R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Viszont akkor azt kell mondjam - az alapján, amit én naponta látok, hallok, tapasztalok a nagyvilágban, szűkebb környezetemben és a vendégek között egyaránt - készülj fel: ez még csak rosszabb lesz. Most itt nincs kedvem hosszan értekezni az emberi faj egyre degeneráltabbá válásáról, de hogy a jelenlegi kommunikációs, szociológiai környezet nem épp a dolgok megoldását segíti, az biztos. Ez még rosszabb lesz, amit Briony képvisel, az meg a jövő. Szerintem.
Így engem annyira nem lepett meg és nem is akasztott ki. Simán emberi jellemhibának látom, fertőző emberi jellemhibának.

Azt gondolom sejted, hogy ezt én is látom, ahogy a trendet is, ahogy egyre nyilvánvalóbb hazugságokról próbálnak egyre erőszakosabban győzködni, és már arra is egyre kevésbé veszik a fáradtságot, hogy hihetővé tegyék, mert úgyis vannak elegen, akik elhiszik azt, akkor miért strapálnák magukat a "hitetlenekkel". Én meg, ahogy mondani szoktam, nem szeretek hülyének nézve lenni... és egy kicsit örülök is, hogy engem ez még kiakaszt, mert az azt jelenti, hogy az összes cinizmusom ellenére sem fásultam bele a megváltoztathatatlanba annyira, hogy már érzelmet se váltson ki belőlem, csak simán tudomásul vegyem és elkönyveljem.

R2-D2 írta:

Ajaj... Most rettentően sajnálom, hogy nem tudlak rávenni a SoA megnézésére, mert így elég nehéz elmagyarázni a Gemma és a Briony közti különbséget. A kiindulási alapod jó, tényleg jobban kötődtem Jaxhez, mint itt Robbiehoz, de ha a sunnyogás, hazugság, önámítás így kiakaszt, akkor képzeld el Brionyt 10-szer, 20-szor intenzívebben. Tiszta és őszinte szerelem volt Jax és Tara között is, aminek Gemma vetett véget, ráadásul a sunnyogása miatt egy komplett bandaháború robbant ki.... és ez csak egy a sok közül. Most nem méricskélem feltétlenül a karaktereket, csupán azt akarom érzékeltetni, hogy számomra a lány nem anynira negatív, mint számodra. Mert tudom, hogy van nála sokkal rosszabb is.

Ezt értem, de tudod azt mondani, hogy annak, amit Gemma tett, nem volt racionális vagy érzelmi magyarázata az ő szemszögéből? Egyébként mi volt az (akár spoileresen)?
.

Niwrok írta:

Azt gondolom sejted, hogy ezt én is látom, ahogy a trendet is, ahogy egyre nyilvánvalóbb hazugságokról próbálnak egyre erőszakosabban győzködni, és már arra is egyre kevésbé veszik a fáradtságot, hogy hihetővé tegyék, mert úgyis vannak elegen, akik elhiszik azt, akkor miért strapálnák magukat a "hitetlenekkel". Én meg, ahogy mondani szoktam, nem szeretek hülyének nézve lenni... és egy kicsit örülök is, hogy engem ez még kiakaszt, mert az azt jelenti, hogy az összes cinizmusom ellenére sem fásultam bele a megváltoztathatatlanba annyira, hogy már érzelmet se váltson ki belőlem, csak simán tudomásul vegyem és elkönyveljem.

Basszus én már beletörődtem...

Niwrok írta:

Ezt értem, de tudod azt mondani, hogy annak, amit Gemma tett, nem volt racionális vagy érzelmi magyarázata az ő szemszögéből? Egyébként mi volt az (akár spoileresen)?
.

Spoiler:

.




Kingsman – A titkos szolgálat



Azt hiszem, ott dőlt el minden, mikor a film kb. ötödik percében megláttam Luke Skywalkert egy székhez kötözve a filmben … annyira megörültem a rég nem látott Mark Hamillnak, hogy innentől kezdve hatalmas előnnyel indult nálam a mozi. Volt egy plusz érzelmi töltet, egy plusz motiváció, ami a hivatásos ítészeknek nem adatik meg – kibicnek meg ugye semmi sem drága… Pedig aztán, ha őszintén belegondolok, az égvilágon semmi okom nem kellett volna lenni az örömködésre: a Kingsman tulajdonképp csak egy újabb idióta képregényfilm, amit ráadásul szervesen lehet kapcsolni a nálam kimondottan sikertelen Ha/Ver projekthez. Ugyanúgy egy bizonyos Mark Millar nevű jóember műve szolgáltatta az alapanyagot és ugyanúgy Matthew Vaughn volt ennek a filmnek is rendezője, mint a hivatkozott műnek.

Ellentétben azzal, ezt viszont kimondottan élveztem. Minden bárgyúsága és túlzása ellenére az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját láttam, aminek néhány hajtépően idegesítő jelenete és karaktere ellenére kimondottan van valami bája. Meglepően okosan keveredik benne a humor, a popkult kiszólások tömege (tisztára Odaát), a véres (igen, néha brutális) akcióorgia és a mögöttes gondolatok, társadalom és kommunikációkritika. Ebből a szempontból rögtön a Black Mirror ugrott be – ott is simán el lehetne képzelni ezt a világpusztító fegyvert – no meg mindenképp az Utópia. Másrészről meg, megemelem a kalapomat a kémfilmek elé állított görbe tükör miatt: úgy parodizálja a James Bond mozikat, hogy közben maxi tiszteli is őket. Nekem viszont – akinek soha, egyetlen James Bond film nem jött be – fura mód a Kingsman lett A KÉMFILM, ez az ökörködés a maga módján ezerszer jobb lett, mint bármelyik 007-es ügynökös mozi.

