R2-D2 írásai 2.0

.




Kártyavár S3





„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

Azt feltételezem, hogy ezt az írást csak az olvassa, aki látta már az előző két seasont, így a csak a harmadik évad tekintetében leszek spoliermentes: Francis Underwood, a csúcsra ért, miután sikeresen megbuktatta a korábbi amerikai elnököt, ő lett a világ első embere. Feleségével, Claire-rel beköltöztek a Fehér Házba, arra azonban talán egyikük sem számított, hogy milyen gyötrelmes év vár rájuk. Az elnöki pozíció sokkal stresszesebb, mint gondolták, Frank népszerűsége rohamosan csökken, az általa kitalált Amerika Dolgozik munkahelyteremtő program sem akar igazából beindulni. Elnökként most ő az űzött vad, ő kapja azt, amit eddig ő osztott… ráadásul a nemzetközi helyzetben egy kőkemény ellenfélre talál az orosz elnök személyében. Mindezek mellett csak jön egy hurrikán is, no meg közeleg a demokrata elnök-előválasztás, ahol szépen fejére tudják minden hibáját olvasni… nem csoda, hogy mindezt a kapcsolatuk is megsínyli. Az S3 nagyjából egy év története, Frank Underwood elnökségének első éve, a csőd első éve: csőd az igazgatásban, csőd a személyiségében és csőd a kapcsolatában.

Hoppá! Az első bukkanó! Az egész eddigi koncepció végig a nő és a férfi tökéletes szimbiózisára épül, a mindent felülíró, kegyetlenül racionális szerelmükre. Arra, hogy ketten, együtt bármit képesek elérni, sőt – ahogy azt korábban beszéltük – ami előre vetítette talán azt is, hogy kettejük közül talán Claire a csúcsragadozó, ő lenne az igaz gonosz. Erre mi történik??? Ha nem ismernénk a figurák előtörténetét, el se hinnénk, hogy két gyilkost látunk, két, végletekig erőszakos, törtető és hatalomittas figurát. Súlyosan önmaga alatt van mindkét főszereplőnk, Frank esetében még némi fellángolás ugyan tapasztalható, de Claire… nos, Claire pálfordulásra nincs magyarázat. Tök úgy néz ki az egész, mintha a showrunnerek elfeledtetni szándékoztak mindazt a gonoszságot, amit eddig az Underwood család a világgal és környezetükkel szemben produkált. Sőt, megkockáztatom, soha eddig nem volt sem Frank, sem Claire ennyire szánni való és teszefosza, mint ebben az évadban…

Aztán ugyebár ott van maga a koncepció. Eddig a törtetés, a mindenkin átgázolás volt a sorozat sava-borsa, no de hova lehetne még taposni az USA elnöki pozíciójából??? Valahogy az egész értelmét vesztette (hasonlóan, mint a Homeland a harmadik évad után), ez így nem lett más, mint egy Fehér Házas politikai történet, egy széteső kapcsolat drámája. Ráadásul iszonyat részletesen, gyakran borzasztó unalmasan tálalva: megint az a helyzet, hogy európai szemmel totál idegen az egész előválasztásos kampány, nekem, ez, itt, így vajmi kevés izgalmakat tartogatott. A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk. Mióta van szüksége az Underwood házaspárnak arra, hogy idegent engedjenek saját köreikbe, mit is várt Frank egy hímringyó sztárírótól??? Amúgy a mélypont egyértelműen a kézsimogatós jelenet volt, az majdnem olyan hatásvadász, mint a korábbi triumvirátus.

Az események megint csak össze-vissza történnek (ez mondjuk nem újdonság, ez eddig is így volt). Sokszor totál lineárisak az epizódok, de többnyire megindokolatlan időugrásokkal követik egymást: így viszont megint csak az a helyzet áll elő, hogy a karakterek motivációi lógnak a levegőben, néhány „büntetés” értelmetlenül elmarad, néhány gondolat, ötlet kidolgozatlanul lóg a levegőben. Azzal nem is igazán foglalkozok már, hogy megint szereplők kerülnek ok nélkül parkoló pályára, történetszálak várakoznak félbehagyva – a leginkább végig az zavart, hogy simán mindenki vigyorogva teszi a dolgát, bármekkorát is ártott Francisnek. A szokásos kiszólások, magyarázások, nézői bevonások pedig olyannyira megritkultak, hogy néha már meglepődtem, mikor bedobták őket. Ez már nem az a Kártyavár, amit én megismertem…

DE. Még így is meg lehet találni mindazon kapcsokat, amivel a Kártyavár S3 képernyőhöz láncol – viszont ehhez elengedhetetlenül szükséges valami féle politikai érdeklődés. Valami, ami miatt a néző képes 13 órát a Fehér Házban eltölteni, egy töketlen Frankkel és egy egyre mélyebb depresszióba süllyedő Clairrel. Nálam ez úgy kezdődött, hogy az első epizódban meghallottam az elnök vízióját az Amerika Dolgozik (AmDol) programról… nos, szinte felnevettem: most vagy szeretett kormányunk lopta el az S3 forgatókönyvét, vagy az írók figyeltek fel kishazánkra, de a teljes foglalkoztatottság, a közmunkára kísértetiesen hasonlító munkaerőpiac bevezetése széles vigyort váltott ki belőlem. Kár, hogy csak pár epizódon át volt ez a központi téma – hehe, ők is inkább leálltak vele, mintsem valós megoldást kínáltak volna a munkanélküliség megoldására.

Aztán menet közben több közhelynek tűnő állítás is felsejlett bennem, amivel az S3 nyilvánosan foglakozik. Az egyik ilyen a „megszerezni vagy megtartani nehezebb a hatalmat” illetve a „mindenki a győztes skalpjára vadászik”. Francis Underwood azzal, hogy elnök lett, elérte a célját, de –természetesen – rögtön hivatalba lépése után megindultak a konspirációk eltávolítására. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az az ember, aki eddig abszolút racionális és következetes tetteiről volt híres, kőkemény ellenfele volt mindenkinek, az elnöki hivatal láncaitól béklyóba kötve vergődik a hőn várt pozícióban. Hogy az a jellem, ami idáig juttatta, elég-e a hatalom gyakorlásához, egyáltalán aki képes (elég ügyes és törtető) hatalmat szerezni, az tud-e élni is vele? Vagy az egy teljesen másik műfaj? Ami tehát az évad legnagyobb hibája is – mármint a főszereplő(k) erős jellemváltozás – az egyben egy új perspektívát is kinyitott: mennyire is meg van kötve az amerikai elnök keze, mennyire is nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne. Ez egészen érdekes téma, bár néha nagyvonalúan, de tök hitelesen és életszerűen van bemutatva a pozíció minden rákfenéje. Érdekes volt a kötelező krízisek politikai megoldásai – a 24 akcióival szemben.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Frank Underwood (de főleg Claire) egy olyan homokozóba lépett be játszani, ahol mindenki legalább olyan erős, mint ő. Durva belegondolni, hogy ha ezt a valóságra vonatkoztatjuk – de legalábbis a sorozat valóságára -, akkor a világ vezető politikusainak nagy része mind-mind egy Frank/Claire Underwood: legjobb példa erre Petrov, az orosz elnök (Lars Mikkelsen), de az ENSZ diplomatái, nagykövetei sem igazán lógnak ki a sorból. Üdítő – de sorozatidegen - volt látni, hogy Frank nem egy helyzetből vesztesen jön ki, sőt, az évad végére gyakorlatilag minden összeomlik körülötte. De nem úgy, ahogy ezt esetleg várta volna az ember, ahogy esetleg a sorozat címe ezt sejteti, hanem csupán azért, mert vannak nála erősebb, törtetőbb és gecibb emberek a világon. Ilyen sem volt eddig – egy újabb perspektíva, egy újabb érdekes téma, amiben nyakig lehet merülni. Az évad talán legjobb epizódjai azok, amikben Petrov szerepel (nem kicsit Putyin áthallással), legyen az akár Moszkvában, akár Washingtonban, akár a Jordán-völgyben. S ha már Putyin: kíváncsi vagyok, ezt valaha bemutatják-e az oroszoknál, hisz az egyik részen a Pussy Riot személyesen teszi tiszteletét…

