Niwrok írásai 2.0

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi




Miután tíz év kihagyás után a filmtörténelem egyik legnépszerűbb sorozataként a Star Wars két éve új részt kapott, óhatatlanul megoszlottak róla a vélemények. Röviden úgy lehetne leírni ezt a hangulati görbét, hogy "minél jobban ismered a SW világát, talán annál kevésbé tetszik, ami egy idő után átfordul abnormális rajongásba.", hiszen sokszor már a nevetségességig próbáltak megidézni benne olyan jeleneteket, helyzeteket és szereplőket, amiket még a messzi-messzi galaxisról csak a felszínes tudással rendelkezők is egyértelműen másolásnak titulálhattak, a fanok meg eleve megőrültek értük, főleg a sokak által undok mostohatesónak tekintett előzményfilmek után. Az eddig gyakorlatilag csak a Looperrel ismertté vált Rian Johnson ezért kettős próba előtt állt a rá bízott résszel: úgy kell igazi folytatást csinálnia az igencsak belterjessé vált Skywalker-sagához, hogy azért ne csak a Birodalom visszavág remake-je legyen belőle.

A magam részéről azt mondhatom, majdnem sikerült neki. Mert ebben a filmben is akad bőven olyan jelenet, ami ki lett ollózva az eddigi részekből, hogyan is ne lenne! De legalább nem egy az egyben használták az indigót (fiatalabb olvasók keressenek rá a neten, hogy az mi), hanem inkább csak hangulatban térnek vissza a régi események, helyek szellemei, mindig egy kicsit kifordítva korábbi önmagukból... illetve de, amikor elhangzott, hogy "mini-Halálcsillag", akkor majdnem kibuggyant belőlem a röhögéstől felhabosodó hányás. Visszaköszönnek a Hoth jégmezői, de kiderül, hogy az sem az, aminek látszik. Ismét kiruccanást teszünk egy olyan szórakoztató komplexumban, mint a Felhőváros, de ezúttal a sokkal földhözragadtabb Dubrovnik kőfalai adják ennek keretét (amikről, ha az SW stábja megfeszül, akkor is a Trónok harca fog eszembe jutni). Miközben lépegetők tapossák a földet, betekintés nyerhetünk abba, hogy a létezésük ebben a helyzetben nem az ötlettelenség eredménye, hanem gondosan levajazott fegyverüzleteké. Ami segített egy kicsit túlmutatni azon a toporgáson, ami általában a közbenső részek sajátja egy trilógiában, az az volt, hogy egy ugrással lezajlanak azok az összecsapások is, amik eddig a harmadik részekkel jöttek el, főleg a Jedi visszatérrel, és amik a film második felét nem csak izgalmassá, de drámaivá is tették... Ezért bár úgy éreztem úgy, hogy a filmnek háromszor van vége, és egy kicsit hosszú a két és fél óra, azt hiszem, egyben ezzel lehet magyarázni azt, hogy Snoke olyan kevés jelenetben látott (mennyi van neki, talán három?), hatalma ellenére is olyan súlytalan bábjátékosa az újkori részeknek, hiszen lehet, én emlékszem rosszul, de a Császár is éppen ilyen pehelysúlyú, ráncos vén trotty volt, amíg a háttere fel nem lett építve Palpatine-ként.

Csak azt sajnálom, hogy a szűkre szabott határidők miatt nem volt még egy fél év jobban, érdekesebben, következetesebben kitölteni a cselekmény főbb pontjait, mert a klasszikus űrcsatás intro után a film vagy egy órára jócskán leül. Bármennyire érthető is, hogy az ellenállók megmaradt maroknyi csapata számára már csak az ilyen, belső feszültséggel és titkolózással is együtt járó gerillaakciók maradtak, ahogy az is, hogy milyen nehézkesen halad a megkeseredett, önmagában csalódott Luke és a reményért kilincselő Rey összecsiszolódása, azért minimum furán veszi ki magát, hogy ezek alatt az Első Rendnek ne legyen egy darab hozzáférhető fegyvere, amivel rövid úton le tudnák zárni azt a kínlódást, hogy két csillaghajó relatív csigalassúsággal "kergeti" egymást a végtelen űrben órákig. Ez már csak a betetőzése volt az olyan szösszeneteknek, mint az űrbeli gravitáció, vagy az érzelmesnek szánt, de inkább csak bizarr Szuper-Leia jelenet, és az olyan tényleg megmagyarázhatatlan apróságoknak, hogy miért nincs testőrség és "dress code" egy luxuskaszinóban... mert hát Canto Bight mégsem egy Mos Eisley, ugyebár (komolyan, ezt tettem szóvá egyedül menet közben ). Meg volt még egy pár olyan rossz emlékű pillanat, amiket nem igazán tudok Johnsonnak felróni, mert az egyik részük következik azokból a hátrányokból, amiket egy Star Wars film mindig magán cipel, mert ezektől is lesz Star Wars, mert már 40 éve is megvoltak ezek a hibái, a másik vonal meg abból ered, hogy a Disney fejéből képtelenségnek látszik kiverni azt a blődséget, hogy a gyerekek kizárólag akkor szórakoznak jól egy Star Wars filmen, ha kétpercenként egy tengerimalacpingvinmaki belesivít a kamerába, vagy ha Luke és Rey idétlenségekkel mennek mosónőnek öltözött óriásbékák agyára.

