Niwrok írásai 2.0

.
Trónok harca / Game of Thrones S6



Most, hogy Stannis serege is lekerült a tábláról, és ezzel északot a Boltonok viszonylagos nyugalomban uralhatják, King's Landinget pedig a politikai foglyokon keresztül gyakorlatilag túszul ejtette Cersei anyakirályné legnagyobb baklövéseként az új vallási mozgalom, Westeros egyfajta békés bénultságba merevedett, mindössze csak a lázadók gerillaharcának hagyva helyet, akiket meg túlságosan lekötnek a régi sérelmeik ápolgatása, mint a közös cél felismerése. Nincs sokkal jobb helyzetben Essos sem, ahol a Sárkány Lady távozásával a tanácstalan tanácsosainak kéne rendet vágni a forrongó városállamok kaotikus hatalmi gócaiban, legalább abban az egy városban, ahol ők is vannak, mielőtt bárki kiderítené, hogy Óz függönye mögött csak egy törpe van, egy töketlen és a turbékoló gerlepár. De a legnagyobb kihívás kétségtelenül a forgatókönyvírókra hárult, akiknek George R. R. Martin útmutatásai nélkül kellett tovább játszaniuk a Nagy Sakkpartit.

Ennek megoldása részemről felemásra sikerült, ami sajnos az évadot egy bűvészmutatványhoz tette hasonlatossá... egy egyre csökkenő érdeklődést és izgalmat kiváltó bűvészmutatványhoz. A nagy mentőötlet ugyanis az volt, hogy az írók végigolvasták újra a könyveket, újranézték az eddigi évadokat, és az összes szereplőt, akiknek a halála egy kicsit is nyitott volt, illetve a háttérben hagyással Martin maga rejtette őket a kabátujjába, hogy később egy váratlan bábúként hasznára legyenek, szép lassan, egyesével visszarakosgatták a táblára. Akit pedig úgy ítéltek meg, hogy igazából szükségtelen, azt rövid határidővel lemészárolták. Így aztán szinte minden részben előkerül valaki a múltból, hogy legalább annyian meg is haljanak. Ez ugyan szükséges a harci erő koncentrációja végett, ami az egyetlen esélynek mutatkozik a holtak seregének legyőzéséhez (a végső cél nyilván ez, így a sorozat kényszerűen csak az idáig vezető utat mutathatja be), de a sok meglepetés után már inkább unalmas az újabb kalapból elővarázsolt "nyúl", főleg, hogy esetenként három-négy évadra visszamenően kéne visszaemlékezni, hogy ugyan ki a bánat az, akit most rángattak elő a tömlöcből. Külön zavaró ez olyan szereplőknél, akik a semmiből felbukkannak, behoznak, megölnek, vagy éppen megmentenek, vagy éppen őket szabadítják ki a fogságból, aztán mennek vissza a színfalak mögé, újabb részekre eltűnve. A másik, amivel a bűvészek élnek, azok a látványeffektek. Ez itt nem csak tényleges vizualitást jelent, hanem minden eddiginél monumentálisabb, érzelmileg sokkoló jeleneteket is. A részek ritmusa viszont némileg ellene van ennek a megdöbbenésnek, hiszen a köztes események jellemzően lassan folydogálnak, néha megszakítva egy dagályos beszélgetéssel, és akkor a végén puff, nesze, lepődj meg... az már más kérdés, hogy sajnos a józan ész sem akadály ezeknél, hiszen ugye minden barlangnak van egy vészkijárata, ami egy ajtó... Attól is kivoltam, hogy a szereplők nem mozognak, hanem megjelennek, lehetőleg a legválságosabb pillanatokban, és így egyszerűen semmi folyamatosság nincs az egészben, csak a már múltkor is emlegetett diafilmek, azok is agyzsibbasztó idő- és térugrásokkal.

Mindez persze azért volt hasznos, hogy elfedje, a sorozat egyik fő védjegyének számító intrika igencsak visszaszorult. A szerteszét szórt szereplők egyre inkább a Trónok harca egyik gyenge pontját jelentették, de eddig legalább a motivációk bemutatása miatt érezhető volt valami összefüggés, átmenet az egyes történeti csomópontok között, de most ez is igencsak hiányos. Meg egyébként is minek hosszú diplomáciai tárgyalásokba bonyolódni, ha szíven is lehet szúrni, aki útban áll? Vagy ha meg lehet ríkatni, esetleg nevettetni a nézőket, hogy fel se tűnjön nekik a sok töltelékjelenet? Grey Worm és Missandei spiccesen vicceket mesél egymásnak, jajanyám... Nekem viszont hiányzott, és ami maradt, például Cersei és Lady Olenna (aki még mindig a legjobb karakter) szervezkedése a Sparrow-k egyre nagyobb hatalmának és befolyásának megállítására, vagy az, ahogy Sansa nehezített pályán indul toborzó turnéra, hiszen az őket támogató családok egyszer már megégették magukat, az jó, csak kevés. Főleg nagyon kevés akkor, amikor az évad végére szinte minden túlélő a korábbi drámaiságot és lelkizést teljesen nélkülöző sakkbábbá degradálódik, akikkel majd a következő évadban tovább lehet játszani, és akik mellett a haláloknak, a régóta érlelődő tervek beteljesülésének sincs olyan súlya, mint kéne. Hogy Cersei és Jamie esetében az évadzáróban, abban a helyzetben egy sanda pillantásnál nem szántak többet (nagyon remélem, hogy legközelebb az évad legfontosabb konfliktusa lesz belőle!), de Dany szappanoperájában hosszú perceken keresztül habzik a nyál, az már bőven több, mint hiba. Így történhetett meg az, hogy az évad számomra talán legdrámaibb jelenete egy kis, elszenesedett szarvasszobor előkerüléséhez kötődött...

Ezen a ponton a két állandó delikvenst kell elővennem, ugyanis számomra már botrányos, amit velük művelnek. Az egyik Bran, akit az előző évadból teljesen hanyagoltak, és bár most visszatér, a parasztvakításon kívül teljesen céltalan az, amit csinál. Nulla előkészítés, semmi magyarázat, csak állandó visszanézegetés a múltba, mintha valami kóválygó időturista lenne, közben meg mindenki csak bökdösi, hogy húzzon már onnan a francba, és ő is láthatóan baromira unja magát. Ez csak zavart, az viszont már idegesített, hogy még ennyire sincs felvezetve és kibontva, amikor a kis tündérszerű izék ledobják az egész eseményláncot beindító, történeti atombombát, aztán a hűha-faktor után megint csak el van felejtve az egész a francba... és akkor még kétszer eljátsszák ezt az évadban Brannel kapcsolatban. A másik meg ki más lehetne, mint az essosi shopping-királynő, akit az előző évad végén a sárkány elreptetett a nagy büdös semmi zöldellő mezőre, csak hogy megtörténhessen vele, ami történik (és ez is csak azért, hogy újabb tételt pipálhasson ki a bevásárlólistájáról), aztán amikor ez megvolt, akkor a sárkánytaxi szó nélkül visszaviszi Meereenbe, "véletlenül" éppen akkor, amikor már kezd látványosan összedőlni minden... ami közben megint csak arra jó, hogy házhoz is hozzák neki, amire leginkább szüksége van. Daenerys abból a szempontból még egy jó karakter volt, amikor a bátyja és a kegyetlen világ ellenében kellett törékeny lányként helyt állnia, elszenvedni az egyedüllét kiszolgáltatottságát, mások durvaságát, a sárkányaival a háta mögött viszont egy üres, irritáló, gőgös picsa lett, akinek a jelenlegi formájában csak megszületni volt nehéz, és akinek nem is nagyon kell tennie semmit, mert a hatalma a vérében van, és a sztori sem tud mit kezdeni vele. Na és ahogy elkezdik minden alkalommal sorolni a huszonnyolc titulusát, istenem, de nevetséges... már Tyrion is csak gúnyolódni tud rajta.

