R2-D2 írásai 2.0

.




Ich seh, Ich seh



Nem is olyan rég futottam bele valamelyik „híres” hazai netes hírportál filmes szekciójában ennek az osztrák filmnek a címébe, no meg a „lábad lefosod” kategóriájú értékelésbe. Arra már konkrétan nem emlékszem, hogy ez az értékelés úgy született-e, hogy az író látta is a filmet, vagy csak az előzetesig jutott – de ha látta, akkor csodálkozom, hogy óvodás korú újságírókat is foglalkoztatnak nevezett lapnál. Az Ich seh, Ich seh ugyanis nemcsak hogy nem (egy jó) horror, hanem az utóbbi idők legunalmasabb, legkiszámíthatóbb filmje (thrillere   ), egy kibaszott művészfilm, ahol a mozi első órája egy szimpla fényképalbum, értelmes cselekmény és mindenféle kohézió nélkül. Az meg már meg sem lep, hogy megint dicshimnuszokat zengnek a netes ítészek erről „art horrorról” ( ), miközben nekem küzdenem kellett az álomkórral és az idegbajjal nézése közben.

Van valahol vidéken egy ház, ahol a két kiskamasz fiú, az ikerpár Lucas és Elias épp anyjukat várják haza a kórházból. Kicsit már itt felhúztam a szemöldökömet, nekem legalábbis fura volt, hogy két kölköt csak így egyedül hagynak a világ végén – de miután semmit nem tudunk a konkrét háttérről, talán mégsem kellene ezen szőröznöm. A fene nagy várakozásban van kukoricamezőn rohanás, barlangászás, gumimatracozás a tavon (nyár van). Nekem amúgy egészen pontosan itt esett le – kb. az ötödik percben – a film egyik nagy csavarja, innentől már csak érdeklődve néztem, mikor, mennyire akarnak megvezetni az alkotók. Szóval Lucas és Elias várják anyut haza, a nő aztán meg is érkezik, hatalmas kötésekkel a fején – vélhetően plasztikai műtéten van túl, de ez egy percre sem derül ki a történetből. Azért ez picit fura, hogy az egész film alatt nem tudjuk meg, a nő miért van múmiaként betekerve, valamint milyen trauma volt az, ami miatt a srácok úgy viselkednek, ahogy (én egy tűzesetre gyanakodom, de lehet, ez már manipulatív gondolat a látottak után). Ha nem is kell mindig, mindent a néző szájába rágni, azért némi támpontot illik adni, hogy egy történet szereplői mit miért tesznek, az adott karaktereknek mik is a motivációi, előzményei – főleg egy ilyen háromszereplős kamradarabnál. Ahol minden szónak, tettnek, nézésnek súlya van, ahol fontosak a tettek múltbéli gyökerei.

Anyu hazajön tehát és irtó böszmén viselkedik. Ez volt a másik, ami teljesen életszerűtlen volt – különösképp az előzmények ismeretének hiányában!! –, hogy a nő hogy tudott ilyen elutasító lenni a fiaival, különösen Lucassal. Most tegyük félre a „nagy csavart”, csak szimplán vegyük úgy, hogy minden úgy van, ahogy látjuk: ha az én anyám viselkedne így, ahogy, én is elkezdenék gyanakodni. Ismeretek hiányában bizony hiteltelen, miért ilyen bunkó az anyuka, egy családban, ahol láthatólag nincs apuka, ahol a srácok és anyjuk egymásra vannak utalva, ahova a nő vélhetően több hét után tér haza – feltéve persze, ha egyáltalán ő az anyuka, nem pedig valaki, aki ellopta annak személyiségét… vagy esetleg egy alien.    A kigondolt alaphelyzet nem rossz, csak lóg a semmiben, az idő előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy csupán arra megy ki a játék, hogy anyutól félni lehessen. Egyébként, amíg az a gyorskötés van a fején, ez még talán meg is állja a helyét, ahogy áll a tükör előtt azzal a pandamacis fekete szemkörnyékkel, az még lehet is ijesztő, viszont soha, egyetlen jelenetben nem használnak jump scare effektet: úgy gondolták, a nő léte önmagában eléggé fenyegető… hát nem. És akkor a hab a tortán: titokban többször leveti a kötést, sőt meztelenre vetkőzik, sőt, meztelenül kisétál az erdőbe, ott meg úgy megrázza a fejét, hogy bármelyik heavy metal koncerten különdíjas lehetne a mutatványával.    Nekem roppant életszerűtlen és hiteltelen volt az egész, valahogy a nő léte, viselkedése minden volt, csak nem valós (ekkor több alkalommal megfordult a fejemben, hogy valami testrablós inváziós mozit nézek).

Aztán a film felénél történik valami, a fiúk öntörvényűen elkezdik baszogatni anyjukat, mondja már meg, hogy ő nem az anyjuk. Ez egyébként egy eléggé érdekes és meglepő fordulat volt, ekkor vehetett volna más irányt a film, csak kicsit jobban rá kellett volna gyúrni a kínzásokra. Egy pillanatra, egy rövid pillanatra még a Mártírok is bevillant, mint lehetséges stílus, de aztán az újabb idiotizmusokkal e gondolat gyorsan tova is szállt. A hülyeség csúcsa egyértelműen a Vöröskeresztes páros látogatása, az valami iszonyat béna és nevetséges lett… mondjuk, ha az amstetteni esetből indulok ki, akár még húsbavágóan valós is lehet.     Ott se vett észre senki semmit. Aztán miután anyu csak nem akarja azt mondani, hogy ő nem anyu, egyre jobban elszabadulnak a gyerekes indulatok, amit egy ágyba vizelés old fel: ez most komoly?? Meg egyáltalán az, hogy mindezt Lucas és Elias egyedül véghez tudta vinni??? Na ne már…

Olvastam valahol, hogy nem az a lényeg, ami első percektől nyilvánvaló, hanem hogy a fiúk mit is csinálnak és hogy legfőképp kivel is csinálják. Nem tudom. Én nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindez átgondolt koncepció része: egyáltalán nem győztek meg róla, hogy anyu az anyu (de ennek ellenkezőjéről sem). A nagy globális titkolózás és félrevezetés egy idő után eljutott egy olyan szintre, hogy bármit állítottak volna az alkotók a végén, a korábban mutatott képek mindkettőt alátámaszthatták. Borzasztóan hiányzik a történet eleje, ki, mit, miért tesz, s miért nem akarja anyu bizonyítani, hogy ő anyu. Itt rögtön meg is lehetne cáfolni (már ha olvasná ezt olyan, aki látta is), hogy pl. a gyertyás jelenetnél nem tudhatja, mit csinál Lucas – no de ha logikusan végiggondoljuk és tényleg pirós a srác, ami egyébként rengeteg mindent megmagyarázna – nos, akkor tudnia kellett volna. Végig azt sugallják belénk, hogy talán tényleg nem az, ami – mondom, lehetne UFO is – aztán mega mikor jön a végkifejlet, rögtön fogadjunk el mindent úgy, ahogy van. Ehhh…    A másik vonal a filmben, a két iker története is ezer sebből vérzik (mármint hogy ki mit mikor és hogyan csinál), többször éreztem azt, hogy a terelés ott sem egészen átgondolt és logikus, nem egyszer volt az, hogy mindkettőjükre szükség lett volna egy jelenetnél. Az alkotók két szálon is próbáltak jobbra-balra irányítani, hogy a hülye néző majd beleszédül, aztán úgysem foglakozik semmivel – hááát, de. Foglalkozik.