„- Szép kutyus. Mi a neve?
- JB.
- Mint James Bond?
- Nem.
- Jason Bourne?
- Nem. Jack Bauer.
- Ó! Bravo!”

Hát talán ezért. Nem is nagyon tudok rá mást mondani, azt hiszem, ez a rövidke párbeszéd mindent elmond a Kingsmanről – végtelenül szórakoztató, de az egész kémfilm iparágnak egyúttal fityiszt mutató alkotás, ami túlzásaival és hangulatával egyszerre ironizál és imád is. A történet szerint van egy titkos szervezet Angliában, egy ősi hagyományokra épülő Titkosügynökség (ami olyan titkos, hogy még a CIA, MI5, stb.. sem tud róla    ), ahol az ügynökök a rendszerbe való bekerülés után a Kerekasztal lovagjainak nevét viselik. Ahova a legutóbbi balul sikerült küldetés során elhunyt Lancelot helyére tehetséges fiatalokat versenyeztetnek, s ami versenybe főhősünk, egy bizonyos Eggsy (Taron Egerton) akaratán kívül is bekerül. A mozi nagy része a teljesen szokványos kiválasztott történet, miszerint a mentor elmegy a fiúért, ő bízik benne egyedül, a fiú pedig előbb-utóbb rászolgál a bizalomra. Eddig semmi rendkívüli, no de az mindenképp figyelemreméltó, hogy ez a mentor nem más, mint Colin Firth (Galahad), az ügynökség rangidőse Michael Caine (Arthur), s ebben a csapatban játszik még régi kedvencem Mark Strong (Merlin) is. Tök jó poén volt, hogy a gyűléseket, mikor is toastot isznak elhunyt társukra, egy kerek (ovális) asztal mögött tarják, ahol a jelen nem lévőek hologramm képében ülnek ott – tisztára, mint a Jedi tanács…

A kiképzés kimondottan ötletes, látványos és izgalmas: a legjobb YA filmek hangulatát idézi meg. Azt kell mondjam, a maga nemében még hiteles és hihető is az egész – legalábbis utólag visszagondolva nem emlékszem a film ezen szakaszában eszement túlzásokra. A fiatalok válogatója mindemellett kellően vicces is, néha hangosan felnevettem, de a kaján vigyor mindvégig ott volt a szám sarkában – köszönhet elsősorban az úriemberiesedő Eggsy viselkedésének. Néhány poén nagyon ül, a kutya önmagában az, de az angol proli fiú majd minden mozdulata, dumája nevetésre sarkall – pedig aztán a gyertya másik végén is áll egy igazi humorbomba. A mozi antagonistája ugyanis egy bizonyos Valentine nevű milliárdos (Samuel L. Jakson), aki ingyen SIM kártyát adva az emberiségnek – akik természetesen örülnek neki, mint majom a farkának    -, egy bizonyos ponton majd egy bizonyos titkos frekvenciájú hívással az emberi agressziót csalja elő a jónépből. Mindezt pedig csupán emberbaráti szeretetből: a túlnépesedés ellen küzdve. Közben a faszi totál sültbolond, de ugyanakkor zseni és őrült is egyben, elhányja magát, ha vért lát, s van egy műlábú gyilkos testőre, egy csaj, aki a Kill Bill Gogojával csodás párt alkotna…

Zseniális. Mármint megint az az ötlet, amit az emberiség megtisztítására újfent kitaláltak. Alapban a fityisz a mobilkommunikáció mindenhatóságának, aztán az agresszió, a minden emberben állati ösztönként szunnyadó agresszió, mint olyan kiaknázása, mindez pedig kombinálva a természetvédelemmel. Igazából a burleszkes bunyók és az egyértelmű paródiaelemek mellett már ezért is érdemes megnézni a filmet, s újfent elgondolkodni rajta, hogy nem is olyan ördögtől való az emberi faj megtizedelése… jó, a módszer ez esetben sem humánus (arra ott van Janus az Utópiából), de hogy van benn ráció, ahhoz kétség nem fér. Icipicit talán sajnálni lehet, hogy mindezt a film olyan köntösbe öltözteti, amilyenbe  – de valahol meg pont ettől lesz igazán hatékony az egész. A kémfilmek minden kliséjével, technikai kütyüjével megpakolt Kingsman egy pillanatra sem veszi komolyan magát – így szemlesütve a felvetett problémát sem -, sőt bizonyos pontjain szándékosan eltúlozza az eseményeket, hogy még csak véletlenül se érezzük magunkat egy esetleges disztópiában. Erre egyik módszer a humor, a másik meg az akció.

Amivel nekem amúgy talán a legtöbb bajom volt. Szépen megkoreografált jelenetek - technikailag pl. a templomos rész egyszerűen lenyűgöző –, mégis, valahogy annyira nevetségesek és hiteltelenek ezek a szcénák, hogy kínos volt nézni. Igen, ez maga a negatív attitűdű képregényhangulat, ez maga az az eszetlen öldöklés, ami kibillent engem az élményből. Már amúgy az Oscar Pistoriusra emlékeztető nő belépője sem igazán varázsolt el, de a negatív csúcspont a felrobbanó fejek tűzijátékszerű vizuális orgiája volt    (na jó, azon már röhögtem)… A Kingsman azonban mindezek ellenére iszonyat szórakoztató tud lenni, van az egésznek valami földöntúli bája: magába olvasztja az angol kémfilmek minden hagyományát, megfűszerezi a gentleman életérzés formaságaival, mindezt pedig egy kimondottan félelmetes mögöttes tartalommal tölti meg. Karakterei szórakoztatóak és tényleg egyéniségek – s hiába lehet a mozi minden egyes elemét megtalálni a „Hogyan készítsünk hollywoodi filmet?” kézikönyv lapjain, az egész, összefőzve, fűszerezve működik.