Külön-külön ettől még az, ami történik, ugyan csak tyúklépés, de részleteiben, a világ bemutatásában ugyanúgy érdekes és szórakoztató, mint ahogy eddig is az volt. Továbbra is sok olyan kis anekdota, emberi dráma (Blackfish, Hodor) vagy éppen rituálé (Iron Islands koronázási szokásai) kerül elő, ami nagyon tetszett. Szívesen láttam viszont a Brotherhood without Banners tagjait, akik ezúttal szintén egy nagy visszatérővel bővülnek. Jó volt egy kicsit visszatérni a dothrakiak közé, és megtudni például azt, hogy a hagyományaik milyen sorsot szánnak a vezérek özvegyeinek. Továbbra is izgalmas figyelni a Jaquen irányította Arctalanok működését, ahogy Aryának is egyre nagyobb kihívásoknak kell megfelelnie, hogy bekerülhessen a soraikba. És ha már Arya, az egyik legnagyobb élmény az évadban az összes látványosság mellett az a vándorszínházi előadás volt, ami afféle korabeli híradóként vitte el messzi földekre a King's Landingben történteket. Ami mellett még nem lehet szó nélkül elmenni, az természetesen a képi világ. Az, még ha nem is hibátlan (mondjuk a sárkányok tüze elég gyenge a végén), olyan magas színvonal, amelyikért blockbuster mozifilmek is összetennék a kezüket. Ez eddig is így volt, a jelmezekben külön el lehet veszni, ahogy a gyönyörű tájképekben is, de hosszú idő után végre olyan csatajelenetekkel kényezteti a stáb a nézőket, amiktől tátva marad a száj. Olyan lovasrohamokkal, ahol érződik a lovak masszív tömege, kardcsatákkal, ahol tényleg nincs más, mint hogy az ember vakon kaszabol előre, remélve, hogy a vágása hús vagy csontot ér, és olyan nyílzáporokkal, amik elől nyílt színen nincs hova bújni.

Még mindig egyedi sorozat a Trónok harca, egészen hihetetlen látványvilággal, nem egy váratlan fordulattal vagy epikus pillanattal, de a dramaturgia túlságosan szétesett, miközben az írók egyik ilyen jelenettől rohantak a másikig, szinte végletekig letisztítva, leegyszerűsítve a hatalmi viszonyokat. Mondogattam már, hogy nem lehet a végtelenségig húzni, hogy az egész sztori csak kitölteni hivatott azt az időt, amíg Daenerys, begyűjtve a hódításhoz szükséges erőforrásokat, végre méltóztatik rárakni a formás fenekét az egyik sárkányára, és átkelni a Narrow Sea-n... és most, hogy ehhez a legközelebb vagyunk, és már nem nagyon lehet tovább halogatni, az írók három rész alatt akarták felzárkóztatni mindazt, amit vagy másfél évad alatt eltötymörögtek. Martin nélkül félkarú óriásként.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Trónok harca / Game of Thrones S6

Még mindig egyedi sorozat a Trónok harca, egészen hihetetlen látványvilággal, nem egy váratlan fordulattal vagy epikus pillanattal, de a dramaturgia túlságosan szétesett, miközben az írók egyik ilyen jelenettől rohantak a másikig, szinte végletekig letisztítva, leegyszerűsítve a hatalmi viszonyokat. Mondogattam már, hogy nem lehet a végtelenségig húzni, hogy az egész sztori csak kitölteni hivatott azt az időt, amíg Daenerys, begyűjtve a hódításhoz szükséges erőforrásokat, végre méltóztatik rárakni a formás fenekét az egyik sárkányára, és átkelni a Narrow Sea-n... és most, hogy ehhez a legközelebb vagyunk, és már nem nagyon lehet tovább halogatni, az írók három rész alatt akarták felzárkóztatni mindazt, amit vagy másfél évad alatt eltötymörögtek. Martin nélkül félkarú óriásként.


8/10
.

Jééééé... megelőztél...

Én csak jövő héten nézem, addig nem is nagyon mélyedtem el írásodban... mindenestre, ha Neked "csak" 8/10, akkor jó esély van rá, hogy nekem talán több is lesz.

Valahogy én egy picit mindig is jobban bírtam ezt a világot.




.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Trónok harca / Game of Thrones S6

8/10

Mindenesetre, ha Neked "csak" 8/10, akkor jó esély van rá, hogy nekem talán több is lesz.
Valahogy én egy picit mindig is jobban bírtam ezt a világot.

Majd remélem úgyis (ki)beszélünk róla (végre egyszer ), de eddig nekem is 8,5-9 volt... ez meg már túlságosan szappanbuborék.
.

.
Jonathan Strange & Mr. Norrell (S)



- Egy varázsló képes lenne embert is ölni mágiával?
- Egy varázsló talán képes lenne rá, de egy úriember sosem tenné ezt meg.

Egyszer volt... vagy inkább lehetett volna Angliában egy korszak, amikor a mágia, a valódi varázslás még a mindennapok része volt. Ezen sorozat történetének idején, a napóleoni háborúk korában azonban ennek az időnek már jó háromszáz éve vége. Azóta a mágia csak a régi kódexek, könyvek lapjain elevenedik meg, ismertetve a rég nem, vagy akár sosem alkalmazott (de elméletileg hatásos) igéket, formulákat és rítusokat, illetve az ún. varázslókörök beszélgetéseiben, ahogy a tagok felidézik, megvitatják a könyveikben olvasottakat, az ismert történeteket és elméleteket. És mert a gyakorlati mágia a társadalmi megítélés szerint az utcai kuruzslók szemfényvesztése, ezek a gentlemanek természetesen soha nem is próbálkoztak a varázslással, és nem is láttak még egyet sem a varázslatok közül. Ezért is vált ki széles körű megrökönyödést, amikor egy tisztes, bár félrevonultan élő úr, név szerint Mr. Norrell azzal a vallomással áll elő egy véletlen folytán, hogy nem pusztán évtizedek óta tanulmányozza a mágiát, de bizony használja is. Még nagyobb a döbbenet, hogy amikorra Mr. Norrell szép sikereket ér el a varázslataival nem csak a közemberek, de az arisztokraták között is, még egy ember felbukkan, Jonathan Strange, aki szintén úgy látszik, varázserővel rendelkezik. A legfurcsább azonban az, hogy kettejükkel beteljesülni látszik egy régi jóslat, amit még a mágia aranykorának varázslója, a Holló király hagyott hátra, és ami a mágia Angliába visszatéréséről szól... viszont egyben mindkettejük bukásáról is.

Kár is megkérdezni, fogalmam sincs, hogy miért pont ezt néztem meg a sorozatok soha ki nem fogyó zsákjából, azon kívül, hogy már jó pár hónappal ezelőtt egy online bolt feldobta ajánlóként, és mint varázslós sorozat, érdekesnek tűnt. Nem is tudtam róla előzetesen semmit, annak is csak közben olvastam utána, hogy az alapja Susanna Clarke nagyjából tíz évvel ezelőtti regénye, amiért akkor -sok egyéb mellett- megkapta a fantasy irodalomban rangos Hugo-díjat. Az ő alternatív XIX. százada elevenedik meg a képernyőn, amiben a mágia létező dolog, ami tele van csodával, amiben az egyik varázsló becsvágyának lesznek olyan következményei, amik évtizedekre meghatározzák mindkettejük és egész Anglia életét, ami sok keserűséget és bosszúságot hoz számukra, és amiben ők ketten és sokan mások akaratlanul is egy tündér hatalomvágyának bábjai lesznek. De nem ám valami kis pille-pixie csajszit képzeljetek el, mint Csingiling, hanem egy Mefisztót, aki ördögi, kifacsart alkuival, többértelmű kijelentéseivel, mágikus ígéreteivel hajtja igájába az embereket, közben meg megőrül a birodalma groteszk pompájáért és a bálokért.