Mindezek azonban csak a probléma egyik részét adják. A másik az a tipikus köldöknézegetős művészi behatás, amit amúgy nyíltan fel is vállaltak a készítők. A mozi nagyon sok hosszú és unalmas snittel operál, amikben az égvilágon semmi nem történik. Ha ez mondjuk a Hortobágyon játszódna, akkor simán lehetne Jancsó vagy Béla bá film is, a film elején tulajdonképp csak képek váltják egymást, kohézió nélkül. De később is, mikor anyu már velük van, ott is vannak események, aztán snitt, aztán másik események – közöttük meg a nagy nulla. A tájnak, a háznak kellene szolgálnia összetartó erőnek, de a rengeteg lassú rész még azt a minimális félelmi faktort is kiöli a filmből, amit esetleg a pólyafejű anya kinézete kiválthatna. Apropó. Azt sem igazán értem, miért is van a fején a pólya: ha tűz volt (mi más), akkor vagy a világ legjobb és legdrágább plasztikai sebészénél volt a nő, vagy csak simán elfelejtették maradandóvá tenni annak nyomát. Szegény Laudának azóta sincs füle…

Nekem qrvára nem jött be az Ich seh, Ich seh. Horrornak még csak véletlenül sem nevezném, sem félni, sem megijedni, sem elborzadni nem lehet rajt. Egy jó kis csavaros thriller talán lehetne – de maga a csavar teljesen nyilvánvaló, az események meg a lassú snittek miatt érdektelenségbe fulladnak. A sok idiótaságról meg a rengeteg kukoricamezőről meg nem is beszéltem. Álmosító, unalmas darab.




50%



.

R2-D2 írta:

Ich seh, Ich seh

Nekem qrvára nem jött be az Ich seh, Ich seh. Horrornak még csak véletlenül sem nevezném, sem félni, sem megijedni, sem elborzadni nem lehet rajt. Egy jó kis csavaros thriller talán lehetne – de maga a csavar teljesen nyilvánvaló, az események meg a lassú snittek miatt érdektelenségbe fulladnak. A sok idiótaságról meg a rengeteg kukoricamezőről meg nem is beszéltem. Álmosító, unalmas darab.

50%

Most, hogy ennyi rosszat írtál róla, kezdett el érdekelni, hogy hátha én meglátok-e benne valamit... .
Talán megpróbálok majd nekifutni én is...
.

Niwrok írta:

Ich seh, Ich seh

Most, hogy ennyi rosszat írtál róla, kezdett el érdekelni, hogy hátha én meglátok-e benne valamit... .
Talán megpróbálok majd nekifutni én is...
.

Az jó. A negatív értékelés varázsa...

.



Yang tábornok megmentése



Yang Ye tábornok egy valós személy volt, aki a X. századi Kína háborútól terhes időszakában szolgálta az épp aktuális császári családot, győzelmeivel és hősies küzdelmével pedig a kínai folklór részévé vált. Valóban elfogták, valóban hét fia volt (sőt, a filmben szereplő tekercsen lévő írásnak a valósághoz nagyon is van köze), viszont a mozi sokkal inkább alapul a Yang család tábornokai címmel megjelent gyűjteményes novellás, folklóros, balladás köteten, mint a tényszerű háborús eseményeken. Mondjuk, ezer éves csaták leirata alapból lehet kérdőjeles, de a filmnek szerintem nem is elsősorban a történelmi hitelesség volt a célja, hanem egyfajta emlékállítás egy császárhű hősnek, egy híres kínai példaképnek. Mert minden népnek, minden nemzetnek megvannak a hősei, a nagy történelmi figurái, akiknek tettei az idők folyamán bizony megszépülnek és mitikussá válnak – az ember pedig érdeklődéssel figyelheti egy eddig nem ismert korszak nem ismert hőseinek kiszínezett történetét. Amúgy… felőlem ez az egész akár igaz is lehetne… az égvilágon semmi ismeretem nem volt a témában, s most is csak tapogatózom az ügyben.

Ahogy írtam, Yang tábornoknak valóban hét fia volt, név szerint : 楊延昭 ,楊延玉, 楊延浦, 楊延訓, 楊延環, 楊延貴, 楊延彬 ( ). A film elején a hatodik és a hetedik fiú apjuk akaratán kívül részt vesz egy kung fu versenyen, ott pedig összetűzésbe kerül a konkurrens dinasztia egyik forrófejű gyerekével, aminek következtében az illető elhalálozik – a két Yang fiú pedig hiába bizonygatja az eset véletlenszerűségét, apjuk 30 botütésre ítéli őket. Amit ő maga végez el… persze, ezzel még nincs vége az ügynek, a két családfőnek a császár előtt kellene elsimítania fiaik konfliktusát.  No persze, egy gyerek elvesztése nem olyan egyszerűen elsimítható ügy, a rivális klán családfőjének pedig hamarosan alkalma nyílik revansot venni: a következő közös hadjáratban a csapdába esett Yangot sorsára hagyja. Itt jön a képbe a hét fiú, akik fejükbe veszik, hogy kiszabadítják apjukat és élve, vagy halva hazaviszik őt anyjuknak. Az egész mozi pedig nem más, mint tulajdonképp ennek a küldetésnek a telesítése, a hét fiú küzdelmes útja a csatamezőről hazáig – egy bosszúszomjas khitani hadvezérrel a nyomukban, akinek feltett szándéka a komplett Yang család kiirtása.

A teljes történetet még két dolog árnyalja, egyik picit negatívabb, másik pozitívabb oldalról. A hatodik fiú és a rivális klán mittudomén hányadik lánya között szövődő szerelem sajnos kissé a hollywoodi irányba viszi ezt a hongkongi mozit, ugyanakkor a papírtekercs, amin az „Egy meghal, hat tér vissza” jóslat szerepel, nagyon sokáig kellő feszültséget képes generálni. Egyrészt ugyebár, hogy ki az egy, illetve az egy után vajon jön-e a következő. Persze, minden jóslat annyit ér, amennyi megvalósul belőle, így érdeklődéssel figyelhetjük a karakterek döntését, azok végeredményét – annyit elárulok, hogy a végeredmény inkább melankolikus, mint vidám – egyáltalán nem tudhatjuk, hogy Buddha??  kit választ ki maga mellé a fiúk közül. S ha már fiúk: nekem tök tetszett, hogy a filmben a fiúk nem használták a nevüket, hanem a születési sorrendjük alapján szólították egymást. Érdekes húzás, egyrészt tök jól kifejezi az egyénieskedés helyett az összetartozást, másrészt meg ugye kimondott segítség szegény európai nézőnek, hogy nem kell neveket megjegyeznie, a számok csak könnyebben párosíthatóak az amúgy egyformának tűnő arcok mellé. Mert azt azért megint csak feltétlenül el kell mondanom, hogy – különösen a harci díszben – néha roppant nehéz megkülönbözetni egymástól a sok ferde szemű, hasonló korú színészt… de ez minden keleti film gyengéje (európai szemnek).

A másik gyenge, amitől magam részéről leginkább tartottam, s ami miatt majd egy év telt el Weide ajánlója óta, az szerencsére csak igen minimálisan zavart az élményben. Az van ugyanis, hogy személy szerint bizony rühellem a tipikus keleti akciófilmeket (talán mert gyerekkoromban túl sokat láttam alámondásos videokazettán), a röpködő harcosokat, akik az ellenség kezén lévő kardélen is képesek megállni, ami kard pedig keresztülvágja a lobogó színes ruhadarabot a nyári lombhullás közepette. Vagy esőben… Szóval utálom ezt a stílust, nagyon kevés hongkongi akciófilmnek sikerült közel kerülni a szívemhez, ez az egész hagyományos koreográfia, egyfajta védjegyként roppant mód zavar. Épp ezért tartottam a Yang tábornok megmentésétől, hisz azért annyi információm volt előzetesen, hogy ebben azért elég sok bunyó/harc lesz, de örömmel jelentem, hogy minden félelmem alaptalan volt. Kérem szépen, láttam az eddigi legjobb, leghitelesebb kínai akciófilmet, amiben a bámulatos harci koreográfia egy pillanatra sem megy át eszetlen látvánnyá, végig próbál a földön járni. Vannak a filmnek bizonyos állomásai, jelenetei, amiket szívbaj nélkül lehet párhuzamba állítani olyan nagyszerű filmekkel, mint a 300, a Mennyei királyság, az Az utolsó szamuráj, de akár a Ryan közlegény megmentésével is (mínusz gépfegyver, természetesen). S ha már szóba került: természetesen el lehet elmélkedni azon, mennyire szándékos és marketingileg mennyire helyes a Spielberg film címét megidézni, viszont ha az egész történetet nézem, valahol mégiscsak találó a névadó.