Nagyon is jól működik. Pedig nem kéne…  



80%



.

R2-D2 írta:

Kingsman – A titkosszolgálat

Pedig aztán, ha őszintén belegondolok, az égvilágon semmi okom nem kellett volna lenni az örömködésre: a Kingsman tulajdonképp csak egy újabb idióta képregényfilm, amit ráadásul szervesen lehet kapcsolni a nálam kimondottan sikertelen Ha/Ver projekthez. Ugyanúgy egy bizonyos Mark Millar nevű jóember műve szolgáltatta az alapanyagot és ugyanúgy Matthew Vaughn volt ennek a filmnek is rendezője, mint a hivatkozott műnek.

Ellentétben azzal, ezt viszont kimondottan élveztem. Minden bárgyúsága és túlzása ellenére az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját láttam, aminek néhány hajtépően idegesítő jelenete és karaktere ellenére kimondottan van valami bája. Meglepően okosan keveredik benne a humor, a popkult kiszólások tömege (tisztára Odaát), a véres (igen, néha brutális) akcióorgia és a mögöttes gondolatok, társadalom és kommunikációkritika.

Nagyon is jól működik. Pedig nem kéne…  

80%

James Bondnak nem vagyok nagy rajongója, talán nem is láttam az összeset, és az ingert sem érzem, hogy de megnéznék egyet. Mind között a Skyfall tetszett a legjobban, pedig arra mondják, hogy a legkevésbé bondos Bond.
A kémparódiákkal viszont jobb a kapcsolatom, még az olyan, sokak által megvetett borzalmakat is szórakoztatónak találtam, mint a Spionfióka vagy a Bosszúállók (nem az , hanem a Sean Connery féle ) . A Kingsman is bejött az előzetese alapján, de bizonyos okokból moziban kimaradt, lemezen viszont mindenképpen szeretném megnézni. Legalább megerősítettél benne, mert ha még te is tudtad poénra venni, akkor ez a film valamit nagyon tudhat ...
.

Niwrok írta:

Kingsman – A titkos szolgálat

A Kingsman is bejött az előzetese alapján, de bizonyos okokból moziban kimaradt, lemezen viszont mindenképpen szeretném megnézni. Legalább megerősítettél benne, mert ha még te is tudtad poénra venni, akkor ez a film valamit nagyon tudhat ...
.

Annyira talán nem is paródia, legalábbis nem csak az. Semmiképp nem az a térdcsapkodós fajta.

Na, akkor hajrá, júliusban megjelenik. Az már nincs messze, talán értekezni is tudunk róla.

.




Minden odavan




Tényleg minden odavan… legfőképp az ember türelme a végére. Nem állítom, hogy ez volt életem legunalmasabb filmje, mert igazándiból sokszor sok minden történik benne – de hogy az egyik legszemélytelenebb, az biztos. Az egész filmet sajnos sikerült külső szemlélőként – stílusosan talán egy közelben lebegő vitorlásról – végignéznem, sem a karakter, sem a vele történő események nem érintettek meg. Kár érte, mert alapban egész jól elvagyok a monodrámákkal, viszont itt az egyetlen szereplő hét napja túlságosan minimálisra volt véve – ezáltal pedig végletekig ingerszegényre.

Egy férfi (így, név nélkül), akit a rendesen megöregedett Robert Redford játszik, az óceánon utazik vitorlásával. Alvás közben a magától haladó hajó ( ) aztán nekiütközik egy vízen hánykolódó konténernek, ami valami böszme nagy szállító hajóról eshetett le ( ). Így, utólag belegondolva – a film cselekményét követve – kicsit fura, hogy a hajózási útvonaltól oly messze is van ez az akadály, de menet közben ez nem jut az ember eszébe. Az azért (természetesen) feltűnik, hogy a kiszakadt konténerből mindenféle cipők úszkálnak a vízen, az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy biztosan éhbérért dolgoztatott vietnami munkások termékét látjuk, de a mozi meglepően gyorsan tovasiklik ezen a gondolaton. Pontosabban nem ez a lényeg, felvillant egy képet, aki akar, gondolkodjon rajta, de inkább figyeljük az Egy férfi túlélő showját.

A hajó ugyanis megsérül, innentől pedig a film egy hét eseménye, egy hét a tengeren az Egy férfival. A hét nap alatt gyakorlatilag minden megtörténik vele, ami csak egy tengeren hánykolódó hajóssal megtörténhet, a kezdeti baleset, mint az események katalizátora pedig egyre jelentéktelenebbé válik: ahogy haladunk előre a történetben, úgy törpül el a sérülés jelentősége. Én úgy gondolom, hogy az igazán nagy baj a lyuk nélkül is meglett volna, ugyanis jön egy vihar, ami rendesen felforgatja (szó szerint) az öregember életét. Innentől a Kon-Tiki féle tengeri természetfilm átmegy egy életben maradásos moziba, amikor már a főhős puszta léte a tét, amikor olyan dolgoknak kellene történnie, hogy a dialógus nélküli moziban esetleg lerágjuk a körmünket. Amikor a főszereplő fizikai fájdalmát magunk is érezzük, esetleg múltjának démonait saját magunkévá tesszük, úgy próbálunk felkészülni az elkerülhetetlenre. Egyre kevésbé bízva a túlélésben, a sorozatos kudarcok miatt a saját életünket is veszélybe érezhetjük, az elvesztett vízkészlet miatt a saját szánk is cserepesre szárad – majd a tovatűnő hajók által érzett csalódás minket is kis híján az öngyilkosságba kerget…