Ami a sorozat gerince, az Norrell és Strange hol laza szövetségbe, hol nyílt rivalizálásban forduló viszonya, és ami kettejük mentalitásának különbözőségén alapul. Norrell megszállottja a könyveknek, nem véletlenül töltött évtizedeket köztük, így aztán bár varázsol, de inkább az elméleti mágusok közé tartozik. Az ő felfogása szerint minden varázslat előtt időt , lehetőleg éveket kell szánni annak kiismerésére, és utána lehet használni... de inkább akkor sem, hiszen ő aztán pontosan tudja, mekkora kockázat van egy rosszul felmért hatású varázslatban. Csak hát a falak közül kilépve a rivaldafénybe és az elismerésbe könnyen megrészegül az ember... Strange ezzel szemben fiatalos lendülettel és felfedezőkedvvel veti bele magát a kísérletezésbe, és bár ismeri az alapvető fortélyokat, de nem rendelkezik annyi könyvvel, hogy az elméleti tudását akár ő maga is elegendőnek tartaná. Néha csak annyit tesz, hogy a földi elemek segítségével ad formát a benne tomboló varázserőnek, így roppantva szét például egy hatalmas sárököllel egy életére törő francia katona testét. Így sokszor hiányzik az a kifinomultság belőle, ami meg tudná győzni a kétkedőket, hogy a mágiának helye van a hétköznapokban, hogy ne a félelem vezérelje az embereket, amikor korlátozni akarják a használatát, cserébe időnként hatékony, de megkérdőjelezhető módszereket választ, mert nem áll más a rendelkezésére. Ezért is sérelmezi, hogy Norrell éppen azt a tudást zárja el tőle, amit ő maga is fontosnak tartana, hogy biztos kézzel, széles eszköztárral tudjon varázsolni. Ez lesz hullámzó intenzitású viszályuk alapja, amellett, hogy Strange másik gyengesége, amelyen keresztül könnyű befolyásolni őt, az a felesége, Bell iránt érzett szerelme.

A gerinc azonban, ahogy egy könyvnél, csak az egyik szempont, és néha másodlagos is, ha közben hullanak ki a lapok belőle. Azért nem annyira, mint múltkor a hubotoknál, de megint azt éreztem, hogy a stáb túlvállalta magát, és többet akar kihozni a történetből, mint ami a képességeikből telik. De Norelléknek legalább megvan az a mentségük, hogy az ő sztorijuk jó pár éven keresztül zajlik, így sokszor lépünk előre hónapokat, éveket, és bár biztos vannak, aki a történelmi eseményekből ki tudják ezeket következtetni, nem tartozom közéjük. A másik, hogy elég sok mellékszereplőt borítanak bele egyszerre rögtön az elején, és amíg ki nem alakul, hogy kikre és miért is kéne jobban figyelni, én bizony eléggé el voltam veszve. A Nyomorultakra emlékeztetett, ahol az első ötven oldal valami egyházfi ügyes-bajos dolgairól szól, aztán annyi jelentősége van az egész történetben, hogy tőle lopja el Jean Valjean a gyertyatartókat. Ha egy kicsit több időt szánnak rájuk, több tartalommal töltik meg őket, sokat dobott volna az élményen, mert egyébként zseniális gárda van Norrell és Strange körül. Én például nagyon bírtam Childermasst, aki Norrell cinikus szolgájaként jön rá lassan arra, hogy ő azért ennél sokkal többre hivatott, vagy Drawlightot, aki az udvari talpnyalók mintapéldánya, de persze ha abból van haszna, két fillérért hátba szúrná az anyját is, de a kedvencem Vinculus lett, egyfelől az őt alakító Paul Kaye (Nesze neked, Pete Tong!, Trónok harca) miatt, másrészt mert annyira fantasztikus szerepe lett a történet végére, ami még ebben a varázslatokkal kellemesen eltelt sorozatban is egy csúcspont volt.

Mert amire a legkevesebb panasz lehet, az az, ahogy mindez "materializálódik". Nyilván nem a Trónok harca százmilliójához képest, de a kor megidézése és a varázslatok látványossága, technikája szempontjából is jelesre vizsgázott a stáb nálam. Minél mélyebbre merülnek a mágiában a szereplők, annál hihetetlenebb dolgok tárulnak a néző szeme elé, nem is csak azért, mert a varázslatok annyira monumentálisak lennének (de, a felborult hajó felállítása az az!), hanem mert annyira kreatív és izgalmas, ahogy mondjuk az olasz katonákat Strange kétszeresen is szóra bírja a zsákmányolt ágyúk ügyében. És akkor még ott vannak az emlékezetes kellékek, például Childermass jóskártyája (ugye már mondtam, hogy mennyire odavagyok ezekért?), vagy hogy hogyan készít magának Strange őrület-szérumot, a tükrökön átrepülő varjak, meg a látogatás III. Györgynél, a varázslókör, stb.. Minden rész tartogat meglepetéseket, csak nem mindig kellemes a kivárásuk.

Igencsak döcögős kis sorozat ez, ahol a remek látvány és a jól kitalált világ is csorbát szenved azon, hogy a történet építőkockái nehezen gyűlnek és nehezen is állnak össze, pedig csak hét órányi az egész. A fő baja, hogy három könyvet (az író eredetileg így bontotta szét a történetét) gyúrtak benne egybe, így csak csapong egyik meghatározó eseménytől a másikig, és soha nincs idő kibontani azokat, pedig a végére kiderül, érdemes lett volna... csak egy kicsit későn.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Jonathan Strange & Mr. Norrell (S)

Igencsak döcögős kis sorozat ez, ahol a remek látvány és a jól kitalált világ is csorbát szenved azon, hogy a történet építőkockái nehezen gyűlnek és nehezen is állnak össze, pedig csak hét órányi az egész. A fő baja, hogy három könyvet (az író eredetileg így bontotta szét a történetét) gyúrtak benne egybe, így csak csapong egyik meghatározó eseménytől a másikig, és soha nincs idő kibontani azokat, pedig a végére kiderül, érdemes lett volna... csak egy kicsit későn.

7,5/10
.

Köszi, érdekel, beleteszem a "sorozatok soha ki nem fogyó zsákjába" én is.


.

Niwrok írta:

.
Trónok harca / Game of Thrones S6

...hogy az egész sztori csak kitölteni hivatott azt az időt, amíg Daenerys, begyűjtve a hódításhoz szükséges erőforrásokat, végre méltóztatik rárakni a formás fenekét az egyik sárkányára, és átkelni a Narrow Sea-n...

Niwrok írta:

...hogy mi lesz végül azzal a tetves, 17 éve Lusitania felé tartó flottával, és hogy az igencsak vaskos Fajirtásból egy mukkanásnyi nem derült ki erről, igencsak kiakasztott...

A párhuzamok, ugye... vagy csak én érzek némi áthallást??

Egyébként nekem kifejezetten tetszett a évad. Csupa-csupa szívmelengető esemény...

Spoiler:

Bővebben hamarosan.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Trónok harca / Game of Thrones S6

...hogy az egész sztori csak kitölteni hivatott azt az időt, amíg Daenerys, begyűjtve a hódításhoz szükséges erőforrásokat, végre méltóztatik rárakni a formás fenekét az egyik sárkányára, és átkelni a Narrow Sea-n...

Niwrok írta:

...hogy mi lesz végül azzal a tetves, 17 éve Lusitania felé tartó flottával, és hogy az igencsak vaskos Fajirtásból egy mukkanásnyi nem derült ki erről, igencsak kiakasztott...

