Niwrok írásai 2.0

.
Trónok harca / Game of Thrones S7




"Végre!", sóhajtott fel talán még az is az előző évad végén, aki amúgy a végtelenségig tudná nézni (nem tartozom közéjük), ahogy a szöszi sárkánylovas újabb és újabb tételeket húz ki a bevásárlólistájáról... Daenerys elindult, hogy beteljesítse a sorsot, amit neki szántak, aztán amiért ő maga is megküzdött, és átkelt a Narrow Sea-n, hogy a Vastrónra ülhessen. Szövetségesei oldalán besétál a családi kastélyba, félrehajtva a Stannis által hátrahagyott, poros bársonyfüggönyöket kinyittatja az ajtókat, és belépve a más sokszor látott, terepasztallal ellátott stratégiai szobába megkérdezi: "Kezdhetjük?"... Ja, hogy ezt az első rész végén kérdezi, amikor már egy óra eltelt a hétből, amennyire ezt a rövidített évadot szabták?! Akkor talán éppen ideje lenne, nem?

Amikor felkészülésként ehhez az íráshoz visszaolvastam a korábbi évadét, egy pillanatra megrökönyödtem, hogy mennyire nem tudnék nagyon mást leírni, hacsak nem annyiban, hogy egy sokkal koncentráltabb alaphelyzetből folytatódik a korábban megismert eseménylánc. Az elején évadokon át az volt a cél, hogy minél jobban szétszórják a szereplőket, minél több tapasztalattal és anekdotával gazdagítva a Tűz és Jég Dala világát, most meg -egyfelől a sorozat végéhez közeledve, másrészt a könyvek jelentette alátámasztás nélkül- óhatatlanul is össze kell kötni, egybe kell forrasztani a szálakat. Ez valahol elfogadható és érthető, hiszen nem lehet úgy végső csatát vívni, hogy húszfelől érkeznek oda a seregek. Mostanra kialakult az a három fő góc a három főbb női szereplő körül, akik között eldőlhet a háború (Cersei, Sansa, Daenerys), akik mellett szinte Jon Snow az egyetlen férfi, aki nincs tanácsadói vagy testőri szerepre kárhoztatva, és aki leginkább a futár szerepét tölti be ebben az évadban. De az is jól látszott, igazán már csak egyiküknél vannak olyan részek, amik gyalulásra vártak, amikre még időt kellett szánni, amíg a fagyzombik tovább csoszognak dél, a Fal felé. Ezek közben, az olyan mellékszálak mellett, mint Sam tanulmányai a Westerosi Központi Könyv- és Irattárban, most talán éppen a Sárkány Lady volt az, aki egy kicsit érdekes tudott lenni a többiekhez képest. Mert ugyan mit lehet várni Cersei-től, akit teljhatalmú királynőként már az sem érdekel, hogy valaki meglátja-e Jamie-t az ágyában? Vagy Sansától, aki mellett még Littlefinger valamennyire kavarja a dolgokat, de sokáig így is parkolópályán van? Daenerys viszont egy széthúzó, egymás iránt sok keserűséget dédelgető szövetség élén még csak most kezdi kapiskálni (beszélgetésük erről Jonnal, és ahogy ezügyben Tyrion befolyásolja őket és másokat is, azok az évad legjobb jelenetei), hogy nem a Vastrón a valódi cél, hanem van egy ellenfél, akiről eddig semmit nem tudott, akiknek a létezése még Westeroson is dajkamesének van elkönyvelve. És nem ő ezzel az egyetlen...

A "forrasztás" tényének elfogadása viszont nem jelenti azt, hogy ez különösebben tetszett volna, bár valamivel kevésbé zavart így, hogy nem nyújtották el olyan hosszan, mint legutóbb. Továbbra sem történik igazán más, mint amit múltkor megjegyeztem. Egyik oldalról lenyesik a feleslegessé vált, elhalt történetszálakat, de amíg régen ezekből olyan sokkoló, meghatározó események születtek, mint a Vörös nász vagy Renly halála, itt ezek szinte mindegyike súlytalan. Nem többek, mint egy-egy látványelem a pár perces mészárlásokkal, amik közben valaki a bosszú mérgét köpi az ellenfele arcába, közvetlenül azelőtt, hogy búcsút vennénk valamelyik szereplőtől... a stáb szűkülése miatt egyre magasabb "szinten" levőktől. Ezek, bár hatásosak tudnak lenni, már nem alakítanak ki új hatalmi viszonyokat, nem részei egy nagyobb tervnek, csak radírozások, hogy ne kelljen annyifelé figyelni, és a korábbi erőforrások felélésén keresztül már majdnem olyan érzést hagynak maguk után, mintha történne valami a várakozáson kívül. Másrészt ugyanilyen kiaknázható erőforrásnak számítanak a rég elhagyott kis infók, elszórt mellékszereplők, akiket fel lehet villantani egy kicsit, de igazából csak nosztalgiából... némi keserűséget hagyva maguk után, hogy lám, milyen színes, élő világ volt ez, tele intrikával, mielőtt a három besavanyodott, a múltjukban átéltek miatt lelkileg megnyomorodott nőszemély a várukba zárkózva el nem kezdett sakkozni a megmaradt szereplőkkel, hol jobban... de sajnos leginkább ostobán, kiszolgálva a forgatókönyvírói önkényt (minden sikeres hadjárat alapja, hogy a szövetségeseket hazaküldjük meghalni   ...). Itt Arya farkasa kerül elő, ott Jorah Mormont tér vissza, szenvedve a kővé változtató kórságtól, vagy King's Landing kedvenc kovácsát látogatjuk meg, amott pedig a tinilányok nedvesednek attól, hogy micsoda sztárokat sikerült meggyőzni mellékszerepekre... és én sem tudtam megtagadni némelyiküktől egy elégedett mosolyt, amikor ennek vagy más sorozatoknak a kedvelt arcai bukkantak fel egy-két jelenetre, akik közül még mindig a braavosi bankár volt a kedvencem.

Nem kérdés, hogy a sok kellemes dolog mellett a sorozat esetleges gyengeségeit ügyesen próbálták elsminkelni a látványvilággal, az ugyanis még mindig parádés. Az mondjuk biztos, hogy sokkal kevesebb szereplőt sokkal kevesebb helyen mozgatva nem lehet olyan változatos, mint eddig, hiszen a költségvetés nagy része a sárkányos animációkra és a csatákra megy el, Dragonstone pedig eddig is egy kopár szikla volt csak, de a Trónok harca esetében ez bőven túlmutat azon, hogy "a célnak megfelelő". Hatalmas seregek felvonulását lehet megtekinteni, várostromok és tengeri csaták színesítik a történetet, miközben persze azért a sárkányok is felgyújtanak ezt-azt. Néha meg csak néhány emberért lehet izgulni, szorult helyzetükben velük várva sorsukat, vagy éppen velük gyászolva az elesetteket. Ez nem változott az eleje óta, illetve talán ugye a szűkebb keretek miatt tartható visszafogottabbnak, mégis fontosnak tartom elmondani, mert sokan ebből vezetik le a Trónok harca nagyszerűségét... de nálam ez nem áll minden felett.

Számomra ugyanis ez a "fedés" egy helyen nem volt tökéletes (és ezért "tünhet" alacsonynak a pont): amikor legfeljebb néhány percre összecsapott jelenetekben sikkadnak el sok tíz órája várt kulcsmomentumok! Ez az az évad, amikor évtizedes titkokra derül fény, amikor végre összefutnak az eddigi szálak, amikor a szervezkedések jutalma learatható, amikor az utolsó átrendezést és tisztogatást meg lehet tenni a fagyzombik érkezése előtt... és ezek csekély érzelmet váltanak ki a szereplőkből (hiszen Daenerys is miért lepődne meg azon, ha valaki megsimogatja a sárkányát, mert az hagyja   ?!?), de nem egyszer a nézőből is. Nincs katarzis abban, ha két szereplő unott hangon megbeszéli három mondatban, hogy mi hogy is van, aztán Bran fél perc alatt visszateker a forgatókönyvben, és annyit mond, "Ja, tényleg!", pedig hát erről szólt eddig ez az egész szarság!!! De mintha ez csak egy szükséges, de unalmas részlet lenne a sorozatban, a beszélgetés közé még bevágnak egy pár szexjelenetet, nehogy ne Csöcsökkel és Sárkányokkal érjen véget az évad! Eközben üres töltelékeket, romantikázásokat, pletyizéseket is hosszú percekre nyújtanak (mindig is érdekelt, ahogy katonák arról beszélgetnek, hogy a hullák szarszagúak? jó helyen jársz...), és sok kell legyen a várfalon egymás mellett álló, még véletlenül sem egymásra néző szereplő beszélgetése, mert az olcsó... mert 400 perc kitöltése nem piskóta, főleg ha a kasszából futnia kell a tomboló hüllők CGI-jére is.