S végül, de ne utolsósorban nagyon alapos betekintést (néha már kissé unalmasat) kaptunk az előválasztásos rendszerből: sosem gondoltam volna, hogy egy párton belül ennyire késhegyre menő küzdelem alakulhat ki egy leendő pozícióért – Frank a női kihívójával  (Elizabeth Marvel), a TV vitával, az egész politikai csatározással a vélhetően valós kulisszák mögé kalauzol el. Az egész borzasztó aktuális, eszméletlenül életszerű – a kis párviadal pedig előrevetíti a következő évad elnökválasztási ceremóniáját. Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.




75%



.

Idézet :

Kártyavár S3

„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk.

Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.

75%

Kimerítő írás, köszi !

Nem tudom hirtelen, hogy miben is lenne majd esetleg igazam, de nagyjából azért írtam az idézett mondatot is, amit itt végigvettél.

Mivel Frank motivációja végig a bosszú volt, és az Walker félreállításával igazából beteljesült, így gyakorlatilag elfogyott a "hajtóereje". Másrészt frakcióvezetőként jól ismerhette a belső viszonyokat, és ezeket könnyen ki is használhatta, a nemzetközi tapasztalata viszont éppen ezért nulla volt. Harmadjára pedig amíg eddig könnyedén megtehette, hogy az érdekeinek megfelelően a háttérből tilitolizzon többezer munkahellyel és szakszervezetekkel, anélkül, hogy a következményeiben különösebben foglalkoznia kellett volna, elnökként minden az ő fejére hullik vissza. Franknak egyszerűen nincs tapasztalata egy ekkora "játszmához", és arra voltam kíváncsi, hogy tehetsége van-e hozzá, vagy nála is belép a Peter-elv (azaz hogy a megelőző teljesítmények alapján kapott/szerzett előléptetések kapcsán az ember óhatatlanul is eljut abba a pozícióba, amelynek az ellátására alkalmatlan ). Ezek szerint igen.

Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Niwrok írta:

Kártyavár S3


Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Ezt picit túlkombinálod... megnyugodhatsz, nem (csak) erről van szó. De majd meglátod.

Idézet :

Valami követ / It Follows

Az e havi VOX újságban egy kétoldalas ajánló keretében egyenesen „Az utóbbi idők legstílusosabb, legfélelmetesebb és egyáltalán: legprímább…” horrorfilmjének titulálták ezt a mozit, ami állítólag annyira újszerű, meg félelmetes meg izgalmas… hogy totál magával ragadott az írás. Leginkább talán a „hideglelősen gyönyörű” szókapcsolat fogott meg, sokáig ízlelgettem e szavakat még utána is. Miután pedig a Valami követ tavalyi film (végigjárták vele a fesztiválokat, hangos sikereket aratva), bíztam benne, hogy nem kell moziban megnézni, mert arra az égvilágon semmi esélyem nem lenne – szerencsére, nem is annyira meglepő módon így is lett.

A hype nagy része badarság. Nem rossz film a Valami követ, egyáltalán nem rossz, de ha egy horroron az ember képes elbóbiskolni, akkor ott van valami bibi. A tényleg érdekes képi világ, fényképezés és a zseniális hangulatfokozó zene mellett azonban nagyjából semmi nincs, ami említésre méltó, még az annyira eredetinek mondott alapötlet sem: gyakorlatilag a A kör egy újragondolt változata, amiben a videokazettát a szex helyettesíti. 16-os karikás módon.   .

75%

Ezt is láttam, de nagyjából csak azt írnám le, amit te. Az alapötlet jó, a látványvilág és egy-két ijesztés (mondjuk a magas fickó első megjelenése) tényleg működik, és lehet találni benne némi érzelmi-filozofikus gondolkodni valót... de borzasztó, hogy mennyire leül a közepén, leginkább amikor kimennek a tengerhez, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is), csak jönnek a kamerával szembe a bamba-néma valamik. Utóbbira most nem voltam fogékony, a riogatásra és a hangulatra viszont igen, úgyhogy...

8/10
.

Niwrok írta:

Valami követ / It Follows

Ezt is láttam...

 Tényleg belehúztál!!

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Tudom, család .

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

Nem, ez a filmbookos kritika lenne . Ahhoz képest te balzsammal simogattad a filmet .

Spoiler:

Azért remélem, nem csak akkor jössz (legközelebb ) ide, ha valami követ ...
.

Niwrok írta:

Nem, ez a filmbookos kritika lenne . Ahhoz képest te balzsammal simogattad a filmet

Köszi. Most olvastam csak, jó. Kb ugyanazokat emelte ki, mint én, csak még inkább szigorúbb. - a szülők hiánya másnak is feltűnt....

Niwrok írta:

Azért remélem, nem csak akkor jössz (legközelebb ) ide, ha valami követ ...

.

Ha ez megnyugtat, AKKOR nem megyek, máshogy alakulnak a dolgok. Viszont nyáron mindenképp, majd jelentkezem.

.



Éberség




„Évente több mint 21 millió embert gyógyítanak altatásban. Többségük mély álomba merül, nem is emlékeznek semmire. Azonban 30 ezer betegnek közülük nincs ilyen szerencséje. Ők képtelenek elaludni. Olyan állapotba kerülnek, amelyet tudatos álomnak neveznek. Teljesen megbénulnak, nem képesek segítségért kiáltani, pedig ébren vannak.”