A lényeg az, hogy a hét fiú gigászi küzdelme a spártaiakéval vetekszik, a becsület, a hűség pedig a japán roninokhoz teszi őket hasonlatossá. A film során, ahogy haladunk előre a történetben, ahogy válik egyre nyilvánvalóbbá az események végkimenetele, úgy kerít minket egyre jobban hatalma alá a történet, úgy tudunk minden veszteség után fájdalmasan felszisszenni. A filmben benn van az az érzelmi töltet, ami a legvégén kell a katarzishoz, ezúttal nem lett steril az álomgyáron kívüli alkotás: több drámai ponton a néző akár elmorzsolhat néhány könnycseppet is. A Yang tábornok… példamutatás a hősiességnek, bátorságnak, becsületességnek, önfeláldozásnak – mondom, pont, mint a 300. Csak itt 7-en vannak. Baszott hangulatos és izgalmas az egész, egy icipicit bepillantást enged a keleti kultúrába és gondolkodásba, viszont talán most először éltem át ezt az élményt hitelesen és tényleg szívhez szólóan.

Az meg már csak hab a tortán, hogy mindezt úgy sikerült elérni a filmnek, hogy bizony eltelt egy kis idő, míg megszoktam azokat a tipikus stíluselemeket, amik még így is jellemzik ezt a távol-keleti mozit. Nem igazán tudom megfogalmazni, de nekem a szereplők kicsit szögletesen mozognak, néha talán teátrálisan is, néhány beállítás, vágás az amerikai/európai filmekhez szokott szememnek fura volt. Kellett 5-10 perc, míg elkapott a hangulat, de onnantól nem volt megállás: az érzelmektől sem mentes, gyakorlatilag két órányi harc nagyon kellemes élményként vonul be a filmes emléktáramban. A Yang tábornok... úgy lett egy kiváló szórakozás, egy nagyszabású mozi, hogy azért megőrizte országa stílusát is, mindemellett pedig – kis utánajárással – a kínai történelem újabb icipici szegletébe nyertem bepillantást. Miután pedig semmit nem tudtam e korról sem – fura, de valahogy a törikönyvekből ez az égtáj teljesen kimaradt – jelen esetben az sem zavart, hogy esetleg nem épp a tökéletes valóságot láttam.




80%



.

Amerika Kapitány - A tél katonája

Amerika Kapitány - A tél katonája


Jó sokáig tartott, míg újranéztem, valahogy kiestem az utóbbi időben a Marvel Univerzumból - a Kapitány meg sosem volt az első számú kedvencem a csapatból. Megmondom őszintén, a film egyes jelenetein még el is csodálkoztam, annyira elfeledtem az egészet.  Az viszont üdvözítő az egészben, hogy értékelésem jottányit sem változott másfél év óta: a komorabb, "komolyabb" hangvétel a nálam a szórakoztatás rovására ment, számomra egy képregényes, szuperhősös film inkább legyen vicces és látványos, mint egy 70-es évekbeli kémfilm hangulatú. A kevés - nagyon kevés!!! - poén viszont ma is jó volt.

Niwrok írta:

Kezd egyre idétlenebbül kinézni, hogy a Bosszúállók legfeljebb épp csak cameoznak egymás filmjeiben, pedig amekkora összeesküvés és akció itt zajlik, azért csak oda lehetett volna csörögni Starknak, hogy ha éppen ráér, ugyan ugorjon már be ezt-azt leverni.

 Ezt én már nagyon rég mondom...


Viszont van egy dolog, ami nagyon teszik (csak nem tudom leellenőrizni): a BD extrái között van egy kisfilm, amiben arról beszélnek, hogy a Kapitány naplója az elején főbb országonként - piaconként - más fontos információkat tartalmaz. Így az oroszok számára Gagarin szerepel benn, de más a kínai kiadás, a német, a dél-amerikai, stb. Ez brutál jó.  





.

Bosszúállók - Ultron kora

Bosszúállók - Ultron kora


Na. Ebből már többre emlékeztem, viszont itt sem változott semmit a véleményem. Sőt...

Az mindeképp jót tett a mozizásnak, hogy előtte nap a CapAm2 pörgött a lejátszóban, így több figurát legalább tudtam, hova tenni. Miután a múltkor beszéltünk a kövekről, Thor álma is érthetőbb ( nekem ez új volt ) - azt mondjuk nem tudom, honnan tudja, hogy a Galaxis őrzői is találtak egy követ. Mindegy. Ő Thor. A mutánsos jelenetek most is tetszettek, mint ahogy az a sajnos minimális poén is, ami főleg Hulkhoz kötődik.

A pozitívum aztán ennyi. Az eleje egy nagyon cikis (és bizony totál rajzfilmszerű) akció, továbbra is rengeteg dolognak akkor van értelme, ha az ember kívülről fújja az egész univerzumot. Az egész Ultronos dolog egy baromság, ha már a CapAm2-nél az volt a bajom, hogy kár volt bele a kémszál, itt meg kár volt a mesterséges intelligencia behozatala. Túl komoly lett tőle a film - komoly scifinek idióta, képregényfilmnek túl komoly. A védett ház és Sólyomszem családja olyan WTF pillanat volt, Fury meg új félszemfedőt csináltatott, mert előző este elégette a régit és napszemüveget vett. Azt meg most is állítom, hogy jóval kevésbé volt szórakoztató, mint elődje.

S még valami. Ugye itt a Hangya, meg még ki tudja ki. Egyre idiótábban fog kinézni a nagy Univerzum, ahogy mindenki benn lesz majd az egyre bővülő Bosszúállók filmekben, viszont külön mozijaikban basznak egymásnak segíteni. Nekem valahogy legalábbis nem áll ösze a kép, mintha mindegyikük se lát se hall addíg, míg közös fellépésük nincs... - ja, és egyre kevesebb karaktert fogok ismerni.

Kevésbé tetszett, mint fél éve, ráadásul ez a DVD... a hang még csak hagyján, az jó volt, de a kép irtó gáz.
Fuck Disney és ProVideo!


.

R2-D2 írta:

Az mindeképp jót tett a mozizásnak, hogy előtte nap a CapAm2 pörgött a lejátszóban, így több figurát legalább tudtam, hova tenni. Miután a múltkor beszéltünk a kövekről, Thor álma is érthetőbb ( nekem ez új volt ) - azt mondjuk nem tudom, honnan tudja, hogy a Galaxis őrzői is találtak egy követ. Mindegy. Ő Thor. A mutánsos jelenetek most is tetszettek, mint ahogy az a sajnos minimális poén is, ami főleg Hulkhoz kötődik.

S még valami. Ugye itt a Hangya, meg még ki tudja ki. Egyre idiótábban fog kinézni a nagy Univerzum,  ahogy mindenki benn lesz majd az egyre bővülő Bosszúállók filmekben, viszont külön mozijaikban basznak egymásnak segíteni. Nekem valahogy legalábbis nem áll ösze a kép, mintha mindegyikük se lát se hall addíg, míg közös fellépésük nincs... - ja, és egyre kevesebb karaktert fogok ismerni.

Kevésbé tetszett, mint fél éve, ráadásul ez a DVD... a hang még csak hagyján, az jó volt, de a kép irtó gáz.
Fuck Disney és ProVideo!

A Tél katonáját azóta már újranéztem, hogy írtunk róla, nekem még mindig az jön be a legjobban a második "körből", vagy hogy a tökömbe hívják ezt Marvelék. Nagyjából én is így vagyok vele mostanra, ahogy te, az Ultron elég lelombozó volt ahhoz, hogy azt mondjam, azért nem fogok minden egyes vadhajtásra rohanni, mert így aztán mást sem néznék, mint képregényfilmet.

A Polgárháború biztosan érdekel, amiatt lett komorabb az Ultron nevezett szakasza is, mert valahogy elő kellett melegíteni hogy a Kapitány és Stark között lesz egy kis összekülönbözés. Ahogy az Infinity War is jónak ígérkezik, egyszerre remélem kielégíteni a "minden szál összefut" és a "darabokból összeillesztett mágikus bizbasz" típusú kíváncsiságaimat.

És azért majd tudósítok a DC irányvonalról is .
.

.