Mégis, az összes újrahasznosítás, figyelmetlenség és komolytalanság mellett Az utolsó jedik lett szerintem a legújítóbb darabja a Star Wars Cinematic Universe-nek, és ez elég sok mindent felül tudott írni bennem a negatívumok közül. Ilyen volt például az, hogy átlagosan sokkal gazdagabbak érzelmileg a szereplők, az emberi kapcsolatok, mint eddig voltak. A legmeghatározóbb ezek közül, hogy Kylo (most, hogy nem sokkolt le Adam Driver fizimiskája, és azóta több filmjét is láttam, egészen megszoktam a srácot) és Rey szembenállása, az erőhöz, az emberekhez és egymáshoz való viszonyuk az egyik legjobban kidolgozott érzelmi szál volt, ami eddig megjelent egy Star Wars moziban. Az a hiba mondjuk ott van ebben, hogy ezeknek a belső vívódásoknak csekély a vizuális értéke, de biztos vagyok benne, hogy ha Az utolsó jedikről lenne egy könyv, annak a fele erről szólna, és ezt észben tartva külön tetszett az a csavar, amilyen lehetőséget Kylo felajánl Reynek. Teljesen új tapasztalat volt továbbá ebben a világban az, ahogy az emberek félreismerik egymást; ahogy feltételeznek a másikról valamit, de annak éppen az ellenkezője bizonyosodik be, a várttól teljesen eltérő irányba mozgatva a sztorit; itt is gondolhatnék Kylora, Leiára vagy akár Luke-ra, de inkább Holdo admirális felé nézek... Amiért pedig az ősrajongók közül valószínűleg sokan megvetéssel gondolnak majd Johnson munkájára, az az, hogy az író/rendező sok olyan témát sutba dobott, amik eddig tabunak vagy dogmának számítottak; a leglátványosabb ezek közül az, ahogy az egyházzá merevedett Jedi Rend gúnnyal kísérve elveszíti utolsó rituáléit és ereklyéit is, ezzel térve vissza eredeti hitvilágához, a külsőségek, keretek lehámozása után a mindent átható Erő alázatos tiszteletéhez.

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

Niwrok írta:

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva...

Azért kíváncsi leszek a Disney békéltető testültének munkájára.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva...

Azért kíváncsi leszek a Disney békéltető testületének munkájára.

Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy J.J. Abrams projektgazdaként és producerként az Utolsó jedik gyártási folyamata alatt kínjában végig beharapott szájszéllel figyelte, ahogy a kb. a porból a csillagok közé emelt Rian Johnson szétkúrja az ő dédelgetett kis ötleteit, és elképzelése sincs, hogyan folytassa azt. Előbb feltételezem, hogy Abrams Johnsonnal vitette el a balhét a terhessé vált lomok kiselejtezése miatt, hogy ő majd megdicsőülve építhesse újjá az általam már említett Star Wars Cinematic Universe-t.
.

Niwrok írta:

Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy J.J. Abrams projektgazdaként és producerként az Utolsó jedik gyártási folyamata alatt kínjában végig beharapott szájszéllel figyelte, ahogy a kb. a porból a csillagok közé emelt Rian Johnson szétkúrja az ő dédelgetett kis ötleteit, és elképzelése sincs, hogyan folytassa azt. Előbb feltételezem, hogy Abrams Johnsonnal vitette el a balhét a terhessé vált lomok kiselejtezése miatt, hogy ő majd megdicsőülve építhesse újjá az általam már említett Star Wars Cinematic Universe-t.
.

Ez lenne a jobbik út, mert akkor a nagy kinyírási hullámon túl valahol valakinek van hosszú távú terve is. De azért a Snoke szál így, még más filmekben is kínos lenne, mint ahogy Reyé is.

Majd meglátjuk. Kedden megyek rá még egyszer (utoljára) a gyerekkel, talán akkor jobban tetszik majd.

.
Luke Cage S1




Hogy az elmúlt egy évben végigrágtam magam a Marvel Defenders majdnem összes darabján, és alapvetően pozitív élményekkel, így szinte kötelező feladat lett, hogy az eddig egyedül kimaradt Luke Cage-et kipipáljam. Muszájból persze ne nézzen az ember sorozatot, ahhoz túl rövid az élet, de mégis inkább a pótlás volt a fő motiváló erő, mert a "zárójelet", amiben a golyóálló harlemi csávó itt megjelent, már láttam a többiben (az elejét a Jessica Jonesban, a végét a The Defendersben), és önmagában ezt a figurát sem tartottam túl érdekesnek. Azt már inkább, ahogy egy gettós gengsztersztori kibontakozott az ajánlásokból és az utalásokból...

Luke Cage (Mike Colter), aki a múltja miatt több okból is bujkálni kényszerül, a felesége halála körülményeinek felderítése után takarítóként dolgozik meg a szállásért és a kajáért egy kis harlemi borbélyüzletben. A boltot vezető Pop általános tiszteletnek örvend a környéken, mindegy, hogy utcagyerekről vagy gengszterfőnökről van szó, és az üzlet maga is olyan fegyvermentes övezetnek számít, mint egy templom, és semlegesnek, mint Svájc... talán még jobban is. Amikor viszont három kölyök egy bennfentes infó és az egy életre elég pénz lehetősége miatt rossz embernek a lábára lép, felbolydul az addig nyugodt darázsfészek. A környéket ugyanis egy fura páros, két unokatestvér tartja ellenőrzése alatt, titokban szorosan együttműködve: Cornell a nagyanyjától, a hírhedt Mama Mabeltől megörökölt zenés klubját használja fedőszervezetnek a mindenféle alvilági ügyleteihez, leginkább a fegyverkereskedelemhez, míg a városi képviselőtestület tagjaként Mariah a politikai tőkéjét és a hozzá kapcsolódó pénzalapokat megcsapolva fektet be a kétes üzletekbe, hogy ezzel teremtse meg a forrást a Harlem felemelkedését szolgáló projektjeire. Luke pedig idővel mindkettejükkel és a segítőikkel is kénytelen szembenézni, egy súlyos dilemmával is megküzdve ehhez, pedig akkor még nem is tudja, hogy nem a Stokes-család ezen két tagja jelenti rá a legnagyobb veszélyt.