Már azzal, hogy Daenerys végre kimozdult Essosból, és hogy nem próbálták tíz részre elhúzni azt, ami (hatalmas időbeli ugrásokkal) hétbe is lazán belefért, kellemesebben érezhettem volna magam az évad alatt, mint legutóbb. De a fantasztikusan kinéző, mégis sokszor öncélú látványorgiák helyett nekem ez a sorozat másért, a politikai csatározásokért lett kedvenc, és az már jórészt hiányzik, csak muszájból hagyták benne elemeit az évadban percekre, ami talán sajnálatos... viszont ahogy az utolsó részben magának az egész sorozatnak a lényegével bántak el a forgatókönyv írói, az nekem kiábrándító volt.

7,5/10
.

.
Neon Démon / The Neon Demon




Különlegesen jó más indok kell nálam egy olyan filmnek, aminek a történetében minimális kapaszkodót sem találok, hogy megnézzem, és a The Neon Demon ilyen volt... Véres szépségipari szatíraként nem igazán fogott meg, de ott volt mellette Nicolas Winding Refn neve. Bár a "Csak Isten bocsáthat meg" közben és után voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy ezt a filmet tényleg (és volt, aki ugye nem csak pillanatnak érezte ezeket) ... máskor viszont el tudtam merülni a képeiben vagy a szinte mitológikus testvéri és gyerek-szülő kapcsolat szimbólumaiban. A "Drive" meg nekem megismételhetetlen élmény volt, azt nem is ragozom.

"...jön az én nénikém, arannyal futtatva!"
A The Neon Demonban, ahogy a témájában, egyértelműen a látvány dominál, és ez vonatkozik éppúgy a "fellépő modellekre" (Elle Fanning, Jena Malone, stb.), mint a tényleg csodálatos operatőri munkára. A film egy olyan lány történetét kíséri végig, aki a modellszakmában próbál érvényesülni, és az ártatlan, "édes" 16 éves Jesse-nek ehhez minden adottsága van. A naponta több száz portfoliót végiglapozó ügynökségek vezetőinek, szakértőinek a levegő is bennszorul, amikor ő megjelenik, a többi modell pedig csak addig tudja semmibe venni őt, amíg sorra el nem happolja tőlük a legjobb munkákat, a legjobb fotósokat, és onnantól majd' megeszi őket a sárga irigység. Ezzel együtt persze a filmnek alapvető kellékei lesznek a beállítások, a pózok, a mindenféle neon színekkel bevilágítás, és az sem ritka, ha arra tíz perc elmegy, amíg a fotós felkészíti Jesse-t az egyik fotózásra, és ebből a fele nagyjából az, ahogy a fényképész megbűvölten nézi a lányt. Voltak mondjuk "képek", jelenetek, amik előtt, ha egy múzeumban látom azokat, kevesebbet időztem volna, a diszkós jelenetet a sok stobosztóppal meg egy az egyben szívesen kihagytam volna, de voltak azért olyanok is, mint az első beállítás a véres Jesse-vel, vagy az utolsó fotózás képei, de a kedvencem talán az volt, ahogy Jesse motelszobájában a tükröt használta az operatőr.

"...jön az én nénikém, vérrel futtatva!"
A gond viszont ezzel az, hogy mindez a végletekig tökéletesített és finomított látványvilág egy meglehetősen egyszerű történetet jelenít meg, ami nagyjából két mondatban elmesélhető. A lánynak gyorsan a fejébe száll a siker, elbizakodottságában már az intő jelekkel és a figyelmeztetésekkel sem törődik, így elkerülhetetlen a bukása. Jesse csúcsról zuhanásának módja talán meglepő lehet (nekem nem volt az, már előzetesen is így hallottam és olvastam emlegetni a The Neon Demont), de a végkifejletet magát már az első képsorok előre vetítik. A tanulsága meg ezt követően mindössze annyi, hogy az efféle szépségiparban is gyilkos verseny zajlik, ami felfal minden tisztaságot, ami a közelébe kerül, és a modellszakma vadjai sem kímélnek senkit, bárkiből lehet préda. Szívesen mondanám, hogy szimbólumaiban, kifejező eszközeiben legalább akad valami izgalmas, de rég nem láttam ennyire szájbarágós, ennyire direkt párhuzamokkal megvalósított filmet: ha ragadozókról van szó, akkor megjelenik egy ragadozó (egy puma Jesse motelszobájában ), amikor zuhanásról van szó, akkor Jesse ténylegesen leesik valahonnan, és amikor a kegyetlenség, a barbárság és a régi hiedelmek vezetik a cselekény fonalát, akkor azok is szimbólumból szó szerinti értelmezésre váltanak. A másik ágon meg ott vannak a teljesen öncélú jelenetek; mert szívesen elnézegetem én, ahogy két pucér csaj percekig áztatja a testéről a vért a zuhanyzóban, kéjesen simogatva le magukról a szennyes levet, de az aztán nem fejez ki semmi mást, csak a kétségbeesett igyekezetet, hogy hátha ezzel sikerül egy pár csillagot szerezni a legszőrösszívűbb férfi nézőknél is.

"Kukurikú, gángú..."
Sajnos azonban az öncélúság nem áll meg ennyiben, mert több rétegben kell fedni valahogy, hogy ilyen egyszerű a film alapja. Ezt mivel is lehetne jobban, mint zagyva jelenetekkel, amik vagy megbotránkoztatóak, vagy értelmetlenségükben művésziek, amire persze simán rá lehet vágni, hogy ha nem érted vagy tetszik, akkor egyszerűen ez a film feletted áll, és nem vagy még elég érett erre. Hát ha nem, akkor nem. Mert nekem már az említett puma is megrezegtette a lécet, ahogy a percekig mutatott villodzó fények is, és akkor még ott volt a késes jelenet is... bár én amúgy az összes moteles jelenetről azt tartom, hogy Kenau Reeves szerepeltetésén kívül semmit nem tett a filmhez. Ahol meg már teljesen elgurult Refn gyógyszere, az a premier plánban mutatott nekrofília volt, majd az azt követő utolsó húsz perc majdnem teljes időtartamában, mert ott már semmi emberi nem marad ebből a műalkotásból, csak az egymásra hányt jelképek és utalások...

Vannak ilyen rendezők, mint Refn, hogy nem azért kell kikapcsolni rajtuk az agyat, mert annyira idióta az egész, hanem azért, mert más formában lehet befogadni... mondjuk tipikusan ilyen rendező nálam Terrence Mallick. Ettől függően tud egy-egy filmjük ritka filmművészeti élményt adni, vagy lesz belőle a pokolig rúgott takonylabda. A Neon Demon nálam a kapufáról csorgott be, mert ugyan többször is üresnek és felszínesnek találtam (még ha ez valahol szintén kifejező a témát illetően), a vége meg már a teljes elmebajt közelíti, de volt benne valami olyan szépség, voltak olyan beállításai, amiért ott maradtam előtte...


6/10

U.i.: Annak, aki már nem emlékezne rá, vagy túl fiatal hozzá : A szorgalmas és a lusta lány.
.

Niwrok írta:

.
Neon Démon / The Neon Demon


Különlegesen jó más indok kell nálam egy olyan filmnek, aminek a történetében minimális kapaszkodót sem találok, hogy megnézzem, és a The Neon Demon ilyen volt... Véres szépségipari szatíraként nem igazán fogott meg, de ott volt mellette Nicolas Winding Refn neve. Bár a "Csak Isten bocsáthat meg" közben és után voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy ezt a filmet tényleg (és volt, aki ugye nem csak pillanatnak érezte ezeket) ... máskor viszont el tudtam merülni a képeiben vagy a szinte mitológikus testvéri és gyerek-szülő kapcsolat szimbólumaiban. A "Drive" meg nekem megismételhetetlen élmény volt, azt nem is ragozom.


Vannak ilyen rendezők, mint Refn, hogy nem azért kell kikapcsolni rajtuk az agyat, mert annyira idióta az egész, hanem azért, mert más formában lehet befogadni... mondjuk tipikusan ilyen rendező nálam Terrence Mallick. Ettől függően tud egy-egy filmjük ritka filmművészeti élményt adni, vagy lesz belőle a pokolig rúgott takonylabda. A Neon Demon nálam a kapufáról csorgott be, mert ugyan többször is üresnek és felszínesnek találtam (még ha ez valahol szintén kifejező a témát illetően), a vége meg már a teljes elmebajt közelíti, de volt benne valami olyan szépség, voltak olyan beállításai, amiért ott maradtam előtte...


6/10


.

Hát ezt meg hogy???

Az első mondatodat nem tudom összerakni....


Köszi, hogy tágítod határainkat ilyen csodás rendező ilyen csodás műveivel.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Neon Démon / The Neon Demon

Különlegesen jó más indok kell nálam egy olyan filmnek, aminek a történetében minimális kapaszkodót sem találok, hogy megnézzem, és a The Neon Demon ilyen volt... Véres szépségipari szatíraként nem igazán fogott meg, de ott volt mellette Nicolas Winding Refn neve.

A Neon Demon nálam a kapufáról csorgott be, mert ugyan többször is üresnek és felszínesnek találtam (még ha ez valahol szintén kifejező a témát illetően), a vége meg már a teljes elmebajt közelíti, de volt benne valami olyan szépség, voltak olyan beállításai, amiért ott maradtam előtte...

