R2-D2 írásai 2.0

.




Konvoj





"- Mondd csak öreg, mire vagy te jó?
- Én a törvény vagyok! Nem tudod felfogni te bárgyú? Én képviselem a törvényt!
- Én meg szarok rád. És szarok a törvényedre is."

Van, mikor kínlódik az ember, mivel is indítson egy ajánlót, most meg annyi minden van a kis okos fejemben, hogy gondban vagyok…

Kezdhetném azzal, hogy a 80-as évek elején két-három kissrác egyikük családi házának udvarán LEGO kamionokat tologatva játszott kamionosat, néha leszállva a messzi-messzi galaxis Föld nevű bolygójára, hogy az épp sokadszorra látott Konvoj hatására félretegye a Star Warsból felvett neveket, átvedlett Gumikacsává, Csókmasinává, Pók Mike-á, Kopasz Sassá, Ravasz Kígyóvá, Harapós Blökivé. Lyle „Mocsok” Wallace ugyan senki nem akart lenni, de jól elvoltunk mi traffipaxozó zsaru nélkül is – valahol talán ebből a korból származhat az enyhe rendőrfóbiám is. Amit aztán persze a későbbi motoros kalandok felerősítettek, de ez nem tartozik a témához. Az viszont igen, hogy egyszer, a tizenvalahányadik nézésnél otthon hagytuk a mozijegyet, így egyikünk apukája a Fiat 500-asával eszement módon szabott keresztül a városon, hogy hazaugorjunk a jegyért és vissza is érjünk kezdésre. Ez még egy olyan korszakban volt, mikor a mozi volt az egyetlen lehetőség filmet nézni…

Aztán kezdhetném azzal – ha igazi filmkritikus lennék, de nem vagyok az  -, hogy megemlékeznék Sam Peckinpachról, a rendezőről, aki idült alkoholizmusa és drogproblémái miatt idő előtt távozott az élők sorából, s aki olyan szinten ismeretlen volt számomra, hogy sokáig fingom nem volt róla, hogy az ő nevéhez fűződik ez a film is. Akkor tök mindegy volt, ki rendezte ezt a csodát, gyerekfejjel hol érdekelt minket ez – a lényeg maga az élmény: évtizedekkel később tudtam csak meg a film készítésének körülményeit. Azt, hogy a Konvoj végül 46 millió dollárt hozott és 12 millióba került, hogy ezzel Sam Peckinpah legnagyobb anyagi sikerévé vált. Azt, hogy ő a forgatás alatt sokszor a lakókocsijában tartózkodott részegen és belőve, helyette sok jelenetet a barátja, a másodrendező, James Coburn rögzített, aki a kiütött főnök nélkül 11 nap alatt el is készült a produkcióval. Most már, nagyjából ismerve Peckinpach főleg westernre fókuszáló életművét, egyértelműek ugyan a párhuzamok, de jelen esetben felesleges mélyelemzésnek tartanám azokat beolvasztani írásomba.

Aztán kezdhetném azzal – ami apropóján végül is lejátszóba került a film -, hogy a legutóbbi roppant idióta Mad Max rész kamionja felébresztett bennem valami nosztalgiát egy jó kis kamionos mozira, a Mel Gibson nélküli Max viszont annyira kizökkentett abból a világból, hogy eszem ágában sem volt az Az országúti harcoshoz nyúlni, inkább merültem el Gumitestvér kalandjaiban – még ha a kettőnek az égvilágon semmi köze egymáshoz, akkor is. S milyen jól tettem! Kb. a harmadik percben már ott ültem a MACK RS700L típusú kamionban, s azon vettem észre magam, hogy ismételten kívülről mondom a szöveget (néhány filmét abból az időből bizony tudom kívülről). Másfél órára ismét gyerek lettem, másfél órára a nosztalgia teljesen elborította józan ítélőképességemet és önfeledten merültem alá a kamionosok kalandjaiba.

Egy fekete tartálykocsis kamion gurul Arizona útjain. Sehol senki, csak a sivatag – nemhiába, kamionosnak lenni magányos szakma. Ilyenkor bizony jól jön egy kis országúti adrenalinfröccs, ami itt egy csinos bige képében tűnik fel: a fekete kamion vezetője, Gumikacsa persze nincs fából, így örömmel veszi a nő incselkedését. A hajtásnak aztán egy arra járó zsaru vet véget, akit csak az „Azon a nőn nincs bugyi” kultikus mondattal sikerül leszerelnie főhősünknek. Pár kilométerrel és két csatlakozó társsal a nyomában már nincs ekkora szerencséje: a Pók Mike és Kocaól nevű figurákkal folytatott farokméricskélő verseny egy kanyarban csúfos véget ér: egy régi, öreg medve, Lyle sherrif beméri őket. A Konvoj innentől pedig nem lesz más, mint elsősorban Gumikacsa és Mocsok Lyle államokon át húzódó párharca, az öreg zsaru nyílt kamionos gyűlölete pedig egyértelműen a dráma felé hajtja a történetet. Pedig aztán Kacsa alapban egy békés fickó, nem akar ő balhét, de ha felbőszítik, kénytelen a sarkára állni: az országúti kocsmában történő bunyó után pedig nincs más lehetősége, mint menekülni a 30 tonnás vasával. Azért a rendőrverést már ’78-ban sem nézték jó szemmel… mármint a hatóságok.

A nyúlcipőt húzott trióhoz hamarosan egyre több kamionos társul, a megállításukra tett kísérletek csúfos kudarcba fulladnak, míg az egész helyzet már akkora politikai és médiaszenzáció lesz, hogy a történet egy teljesen más szintre lép. Gumikacsa, a lázadó sofőr annak ellenére lesz kénytelen egy több száz fős társaság élére állni, hogy háta közepére kívánja ezt a szerepet – a Konvoj pedig nagyon okosan kitágítja a kamionfülkét egy társadalmi kórképpé, amiben a hippikorszak utózöngéiként a kamionosok képviselik a szabadságot a korrupt és arrogáns hatalommal szemben. Tizenévesen ezért akartunk mi kamionsofőrök lenni, a Konvojban kínált szabadság érzése az akkori rendszer minden korlátját ledönthette volna számunkra – hisz ki ne hallott volna a csillogó nyugatot járó milliomos hazai sofőrök arany életéről, a sok-sok behozott csempészáruról, no meg a minden városban tartott bombanőkről…

Nagyon sok érzelmi szálon tudok kötődni ehhez a filmhez. Egyrészt, minden bizonnyal a 18 kerék által nyújtott szabadság iránti vágy vitt rá a két kerék szeretetére, a motorozás, a motoros társadalom összetartozásának érzése tökéletesen helyettesítette a kamionos szubkultúra összefogását. Ahogy itt CB-n kommunikálnak, ahogy érezni a mini társadalom erejét, ugyanazt érzem mindig, mikor motoron vadidegen szembejövő motorosoknak intek s ők visszaintenek. A Konvoj ezen érzelmi töltete azóta beépült az életembe, de ez volt az első olyan élmény, ami ezt kiváltotta – a második meg ugyebár Mad Max első része…Aztán ott van maga Gumikacsa és az összes többi szereplő. A mai napig úgy gondolom, hogy (színésztől függetlenül) iszonyat cool arcokat sikerült összeválogatni a mozihoz, a főszereplő, Kris Kristofferson pedig akármit is csinált később, nekem örökre Gumikacsa marad. Szorosan ide tartozik a magyar filmtörténelem egyik legjobb szinkronja,  a film számos feledhetetlen beszólása: „... és két váltás alsóneműt.” és társait azóta milliószor idéztem föl a filmmel kapcsolatban. A kamionok, mint az országút vasalói ugyan a mai rohanó, jellegtelen világban alaposan vesztettek egyedi presztízsükből, ma már, az úton járva nem szeretem annyira őket, de ebben a korban (meg még utána is) megdobbant a szívem egy csőrös MACK láttán. A film fergeteges humora, klasszikussá érett zenéje és hiteles autós/akciójelenetei már csak hab a tortán, egy olyan tortán, amit bármikor szívesen kétpofára habzsolok.