Liza, a rókatündér




Burleszk. Már megint egy kib@szott burleszk…

Van néhány (ez amúgy már önmagában fejlődés nálam!!!) cím az idei magyar kínálatban, amit mindenképp beterveztem, hogy megnézek, függetlenül attól, mit írnak róla a hivatalos ítészek: a Liza pedig valamiért az első látott képkockáitól kezdve ezen címek között volt. A trailer alapján sok mindenre fel is voltam készülve, így arra is, hogy valami elvont, szürreális magyar művészfilmet látok – viszont arra azért nem gondoltam, hogy ez az egész leginkább a Grand Budapest Hotel című szörnyűséghez fog hasonlítani. Minden írás, ami Wes Anderson nevével hozza kapcsolatba Ujj Mészáros Károly művét, tökéletesen helytálló… egy óriási különbség van kettő között. A Lizát, bizonyos pontjain, bizonyos időszakokban képes voltam élvezni, viszont a játékidő maradék része még mindig vagy az elalvással küszködéssel, vagy a TV szétverésének gondolatával telt el. Mindez pedig egy harmad-egy harmad-egy harmad arányban…

Rég láttam ekkora böszmeséget. Valamikor, egy alternatív 60-as években, egy Csudapest nevű magyar fővárosban Liza (Balsai Mónika), a 30 éves szűzlány, ápolóként dolgozik a minden bizonnyal acélsodronyokkal erősített betegágyban fekvő hajdani japán nagykövet magyar felesége mellett. Szegény néni van vagy másfél mázsa, a gerenda vastagságú bokájánál talán csak az egója nagyobb – Liza nem kis sikerként könyvelheti el, hogy az öregasszony, mielőtt jól lehömbölödik majd az ágyról, elengedi őt 30-ik szülinapot ünnepelni. A lány önfeledten merül bele a jól megérdemelt szabadságába, magára ölti a legújabb függönyét s két pofára habzsolja az életet, meg az éjszakát… ja, bocs. Mégsem. Liza ugyanis szingli, egy Nagy Mekk mellett épp a szerelmet keresi a helyi Mekk Donaldsban… miközben ezzel halálra idegesíti a dagi mami falán lévő képből neonzöld öltönyben életre kelt japán énekes szellemét. Igen, jól olvastátok, a néni falán lóg egy kép, amiből megelevenedik egy hímringyó kinézetű, Ofotért keretes szemüvegű fickó, akit csak Liza lát, s akivel Liza komoly duetteket énekel. Amolyan láthatatlan barát ő, tipikus pszichiátriai melléktermék – egy baja van csak, hogy szerelmes Lizába. Így, amikor szende kislány 30 évesen kezd elkurvulni, mindenkit kinyír, aki szemet vetett Lizára.

És hogy „Hogy kerül a sarokba az a róka?” – copyright by Tankcsapda    – hát úgy, hogy van egy japán könyv, mondjuk a 77 japán népmese, amiből a mi ki Lizánk összerakja, hogy ő lett a Rókatündér, mert az ő környezetében hullanak az emberek, mint a legyek – meg mint a kéményseprők a tetőről. Persze, minden csupa véletlen, minden csupa baleset, viszont a helyi rendőrség figyelmét még így is felkelti az ügy: vélhetően az idilli békés cocialista környezetben egy haláleset is kirívó, nem pedig öt.  Mindenestre van egy helyszínelő bácsi, Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) – hmm, a Zászlós vélhetően vezetéknév, ha nagybetűvel kell írni    –, akin valamiért mégsem fog a zöldzakós japcsi átka, és hisz Liza ártatlanságában. Olyannyira hisz, hogy bele is esik – jó, még sok másik helyre is – meg megjavít neki mindent a lakásban, de valahogy vele a kis gonosz japán táncdalénekes nem bír.    Viszont ő csak egy hősszerelmes, a lány átnéz rajta (néha mintha valóban is átnézne), így a film központi kérdése egy idő után az lesz, hogy a hullákat termelő Liza mikor veszi észre a férfi vonzalmát… mert egy csepp kétség sem lehet róla, hogy észre fogja. Így, ebből a tekintetből akár lehetne ez egy love story is – egy meglehetősen szürreális – amiben talán még kapaszkodókat is lehetne találni…

… de nem az. Hanem egy kibaszott burleszk.    Az idióta történet már az elején megbicsaklott nálam, mikor a zöldkabátos szépfiú kijött a poszterből és duettet énekelt a lánnyal, de aztán az egész mozi nem más, mint esetlen mozgású szereplők jelenetei egymás után. Annyira, de annyira gáz majdnem minden mozzanata, annyira irritált az a sok eszement poénnak gondolt geg, hogy szinte fájt. Jó magyar filmhez kötelezően megint beleerőltettek néhány szexjelenetet (sok dramaturgiai ok nélkül), s mindennek tetejében néha különféle fiktív, képzeletbeli világokba is tévedünk. Ez az elegy, így, ebben a formában nekem nagyon nem jött be: az viszont mindenképp ki kell, emeljem, hogy ez elsősorban az ÉN HIBÁM. ÉN választottam rossz néznivalót, ÉN vagyok az, akinek ez az egész stílus baromira nem jön be, ezúttal ÉN lőttem mellé – alaposan. Biztosan vannak olyanok, akiknek ez a bohóckodás szimpatikus tud lenni, biztosan vannak olyanok (elég jó kritikákat kapott), akik fel tudják dolgozni a japán szellem és Liza románcát, nekem viszont ez egyszerűen sokk volt. Nagyon kevésszer görbült mosolyra a szám, sokszor inkább csak bámultam ki a fejemből, hogy mi a f@asz van, meg hogy az adott jelenet épp hogy illik bele a képbe… ezek tükrében viszont még inkább meglepő, hogy végig bírtam nézni.

Az egyik, talán legfontosabb pozitívum (részemről), hogy gyakorlatilag az egész színészgárda ismeretlen volt számomra, Reviczkyt, Molnár Piroskát, és Szabó Győzőt leszámítva mindenki friss, új arc volt. Ezzel viszont sikerült egy másik dimenzióba emelni a mozit, nem kellett az unalomig foglalkoztatott magyar színészek arcát bámulnom – ezáltal kicsit olyan is volt az egész, mintha nem is magyar mozit néznék. Hanem tényleg egy Wes Anderson filmet, két hazai színész szereplésével…      A másik, ami kimondottan bejött, az az alternatív cocialista világ felskiccelése: tök jó volt az a nihill, az a békés 60-as évek megidézése, tök jó volt, hogy úgy hasonlított a múltra, hogy az akár ilyen is lehetett volna. Simán bejött a Mekk Donalds, meg a többi ökörség, egyszerre volt egy szatíra a múltunkról, ugyanakkor egy izgalmas párhuzamos világ lehetősége. Aztán – némileg meglepő módon – bejöttek a Liza álomvilágában (spoiler nélkül inkább így fogalmazok) tett utazás, ez a japán vízió, a cseresznyefákkal megtámogatott látvány, a kimonós séta a maga abnormalitásában sokkal kevésbé volt szürreális, mint azt esetleg vártam volna. Talán mert az előzetesben is láttam ezeket a képeket, egyáltalán nem akasztottak ki – no meg nem elhanyagolható szempont, hogy az Angry Birds Seasons egyik fejezete pont ilyen japános dizájnnal rendelkezik    – azt meg szeretem, ugyebár. A színészek az idióta szerepeikhez képest tök jók voltak, még a legnagyobb baromságot, a neonzöld énekest játszó srác, a dán származású David Sakurai (multikulti,   ) is tetszett, ráadásul már majdnem szégyelltem magam, hogy az általa énekelt dal(ok) is bejöttek. Pedig nem egy metal zene volt…      

Az alapgondolat ezzel a fiktív világgal működik, a film eleje azért érdekes, mert amíg nem tudjuk, hova tartunk, izgalmas az egész, a vége meg azért, hogy kíváncsiak vagyunk, ebből mi lesz – viszont a közepe majdnem olyan fájdalmas, mind a Grand Budapest Hotel   . Úgy néz ki, borzasztóan nem az én stílusom ez az egész, az egyetlen „burleszkszerű” film, ami maradéktalanul tetszett, az még az Egészséges erotika a 80-as évekből. Ott viszont a rengeteg szállóigévé vált duma, meg a visszafelé felvett képsorok örök élmény biztosítottak – a Liza ezzel szemben csupán egy érdekes, de számomra mégiscsak érdektelen kísérlet. Annak viszont örülök, hogy ezt elkészíthették (és elkészíthették), mint ahogy annak is, hogy megtalálta a közönségét. Viszont ha ezen túl bárhol Wes Anderson nevét olvasom viszonyítási alapnak, inkább elmegyek cseresznyevirágot szedni.  