6/10

Hát ezt meg hogy???
Az első mondatodat nem tudom összerakni....  

Ja, nem kicsit túlírtam, de az a lényege, hogy Refn nálam még nincs tiltólistán   . Sőt, a Driver és a Túl a fenyvesen miatt akár még toprendezőnek is tartanám, és a Csak Isten bocsáthat meggel is csak az volt a baj, hogy ő is túlírta; véres művészkedést akart csinálni, de az szerintem nem igazán illett a témához, annak nyers brutalitásához. A Neon Demon meg olyan film, mintha megkereste volna, hogy az a stílus, amit az Istenben csinált, milyen témához illik jobban... és tulajdonképpen meg is találta, még ha számomra közömbös is lett. Ezért bár a kannibál topmodellek sztorija természetesen hidegen hagyott, de látva a képeit és egy-két előzetesét maga a látvány és a szimbólumok tetszettek. És ez végülis a film alatt is így volt.

Neked meg legalább nem kell felírni a Listára   .
.

.
A hatos / SIX S1




"Mind over body."

Hogy az ismeretterjesztő csatornák is reagáltak a nézői igények változására, és mindenféle fél-reality-kkel töltik ki a műsoridejüket, az nem lehet meglepő annak, aki mostanában odakapcsolt egyre. A mi szempontunkból azonban érdekesebb, hogy ők sem akartak kimaradni a sorozat-boomból, és egyre többen egyre gyakrabban illusztrációkat kezdtek gyártani olyan történelmi dolgokról, amit egy szakértő is elmondhatott volna, csak sokkal kevésbé látványosan. A legismertebb szerintem ezek közül talán a Vikingek, de itt is előkerült már pár ilyen (pl.: Harley and the Davidsons, amit hirtelen megtaláltam), és egyre több van, olyanok is, amik már illusztrációnak sem akarnak látszani, csak mondjuk egy akció-dráma minisorozatnak kommandósokkal.

A SEAL Team Six az USA tengerészgyalogságának elit terrorelhárító részlege, hasonló feladatokkal, mint a Delta Force. Az egyik osztagukat, bármennyire is kiképzett katonákról van szó, igencsak megviselte korábbi vezetőjük, kiképzőjük kilépése és annak körülményei. A csapat két évvel korábban, Afganisztánban végrehajtott támadása során ugyanis a küldetés kudarca felett érzett dühében Richard ("Rip") agyonlőtt egy amerikai születésű dzsihádistát, aki addigra már megadta magát, és a vele levő másik "rongyost" csak azért nem, mert a társai megakadályozták ebben. Noha ez a részlet kimaradt a hivatalos jelentésekből, az osztagban a halált jelentő bizalmatlanság és Rip labilis állapota miatt a parancsnok távozott a tengerészgyalogságtól, a csapat vezetését Joe ("Bear") vette át. Amikor viszont a csapat hírét veszi, hogy Nigériában a Boko Haram iskoláslányokat, a tanítójukat és cégvezetőket rabolt el a testőrükkel együtt, és hogy ez a zsoldos talán a mostanra lecsúszott, kiégett Rip lehet, egyfelől a taktikai érdekekből, másfelől bajtársi kötelességből akciót szerveznek a kimentésére. Ezzel viszont nem csak afrikai fundamentalisták kisebb seregével, de a dzsihádistákon belül feltörekvő Michaellal és az afgán akció megszökött célpontjával, Muttaqui emírrel is szembekerülnek.

Érdekes volt, ahogy a címbeli "six"-nek többféle jelentést is találtam a sorozat nézése közben, és ez nagyjából le is fedi azokat a szempontokat, amik meghatározzák magukat a katonai részeket. A részleget is ugye ezzel a darabszámmal jelölik (ami azért érdekes, ahogy olvastam, mert megtévesztésül kapott ilyen magas számot az addig meglevő két(!) részleg után), jelenti az osztag létszámát, de a sokszor hangoztatott "I've got your six!" -amit lazán "Fedezlek!"-nek is fordíthatnánk- egyben azt az összetartást is kifejezni, ami mindenek felett álló ezeknek a katonáknak. Mert ugyan az akció hivatalosan az elrabolt túszok kiszabadításáért zajlik, de a lényeg mindenki által elismerten az, hogy Rip-et kihozzák, és ha mellesleg belefér, akkor a többieket is. Talán kicsit elnagyoltabb látványvilággal, és egy kicsit visszafogottabb mennyiségű akcióval, de amúgy ez a rész simán hozza egy Válaszcsapás-évad vagy a 13 Hours: Benghazi szintjét, annyiból meg még talán összetettebb is, hogy itt az áldozatok és a támadók oldaláról is bemutatásra kerül a túszmentő akció. Így aztán azt is látni, ahogy a Boko Haram terroristái megalázzák és erőszakolni viszik a "szajhákat" -akik attól szajhák, hogy 12-13 évesen olvasni tanulnak, ahelyett, hogy férjhez mentek volna, "ahogy kell"-, meg azt is, hogy Michael hogyan próbálja kiépíteni a pozícióját a szervezeten belül, hogyan próbálja hatékonyabbá tenni a toborzást, hogy ő lehessen az emberarcú terrorista...

Azért hangoztatom folyton, hogy a "katonai részben", mert ez az összetartás a tagok között a magánéletükbe is átszivárog, és az is jelentős szerepet kapott az évadban. Aki persze egy ilyen témájú filmet is látott (mondjuk az Amerikai mesterlövészt vagy a Bombák földjént), annak persze semmi újdonság nem lesz abban, hogy ezek többségében arra futnak ki, hogy a katonák a sok halál után mennyire nem találják a helyüket otthon, mennyire csak a harcmezőn vannak elemükben. Hogy a gyerekeik már nagyon meg sem ismerik őket, de ha igen, akkor sem túl sok tekintélyük van otthon, hogy az asszony folyamatosan azzal piszkálja őket, hogy be kéne már ülni az íróasztal mögé a biztosabb pénzért, amit a biztonsági cégek kínálnak, vagy éppen az élmények őrlik fel őket, és válnak olyan kiállhatatlan alkesszá, mint Rip. Ebben elég nagyok az aránytalanságok, mert "Bear" mellett Caulder (aki a negyvenhez közel is úgy viselkedik, mintha húsz lenne, és ő lenne a szörfisten csajozógép, közben meg tinédzser lánya van) és Ortiz (ő a latin macsó, csak éppen otthon veszi fel a házimamusz formáját) még úgy-ahogy be lett mutatva, és Buck meg Chase is megkapja a maga 15 perc "hírnevét", de például ahhoz képest, hogy alapember, "Fishbait"-ről nem derül ki semmi, csak hogy ő az arab beépülős ember a csapatban. Joe, vagyis "Bear" viszont annyi teret kap, mint a többiek együttvéve, de nem véletlenül és nem is hiába: mint az osztag vezetőjén, és úgy, hogy otthon sem minden fenékig tejföl, a legtöbb felelősség és kétség az ő vállán van, úgy, hogy néha pillanatai vannak dönteni, és úgy, hogy a dilemmák akár a társai halálát is jelenthetik. Míg a többiek egy-két problémával néznek szembe, ő megkapja az egész csomagot egyben, ahogy szép sorban megkérdőjeleződnek a harctéri döntései, a tetteinek az erkölcsi helyessége, a férfiassága, az alkalmassága, a kép, ami Ripről, mint a parancsnokáról és kiképzőjéről élt benne, amellett, hogy a többszöri próbálkozás után megszületett kislányát is gyászolja. Barry Sloane pedig mindent beletett ebbe az alakításba, a vidámabb pillanatok félszeg mosolyát éppúgy, mint a feszült percek elfordított tekintetét is... Kedveltem más szereplőket is a sorozatban, de szerintem ez igazán Bear filmje, utána csak jóval lemaradva jöttek mondjuk a második helyen Ortizék és Juan Pablo Raba (akit mostanában nagyon megtaláltak az amerikai sorozatok a latino karakterekre).

Bár az előzetese alapján nem sokkal tűnt többnek, mint egy Válaszcsapás-klón hivatásos terrorelhárítókat középpontba állítva, a rövid, precíz kommandósakciók és az elraboltakkal történtek mellett a katonák közti viszonyokra, a magánéleti problémáikra legalább akkora hangsúlyt fektetett a History Channel, így akciósorozatként és drámaként is megméretődött és helyt állt a SIX. A maguk módján kedvelhető csapatról van szó, szívesen nézem majd a folytatást, főleg, ha az évad lezárása szerint az akció sokkal személyesebb, az ellenfél pedig sokkal közelebbi és megfoghatatlanabb lesz, mint ami az első évadban volt.


7,5/10
.

.
The Invisible Guest / Contratiempo



A sokszor emlegetett nemzetköziséggel együtt azért nekünk is vannak kedvenceink a nemzetek filmjei között, és talán nem csak a saját nevemben beszélhetek, ha a spanyolokat valahova az élre teszem. Remek filmeket láttunk tőlük eddig, viszont a FilmFórumon igazán csak Artu értekezett róluk úgy másfél éve, akkori felzárkózásának jegyében, azóta kevés akadt. Nekem meg bármennyire is tetszettek, inkább csak rövid zanzákra futotta belőlük (mert nem akartam túl sokat elárulni róluk), illetve jó részét azelőtt láttam, hogy ide írni kezdtem volna. Oriol Paulo új filmje kapcsán azonban talán sikerül pótolni, jobban átadni valamit ebből a rajongásomból, mert bár talán a Contratiempo nem olyan átütő és zseniális, mint az El Cuerpo vagy a Los Ojos de Julia, attól még egy remek darab.