Clay Beresford (Hayden Christensen) 22 éves multimilliárdos vállalkozó. Ingatlanokkal, munkahelyekkel üzletel, alapvetően egy jó kedélyű, tisztességes, jó szándékú fiatalember… aki hamarosan meghal, ha nem kap új szívet. Ugyanis régóta szívizomsorvadásban szenved, ritka vércsoportja miatt azonban a rengeteg pénze sem segíti előbbre a várólistán. Anyja rajongásig szereti őt, kettejük kapcsolata tipikusan az a helyzet, amikor is anyuci képtelen elengedni fiát … így Clay titokban kénytelen találkozgatni egyik alkalmazottjukkal, Sammel (Jessica Alba) is. A mozi első harmada ennek a mindent elsöprő szerelemnek a felvázolása, felturbózva egy igaz baráttal, a sebész Jackkel (Terrence Howard). Aztán egyik este Clay a kis csipogóján üzenetet kap, hogy van donor, barátja Jack pedig kész végrehajtani rajta a szívátültetést: olyannyira kész, hogy hiába hív Clay anyja egy idősebb, országos hírű másik dokit, Clay kitart a négy műhibaperrel terhelt Jack mellett. Befekszik hát a műtőasztalra…

… és nekem igazából innen kezdődött a film. Jó, az eleje sem rossz, így utólag visszagondolva tele van millió apró jellel, utalással, ami segíthetne eligazodni a dolgokban, de valahogy az egész túlságosan romantikus, megkockáztatom nyálas lett. A pénz, csillogás, sárm sosem vakított el, Calyyel pedig a film ezen szakaszában még nem tudtam azonosulni. No de a műtőasztalon!! Az van, hogy a srác egy a harmincezerből, így az altató nem hat rá: gyakorlatilag mindent hall, amit műtét közben beszélnek a feje felett. Sőt, érzi is magát a műtétet, de miután teste teljesen le van bénulva, reagálni képtelen – pedig ahogy halad előre a történet, ahogy egyre több részlet derül ki Clay közvetlen környezetéről, úgy lenne egyre nagyobb szüksége ordítani. Az asztalon fekve ugyanis egy komoly, őt is érintő összeesküvés fültanúja lesz, viszont cselekedni nem tud.

Zseniális. Kissé elcsépeltnek tűnhet, de amit a mozi második fele produkál, az zseniális. Eszméletlen jól felépített, csavaros thriller, megcifrázva azzal az orvosi vonallal, amit én gyerekkorom óta bírok. Nem olvastam róla, hogy ez Robin Cook adaptáció lenne, de akár annak is simán elmegy… ahogy Clay egyre több mindenre rájön, ahogy ez a filmben vizuálisan meg van jelenítve, ahogy az apró jelek értelmet kapnak, az levett a lábamról. A film nyitó képsora amúgy előremutat, okosan elaltatja néző éberségét, hogy aztán az egészen még egyet csavarva érjen el a fináléhoz – parádés. A kezdeti romantikus maszlagot hátrahagyva (aminek amúgy jelentősége is van) egy feszes, vérbeli thrillerbe váltunk át, hangulatában megidézve az Egyenesen át legjobb pillanatait, a Kóma emberi életet semmibe vevő, ám itt más célból felhasznált összesküvéses vonalával és feszültségével, kombinálva a halálközeli élmény vélt eseményeivel. A film és a forgatókönyv nagyon okosan altatja el a nézőt, nagyon okosan vezeti félre az érzelmeit – hisz ki nem tenné le a voksát a srác saját korosztályát képviselő barát, illetve a szülői aggódással szembenő szerelem mellett??  Sam és Jack figurája így magában hordozza mindazon érzelmi motivációkat, amik miatt az ember fia inkább melléjük áll, mint a túlságosan okoskodó, leendő menyére féltékeny anya, illetve a koros, kissé nagyképű, okoskodó sebészprofesszor mellé.

Aztán miután beüt a krach és a mocskos játék felszínre kerül, amolyan okos krimikhez hasonló módon áll össze a kép: Clay a saját emlékeit felidézve jön rá végzetes árulásra. Nekem nagyon tetszett a más világon eltöltött időszak, a kétségbeesés és tehetetlenég dühe, amit ilyenkor érezhetne az ember fia hasonló szituban. Erőlködés nélkül kerülnek helyére a puzzle-elemek, a mozi ezen szakaszában elhelyezett csavar pedig remekül megáll a lábán. Thrillerileg és érzelmileg is. A díszlet, a háttér a kórházi jelenetekkel hibátlan, a karakterek és a parádés színészgárda pedig minőségi megszólalást biztosít a figurák számára. Sam, az ártatlan szerelmes, Jack, a profi sebész, és Lillith ( , erről a névről mindig az Odaát Lillithje jut eszembe), a mindent feláldozni képes anya sakkjátszmája kiváló szórakozást biztosít a film második felére. Úgy, hogy közben az a bizonyos kocka is fordul egyet. Jó nagyot…  

Egyszerűen nem értem, ez hogy kerülhette el 2008-ban a figyelmemet… mint orvosi thriller már alapban figyelőlistára kellett volna, hogy kerüljön, ráadásul mindhárom főszereplő munkásságát úgy nagyjából követem is (különös teintettel ugyebár a mások által, máshol rengeteget szidott Anakin Skywalkerre). Az sem mentség, hogy a mozibemutató (ebből is) elmaradt, attól még folyamatosan az xpresst böngészve ráakadhattam volna anno – de valahogy a kollégák sem hívták fel rá a figyelmemet. Pedig aztán egészen ötletes és tulajdonképp remekbeszabott thrillertől fosztottam meg magam – eddig. De most gyorsan be is zsákolom, ezt szívesen nézem újra és szívesen ajánlom másnak is. Csupán a kissé elnyújtott love story miatt nem kap több százalékot. De így is:




80%



.

R2-D2 írta:

Éberség

Egyszerűen nem értem, ez hogy kerülhette el 2008-ban a figyelmemet… mint orvosi thriller már alapban figyelőlistára kellett volna, hogy kerüljön, ráadásul mindhárom főszereplő munkásságát úgy nagyjából követem is (különös teintettel ugyebár a mások által, máshol rengeteget szidott Anakin Skywalkerre). Az sem mentség, hogy a mozibemutató (ebből is) elmaradt, attól még folyamatosan az xpresst böngészve ráakadhattam volna anno – de valahogy a kollégák sem hívták fel rá a figyelmemet. Pedig aztán egészen ötletes és tulajdonképp remekbeszabott thrillertől fosztottam meg magam – eddig. De most gyorsan be is zsákolom, ezt szívesen nézem újra és szívesen ajánlom másnak is. Csupán a kissé elnyújtott love story miatt nem kap több százalékot. De így is:

80%

Egyszer még tévében kaptam el ezt a filmet, de azt hiszem, csak valami töredékét, mert a hosszú románcos részre nem emlékszem, csak a műtőasztalra. Tényleg jó kis film volt, ez alapján meg lehet, hogy a körítéssel együtt még jobb lenne. Kedvet csináltál az újranézéshez, aztán majd kiderül, hogy az mire lesz elég .
.

.




Terminátor: Genisys





Arra emlékszem a 80-as évekből, hogy a T1 bemutatója után sokáig magasszárú sportcipőben, ebbe beletűrt farmernadrágban és apám által otthagyott ballonkabátban mászkáltam, Kyle Reese, a jövőből érkezett katona ruhaosztályon összeszedett akkori öltözete a rajongói énem kivetüléseként jó pár hónapon át végig kísérte mindennapjaimat. Abban jártam suliba, buliba, sok helyre, az első Terminátor film a maga forradalmi újdonságaival meghatározó része volt akkori filmes világomnak (a Vasfüggönyön innen, a lényegesen szegényebb kínálat bizony ilyen hatást volt képes kiváltani egy tizenéves srácból). Aztán arra is emlékszem, hogy a T2 idején majdnem leesett az állunk az elképesztő technikai bravúroktól, többek között a T-1000-es modell, akinek pisztolya megakad a börtönajtó rácsban minden idők (akkor) legjobb akciófilmjévé avanzsálta azt, Edward Furlong nevét pedig azóta ismerem. Jött a T3, ami az idióta napszemüvegével, a kissé elbénázott castingjával meglehetős csalódás volt, de a darus autó házakat letaroló látványa, no meg a női terminátor igéző erotikája valahogy képes volt megszerettetni a sorozat legpocsékabb darabját is.