Mivel az eddigi sorozatok is elsődlegesen a dráma és a kapcsolati hálók miatt voltak feszültek és izgalmasak (kivéve szegény Iron Fist, de az olyan is...), itt is valami hasonlót vártam, főleg az "ajánlások" hatására. Ez már csak azért is így volt, mert Luke képessége miatt fizikailag sok kihívást nem rejt a karaktere. Egy idő után persze nála is előkerül a "kryptonit", de addig a Marveles képregényfilmekkel szorosan együtt járó akciójelenetek gyakran voltak komikusak, főleg ahogy már ő is azon gúnyolódott, hogy a legtöbb ilyen csak arra volt "jó", hogy új ruhákat kelljen vennie, és a legtöbb kárt a róla lepattanó golyók okozták. De éppen ez a képesség tette érdekessé a dilemmáját, ami a film jelentős részét végigkíséri, és ami egyfelől jelenti azt, hogy álnéven élő szökött fegyencként aligha hívhatja fel magára a figyelmet, másrészt hogy közismert mutánsként aligha élhetne úgy a társadalomban, mint előtte, de idővel ő is kénytelen ráébredni, hogy a képesség lehetőséget jelent, az pedig felelősséggel jár. Ha az embernek ilyen szinten módjában áll javítani az emberek életkörülményein, kicsit megtisztítani az életüket a bűntől, úgy, hogy közben példát és reményt is ad, akkor ritkán akad választás. Még úgy is, hogy minden percben ott kísért a lelepleződés veszélye. Hogy a kemény, rideg külső érzékeny belsőt takar, talán sosem volt még ennyire szélsőségesen igaz, és ez a fajta sebezhetőség jobban lekötötte a figyelmem, mint amúgy bármilyen robbanás, üldözés vagy lövöldözés... már amíg tartott.

Bármekkora szíve is van viszont a kapucnis tanknak, a mellékszereplők ebben a Marvel-sorozatban is túlnőttek a főszereplőn. Az évad legjobb karaktere nálam egyértelműen Misty Knight (Simone Missick), akit folyamatos nyomás alá helyeznek több oldalról a Luke iránti érzelmei, a közösség iránti elkötelezettsége, az igazságérzete, a személyes problémái, és az, hogy a rendőrség kötelékében igyekeznie kell a törvényes keretek és nem egyszer a főnökei által rá kényszerített alkuk között maradva végezni a feladatát. Mindezt úgy, hogy ezek a trükkös bűnözők gyakran élnek a megtévesztés módszerével, és hogy a nyomozási technikái meg a fotografikus memóriája és empatikus képessége is pár mutáns gént sejtetnek... Stokesék a másik oldalon is rendesen hozzáteszik ehhez a magukét, ahol Cornell (az azóta Oscar-díjas Mahershala Ali) sokkal szívesebben zenélne és üzemeltetné a klubját (remek R'n'B és jazz koncertekbe lehet ott belehallgatni...) művészlelkű gengszterként, Mariah (Alfre Woodard) pedig inkább csak szükséges rossznak tartja a bűnt a sikerhez és a felemelkedéshez vezető úton, de mindketten elég komoly személyiségváltozáson mennek át az évad alatt. De jó, hiteles a szereplők többsége, Scarfe és Ridley az egyik oldalon, Shades és Zip a másikon, és természetesen itt is felbukkan Claire, aki ugyan megint csak a kötelező romantikus szálként van a történetben, meg hogy legyen, aki kísérgeti a magányos Luke-ot, de legalább annyi kiderül a végén, hogy miért sétál csak úgy be Coleen edzőtermébe az Iron Fist elején.

Talán ha csak ennyi lett volna -az eddigiekből is látszódhat-, akár jobb élmény is lehetett volna a Luke Cage, bár sokszor azt éreztem, hogy hiába történik sok minden, megy a szervezkedés meg az akciózás, elég vontatott mindez... talán főleg azért, mert a főbb szereplők jó része mást csinál, mint amit szeretne, sok feszültség a kényszerben gyökerezik, arról meg ugye már beszéltünk feljebb, hogy az milyen... Az évad közepétől, Diamondback felbukkanásától azonban az évad egy alapvető fordulaton ment keresztül, és tipikusan az a képregényes böszmeség lett belőle, amiért a Marvel-filmek már annyira nem tudnak felcsigázni, mint az elején. A többiek motivációs dzsungele mellett Strykeré abszolút sablonos, közben meg idegesítő vásári mutatványosként huzigálja elő a kabátujjából mindig éppen azt az eszközt, ami kicsit továbblendíti a történetet, érthetetlen módon a végére tartogatva a nagyágyút, nem sokat törődve vele, hogy egyáltalán hogyan juthatott volna ilyen kísérleti fegyverekhez. Az időhúzás miatt közben a többiek parkolópályán vannak, és Luke hol egy teljes epizódon keresztül kóvályog a nyílt utcán, miközben elvileg mindenki rá vadászik (ami eleve egy halál béna jelenettel, a kukásautóssal kezdődik), hol nyolcszáz mérföldes kiruccanást tesz egy szinte teljesen lényegtelen hurok miatt.

Hiába indult jól a Luke Cage első évadja, másodvonalas szuperhőshöz méltó dilemmákkal és akciókkal, jó karakterekkel és színészekkel, kellemes díszletek között, a tizedik részre teljesen kifulladt az egész. Onnantól már csak a lendület vitte előre a frissen felbukkanó főellenfél pojácasága és gyenge akciózásai mentén, én pedig alig vártam a végét, mert ha sorozatot hagytam is már félbe, évadot nem szoktam... meg annyira rossz sem volt. A kényszer alatti tevékenykedés élményfokáról viszont mintha már meséltem volna...