A párhuzamok, ugye... vagy csak én érzek némi áthallást??  

Ja, hogy utálom az átlátszó időhúzást ?! Így van.

De ez a "felfedezés" azért még kevés lesz neked, hogy bekerülj a Mensa tagjai közé .
.

.
Eye in the Sky



"Soha ne mondja egy katonának, hogy az nem tudja, milyen áldozatokkal jár egy háború!"


Nagy nemzetközi összefogás mellett egy hat éven keresztül zajló katonai és titkosszolgálati akció gyümölcse készül beérni. Ennek során a brit ezredes, Katherine Powell feladata, hogy egy kenyai terrorista sejt vezetőinek elfogását levezényelje, mindezt a kenyai hadsereg és titkosszolgálat segítségével, brit katonai és minisztériumi vezetők felügyeletével és egyéb tanácsadókkal, végül az amerikaiak is jelen vannak egy drónt irányító csapaton keresztül, lehetővé téve a távoli megfigyelést. A nemzetek közti együttműködést és azzal járó, hosszadalmas engedélyezési folyamatot az is indokolja, hogy hogy mindez szövetséges területen történik, a női célpont brit állampolgár, és hogy a találkozón, ami az akcióra lehetőséget ad, egy amerikai is részt vesz, akit az Al-Shabaab terrorszervezet akar beszervezni. Azonban az akció a terroristák biztonsági intézkedései miatt közel sem halad olyan simán, mint ahogy mindenki várta, nemsokára pedig olyan tényezők kerülnek a képbe, amik minden előzetes tervet felülírnak. Miközben  Powell ezredes úgy érzi, kicsúszik a kezéből az irányítás, amivel évek munkája veszhet kárba, további támadásokat és áldozatokat kockáztatva, a többiek elveszni látszanak az esélyek latolgatásának, az esetleges médiavisszhangnak, a diplomáciai és jogi kérdéseknek valamint a morális döntéseknek az útvesztőjében.

Mostanában kevés emlékezetes, szűk térben játszódó pszichológiai dráma akadt horogra, és még ha a "szűk tér" itt eléggé el van szórva a világban, a helyzet attól még az, hogy alig tucatnyi embernek kell kiutat találnia az akció során felmerült döntések és a dilemmák mocsarából, rendkívül behatárolt idő alatt, és mindezt úgy, hogy a kétségeikkel szinte magukra vannak utalva. Azért csak szinte, mert időnként, amikor maguk között megakadtak, tudnak "telefonos segítséget" kérni. Különösen tetszett, ahogy pár aprósággal érzékeltették, ezt az akciót nem/sem figyeli lélegzetvisszafojtva az elit, ez nekik csak a napi rutin része, ezért sok esetben csak éppen bejelentkeznek a folyamat egy-egy állomásán, miközben például egy ételmérgezés következményeivel kínlódnak, és már mennek is vissza a dolgukra, és közülük kettőnek a reakciója egészen zseniális. Szóval ott vannak ők úgy tízen, a hierarchia különböző szintjein, különböző mentalitással, szakmaisággal és érzékenységgel, és nekik kellene úgy konszenzusos döntésre jutniuk egy állandóan fokozódó helyzetben, hogy a tükörbe is tudjanak nézni, ki se legyenek rúgva az alkalmatlanságukért, ne is hagyják túl sokáig eszkalálódni az eseményeket ("valamiért" ez a legkisebb prioritás...), de azért hadbíróság elé se akarják majd utólag állítani őket, mert mondjuk valamelyik jogász úgy ítéli meg, hogy tere lett volna még a további információgyűjtésnek, intézkedéseknek a veszteségek minimalizálására, mielőtt cselekvésre került volna a sor (láttunk mostanában ilyet...).

Lehet, hogy csak az én tapasztalatom csekély, de annyira kristálytisztán tükröződött ebben az, ahogy kiélezett helyzetben emberek állnak a döntésekhez, hogy a véresen komoly helyzetekben, az esetleges tragédia nyomása alatt átizzadt ingek és blúzok gyűrűjében is csak vigyorogni tudtam egy-egy reakción. Volt ugyanis főnököm, aki csak akkor írt alá valamit, ha egy szinttel felette és alatta is szignálták már azt. Itt meg a szereplők egyszerűen sportot űznek abból, hogy miután megfontolták a döntésük minden kimenetelét, azt a döntést hozzák, hogy akkor inkább ők mégiscsak lepasszolnák a döntés felelősségét valaki másnak. Az is tipikus persze, hogy a nagy ide-oda pattogásban a "szar" előbb-utóbb a legalsó szintre érkezik meg (mintha a vezetői szintekre is hatna a gravitáció; emlékeztek még a halálos áldozatokat is követelő augusztus 20-ai viharra, ahol ha jól emlékszem, végül valami meteorológust marasztaltak el, csak mert nem nyomatékosította a döntéshozók számára "kellő" mértékben, hogy milyen veszélyt is jelenthet a vihar?), oda, ahonnan mindenki nagy megnyugvására már nem lehet tovább passzolni a lasztit... kivéve ha éppen akad egy trükk a tarsolyban, meg némi vér a pucában. Hiába ennyi "csak" a film jelentős része, és idegesíthetett volna is akár a töketlenségnek és a határozatlanságnak ez a töménysége némely karaktereknél, engem rendesen magával ragadott a hangulat, amiben a feladat végrehajtásánál vagy akár az "enyhe" következmények bevállalásánál is fontosabb volt a halogatás, az időhúzás és a saját segg bevédése. Hihetetlen volt nézni, ahogy emberek ennyire a szerencsére és az isteni közbeavatkozásra várnak, ahogy ennyire elhiszik, hogy a dolgok valahogy mégiscsak megoldódnak maguktól, ha elég sokáig várnak!

Természetesen a feszültség egy filmben csak akkor ér valamit, ha azt a stáb át is tudja adni, és ezzel igencsak elégedett voltam. A forgatókönyv a felvezetés után jól egyensúlyozik az érzelmek, a kockázatok és a rideg gyakorlatiasság között, és bár nekem belefért volna még tíz perc az amúgy másfél órás tiszta játékidőbe, hogy több karakter személyiségét is megismerjük kicsit, de abból a szempontból aláírom ezt a kis hiányosságot is, hogy a jellemvonásoknak és az egyéni motivációknak kevesebb szerepe van egy ilyen helyzetben, mint az általános emberi viselkedésformáknak, azokat meg elég jól lefedte a csapat. A díszletek nagy része is ugye zárt tér, aminek így nincs akkora jelentősége, de a külső felvételek, a film nézőjével együtt kamerán keresztül figyelt akciók, és a használt kellékek (egészen hihetetlen és futurisztikus is akad köztük (hol van már ettől a Macskafogó   ?!)) sokat dobnak az amúgy jelen levő be- és elzártságon. És kellettek hozzá a jó színészek is, akik közül Helen Mirren nekem nagy kedvenc, itt is bírtam a stílusát és egy-egy epés megjegyzését, és hasonlóan tetszett Alan Rickman itteni alakítása is, akinek egyébként ez volt az utolsó szerepe a halála előtt (pár szinkront leszámítva). De rajtuk kívül is akadnak ismerős arcok (Iain Glen, Aaron Paul), sőt, egy kisebb szerep erejéig maga a rendező, Gavin Hood is beugrott.