Természetesen nem várható el, hogy a mai korban, egy hozzám hasonló korú legénynek ugyanolyan katartikus élményt nyújtson ismerelenül ez a mozi, mint nekem anno kissráckoromban. Örvendetes viszont, hogy a fiam túl van az első nézésen és neki is bejött az egész – bár, a Párbaj után ez annyira nem meglepő. Mindenesetre dicséretes, hogy sem túlzott erőszak, sem túlzott vulgaritás nem terheli a filmet, erotika meg tán egyáltalán nem: simán családi mozi lett 35 év után. A film üzeneteivel, a társadalomkritikájával, a hatalom vs. kisember harcával, az akaratán kívül vezetővé váló sofőr dilemmáival ilyenkor nem is érdemes foglakozni, csupán önfeledten el kell merülni egy olyan világa, amibe szerintem egy kicsit minden férfiember szíve húz. Élvezni a zenét (külön zseniális a homoktengerben haladó gépek és a zene együttes hatása), az arizonai és texasi tájat, az egészen kiváló humort. Izgulni Gumikacsáért, a végtelenül szimpatikus fiatal sofőrért, virtuálisan szagolni a disznószállítóból kiáradó bűzt, szurkolni Pók Mike-nak, hogy láthassa frissen született fiát. Gyűlölni a szerencsétlen Lyle sherrifet, hogy aztán a legvégén mégse tudjunk rá haragudni (magam részéről most már inkább a kormányzót tartom az abszolút negatív figurának), s megemlékezni a három éve, 95 évesen elhunyt Ernest Borgninéről.

Imádom az egészet az első perctől az utolsóig, nálam toronymagasan ez Peckinpach legjobb filmje (talán pont azért, mert nem ő csinálta). Egyetlen egy dolog, amibe bele tudok kötni, ami mai fejjel nem tetszik benn, ami icipicit lerontja az összképet: ez pedig a meglehetősen ecebóca kocsmai bunyó. Valahogy nekem totál kilóg a filmből, sokkal inkább illene egy Bud Spencer/Terence Hill moziba – vélhetően pont azok hatására került bele ilyesmi ezen alkotásba is. Na, ott, azoktól a teártális esésektől, ütésektől, a széttört berendezéstől ennyi idősen már csak a fejemet fogom – s hiába van egy zseniális poénnal lezárva a jelenet, ennél az egy esetnél a gyerekkori nosztalgia sem segít át a kínos élményen.

Minden egyéb esetben igen.





95%



.

R2-D2 írta:

Konvoj

Van, mikor kínlódik az ember, mivel is indítson egy ajánlót, most meg annyi minden van a kis okos fejemben, hogy gondban vagyok…

Nagyon sok érzelmi szálon tudok kötődni ehhez a filmhez. Egyrészt, minden bizonnyal a 18 kerék által nyújtott szabadság iránti vágy vitt rá a két kerék szeretetére, a motorozás, a motoros társadalom összetartozásának érzése tökéletesen helyettesítette a kamionos szubkultúra összefogását. Ahogy itt CB-n kommunikálnak, ahogy érezni a mini társadalom erejét, ugyanazt érzem mindig, mikor motoron vadidegen szembejövő motorosoknak intek s ők visszaintenek. A Konvoj ezen érzelmi töltete azóta beépült az életembe, de ez volt az első olyan élmény, ami ezt kiváltotta – a második meg ugyebár Mad Max első része…Aztán ott van maga Gumikacsa és az összes többi szereplő. A mai napig úgy gondolom, hogy (színésztől függetlenül) iszonyat cool arcokat sikerült összeválogatni a mozihoz, a főszereplő, Kris Kristofferson pedig akármit is csinált később, nekem örökre Gumikacsa marad. Szorosan ide tartozik a magyar filmtörténelem egyik legjobb szinkronja,  a film számos feledhetetlen beszólása: „... és két váltás alsóneműt.” és társait azóta milliószor idéztem föl a filmmel kapcsolatban. A kamionok, mint az országút vasalói ugyan a mai rohanó, jellegtelen világban alaposan vesztettek egyedi presztízsükből, ma már, az úton járva nem szeretem annyira őket, de ebben a korban (meg még utána is) megdobbant a szívem egy csőrös MACK láttán. A film fergeteges humora, klasszikussá érett zenéje és hiteles autós/akciójelenetei már csak hab a tortán, egy olyan tortán, amit bármikor szívesen kétpofára habzsolok.

Imádom az egészet az első perctől az utolsóig, nálam toronymagasan ez Peckinpach legjobb filmje (talán pont azért, mert nem ő csinálta). Egyetlen egy dolog, amibe bele tudok kötni, ami mai fejjel nem tetszik benn, ami icipicit lerontja az összképet: ez pedig a meglehetősen ecebóca kocsmai bunyó. Valahogy nekem totál kilóg a filmből, sokkal inkább illene egy Bud Spencer/Terence Hill moziba – vélhetően pont azok hatására került bele ilyesmi ezen alkotásba is. Na, ott, azoktól a teártális esésektől, ütésektől, a széttört berendezéstől ennyi idősen már csak a fejemet fogom – s hiába van egy zseniális poénnal lezárva a jelenet, ennél az egy esetnél a gyerekkori nosztalgia sem segít át a kínos élményen.

Minden egyéb esetben igen.

95%

Ejj, de jó is annak, akinek van ideje a régi kedvenceit így újranézni   !

Meséltem már, hogy nálam a nosztalgia ritkán játszik a filmeknél, és akinél igen, arra egy kicsit irigy is vagyok, de olvasni legalább jó róla . Majdnem biztos vagyok benne, hogy láttam a Konvojt, de nekem a Sugarlandi hajtóvadászat lett kedvenc, nem ez. Szellemiségében talán nem ugyanaz, de a mérföld hosszú rendőroszlop azért megvan...

Végülis a Hetedik jelet is megnéztem az ajánlásodra a "filmmúzeumból", szóval... .
.

Niwrok írta:

Ejj, de jó is annak, akinek van ideje a régi kedvenceit így újranézni   !

Jó is az néha!

.



Poltergeist (2015)



Hááát… hát ez kritikán aluli volt. Még a béka segge alatt lévő elvárásaimat is messze alulmúlta: mindezek ellenére annak, hogy tegnap éjjel a moziban kötöttem ki ezen a szörnyűségen, egyetlen egy racionális oka van. Az utolsó horror itt a moziban a Kör második része volt – márpedig az ember nem hagyhatja ki a mozis közönség rémüldözésének felemelő látványát. Már ha ugye van rajtunk kívül a moziban valaki…

Nehéz lesz nem viszonyítani ezt a förmedvényt az eredeti ’82-es Poltergeisthez, de megpróbálok független filmként tekinteni rá. Úgy még talán nagyobb az esélye, ha kizárjuk azt a megkerülhetetlen tényt, hogy Hollywood szegénységi bizonyítványába újabb bejegyzés került Tobe Hooper eredetijének újragondolásával, egy újabb fura és szükségtelen remake képében. Pedig aztán még csak azt sem lehet mondani, hogy mindig, minden remake rossz lenne (csupán többnyire), nekem pl. az új Carrie jobban tetszett, mint az eredeti. Szóval megpróbálok úgy írni a filmről, mintha tizenévesen életemben először látnám a TV-ben eltűnő kislány történetét: megpróbálom szűzként megfogalmazni a döbbenetet.