60%




.

R2-D2 írta:

Liza, a rókatündér

Van néhány (ez amúgy már önmagában fejlődés nálam!!!) cím az idei magyar kínálatban, amit mindenképp beterveztem, hogy megnézek, függetlenül attól, mit írnak róla a hivatalos ítészek: a Liza pedig valamiért az első látott képkockáitól kezdve ezen címek között volt. A trailer alapján sok mindenre fel is voltam készülve, így arra is, hogy valami elvont, szürreális magyar művészfilmet látok – viszont arra azért nem gondoltam, hogy ez az egész leginkább a Grand Budapest Hotel című szörnyűséghez fog hasonlítani.

Az alapgondolat ezzel a fiktív világgal működik, a film eleje azért érdekes, mert amíg nem tudjuk, hova tartunk, izgalmas az egész, a vége meg azért, hogy kíváncsiak vagyunk, ebből mi lesz – viszont a közepe majdnem olyan fájdalmas, mind a Grand Budapest Hotel   . Úgy néz ki, borzasztóan nem az én stílusom ez az egész, az egyetlen „burleszkszerű” film, ami maradéktalanul tetszett, az még az Egészséges erotika a 80-as évekből. Ott viszont a rengeteg szállóigévé vált duma, meg a visszafelé felvett képsorok örök élmény biztosítottak – a Liza ezzel szemben csupán egy érdekes, de számomra mégiscsak érdektelen kísérlet. Annak viszont örülök, hogy ezt elkészíthették (és elkészíthették), mint ahogy annak is, hogy megtalálta a közönségét. Viszont ha ezen túl bárhol Wes Anderson nevét olvasom viszonyítási alapnak, inkább elmegyek cseresznyevirágot szedni.  

60%

Ahhoz képest elég sok, amit vártam .           az írásért, és még külön         a fejlődésért .

Bár nem ilyen sarkosan, de nagyjából én is így láttam a Lizát. A legjobban nekem is az alternatív Budapest jött be, amiről az egyik ismerősöm azt mondta, kb. ilyen lehetett volna a 60-as évek, ha az amerikaiak "szabadítanak fel" minket '45-ben, és nem a szovjetek .
.

.



Az éhezők viadala: A kiválasztott – befejező rész




Na. Megnyugodtam. Katniss a végére csak eljutott a Kapitóliumba, bármennyire is próbálták az előző részben ezt halogatni: a Poszáta nagy nehezen mégiscsak elvállalta a csapatkapitány szerepét, élére állt egy forradalomnak – aminek igazándiból ki sem kellet volna robbannia, ha csak simán a filmek történéseit vesszük számításba. De hát a forradalmak ugyebár nem válogatnak, a diktatúráknak meg ugyebár az a sorsuk, hogy jobb esetben demokrácia köszöntsön be utánuk – rosszabb esetben meg ugyanaz, csak más néven. És más vezetővel…

Haragszom a Kiválasztott II-re. Az még csak hagyján, hogy gyakorlatilag minden fontosabb eseménye kiszámítható és kitalálható, de hogy mindezt majdnem olyan dögunalmasan tálalja, mint az első felvonása, az bosszantott. Annyira jó kis mozi lehetett volna ez, millió fontos tanulsággal, hiteles, megdöbbentő és komoly drámai veszteségekkel (ami van, arra meg meglehetősen semmitmondóan hideg a reakció), igazi érzelmi csúcspontokkal (ez lehetne, ha picit jobban fel lenne vezetve), esetleg könnyfakasztó végjátékkal – helyette megint egy hülye picsa útkeresését és hisztijét láttam két órán keresztül. Három epizód után sem tudja, mit tegyen, legyen-e vezető, vagy nem, három epizód után sem tudott dönteni a gyerekkori szerelme és az életére törő srác között. Jó, én nem nőből vagyok, de én pont fordítva csináltam volna mindent. Mindezek mellett pedig a Kiválasztott II-nek sikerült ugyanazt megcsinálni, mint mondjuk a Futótűznek az első epizóddal: tulajdonképp eladta még egyszer ugyanazt a történetet, amit már egyszer láttunk. Sőt, mindezek tetejébe még egy Viadalt is bele próbálnak erőltetni a sztoriba, aminek képein már a trailerek alatt is húztam a szám – értem én, hogy a sorozat címe Éhezők (D1, D2, D3???) Viadala, no de már a Futótűzben is meglehetősen izzadtságszagú volt a 75-ik viadal, itt meg ezekkel a podokkal… ehhhh…  

Katniss épp lábadozik (megint). Lábadozik abból a pszichés és fizikai megterhelésből, amit az eltérített Peeta okozott neki, ráadásul még ennyi szenvedés árán is él benn a szerelem a fiú iránt.  Na persze.    Aztán a változatosság kedvéért Katniss propagandafilmet forgat (megint), lelkesíteni próbálva ezzel a 13 körzet lakóit a csúnya gonosz bácsi, Hó elnök ellen. Ehhez Katniss és a TV stáb – aminek léte önmagában egy mérhetetlen idiótaság, még ha bírom is Natalie Dornant, akkor is – ellátogat egy másik körzetbe (megint), ezúttal a kettesbe, ahol a lány majdnem mártír lesz. És itt álljunk meg egy pillanatra. Nem tudom, van-e a földön olyan halandó, aki elhitte, hogy akkor, az, ott tényleg megtörténik, de szerintem kimondottan béna lett ott az a szcéna: a mozi harmadánál járunk, dramaturgiai szerepe csak az újszülöttek számára lehetséges, viszont maga az esemény megint csak rengeteg bosszantó kérdőjelet eredményez. Cinna? Hát persze. Úgy, hogy pont Katniss ne tudna róla…    

Aztán az idiótaságoknak továbbra sincs vége. Miután az előző epizódban már kimérgelődtem magam a D13 óriási és titkos ( ) mivoltán, így azzal már nem is foglalkozom, épp elég a Poszáta magánakciója.   . Olyan volt, mint mikor Obi-wan ment a Mustafarra Anakin után, csak azt még jobban elhittem, hogy nem veszi észre senki, azokban a zűrzavaros időkben. Itt meg? Ja, ha már elment, maradjon… a háborús tudósító csapat a néhány katonával még nagyjából rendben is van, viszont ahhoz képest, hogy ők már a harcok után járnak, sehol előttük nem volt más csapat. Már csak azért sem, mert minden pod működött. S akkor a Viadal’76… először még tetszett is az ötlet, hogy Hó elnök telerakta aknákkal a D1-et, de aztán mikor azok működésbe léptek, már nem tudtam felhőtlenül örülni. Ha azt még nem is nézem, mikor, hogyan tudta az egész Kapitóliumot felszerelni csapdákkal (végül is, lehet) – amúgy az egész teljesen olyan volt, mint mondjuk a Kocka –, meg azt sem, hogy hát pont szereztek egy podmétert    , viszont harmadszorra már bosszantottak azok a képsorok, hogy főhőseink mindig pont egy lépéssel voltak az olajáradat, vagy a robbanó aljzatbeton előtt. A 80-as évek akciófilmjei ugrottak be, mikor csak nem akar odaérni az a vonat, míg el nem ugrik előle a főszereplő… ráadásul a Kapitólium kamerái is meglehetősen szelektíven veszik a behatolókat: legjobb példa erre pont az olajcsapda utáni snitt. Hát nem kellett volna előtte megnézni azt a kib@szott felvételt valakinek és utána a jó házat szétlőni?? Egyébként is: onnantól, hogy a Hunger Games az első két rész játékai után átvált egy disztópikus, forradalmi tini war moziba, teljesen életidegen volt újból Viadalt rendezni a nyílt utcán. Meg alatta. Mutánsokkal… anyám. Azok, ilyen mennyiségben hol voltak eddig? Keltetőben??    