Adrián Doria sikeres embernek számít mind a szakmájában, mint a magánéletében. A cége gyümölcsöző együttműködés elé néz távol-keleti partnereivel, feleségével pedig nemrég született meg a kislányuk. Adrián azonban most mégis gyilkosság vádjával néz szembe, azzal, hogy megölte a szeretőjét, Laurát. A rendőrség vizsgálata alapján a körülmények többsége a férfi ellen szól, leginkább az, hogy a hotelszoba, ahol Adriánt a holttest mellett találták, belülről volt bezárva, és még az ablakai is be voltak reteszelve. Így nehezen hihető számukra az a vallomás, amit Adrián tett, hogy a szobában volt egy harmadik személy is, elbújva, aki őt leütötte, Laurát pedig megölte, és aki szerinte egy zsaroló volt, aki a viszonyukról tudomást szerezve, annak kiteregetésével fenyegetve akart pénzhez jutni... hiszen "feltételezett támadó" semmi nyomot nem hagyott, és a vizsgálatok szerint ki sem tudott volna jutni a szobából. Most, egy nappal a tárgyalása előtt Adrián egyetlen esélye a felmentésre, hogy sikerül egy olyan védelmi stratégiát felépítenie az ügyvédje, Félix által megbízott jogi szakértővel, Virginiával, ami megáll az ügyészség bizonyítékai előtt is. A megbeszélésre érkező Virginia azonban már az elején egyértelművé teszi, hogy nem hiszi el a zsarolós történetet, és előáll egy olyan teóriával, ami szerint Adrián ezzel a vallomással egy olyan bűntényt akar leplezni, ami jóval előbb történt... és ennek hatására a férfinak sem marad más választása, mint hogy újabb és újabb részleteket fedjen fel a nő előtt azokból az eseményekből, amik a bezárt szoba rejtélyéhez vezettek.

Elismerem, kicsit bonyolultnak hathat így elsőre, de az alaphelyzet összefoglalása kedvéért sok olyan dolgot is elmondtam, ami folyamatában derül ki, hiszen a néző azon a ponton kapcsolódik be a cselekménybe, amikor Virginia megérkezik Adriánhoz. Ennek megfelelően a film valós időben végig Adrián lakásán játszódik (a felesége természetesen a viszony kiderülésekor elhagyta), és mindössze kettejük beszélgetéséből áll, mellékesen pedig azokból képekből, amik az Adrián által elmondottakat illusztrálják, kvázi visszaemlékezésekből, amikből majd az ügyvédek összerakhatják a védelmet. Ez pedig azt jelenti, hogy egy különleges szópárbaj zajlik kettejük között, amiben Adrián próbál minél kevesebbet elárulni még akár Virginiának is, a nő pedig, az ügyész szerepében, próbálja megtalálni azokat a "lékeket", amelyek a leendő vallomásában börtönnel fenyegethetik Adriánt, illetve kibővítse az elhangzottakat olyan részletekkel, amiket ha ő a forrásain keresztül megtudott, akkor akár az ügyészség is megtehette ugyanezt, és amik szétzúzhatják az Adrián által felépített féligazságokat. Jelképes szövetségük ellenére is a viselkedésük sokszor ellenséges, hiszen Adrián számára sem kényelmes, hogy egyre jobban meg kell nyílnia a nő előtt, de Virginia többször is meg tudja győzni arról, hogy ez szükséges a stabil védelemhez, hiszen Adrián felmentésének egyetlen kulcsa, ha sikerül hihető magyarázatot találniuk arra, kinek állt érdekében és lehetőségében "bemártania" Adriánt.

A stáb pedig képes volt ennek a nyomozásnak és vallatásnak is beillő beszélgetésnek mind a feszültségét, mind a látványvilágát magas szinten megvalósítani. Voltak szakaszok, amik ugyan elültek, főleg az eleje, hiszen a nagyobb időtáv és a sok apróság miatt sokáig, majd a film feléig tart bemutatni az alaphelyzetet, amit aztán Virginia és Adrián közös erővel megpróbálnak "gömbölyűbbre" faragni... és a végét is egy hangyányit hosszabbra húzták a kelleténél. Pár, a kelleténél hihetetlenebb véletlent és a hotellel egy kicsit túlbonyolított szitu mellett is a történet izgalmasan összetett, kb. a bevezetőben említett két film színvonalát lehet várni, merthogy azokat is Oriol Paulo írta. A látottakat pedig az operatőr letisztult, mégis látványos munkája teszi kellemessé, amik közül is kimagaslik az a kép, ahogy először megmutatják a hegyi hotel monumentális épületét, ami a Ragyogásban még jobban elmenne, mint az eredeti.

Thrillerként, krimiként és drámaként is megállja a helyét a Contratiempo, aminek az igazi veleje abban rejlik, hogy ugyanazt az eseményt, ugyanazokat a sarokpontokat egy történetben hányféleképpen lehet elmondani, amikor mindössze egyetlen ember beszámolója alapján ismerhetőek meg azok. A hibája meg talán csak annyi, hogy nem ezt láttam a többi előtt, mert azokhoz képest picit gyengébbnek találtam... leginkább azért, mert a fordulatok egy része nem volt éppen kitalálhatatlan.

8/10
.

.
Outcast S2




Amikor az Outcast első évadáról írtam, nagyjából az volt a konklúzió, hogy azt a sajátos háttere miatt (túlvilági lelkek által titokban megszállt kisváros) kifejezetten izgalmasnak tartom, de a cselekmény olyan szinten tömve van mellék- és vakvágányokkal, amik könnyen kisiklathatják a kevésbé türelmeseknél és elnézőknél a tartalmat is. Pedig a világ, amit a sorozat megteremtett, érdekes volt, részemről még a TWD-énél is; az összehasonlítás meg ugye azért áll, mert mindkettő Robert Kirkman képregényén alapul. Ott egyre inkább probléma lett, hogy a zombik már csak puszta eszközök, amik vagy egy kerítés tövében csápolnak látványelemként, mint a kapunyitásra váró bérletesek egy goa-fesztiválon, vagy mint a konyhamalac, felzabálják a felesleget, akik csak útban vannak Rickék történetében. Itt viszont az akár démonnak is nevezhető entitások (én legalábbis így hívom majd őket) olyan furcsa szimbiózisban élnek együtt az emberekkel, hogy ahhoz talán csak a Burkot tudnám példaként hozni, vagy a Stepfordi feleségeket... egy sokkal darkosabb, kevésbé YA Burkot, még az invázió első napjaiból, illetve egy Stepfordit kevesebb robottal és pitével, ellenben több fekete nyálkával. Mert az első nyílt összecsapás után azért jól látszott, mire is megy ki a kalapos öreg eddig a színfalak mögött szövögetett terve...

De az egyszeri néző biztos, hogy nem az új évad első pár részéből fogja ezt jobban megismerni, mert az leginkább a sebek nyalogatásáról szól, a maga melankolikusan lassú módján. De amíg a többségnek megvan az a mentsége, hogy egy, az ebbe a világba érkezéstől megzavarodott démon hatására követték el, amit tettek, az igazi kitaszítottá vált ex-lelkésznek, Andersonnak nincs ilyen, ő felelőssége teljes tudatában kénytelen szembenézni a gyújtogatással és annak tragikus következményeivel. És ezzel együtt lesz talán neki könnyebb, mert ő tudatosan cselekedett, míg a sorozat eddigi gerincét éppen azoknak a karaktereknek a kétségei, bűntudata és rémülete adja, akik nem voltak irányításában saját tetteiknek, az elkövetett szörnyűségeknek, és Allison mellé most már Megan is feliratkozott erre a listára Kyle környezetéből. Ahogy pedig az események hatására egyre kevésbé lehet őrülettel, elmezavarral vagy idegrohammal magyarázni a történteket, úgy kénytelenek egyre többet elfogadni az egész démonos-megszállós történetből, bármekkora képtelenségnek tűnik is, amiből aztán egy kis ízelítőt az évad közepén már a fél város is megnézhet, mint a moziban.