Adva van egy család. Apu, anyu, tinilány, okos kisfiú, meg egy kislány. No, ez a kis család épp egy vidéki kisváros vidéki utcájában vesz házat, de ez a ház természetesen nem az, mint aminek látszik: ismét csak nem az. Szerencsétlen ingatlanügynökök Amerikában meg lehetnek áldva ezzel a sok elátkozott házzal, ezzel a sok gonosz szellemmel, amik az eladó üres lakokat kísértik… majdnem minden jelenkori horrorban egy házhoz, vagy a ház egy tárgyához kapcsolódik a történet. Na mindegy. Kis család beköltözik az üres kecóba, amiben aztán egyre furább dolgok történnek: a legfiatalabb Bowen, a kislány, Madison (Kennedi Clements) elkezd idegenekhez beszélni, a szekrény előtt ülve, a TV előtt állva kommunikálni valakikkel. Ez elsőre csak bátyjának, a család büszkeségének kikiáltott (ezt ne kérdezzétek, miért van rá szükség, a legnagyobb ökörség a gyerekeket megkülönböztetni családon belül egymástól) Griffinnek (Kyle Catlett – a kisfiú a The Followingból) tűnik fel, aki maga is érzékel fura dolgokat a házban. Ja, mert ő három éve elveszett egy plázában és azóta fél   . Van a szobájában egy beépített szekrény, ahonnan az előző lakó elfelejtett egy valagnyi bohócot magával vinni, persze, egyik rondább, mint a másik. Nem tudom, a tengerentúlon vélhetően külön cég van a legrondább és legfélelmetesebb gyerekjátékok gyártására, legalábbis a legutóbbi filmkínálatban elárasztották a vásznat az ijesztő gyerekjátékok – amiket nemhogy a gyerek közelébe nem engednék, hanem még azt a boltot is bezáratnám, ahol ilyet árulnak.    

A történet szempontjából persze szerencse, hogy ezek előkerülnek, tudnak ijesztgetni, labdát gurítani, stb… no meg nem újként kell megvenni őket. Ugyanis a család épp csóró. Pontosabban apucit kirúgták az állásából, anyuci épp alkotói válságban lévő író – de bazmeg, házat vesznek. Sőt. Apuci elmegy vásárolni, a sokadik kártyájával, amin van még pénz, telefont, drónt!!! mókuscsapdát vesz otthonra. Meg pizzát. Totál ökörség az egész, teljesen hiteltelen – megint!!! - a pénztelen család víziója, amikor majdnem minden szobában lapos TV van, amikor az üres házba annyi lakberendezési cucc érkezik, hogy valami hihetetlen, még dobozokban áll a folyosón sok minden, de közben sírnak-rínak, hogy milyen szar nekik. Ilyesmi volt a TR4 elején is, attól is fogtam a fejem. Hogy aztán a kisfiú szobájába minek mosdó, azt meg nem is értettem… persze, mint minden pénztelen családnak, whiskyre van lóvé, bár szerintem az is csak arra kellett, hogy apuci feketést tudjon hányni tőle.

Én még nem láttam ennyire idegesítő, jellegtelen, semmilyen családot. Az Adams family legalább vicces volt, abban volt valami komikus és szerethető… de ezek??? Anyám… valami eszméletlenül nulla mindenki, Kendra, a nagylány (Saxon Sharbino) és Eric az apuka (nem is gondoltam, hogy Sam Rockwell is tud ilyen pocsék lenni), kimondottan irritáló. Az még hagyján, hogy az első adandó alkalommal nem rohannak el a házból – végül is csak a kislány beszél a TV-hez, a kisfiút meg kiakasztják a bohócok – no de amikor Madison elrabolják a gardróbszekrényben, akkor mit csinálnak??? Na mit??? nem, nem hívunk rendőrt, mert úgysem hisz nekünk senki. Inkább elmegyünk parajelenség kutatóhoz…    Ja, mert az annyira törvényszerű. Itt először senki nem hisz a gyerekeknek, mikor meg eltűnik a kislány, rögtön szelleműzőket hívnak. Sőt, jön a szelleműzők koronázatlan királya, személyesen mr. Carrigan (Jared Harris) a TV-ből. Nulla karizmával, az egész csapat egy rakás idióta – ennél mint a Warren házaspár, mint a Winchester testvérek sokkal talpraesettebbek lettek volna. Egyszerűen a négyfős felmentős seregből is sugárzik a nihill és a végtelen unalom, ami amúgy a családot is jellemzi.

Itt nincs más, mint egy tucatnyi emberke érzelem és értelem nélkül futkos egy házban, kötődés senki irányában nem alakul ki - inkább irritál mindenki, sajnos még az elrabolt Madison is. Itt nincs karakterábrázolás, nincs kidolgozott jellemrajz, felépülő háttértörténet, nincs a családtagok közötti érzelmi háló sem. Sőt, itt arra próbálnak rájátszani, hogy mindenki mindenkivel veszekszik, de amikor szarban van a haza, összefog a család – a baj csak az, hogy ez sem működik. Itt nincs lassan felépülő feszültség, csupán ócska ijesztgetés van: ráadásul azok nagy része sem igazán működik, mert kevés az igazán jól időzített, váratlan jelenet (pedig érezhetően erre gyúrtak rá), ami esetleg az edzettebb nézőt is megborzongatná. Nekem konkrétan egy sem volt: azért a PG-13 (itthon 16-os karika) besorolás nem hazudik. Meg is lepődtem rajt az elején, de aztán ez is csak egy trend a mai kori, moziba is küldött tucat/tini horrorok között, a bevétel oltárán gyakorlatilag mindent képesek feláldozni az Álomgyárban. Arra még nem jöttek rá, hogy normális, jó filmeket kéne csinálni, nem pedig mindent újraforgatni, újraértelmezni, folytatni – mindezt pedig ovodás szintre degradálva.

Egyetlen egy dolog, ami említésre méltó – de ez inkább technikai dolog. A túlvilágon mászkálás kétségkívül látványos és jól meg van csinálva, viszont összességében az egész új Poltergeist semmi másra nem jó, mint hogy az ember levegye a polcról az eredetit és újranézze azt. Azt már csak Carol Anne és Tangina miatt sem lehetne még megközelíteni sem, annak a feszültségét, humorát, zseniális kapcsolatát az akkori médiával, bújtatott társadalomkritikáját esélye sem volt ennek a 2015-ös borzalomnak megismételni. Módja ugyan lett volna rá megközelíteni, de nem élt vele, rettentően felületesen bánik mindennel: nem csak a karaktereivel, a történetével, de a társadalmi, kommunikációs kitekintéseivel, kritikáival is. Mert például mennyivel ötletesebb lett volna, ha egy kibaszott okostelefon nyeli el a kislányt   …




35%



Na, megyek, folytatom az Odaát S10-et. Abban még 200 epizód után is több van, mint ebben...




.

R2-D2 írta:

Poltergeist (2015)

Hááát… hát ez kritikán aluli volt. Még a béka segge alatt lévő elvárásaimat is messze alulmúlta: mindezek ellenére annak, hogy tegnap éjjel a moziban kötöttem ki ezen a szörnyűségen, egyetlen egy racionális oka van. Az utolsó horror itt a moziban a Kör második része volt – márpedig az ember nem hagyhatja ki a mozis közönség rémüldözésének felemelő látványát. Már ha ugye van rajtunk kívül a moziban valaki…

Egyetlen egy dolog, ami említésre méltó – de ez inkább technikai dolog. A túlvilágon mászkálás kétségkívül látványos és jól meg van csinálva, viszont összességében az egész új Poltergeist semmi másra nem jó, mint hogy az ember levegye a polcról az eredetit és újranézze azt. Azt már csak Carol Anne és Tangina miatt sem lehetne még megközelíteni sem, annak a feszültségét, humorát, zseniális kapcsolatát az akkori médiával, bújtatott társadalomkritikáját esélye sem volt ennek a 2015-ös borzalomnak megismételni. Módja ugyan lett volna rá megközelíteni, de nem élt vele, rettentően felületesen bánik mindennel: nem csak a karaktereivel, a történetével, de a társadalmi, kommunikációs kitekintéseivel, kritikáival is. Mert például mennyivel ötletesebb lett volna, ha egy kibaszott okostelefon nyeli el a kislányt   …

35%

Tehát ez kb. egy Annabelle-nek felel meg, az meg ugye nem jó ómen...
Kár, az írásod nélkül lehet, hogy megnéztem volna, ugyanazért, mint te, még ha itt azért két-háromhavonta elő is fordul egy-egy darab.
Nagy veszteség azért nem lesz, pár hét múlva úgyis jön az Insidious 3 ...
.