Azt mondjuk el kell ismernem, hogy legalább amíg ezek az események zajlottak, többé-kevésbé pörgős volt a film, viszont majdnem az összes, pihentetésnek szánt megálló kimondottan kínosra sikeredett. Mindenekelőtt a két fiú beszélgetése, amit ugyebár Katniss kihallgat – majd visszaalszik. Tényleg, lányok, ez így megy? Nulla reakcióval?    Amúgy is: Peeta egész szerepe és változása iszonyat elnagyolt, a srác úgy alakulgat épp, ahogy azt a forgatókönyv meg a lány megkívánja. S ha már lány: hogy lehet egy ilyen naív picsa egy forradalom vezetője? Nem azt mondom, hogy vérengző vadállat legyen, no de pacifisták még sosem nyertek háborút… az egész annyira young adult, annyira gyerekes, hogy bosszantó. Vagy csak én vagyok roppant mód cinikus és pesszimista? Kész csoda, hogy a fináléban Katniss elvállalta a kivégzést, és kész csoda, hogy azt tette, amit. Mármint az ő szempontjából kész csoda: sajnos rutinos nézőként már a kapunál érezni lehet, hogy valami nem stimmel, de ugyanúgy tudni lehet, Katniss végén mit választ. Azt meg, hogy Érme gyakorlatilag egyenlő a Hóval, én már az előző részből is összeraktam…  

Most könnyen lehet azt mondani az írásomra, hogy amiket a történet hibáinak felhozok, azok nem a film hátrányai, hanem a könyvé… s ez így is van. Ugyanakkor miután a világ nagyobbik része úgy látja a filmeket, hogy nincs viszonyítási alapja, a TÖRTÉNET egyedül a filmen keresztül jön át. Nekem a film (forgatókönyv) jelenti az élményt, s ha már képesek voltak Effiet beleírni a sztoriba, igazán végrehajthattak volna icipici módosításokat, hogy a drámai él, esetleg a társadalmi mondanivaló dominánsabb legyen. A ritmusról, az A király visszatért majmoló zárás(ok)ról, a klisé megoldásokról ne is beszéljünk… ez így a végére minden varázsát képes volt elveszteni, ami új és izgalmas volt az elsőben, az mind eltűnt, helyette megint lett egy tini love story.    Csak most a csomagolás más: számomra ez az egész nem sokban különbözik a sokak által szidott Alkonyat sorozattól. Az igazság az, hogy én abban is találtam kapaszkodót (mutánsok), mint ahogy végül is ebben is: itt maga a sci-fi, a disztópia, a remek színészgárda, a kegyetlen jó és hangulatos helyszínek, látvány mégiscsak elvitt a végéig. Apropó színészek. Kimondottan örültem a Trónok harca Brienne-jének (no meg az EP VII Plasma kapitányának), Gwendoline Christie-nek, a Battlestar Galactica Cain admirálisának, Michelle Forbesnak. Sőt, tavaly még fel sem tűnt, de itt van a Kártyavár Remyje, Mahershala Ali is – mindig bírom, ha máshol megismert kedvencek tűnnek fel egy új szerepben. Johannát viszont nem ismertem fel kopaszon, pedig bírtam a csajt…

Ha összegeznem kellene, inkább a csalódás hangján kéne megnyilvánulnom: a Kiválasztott II messze nem hozta azt, amit vártam tőle. A korábbi mozikkal szemben a kettévágott finálé a végére sem pörgött fel, az egész majdnem olyan latymatag volt, mint elődje: a futkosás a csapdák elől, meg az a néhány tömegjelenet is csak nagyjából volt ingerküszöb felett. Ugyanakkor még így is egy szórakoztató darab lett, csupán sajnálom a lehetőséget, hogy a komolyság helyett maradt dedó szinten, de talán én vártam tőle túl sokat… mindegy, másodjára biztosan jobban fog tetszeni. Legalább a látványra, a színészgárdára meg a hangulatra nem lehet panasz, a történet idiótaságait viszont nem tudom feledni… hol van már a kutya az első viadalról… meg hol van a Katniss csodálatos dala...





75%




„Eljött a hihetetlen befejezés”– el, bazzeg, el…    





.

.




Anarchie/Cymbeline




„Eine Mischung aus Sons of Anarchy und Game of Thrones” , azaz a Kemény motorosok és a Trónok harca keveredése – áll a német DVD borítóján… ez volt, ami elcsábított, e két címnek (és az állítólagos mixüknek)  van akkora hatása rám, hogy képes volt önmagában rávenni, hogy megint mindenféle felirat nélkül, németül belevágjak ebbe a kalandba.  Látva a borítót, az azon felsorolt színészek neveit, arra gondoltam annyira csak nem lehet rossz, hiába az imdb 3.9-es értékelése, nekem ezt látnom kell. Egy jó kis motoros bandaháborús, családi drámát – az év eleje óta tulajdonképp kényszeredetten keresem is a SoA pótlását – amiben valamilyen klub és környezetének konfliktusába csöppenek, s esetleg menet közben elvesztek néhány kulcsszereplőt is.

Nos, qrvára nem ezt kaptam. Nem voltam felkészült, így nem is tudtam róla, hogy ez egy francos Shakespeare feldolgozás – én meg nem ismerem az ő műveit: ha ezt tudom, kicsit máshogy is ülök le elé, s talán mások az elvárásaim is. Lehet, minősít (leszarom), de soha nem érdekelt sem ő, sem a többi nagyra becsült korai költő, író, művész: az egész klasszikus irodalmat egy végtelenül szubjektív értékelésű, erőltetett kultúrterrornak tartottam, s tartom most is. Itt most nem igazán akarok belemenni, mekkora szerepe is van a mai ifjúság olvasásundorában a sok idióta kötelező olvasmánynak, meg a túllihegett irodalomtanításnak, mert nem ez az írás témája, de minimum fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. Ahogy Shakespeare-rel szemben is: ismert műveit ugyan nem utálom, de nem is kedvelem különösebben. Egyébként a német forgalmazó is nagy fasz, mert Anarchie címmel jelentette meg a filmet, sokáig nem is találtam sehol, mert az eredeti címe megtartotta az angol költő művének címét… a Cymbeline-t.

Cymbeline (Ed Harris) egy drogbanda vezére. A bőrdzsekije alapján motoros bandavezér, de motorozni egy percet nem látjuk, a nyitóképen épp egy raktár ajtaját készül kirúgni, hogy gépfegyverrel a kezében az utolsó véres leszámoláshoz lépjen ki a szabadba. Azt majd csak később tudjuk meg, hogy e leszámolás tulajdonképp a helyi rendőrséggel zajlik, akik tulajdonképp a konkurens bűnbanda a városban: védelmi pénz, drog, stb. a bevételi forrásuk – már a jól megérdemelt szolgálati díjon felül persze. Így önmagában elég komikus, hogy a két bandát tulajdonképp csak az egyenruha különbözteti meg, nem is működik mindig, de az elején ezt még nem tudjuk. Sőt, még azt sem tudjuk, Cymbeline kire fog lőni, ugyanis visszaugrunk az időben kb. egy hetet, amikor is a főnök lánya, Imogen (Dakota Johnson) biciklivel    érkezik egy randira, a főnök pártfogolt fiával, Posthumussal (Penn Badgley), aki mellesleg meg egy gördeszkán jár.  A baj csak az, hogy jön apu, akinek nagyon nem tetszik a kapcsolat és szétválasztja a fiatalokat (Imogen marad a színen, Posthumus balra el). A Cymbeline család amúgy érdekes, mert második feleség, a Királynő (Milla Jovovich) feltett szándéka, hogy összehozza a kissé elmebeteg fiát, Clotent (Anton „Chekov” Yelchin) és mostohalányát, Imogent – aki amúgy titokban már Posthumus férje – ráadásul csak úgy mellékesen mérgezi a bandavezért. No, kb. ez a családi alaphelyzet, ez tényleg olyan "sekszpíres", aztán miután Posthumust eltiltották a feleségétől (hogy miért nem mondják meg, hogy már házasok, ez nem derül ki), találkozik egy Iachimo nevű faszival (Ethan Hawke), aki fogad vele, hogy el tudja csábítani szerető kedvesét. A fiú persze állja a fogadást, a faszi meg aljas módon bizonyítékot is hamisít a dologról. Itt nekem amúgy rögtön beugrott az Egymás szemében fináléja, ott volt Betli ennyire aljasan manipulatív…

Aztán végül is minden baj forrása ez a faszi és tette. A két szerelmes összeveszik, sőt, egyik ki is akarja nyíratni a másikat, aki aztán álruhában világgá megy. No persze, mivel véletlenek mégsincsenek, találkozik olyan egyénekkel, akik maguk is kötődnek valahogy ehhez az Addams Familyhez, akik aztán maguk is részt vesznek abban a bizonyos leszámolásban a mozi utolsó harmadában… mert az gondolom, nem titok, hogy elérünk újból a nyitóképig, csak most majd tudjuk számolni is a halottakat utána. A fináléra azért tisztességesen helyére kerülnek a dolgok, van néhány veszteség is, meg némi happy end is – a baj csak az, hogy ezek közül totálisan mindegy, kivel történik előbbi, s kivel utóbbi… én ennyire lélektelen filmet rég láttam. Egyszerűen a másfél óra alatt az égvilágon senki nem szolgált rá arra, hogy tettei alapján bármiféle – akár pozitív, akár negatív – kötődést kialakítsak irányában, a figurák olyan szinten egydimenziósak, ráadásul olyan keveset szerepelnek, hogy ez már csak azért is képtelenség. A legjobb talán még a bűvészinast játszó Iachimo, talán a lány, Imogent, no meg az utálnivaló Cloten. De a többi… nulla. Hatalmas nulla.