De nem. A férfiról (aki inkább egy öregember), az égvilágon semmit nem tudunk meg. Én szeretem azokat a monodrámákat, mikor is egy karakter szerepel a moziban, valami szorult helyzetben és esetleg egy telefonon keresztül tárul fel múltja, érzései, kapcsolati hálója a világgal: a lényeg az, hogy lehessen bármi úton kötődni hozzá, lehessen egy kapocs, amiért a néző szimpatizál vele, lehessen aggódni érte... itt ilyen nincs. A Minden odavan ezáltal egy végtelenül steril film lett, az égvilágon semmit nem tudunk meg két óra alatt sem az Egy férfiről. Sem azt, mit keres kinn a tengeren egyedül - pláne ilyen meglett korban – sem azt, hogy milyen tengerészeti háttere van: ok nélkül senki nem vitorlázgat egyes egyedül az óceánon, ez az egész szituáció nekem sántít. De ha még el is fogadom, hogy a kamera csupán betekint egy hajós életébe egy hétre, akkor is iszonyat érzelemmentes lett az egész: úgy meg, hogy nem tudjuk, az Egy férfi mennyire állja meg a helyét a szorult körülmények közepette, még azt sem tudjuk eldönteni, most hülye, vagy sem, hogy idáig merészkedett.

Aztán itt van maga a vitorlázás. Végig halványlila fingom nem volt róla, az Egy férfi mit miért csinál, mik vannak az előre csomagolt táskákban, mi az, ami a túléléshez kellhet, mi az, amit el lehet veszteni és mi az, amit nem. Viszont ez azt is magával hozza, hogy teljesen kiszorultam a filmből: láttam, hogy valamiért visszamegy, valamit elveszít, de hogy ezek mennyire fontosak, hogy ezekért megéri-e az ember életét kockáztatni, azt nem tudtam. Teljesen vak voltam az egész mozi alatt, egyedül a sóssá váló ivóvizet, annak jelentőségét értettem meg. Az összes többi nagy homály – annyi előnye van, hogy nem is tudtam eldönteni, mi a hiteles és mi nem. Legalábbis azon eszközök, cselekmények, reakciók közül, amit az Egy férfi tengerészként használ. Filmkészítési szempontból tök könnyű ez, hisz azt tesznek bele a moziba, amit akarnak, a néző viszont pont úgy érezheti magát, mint ha egy xenobiológiai tudományos konferencián lenne. Szerintem a jobb élvezhetőség miatt kellettek volna támpontok, hogy akkor most mivel mit lehetne elérni, annak elvesztése milyen téttel jár: a Minden odavan majdnemhogy tengerészeknek szóló mű – azok meg lehet, kiröhögik hiteltelensége miatt.

S ha már hiteltelenség: a konténert már említettem, hogy is tud leesni az egy hajóról észrevétlenül – de itt a baszom nagy hajók amúgy is úgy közlekednek, mint mikor a lovakra szemellenzőt húznak. Hát basszus, nincs egy kibaszott radar egyiken sem? Hát a hídon mit csinálnak? Kártyáznak? Hát hogy lehet, hogy jelzőrakéták meg minden mellett kétszer is megesik az az Egy férfival, ami megesik? A vége meg… anyám. Még mindig röhögök azon a baromságon, amit az Egy férfi művel, hogy jelet adjon… mármint talán nem is maga az ötleten, hanem ami lesz belőle.   Egyébként egy kettősséget végig éreztem a filmen, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy az Egy férfi akkor most profi, vagy nem. Néha így, néha úgy viselkedett, a mozi pedig igazából semmi támpontot nem adott e tekintetben. Semmihez nem adott semmi támpontot.

Mindezek mellett még borzasztó unalmas is volt. Egy hét két óra alatt sok – a legutóbb a Rendíthetetlenben 41 napot mutattak be háromnegyed óra alatt, ráadásul ott még beszéltek is (s biza’ azt is untam). Egyszerűen nekem iszonyat hosszú volt ez a játékidő, tök sokszor csak az Egy férfi magányát mutatják perceken át, a ringatózó csónakot, a tengert. A vihar viszont olyan szinten meg van vágva, hogy lófaszt sem látni, pedig az lehetne a film legjobb szakasza. Csak kapkodó és rángatózó kamera, azt sem tudom, hol vagyok, a hajó melyik részén, mit kell figyelnem… de legalább a hang kárpótol sok mindenért. Az valami eszméletlen jó lett, a vihar majd szétviszi a szobát is, de a tenger minden csobbanása tisztán hallatszik a hangszórókból. Fényképezve is szépen van, a „táj” adja magát – bár icipicit elcsépeltnek tartom a tenger mélyéről felnéző kamera képét, amin a kis csónak körül úszkáló cápák vannak... Lehet, ha nem láttam volna több hasonló stílusú mozit, vagy mozinak egy szakaszát az elmúlt egy-két évben jobban tetszett volna, így viszont a nulla kötődés a szereplőhöz és a tengerhez unalmat és kínos seggvakarást eredményezett. Egyetlen egy pozitívum: azt tényleg nem lehet tudni, az Egy férfi túléli-e.

A baj az, hogy mindegy.




50%



.