Niwrok írta:

Tehát ez kb. egy Annabelle-nek felel meg, az meg ugye nem jó ómen...
Kár, az írásod nélkül lehet, hogy megnéztem volna, ugyanazért, mint te, még ha itt azért két-háromhavonta elő is fordul egy-egy darab.
Nagy veszteség azért nem lesz, pár hét múlva úgyis jön az Insidious 3 ...
.

Azért ez ne tartson vissza... lehet, te máshogy látnád. Kétlem, hogy hozzánk elérne az Insidious 3, de ha jön, arra már elmegyek. A kettes jó volt.

S ha már Insidiuos: EHHEZ mit szólsz???

R2-D2 írta:

Azért ez ne tartson vissza... lehet, te máshogy látnád. Kétlem, hogy hozzánk elérne az Insidious 3, de ha jön, arra már elmegyek. A kettes jó volt.

S ha már Insidiuos: EHHEZ mit szólsz???

Igazából sajnálom. Neki biztos tök jó, hogy olyan filmeket rendezhet, amiknél a korábbi filmjeinek a költségvetése csak a forgatás alatt elfogyasztott ásványvizek költségét fedezné, és azért az FF7-nél látszott, hogy a pénztől sem szűnt meg az a kreatív csibész lenni, aminek én tartom... de hogy egy töltelék szuperhősfilm ?
Ebből se lesz új horror-forgatás vagy egy évtizedig    ...
.

Niwrok írta:

... de hogy egy töltelék szuperhősfilm ?

.

Na ja... Vízember... Hanyi Fucking Istók ??

.




Törésvonal




Azt gondolom mindenki tudja, hogy a Szt. András törésvonal valóságban is létezik. Magam részéről abban is teljesen bizonyos vagyok, hogy az e filmben is elhangzó mondat, miszerint: „Nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem hogy mikor” valóságtartalma nem megkérdőjelezhető, régóta beszélnek a valós életben is egy pusztító földrengés kitörésének víziójáról Los Angeles és San Francisco környékén. Nos, ha valaki kényelmes moziszékből, vagy majd otthon a fotelből meg akarja tudni, hogy milyen lenne, ha a nyugati part összedőlne – s ráadásul ezt családdal tenné, esetleg nagyon nem bírja a vért – annak nincs más teendője, mint megnézni az idei nyár egyik leglátványosabb alkotását…

Ebben az indításban gyakorlatilag minden benne van, amit tudni érdemes röviden a Törésvonalról. Brad Peyton rendező is (aki amúgy meglepően korrekt szórakozást nyújtott már legutóbbi mozijában is) kikölcsönözte a nagy Hollywoodi könyvtárból a „Hogyan készítsünk katasztrófafilmet?” című útmutatót, s az alapján egy totál kiszámítható és előregyártott panelokra épülő mozit tett le az asztalra. Ugyan az égvilágon semmi kockázat, semmi újdonság nincs benne, fixen lehet tudni, mikor, kivel és mi fog történni, szereplői újrahasznosított karakterek más filmekből – mégis, örömmel jelenem, az egész film tekintetében minden MŰKÖDIK. Kb úgy, mint mikor egy kedvenc műfajod (kedvenc előadód) több éve nem adott már ki lemezt, és hiába ugyanolyan az új, is, azt is imádni fogod – a teljesen jogos kritikát füledbe dörmögő kisördögöt meg egyszerűen lepöccinted a válladról.

Persze, ehhez talán az is kell, hogy valaki olyan legyen, mint pl. én: kiéhezett katasztrófafilm-rajongói énem meglehetősen nagy lelkesedéssel vetette bele magát a Törésvonal kalandjába. Feltétlenül meg kell említenem, hogy mint az 1974-es Charlton Hestonos Földrengés, mint az 1980-as japán Földrengés Tokióban nagy kedvencem, sőt, a maga módján, többedszerre már a pár éves 2012 is tetszett… egyszerűen imádom az ilyen stílusú filmeket. Teljesen tisztában vagyok az ilyen alkotások buktatóival, a gyakorlatilag kottából játszott történet gyenge pontjaival: ezek maxi ismeretében fogadom el őket úgy, ahogy vannak. Legnagyobb örömömre a Törésvonalban se kellett csalódnom, tökéletesen azt nyújtotta, amit előzetesen vártam tőle – sőt, bármennyire is tudtam a finálé szükségszerű végkimenetelét, képes volt a mozi az öröm könnyeit is az orcámra csalni (ami egyébként majdnem minden hasonló stílusú mozgóképnél bekövetkezik).

A legeslegelején pedig még nem így indult. Sajna 3D-ben kellett megnéznem – nem rajongok érte -, így picit szoknom is kellett a szerpentinen autózó jármű és a mélyített háttér látványát, de amikor az útról leguruló kocsit mutatták, én felröhögtem. Nagyon régen láttam ennyire ócska, idióta CGI-t, ahogy borul, pörög az egész, majd ahogy megáll ott, ahol megáll – az fájt. Arra már nem is futotta az erőmből, hogy azon gondolkodjak, ezt megint hogy lehetett túlélni, sőt a kalapos helikoptermutatványra is csak rezignáltan megvontam a vállam: még arra is gondoltam, ha ilyen szar lesz az egész, kijövök a teremből. Két dolog tartott vissza: az egyik az, hogy nem illik 5 perc után otthagyni bármilyen filmet, a másik meg hogy a nyitójelenetben többször is elkerülték a lehajolok valamiért és karambolozok sablont – ami kimondottan tetszett (ez egy másik tankönyvben lehet). Aztán kb. a Hoover-gátnál már minden rendbe jött, mikor az igazi őrület elindul, onnantól minden rossz érzésem elmúlt, sőt itt meg is leptek kicsit, csak néztem, hogy van olyan, amikor a leszakadó talaj a gyorsabb...

Magáról a cselekményről túl sokat beszélni nem érdemes, minden szinopszisban elolvashatjátok. Ray (Dwayne Jonhson) mentőhelikopter-pilóta és műszakvezető épp a levegőben van, mikor Los Angelest hatalmas rengés rázza meg. Véletlenül (hehe, miért is ne??) épp válófélben lévő feleségével beszél telefonon, mikor is anyuci, Emma (Carla Gugino) szarba kerül, a férj meg természetesen egyszerre menti meg a nőt és a kapcsolatát is. Sétarepülésük közben aztán egy kis háttértragédia kis feltűnik, miközben alattuk tombol a természet – ami természet eléri azt a San Franciscot is, ahol épp lányuk, Blake (Alexandra Dadario   ) reked az új apucival.  Erről a figuráról külön meg kell emlékeznem: Danilel Riddick ( , milyen poén lett volna Vin Diesel) építési vállalkozó, akit sikerült annyira seggfejnek csinálni, hogy az már művészet. A Fantasztikus négyes Ioan Gruffudja valahol suta is volt ebben az idióta szerepben, de az ember nem bírja mosoly nélkül nézni, mennyire papírmaskara az egész figura, mennyire bele van sűrítve minden, ami az ilyen filmek negatív karaktereinek kötelező tulajdonságait kell, hogy jelentse…