Szerintem egyszerűen ezt a színpadi alapanyagot nem kellett volna filmre vinni, nem elég erős hozz, és önmagában ezt az alapanyagot nem is kellett volna ebbe a korba adaptálni. Egyszerűen ennek a „sekszpíri” közegnek nem áll jól ez a motoros, leszámolós, lövöldözős, drogos világ: a történeten, az alaphelyzeten, és bár a kapcsolati hálón kétségtelenül érezni azt a bizonyos korai irodalmi ízt – állítólag még szöveghű is a duma egy része –, de valahogy ez a felskiccelt családi dráma nem illik e korba (egy halk megjegyzés: ahogy Ed Harrisnak sem áll jól a motoros bandavezér szerep). Valahogy az egész film hemzseg az üresjáratoktól, a képeknek nincs meg az a funkciója, ami a színházban a színpadi kép átrendezése közti űrt kitöltené. A figurák motivációi is hiányoznak, egy normálisan megírt forgatókönyv minimum némi flashbackkel szépen kiegészítené, árnyalná a jellemeket, de itt túlságosan is ragaszkodtak az irodalmi alapanyaghoz. Ami egyébként alapból nem lehet annyira jó, mert a „nagyok” mellett erről nem is hallottam… Néhány történeti szál abszolút nincs kibontva, néhány esemény komikusan idióta, már-már burleszkes ez is (a levágott nyakú fiú esete). Az nyilvánvaló, hogy mire akar hasonlítani, egyszerre akarja megidézni a SoA világát, egyfajta tarantinos beütéssel és kombinálni a sekszpíri tragédiával, elveszett fiúkkal, árulással, méreggel – csak az a baj, hogy önmagában egy zűrös család ehhez nem elég. A GoT családjaival, drámáival meg tök fölösleges párhuzamot vonni, Martinhoz képest Shakespeare kutya f@asza, viszont egy SoA talán lehetett volna. No de motorok meg motorozás nélkül???

Úgyhogy hiába valóban első osztályú színészgárda, hiába a biztosan magasztos irodalmi alapanyag, ez egy átlag alatti produkció lett. Unalmas, érdektelen, jellegtelen, lapos alkotás. A becsapós marketing (szöveg+borító) engem megtévesztett, kényszerből végig is néztem, de ha nem haragszotok, ezt nem fordítom le. Meg hát… nem is német.





50%




.

R2-D2 írta:

Anarchie/Cymbeline

„Eine Mischung aus Sons of Anarchy und Game of Thrones” , azaz a Kemény motorosok és a Trónok harca keveredése – áll a német DVD borítóján… ez volt, ami elcsábított, e két címnek (és az állítólagos mixüknek)  van akkora hatása rám, hogy képes volt önmagában rávenni, hogy megint mindenféle felirat nélkül, németül belevágjak ebbe a kalandba.  Látva a borítót, az azon felsorolt színészek neveit, arra gondoltam annyira csak nem lehet rossz, hiába az imdb 3.9-es értékelése, nekem ezt látnom kell. Egy jó kis motoros bandaháborús, családi drámát – az év eleje óta tulajdonképp kényszeredetten keresem is a SoA pótlását – amiben valamilyen klub és környezetének konfliktusába csöppenek, s esetleg menet közben elvesztek néhány kulcsszereplőt is.

Úgyhogy hiába valóban első osztályú színészgárda, hiába a biztosan magasztos irodalmi alapanyag, ez egy átlag alatti produkció lett. Unalmas, érdektelen, jellegtelen, lapos alkotás. A becsapós marketing (szöveg+borító) engem megtévesztett, kényszerből végig is néztem, de ha nem haragszotok, ezt nem fordítom le. Meg hát… nem is német.

50%

Öööööö    ... Na jóóóó    ...

A SoA esetében sokszor hallottam, hogy egy shakespeare-i királydráma hangulatát idézi meg, gondolom, ott ez meg a motorosbanda volt a hivatkozás, a GoT meg a családi viszálykodás, a hatalmi harcok miatt lehetett mézesmadzag.

Megnéztem az előzetesét. Nem hiszem, hogy fájni fog, ha kihagyom .
.

Niwrok írta:

Anarchie/Cymbeline

Öööööö    ... Na jóóóó    ...

A SoA esetében sokszor hallottam, hogy egy shakespeare-i királydráma hangulatát idézi meg, gondolom, ott ez meg a motorosbanda volt a hivatkozás, a GoT meg a családi viszálykodás, a hatalmi harcok miatt lehetett mézesmadzag.

Megnéztem az előzetesét. Nem hiszem, hogy fájni fog, ha kihagyom .
.

Erre most nem beszéllek rá.

.



Utolsó műszak / Last shift




Képzeljétek el, ha a 13-ik rendőrőrsön csupán egy darab fiatal rendőrlány marad szolgálatban, aki pont apja halálának évfordulóján kezdi pályafutását, feladata pedig a Manson szekta tagjainak őrzése… egészen pontosan a Manson szekta szellemeinek őrzése. Csoda lenne, ha a lány megbolondulna???

Az igazság az, hogy soha nem kerültem volna kapcsolatba ezzel a filmmel, ha nincs Tadam kolléga nyúlfarknyi ajánlója a másik fórumban. A mai kínálatban egyszerűen képtelenség mindig, mindent követni, épp elég az, ha a média nagy ritkán felkap valami horrort – amik nagy része aztán meg messze elmarad az elvárásoktól. Az ilyeneket meg, mint ez a Last shift, még azt sem tudom, hol keressem – az imdb-t nem szoktam ilyenekért túrni, mert ha még ki is dob valamit, rendszeresen nem egyezik az én értékelésem az ott találhatóval: ez a mozi is sokkal jobb, mint az az 5.7-es pontszám, ami a mai napon épp látható rajta. Biza’, rég láttam ennyire parás hangulatú filmet, aminek majd az összes 90 perce feszült izgalomban telik: vagy azt várod, mikor, mi fog történni, állandóan a hátteret figyeled, nehogy megijesszenek, vagy pedig ha meg történt valami, alig várod, mikor lesz vége. Az egész egy nagyszerűen fényképezett, minimál költségvetésű, tulajdonképp egyszereplős horror, ami akár tökéletes is lehetne – ha icipicit átgondoltabb és logikusabb lett volna maga a közlendő, a faék egyszerűségű történet. De a legvége még így is ütött…

Loren rendőrtiszt (Julianna Harkavy) egy rookie, egy kezdő, akinek első műszakjában egy kiürített rendőrségi épületet kell őriznie. Induláskor még sok fontos dolgot nem tudunk, sem Loren múltjáról, sem motivációjáról – sem pedig a kihalt ingatlanról. Az első meglepő jelenet aztán hamar elérkezik, egy zavarodott, falhoz vágott rendőrtiszt személyében – aki aztán mintha mi sem történt volna, bájosan útba igazítja, és magára hagyja Lorent. Mert ugyan mi is történhetne egy bezárt, üres rendőrőrsön, egy felfegyverzett nővel? Mondjuk az, hogy pár óra múlva az épületben megjelenik egy cipő nélküli hajléktalan, aki épp összehugyozza az amúgy kiürítésre szánt objektumot ( , ha még csak ez lenne a legnagyobb anyagcsere probléma), akit aztán Loren kénytelen kivágni a házból. Hogy aztán a faszi pár óra múlva már ismét házon belül legyen, egy polc tetején, ahonnan meg muszáj fogdába zárni. Egyébként önmagában a faszinak a feltűnése, kinézte, léte elég jó és parás, de mindez eltörpül amellett, amit Lorennek egyre intenzívebben át kell élnie: a házban ugyanis egyre furább zajok és poltergeist jelenségek tűnnek föl, Lorent rendszeresen hívogatja egy csapdába esett nő telefonon, aztán pedig a lány egyre vadabb dolgokat lát – és tapasztal meg. A Last shift tulajdonképp egy újragondolt kísértetházas történet, annak minden klisés kellékével együtt, a házban ragadt szellemek egy idő után őrületbe kergetik az amúgy szimpatikus rendőrlányt, aki aztán (a nézővel együtt) már maga sem tudja, mi a képzelet és mi a valóság. Egyébként a legfontosabb kritikai észrevétel majd pont ebben a témában merült föl bennem, de erre még visszatérek.