Aztán ugyebár évekig semmi, míg már felnőtt(?) fejjel beültem a Terminátor: Salvationra, ami egy csapásra visszahozta bizodalmamat a franchise iránt: abszolút kedvenc színészemmel, Christian Bale-lel a főszerepben, a motoros jelenettel és annak zenéjével, az utópisztikus jövőképpel teljesen elvarázsolt. Magam részéről imádom azt a filmet, szerencsére nem kell sorrendbe raknom őket, mert nem tudnék választani közülük – mindegyiket más és más miatt szeretm. Ezekből kifolyólag érdeklődéssel vártam az ötödik fejezetet, a Genisys névre keresztelt új epizódot, előtte már egyre mélyebben merültem el a promóban, az előzetesekben… nem kellett volna. Mert a moziban egy idő után én is értetlenül bámultam az egészre, szinte nem is hittem el, hogy profi marketingesek ennyire el tudnak kúrni valami hollywoodi gigaprodukciót, ennyire elbénázott műmájer plakátokat és ennyire spoileres előzetest képesek gyártani.

A helyzet az, hogy – aki még teheti – SENKI NE NÉZZEN előzetest. Most kimondottan irigylem azokat, akik úgy mennek el egy-egy mozira, hogy semmit nem tudnak róla, mert a Terminátor: Genisys esetében óriási előnyben vannak: több ponton is működhet náluk az a meglepetésfaktor, amit nálam sikeresen kiöltek a marketingesek. Legjobb példa a fiam: velem ellentétben ő semmit nem tudott a filmről, meg is lepődött rendesen John Connor karakterén, amikor meg kellett… én meg… én meg csak csóváltam a fejemet, milyen jó kis csavar, amit én ismerek. Az előzetesek annyira ellőnek minden fontos dolgot a filmből, hogy az már bűn, véleményem szerint nagymértékben hozzájárultak a mozi mérsékelt sikeréhez is. Ennek ellenére én még így is remekül szórakoztam rajta, de kellő tudatlansággal tán még jobb lett volna.

Ezekből kifolyólag túl sok mindent (legalább én) nem árulok el a sztoriról. A jövőben indítunk, amikor is John Connor (Jason Clarke) és csapata, élén Kyle Reese-zel (Jai Courtney) épp a végső támadásra készülnek a Skynet ellen. Tervük már majdnem sikerül, ám a gép még az utolsó pillanatban visszaküld egy T-800-as modeltt 1984-be, hogy ölje meg John anyját, Sarah Connort. Igen, ez az a jelenet – pontosabban annak a jelenetnek az előzménye -, amit a T1-ből ismerünk: a pucér Arnold megérkezése a múltba ugyanolyan borzongató élmény volt most is, mint 30 évvel ezelőtt. Természetesen Kyle is utánamegy (most már azt is megtudhatjuk, mindez hogyan történik), azonban legnagyobb meglepetésünkre a múlt nem a régi. Valaki, valamikor belenyúlt az idővonalba és 1984 már nem az, amit főhőseink ismernek: a T:G egy tejesen új történetszálat vesz fel – teszi ezt azonban úgy, hogy maxi illeszkedik a korábban ismerthez. Sőt! Hatalmas tisztelet részemről – egyúttal egy óriási nosztalgiabomba -, hogy próbálják lekövetni a korábbi filmek eseményeit, figuráit: van újból kukásautó, áruház, hajléktalan, áruház, sportcipő… meg vannak punkok is. Igen, az események ugyanúgy történnek, mint anno, azonban egy bizonyos ponton minden megváltozik.

Ennek a változtatásnak aztán az a következménye, hogy Sarah Connor (Emilia Clarke) már nem az a törékeny, védeni való anyuka, akit eddig ismertünk, a T-800-as inkább a T2-ben megismert tulajdonságaival rendelkezik, sőt, itt már a T-1000-es modell is vadászik rájuk. Az ítéletnap azonban vészesen közeleg, a kis csapat célja pedig ismét csak elpusztítani a Skynetet születése előtt (szokás szerint).  Miután pedig egy okos kis csavarral Reese rájön, mi is a Skynet, miből is lesz az, ami végül kirobbantja a harmadik világháborút, a történet egy újabb időugrással a jövőben folytatódik – ahol aztán egy T-3000-es új modell is beszáll a küzdelembe a Skynet oldalán… aztán nagyjából ennyit lehet spoilermentesen – de kedvcsinálóként - írni a filmről. Többet ismerni belőle bűn, így, ennyi információval igazán működőképes az egész. S hogy megint miért is megyek szembe a világgal az értékelésemmel???

Az első és legfontosabb dolog, hogy – ahogy már ez más filmeknél is működött – pl. legutóbb a Haragnál – ha van egy ilyen színészgárda, akinek kivétel nélkül minden tagját bírok, az nálam egy fél siker. Miután jómagam nem nézek Die Hardot, így nekem Jai Courtney elsősorban a Spartacusból ismerős, abból pedig bírom a srácot… ezáltal viszont semmi negatív attitüd nem volt bennem Kyle Reese megformálása tekintetében. Oké, kicsit fura volt, hogy most már a harmadik Kyle Reeset láttam, de Courtney tökéletesnek bizonyult a feladatra. Dany Targaryenről ugye nem kell beszélnünk,  és Jason Clarke-nek is sorolhatnám a jobbnál jobb szerepeit, amikben megszerettem.  De a hab a tortán egyértelműen az idei év eddigi második legjobb filmjének, a Whiplashnak a tanára, J.K. Simmons feltűnése volt: ajándék volt őt néznem, még ha mellékszereplő volt, akkor is. De említhetném még a koreai T-1000-est, Byung-Hun Lee-t is, aki legutóbb épp a RED2-ben játszott bérgyilkost, s akit talán legnehezebben fogadtam be Robert Patric helyére. Mindegy, a lényeg az, hogy adva van egy rakat színész, akit bírok, ebből pedig az következik, hogy a film – legyen az bármilyen – jókora előnnyel indul nálam.

Aztán itt van a másik – talán legfontosabb - dolog, ami viszont személyes utálatom tárgyának tökéletes kifigurázása, kifordítása volt. Nevezetesen az, amiből lett a Skynet, amit maga a Genisys jelent. Minden bizonnyal csak kevesen gondolják úgy, mint én, hogy ez a túlzott digitalizáció, az okostelefon, okosóra, okostévé, ez a minden mindennel összekapcsolás nem vezet jóra, a végtelenül elbutított, lehallgatott és manipulált társadalom a vesztébe rohan, de számomra a T:G igazi sava-borsát pontosan ez a háttérgondolat adja. Az a talán nem túl nyilvánvaló görbe tükör – amit talán sokan fel sem fognak, hogy az -, miszerint az emberek nagy része önként vonul a vágóhídra, kiszolgáltatva magát a technikai fejlődésnek. Ilyesmivel foglakozott igazából a Kingsman is, csak jóval komolytalanabbul: az én maradi, analóg lelkemet kéjesen simogatta az ötlet, hogy a technikai fejlődés lesz az emberi faj sírja. Ezen aspektus viszont jócskán lendített az amúgy is szórakoztató T:G élményen – mert mindamellett, hogy eddig talán ez volt a legviccesebb, legcooloabb Terminátor mozi, van benne egy olyan sötét gondolat is, ami külön megér egy misét.