6,5/10
.

Niwrok írta:

Pókember - Hazatérés / Spider-Man: Homecoming

Ez azt is jelenti, hogy ez a Pókember az első önálló karakteres film, ami nem előzménytörténet, hanem folytatás, és így nem "kell" végignézni például a pókcsípést és Ben bácsi lelövését, és ezt azok fogják igazán értékelni, akiknek kiújul a lumbágója, ha egy Batman-feldolgozásban előkerül a Wayne-szülők halála, kb. negyvenedszer. A Pókember ezen szakasza viszont így semmiben nem különbözik a jellegzetes középiskolás filmektől; a film felét teszi ki, ahogy Peter a normál tinik életét éli, kis tiniszerelemmel, geek haverral, dolgozatokkal, iskolai rivalizálásokkal, tanulmányi versennyel, bulikkal, és hogy ezeket a titkolózás miatt hogyan próbálja egyensúlyba hozni -kevés sikerrel- a szuperhős léttel. Kellemes ez a rész is, de önmagában még a kicsit zavarosra sikeredett washingtoni és a fura fizikájú, de látványos kompos mentőakciókkal együtt is kevés lett volna.

Ennek bandavezérével pedig olyat sikerült elérni, amit nálam Marvel-film ritkán tudott: egy olyan ellenfelet kreálni a Keselyű személyében, aki hangulatosabb és "dögösebb", mint az utóbbiak kb. összesen. Biztos, hogy nem az itt látottak a legdinamikusabb akciójelenetek a Marvel történetében, de ahogy a Keselyű lecsap áldozatára, amilyen fenyegetően Pókarc fölé tud tornyosulni és ahogy az éles fémszárnyaival, a karmaival tud küzdeni, az nagyon bejött... Komolyan, ha meg kéne mondanom, hogy Pókember vagy Keselyű tetszett a filmben jobban, bajban lennék.

8/10

Egy teljesen új réteget tett a filmre, hogy végre rendesen láttam belőle mindet, eredetileg ugyanis egy olyan teremben láttam, ahol éppen készült kiégni a projektor izzója, így a fényerő a felére esett vissza... Hogy pedig a Homecoming ilyen nehezített terepen is 8 pontig vitte az már akkor is sokat elmondott róla.

Újranézve majdnem minden csak jobb lett. Ahogy mondtam, nekem nem volt nagyobb bajom Garfielddal és Maguire-rel sem, de Tom Holland egy teljesen új színvonalat képvisel, ahogy előadja mindazt az izgatottságot, hogy végre nem melegítőruhában és piros símaszkban kell zsebtolvajok után vadásznia a pókképességeivel, hanem a Nagyok között játszhat. Vele együtt végre olyan a karaktert kapott a Marvel, akihez illik az a csetlés -botlás, amit mostanában erőltetnek és túlzásba visznek (ld. Loki 3.), így itt nem is zavart, ahogy például Peter rájött, hogy a városon kívül a hálón tarzankodást el lehet felejteni vagy a pókruha kütyüjeit fedezte fel néha elég fájdalmasan. Ugyanígy jobbnak, izgalmasabbnak láttam Keatont és a Keselyűt, de például a washingtoni kiruccanást most jobban untam, és a középsulis tinikomédia jeleneteiből is tudnék vágni, hogy feszesebb legyen a film, de az összképen ez alig rontott valamennyit.

Amúgy is az éves listám közelében éreztem, most egy kicsit közelebb is került hozzá, de szuperhős-filmnek biztos hogy ez volt az idei legjobb, még a hibáival együtt is... és nem csak a mezőnyhöz képest, hanem önmagában.

.

.
Bates Motel - Psycho a kezdetektől S5




Amikor a negyedik évadnak vége lett, annak tudatában, hogy van még egy -az utolsó-, csak egy kérdés járt a fejemben: "Minek?!". Éppen eléggé bizonyítottam, hogy szívesen néztem ezt a sorozatot, tényleg úgy éreztem, hogy egy érdekes értelmezést adott a Psychohoz... de elképzelni nem tudtam, hogy Norma halálát követően ezen még mi mesélnivaló maradt. A stáb is úgy fejezte be a folytatás bizonytalansága miatt az évadot, hogy az -egy meglehetősen összecsapott- sorozatzárónak is beillett. Arról nem is beszélve, hogy azzal a durvasággal és bénasággal, ahogy Alexet és Dylant kiírták a történetből, Dr. Edwardsot meg elsumákolták, nem is maradt senki, aki Norman köreit zavarhatná, csak ha ezeket a szereplőket ugyanolyan erőszakosan vissza nem írják a sztoriba. És ez még azelőtt volt, hogy megláttam volna Rihanna nevét a stáblistán... Így kevés bizalommal, inkább csak nosztalgiából tettem lejátszóba az évadot...

Ahhoz képest meg ez a "felmelegítés" baromi jól sikerült! Először is vannak indokok arra, hogy évekkel később miért pont mostanra térünk vissza a Bates Motel körüli eseményekbe, nem is Normant, hanem a mellékszereplőket illetően. Norman ugyanis kialakította azt a kis napi rutint, amiben a motel szerény megélhetést biztosít például a titkos légyottokra helyet kereső párocskák személyében, ami egyben megadja neki a szükséges "kielégülést" is, és az anyjával való kapcsolatát is sikerült nagyjából kiegyensúlyoznia, így nála nincs különösebb változás. Dylan és Emma esetében viszont kellett a babájuk megszületése, Caleb ismételt felbukkanása, és a fokozatosan napvilágra kerülő titkok, hogy újra fel akarják venni a kapcsolatot Normával -hiszen ők nem tudnak arról, hogy meghalt-, meg Alex is mostanában jutott el oda, hogy a Norman iránti bosszúját beteljesítse. Lehet, hogy sok a véletlen, hogy ez mind egyszerre történik, de legalább nem annyira légből kapott a dolog, mintha Dylan csak úgy bekopogtatna, hogy jött családot látogatni. Illetve volt egy, amikor muszáj volt a kezembe temetni az arcom, annyira erőltetett: annak a tetves fülbevalónak az előkerülése, ami már az előző évadban is végig a levegőben lógott, csak egyszerűbb volt nem csinálni vele semmit.