R2-D2 írta:

Minden odavan

Tényleg minden odavan… legfőképp az ember türelme a végére. Nem állítom, hogy ez volt életem legunalmasabb filmje, mert igazándiból sokszor sok minden történik benne – de hogy az egyik legszemélytelenebb, az biztos. Az egész filmet sajnos sikerült külső szemlélőként – stílusosan talán egy közelben lebegő vitorlásról – végignéznem, sem a karakter, sem a vele történő események nem érintettek meg. Kár érte, mert alapban egész jól elvagyok a monodrámákkal, viszont itt az egyetlen szereplő hét napja túlságosan minimálisra volt véve – ezáltal pedig végletekig ingerszegényre. Egyetlen egy pozitívum: azt tényleg nem lehet tudni, az Egy férfi túléli-e.

A baj az, hogy mindegy.

50%

Lehet, hogy ez is valami szimbolikus cucc, a Férfiról általánosságban, aki hánykódik az élet tengerén, időnként visszamegy ezért-azért, közbe le se tojja senki, csak magára számíthat, stb..
De -ahogy gondolom, sejted- annyira sem csináltál kedvet, hogy ezt leellenőrizzem , önmagában meg nem érdekelt.
.

R2-D2 írta:

Minden odavan

Lehet, hogy ez is valami szimbolikus cucc, a Férfiról általánosságban, aki hánykódik az élet tengerén, időnként visszamegy ezért-azért, közbe le se tojja senki, csak magára számíthat, stb..
De -ahogy gondolom, sejted- annyira sem csináltál kedvet, hogy ezt leellenőrizzem , önmagában meg nem érdekelt.
.

Nem baj, ezúttal én voltam a próbababa. A barátom ajánlotta, ezért megnéztem.

Amúgy azt hittem, xenobiológiai kongresszuson megakadsz...

R2-D2 írta:

Minden odavan

Amúgy azt hittem, xenobiológiai kongresszuson megakadsz...

Miért akadtam volna meg rajta ? Tudom, hogy mit olvasol .
És a hasonlat is áll, elvégre az ember elég leforrázva és tanácstalanul érezheti magát egy xenobiológiai kongresszuson .
.

.






Ex Machina




Nyugi, néha én magam sem igazodok ki magamon… mikor látok egy jó kis sci-fit (sci-fi fantasyt), akkor általában az a bajom, hogy túlságosan buta, vagy butának nézi a közönségét, túlságosan látványorientált, még ha gondolatisága említésre méltó is. Erre tessék: itt az Ex Machina, aminél meg az a bajom, hogy a sci került előtérbe, aminél az intellektuel jelleg olyannyira rátelepszik a film nagy részére, hogy attól az túlnyomórészt unalmassá és kimondottan nehezen követhetővé válik..  

Caleb (Domhnall Gleeson) egy fiatal programozó, aki egyik nap e-mailben értesül róla, hogy a Cég vezetője valami verseny fődíjaként egy hétig vendégül látja őt hiperszuper villájában: a szocialista munkaverseny hőse pedig földöntúli boldogsággal utazik főnökéhez vendégségbe. A több száz négyzetkilométeren    elterülő birtok közepén álló ultramodern ház lakója, Nathan (Oascar Isaac – aki egy kis fazonigazítás után lehetne akár Zacher Gábor is), igazán magának való figura, az a tipikus őrült zseni, a feltaláló, aki nagy magányában csak a teljesen nyilvánvalóan szexrabszolgának tartott néma kínai/japán/koreai alkalmazottat tűri meg. Rögtön kiderül, hogy egy végletekig egoista, arrogáns, alkoholista barom, viszont olyat ért el, amit eddig senki: mesterséges intelligenciát alkotott, egy női android, bizonyos Ava (Alicia Vikander – hú, gyönyörű ez a lány) személyében. Calebnek pedig a szakmai jutalomkirándulás helyett fontos teendője van, meg kell állapítania, hogy Ava rendelkezik-e emberi tudattal. Ez amúgy talán nem is egészen pontos, én inkább a lelket mondanám ide, de a film szerint legyen a tudat…

Caleb egész munkája a bizonyos Turing-teszten alapul (a Kódjátszma fényében még izgalmasabb az egész), maga a film pedig nagyrészt abból áll, hogy Caleb és Ava egy őket elválasztó üvegfalon keresztül beszélget egymással – hét napon keresztül. A teszt végén pedig Calebnek – mint külsős, hiteles forrásnak – döntést kell hoznia arról, Ava sikeres projekt-e, vagy szükséges tovább fejleszteni. Azzal azonban a fiú nem számol, hogy főnöke egyre undokabb, arrogánsabb és kiszámíthatatlan lesz, mint ahogy azzal sem, hogy ember létére vonzalmat kezd érezni a robot iránt. Teszem azt hozzá, hogy bár Ava arca egyszerűen gyönyörű, azért kimondottan robot formája van, egészen addig, míg a történet új szintre nem ér, amit én most nem akarok elmesélni. Szóval fiú és robot társalog, a köztük kialakuló párbeszédből, no meg a főnökkel kiértékelt helyzetelemzésekből rettentő mély betekintést nyerhetünk a mesterséges értelem majd minden felvetett problémájába. Borzasztó sok kérdést kapunk – kevesebb válasszal -, amihez viszont alaposan fel kell kötnünk a gatyánkat, hogy meg is értsük, amit látunk.