Az egyetlen baj a filmmel az, hogy nem hittem el. Ez persze nem lenne akkora hiba egy fikciós filmnél, ami tényszerű események felidézésével (ld. az Al-Shabaab 2013-as terrortámadása Nairobiban) próbálja megvetni a lábát a valóságban, továbbá képek felvillantásával a fanatikus iszlamisták nőkkel szembeni bánásmódjáról vagy az imádkozáson kívüli szabadidős tevékenységek megítéléséről (Allah az égben! Hogy mer játszani egy gyerek, és főleg ilyen istentelenül erkölcstelen eszközzel! Jó, hogy le nem lőtték ott helyben!), vagy azzal, hogy a drónok milyen félelmetes eszközei is a modern hadviselésnek (ugye a múltkor látott 13 Hoursban is hogy be lehetett fosatni vele a puskával hadonászókat!). Magát az egész folyamatot, a rengeteg önreflexiót, az aggodalmakat tartottam már ilyen szinten minimum kétségesnek, még ha emberileg a "forró krumpli" passzolgatása, a felelősség "átruházása" olyannyira ismerős is volt. A már említett feszültséget ugyan jól tudták fokozni az írók, ahogy egyre újabb és újabb dolgokat pakoltak a mérlegelés serpenyőibe (talán csak két helyen volt nekem már erőltetett az események alakítása a balszerencsével), de egy idő után azt éreztem, hogy katonai thriller vagy dráma helyett propagandafilmet nézek. Egy fizetett hirdetést arról, hogy igenis higgyem el, hogy amikor ilyen dolgok történnek, akkor minden érintett a lehető legnagyobb körültekintéssel és óvatossággal jár el, mindenki a helyzete magaslatán van, szakmai tudása teljes körű, mentálisan felkészült, és természetesen semmilyen költség és felszerelés nem drága akkor, amikor akár egyetlen élet is veszélyben forog. Hogy a drónokat csak végszükség esetén, a járulékos veszteségek maximálisan lehetséges kizárásával vetik be. Nem akarok úgy tenni, mint aki fogalmatlan a kockázatok természetével és jelentőségével, az utólagos okoskodással és a terroristák által okozható sérülésekkel, halálokkal kapcsolatban, de a felelősség súlyától ráncolódó homlokokat, a várakozás tehetetlenségétől remegő kezeket és a könnyek barázdálta arcokat látva sem tudtam elfelejteni például a Collateral Murder képeit, csak hogy a legismertebbet említsem az "elbaszások" hosszú sorából. Akkor sem, ha közben ennyit fejlődött (volna) a technika, és 10.000 méter magasból is UltraHD-ben lehet kamerázni, és leperzselni a légy seggéről a pattanást.

Spoiler:

De ezzel együtt is izgalmas és hangulatos film volt, amiben még a propaganda-jelleg is tekinthető a műsor részének, mint fegyver a globális terrorizmus elleni hadviselésben. Miközben ugyanis az ember filmeket nézve könnyen legyint, hogy az asztal mögül, a légkondicionált irodában könnyű megnyomni egy gombot, két szempontot észben kell tartani: ilyen helyzetben jó döntés nincs, és a néző is könnyen ítélkezik "távoli szemként" egy fotelből.


8,5/10
.

.
Nagy szemek / Big Eyes



Amikor ez a film előkerült itt, azt mondtam róla, hogy érdekel, csak éppen nem érzem, hogy tudna olyan újat adni, amit szívesen megtudnék vagy átélnék belőle. A művészet és a kritikusok viszonyában a gyerekfestők kapcsán már bőven túlléptem azon, hogy pár sznob irányítja a kulturális ízlést, belemagyarázva a cseresznyevirágos űrállomást a színes pacákba, ráadásul a nők elnyomását azóta teljes terjedelmében lefedte a Szüfrazsett, így maradt ennek a festményes svindlinek a krimis szála, még az tűnt érdekesnek.

A történet -röviden, azok kedvéért, akik nincsenek képben, és nincs kedvük visszalapozni- szerint Margaret egy csúnya válás után egyedülálló anyaként próbál érvényesülni az 1950-es évek kertvárosi, viszont erősen férfiközpontú világában, mindezt az eddig hobbiként űzött festésből, rajzolásból. A folyamatos elutasítások és a máról-holnapra élés után a sorsa akkor látszik kicsit jobbra fordulni, amikor megismerkedik Walter Keane-nel, aki szintén festő, és rövidesen össze is házasodnak. Az gyorsan kiderül, hogy Margaret jobb festő, mint Walter, egy szerencsés véletlen, és egy kezdetben ártatlannak, viszont jövedelmezőnek tűnő hazugság után viszont az is, hogy kereskedőnek kiváló; az ő stílusával, Walter neve alatt Margaret képeit viszik, mint a cukrot. Az állandó hazugságban élés azonban lassan felőrli a házasságukat, és ez nem maradhat következmények nélkül.

A Nagy szemek jócskán más arányokkal rendelkezett az elemeket illetően, mint amit én gondoltam a leírások alapján. Lehet, hogy már csak a Szüfrazsettel és a korábbi ismereteimmel összehasonlításban, de egyáltalán nem éreztem, hogy annyira hangsúlyos lenne a női művészek elnyomása. Persze párszor megjegyzik, hogy hát azért jobb lenne, ha férfi lenne, és tudható, hogy az akkori "békeidőkben" az idealizált nő egy két lábon járó háztartási gép volt, virágos kartonruhában, üdvözült mosollyal. Az egész egy galériatulajdonosra és egy vevőre korlátozódik, akik képtelenségnek tartják, hogy női festő műveit kiakasszák, áruba bocsássák. Amikor viszont eljön a fordulópont, az első igazán érdeklődő potenciális vevő (az írógépgyártó Olivetti), akkor fel sem merülhet ez a kérdés, hiszen Walter már eleve sajátjaként prezentálja a képeket, abban viszont kisebb szerepe van annak, hogy nő festette... de erre még úgyis visszatérek. Hasonlóan másodlagos volt a művészet sznobságának kifigurázása. Oké, hogy a színes pacák és nonfiguratív kompozíciók világában egy kép annyit ér, amennyit adnak érte (jellemzően annyit, amennyiért reményeik szerint továbbadható, illetve amennyire le tudják vele nyűgözni a hasonlóan sznob barátaikat... és egy csekély hányad valóban művészi értéket tulajdonít nekik, esetleg szimplán csak tetszik nekik), és minél hangosabban fitymálják le a "kontárok" "mázolmányait" a selyemsálas szakértők, annál magasabbra szalad a sznob-o-méter mutatója, és nő a tekintély. De ez megint csak egy ember pár jelenetben, aki elmondja, hogy a nagyszemű képek giccsesek, primitívek és minimalisták, és aki megpróbál gátat szabni a terjedésének, miközben az már a tömeggyártásnál tart. Én egyébként úgy gondolom, hogy Margaret képei nagyon érzelemgazdagok, személyesek voltak, ami fontos volt az önkifejezése, önkimutatása miatt, ha már máshogy nem merte/tudta ezt megtenni, de elég egyszerű eszközökkel dolgozott... talán éppen ezért is nem tudták másolni, utánozni, pedig biztosan próbálták.