Az a konfliktus, ami eddig a sorozat velejét adta, szerencsére most ugyanúgy megvan, de persze már csak Norman fejében. Aszerint "Norma" továbbra is a fia védelmére és a "rövidzárlatokra" hivatkozva próbálja korlátozni Normant, amit a fiú ennyi év után sem visel túl jól, sőt, egy új szerelem lehetősége miatt az anyja mindhárom formájában kezd egyre nagyobb tehertétel lenni számára. Meg hát egy negyvenes nő igényei ritkán esnek egybe egy húszéves férfiéval, amiből szintén lesznek "félreértések". Másrészt azt a paradoxont, hogy az anyja halott -Norman néha le is jár hozzá a pincében kialakított hűtőkamrában, ha a közelségére vágyik-, de mégis ott él vele, a fiú úgy oldotta fel magában, hogy "Norma" igazából bujkál valami vagy valaki elől a házban, csak megjátszotta a halálát, hogy ne szakítsák el őket egymástól. "Normát" viszont ennyi idő után kikészíti a bezártság, közben meg talán még cserfesebb és szarkasztikusabb is lett, mint életében volt, a beszólásait például többször is megmosolyogtam (mondjuk amikor azzal húzza Normant, hogy a következő "rövidzárlatnál" csapni fog egy online ruhavásárlást...). Vele, és a megfigyelő szerepét ellátó, mindent elfogadó Chick puszta jelenlétével szinte már olyan az egész, mintha ez valami fekete komédia lenne thriller helyett. De azért akad olyan is, ami szolgálhat pár kellemes perccel azok számára, akik szeretik az eredeti Psychot (a folytatásainak viszont esetleg nincsenek is tudatában...).

A dráma a könnyedebb részekkel együtt is legalább olyan erőteljes, mint eddig volt, még ha a feszültség inkább az évad második felére is tolódik el. "Norma" és Norman kapcsolata persze adott, annak változásai az események függvényében, de a többi szereplőnél talán még sosem volt ennyi katarzis, ahogy nekik kell szembenézniük azzal, ami történt: hogy Norma halott, Norman meg egy őrült gyilkos. Még az olyan, eddig ambivalens szereplők is erős reakciókat produkálnak, mint Caleb, aki Norma nélkül értelmetlennek, céltalannak tartja az életét, hiszen az az elszakadásuk óta nem szólt másról, mint a húga iránti vezeklésről. Aztán persze mit lehet mondani Emmára, akinek az egész Normannal való barátsága és a Bates-családdal való évei állnak a feje tetejére, amikor kiderülnek az anyja halálának körülményei. Dylan számára pedig még ennél is nagyobb pokoljárás az évad, hiszen neki még a fejéhez is vágják, nem igaz, hogy nem tudott semmit, vagy hogy korlátozva lett volna abban, hogy tegyen valamit (innen is csókoltatom azt a forgatókönyvírót, aki ott, úgy és akkor, a negyedik évad végén kiírta őt a sztoriból).

Még akkor is, ha az egész néha nem tűnik többnek, mint egy stábtalálkozó, a résztvevők témához és sorozathoz való kötődése és a lelkesedése annyira átjön, hogy annak kisebb gyengeségei, lassúbb szakaszai felett is segített néha szemet húnyni. Érezhető, a stábtagok mennyire együtt éltek a Bates Motellel, de hát végülis ez indokolt is lehet egy olyan sorozatnál, amiben ennyire központi téma a kötődés és annak torzulásai. Vera Farmiga már legutóbb is producerként vette ki a részét a munkából, most pedig a színészek közül többen is íróként, rendezőként próbálták ki magukat, mintha ez valami rajongói projekt lenne. Kicsit aggódtam, hogy emiatt ebben a toldalék évadban visszaesik a szövegek minősége vagy a hangulat (voltak ugyebár efféle tapasztalataim mostanában...), de ezúttal éppen alaptalanul. Ellenben új dolog, hogy mivel az idő nagy részében Norman szemén keresztül látható a Bates Motel, ez a látványvilágra is hatással kellett legyen, és az ilyen "párhuzamos valóságok" nekem még az olyan filmekben is bejöttek, mint az amúgy halál irritáló Voices volt. Nem sok van ezekből, hogy teljes "pompájában" látszik a ház, de az a kevés is hatásos, segíti jobban elképzelni, miféle álomvilágban él Norman nem pusztán az életkörülményeit, de az állapotát illetően is.

Felmelegítve ugyan csak a töltött káposzta jó, de a Bates Motelből az érezhetően lelkes stábnak maximálisan sikerült kihozni azt, amit az új felállásban, a több éves ugrással, a filmre való utalásokkal ki lehetett. Bár ez az évad csak egy hosszúra nyúlt epilógus, a fan-filmek több sajátosságaival, de mégis megadja a sorozatnak, a Bates-mítosznak azt a teljesebb lezárást, ami kijárt neki.


8,5/10
.

.
Bright




Bár az utóbbi időben más stílusú filmeket láthattunk David Ayertől, sokáig a neve összeforrt Los Angeles gettóinak, bűnözőinek és hős vagy éppen korrupt kékkabátosainak világával. Kiképzés, Nehéz idők, Utolsó műszak, hogy csak a legismertebbeket mondjam, most pedig visszatért kedvenc témájához, és bár mindig volt valami kis csavar még ezekben az egy kaptafára készülő történeteiben is, akkora biztosan nem, mint most.