Itt én szívem szerint két síkra szedném a filmet. Az egyik mindenképp a mérhetetlenül intelligens(nek tűnő) gondolatiság az emberré válásról, a tudatról, az érzelmekről, önmagában a MI-ről. Ahogy telnek a napok, ahogy Ava egyre nyíltabban válik egyre emberibbé, ahogy a puszta logika mellé az intuíció és érzelmek is képbe kerülnek, úgy lesz egyre nehezebb, bonyolultabb és értelmezhetetlenebb az egész. Néha teljesen elvesztem a tudományos okfejtésekben, a nyilvánvalónak tűnő mögöttes tartalom értelmezésében. E tekintetben – a csillogó és dekoratív felszín alatt – kimondottan nehéz film az Ex Machina, amit egyszerűen nem is látok át, s megmondom őszintén, kétlem, hogy a nagy netes örömködés elkövetői közül mindenki átlátna. Sokkal inkább érzem megint a „Nem teljesen értem, hát kultstátuszba teszem” dolgot – ami persze nem baj, de kissé torzít az összképen. Ettől még a mozi kimondottan jó, de korántsem lenne élvezhető: mert lehet akkor is jó egy tudományos előadás, ha egy kukkot nem értünk belőle…

Az igazán élvezhetőséghez kétségkívül kell az az egész történet, amibe a magvas gondolatiságot elrejtették. A helyzet ugyanis az, hogy az első perctől kezdve valamiféle sejtelmes titok telepszik rá a filmre, az első percektől kezdve érezni, hogy Nathan valamit titkol. Vannak titkos áramszünetek, és Ava viselkedéséből is inkább a segítségkérés érződik, valamiféle durva elnyomás érzete. A mozi ezekre építve egyre inkább egy három szereplős sakkjátszma felé tolódik (talán még szerelmi háromszögnek is mondhatnám), aminek sokkal nagyobb lesz a tétje, mint gondolnánk. Egyre több minden derül ki Nathan és Ava motivációiról, Calebnek meg majd döntést kell hozni, kinek az oldalára is áll: az ember vagy a gép oldalára. Ez a része, ez a drámával megtoldott csavaros síkja a filmnek nekem bizony nagyon bejött: ezt ráadásul túlbonyolítani sem kell, tisztára érthető, de ami fontosabb, érezhető az egész. Jó kis érzelmi manipuláción esünk át, nézőként mi is simán bele tudunk szeretni Ava-ba, simán képes vágyat ébreszteni bennünk, simán tudunk szurkolni neki… hisz szegény, kicsi lány…

Azt mondjuk, nem tudom hova tenni, hogy az A nőhöz hasonlítják az Ex Machinát. Szerintem alapvető különbségek vannak köztük – már magában a mesterséges értelem megjelenítésben, intelligenciájában, céljában is. Egyetlen pillanatra, az elején valami képi világ hatására nekem is az A nő ugrott be, de szerencsére annak csicsás, idegesítő jellege gyorsan eltűnt innen. Ez sokkal racionálisabb, ridegebb, funkcionálisabb – tudományosabb képi világgal operáló film lett, ami a maga módján nekem tök bejött. A ház sterilitása, a hi-tech mivolta vérbeli fantasztikus filmmé varázsolta az egészet, amibe bizony nem kell űrhajó, meg futurisztikus külső világ, hogy elhiggyük, a jövőben járunk. A talán nem is oly távoli jövőben… ha most viszont hirtelen mondani kéne hasonló stílusú filmet, akkor a robot miatt pedig mindenképp Doomsday Book középső kisfilmje ugrana be. Az A.I. teljesen másra fókuszál, a többi, öntudatra ébredt gép pedig használ valami közösségi hálózatot, a tudást abból szerzi: Ava viszont, miután teljesen elszeparált példány, akit kísérleti alanyként Nathan hozott létre, saját magától fejlődik, a részben saját maga által irányított párbeszédekből tanul. Ha most nem azt olvasnám, amit, akkor ez eszembe se jutna, de sokkal inkább tudom Ava fejlődését a malackákkal lebonyolított vizsgálatokhoz viszonyítani a Holtak szószólójából – az egész kétoldalú dialógus sikere, célja, eredménye az ember szempontjából minimum kérdéses.

Aztán persze az Ex Machina sem kerülheti ki a teremtés örökös erkölcsi problematikáját, itt is feltűnik a szokásos Istent játszik kérdéskör – de talán még ez érthető legjobban az egészben: mégsem ennek a moralitása áll a középpontban (talán ezért is hagyták el a kifejezésből a Deus szót). Van néhány kimondottan jól sikerült fordulata, meg jó néhány kiszámítható történése is a nagyszerű hangulata mellett, a finálé ugyanakkor a maga nyugtalanító mivoltával igazi csemegévé teszi az egészet. Mert bizony a felszínen akármennyire is unalmas és nehéz is, valóban értéket képvisel a mai dömpingben: okos (talán túlságosan is az) sci-fi, egyedi képi világgal, sok-sok kibeszélnivalóval, no meg két olyan színésszel, akik szerepelnek év végén a SW VII-ben is. Nagyon lassú, elmélkedős mozi, Asimov örökségét követve, Alex Garland, mint elsőfilmes rendező pedig kitüntetett figyelmemet fogja ezen túl élvezni. Kíváncsi vagyok, ez valaha kijön-e itthon lemezen.




80%


.

R2-D2 írta:

Ex Machina

Itt én szívem szerint két síkra szedném a filmet. Az egyik mindenképp a mérhetetlenül intelligens(nek tűnő) gondolatiság az emberré válásról, a tudatról, az érzelmekről, önmagában a MI-ről. Ahogy telnek a napok, ahogy Ava egyre nyíltabban válik egyre emberibbé, ahogy a puszta logika mellé az intuíció és érzelmek is képbe kerülnek, úgy lesz egyre nehezebb, bonyolultabb és értelmezhetetlenebb az egész. Néha teljesen elvesztem a tudományos okfejtésekben, a nyilvánvalónak tűnő mögöttes tartalom értelmezésében.