Anyu és apu tehát elmegy a lányukért, hogy a család a szokásos nagy összeborulásban belenézzen a naplementébe, ami előtt amerikai zászló lobog – egy pillanatra, de csak egy pillanatra még el is hittem, hogy lehet másképp is. Sajnos a Törésvonal nem az a film, amiben bármi újat meg mernek lépni, de azt hiszem, nem is erről szól az egész. A lényeg a pusztítás, a 9.6-os földrengés újbóli látványos megmutatása 35 év után. Ebben pedig semmi hiba nincs, a kataklizma minden perce lenyűgöző élmény. Eleve, már a levegőből filmezett földön látható rengéshullámok maximálisan elvarázsoltak – így, ilyen perspektívából ez még nem volt -, de az összedőlő városok a sok töltelék meghaló statisztával is nagyon jók lettek. Lubickoltam a kép és hangorgiában, néha elmosolyodtam a rengés közben is közlekedő metrón, a cunamira versenyt futó hajókon, a konténerszállítón, összességében a sajnos kevés, de hatásos poénon. Érzelmileg is teljesen rendben van a mozi, ezt eleve nem egy Egy jobb világ szerű drámának vártam, mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy dialógusaiban sem fog Shakespeare-t idézni.  Ez az a tipikus popcornmajszoló mozi, ami olyan hangos, hogy simán elnyomja a zacskók zaját…

De hát ez maga a műfaj. Ezt szeretem benne, erre készültem, maxi megkaptam, amit vártam. Kétségkívül buta és sablonos, kiszámítható – viszont roppant szórakoztató és néha lenyűgöző két órát. Ja, ha már butaság: azon azért icipicit nehezebben tettem túl magamat, mikor a műszaki egyetem hallgatóinak a prof. előadást tartott a földrengésekről…    … ha ezt nem tudják, mi a faszt keresnek ott?? Annyira egyértelmű volt, hogy a nézőket kell okítani, s csak díszletnek vannak ott a diákok…   .


A lényeg a lényeg: erős elfogultságom és a műfaj iránti szeretetem miatt SZÁMOMRA 80% a film, de objektívan nézve alulról verné a 60%-ot.
De miért is kéne objektívnak lennem???




80%





.

R2-D2 írta:

Törésvonal

A lényeg a pusztítás, a 9.6-os földrengés újbóli látványos megmutatása 35 év után. Ebben pedig semmi hiba nincs, a kataklizma minden perce lenyűgöző élmény. Eleve, már a levegőből filmezett földön látható rengéshullámok maximálisan elvarázsoltak – így, ilyen perspektívából ez még nem volt -, de az összedőlő városok a sok töltelék meghaló statisztával is nagyon jók lettek. Lubickoltam a kép és hangorgiában, néha elmosolyodtam a rengés közben is közlekedő metrón, a cunamira versenyt futó hajókon, a konténerszállítón, összességében a sajnos kevés, de hatásos poénon. Érzelmileg is teljesen rendben van a mozi, ezt eleve nem egy Egy jobb világ szerű drámának vártam, mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy dialógusaiban sem fog Shakespeare-t idézni.  Ez az a tipikus popcornmajszoló mozi, ami olyan hangos, hogy simán elnyomja a zacskók zaját…

De hát ez maga a műfaj. Ezt szeretem benne, erre készültem, maxi megkaptam, amit vártam. Kétségkívül buta és sablonos, kiszámítható – viszont roppant szórakoztató és néha lenyűgöző két órát.

A lényeg a lényeg: erős elfogultságom és a műfaj iránti szeretetem miatt SZÁMOMRA 80% a film, de objektívan nézve alulról verné a 60%-ot.
De miért is kéne objektívnak lennem???

80%

Láthattad, rajongás nélkül is 7 pontot adtam rá, mert látványban tényleg jó, a hülyeségeit meg kellemesen ki tudtam nevetni.
Tom és Jerry megvolt ? Például a nő, aki négy emeletet zuhan háromszor pattanva, és még csak meg sem szédül ?

Igazából ugyanezt az élményt adja meg egy FF7 is, ha nem magad próbálod az autókba meg a motorokra képzelni   ...
.

Niwrok írta:

Láthattad, rajongás nélkül is 7 pontot adtam rá, mert látványban tényleg jó, a hülyeségeit meg kellemesen ki tudtam nevetni.
Tom és Jerry megvolt ? Például a nő, aki négy emeletet zuhan háromszor pattanva, és még csak meg sem szédül ?

Ez így most nem rémlik, az elején a csaj a kocsival nagyon kínos, az biztos. De én talán azon röhögtem a legnagyobbat, mikor elmozdul a föld és az alagútból kijön egy metrokocsi...  a lelkes L.A közlekedésiek...

Tisztára Godzilla...  

Niwrok írta:

Igazából ugyanezt az élményt adja meg egy FF7 is, ha nem magad próbálod az autókba meg a motorokra képzelni   ...
.

 Kösz, akkor sem. Ez nem megy.

.



Odaát S10




„A Mennyben is meg a Pokolban is béke van. Pihenjetek egy kicsit!”

Azt hiszem, ez bizony nagy baj…legalábbis az Odaát tizedik szezonjában: ez gyakorlatilag megahatároz mindent, ami itt a fiúkkal fog történni. Az előző évad véres polgárháborúját lezárva, az ott megismert rengeteg kiváló új karakter feltűnéséhez képest ez a kaland egyértelműen sótlanabb lett, hisz most először a Wincnchester fivéreknek nem kell új, legyőzhetetlennek tűnő külső erővel harcolniuk. Ha úgy veszem, ez egy egészen kiváló és bátor dolog volt a showrunnerek részéről, hisz egy maratoni sztori tízedik fejezetében az írók mertek újat húzni, mertek olyat lépni, amit eddig nem: alapjaiban változtatták meg a sorozat lelkét. Ugyanakkor… ugyanakkor az a helyzet, hogy ezzel ki is öltek belőle valamit, nem véletlenül fanyalog a net azon, hogy ez lett az eddigi leglaposabb szezon: igazi, hatalmas fenyegetettség, hiteltelen túlélési kalandok hiányában ez csak egy „laza lötyögés” volt főhőseinknek…

Persze nekem még így is tetszett. Én imádom ezt a két lököttet, imádom az egész SupNat univerzumot angyalostól, démonostól, boszorkányostól, mindenestől. Nekem bizony elég, ha a főcím feltűnik és a Winchester fivérek bevágódnak a Chevy Impalába egy új ügy után indulva: szerencsére ez a jó szokás, mármint az epizódonkénti vadászat nem múlt el. Találkozunk újból vámpírokkal, egy egészen újfajta parazita is előkerül (egyébként az egyik legjobb epizód pont a vizet elvonó élősködős), néhány új motivációjú démon, szellem is színesíti az évadot – de talán a legfontosabb mégiscsak  Rowena, a boszorkány szála. Gondoltátok volna, hogy a Pokol Királyának van anyja??? S hogy magára hagyta szegényemet ifjúkorában, mert épp máglyán akarták elégetni és menekülnie kellett???  És azt gondoltátok volna, hogy a mennyből meg lehet szökni? Ugye, nem?? Sőt, azt gondoltátok volna, hogy a Frankenstein család hatalmas befolyást szerzett a világban, ők okozták pl. a 9/11-et is? Mert, hogy a lételemük a káosz és zűrzavar, amiben igazán nagy pénzt lehet keresni???  Na de arra biztos nem tippeltetek volna, hogy Jancsi és a Boszorkány annyi év után is életben van? S hogy ifjakat süt még a vén banya mindig???