Szórakoztató… igen. Én tök jól éreztem magam rajta, soha, egy T filmen nem röhögtem ennyit. Remekbeszabott humor kíséri végig a történetet, egy parádés Schwarzeneggerrel, aki talán még sosem volt ennyire jó terminátor. Aki nem fél – amolyan Cyrano módra – saját magát sem kifigurázni, aki viszont kőkeményen és hitelesen hozza a pusztító figurát. A film csordultig van kikacsintásokkal, tisztelgésekkel saját korábbi előzményei, illetve más filmek irányában, sokszor görbült széles mosolyra a szám ezek miatt. Oké, lehet, az ember pont nem egy T mozitól várna filmes gegeket, de becsülöm bennük, hogy meg merték lépni. Mint ahogy az első Bosszúállókat is becsültem ezért: egy pillanatra sem akarja magát túl komolyan venni a Genisys, simán felvállalja azt, amiért készült: a szórakoztatást. Márpedig mindezt úgy sikerül neki megtenni, hogy közben azért rendesen variál az időutazással, van ez jó adag társadalmi mondanivalója, hozza a korábbi Terminátor filmes elvárásokat is – mindezek között pedig remekül egyensúlyozik, remekül gyúrja ezeket egybe.

Negatívum?  Azon kívül, hogy totál elbaltázott az egész bevezető kampánya, nem sok. Az tény, hogy néhány CGI komolytalan, néhány akció már mennyiségileg túlzás (hitelességbe nem nagyon tudok belekötni, mikor is két gép bunyózik a jövőből), no meg talán az, hogy néha meglepően kihaltak a helyszínek, ahol hőseink járnak. Meg még annyi, hogy a T-800 duplázódásának magyarázatát elég rövidre zárták azzal, hogy „Nem tudni, ki küldte, nem tudni mikor” … aztán más nincs. Engem az új idővonal nem zavart, nekem ez így simán illeszkedik a többibe. Nekem nagyon bejött ez a lazább, komolytalanabb vonal, ezt az upgradelt T-800-at simán elnézem még párszor.

Csak akkor már előzetes nélkül.





80%



.

R2-D2 írta:

Terminátor: Genisys

Szórakoztató… igen. Én tök jól éreztem magam rajta, soha, egy T filmen nem röhögtem ennyit. Remekbeszabott humor kíséri végig a történetet, egy parádés Schwarzeneggerrel, aki talán még sosem volt ennyire jó terminátor. Aki nem fél – amolyan Cyrano módra – saját magát sem kifigurázni, aki viszont kőkeményen és hitelesen hozza a pusztító figurát. A film csordultig van kikacsintásokkal, tisztelgésekkel saját korábbi előzményei, illetve más filmek irányában, sokszor görbült széles mosolyra a szám ezek miatt. Oké, lehet, az ember pont nem egy T mozitól várna filmes gegeket, de becsülöm bennük, hogy meg merték lépni. Minta hogy az első Bosszúállókat is becsültem ezért: egy pillanatra sem akarja magát túl komolyan venni a Genisys, simán felvállalja azt, amiért készült: a szórakoztatást. Márpedig mindezt úgy sikerül neki megtenni, hogy közben azért rendesen variál az időutazással, van ez jó adag társadalmi mondanivalója, hozza a korábbi Terminátor filmes elvárásokat is – mindezek között pedig remekül egyensúlyozik, remekül gyúrja ezeket egybe.

Negatívum?  Azon kívül, hogy totál elbaltázott az egész bevezető kampánya, nem sok. Az tény, hogy néhány CGI komolytalan, néhány akció már mennyiségileg túlzás (hitelességbe nem nagyon tudok belekötni, mikor is két gép bunyózik a jövőből), no meg talán az, hogy néha meglepően kihaltak a helyszínek, ahol hőseink járnak. Meg még annyi, hogy a T-800 duplázódásának magyarázatát elég rövidre zárták azzal, hogy „Nem tudni, ki küldte, nem tudni mikor” … aztán más nincs. Engem az új idővonal nem zavart, nekem ez így simán illeszkedik a többibe. Nekem nagyon bejött ez a lazább, komolytalanabb vonal, ezt az upgradelt T-800-at simán elnézem még párszor.

Csak akkor már előzetes nélkül.

80%

Én sem értem, miért, de engem ez a film döbbenetesen nem érdekel. Nem a negatív vélemények miatt, vagy mert bármi csalódást okozott volna a kampányban, hanem már az első hírektől kezdve. Itt is vetítik, de nem is nagyon jut eszembe, hogy el kéne mennem rá. Pedig a sorrend a régi Terminátorokra nálam is nagyjából úgy lenne, mint nálad, csak sokkal kevésbé szenvedélyesen-nosztalgikusan.

Az írásod tök jó, az időcsavargatás jól hangzott már eredetileg is, de még az is inkább csak a fenti magyarázkodást hozta elő belőlem, mint a kíváncsiságot...
.

.




Második esély





Susanne Bier egyszer már elvarázsolt – tavaly, az Egy jobb világgal. Akkor megjegyeztem egy életre a dán rendezőnő nevét, így mikor a filmes világban újabb mozival jelentkezett – legalábbis az én sorrendemben -, kétség sem fért hozzá, hogy ezt nekem látnom kell. Azt is tudtam, hogy nem lesz sétagalopp, amit látni fogok – ez a nő megdöbbentően bátor témákhoz képes nyúlni – no de azért amit kaptam, arra még így sem voltam igazándiból felkészülve.  Szerencsére ugyanis ez esetben semmiféle előzetes nem vitt tévútra: a szereplőkön kívül (róluk később), no meg a rendező személyén kívül semmit nem tudtam erről a filmről – kb. negyed óra után egy jelenetnél olyan szinten döbbentem meg, ahogy nem mostanában.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök. Előbbi egy fiatal, tisztességes, jómódú friss szülő, akinek csodás környezetben pár hónapos kisfia és egy szülés utáni depresszióban szenvedő felesége van, míg utóbbi egy idősebb, kiégett, alkoholista zsaru. Egyik nap egy telefonhívásra egy családi balhéhoz vonulnak ki, ahol Tristan (Nikolaj Lie Kaas), a börtönből épp kiszabadult, drogos, agresszív vadbarom terrorizálja élettársát, Annát (Maria Bonnevie) és pár hónapos kisfiukat. Természetesen a zsaruk kiérkezésekor a családi béke látványosan helyreáll, Andreas pedig hiába találja meg azt, ami engem annyira megdöbbentett – először nem is hittem el, hogy jól látok -, a hatóságok (ott is) tehetetlenek. Hiába mondja a két rendőr, hogy előbb-utóbb ebben a családban baj lesz, úgy néz ki, Dániában is lassan őrölnek a gyámügy kerekei… A történet aztán két szálon fut majd tovább: az egyik az „idilli” szál, Andreas ás családja világa, ahol az éjszaka síró kisgyerek mellé felváltva kelnek fel a jómódú szülők, hogy elvigyék egy-egy éjszakai sétára/autózásra, míg a kiskölök elalszik. Ami éles kontrasztban lesz majd a másik szállal, a drogos pár történetével, ahol Tristan agresszivitásának, a szülők gyermeküket elhanyagoló nemtörődömségének súlyos következményei lesznek… és természetesen e két világ konfliktusa adja majd a film vázát. Tulajdonképp a felszínt, ami alatt az igazi szörnyűségek rejtőznek.