Azt mondjuk, nem tudom hova tenni, hogy az A nőhöz hasonlítják az Ex Machinát. Szerintem alapvető különbségek vannak köztük – már magában a mesterséges értelem megjelenítésben, intelligenciájában, céljában is. Az A.I. teljesen másra fókuszál, a többi, öntudatra ébredt gép pedig használ valami közösségi hálózatot, a tudást abból szerzi: Ava viszont, miután teljesen elszeparált példány, akit kísérleti alanyként Nathan hozott létre, saját magától fejlődik, a részben saját maga által irányított párbeszédekből tanul.

Ha most nem azt olvasnám, amit, akkor ez eszembe se jutna, de sokkal inkább tudom Ava fejlődését a malackákkal lebonyolított vizsgálatokhoz viszonyítani a Holtak szószólójából – az egész kétoldalú dialógus sikere, célja, eredménye az ember szempontjából minimum kérdéses.

...a felszínen akármennyire is unalmas és nehéz is, valóban értéket képvisel a mai dömpingben: okos (talán túlságosan is az) sci-fi, egyedi képi világgal, sok-sok kibeszélnivalóval...

80%

Na, még épp időben tettem fel a Doomsday Bookos írásom, hogy ide is bekerülhessek .

"A nő"-vel az összevetéseket szerintem úgy értik, hogy mindkettőben adott a mesterséges intelligencia, ami a külső ingerek segítségével tanul, csak ott azért, hogy minél jobban a gazdája személyiségéhez, elvárásaihoz igazodhasson, itt meg gondolom valami "másért"... Így a leírásból úgy sejtem, hogy csak álca a teszt, és igazából Calebnek azért kell kérdeznie, hogy Ava megfigyelhesse a válaszaira adott reakciókat, és ezen keresztül válljon még emberibbé. Nathannak robo-feleség kell, vagy mi ?

A Ghost in the Shellt amúgy te még nem láttad (tudom, anime, de hátha...) hogy ezúttal sem hivatkoztál rá? Azt a videórészletet sem, amit múltkor linkeltem?

A malackák helyett ugyanonnan gondolj inkább Jane-re, az egy sokkal közvetlenebb hasonlóságnak tűnik nekem .

A "kibeszélést" értettem, egy-két héten belül sort kerítek rá . Eddig is tudtam róla, de ez a film valahogy összemosódott nekem az Automatával (egy pillanatra meg is lepett, hogy miért írsz ugyanarról a filmről még egyszer ), úgyhogy jól jött az ajánlás, köszi.
.

Niwrok írta:

Ex Machina

"A nő"-vel az összevetéseket szerintem úgy értik, hogy mindkettőben adott a mesterséges intelligencia, ami a külső ingerek segítségével tanul, csak ott azért, hogy minél jobban a gazdája személyiségéhez, elvárásaihoz igazodhasson, itt meg gondolom valami "másért"... Így a leírásból úgy sejtem, hogy csak álca a teszt, és igazából Calebnek azért kell kérdeznie, hogy Ava megfigyelhesse a válaszaira adott reakciókat, és ezen keresztül válljon még emberibbé. Nathannak robo-feleség kell, vagy mi ?

A Ghost in the Shellt amúgy te még nem láttad (tudom, anime, de hátha...) hogy ezúttal sem hivatkoztál rá? Azt a videórészletet sem, amit múltkor linkeltem?

A malackák helyett ugyanonnan gondolj inkább Jane-re, az egy sokkal közvetlenebb hasonlóságnak tűnik nekem .

A "kibeszélést" értettem, egy-két héten belül sort kerítek rá . Eddig is tudtam róla, de ez a film valahogy összemosódott nekem az Automatával (egy pillanatra meg is lepett, hogy miért írsz ugyanarról a filmről még egyszer ), úgyhogy jól jött az ajánlás, köszi.
.

Nem, Jane nem jó példa. Jane jó példa az A nőhöz, de itt fizikai valójában van egy idegen lény. A Ghost in the Shellt láttam, de nem fogott meg - ideje újranézni...

R2-D2 írta:

Ex Machina

Nem, Jane nem jó példa. Jane jó példa az A nőhöz, de itt fizikai valójában van egy idegen lény.

Jane-nel lehet, hogy egy kicsit előreszaladtam a Fajirtásra , de itt most tudatról és lélekről szólt a kitétel, nem fizikai testről, és arra megáll szerintem a példa (teste, fizikai valója egyébként Jane-nek is van, legfeljebb nem humanoid ).

Ha már így mondod, Ava "burkolata" igazából még torzít is a teszten, hiszen befolyásolhatja azt, aki kérdez, hogy egy emberszerű alakot lát.

A GitS-nek engem is igazából a linkelt öt perce fogott meg, a poltikai menedékjogot kérő program filozofálása saját létezésének és az emberi életnek a párhuzamairól, azt már vagy tucatnyiszor láttam, és még mindig beleborzongok kicsit. A többit közel sem tartom annyira érdekesnek, de lehet, hogy én is csak régen láttam .
.

Niwrok írta:

Ex Machina


Ha már így mondod, Ava "burkolata" igazából még torzít is a teszten, hiszen befolyásolhatja azt, aki kérdez, hogy egy emberszerű alakot lát.


.

Igen, de itt pont az az egyik feltétel, hogy lássák, hogy robot ... legalábbis egy pontig... na mindegy. Ha majd megnézed, könnyebben beszélünk róla.

.