A felsorolt finomságok mellett a sztori egyébként nagyjából arra épül, amivel a kilencedik évadot abbahagytuk: Dean, kezén Káin Pecsétjével démonként ébred újra. Az évad első szakaszában Sam próbálja megmenteni testvérét, kiűzni belőle a démont, majd a sorozat további részében Sam próbálja megmenteni testvérét és leszedni kezéről az Első Átkot. Káin pecsétje ugyanis felemészti hordozóját, lassan, de biztosan a Sötét Oldal felé taszítja: ez pedig nem másban nyilvánul meg, mint esztelen – de hatásos – öldöklésben. Dean sokszor kontrollálatlanul gyilkol, néha bizony azt is nehéz neki megállnia, hogy sajátjaira támadjon: hatásában leginkább az Egy Gyűrűhöz tudom hasonlítani Dean terhét. Így telik a 23 epizód, rengeteg moralizálással, rengeteg „Nem hagyom, hogy ez megtörténjen!” és „Megoldjuk, valahogy mindig megoldjuk!” folyamatosan ismétlődő mondatokkal. Érezhetően sokkal inkább fókuszál az egész történet ezúttal az emberi gonoszságra, a saját magunkban rejlő sötétség legyőzésére, mint valami globális fenyegetettségre, érezhetően a központi téma a két srác kapcsolata. Ha ezt először látom, bizony iszonyat tetszett volna, nagyon sok hatásos és ütős eseményen keresztül vezet az út Dean pusztulásához… csupán az a baj, hogy ez (vagy legalábbis ehhez hasonló) már volt.

Ugyanis a fiúk már nem egyszer feláldozták magukat a másikért, már nem először játszották el azt, hogy a másik akarata ellenére megmentik testvérüket. Már mindegyikük volt démon is, mint ahogy mindegyikük kötött alkut a gonosszal a másik érdekében. E szempontból viszont lényegtelen, hogy most épp egy eltávolíthatatlan pecsét a küldetés célja, ráadásul – ami a SoA utóhatásaként különösen zavart – itt is kezdődik a titokban szervezkedés, a „Nem mondjuk meg neki” szindróma. Gyakorlatilag az egész évad korábbi önmaga ismétlése – és így, mint olyan, valóban hagy kivetnivalót maga után: ugyanarra a sakktáblára megyünk vissza, mint a korább években, csupán a bábuk mások. A Boszorkánytanács behozatala mondjuk jó ötlet volt, mint ahogy a Styne család rövid tündöklése is, mégis súlyukat tekintve egyik sem érhet fel egy Luciferhez korábbról, de egy Metatronhoz sem. Annyit mindenképp elérnek velük, hogy a figyelmet felkeltsék/fenntartsák és némi árnyalást adjanak Dean küzdelméhez. S ha már boszik: ismét csak rácsodálkoztam arra a sikeres koncepcióra, amiben egy újabb végtelenül irritáló, unszimpatikus női karaktert sikerült kreálniuk a vörös hajó kígyó személyében: nem egy Gemma, de ezt is szívesen kibeleztem volna. A végén már a Pokol Királyának kellett drukkolnom…  

Még két dolgot mindenképp meg kell említenem. Az egyik a S10E5, a 200-ik epizód, ami egyszerűen zseniális lett. Az Odaát sosem szégyellte magát kifigurázni, itt pedig a fiúk egy saját magukról szóló színpadi előadásba botlanak bele – rengeteg humor, geg színesíti azt a 40 percet. A másik meg a „Grohl ügynök és Cobain ügynök” féle kinyilatkoztatások: talán icipicit kevesebb van belőlük, de ez az évad is tömve van filmes kiszólásokkal, poénokkal, utalásokkal, valamint a hasonló ügynöknevekkel. Mikor Dean személyi igazolványait olvassák föl, azon több mint mosolyogni lehet. A zene ezúttal is fontos szereplő (de talán még abból is kevesebb lenne), mindenestre mikor Dean slágert kezd hallgatni, az mindent visz. Három hatalmas figura is feltűnik az évadban a megszokottak mellet, az egyik ugyebár egy régi barát, a másik az egész okozója, a harmadik meg abszolút személyes kedvencem, maga a Halál. Tényleg, a Halált meg lehet ölni??? És tényleg: a finálé cliffhangere után végre előbújik Isten a színfalak mögül?? Mert az új valami, ami itt elszabadul ( , megint), az már szerintem Winchesteréknek is sok lesz…de majd egy év múlva meglátjuk.

Összességében – még ha nem is ez volt a legjobb szezon – nekem ez is bejött. Szeretem őket, rengeteg hatalmas élményt adtak korábban, így ha most nem is jutott olyan rengeteg belőle, a múltból még jócskán van eltéve. Amikkel én egy ilyen évadot simán kifényezek magamban. Objektíven nézve ez is hagy kivetnivalót maga után, viszont ma már másodszor kell feltennem a kérdést: De minek is legyek objektív???




80%



.

.




Valami követ / It Follows





Az e havi VOX újságban egy kétoldalas ajánló keretében egyenesen „Az utóbbi idők legstílusosabb, legfélelmetesebb és egyáltalán: legprímább…” horrorfilmjének titulálták ezt a mozit, ami állítólag annyira újszerű, meg félelmetes meg izgalmas… hogy totál magával ragadott az írás. Leginkább talán a „hideglelősen gyönyörű” szókapcsolat fogott meg, sokáig ízlelgettem e szavakat még utána is. Miután pedig a Valami követ tavalyi film (végigjárták vele a fesztiválokat, hangos sikereket aratva), bíztam benne, hogy nem kell moziban megnézni, mert arra az égvilágon semmi esélyem nem lenne – szerencsére, nem is annyira meglepő módon így is lett.

A hype nagy része badarság. Nem rossz film a Valami követ, egyáltalán nem rossz, de ha egy horroron az ember képes elbóbiskolni, akkor ott van valami bibi. A tényleg érdekes képi világ, fényképezés és a zseniális hangulatfokozó zene mellett azonban nagyjából semmi nincs, ami említésre méltó, még az annyira eredetinek mondott alapötlet sem: gyakorlatilag a A kör egy újragondolt változata, amiben a videokazettát a szex helyettesíti. 16-os karikás módon.   . A szitu ugyanis az, hogy van egy átok, ami szexuális úton terjed: aki „megkapja”, azt követni kezdi egy valami (leginkább talán szellem), s ha utoléri, akkor képes megölni szerencsétlent. A körből kilépni egy jófajta dugással ugyan ki lehet, de aztán az ember fia/lánya kénytelen elmondani az ágypartnerének, mire számítson, ugyanis ha azt nem teszi, és az ártatlan áldozat meghal, akkor a követő szellem visszalép egyet a listán és megint arra száll rá, aki az előző volt a sorban. Ez egyébként rögtön fölveti azt a nem kis erkölcsi problémát, hogy kinek is adod át az átkot: igazából ugyebár azzal kefélsz, akit szeretsz, de őt meg pont nem akarod kitenni ilyennek, a másik eset, amikor meg vadidegennel fekszel össze (talán fiúknak ez könnyebb), no de ott meg kénytelen vagy elmondani a szabályokat, mert a páciens halálával semmi értelme nem volt. Na jó, max. egy jó numera…meg egy kis átmeneti nyugalom.