Ezen a ponton azonban egy kis kitérőt kell tennem Andreas történetéhez, hogy jobban megértsétek, miért is tudtam beleélni magam annyira a fiatal rendőr szerepébe. Szóval. Nem mostanában voltam kezdő apuka, de emlékszem még rá, mennyi gondot okozott anno a gyerek elaltatása, mennyi mindent (őrültséget) megtettünk mi is szülőként, hogy elringassuk a lurkót. Az, hogy Andreas éjjel simán beül a Volvoba és elviszi autózni a gyerekét, hogy az elaludjon, az annyira megfogott, annyira berántott a történetbe, hogy magam is meglepődtem rajta: örömmel konstatáltam, hogy nem csak mi voltunk bolondok a praktikáinkkal. A szülés utáni depresszióba is belekóstoltunk kicsit, de azért arra vigyáztunk, hogy idáig ne jussunk el…mindenesetre már csak ez önmagában nem egy egyszerű téma.

Aztán a film első harmadában történik valami, aminek súlyos következményei lesznek. Igazándiból maga az esemény annyira nem meglepő, valahogy benn volt a levegőben – mint ahogy Andreasnak az eseményre adott válasza is. Sokkal inkább megdöbbentett felesége állapota, a szunnyadó őrület, majd annak kibontakozása, de leginkább talán az orvosi szakvélemény eredménye. Kérem szépen, amikor kiderült az, ami kiderült, egyszerűen a hideg is kirázott: rég láttam ennyire jól működő, kiválóan felépített, megalapozott és tulajdonképp tök hiteles csavart. A három drámai, érzelmi csúcspont pedig letaglózóan húsbavágó, elképesztően hiteles és megdöbbentő: időzítésileg, megvalósításilag, mindenhogy. Forgatókönyvírás jeles, az Egy jobb világ után Anders Thomas Jensen úgy néz ki megint megugrotta a saját maga szintjét. Nem véletlen hát, hogy a netes ítészek is elsősorban a forgatókönyvet, annak kegyetlenségét és fordulatait emelik ki - Sör kisasszonnyal együtt dolgozva pedig egy újabb brutális filmet hoztak össze.

Mert bizony kérem ez a film az. Egyrészt Tristan és csaja, az egész drogos környezet eszméletlenül realista és ütős, a kis Sofus mellett cigivel a szájában hugyozó „apa” képét sosem felejtem el. Sofus külön téma, az emberi aljasság és igénytelenség elszenvedőjeként az egyik legfelforgatóbb dolog, amit vásznon láttam: a legszörnyűbb az az egészben, hogy simán valóság lehet bizonyos „kultúrkörökben”… Andreas vonalában a beteg feleség, a teljesen kiszámíthatatlan nő tettei okozzák a gyomorforgató megdöbbenéseket, az egész filmben egyedül talán a fiatal zsaru képvisel valamiféle erkölcsi irányvonalat, amíg… a fene se tudja. Ha csak azt az eseményt nézzük, amit Andreas megtesz a családért, a gyerekért, azt én egyáltalán nem vagyok képes elítélni. Hasonló helyzetben, hasonló lehetőségekkel talán magam is így cselekedtem volna. De szerencsére ezt soha nem kell megtudnom. Az biztos, a Második esély ezzel a témával – a gyerekek mindig is jó kis érzelmi töltetet adnak a filmeknek – rendesen belenyúlt a kakiba. Bár én azért nem éreztem úgy, mint amit valahol olvastam, miszerint a kritikusnak konkrétan hányingere volt némely jelenet gyomorforgató voltától – de azért Tristan és családja kapcsolata csak erős idegzetűeknek való.

Amúgy, megint picit úgy jártam, mint mondjuk a T:G esetében. Jelen film összes főszereplőjét ismertem korábbról, Andreas ugyebár nem más, mint a Trónok harca Jammie Lannisterje. Tristan megformálójától alig pár hete vettem búcsút a Q-ügyosztály második nyomozásában, ő volt Carl, az öntörvényű rendőr. Simon, Andreas társa pedig megint csak régi ismerős, ő már dolgozott együtt Bierrel, ő volt az Egy jobb világban Christian apja, de feltűnt német tisztként az A nagy füzetben is, s gondolom Niwrok rögtön kiszúrta a Banshee szereplőjeként. Mindhárom színész egészen kiváló alakítással bír, s miután én mindhármat komálom, megint csak adott pici előnyt az értékeléshez. Susanne Bier vizualitása is rendesen visszaköszön, de talán nem annyira intenzív, mint korábban: itt most nincsenek V alakban vonuló madarak, meg merengő északi tájkép, de azért – elsősorban Andreas világában – a költői képek eltűnnek néha. Ehhez egyébként érdekes kontrasztot nyújt a drogos, koszos nagyvárosi világ, annak mocska: a fényképezés, a képi világ (itt is) parádés. Kevésbé tolakodó, de parádés.

Végül pedig, simán bemásolhatnám azt, amit az Egy jobb világnál írtam. A film rengeteg rétege, a karakterek motivációi (itt is a legutolsó seggfej tette is érthető, sőt már-már majdnem áldozattá válik) egészen különleges élményt biztosítanak. Azt nem tudom, egy gyermektelen, esetleg ifjú nézőnek hogyan jön ez az egész át, de engem, mint gyakorló szülőt, kis híján kiakasztott. Ennél már csak a pedofília rosszabb, mint filmes téma. Iszonyat erős film tehát a Második esély, aminek címével ezúton felesleges viccelni: Susanne Biernek nálam nem volt szüksége második esélyre, simán letett az asztalra egy újabb zseniális alkotást.  Olyat, amin nem érzed jól magad, de örök élmény. Nem szórakoztat, hanem fotelbe döngöl.


Olyan igazi észak-európai módon.



95%



.

.




Selma





Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

1964-ben Kennedy már halott. 1964-ben, mikor is a 35 éves King a legfiatalabb díjazottként, átveszi a Béke Nobel díját, Amerikában már 99 éve nincs rabszolgaság, de a feketék még mindig nem egyenlők. 1964-ben még mindig ott tartanak, hogy – bár már 9 éve nem kell átadniuk a helyüket a buszon a fehéreknek -, a választásokra való regisztráció gyakorlatilag lehetetlen számukra: a helyi közigazgatás rasszizmusszintjétől függ, szavazhatnak-e épp, vagy sem. 1964-ben Amerikában, a demokráciát másokon azóta is oly sokszor számon kérő Amerikában, vígan működött a Ku Klux Klán (ma is), s bizony nem volt ritka a négerek ellen intézett támadás sem. Hogy a fim eleji robbanást ki okozta, azt csak találgatni lehet, mindenesetre elég motivációt adott Martin Luther Kingnek, hogy Selmába utazzon… még amellett is, hogy közben Johnson elnököt próbálta rávenni a választási törvény módosítására. A sztori váza pedig erre a kettősségre épül: King, mint békejogi harcos, a két tűz között megpróbál egyensúlyozni a gyilkosságokkal terhelt kisvárosi hangulat békés lenyugtatása illetve az amerikai elnökkel szemben való kemény fellépés között.