Az mindenesetre látszott már nagyjából a második-harmadik rész körül, hogy Kyle igazán elszánt és harcias szövetségesre talált a sheriff személyében. Míg a többségnek jó volt a megalkuvás, hogy a démonok igazából nem zavarnak sok vizet "néhány" eltűnést vagy gyilkosságot leszámítva, félve attól, hogy mire lennének képesek, ha magukra haragítanák őket, vagy nem tartották olyan jelentősnek a problémát, vagy éppen még ki is élvezték az előnyét annak, amit kaptak (Lenny), Byron a teljes megtisztítást tartaná célravezetőnek... és idővel nem csak ő. Sőt, ez a kis "Auror-brigád" egyre bővül, ahogy az eddig egyedinek, Kyle családjára korlátozódónak tűnő dolgokról kiderül, hogy itt bizony sokkal messzebb és mélyebbre vezetnek a szálak, és hogy egyszer már Rome kénytelen volt elszenvedni egy betörési kísérletet az alvilágból, amit akkor drasztikus módszerekkel sikerült csak megakadályozni. Ezeket olvasva persze milyen jó lenne azt gondolni, hogy csak a "jók" toboroznak, de az alig több, mint a létszám kiegyenlítésére tett kísérlet. Sidney is egészen tisztesség sereget állított össze, közvetlen asszistensének meg megtette a környék legnagyobb szociopatáját, és hiába az eddig szépen levezényelt beszivárgás, ha éppen ez utóbbi már a sajátjai között is nézeteltérésekhez vezet. Mert igazából a démonok némelyike egész jól érzi magát földi körülmények között, nem kívánkoznak vissza a kénköves pokolba, és azzal sem szívesen dekorálnák ki Rome-ot az oly sokat emlegetett Összeolvadás keretében, így a többszörösen is egyre gyengülő Sindey nem csak Kyle-lal, hanem a belső ellenállással is kénytelen megbirkózni.

Ez a stílusváltás jó alapot szolgáltatott az író Kirkmannak és a stábnak, hogy egy számukra sokkal kényelmesebb irányba vigyék el a hangulatot, de ehhez nem egyszer kellett durván belenyúlniuk a sztoriba. Hogy némely jelenetek mennyire erőltetettek, arra talán a legjobb példa, hogy az előző évadnak úgy lett vége, hogy Kyle és a lánya elhagyták Rome-ot, a mostani meg azzal kezdődik, hogy visszajönnek, de úgy, hogy talán órák sem teltek el, mert a rendőrség még akkor ér ki a kiégett lakókocsihoz... és erre nagyjából az a magyarázat, hogy "Csak!". Értem én, hogy az sem volt egy ideális állapot, ahogy a háttér felépítéséhez szükséges tucatnyi szál szétfutott az első évadban, de most az önmagukba visszatérő hurkok és a szinte ipari varrógéppel elvarrt szálak csak az egyszerűsítésről szólnak. Az évad első fele gyakorlatilag eldózerol mindent az alapokon kívül, mintha Kirkman rájött volna, hogy ez a sok macera a öntudatlanságban elkövetett tettekről, a vallási kérdésekről és a családon belüli erőszakról mégiscsak túl bonyolult lesz, és sokkal jobb lenne csak fenyegetően üres tekintetű városlakókat mutogatni a műsoridő nagyobb részében, egy-két hadnagyot kinevezni a leendő szembenállásban, némi családi és múltbeli háttérrel érdekesebbé tenni azt, aztán egymásnak ereszteni mindenkit, mint egy arénában... az már egyszer úgyis bevált... A látványvilága vagy a minősége ettől nem változott a sorozatnak, azokkal szemben eddig sem nagyon volt kifogásom, de az biztos, hogy gondolkodni már nem kell annyit rajta.

A sorozat dinamikájának mindenképpen jót tett, hogy ez a furcsa pokoli hadjárat kilépett a színfalak mögül, és az emberek kénytelenek ezzel éppúgy szembeszállni, mint egyáltalán szembenézni. Viszont a küzdelem motívumai meglehetősen sablonosra sikerültek, és butaságban sincs hiány (mert igen, egy elhagyatott lakókocsi 30 évig ugyanúgy marad, és a külvilágot, például az FBI-t sem látszik zavarni, hogy egy ilyen kisvárosban a hét minden napjára jut vagy két hulla...). Ahogy egyre véresebbé válik a szembenállás, a nehézfegyverek előkerülésével meg egyre közelebb kerülünk egy démonos TWD-hez, úgy a szereplőknek egyre kevesebb idejük van akár egy gyilkosság után is lelkizni, amit az első évadban kétségtelenül túlzásba vittek, de ez a tudat sem vigasztal azért, hogy a hiányával az Outcast az egyik különlegességét vesztette el.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Outcast S2


A sorozat dinamikájának mindenképpen jót tett, hogy ez a furcsa pokoli hadjárat kilépett a színfalak mögül, és az emberek kénytelenek ezzel éppúgy szembeszállni, mint egyáltalán szembenézni. Viszont a küzdelem motívumai meglehetősen sablonosra sikerültek, és butaságban sincs hiány (mert igen, egy elhagyatott lakókocsi 30 évig ugyanúgy marad, és a külvilágot, például az FBI-t sem látszik zavarni, hogy egy ilyen kisvárosban a hét minden napjára jut vagy két hulla...). Ahogy egyre véresebbé válik a szembenállás, a nehézfegyverek előkerülésével meg egyre közelebb kerülünk egy démonos TWD-hez, úgy a szereplőknek egyre kevesebb idejük van akár egy gyilkosság után is lelkizni, amit az első évadban kétségtelenül túlzásba vittek, de ez a tudat sem vigasztal azért, hogy a hiányával az Outcast az egyik különlegességét vesztette el.


6,5/10
.

Igen, erre már év elején felkaptam a fejem, tervezem is majd valamikor - hátha nekem jobban bejön a démonosdi. Az Odaátban működik.


.

.
A dán lány / The Danish Girl




Einar Wegener elismert, a társasági életben népszerű festő volt az 1920-as évek Dániájában, aki a művészekre jellemző bohémsággal, de nagy szeretetben élt együtt a feleségével, Gerdával, aki szintén kiváló portrékat készített. Részben a sikertelen gyermeknemzési próbálkozásaik, részben a talán játéknak induló apróságok miatt azonban egyre inkább felszínre tört és teret követelt magának Einar és Gerda életében a férfi azon bizonytalansága, hogy nem érzi jól magát a saját bőrében. Mindketten egyre inkább felfedezték, hogy Einar a nőies dolgokhoz vonzódik, hogy női ruhákban érzi jól magát, és bármit is próbáltak ennek gyógyítására, kezelésére, vagy akár csak kordában tartására, a helyzet mindkettejük számára kezdett elviselhetetlenné válni. Ezért amikor Einar tudomására jut egy kísérleti módszer, amivel egy specialista a problémáját kezelni tudná, súlyos dilemmákkal kell szembenéznie.

Bár a film ennek a kérdésnek társadalmi vetületével is foglalkozik, a megvetéssel és az utálattal (annak ellenére, hogy a művészek között Einar azért egy elfogadóbb, de legalábbis figyelmetlenebb közösségben élt), vagy a korabeli elmeorvosi módszerek kezdetlegességével, önhittségével és korlátoltságával, valójában Einar és Gerda kapcsolatáról szól, annak szán igazi mélységet. Van is ebben potenciál bőven. Einar esetében természetesen ez az állapotával van összefüggésben, ahogy próbálja elhelyezni magát a társadalomban, megérteni, hogy ő ezekkel a vágyaival, ezzel a személyiségével akkor minek is számít... egy olyan korban, amikor az ember még a szakmai megítélés szerint is mindössze kétféle lehetett: normális vagy perverz. Az igazán sok rétegű figura viszont Gerda, aki hiába szeretné, hogy Einart boldognak lássa, alkalmazkodva ehhez a számára abszurd helyzethez akár addig is, hogy már inkább lakótárs-barátnők lettek, mint házastársak, de ő is tudja, hogy ha ezt túl sokáig hagyja, akkor el fogja veszíteni a férfit, akit szeret... de ha nem engedi, akkor is. Nem is véletlen, hogy Alicia Vikander alakítása Oscar-jelöléssel járt, nagyon jól adta át, milyen fázisokon ment keresztül Gerda Einart kísérve a saját útján, aminek része volt az is, hogy Einar a múzsája lett, elérve, hogy legalább a festményein együtt legyenek.

Csakhogy a filmnek volt egy olyan aspektusa, ami bennem okozott zavart, nézőként. Amellett, hogy Einarra -leginkább a segítségül hívott orvosok szájából- csak úgy záporoznak az olyan "eposzi jelzők", mint az aberrált és a degenerált, nem a nőként való élete és viselkedése volt az, amit igazán súlyosnak találtam. Sejteni sem nagyon lehet a mai, túláradó információözönben, hogy Einar hogyan próbálta az akkori teljes tudatlanságban és tájékozatlanságban megtalálni a helyét a világban, megválaszolni az örök kérdést, hogy "Ki is vagyok?", ez mennyire ejtette kétségbe és milyen módszereket alkalmazott ezek elviselésére, de volt az állapotának egy olyan vonatkozása, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni... és nagyobb baj, hogy a film meg nem is akart. Einar ugyanis annyira elkülönítette a maga számára a férfi és a női életét, hogy a nőinek külön neve volt (Lili), és mindig harmadik személyként beszélt a másikról. Ennek folyományaként az meg már egyenesen bizarr volt, amikor Einar arról kérdezte Gerdát, hogy hogyan érezte magát Lili az egyik házibulin. Ennek, a hasadt személyiségnek  a pszichológiai háttere akkoriban ugyanúgy gyerekcipőben járt persze, de éppen ezért lehetett, kellett volna ezzel is foglalkozni a teljesebb képhez, mert én azért szívesebben hallottam volna ezekről is, Einar múltjáról, a festményeiben megszállottan visszatérő témáról, Lili "megszületéséről" (hiszen nekem nagyon úgy jött le, Gerda már tud Liliről a film elején)... inkább, mint hogy huszadszor is megnézhessem Eddie Redmayne-t kisestélyiben.