Ami ezek helyett inkább vezérfonala volt nekem a Nagy szemeknek, az Margaret rossz választásai a párkapcsolatok terén és a [s]családon[/s] párkapcsolaton belüli erőszak. Mivel a film eleve azzal indít, hogy a nő a lányával úgy otthagyja a férjét, hogy mi nem is látjuk, így ki sem derül, miért teszi ezt Margaret, de amit a második házassága folyamán átél, az azért elég sokat sejtet. Az első időkben persze még minden idilli és romantikus Walterral, de pont az első kép eladásánál derül ki, hogy itt más motivációk mozgatják a szálakat. Elsőre azt hittem, hogy inkább valamiféle cinkosság lesz a háttérben, hogy Margaret, ha vonakodva is, de maga járul hozzá, sőt, valamennyire javasolja is, hogy a képei Walter neve alatt fussanak, így szerezve meg nekik a várt és vágyott elismerést. Ehelyett a dolog sokkal inkább szól Walterről, az ő sikeréről és ambícióiról, és ahogy lenni szokott, ha valaki hatalmat gyakorolhat olyanon, aki tehetségesebb, aki többre hivatott, akkor jön a csalódás, a sértettség, a harag, és végül az elnyomás. A film legizgalmasabb szála az a kicsit leegyszerűsített, de még így is jó végigvitt története egy kezdetben a közös érvényesüléssel és a jövedelmezőséggel magyarázott, aztán az érzelmi zsarolásokon keresztül zsarnokoskodásba forduló lelki bántalmazásnak, aminél csak idő kérdése, hogy mikor fordul fizikai erőszakba. Bár Margaret drámájának is megvannak a maga erőteljes képei, mondjuk a kis ablakos fülkében robotmunkában alkotás jelenetei, hogy a festmények mind csak Walter egóját pumpálják egyre nagyobbra, miközben Margaretet már kísértik a nagy szemek, a legérdekesebb, hogy anya és lánya kapcsolatában mindez hogy csapódik le. Hiszen Jane volt a legközelebb a titokhoz, amiről senki sem tudhatott, és hogy emiatt Margaretnek neki is hazudnia kellett, nehogy akár -gyermeki óvatlanságában- elszólja magát, a legtöbb fájdalmat ez okozhatta neki.

A Nagy szemek azonban a harmadik részre leült kicsit, a perre. Pedig mint tárgyalótermi krimi ígéretes volt, és ennek igazán egy oka volt: Walter. Pontosabban Christoph Waltz, aki végig egy kicsit túljátssza a szerepét. Túl nagy teret kapott Walter bukása, amin keresztül már sokadszorra mutatkozott meg, hogy Waltz karakterszínész, ezt a figurát hozza igazán jól, aminek így tizedszer már nincs olyan hatása, mint elsőre volt a Brigantykban. Ingatlanügynökként, képkereskedőként jól is állt neki, hogy van benne színpadiasság, harsányság, hogy lyukat beszél bárki hasába. Aztán a tárgyalóterembe mindent beleadva, teljes tűzerővel inkább volt nekem szánalmas és kínos a vergődés, amit produkált. A mélypont, ahogy túl lett nyújtva a védőbeszéd, amitől Walter végképp nevetséges lett, közben meg szomorú, hogy valaki ennyire ne tudja belátni a vereségét az utolsó utáni lépés után a harmadiknál... márpedig egyiket sem óhajtom érezni valaki iránt, aki kis híján rágyújtotta a házat a családjára.

De ez volt az egy pont, ahol Tim Burton egy kicsit mellényúlt nálam. Ezt leszámítva a filmnek jók voltak a karakterei, jól idézte meg a korszakot, jól építette fel a meglepően ütős drámáját, és Margaret festményeit idéző színvilága is bejött. Burtonról általában a morbiditás és a sötét színek ugranak be először, de ha jól megnézzük, minden második filmje kontrasztként egészen tiritarka.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Nagy szemek / Big Eyes


Amikor ez a film előkerült itt, azt mondtam róla, hogy érdekel, csak éppen nem érzem, hogy tudna olyan újat adni, amit szívesen megtudnék vagy átélnék belőle. A művészet és a kritikusok viszonyában a gyerekfestők kapcsán már bőven túlléptem azon, hogy pár sznob irányítja a kulturális ízlést, belemagyarázva a cseresznyevirágos űrállomást a színes pacákba, ráadásul a nők elnyomását azóta teljes terjedelmében lefedte a Szüfrazsett, így maradt ennek a festményes svindlinek a krimis szála, még az tűnt érdekesnek.


De ez volt az egy pont, ahol Tim Burton egy kicsit mellényúlt nálam. Ezt leszámítva a filmnek jók voltak a karakterei, jól idézte meg a korszakot, jól építette fel a meglepően ütős drámáját, és Margaret festményeit idéző színvilága is bejött. Burtonról általában a morbiditás és a sötét színek ugranak be először, de ha jól megnézzük, minden második filmje kontrasztként egészen tiritarka.


8/10

Na. Örülök, hogy tetszett!

Én a Szüfrazsettet később láttam, így némiképp másabb hatása volt a női egyenjogúság témájának rám, de ettől függetlenül is kiválóan működik a film. Margaret festményei meg - azóta is megigéznek.


.

Niwrok írta:

.
Eye in the Sky

Nagy nemzetközi összefogás mellett egy hat éven keresztül zajló katonai és titkosszolgálati akció gyümölcse készül beérni. Ennek során a brit ezredes, Katherine Powell feladata, hogy egy kenyai terrorista sejt vezetőinek elfogását levezényelje, mindezt a kenyai hadsereg és titkosszolgálat segítségével, brit katonai és minisztériumi vezetők felügyeletével és egyéb tanácsadókkal, végül az amerikaiak is jelen vannak egy drónt irányító csapaton keresztül, lehetővé téve a távoli megfigyelést. A nemzetek közti együttműködést és azzal járó, hosszadalmas engedélyezési folyamatot az is indokolja, hogy hogy mindez szövetséges területen történik, a női célpont brit állampolgár, és hogy a találkozón, ami az akcióra lehetőséget ad, egy amerikai is részt vesz, akit az Al-Shabaab terrorszervezet akar beszervezni. Azonban az akció a terroristák biztonsági intézkedései miatt közel sem halad olyan simán, mint ahogy mindenki várta, nemsokára pedig olyan tényezők kerülnek a képbe, amik minden előzetes tervet felülírnak. Miközben  Powell ezredes úgy érzi, kicsúszik a kezéből az irányítás, amivel évek munkája veszhet kárba, további támadásokat és áldozatokat kockáztatva, a többiek elveszni látszanak az esélyek latolgatásának, az esetleges médiavisszhangnak, a diplomáciai és jogi kérdéseknek valamint a morális döntéseknek az útvesztőjében.


De ezzel együtt is izgalmas és hangulatos film volt, amiben még a propaganda-jelleg is tekinthető a műsor részének, mint fegyver a globális terrorizmus elleni hadviselésben. Miközben ugyanis az ember filmeket nézve könnyen legyint, hogy az asztal mögül, a légkondicionált irodában könnyű megnyomni egy gombot, két szempontot észben kell tartani: ilyen helyzetben jó döntés nincs, és a néző is könnyen ítélkezik "távoli szemként" egy fotelből.


8,5/10
.

Köszi az ajánlót   , nélküled erről sem hallottam volna. Jó volt, kimondottan jó, bár én icipicit alád értékelem: nálam 80%...

Az elején kicsit fura volt a kenyai gyorstalpaló: egyértelmű, hogy a nézőknek szólt, viszont abban a közegben, amiben prezentálták, eléggé idegennek tűnt. Talán még a különféle döntési pozíciók helyszíneinek a képbe hozása volt nekem kissé kapkodó és zavaros - egy kis ideig nehéz volt követnem, ki kinek a kicsodája, elsőre nehezen volt értelmezhető számomra a katonák egymáshoz való viszonya, a hatalmi hierarchia.

Az afrikai helyszín, az egész megfigyelés viszont zseniális. Simán el lehet hinni, hogy ez/ilyen van - bár ez meg felveti a kérdést, hogy más, komoly terrorista vezér esetében miért kellett évekig várni eredményre... hacsak... hacsak ott is nem akadályozta az akciót egy-egy kenyeret áruló gyerek.
Viszont azt hiszem, nem volt túl szerencsés időzítés részemről, hogy közvetlenül pont a tegnapi nizzai szörnyűség után kezdtem el nézni, mert egyszerűen képtelen voltam az adott lelkiállapotban átérezni mindazt a morális dilemmát, amivel a film foglalkozik. Egyszerűen kívántam, hogy lőjék már ki azt a nyavalyás Hellfire-t, s nem érdekelt a járulékos veszteség...