Hogy mi az, az talán már a fenti képre nézve sem lehet akkora meglepetés: nem, az nem egy ritka napallergia a jobb oldali figurán, hanem a központi hősökként szolgáló és védő rendőrpáros sztorija egy jó nagy adag fantasy-val lett nyakon öntve, az pedig ott egy ork. Másnak talán ez egy furcsa kombináció lehet, de nekem, aki már egyszer elregélte itt, hogy egy ehhez elég hasonló felépítésű világ, a Shadowrun lett az évek alatt a kedvence, és nem csak játszottam ebben a rendszerben, de könyvek tucatjain keresztül is belém ivódott, akár ez lehetett volna a filmes mennyország. Én egy pillanat alatt otthon éreztem magam abban a Los Angelesben, amiben Beverly Hills luxusházait tündék lakják, ahogy az üzleti világban is jellemzően ők vannak a csúcson, míg a másik nagyobb létszámú közösség, az orkoké jó esetben eljut egy testőri állásig, de általában csak a takarítás és a kulimeló marad rájuk, az emberek meg valamiféle fura ütközőzónát jelentenek köztük, évezredekre visszamenően (szemelvények akadnak az új világ történelméből, azokból aligha fogja bárki teljesen összerakni a hátteret). Mindezt pedig olyan jelenetek színesítették már az első percben a mindennapi élet részeként, mint a kártevőként kezelt, tolvaj tündérkék, vagy később az éjszakai égboltot átszelő sárkány sziluettje.

A sztorinak ennek a kettősségnek megfelelően vannak teljesen megszokott elemei, ahol a varázspálcát nyugodtan ki lehetne cserélni egy táska pénzre vagy egy zacskó narkóra, és éppen így el tudnának dilemmázni felette a kevésbé gátlásos zsaruk, és akkor is ugyanilyen látványosan tudnák érte szitává lőni a környéket a gangxták. Ward sem egy szokatlan figura ötvenes utcai járőrként, ahogy már csak a nyugdíjig hátralevő napjait számolgatja, és próbál minél kevesebb vizet kavarni a munkában és otthon is. Ahogy a filmekben lenni szokott, ilyenkor kap a nyakába egy újoncot, Nick pedig elég szép nagy púp a hátára, mert nem elég, hogy kezdő, de ugyanakkor a figyelem középpontjában is van, mert ork, az első ork Los Angeles rendőri állományában. Nicknek a zsaruk között folyamatos kiközösítés és megvetés a jussa (Ward is az első alkalommal megszabadulna tőle, főleg amikor egy kétes helyzet csaknem az életébe kerül), és ugyanígy nincs helye az orkok között sem, akik árulásnak tartják, hogy a fajtáját megtagadva rendőr lett belőle. Ahol már azért elkel a mágia, ahol már nem lehet ilyen könnyen csereberélni, hogy az ork meg a többi "felébredt" az új fekete, és kész (az a tündéres beszólás rögtön az elején elég durva utalás erre), az a keretsztori, ami igazán akkor indul el, amikor Wardékat egy csendháborításhoz küldik ki, és ami világmegváltássá terebélyesedik Jóslatokkal, Fényhordozókkal meg a Sötét Nagyúr visszatérésével... de mert erről kb. öt mondat van -még ha ez is mozgatja a szálakat-, így én sem foglalkozom vele többet, meg lehet nézni a filmben.

Bevallom, a nagy lelkendezések közepette, hogy egy Shadowrun-szerű világ megelevenedik a képernyőn (mínusz a technika fejlettség), azért nem kerülte el a figyelmem, hogy ezt mégiscsak tévéfilmnek csinálták. Akkor is így van, ha tudom, mert rákerestem, hogy 90 millió dolláros volt a büdzsé, de azért van egy sejtésem, hogy ennek a nagy része a sztárgázsikra ment el, máskülönben aligha szerződtek volna le olyanok egy tévéfilmre, mint akár maga David Ayer, vagy a színészek közül Will Smith, Joel Edgerton vagy Noomi Rapace. A másik jelentősebb összeget vélhetően a filmzenei album jogdíjai tehették ki, ugyanis egészen kiváló zenék is akadnak a köztük; ritkán teszem ezt meg, de némelyiket külön is meghallgattam, az egyiket pedig külön ehhez a filmhez írták. A fennmaradó, még mindig nem csekély összeget fordították a látványelemekre, amiken keresztül a világban ott levő mágia vagy a faji sajátosságok meg tudnak mutatkozni, viszont azért ezek aligha képviselik a CGI csúcsát (úgyhogy Warcraft-szintű tüzijátékra ne számítson senki), némelyik meg teljesen öncélú (mint az egész L.A. látkép a béna épületekkel vagy a tündevárosi kiruccanás).

Ha a néző elfogadja, hogy elsődlegesen egy épp csak összecsiszolódó zsarupáros igencsak elcseszett estéjét fogja végigkövetni, ami a "felébredt" világ ellenére nem tobzódik a fantasztikus lényekben és a varázslatban (hiszen a mágiának itt komoly veszélyei vannak), akkor egészen kellemes lehet. Aki még nem látott ilyet, annak különleges is tud majd lenni a modern fantasy, de bennem inkább hiányérzet marad, mert a gettós sztori annak beszűkültsége miatt csak elhúzza a mézesmadzagokat, nem teszi azokat igazán a történet részévé (feltűnően hiányoznak például a törpék, pedig szóba kerül, hogy ők is léteznek). Állítólag lesz folytatás, talán majd akkor...


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Bright


Hogy mi az, az talán már a fenti képre nézve sem lehet akkora meglepetés: nem, az nem egy ritka napallergia a jobb oldali figurán, hanem a központi hősökként szolgáló és védő rendőrpáros sztorija egy jó nagy adag fantasy-val lett nyakon öntve, az pedig ott egy ork.