Előtte inkább hadd áradozzak a moziról. Kérem, az utóbbi időben én nem láttam ennyire eltalált hangulatú filmet. Egyszerűen minden snitt működik, ahogy Loren a kihalt folyosókon mászkál, annak már amúgy is kellően feszült hangulata van, de aztán mikor (néha nem is oly hirtelen) mögötte feltűnik valami, a szar is belémfagyott. A rendező zseniálisan játszik a kamerával, ez a körbefordulós dolog már a Paranormal Activity ventillátorára szerelt kamera esetében is működött: soha nem tudhatod, a következő képen mi fog várni, sosem tudhatod, mi fog megrémiszteni. Egyébként – annak ellenére, hogy természetesen jócskán van benn – ezzel némileg háttérbe szorulnak az ún. jump scare elemek is, hisz a rutinos horror néző ugyanúgy figyeli a szereplő környezetét is, mint magát a karaktert, várva a hirtelen felbukkanó elemet. Viszont… a forgó kameránál ez ugyebár lehetetlen. Nagyon hatásos és nagyon feszült hangulatot lehet ezzel csinálni. Még két másik ilyen technika van, ami említésre méltó, az egyik ugyebár a sötétben felvillanó háttér, az abban megbúvó szörnyűségek láttatása – valahol ez is kivédhetetlen, ijesztés szempontjából, a másik meg… nos, arra már nem vagyok annyira büszke, az elemlámpás stílus. Mikor a lámpa fénye vetül valami szörnyűségre: ez sajnos többé-kevésbé kiszámítható (itt amúgy még ezen is tudtak csavarni egy picit). A lényeg az, hogy valahogy ebben a B kategóriásnak titulált filmben sikerült mindezeket úgy ötvözni a kihalt épülettel, hogy az elejétől a végéig izgalmas, félelmetes filmet kapjunk: amiben ugyan van némi üresjárat, mikor Loren megpihen a recepción, de miután nem hagyja el az épületet, a hangulat akkor is megmarad.

Ehhez szorosan kapcsolódik még valami, ami nekem súlyos százalékokat jelentett az értékelésnél: a térhatás. Minden rosszindulat nélkül kicsit sajnálom azokat, akiknek nem áll módjában ezt a filmet rendszeren nézni, a rengeteg távoli zörej, a film zenéje és hanghatásai rengeteget hozzátesznek az amúgy is komor hangulathoz. Zseniálisak voltak a szoba különböző sarkaiból megszólaló effektek, amikre már önmagában összerándul és rettegni kezd az ember, különösen éjszaka, egyedül. Már több alkalommal megjegyeztem, hogy egy közepesnél picit jobb horrort a hang az egekbe tud emelni – itt sem volt másképp. Az A fekete ruhás nő és a Tükrök óta nem láttam ilyen jó bolyongást egy kihalt házban, illetve nem láttam ennyire jól felépített ötletet, az épület különleges jelenségeinek magyarázatára. Ahogy telik az éjjel, ahogy Lorennel együtt fedezzük fel a múltat, ahogy derül ki, miért épp ő, és itt és most, úgy lesz egyre jobb és érthetőbb az egész, úgy tűnik el egyre jobban a valóság és a paranoia határa – a finálé meg… ezek tükrében igazi ínyencség. Ugyanakkor…

… ugyanakkor pont ez a sztori, ez a történetvezetés rejti számomra a Last shift legnagyobb hibáját is egyben. Egy idő után ugyanis ez az összemosódás követhetetlenül zavarossá válik, a képzelet (szellemvilág??) és a valóság annyira egybe tud olvadni, hogy nemcsak Loren nem tudja, mi történik, hanem a néző sem. Van ugyanis néhány olyan jelenet, amikor Loren fizikai sérülést szenved el, viszont hacsak nem ő is Tyler Durden, akkor valakinek ezt okozni kellett neki… és én nem tudtam eldönteni, tényleg volt-e ott valaki, vagy nem. Ide tartozik a hajléktalan faszi esete is: az is érdekes, mit keres ő ott, egyáltalán hogy jutott be a zárt épületbe (kétszer!!!), viszont a végén már a létezésében sem voltam teljesen biztos. Néhányszor a WTF mondat is kikívánkozott belőlem a nézés közben, hiába agyalok, nem tudom, miért kellett bele a teleszart WC, az hogy kerül egyáltalán egy kiürített rendőrőrsre, mint ahogy a már említett első jelenetnek a rendőrrel sincs sok értelme. Még talán azzal van a legkisebb bajom, hogy a főszereplő megint csak nem menekül hanyatt-homlok egy ilyen szituból – hisz egyrészt megpróbálja, másrészt meg mégiscsak szolgálatban van. Viszont valahol egy kis jelzőfény nekem kellett volna, mikor mi valóság s mi nem, mert ez így túlságosan kusza és spirituális lett. Egy halálos játék, határok nélkül.

De egy izgalmas, félelmetes játék.




80%




.

R2-D2 írta:

Utolsó műszak / Last shift

Képzeljétek el, ha a 13-ik rendőrőrsön csupán egy darab fiatal rendőrlány marad szolgálatban, aki pont apja halálának évfordulóján kezdi pályafutását, feladata pedig a Manson szekta tagjainak őrzése… egészen pontosan a Manson szekta szellemeinek őrzése. Csoda lenne, ha a lány megbolondulna???

Az igazság az, hogy soha nem kerültem volna kapcsolatba ezzel a filmmel, ha nincs Tadam kolléga nyúlfarknyi ajánlója a másik fórumban. A mai kínálatban egyszerűen képtelenség mindig, mindent követni, épp elég az, ha a média nagy ritkán felkap valami horrort – amik nagy része aztán meg messze elmarad az elvárásoktól. Az ilyeneket meg, mint ez a Last shift, még azt sem tudom, hol keressem – az imdb-t nem szoktam ilyenekért túrni, mert ha még ki is dob valamit, rendszeresen nem egyezik az én értékelésem az ott találhatóval: ez a mozi is sokkal jobb, mint az az 5.7-es pontszám, ami a mai napon épp látható rajta. Biza’, rég láttam ennyire parás hangulatú filmet, aminek majd az összes 90 perce feszült izgalomban telik: vagy azt várod, mikor, mi fog történni, állandóan a hátteret figyeled, nehogy megijesszenek, vagy pedig ha meg történt valami, alig várod, mikor lesz vége. Az egész egy nagyszerűen fényképezett, minimál költségvetésű, tulajdonképp egyszereplős horror, ami akár tökéletes is lehetne – ha icipicit átgondoltabb és logikusabb lett volna maga a közlendő, a faék egyszerűségű történet. De a legvége még így is ütött…

80%

Tadam ajánlója alapján én is leszedtem már, mert a horroros Precinct 13 csábító volt, de a héten kicsit háttérbe szorult.
Természetesen így, hogy hozzátetted a Tükröket és a Fekete ruhás nőt, hogy még te is társítani tudod ezeket a filmeket a Last Shifthez, így kénytelen leszek egy kicsit később "kiterjeszteni az érzékeimet" , és ezt nézni ma este .
.