Aztán ahogy sodródik az árral, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a zsigeri rasszizmussal szemben kialakuló fekete dühnek valamilyen szinten teret kell engedni, a provokáció veszélye pedig napról napra nő. Hiába hát a tiltás – amit fehér emberek hoztak – néhány százan demonstratív jelleggel elindulnak a kisvárosból gyalog, hogy jó pár nap múlva a szabadságharc egyik ikonikus helyszínén (itt volt az ominózus buszos eset) demonstráljanak a szavazati jogról. Messze azonban nem jutnak, mert a hatóság emberei, élükön a fajgyűlölő sheriffel, némi FBI meg bírói segédlettel, megállítják a vonulást. A mozi talán legjobb és legdrámaibb pillanatait élhetjük itt át, hála az akkor már elterjedt TV közvetítéseknek, meglehetősen autentikus módon – a nap, március 7-e Véres Vasárnapként vonult be a néger szabadságharc történetébe is. King ugyan ekkor még nem volt jelen, csak a második és a harmadik menetnél, de a közvetítések által látott képek hatására újraszervezi az egészet, sokkal szélesebb bázisra építve, a tömegben pedig meg már nem csak feketék indulnak el… de többet nem is mondok. Ha valakinek kedvet csináltam egy kis emberjogi történelmi tablóhoz, ezek tudatában vágjon bele.

Az gondolom ennyi év netes közszereplés után nem titok, hogy érdekel a történelem, érdekelnek a többé-kevésbé valós életrajzi filmek. Martin Luther King már rengeteg másik moziban feltűnt, a washingtoni beszéde ’63 óta szinte kultikus magasságokba emelkedett, idézték, feldolgozták rengeteg helyen és formában: a baptista papból lett polgárjogi harcos neve mára már összeforrt a feketék egyenjogúságának kérdésével. Talán épp ezért kicsit meglepő az egész mozi koncepciója - ahogy anno a Lincoln sem az elnök életéről szólt, hanem a rabszolgatartás ellenes törvény elfogadásának körülményeiről – hogy ez a film is mennyire szűk időintervallumban játszódik, mennyire specifikusan egy történelmi intermezzóra helyezi a hangsúlyt. Erre bizonyos sétára (ami igazándiból három, 1965.03.07-25 között), amiben Selma városából próbáltak eljutni Montgomerybe, s amit a hatóságok minden eszközzel próbáltak megakadályozni, ami viszont nagyon vézna váz egy két órás történelmi eposzhoz. Nem is igazán értem, miért ezt az eseményt dolgozták fel, hisz szerintem mind a washingtoni séta és az utána elhangzott beszéd mind pedig halálának körülményei sokkal fontosabbak lettek volna… de hát ők tudják. Ami Spilerbergnél még működött, itt kevésbé – de hát nem is egy súlycsoport a kettő film.

Ha most, pár nappal később visszagondolok a filmre, az jut eszembe róla, hogy olyan semmilyen volt. Oké, a három drámai jelenet ütött, de sem a mozgalomhoz, sem a főszereplőhöz nem sikerült igazán kötődöm. Hogy is sikerülhetett volna, ha tulajdonképp a főhősünkkel gyakorlatilag semmi nem történik??  King a maga pacifista idealizmusával – naivságával - amúgy kissé idegen is volt nekem (jó, jó, pap volt, de akkor is), a mellette feltűnő kortárs figurák meg épphogy csak beköszönnek a képernyőn. Az egész menetelésnek, a politikai háttéralkuknak nem volt meg számomra az érzelmi és ideológiai alapja, az elhulló áldozatokhoz a film semmi érzelmi kapcsolatot nem volt képes adni. Legjobban talán még a gyerekek működtek ilyen szempontból, de azok is csak azért, mert gyerekek – ha fehérek lettek volna, ugyanúgy kiakadok. Az meg, hogy az FBI/CIA próbál megfélemlíteni, besározni ellenérdekelt feleket, végképp nem újdonság, millió másik film is foglakozott már ezzel – Coretta zaklatását is csak vállvonogatással néztem. De leginkább talán megint csak az a legeslegnagyobb baj, hogy nem amerikai vagyok: itthonról, a vén kontinensről sokadszorra nem tudtam beleélni magam egy másik nép életének fontos(?) eseményébe. Pedig a színészek - főleg David Oyelowo King szerepében –mindent megtettek, s nem lehet panaszom az egész korrajzra, fényképezésre sem. A tempón talán lehetett volna húzni egy kicsit, de azt is elfogadom, hogy muszáj volt belevinni King moralizálását a vezetői szükségszerűségéről és képességeiről is. Egyszerűen ez az egy hónapos sétafika önmagában nem nyújthatott akkora katarzist, ami alapján a Selmának joga lenne a polcomra költözni (ugyan már, hazai megjelenés??), sőt, egyáltalán az arany szobrocskáért indulni. Bár az idén… ahol egy burleszk is indulhatott …   ...

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.



75%


Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  


.

R2-D2 írta:

Selma

Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.

75%

Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  

.

A Tovaris, konyec magamtól nem jutott volna eszembe, de tényleg elég vastag hozzá a plakáton levő nyak .

Azt hiszem, erre a filmre kijátszom a "passz-kártyát", leginkább azért, mert még bőven vannak az Oscar-filmekből olyanok, amik jobban érdekelnek, és az írásod sem volt túl lelkesítő, ahogy a téma sem az. A Selma biztos egy emblematikus eseményt örökít meg az USA történelméből, de engem egy puszta történelmi pillanat filmes feldolgozásánál jobban érdekel mondjuk a feketékkel szembeni hétköznapi "egyenlőtlenség", mondjuk ahogy A segítségben látszott, a rabszolgafelszabadítás csak papíron létezett, legfeljebb már nem úgy hívták, a régi beidegződések, főleg délen 100 év alatt is alig változtak.

King életéről találtam egy '78-as minisorozatot(!), ahogy Rosa Parksról is (azt meg nem tudom nem hozzátenni, hogy a Bojkotténál szarabb plakátot rég láttam!).
.

.




Monsters: Sötét kontinens



Van valahol egy fiktív világ, ahol óriáspolipok sétálnak a bolygón. Honnan jöttek, mit csinálnak itt, hogyan tudtak egyáltalán elszaporodni, nem tudjuk. Igazából azt sem tudjuk, miért is Szörnyek, miért is fél tőlük a bolygó, hisz egyetlen egy alkalommal nem mutatják, hogy emberre támadtak volna… fordítva annál inkább. Ezek a sétáló polipok aztán évek alatt az emberiség legnagyobb kihívásának bizonyultak, az amerikai hadsereg – és csak az!! – pedig a bolygó megmentése céljából jól felveszi velük a harcot. Mintha szegényemék annyira harcolni akarnának… mindenesetre nekem az egész polipirtás inkább egy vadászatnak, vagy kártevőirtásnak tűnt.  Az első filmnél még csak azon akadtam fönn, milyen idióta civilizáció az, aki kerítés mögé zárja őket: ha valóban olyan veszélyesek, akkor el kell őket pusztítani, ha meg nem, akkor minek bezárni???  Mert úgy az egész alapszituációval bajom van: idecsinálnak egy lomha, látszólag együgyű fajt, aminek nincs is fegyvere, amit egy maroknyi gyalogos kézifegyverrel kinyír – ami közben meg leamortizálja a fél Földet. Hogy mi az idegen lények célja, hogy kerültek ide, mi a biológiájuk, miből élnek… nem tudjuk.