Aminek persze megvan a maga filmbeli értéke, a sokféle kosztümnek (amik ugye szintén Oscar-jelölést értek), valamint a dán fővárosnak és a kornak a megidézését illetően. Sajnos díszleteiben már nem sikerült a stábnak olyan emlékezetest alkotni, mint a ruhákban... sminkben viszont sajnos igen. Érezhetően az lehetett a koncepció, hogy Eddie Redmayne legyen mindenképpen a középpontban, hogy ő legyen egyedüliként természetes az összes mesterkéltségével együtt, amihez viszont a többieket olyanná kellett alapozózni, mintha most vették volna ki őket a Barbie-s dobozból. Alicia Vikander még csak hagyján, ő a maga szépségével megállt egy csinos mosónő szintjén, akinek viszont a kreált külseje egy merénylettel ért fel, az Matthias Schoenaerts, akit ezzel a fazonnal egy pillanatig sem lehetett komolyan venni... mint a botox-túladagolt Putyin és Jack Nicholson Jokerének szerelemgyereke...

Az A dán lány alapjaiban talán fontos témákat feszeget a szexuális irányultságoknak és azok beskatulyázásának kérdésében, de nem igazán jól teszi. Miközben nagyobb nyitottságot követel meg magának akár csak az olyan, "befogadhatóbb" filmeknél is, például a Kódjátszmánál, valójában szintén a beskatulyázás hibájába esik, amivel nálam sajnos erősen csorbult a drámaisága, és megvalósításában is akadtak gondjaim. Elismerem, jóval szatirikusabb hangvételben, de született már jobb film is a témáról (a lényeg 14:40-től bő két perc... és lehet unalmas, hogy mindig ebből hozok példát, de bizonyos témákat illetően annyival előrébb járt a többiekhez képest, hogy simán lehet), és nem is két óra, csak húsz perc.


6/10
.

Niwrok írta:

A dán lány / The Danish Girl


Az A dán lány alapjaiban talán fontos témákat feszeget a szexuális irányultságoknak és azok beskatulyázásának kérdésében, de nem igazán jól teszi.

6/10

Ez nekem tuti kimarad, de azt hiszem, ez nem meglepő. Mindenesetre köszi az írást, ha most agyondicsérted volna, nagyobb lenne a lelkiismeretfurdalásom, de így...  

Niwrok írta:

született már jobb film is a témáról (a lényeg 14:40-től bő két perc...

Az baj, ha a "zsidfin" meg a "jogfin" tetszett a legjobban?


.

R2-D2 írta:

A dán lány / The Danish Girl

Ez nekem tuti kimarad, de azt hiszem, ez nem meglepő. Mindenesetre köszi az írást, ha most agyondicsérted volna, nagyobb lenne a lelkiismeretfurdalásom, de így...  
Az baj, ha a "zsidfin" meg a "jogfin" tetszett a legjobban?

Nem, hát az is a helyzet kissé abszurd el-"faj"-ulásának része, fontos eleme a szatírának   . Meg mondjuk a Garrison-Furkó párbeszéd 8:30-nál, vagy "Mrs." Garrison felismerése a pusztán kozmetikai jellegű műtétek valós tartalmáról, stb..
Lehet, én gondolom túl, de elfogadással és megértéssel többet lehetne elérni, szigorúan mindkét oldalon, mint egy levágott farokkal (de ha valaki attól érzi jobban magát, hogy megszabadul tőle, mert akkor már nem "meleg", hanem "nő, aki nem menstruál"...). A fő kérdés, hogy akarja-e azt bárki is.
.

.
The Walking Dead S7



"Ettől még nem leszel bűnös. Csak egy mocskosul szar ember. Legalábbis pillanatnyilag. Ennek nem kell véglegesnek lennie."


Az újkori sorozattörténelem egyik legfeszültebb fináléja után a rajongók, nézők között elszabadultak a találgatások, hogy akkor most kire is sújt le Negan és az ő dédelgetett fa testápolója. Ennek pixelenként kielemzett videók és elméletek sokasága jelezték útját, mintha ez lenne a legfontosabb kérdése a folytatásnak, pedig egyébként a sorozat szempontjából alapvető változás sokkal érdekesebbnek tűnt.

Mégpedig az, hogy az első riadalom és terror, az első -a bizonytalanság miatt abszolút feszült- kivégzés után Rick és csapata hogyan áll helyt egy számukra teljesen új szerepben: alárendeltként, kvázi gyarmatosítva. Hogy hogyan néznek az otthoniak szemébe, hogy bocsi, ezt benéztük, az ellenfél nagyobb, mint amit egyáltalán elképzelni tudtunk volna, úgyhogy lehet innentől másnak gürizni. Itt már rögtön hatalmas hibának tartottam, hogy erről nem sok minden derül ki, a nagy része át is lett ugorva, pedig szívesen megnéztem volna egy csevejt Rick és Gregory között, hiszen a környéken Hilltop vezetőjének van messze a legtöbb tapasztalata arról, hogy milyen állandóan telefosott gatyával húzni az igát, és élő példaként mutatja, hova vezet az, amiben Rick a megoldást, a túlélésüket látja. Ehelyett a készítők számára sokkal fontosabb volt, hogy a megintcsak szétaprózódott csapat tagjai mind külön "kisfilmeket", epizódokat kapjanak, tele érdekességekkel, látványosságokkal... legalábbis olyan dolgokkal, amiket annak szántak. Az egy dolog, hogy engem ez a történetmesélési mód eleve a sorozat egyik leggyengébb szakaszára emlékeztetett, amikor vagy öt kupac ember kóválygott unottan a sínek mentén a Terminus felé a negyedik évadban, de a szándék és minden igyekezetem ellenére sem találtam különösebben érdekesnek, hogy Negan spagettit főz, Maggie meg pitét eszik. Ennél is nagyobb problémám volt viszont azzal, hogy ennek keretében olyan ökörségeknek a létjogosultságáról próbáltak meggyőzni, mint a Kingdom. Lehet, hogy ilyen kiszolgáltatottan és bezártan szüksége van az ember tudatának is a menekülésre, de az az egész közösség egy elmegyógyintézetnek látszott, amiben az ápoltak a délutáni szabadidejüket középkoros élő szerepjátékkal dobják fel... csak ez folyamatos. Alexandria is kis mesevilág volt, buborékban élő lakókkal, de teljesen lezsibbadtam, hogy még azt is megpróbálják überelni. Örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel az elképedéssel egyedül, és még Carol "ügynök" szava is elállt ennyi hülyeségtől; legalább fél percig eltartott neki, hogy visszanyelje a röhögést, amikor a "királyt" és a tigrisét meglátta (aminél rondább CGI ebben a sorozatban még nem fordult elő, de máshol sem nagyon az elmúlt öt évben). Az írók még el is mondják, hogy a tigrisnek semmi értelme ebben a világban, hiszen tíz ember kajáját eszi, és bármikor elszabadulhat a "várudvaron", de jól néz ki, és ez a lényeg... Nem . Tara története a gyászoló, paranoid amazonokkal emellett már csak kellemetlenül elnyújtott volt, de az legalább új érzelmeket, sorsokat hozott ebbe a lassan ülepedő állóvízbe, míg a Kingdom kizárólag a tömény debilitást.

Volt azonban egy másik gyökeres változás is, amivel nemhogy nem lopták be magukat a készítők a szívembe, de a sorozat alapvető értelme veszett el vele majdnem teljesen. Eddig a sztori amellett, hogy az emberek közti konfliktusok adták az alapját, és a zombik egyre inkább csak "háttértáncosok" voltak, azért mégiscsak a zombikról szólt, a túlélésről egy zombik uralta világban, a menekülésről vagy az elbújásról előlük, az ellenük való védekezésről. Negannal és a Megmentőkkel viszont ez megszűnni látszik; aki eddig túlélt, annak már van olyan védelme, hogy a zombik ne jelentsenek különösebb fenyegetést. De ezen nincs is akkora meglepődni való, hiszen hogy már megint távirányítással, parasztvakításra mennek a zombik, azt ennyi idő után szóvá sem kéne tennem... de nem, a ponyva mögül "előugró" zombikat a hídon csak nem hagyom ki. Komolyan, szerintem már a zombik unják ezt az egészet a legjobban, már rá sem mozdulnak, amikor egy Tara formájú húsos falat éppen levegőért kapkod mellettük. Ez az évad az epizódszereplővé, de igazából díszletté degradált zombikkal sokkal inkább egy western, ahol a gonosz banditák terrorizálják a békés kisvárosokat meg a telepeseket, lenyúlják a vagyonkájukat, aztán meg az összeharácsolásból luxusbordélyt építenek a főnöknek, az indiánokat meg a zombik helyettesítik. Ezzel együtt például egy zsákmányszerző túra nem a cél, hanem legfeljebb rövid átvezető, jellemzően két, elzárt helyen folytatott páros beszélgetés között, aminek a fő témája, hogy a) ez a Negan milyen szemét (lám, megöl mindenkit, aki csúnyán néz rá, kivéve azokat, akik őt akarják megölni, és még a dagi csajnak is beszól, jaj ), és hogy ki hogyan ideologizálja meg magának, hogy ennek ellenére mégis őt szolgálja, vagy b) ez a Rick milyen puding, és mégis hogyan lehetne ebből kiindulva összerántani valami lázadásfélét. Mert bár elsőre teljesen esélytelennek tűnik a dolog, ahogy sorra mesélődnek be a sztoriban az újabb és újabb csoportok, és hogy Negan félelemre épülő hatalma is repedezni kezd, gyorsan eldőlni látszott, hogy mindez egy formálódó rabszolgafelkelést készít elő... persze a szokásos ritmusbeli problémákkal.