(feltűnően hiányoznak például a törpék, pedig szóba kerül, hogy ők is léteznek). Állítólag lesz folytatás, talán majd akkor...


7,5/10
.

Most hirtelen nem tudok rá mást mondani...

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Bright


Hogy mi az, az talán már a fenti képre nézve sem lehet akkora meglepetés: nem, az nem egy ritka napallergia a jobb oldali figurán, hanem a központi hősökként szolgáló és védő rendőrpáros sztorija egy jó nagy adag fantasy-val lett nyakon öntve, az pedig ott egy ork.

(feltűnően hiányoznak például a törpék, pedig szóba kerül, hogy ők is léteznek). Állítólag lesz folytatás, talán majd akkor...

7,5/10
.

Most hirtelen nem tudok rá mást mondani...

.

Ha gondolod, olvasd el még egyszer, amit annak idején írtam erről a rendszerű világról (első két bekezdés), nézz meg egy előzetest, aztán majd eldöntöd, mennyire befogadható számodra a rendőr ork meg az FBI-os tünde... de persze csak "azután"   .

.

Niwrok írta:

Bright

Ha gondolod, olvasd el még egyszer, amit annak idején írtam erről a rendszerű világról (első két bekezdés), nézz meg egy előzetest, aztán majd eldöntöd, mennyire befogadható számodra a rendőr ork meg az FBI-os tünde... de persze csak "azután"   .

.

Féleértettél, nincs bajom a világgal, néztem a klippet is, meg az előzetest is, nem tűnik olyan eszetlennek - egy Daybreakers után semmiképp - a meglepetés inkább annak szólt, hogy van ilyen filmen is.

Szóval, sort kerítek rá valamikor.


.

.
Black Mirror S4




Hatodszor (három meg három) már egyszerűen minden szavam csak ismétlés lenne ennél a kiváló sci-fi antológia sorozatnál. Mostanra már aki nem tudja, hogy minden epizód egy külön kisfilm, egyedi témával és stílussal, de mindegyikben közös a függőségként kezelt informatika és számítástechnika annak minden emberi-társadalmi vetületével, az ezt sem olvassa valószínűleg... Úgyhogy jöjjön a következő dózis a túladagolt technológiai fejlődésből:

USS Callister
A sorozat történetében már sokféle stílust, műfajt alkalmazott Charlie Brooker, de a legtöbbször akadt valami mélyen fenyegető, zsigeri feszültség, amit humor a legritkább esetben oldott fel... eddig. Itt ugyanis olyan beszólásokkal sikerült tarkítani a bizarr Star Trek paródiának is beillő, a gép csapdájába esett emberek történetének sokadik feldolgozását, hogy a sok egyéb apró zseniális ötlet mellett néha a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Azt valahogy nem éreztem, hogy bármi újszerűt vagy sokkolót hallottam volna közben (illetve de, a Tommyval történteket), de remek összefoglalása volt mindannak, amikről eddig a sorozat egyes darabjai szóltak, a sci-fitől a thrilleren át a drámáig tartó műfaji kavalkáddal... amiben az volt a legmeglepőbb, hogy "efféle" karakterekért ritkán vagyok képes ennyire izgulni, ennyire átérezni a végtelen szenvedésüket.

Archangel
Már írtam, hogy számomra mindig azok voltak a leghátborzongatóbb vagy legelgondolkodtatóbb darabjai a sorozatnak, amik nem vagy nem jelentősen távolodnak el napjaink technológiai világától, és amiben az jut kifejezésre, hogy azzal a minimális lépéssel hogyan változik az emberi viselkedés, milyen lesz vagy lehetne a társadalmi reakció. Kell-e többet mondanom, mint hogy eddig hogyan rengette meg alapjaiban a féltékenységet a "grain", vagy a gyászt egy virtuális halott... és ugyanezt teszi az Archangel a szülői aggodalommal és biztonságra törekvéssel, a céllal, hogy minden lehetséges rossztól megóvják a kicsiket. Mert nem, amikor arról van szó, hogy bíróságoknak kell közbelépni a gyerekek személyiségi jogai miatt, mert a szülők nyomjelzőt meg lehallgatót raknak a gyerekeik telefonjára, annak minden kockázatával együtt, akkor ezt megintcsak nem tudom sci-finek tekinteni. Ennek a speciális bébimonitornak a sztorija annyira jól lett felépítve drámailag (már onnantól kezdve, hogy egy későn jött egykéről van szó), annyira jól mutatja be az érzelmi fejlődés, ill. annak hiányának veszélyeit, hogy néha a lélegzetem is elakadt.

Crocodile
Sok minden terítékre került ebben a részben az önvezető autók jelentette kihívásoktól a tökéletlen és gyarló emberi emlékezet feltérképezését segítő berendezésig, ami a modernitás szelét hordozza... de nem a technológia az elsődleges benne, és még csak nem is társadalmi szatíra, ezt pedig eléggé sajnáltam. Sokkal inkább bűnügyi film ez a rész, mintha Hitchcock forgatókönyvéből csináltak volna skandináv krimit, némi macbethi beütéssel, és így inkább a tragikusan összefonódó szálak, a nyomozás érdekességei és a lebukástól való félelem örvényszerű őrülete határozzák meg a hangulatát, mint hogy milyen kütyük vannak benne. Egyben magával ragadó monodráma is, ami miatt azt kell mondanom, ugyan mindenhonnan emelhettem volna ki színészeket, akik remekül játszanak, de Andrea Riseborough esetében ezt egyszerűen muszáj megtenni.

