorul. Mert azt még csak-csak elhiszem, hogy Drew-nak annyira a munkán jár az esze, hogy kizárólag akkor látjuk, amikor esténként az ágyban ülve aprítja a szörnyeket a Playstationon, így elhidegülnek Marlotól. Van férj, aki nem figyel rá eléggé, mennyire felőrli a feleségét a három gyerek, de az a távolságtartás a babától, az a közöny Tully iránt már-már abszurd volt, amit a forgatókönyv rákényszerített Drew-ra. Ennek csúcsán volt nálam a pincérnős jelenet, ami ugyan lehetne egy kedveskedő ajándék, egy régóta tervezgetett meglepetés, de a bemutatott formájában sokkal inkább bizarr volt. Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10
.

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu / Tully

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10

Nagyon csábító ez a pontszám...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu / Tully

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10

Nagyon csábító ez a pontszám...

...de gondolom a történet annyira nem .
A befejezés miatt kapta a film, mert nagyon el is lehetett volna cseszni, és volt is egy jelenet, ami elvitte ebbe az irányba a Tully-t, de nekem az a földhözragadt, mégis pozitív kicsengés nagyon tetszett a végén.

.

.
Russian Doll S1




Mivel nemrég lelkendeztünk egy sort a Boldog halálnapot frappáns továbbgondolása kapcsán, hogy mennyire szeretjük az "idővisszapörgetős" filmeket, az újra és újra átélt napokat, és a kísérletezést a problémák helyrehozására, így erre most nem térnék ki külön. A "hozzáértőbbek", az Idétlen időkignél nem leragadtak számára már nem könnyű újat hozni a témában, de amikor arról olvastam, hogy már sorozat is van ilyen, ráadásul a 8x25 perc miatt nem is sokkal hosszabb, mint egy film, rögtön kíváncsi lettem, hogy ez miben akar más lenni, mint egy átlagos "visszajátszásos" darab...

"A" verzió: A főszereplő például elég különleges egy darab, a 36. születésnapját ünneplő Nadia a lángvörös hajzuhatagával és a napi két doboz cigiről árulkodó hangjával még az olyan, enyhén szólva is eklektikus társaságból is kilóg, mint akik az egyik barátnőjénél tartott szülinapi bulira összejönnek. Nadia nem is nagyon tervez mást, mint hogy mocskosul beállva szexeljen valaki idegennel, legyen az bármekkora seggfej is, de végül a kiszemelt fickó helyett egy taxi megy végig Nadián még a lakása felé tartva... hogy hopp, megint a buliban, a mosdóban találja magát. Az állandó visszatérés ellenére azonban a nőnek igencsak tág lehetőségeket adott a forgatókönyv arra, hogy kiélje az újabb és újabb haláláig hátralevő időt, így hol egy fura hajléktalannak segít cipőt találni, hol ugyanezzel a hajléktalannal vágatja le a haját, hogy aztán a fáradtságtól elaludva mindketten halálra fagyjanak, vagy a leszbikus barátnőivel ugrik fejest egy orgiába, vagy az elkóborolt macskáját keresi, vagy éppen váratlanul felrobban. Még éppen csak kapiskálja, hogy a lépcsőn leesve is hányféleképpen tud meghalni, nemhogy azon gondolkodna, hogyan tudja megtörni a kört, amikor egy mélybe zuhanó liftben azt mondja a mellette nyugodtan álldogáló srácnak, hogy ha nem vette volna észre, mindjárt meghalnak... mire a srác csak annyit mond, hogy nem baj, mert neki sem ez az első.

"B" verzió: A főszereplő például elég különleges darab, a barátnőjével, Beatrice-szel romantikus utazást tervező Alan számára viszont ez az éjszaka egyenlő egy pokoljárással. Nem elég, hogy megtudja, hogy Beatrice megcsalja az egyik tanárával, de ráadásul azt is kénytelen végighallgatni, hogy hogyan szeretett ki belőle a lány Alan rendmániája és fiatal kora ellenére is számos rigolyája miatt. A legrosszabb ebben az, hogy nem elég, hogy Alan azon az estén a részegség miatt a homályba vesző módon meghal... de hopp, megint otthon, a mosdóban találja magát. Alan azonban még ennek a szörnyű napnak az állandóságában is megtalálja a maga vigaszát, így bár mindig meghal, de minden napot majdnem ugyanúgy él végig. Egészen addig, amíg egy mélybe zuhanó liftben azt mondja neki a mellette nyugodtan álldogáló nő, hogy ha nem vette volna észre, mindjárt meghalnak... mire Alan csak annyit mond, hogy nem baj, mert neki sem ez az első.

Lehet, hogy az előző bekezdés hirtelen váltását furcsa volt olvasni, de így tudtam legjobban kifejezni, milyen az, amikor a sorozat átvált Nadiáról Alanre. Talán spoiler Alan felbukkanása a történetben, de nálam az egyedüli indokot az ő szerepeltetése adta ennek a rövid sorozatnak a végignézésére... és így a róla való írásra is. Biztos van olyan, akit ez a New York-i pánszexuális művészmiliő, és az olyan furcsa mellékszereplők vonzanak majd, mint Horse, vagy a Nadia és Alan múltjában és jelenében ott levő drámaiság kelti fel az érdeklődést (Nadia esetében ez leginkább a nagynénjét, az expasiját és az elhunyt anyjával való, fel nem dolgozott kapcsolatát, míg Alannél ugyebár Beatrice-t jelenti). Viszont "visszapörgetős" szempontból igazán csak kettejük párosa volt érdekes, ahogy mindkettejük vissza-visszatérésén keresztül felfedezik és megtapasztalják az idő és az alternatív síkok manipulációjának lehetőségeit, azok filozófiáját. Ez így velük egy kicsit több, mint a sorozat fele (a liftes jelenet a 3. rész végén van), és korábban már a Repeaters vagy az ARQ is izgalmassá tudta tenni a sablont azzal, hogy több ember is érintett volt a visszatérésekben, többen is megtartották az emlékeiket a megismételt napokról. A Russian Doll még ebben is továbblép egy kicsit, minden résszel egy-egy új aspektusát vetve fel az efféle időhurkoknak, például amikor mintha a Langolierek falnák fel körülöttük a világot, minden ismétléssel egyre többet, de a legjobb messze az a csavar volt, amit a stáb az utolsó epizódra tartogatott.

Az évad elején még zavart az a céltalanság és excentrikusság, ami körbelengte Nadia karakterét és a körülötte élőket, de a végére egészen megkedveltem ezt a társaságot, a világuk furcsaságait... a kék análdildót leszámítva, az már túl "Sense8" volt nekem. Annak meg külön örültem, hogy a sablonok puszta felhasználása helyett a Russian Doll egy-két új mozaikot hozzátett az időhurkos filmek világához.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Russian Doll S1

Az évad elején még zavart az a céltalanság és excentrikusság, ami körbelengte Nadia karakterét és a körülötte élőket, de a végére egészen megkedveltem ezt a társaságot, a világuk furcsaságait... a kék análdildót leszámítva, az már túl "Sense8" volt nekem. Annak meg külön örültem, hogy a sablonok puszta felhasználása helyett a Russian Doll egy-két új mozaikot hozzátett az időhurkos filmek világához.


7/10
.

Jéééé... mik vannak...


Köszi, ezt jegyzem. Bár manapság leginkább nekem lenne szükségem időhurokra - no nem munkanapon, hanem szabadnapon.


.