Hiszen cselédkedésből nem lehet megélni, az nem hoz nézőket, ezt a producerek jól tudják. Ezért Carl bődületesen ostoba akciója és Negan újabb kivégzései után, az évad második felében Rick is belátja (sőt, igazából úgy tesz, mintha sosem tett volna másként, és ez mindig is magától értetődő lett volna ), hogy azért csak neki kéne futni ennek a támadásnak, egy kicsit talán több előkészülettel és sokkal kevesebb elbizakodottsággal... nagyjából pont akkor, amikor már annyi esélyük sincs a győzelemre a kifosztásuk miatt, mint előtte volt. Ebben is lehettek volna érdekesebb jelenetek, például hogy az egymással sokszor kapcsolatban sem levő telepek hogyan találnak egymásra, építik ki a bizalmat és az információs csatornáikat és kezdenek szervezkedésbe... De persze ehhez az kellett volna, hogy ne húzzanak elő olyan varázskártyákat, hogy az egyik szereplő mindig is tudott a Kingdomról, csak ezt eddig nem tartotta fontosnak elmondani , hogy ne megint az olyan látványelemek legyenek előtérben, mint Jabba élőhalott menyasszonya, és persze hogy legyen egy kicsit kevesebb a meglepetés, főleg ha állandóan az a "meglepetés", hogy az utolsó pillanatban érkezik egy felmentő sereg. Mert úgy -még azzal együtt is, hogy az évad második fele lényegesen érdekesebb- a legnagyobb érzelmi tetőpontok, önfeláldozások és veszteségek ellenére is csak a közöny marad.

Ez az évad úgy indult, mint egy nyomokban TWD-t is tartalmazó, szociopata sitcom és egy ripacskodásban bővelkedő Negan Show meglehetősen érdektelen keveréke, hogy aztán egy hirtelen megvilágosodással átváltozzon a Spartacus modern kori megfelelőjévé, összefüggéstelen reakciókkal és jelenetekkel, kis Mad Max beütéssel. A zagyvaságon kívül azonban sokkal jobban elkedvetlenített az, hogy az eddig többé-kevés működő emberi dráma helyét unott köldöknézés és szemrágónak szánt butaságok vették át, amiben csak pár jobb jelenet és egy-két izgalmasabb akció akadt (az autós-robbanós csapda hatástalanítása vagy a vidámparkos jelenet például kifejezetten jó lett). Bármennyire is kedvelem ezt a csapatot -sőt, éppen azért, mert kedvelem- ebben a formájában ez csak annyi, mint akrobatamutatványokra kényszeríteni egy sétáló halottat, aminek nagy szüksége lenne arra, hogy valaki megszabadítsa a létezés szenvedésétől... nem is magáért, hanem mert fáj nézni, amit művelnek vele. Legalábbis pillanatnyilag...

6/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S7

Ez az évad úgy indult, mint egy nyomokban TWD-t is tartalmazó, szociopata sitcom és egy ripacskodásban bővelkedő Negan Show meglehetősen érdektelen keveréke, hogy aztán egy hirtelen megvilágosodással átváltozzon a Spartacus modern kori megfelelőjévé, összefüggéstelen reakciókkal és jelenetekkel, kis Mad Max beütéssel. A zagyvaságon kívül azonban sokkal jobban elkedvetlenített az, hogy az eddig többé-kevés működő emberi dráma helyét unott köldöknézés és szemrágónak szánt butaságok vették át, amiben csak pár jobb jelenet és egy-két izgalmasabb akció akadt (az autós-robbanós csapda hatástalanítása vagy a vidámparkos jelenet például kifejezetten jó lett). Bármennyire is kedvelem ezt a csapatot -sőt, éppen azért, mert kedvelem- ebben a formájában ez csak annyi, mint akrobatamutatványokra kényszeríteni egy sétáló halottat, aminek nagy szüksége lenne arra, hogy valaki megszabadítsa a létezés szenvedésétől... nem is magáért, hanem mert fáj nézni, amit művelnek vele. Legalábbis pillanatnyilag...

6/10
.

Niwrok írta:

Én nem vagyok elfogult rajongó , de eddig is azok voltak a számomra jobban sikerült évadok, amik a poszt-apokaliptikus szociodrámát helyezték előtérbe, és nem a zombikat. Ebben az évadban meg, ha már említést sem nagyon érdemelnek, akkor még az is lehet, hogy ez fog a legjobban tetszeni .

A második idézet alapján azért kicsit többre számítottam tőled... szerintem ennyire nem volt rossz. A tigris viszont - ahogy anno írtam is - tényleg irtó gáz, nem csak a CGI miatt, hanem mert a léte önmagában nonszensz.

Mindegy, én szeretem őket továbbra is - neked meg legalább nem kell majd sietned megnézni a következő évadot.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S7

Ez az évad úgy indult, mint egy nyomokban TWD-t is tartalmazó, szociopata sitcom és egy ripacskodásban bővelkedő Negan Show meglehetősen érdektelen keveréke, hogy aztán egy hirtelen megvilágosodással átváltozzon a Spartacus modern kori megfelelőjévé, összefüggéstelen reakciókkal és jelenetekkel, kis Mad Max beütéssel. A zagyvaságon kívül azonban sokkal jobban elkedvetlenített az, hogy az eddig többé-kevés működő emberi dráma helyét unott köldöknézés és szemrágónak szánt butaságok vették át, amiben csak pár jobb jelenet és egy-két izgalmasabb akció akadt (az autós-robbanós csapda hatástalanítása vagy a vidámparkos jelenet például kifejezetten jó lett). Bármennyire is kedvelem ezt a csapatot -sőt, éppen azért, mert kedvelem- ebben a formájában ez csak annyi, mint akrobatamutatványokra kényszeríteni egy sétáló halottat, aminek nagy szüksége lenne arra, hogy valaki megszabadítsa a létezés szenvedésétől... nem is magáért, hanem mert fáj nézni, amit művelnek vele. Legalábbis pillanatnyilag...

6/10
.

Niwrok írta:

Én nem vagyok elfogult rajongó   , de eddig is azok voltak a számomra jobban sikerült évadok, amik a poszt-apokaliptikus szociodrámát helyezték előtérbe, és nem a zombikat. Ebben az évadban meg, ha már említést sem nagyon érdemelnek, akkor még az is lehet, hogy ez fog a legjobban tetszeni   .

A második idézet alapján azért kicsit többre számítottam tőled... szerintem ennyire nem volt rossz. A tigris viszont - ahogy anno írtam is - tényleg irtó gáz, nem csak a CGI miatt, hanem mert a léte önmagában nonszensz.

Mindegy, én szeretem őket továbbra is - neked meg legalább nem kell majd sietned megnézni a következő évadot.

Azt továbbra is tartom... csakhogy ez az évad nem a "poszt-apokaliptikus szociodrámát" helyezte előtérbe, hanem az időhúzást és annak elfedését. Ami itt történt, kb. fele ennyi idő alatt is tökéletesen lement volna... viszont hiányzott belőle egy másik fél évad, ami foglalkozott volna olyan konfliktusokkal és érzelmekkel, amik a lassúságuk ellenére is mozgalmassá tették a farmos vagy éppen az Alexandriás évadot is. A kevés jobb helyzetből (Dwight, Gregory, Richard, Simon, az "amazonok", de még a balf*sz Eugene is) és a történet menetéből simán látszottak az elvesztegetett lehetőségek és a túlmagyarázások is. Például az, ahogy Neganből egy ripacs skizofrént csináltak, aki ugyan a legkisebb engedetlenséget is halállal torolja meg az első részben, meg többször megmutatják, mennyire felizgatja az égett hús szaga, de a merénylőivel egyáltalán nem foglalkozik, sőt, hagyja, hogy akár újra megpróbálják     (ott minimum Rositát igenis ki kellett volna nyírni). Rickre is lehetett volna több időt szánni, ahogy feldolgozza, ez a csapat nem fog kushadni, ahogy ő szeretne, és lehet, hogy Carolnál is ki kellett volna találni valami mást, mint hogy kiköltözik a zombimentes kis házba olvasgatni, hogy kivárja, mikor engedik vissza a cselekménybe az írók. Az egyetlen helyszín és gárda, ahol nem voltak nekem szembeötlő hibák és hiányosságok, az talán egyedül Hilltop volt.