Hang the DJ
Nekem nem csak az évad, de talán az egész sorozat leggyengébb része volt ez a digitális kerítőszolgálat, amiben a szereplőknek meghatározott szabályok szerint kell randizniuk és együtt élniük ahhoz, hogy a titokzatos "rendszer" a tapasztalatokat leszűrve megtalálja számukra a tökéletes párt, 99,8%-os pontossággal. Hiába karikírozza ki jól az epizód a szerelmen alapuló pártalálás görcseit (bezzeg amikor még érdekházasságok voltak, meg a szülők döntöttek, milyen egyszerű volt minden, később meg akár meg is szokták egymást a fiatalok...), vagy vannak jobb fordulatok az emberi gyarlóságra építve, erről a témáról már sokkal jobb filmet is láttam (The Lobster), a technológiai alapötletet meg már az évadon belül is bemutatta egy másik rész, így elég önismétlő. Inkább aranyos, mint elgondolkodtató, a vége viszont kifejezetten banális.

Metalhead
A Crocodile után a másik epizód, ahol a technológiai rész másodlagos. Bár túlélőhorrornak nagyszerű, mert a "kopójuk" elől menekülő kis csapat minden rettegését, küzdelmét át lehet érezni, ahogy fáradhatatlan és csaknem sebezhetetlen üldözőjük elől próbálnak biztonsággal hazaérni zsákmányszerző portyájukról ebben a posztapokaliptikus világban... de ezzel együtt is ez került a legtávolabb attól, amiért nálam a Black Mirror Black Mirror. Minőségben kifogástalan, remek ötletek jelennek meg üldözői és üldözötti oldalon is, de társadalmi mondanivalója, figyelmeztetése igazán nincs, a csavart pedig csupán a csapat motivációjának tragikus egyszerűsége jelenti. Így, háttér nélkül kicsit hiányosnak éreztem, a "gépek lázadását" meg már akár a Terminátor is bemutatta. Szóval tetszett, de messze van attól, hogy a kedvenceim között tartsam számon...

Black Museum
Az antológián belüli antológia, a három kisfilmhez pedig egy isten háta mögötti, rejtélyes múzeum adja a keretet, így talán leginkább a Christmas Specialhez tudom hasonlítani. Mivel bőven túlvan az egy órán, így van ideje a sztorinak szépen kibomlani, miközben az önálló epizódra talán kevés, de mégis érdekes témák sorakoznak fel a szószátyár teremőr/tulajdonos izgalmas visszaemlékezései kapcsán, amikben felidézi az egyes kiállítási tárgyak történetét. Kicsit az első kilóg a sztoriból (azt nem Brooker írta), de a majmos már van annyira abszurd, hogy vérbeli "Black", a harmadik pedig a gyatra CGI ellenére is színvonalas, fordulatos lezárását adja ennek a szinte az egész évadon végigvonuló tárlatvezetésnek.

Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Black Mirror S4


Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Rögtön legurgattam az értékelésre és csak utána olvastam el. Jó lesz ez.


.

Niwrok írta:

Insidious: Chapter 3

Annyira nem gyalázatos az előzményekhez képest, mint mondjuk az Annabelle vagy a Fekete ruhás nő 2. volt, de borzasztóan látszik rajta, hogy Wan mennyire nem ért rá foglalkozni ezzel a filmmel a Fast & Furious 7. körüli problémák miatt (a legnagyobb hozzájárulás a pénzen kívül az a színházas cameo lehetett). Vagy Whannell önmagában ennyit ér, ami édeskevés, vagy csak tojt az egészre, és mert nem volt mellette senki, aki rászólt vagy terelgette volna, örömmel csapta fel a Horrorfilmek Nagy Közhelygyűjteményét, meg hajigált össze minden vackot az előző részekből, a rendszerezés és az ésszerűség legcsekélyebb igénye nélkül. Így lett a Chapter 3. a keze alatt inkább lábjegyzet, ami önmagában talán nem nagyon szar, csak Insidiousként felesleges és kiábrándító... de, azért elég szar.

6/10

A következő fejezetre ráhangolódásként újranéztem, és azért ezt, mert bár az első két fejezet sokkal jobban tetszik, viszont az Utolsó kulcs még mindig előzmény, és nem is kapcsolódik Lambertékhez; az előzetesek szerint Elise, Tucker és Specs új szellemfigyelő szolgálatának lesz az egyik ügye.

A Chapter 3. csak annyival tetszett jobban, amennyire rá tudtam venni magam, hogy ne Insidiousként, hanem hármójuk összemeséléseként tekintsek rá. Így kevésbé zavart, hogy milyen következetlen és érdektelen ez a rész a sorozat szempontjából, miközben a kellékek előrángatásával próbált a stáb úgy tenni, mintha ez a kötődés mégis meglenne. Így utalnak előre a szereplők olyan dolgokra, amik "később" (a korábbi részekben) máshogy történnek, így emlékeznek vissza olyan dolgokra, amiknek jelen történet szempontjából semmi jelentősége, csak Elise halálát készítik elő, és így használnak a szelleműzés során olyan kellékeket, amiknek később nyomuk sincs, így a minikamerától évek alatt eljutnak a porszívócsőhöz meg a gázmaszkhoz . Ezeket a hülyeségeket figyelmen kívül hagyva még mindig ott van a rakás felesleges szereplő, a hangulatromboló érzelgősség és a tengernyi giccs... és mindezt lehámozva már el is lehet jutni kb. 45 percnyi közepesen feszült riogatáshoz...

A Last Key ennél csak jobb lehet, legalábbis ebben bízok...

.

Niwrok írta:

A Last Key ennél csak jobb lehet, legalábbis ebben bízok...

.

No, úgy néz ki, ez rád marad, mert természetesen ilyet nem játszanak ezen a megyeszékhelyen. Még az "art mozi" sem...

Várom az írásodat! (köszi!)




.