"Az egyetlen baj a filmmel az, hogy nem hittem el."- írtad. Ugyanígy voltam vele én is, de egy picit más miatt: ha tényleg ennyire "töketlenek"  azok, akiknek a keze a piros gombon van, akkor örök vesztesek leszünk.  Nekem komikusnak tűnt Aaron Paul karaktre, mikor könnyezve indítja a rakétát... Persze, tudom, emberség, jog, meg miegymás - no de kérdem én, miért kell mindezeket figyelembe venni, mikor olyanokkal harcolunk, akik nagy ívben szarnak erre??? Ez már nem az a világ, ahol katonaruhába öltözött emberek harcolnak egymással, mint két focicsapat...    Szóval, azt a tudálékos jogvédőutánzatot, azt a hülye picsát simán kizavartam volna a teremből... a filmtől függetlenül is az a véleményem, hogy míg mi, fehér emberek azon vitatkozunk, mi szabályos és indokolható és mi nem, addig simán kiirtanak minket. Francba az egész okoskodó bagázzsal: napalmot, ahova kell!!

Bocsi, nem szép, amiket írok, de a tegnapi kamionos támadás felkavart rendesen: egyszerűen nem szabadna ennyire empatikusnak és aggályosnak lenni egy ilyen támadásnál. Jó, a másik véglet a wikileaks-ügy, de ez meg így bosszantóan teszefosza lett. Igazi propaganda ízű, ahogy írtad is...

A film ettől még kifejezetten jó: izgalmas, feszült, jó színészekkel, jó fényképezésel és jó kis kütyükkel. A bogár pl qrva jó volt, de a drónirányító konténer is tetszett - már önmagában a léte, ahogy és ahol van. A színészek között kedvenc Jessem - no meg Piton professzor mellett - én még megemlíteném még azt a Barkhad Abdit, aki a Phillips kapitányban is kiválót alakított.


Ja, meg a magyar címe: Az élet ára... hááát... nem is tudom. Jó ez is, de az eredeti talán jobb, kicsit mindkettő másra fókuszál.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Eye in the Sky

De ezzel együtt is izgalmas és hangulatos film volt, amiben még a propaganda-jelleg is tekinthető a műsor részének, mint fegyver a globális terrorizmus elleni hadviselésben. Miközben ugyanis az ember filmeket nézve könnyen legyint, hogy az asztal mögül, a légkondicionált irodában könnyű megnyomni egy gombot, két szempontot észben kell tartani: ilyen helyzetben jó döntés nincs, és a néző is könnyen ítélkezik "távoli szemként" egy fotelből.

8,5/10
.

Köszi az ajánlót   , nélküled erről sem hallottam volna. Jó volt, kimondottan jó, bár én icipicit alád értékelem: nálam 80%...

Az afrikai helyszín, az egész megfigyelés viszont zseniális. Simán el lehet hinni, hogy ez/ilyen van - bár ez meg felveti a kérdést, hogy más, komoly terrorista vezér esetében miért kellett évekig várni eredményre... hacsak... hacsak ott is nem akadályozta az akciót egy-egy kenyeret áruló gyerek.
Viszont azt hiszem, nem volt túl szerencsés időzítés részemről, hogy közvetlenül pont a tegnapi nizzai szörnyűség után kezdtem el nézni, mert egyszerűen képtelen voltam az adott lelkiállapotban átérezni mindazt a morális dilemmát, amivel a film foglalkozik. Egyszerűen kívántam, hogy lőjék már ki azt a nyavalyás Hellfire-t, s nem érdekelt a járulékos veszteség... Persze, tudom, emberség, jog, meg miegymás - no de kérdem én, miért kell mindezeket figyelembe venni, mikor olyanokkal harcolunk, akik nagy ívben szarnak erre??? Ez már nem az a világ, ahol katonaruhába öltözött emberek harcolnak egymással, mint két focicsapat...    Francba az egész okoskodó bagázzsal: napalmot, ahova kell!!

Bocsi, nem szép, amiket írok, de a tegnapi kamionos támadás felkavart rendesen: egyszerűen nem szabadna ennyire empatikusnak és aggályosnak lenni egy ilyen támadásnál. Jó, a másik véglet a wikileaks-ügy, de ez meg így bosszantóan teszefosza lett. Igazi propaganda ízű, ahogy írtad is...

Ja, meg a magyar címe: Az élet ára... hááát... nem is tudom. Jó ez is, de az eredeti talán jobb, kicsit mindkettő másra fókuszál.

Miért, ennek van magyar címe   ?! Akkor az valami házi fordítás eredménye lehet, mert sem az imdb, sem a port nem írja.

A kérdésedre a "komoly terrorista vezérről" meg az időtartamokról a film adta meg a választ, mert mondták, hogy hat év munkája volt lekövetni a vezéreket.

A napalm is egy lehetőség, de a nizzai esetben mit napalmoztál volna, amikor az elkövető öt utcányira lakott a támadás színhelyétől? Meg akkor ugye tudod, hogy az USA sokat kritizált "túlkapásai" a "megelőző csapásokat" illetően egyaránt játszanak, Guantanamotól Szaddamon át Hirosimáig?

Olvashattad, szerintem is egy "kicsit" túltolták a rágódást, de egy dologra azért elég jól rávilágított: nemzetközi színtéren sosincs egyedül az ember. Senki nem sziget, bármennyire is az akar lenni. Ahogy szoktam volt mondani: "Az emberek azért nem dobhatják el a szemetet, mert nincs olyan, hogy el", és aligha hagyhatja bárki is figyelmen kívül a többiek szempontjait, ha azt akarják, hogy legközelebb az övéket is figyelembe vegyék. Az csak a cukiságfaktora volt a filmnek, fokozandó a morális dilemmát, hogy egy kenyérárus kislányról van szó, de egyben ő egy szövetséges, baráti ország állampolgára is volt, és köze sem volt a terroristákhoz. Semmivel nem volt kevésbé ártatlan, mint bármelyik gyerek, akit a tegnapi teherautó elgázolt. Innentől a napalm, a Hellfire vagy a teherautó igazából csak precizitásában különbözik, nagyjából annak függvényében, hogy kinek mire van pénze, ki mit engedhet meg magának, és milyen érzelmekkel viseltet a "járulékos veszteség" iránt. Azt sajnos a legtöbbször nem lehet 100%-ban elkerülni, a kérdés így inkább az, hogy a támadó akarja-e. A háború egy nagyon szűk időt leszámítva sosem volt az "úriemberek sportja", és a civilek mindig csak sz*ptak vele.

Meg tudod, mit szoktam mondani a hősökről   ...

Nem akartam túlságosan okoskodni, csak engem szíven ütött az a napalmos megjegyzés...

.

Niwrok írta:

Miért, ennek van magyar címe   ?! Akkor az valami házi fordítás eredménye lehet, mert sem az imdb, sem a port nem írja.

Nekem mutatja az imdb...

Niwrok írta:

Nem akartam túlságosan okoskodni, csak engem szíven ütött az a napalmos megjegyzés...

Óóóó, ez nem újkeletű gondolat nálam... csak időnként felerősödik. Mikor pl arab faszok robbantanak vagy teherautóval tömegbe hajtanak...

Szerintem nem szabad ennyit moralizálni egy ilyen esetben. Semennyit sem szabadna. Azoknak, akiknek ez a dolguk, azoknak semmiképp. Nekünk esetleg a fotelből lehet, de most én is rég megnyomtam volna a gombot.