Ettől még várom a következő évadot, csak ebből kiindulva jobban el kellene fogadnom, hogy szociodráma ebből már nem lesz, "csak" egy zombis Mad Max. Majd meglátjuk, tudom-e... Hét évad után azért nem fogom ilyen gyorsan feladni ezt a sorozatot   .
.

.
A viskó / The Shack



"Az életed alapvető problémája az, hogy nem hiszed el, hogy jó vagyok. Pedig az vagyok!"


Ha az utóbbi évtizedből a legjobb érték/ár arányú filmeket kéne megneveznem -akár a költségvetésükhöz mérten, akár az ötletük egyszerűségében rejlő zsenialitás alapján-, az Exam biztos, hogy a lista elején lenne. Stuart Hazeldine akkor egy egész világot tudott megidézni egyetlen szoba és mindössze kilenc ember segítségével, kisarkítva egy állásért folyó harcot, ami mintha a túlélésért folyt volna... aztán meg tényleg. Nem kapkodta el, második filmjére nyolc évet kellett várni (igaz, ezt csak rendezőként jegyzi), de nem is volt kérdéses, hogy szinte ahogy lehet, látni szeretném, és igazából nem is érdekelt, miről szól... pedig az pár csúnya buktatót, de legalábbis megtorpanást elkerülhetővé tett volna.

Bármilyen nehéz is volt az azóta férfivá érett Mack gyerekkora otthon iszákos, erőszakos, közben meg a közösségben álszenteskedő apja mellett, bármilyen sok terhet cipel is ennek következtében, családja körében megnyugvást és boldogságot képes találni, még ha a fájdalmat nem is tudta soha maga mögött hagyni. Felesége, Nan, és a három gyerekük jelenti számára a világot, ezért is sújtja le különösen, amikor egy nyári családi kiránduláson történt baleset végül oda vezet, hogy a kisebbik lányát, Missyt elrabolják. Mack képtelen feldolgozni a bizonytalanságot és Missy elvesztését, a bűntudat keserűsége, hogy nem tudta a történteket megakadályozni, már a házasságát és a gyerekeivel való kapcsolatát fenyegeti. A helyzet rendeződésére mindannyiuk talán utolsó reménye, amikor egy téli napon üzenet várja Macket a postaládájukban, meghívást egy hétvégére egy hegyi viskóba. Ami igazán különlegessé teszi, hogy az aláíróként az szerepel: "Papa"...

A gyermeküket elvesztő, amúgy is nehéz múltú apa figurája mindig hálás téma egy jó drámához, volt már pár tucat ilyen a filmtörténelemben. Ezúttal bár Mack gyerekkorának a bemutatása egy kicsit sablonosra sikerült, mintha akkori traumákat kizárólag az okozhatna, hogy az apa szíjjal veri a gyereket, ellenben a Missy tragédiájához vezető baleset egy igazán különleges darab, olyan kérdésekkel, amikre nehéz, vagy egyáltalán nem is lehet jól válaszolni. Hasonlóan érdekesek voltak azok a vallási kérdések is, amik felmerültek a bevezető során, részben éppen Missytől. Ahogy Mack és Nan Istenhez való viszonyának különbözősége folyton előkerülő téma volt a narráció során, úgy lehetett előre sejteni, hogy a történtek feldolgozásában is szerepet fog kapni, és ennek fényében váltak még izgalmasabbá Missy szájából a szavak, hogy mennyire jó Isten az, amelyik hagyja szenvedni, meghalni az ártatlanokat, amelyik háborúkat szít, míg a bűnösök számára menedéket, megértést nyújt. A gondok akkor kezdődnek, amikor ezek a kérdések nem állnak meg a puszta fejtegetésnél, hanem Mack viskóba érkezésével testet öltenek...

Lehet, spoilereznem kéne, vagy legalább körülírni a dolgokat, de hát miért állítanék "másoknak" csapdát egy olyan filmmel, amiben Isten egy néger nő, egy zsidó srác és egy ázsiai csaj... de nem ám csak külön, hanem egyszerre is, szent háromságban?! Hát ez még a templomba járóknál, a hithű keresztényeknél vagy bármilyen vallásúaknál is könnyen kiverheti a biztosítékot, nemhogy az ateistáknál, még ha nekik éppen mindegy is talán, hogy ami szerintük nincs, azt mások milyen formában képzelik el. De ez még semmi a téli kietlenségből a nyári vibráló fényárba és bőségbe átmenet jeleneteihez képest, amikben Mack a paradicsomivá vált kunyhóban pitét süt Istennel (aki most éppen Elouise néven szereti hívatni magát, de a Papára is hallgat), amiben pajkos kölyökként szaladgál a közeli tó kristálytiszta vizén Jézussal, és ahol segíthet az "édeni kert" gondozásában Sarayunak, az alkotás "szent lelkének". Néha egyszerűen csak hitetlenkedve ráztam a fejem attól a töménytelen giccsparádétól, amihez képest a páva csak egy fotel alá szorult porcica, amiben már tényleg csak az hiányzott a szirupos áhítathoz, hogy farkas együtt lakjon a báránnyal... máskor meg felröhögtem az olyan jelenetek idétlenségén, mint a már említett vízen járásos.

Minden fenntartásom, döbbenetem és legyintésem ellenére sem tudtam azonban beállni azok közé, akik szerint ez csak valami gagyi vallásos propaganda (ehhez képest egyes egyházi emberek is tiltakoztak ellene, annak univerzalitása és "bratyizós" stílusa miatt), bármennyire is Istennel foglalkozik, két okból sem. Ebben már csak utólag segített az, hogy elolvastam a hátterét, például azt, hogy az alapul szolgáló könyvet a misszionárius felmenőkkel rendelkező, erősen vallásos William P. Young írta afféle példabeszédként a gyermekei számára, ami végül csak a barátai unszolására kapta meg a nyilvánosságot. Az egyik ok, hogy a válaszok, amiket Mack "tanulási" folyamatában a "tanítók" felvetnek, mint lehetséges magyarázatokat Isten viselkedésére, azok még akár érvnek is nevezhetők az örök vitában, hogy ha létezik Isten, akkor milyen, és miért olyan. Ezek a párbeszédek a maguk egyszerű, szájbarágósan szemléletes módján sok mindent megvilágítanak bizalomról, kapcsolatokról, összefüggésekről, elfogultságról, az élet során felmerülő dilemmákról, a tettek mögött rejlő motivációkról. A másik az, hogy a filmben megjelenő hitvilág még akár bele is fér a világképembe, de persze nem az a része, hogy egyenlőségjelet teszünk Isten és a szeretet közé, ezzel kisajátítva azt a spirituális kábítószereket kedvelők számára. Nekem elég pofátlan a gondolat, hogy ami jó, azt Istentől kapjuk, és minden, ami rossz, az csak Isten hiánya, gyarló emberségünk velejárója, és ha ezt nem így látod, akkor még hülye meg éretlen is vagy. De az még a mai, bőségesnek tűnő, de ezzel együtt is szűkös tudásunk ellenére is biztos, hogy a hitnek és a hiedelmeknek fontos szerepe van az emberek életében, akár hisznek-e Istenben vagy sem. A hit ebben az értelmezésben mindaz, amit nem tudunk biztosan (ezen a ponton azon filozófusok és pszichológusok, akik szerint semmit nem tudhatunk biztosan elménk szubjektív mivolta miatt, térjenek át a záró bekezdésre)... és ha valakinek megkönnyíti az életét, hogy annak elképzelt képei helyett, hogy a lánya összezúzott teste egy hideg, sötét gödörben van elkaparva, inkább azt a -bármilyen valószínűtlen- képet erősíti magában, hogy a lánya egy "jobb helyen" van, boldogan, akkor miért kéne ezt tőle elvenni, megtagadni? Árt valakinek vele? Ebben a formájában pedig a The Shack nem is a hitről szól, hanem a hit megértéséről; hogy miért hisznek az emberek, hogy miért tudják elengedni a fájdalmukat, hogy miért tudnak megbocsátani az ellenük vétkezőknek. Ez csak jobb, legalább annál, hogy ivással és erőszakkal vezetik le az emberek a bennük felgyült feszültségeket, akár traumák, félelmek vagy kétségen nyomán halmozódott is az fel, nem?

Formai dolgokról most nem nagyon írtam, a színészek alakításáról (Sam Worthington és Octavia Spencer azért a kedveltek közé tartozik nálam) vagy a párbeszédek hitelességéről. Nagy gond nincs ezekkel, de sok szerepük sem lehet, ha egyszer ez a film egy hobbilelkész tollából született példabeszéd illusztrációja, aminek sokkal inkább célja az író számára fontos üzenet átadása, mint hogy filmként élményt nyújtson, és a nézői is inkább azért fogják megtalálni és ajánlani, mert szükségét érzik meghallgatni a mondanivalóját, nem mert mozgóképként olyan jó lenne. Ennyivel kevesebb mondjuk a Pi életénél.


7/10
.