Ahogy nem tudjuk meg a Monsters folytatásából sem. Egy dologban konzekvens a folytatás elődjével, hogy a szörnyeket itt is inkább háttér díszletnek szánja, egy háborús dráma kellékének, amiket állat módjára kerülgetnek és lődöznek főhőseink. Így a második epizód még kevésbé kötődik a nem túl szerencsésen megválasztott címhez, pláne nem ahhoz a műfaji zsánerhez, ami már az első résznél is sántított: a horrorhoz. Ha aztán mindezeken mégis sikerül felül emelkednünk, akkor talán sikerül az összképet némileg a pozitív irányba billenteni. A két óra játékidő még így is borzalmasan sok, ráadásul a film eléggé csapongóan bánik a hangulattal és a vizualitással is: rengeteg elvont, szürreális jelenet, értelmezhetetlen szimbólum tarkítja a történetet. Néha már-már művészfilmes eszközökkel operáló, egy tudatmódosító szer hatása alatt tett utazássá válik a film – ami megmondom őszintén, egyáltalán nem volt ínyemre. Fél óra, háromnegyed óra simán elmegy az ilyenekre, ha ezek nem lennének, egy igazán feszes, drámai kis filmet kapnánk.

Pár évvel vagyunk a Mexiói-USA határán létrehozott állatkerten való átkelés után. A helyszín Detroit, ahol is négy fiatal srác épp szolgálat előtti utolsó napjait tölti, készülve a távoli bevetésre a Szörnyek ellen. Nem igazán varázsolt el ez a szakasz, kissé vontatottnak találtam, ráadásul a búcsúéjszaka inkább illett a Doors filmbe, mint ide – ugyanakkor a mondanivaló a kilátástalanságból menekülésről átjött: a kihalt iparváros problémája nem az első mozgóképben tűnik fel, de még mindig hatásos. Viszont Williams, a feka srác családi vonala a létező legnagyobb klisé, amit csak ki tudnak találni filmen: egy fogadóoldalon minden bizonnyal minimális oddsa lett volna a túlélésének. Valahogy ennek az egész bevonulásosdinak nem volt meg az az átütő ereje, ami miatt majd a srácokért aggódni lehetne – ennél sokkal hatásosabb és érzelmileg hatékonyabb felvezetéseket is láttunk már.

Az kétségtelen, hogy az arab világba érkezve ritmust vált a mozi. Magam részéről sokadszorra estem bele abba a csapdába, hogy az egyenruha és egyen fizimiska (vagy kopaszság, vagy szakáll) miatt baromi nehéz beazonosítani a karaktereket, de a kis csapat bevetései, az egész sivatagi akció szinte hibátlan lett. Kimondottan jó drámai elemekkel, ütős és megdöbbentő veszteségekkel – no meg egy gigászi középső ujjal az amerikai hadseregnek. Mert csak a vak nem látja a szarkazmust a képekből, miszerint a dicső sereg ismét csak képtelen elbánni egy fenyegetéssel egyedül, miszerint a civil áldozatok száma szükségtelenül az egekbe szökik, miszerint a „honvédő háború” szükség szerint kitermeli a maga terrorizmusát. Zseniális háttérgondolatok, zsigerig ható aktuális téma – mindez pedig egy jól megkomponált akcióhalmaz mögé rejtve. A középső szakasza a mozinak bámulatos, tök jól be vannak építve a Szörnyek (ide tartozik egyébként az első szakasz legjobb jelenete, a kutyaviadalos is), ahogy a fiatal csorda fut a sivatagban, az nekem nagyon tetszett. Őszintén meglepődtem rajta, hogy ennek az etapnak a jelentősége egyben az is, hogy a sakktáblát letörölje: bátor húzás volt a filmet ismét csak egy kétszemélyes road mozivá egyszerűsíteni – az már más kérdés, hogy az olyan lett, amilyen.

Ugyanis Michael és Frater közös útja először csak mosolyogtató, majd kínos lett: a sivatagban bolyongás, motorozás olyan volt, mint egy forróságtól megtébolyodott elme képzelete. Egy kibaszott délibáb, kifejezetten szuggesztív beállításokkal – végtelenül unalmasan. Aztán, ahogy Niwrok is írta, a lovasok megjelenésével még értelmetlenebb szintre lépett az egész: a sivatag közepén lévő kis kommuna, a rengeteg (sablonhegyekből álló) moralizálás, a katona és a parasztlány, a földbe petéző Szörny, megkattanó parancsnok együttesen egy fura halmazt alkotott. Lehet, hogy mindennek kimondott célja és üzenete volt, de nekem nehezemre esett dekódolni a szimbólumrendszert, amit a moziban használtak. Mindenekelőtt a fehér lovakat a karámban, de valahogy a sérült kisfiúval sem tudtam mit kezdeni: pontosabban nem is értettem, Frater mit akart mutatni Michaelnek. Na mindegy. Szegény Weide biztosan megfejtené, de már lassan háromnegyed éve nyugdíjba ment innen – így marad az értetlenkedés részemről… de legalább a finálé kiszámíthatóságán el tudtam mosolyogni.

Mindezekből következik, hogy meglehetősen felemásak az érzéseim a Monsters: Sötét kontinenssel kapcsolatban. Üzenetét értem, mondanivalóján sűrűn tudok bólogatni (tisztára wikileaksos anyag), ugyanakkor sem a kifejezésmódja, sem a Szörnyek háttérbe szorítása nem jött be. Ez a drogos utazás kombinálva a háborús történettel szerencsétlen párosítás lett – bár azt a hatalmas unszimpátiát, amit végül is kivívott magának, nem írom alá. A háborús képi világ eszméletlen jó, a Szörnyek minden egyes életfázisukban feldobják az egész filmet. Mondjuk nekem ez az arab világos háborús körítés alapból tetszik, de ha tegyük föl, nem az ember ember elleni harcra fókuszáltak volna, hanem esetleg a valós fenyegetéssel felruházott óriáspolipok elleni ütközetekre, minden bizonnyal nagyobb sikere lett volna az egésznek. No persze, akkor az egész film koncepciója mehetne a kukába, hisz épp ez volt a cél – de úgy érzem, nagy kapufát rúgtak ezzel a szándékkal. Arra azért szerintem senki nem számított, hogy a Monsters kifejezést ezúttal az emberekre kell majd érteni, s nem a lényekre: viszont ahhoz meg, hogy ínyencségként, igazi szókimondó odaszúrós filmként tekintsünk rá, nem volt elég bátor. Vagyis… lehet, bátor volt, de egyáltalán nem közérthető: a néha nehezen emészthető jelenetekbe csomagolt üzenetek egyértelműen nem jutottak el mindenkihez.

Hangulatában, látványában sok hiba nincs: legyen az akár Detroit, akár a sivatag, akár a Humvee-k, mindegyik erős és szuggesztív képsor. Egy baj van velük: míg az első résznél a Lezárt Zónában, különféle díszletek előtt bandukoló gázálarcos pár képe sokkolóan újszerű és hatásos (maradandó) volt, addig itt már minden kép csupán más mozik kópiájának tűnik. Háborús filmből pedig már láttunk sokkal, de sokkal jobbat is.




70%




.