Aztán van még egy alternatíva (amit itt is meglovagolnak), mármint hogy levenni az átkot a barátról, s magunk boldogulni vele – de az meg meglehetősen kockázatos. No, ezek az alapszabályok, még talán kiegészítve annyival, hogy természetesen a Követőt csak az áldozat látja és természetesen nem hisz neki senki. A film elején így egy lány alsóneműben rohan ki egy amerikai kertváros amerikai házából egy amerikai utcára, majd ahogy a kamera körbefordul, - megmutatja, hogy nem látnunk semmit! – a lány berohan a lakásba slusszkulcsért és rémülten elhajt. Nemsokára egy tengerparti helyszínelés áldozataként találkozunk vele legközelebb – felütésnek nem volt rossz. Totál bizonytalanság, sejtelmes kezdés: az, hogy öt perc után még semmit nem tudunk a filmről, egyáltalán nem baj. Az már sokkal nagyobb, hogy tizenöt perc után sem, csupán becsöppenünk egy tini?élet mindennapjaiba, kicsit klisés, kicsit unalmas családi légkörbe. Apropó, család. Csak a legvégén tűnt föl, hogy bazzeg itt senkinek nincs se apja, se anyja, itt a gyerekek össze-vissza bóklásznak mindenhol, a csaj az erdőben a motorháztetőn alszik, meg amúgy is, alapban olyan kihalt minden, mintha megtörtént volna a nagy világégés.

Jay (Maika Monroe) e világnak a része, átlagos, nem túl okos, nem túl buta, de szerintem nem is túl szép lány. Miután aktuális pasijával, Hugh-val (Jake Weary) épp túl van egy romantikus együttléten, a srác közli vele, hogy innentől valaki követni fogja, semmiképp ne engedje, hogy az a valaki el is érje. Hatásos módon aztán a távolból egy meztelen néni közelít Jayhez – aki így kénytelen hinni a dolgokban – fejvesztve menekül. Haza, tesójához és barátaihoz, de a – nevezzük egyszerűség kedvéért szellemnek – természetesen ott is rátalál. A mozi innentől egy állandó mozgásban lévő kis társaság története, akik közösen menekülnek a szellemek elől, közösen próbálnak megoldást találni a problémára. Nem véletlenül írtam szellemeket, ugyanis érdekes módon mindig más alakot vesz fel az illető: ha ajtót kell betörni, akkor egy magas, erős férfiét, ha be kell bújni valahova, akkor egy kissrácét. Arra mondjuk nehéz összefüggést találni, a pucér nő mi célból jelenik meg, de maga az egész követésnek a megjelenítése kétségkívül hatásos. Egyszerre nyugtalanító, izgalmas – ugyanakkor hamarosan a film a saját maga által felállított szabályokat felrúgva sajnos picit komikussá is válik.

A helyzet ugyanis úgy alakul, hogy az egyik alapvetés, miszerint csak az átokhordozó láthatja a szellemet, egy idő után érdektelenné válik: a kis csapat megtalálja a módját, hogy a láthatatlan emberszerű teremtménnyel felvegye a harcot. Aztán, az egyik szereplő, az általa is ismert, napok óta várt fenyegető esemény tudatában simán ajtót nyit valakinek: vagy az illető volt komplett hülye, vagy a nézőt tekintik annak. A történet szempontjából a magam részéről érdeklődéssel néztem volna, hogy bármit is kiderítenének erről az átokról, hogy bárki, bármilyen formában adott volna támpontot, mi ez, honnan jön és miért is van. Ha csak az egyetemista szubkultúrát nézem, eléggé hihetetlen, hogy mindez titokban maradhatott a mai digitális, facebookos világban – mert az még rendben is lenne, ha a mozi szándékos mobilkommunikáció ignorálása következetes lenne, de azért közben csak okostelefonon vagy tableten néznek meg valamit. Akkor hogy is van ez?? Tudom, hogy nem kell mindent mindig szájba rágni, meg hogy itt koncepció is volt az ismeretlentől való félelem, de valamit azért illett volna tudni erről a fenyegetésről – márcsak azért is, hogy én, a néző mennyire vegyem komolyan. Meg legalább némi útmutatást adni arra a furcsaságra, hogy bizony ártó szellemünk meglehetősen ad-hoc módon ijesztgeti páciensét, néha totál nem jött le, mikor és miért tűnik és nem tűnik föl. Van, mikor napokig nem látják, aztán csak előkerül – az azért egy átoknál ne legyen már racionális magyarázat, hogy az áldozat autóval elmenekül és napokig tart, míg a sétáló szellem utoléri…  

Ezen gondolatok ugyanakkor senki kedvét ne vegyék el: a Valami követ még így is működik. Egyszerűen annak, hogy valaki a távolból szép lassan, fenyegetően elindul feléd, elképesztő hatása van. Minden olyan jelenet, mikor a sétáló szellem van a képen, szinte hibátlan, a rendező pedig kegyetlen jó érzékkel választott hangulatkeltő zenét hozzá. Komolyan mondom, az a monoton szintetizátoros dallam már önmagában annyira nyugtalanító, hogy az maga képes feszültséget adni az eseményeknek. Olvastam, hogy hivatkozási alapoknak Carpentert emlegetik: nos, a zene tekintetében ez feltétlenül megállja a helyét, az A köd, A 13-as rendőrőrs ostroma, az A dolog legjobb pillanatait idézi meg. A szellemek - már amikor közelről mutatják őket – kifejezetten ijesztőek lettek, még akkor is, ha icipicit azért a fehérköpenyes japán horror vonal ugrik be róluk. A film fényképezése, kamerahasználata bámulatos, néha olyan, mint ha egy művészfilmet néznék, lassú snittek, melankolikus képek: igaz, ezeken lehet elbóbiskolni, de éber állapotban bizony nagyszerű élmény. Maga a mozi is az lehetne, ha a saját kis logikai szabályait betartaná, nomeg, ha kevesebb üresjárat lenne benne: sajnos több ízben, míg várunk a szellemre, s nincs, ami feszültséget keltsen, rendesen leül a hangulat.

Amúgy nem rossz. De korántsem olyan jó, mint mondják.




75%



.

R2-D2 írta:

Valami követ / It Follows

Egyszerűen annak, hogy valaki a távolból szép lassan, fenyegetően elindul feléd, elképesztő hatása van. Minden olyan jelenet, mikor a sétáló szellem van a képen, szinte hibátlan, a rendező pedig kegyetlen jó érzékkel választott hangulatkeltő zenét hozzá. Komolyan mondom, az a monoton szintetizátoros dallam már önmagában annyira nyugtalanító, hogy az maga képes feszültséget adni az eseményeknek. Olvastam, hogy hivatkozási alapoknak Carpentert emlegetik: nos, a zene tekintetében ez feltétlenül megállja a helyét, az A köd, A 13-as rendőrőrs ostroma, az A dolog legjobb pillanatait idézi meg. A szellemek - már amikor közelről mutatják őket – kifejezetten ijesztőek lettek, még akkor is, ha icipicit azért a fehérköpenyes japán horror vonal ugrik be róluk. A film fényképezése, kamerahasználata bámulatos, néha olyan, mint ha egy művészfilmet néznék, lassú snittek, melankolikus képek: igaz, ezeken lehet elbóbiskolni, de éber állapotban bizony nagyszerű élmény. Maga a mozi is az lehetne, ha a saját kis logikai szabályait betartaná, nomeg, ha kevesebb üresjárat lenne benne: sajnos több ízben, míg várunk a szellemre, s nincs, ami feszültséget keltsen, rendesen leül a hangulat.

Amúgy nem rossz. De korántsem olyan jó, mint mondják.

75%

Ezt a filmet már kinéztem magamnak hónapokkal ezelőtt, és úgy tűnik, azon kevés horrorok egyike lesz, amit a mi mozinkban is vetítenek majd.
Utána térjünk vissza rá .
.

.