.
A kezelés / The Treatment / De Behandeling



Nick Cafmeyer nyomozó az antwerpeni rendőrség kötelékében dolgozva egy család fogvatartásának, megkínzásának és a gyermekük elrablásának ügyében vezeti a vizsgálatot, még forró nyomon haladva. Az ügynek hamarosan előkerülnek a lehetséges pedofil vonatkozásai, ami Nicket különösen érzékenyen érinti, mert 25 évvel korábban az öccsét, Bjornt is egy környékbeli pedofil, Ivan Plettinckx rabolta el, akire hiába tett akkor Nick terhelő vallomást, egyéb bizonyítékok hiányában a rendőrség elengedte a férfit. Az öccse elrablása azóta is kísérti Nicket, gondolatban és személyesen is, és ezért is kutat elszántan az eltűnt fiú után, akár a szabályokat és a kollégáit is másodlagosnak tekintve. A helyszínen talált tárgyak, a tettes motivációja és a lehetséges elkövetők utáni nyomozás során Nick meglepetésére nem csak az derül ki, hogy már volt hasonló ügy a városban az elmúlt években, így valószínűleg egy sorozatos elkövetőről van szó, hanem az is, hogy egy régóta létező pedofil hálózat tagjain keresztül annak az embernek is lehetnek információi a mostani elkövetőről, akinél Nick valószínűleg még annyira sem fogja tudni türtőztetni magát, mint általában... mert ez az ember Plettinckx.

Rég láttam ennyire magával ragadó bűnügyi filmet, ami nem csak a nyomozás hátterét és folyamatát tudta kellően izgalmasan bemutatni, de folyamatosan négy-öt szállal zsonglőrködik párhuzamosan, amik mellett azt kell mondanom, önmagában a rendőri munka volt a kevésbé érdekes, pedig az is jó volt. Benne van a történetben Nick és a többi szereplő drámája is, hiszen adott, hogy egy gyerekrablási és -molesztálási ügy micsoda indulatokat korbácsol fel, és ahogy egyre több derül ki a mocskos és tragikus részletekről, úgy változik például némely szereplők megítélése. Ebből egy kivétel van, Plettinckx, aki végig egy undorító féreg, ugyanis nemhogy meghúzná magát egy kő alatt, ahová a férgek valók, hanem még külön cukkolja is Nicket, például azzal, hogy leveleket küld Nicknek, amikben leírja, milyen életet élhet Bjorn az elrablása után, már ha még életben van (és elhiszem, hogy ez csak film, de ha ezt meg lehet tenni büntetlenül, akkor a belga jogrendszer sürgős és átfogó felülvizsgálatra szorul!). Ja, nem, kettő, mert a suttyó vénasszonynak is lehet, hogy kiesett volna a protézise, ha engem is olyan kárörvendően és pökhendin nevet ki, ahogy Nicket, pedig én néha már az életben maradáshoz is túl jámbor vagyok. Külön szál foglalkozik az áldozatokkal, akik közül már említettem a korábbi esetek elszenvedőit, de kb. a történet közepén kiderül, hogy a tettes új családot szemelt ki, rajtuk keresztül pedig folyamatában mutatja be a film az elrablásukat és a kiszolgáltatottságukat, illetve azt is, hogy az elkövető hogyan szerez információkat róluk, az életvitelükről, megtervezendő az elrablást magát. Mindezek mellett a feszültség abban csúcsosodott ki, ahogy a nyomozással együtt párhuzamosan láthatóak a Nick tudtán kívüli mellékszálak, és az is, ahogy a döntései meg a véletlenek hogyan viszik közelebb egyiknek vagy másiknak a megoldásához, miközben a másiktól ezzel együtt távolabb kerül. Nagyon erős érzelmeket építenek fel erre a kettősségre, a veszteségekre és az áldozatokra, tele "mi lett volna, ha?"-jellegű kérdésekkel, melyek még a film befejeztével is a néző fejében maradnak.

Volt még egy vonatkozása a De Behandelingnek, amit érdekesnek találtam, még ha a filmben nem is annyira hangsúlyos. Volt ugyanis egy árnyalatnyi misztikum a történetben, ami akár ebbe az irányba is elmehetett volna, és igazából annyiban jelenik meg, hogy a szereplők, gyerekek és felnőttek egyaránt beszélnek egy személyről, akire csak úgy hivatkoznak, hogy "a troll". Maga Nick is kutat a troll után, legendáriumokban keres utána, és ez azért volt érdekes, mert pár éve láttam egy másik belga filmet, a Linkeroevert, és annak kapcsán már kiderült, hogy Antwerpennek van egy "sötét", baljós oldala, tele történetekkel a természetfelettiről, mint az USÁ-ban Maine megye. A "bal part" a város azon része, ahol állítólag a kiközösítettek éltek: gyilkosok, elmebetegek, kuruzslók, boszorkányok, zsiványok, szörnyszülöttek, stb... akár egy "troll" is.

A fentiekből látható, hogy bőven benne volt a magasabb pontszám is a filmben, de volt egy szál, az eltűnt filmtekercsé, aminek zavaróan csak annyi funkciója volt, hogy a stáb által kívánt ideig tudja késleltetni a nyomozás lezárását, így sokáig elég érdektelen volt. Másrészt a tettes kiléte nekem csalódás volt, mert nem igazán illett abba a képbe, amit a film felépített róla. Ráadásul ahogy eljutnak hozzá (mármint ahogy megtalálják az új áldozatok házát), az elég légből kapott (én legalábbis nem láttam az összefüggést... de várom a tippeket   ). Ehhez az is hozzájárult, hogy számomra hiteltelen, hogy a tettes mentális és fizikai állapotában a stáb tagjai olyan tevékenységeket tulajdonítottak neki (pl. az ipari alpinizmust), amire nem igazán látszott képesnek, még ha benne is van a dologban, hogy a megszállottság mennyi erőt is adhat egy ilyen embernek. Meg azért csak ott van az a kérdés is, hogy ez az ember miből élt ennyi éven át. Pedig egyébként az, ahogy titokban tartják a személyét, az jó, és amilyen bizarr motivációt mutatnak be a tettei igazolására, abban meg egy olyan társadalmi kérdést vetnek fel, ami létező probléma... de az, hogy a címben is előhozott "kezelés" ezt milyen metódus szerint "orvosolja"... Jézusom!

Most már csak meg kéne néznem a True Detective-et, hogy nyugodt szívvel mondhassam, "Ez a film a belga True Detective!", ahogy a Mocsárvidéknél is remekül el tudtam volna intézni annyival, hogy "Mint a spanyol True Detective!". A drámaisága, a nem kevés brutális és nyers jelenete miatt viszont még látatlanban is a True Detective-hez tudom csak hasonlítani a De Behandelinget, és ahogy évtizedes ügyek keverednek a jelenkori nyomozással, abból meg a Szemekbe zárt titkok szelleme köszönt vissza, még ha nem is vezetnek olyan magasra a szálai. Thrillerként, drámaként, krimiként egyaránt ütős volt, egyedül a tettes személyét kellett volna egy kicsit jobban kidolgozni, és akkor zseniális lenne. Így csak nagyon jó.


8,5/10
.

Niwrok írta:

A kezelés / The Treatment / De Behandeling

Ráadásul ahogy eljutnak hozzá (mármint ahogy megtalálják az új áldozatok házát), az elég légből kapott (én legalábbis nem láttam az összefüggést... de várom a tippeket  

8,5/10

Ejj, ez tudod milyen régóta a merevlemezen pihen? Már számtalanszor terveztem megnézni, de akkor most előbbre veszem... úgyhogy majd tippelek.

Niwrok írta:

... akkor a belga jogrendszer sürgős és átfogó felülvizsgálatra szorul! ...

Ez nem lep meg, ez egy olyan ország, ahol este 10 után nem lehet házkutatást tartani... meg is lehet nézni, mi lett belőle.