Jurassic World





„ - A főnökség szerint a génmódosítás fokozná a hűha-faktort.
     - De ezek dínók! Elég hűha …”

Hát nem. Nem elég… az, hogy immár negyedszerre látunk dínókat a vásznon, kétségkívül örvendetes tény, de az, hogy már immár negyedszerre látjuk ugyanazt, kicsit lelohasztotta a lelkesedésemet. Félreértés ne essék, remekül szórakoztam a filmen, egészen kiváló családi mozi, igazi nyári blockbuster – de aztán nagyjából ennyi. Tulajdonképp egy ismétlő anyag az előző év(tizedek) tartalmából, „először van a hűha, utána meg a sikítás és a rohanás”. A legeslegfontosabb üzenet, miszerint az ember(iség) nem tanul semmit, viszont elveszett a látvány és a kaland oltárán: a mozi egy szimpla vidámpark élmény lett, amiben a bajt nem a kisikló hullámvasút, hanem a szabadon bóklászó húsevő fenevad jelenti. Egyúttal szerettem volna átugorni a minden írásban kötelezően megemlített visszacsatolást az 1993-as Jurassic Parkra is, de akárhogyan is gondolkodom rajta, szinte képtelenség kikerülni azt. Pedig aztán igazán jót tenne (tehetne) a Jurassic Worldnek is, ha önmaga megállna a lábán, ha nem kéne állandóan azon agyalnunk, a nagy előd fényében hogy muzsikál a franchise újraélesztése... de nem megy. No persze mindez eléggé nehéz is, ha a film önmaga mutogat állandóan hátrafelé, önmaga kínálja a kapcsolódási pontokat, így, még ha el is akarnánk felejteni, hogy mi ezt már láttuk (minimum kétszer), nem sikerül.

Annak ellenére, hogy Nublar szigeten 20 évvel ezelőtt már kudarcba fulladt egyszer az őslénypark megnyitása, sőt, a Sorna szigeten is beütött a krach, néhány üzletember az extraprofit reményében (meg némi szokásos háttéralkuk miatt) úgy gondolja: nem baj, próbáljuk meg harmadszor is!! Hátha akkor nem szabadul el ismét a sziget legveszedelmesebb vadállata, hátha akkor nem a sikításé lesz újból a főszerep …    Mr. Hammond öröksége és ökörsége tehát nem veszett kárba. Valami félkegyelmű társaság évek szorgos munkájával újranyitotta a parkot, a genetika csodáit felhasználva egész sereg új fajt keltett életre. Az új, immár Jurassic World (bazzeg, saját honlapja is van   ) névre keresztelt szórakoztató centrum pedig egy modern vadaspark koncepciójára épülve igazi látványosságot nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Nekem kicsit fura ez az alapfelállás - tekintve az első kísérlet csúfos kudarcát -, fura, hogy egy épeszű világban bárki engedélyezne még egy őslényparkot, amit ráadásul emberek tízezrei látogathatnak: mindegy, a pénz nagy úr, fogadjuk el, hogy ez akár lehet is. A romokból tehát új világ születik (hehe, a romokat azért meghagyták), ahova naponta emberek tízezreit transzportálják (hogy pl. hol alszanak, az rejtély) – s ami éveken át gond nélkül működik. Az igazat megvallva, az, hogy pár évente új attrakcióval kell előállni egy parknak a nézőszám növelése miatt, az elégedett mosolyt csalt az arcomra, sőt, akár zseniális ötletként is tekinthető: a nagy vidámparkok valóságban is komoly eurómilliókat ölnek fejlesztésbe, négy-öt évenként építenek új, egyre extrább járműveket. A konkurencia hiányában itt azért icipicit sántít a dolog, no meg egy új faj kikísérletezését nem feltétlenül célszerű egyazon helyen megtenni, ahol a tápláléknak szolgáló emberek futkosnak, de hát akkor meg mi lenne a filmmel??? Meg úgy alapban az egész franchise-zal??

Szóval van új park, új emberekkel, akik éppolyan balfaszok és önhittek, mint húsz évvel ezelőtti társaik. Komikus és morbid is egyben Hammond szobra: de tökéletesen jellemzi is az új gárda egoizmusát. Csinálnak a laborban egy Indominus Rex nevű állatkát, ami nagyobb, mint az állatok királya, a T-Rex, aki aztán természetesen elszabadul, s akit természetesen valahogy meg kell állítani. A mozi kétharmada teljesen várható módon az I-Rex pusztításával és megállítására tett kísérlettel foglakozik, a legfontosabb hollywoodi filmdramaturgiát felhasználva: fixen tudható, ki éli túl a kalandot, ki kivel jön össze és milyen következménye lesz mindennek. Tulajdonképp egy végtelen kliséhalmaz az egész (immár negyedszerre), totál objektív szemmel nézve nagy izgalmaktól és újításoktól mentes átlagos produkció, amit egyes-egyedül az őslények emelnek ki a tömegből. Karakterei egysíkúak, története kiszámítható, viszont maga az őslénytan akkor is érdekessé tenné, ha nem lenne a három nagy múltú előd. Mert akkor most lennénk elájulva először magától a dínóparktól…

A kérdés megint csak az, ami legutóbb többször is felmerült: Minek is kéne objektívnak lennem? A Jurassic World minden ökörsége és sablonossága ellenére totál beszívott, két órára magam is részese voltam a kalandnak. Egyszerűen lenyűgöző az a világ, amit itt létrehoztak, a korábbi fajok dupláját használva egy igazi őslény- vadasparkban éreztem magam: tátott szájjal bámultam a Mosaurus etetését, a Raptorok őrült vágtáját, az állatsimogatót. Nyaralásaink során rengeteg vadasparkban és állatkertben jártunk, voltunk delfin show-n, vízi állatkertben: az egész film ezeket a pillanatokat idézte meg. Az amúgy abszolút érthető nosztalgiafaktor nálam ugyan nem játszott akkora szerepet, mint esetleg azoknál, akiket a Jurassic Park épp gyerekkorában ért, de én is elmosolyodtam a diszkrét és kevésbé diszkrét célzásokon és kapcsolódási pontokon. A hasonló beállítások, zene, a felhasznált díszletelemek mind-mind segítik, hogy a rajongók nyakig elmerülhessenek a filmben. A tárgyilagos, esetleg semleges nézők meg rácsodálkozhatnak egy valagnyi új faj életre keltésére, amik mellé még használati utasítást is adnak. Sőt – egyébként ez tetszett a legjobban – simán kidumálják, hogy melyik dínó miért is nem pont olyan, mint esetleg azt a paleontológusok elképzelik.

S akkor ezzel (mármint a dínókkal és azok viselkedési normáival) el is érkeztünk ahhoz, amitől én az előzetesek alapján leginkább tartottam: az idomított velociraptorokhoz. Nos, a park legcoolabbnak szánt figurája, Owen (Chris Starlord Patt) viszonya a raptorokhoz sokkal, de sokkal elfogadhatóbb, mint azt esetleg sejteni lehetett… Figyelembe véve, hogy talán az új tenyészetbe már talán kevertek más gént is, meg azt, hogy Owen kvázi apjuk a vadaknak, simán lecsúszik a torkunkon ez a falat. Azon már, hogy a vörös picsa kezében a fáklyával hogy is tud elfutni a másik állat elől, picit húztam a számat, de aztán miután kiderült, hogy ez bizony ugyanaz a dög, aki volt korábban is, kissé megenyhültem. De a legszélesebb mosoly akkor ült ki az arcomra, mikor a finálé gigászi küzdelme véget ért. Pontosabban ahogy véget ért. Talán még fel is nevettem a  moziban…

Korántsem állítom, hogy hibátlan film a Jurassic World. Rajongói szemmel talán az, de engem ez most nem vakított el. Nekem ez most szimplán csak egy egészen kiváló kalandfilm volt, aminek kliséi és butaságai nem tudták eltompítani a 60 millió évvel ezelőtti kor újbóli megelevenedésének látványát. Aztán azt majd meglátjuk, hogy a folytatásokban sikerül-e kilépni a saját maguk által megszabott mókuskerékből, meglátjuk. Végül is… vidámpark is rengeteg van a Földön. S nincs két egyforma abból sem…




80%



.