Jobb, ha hallgatsz




Garry Webb (nem tehetek róla, erről a névről nekem a fiatal angol motorversenyző, Danny Webb jut csak eszembe) létező figura volt. A 90-es évek közepén írt egy tényfeltáró cikket a CIA drogkereskedelmi érintettségéről (erről meg természetesen a SoA ugrik be), hatalmas botrányt kavarva ezzel a nagy amerikai sajtóban – szinte törvényszerű volt, hogy Hollywood egy újabb nemzeti hős köré fűzzön fel egy filmet: a sokadikat az elmúlt években. Értem én, hogy a hazai közönségnek az ilyen Webb féle figurák, azok munkássága sokat jelent, s mint ilyet az Álomgyár igyekszik is meglovagolni, csupán két apró bajom van: az egyik, hogy mostanában megint a ló másik oldalára estünk ezzel a sok "Megtörtént eseményeken alapuló" mozikkal, a másik meg, hogy valójában ez megint csak azoknak jelent valós katartikus élményt, akik abban az országban élnek/éltek, ahol az eseményeknek közvetlen hatását érzékelték. Jelen esetben USA déli része és Nicarauga…

Garry Webb (Jeremy Renner) egy kis újság, a San Jose Mercury News oknyomozó újságírója, akinek békés élete egy drogbáró letartóztatásánál való véletlen jelenlét folytán gyökeres fordulatot vesz. Épp arról akar riportot készíteni, milyen dolog is az állam részéről, hogy még az ítélet előtt elkobozzák a gyanúsítottak teljes vagyonát (hahó, demokrácia, hahó, mintaként állított igazságszolgáltatás), mikor is egy rajtaütés során őt is beviszik – a cikk, ami ezután születik, pedig meglehetősen kemény hangvételű lesz, cseppet sem kímélve a jogrendszert. Erre reagálva először még csak egy rúzsos csodababa hint el morzsákat Webbnek, de aztán egyre mélyebbre merül a titokban: több tanú állítása szerint a titkos Nicaraguai fegyverszállításokhoz kormányzati pénz hiányában a CIA más módszerhez nyúlt – drogot csempésztetett be az országba, azt értékesíttette, majd a lóvét visszajuttatta a célországba, fegyverek formájában. Azért azt valljuk be, elég bizarr, hogy a drgobiznisz ellen küzdő állam egyik legfőbb szerve a legnagyobb drogkereskedő: külön ház kellett a rengeteg bejövő zöldhasúnak… Webb Dark Alliance címe írja meg a cikket (majd később a könyvet is), amiben titkos forrásokra hivatkozva lerántja a leplet az üzletről – én nem tudom, miben hitt, de ez után természetesen hajtóvadászat indul ellene: a CIA minden létező eszközt bevet ellehetetlenítésére. A film pedig közel két órában ennek a Dávid és Góliát harcnak a története, hogyan is sikerül (vagy nem sikerül Webbnek) talpon maradni az össznépi támadás közepette.

Ez izgalmas és érdekes ugye? Titkos kormányzati anyag, oknyomozó becsületes újságíró, elhallgattatás – egy kiváló thriller alapkövei. Ezen tartalom alapján a Jobb, ha hallgatsz simán lehetne az A Pelikán ügyirat, az A bennfentes, Az összeesküvés elmélet máltó társa (most így hirtelen ezek jutottak eszembe)… de nem az. A témája ugyan megvan hozzá, de a mozi egyáltalán nem hozza azt az izgalmi faktort, azt a feszültséget, amit kellene. Nem tudom jobban megfogalmazni, mint hogy rettentően felületes lett az egész, sem az események valódi mélységébe, sem a karakterekbe – különös tekintettel Webb figurájára – nem merülünk bele: mert mintha nem lenne rá idő. Olyan az egész, mintha egy méhre szerelnénk egy mini kamerát, s követnénk őt porzó útján. A film egyes eseményei, figurái egy-egy virágot jelentenek: ugyan mindegyik virágra rászállunk picit, de mielőtt megismerhetnénk azt, repülünk is tovább. Felületes, kapkodó az egész, sem a feltárt események súlya, sem azok hatása Webbre nincs igazán kidomborítva. Az már másik kérdés, hogy hivatalos újságírók szerint Webb rengeteg szakmai hibát is elkövetett (nekem csupán az szúrt szemet, hogy sehol egy nyamvadt diktafon), ehhez nem igazán tudok hozzászólni – viszont azzal, hogy a CIA képes elhallgattatni, nekem az égvilágon semmi újat, semmi megrázót nem üzent a mozi. Elég, ha csak a nem oly régen nagy nyilvánosságot kapott wikileaks ügyre gondolunk… egy cseppnyi kétségem nincs róla, hogy az Assange ellen felhozott vádak jó része koholmány. Szóval a Jobb, ha hallgatsz e tekintetben megint csak a zöldfülűeknek mondhat bármi újat is.

Hiába próbál rettentően autentikus lenni a rengeteg korabeli híradóbevágással, már ott is érezni a kapkodást és nagyvonalúságot – a montázs egyes jeleneti is szinte követhetetlenül egybefolynak (a Homeland főcíme hasonló, no de az csak egy főcím, ott a hangulatkeltés a lényeg). Valahogy Jeremy Renner ezúttal nem tudott igazi mélységet adni a figurának, a legemlékezetesebb jelenete ebből a szempontból meglepő módon az, amikor ellopják a motorját. Oké, a beszéde jó volt, legalábbis a hasonlata a kezdéssel meg a véggel – de ez is inkább tartalmilag lett az: a film nem képes igazán érzelmeket kiváltani belőlünk. Végig lehet nézni, nem fog kidobni magából, de kibaszott sótlan az egész, semmi katartikus élményt nem okoz. Sőt, a főhős bosszantó naivsága a végére kimondottan zavaró lesz, legalábbis az ember értetlenül nézi a képernyőt, hogy gondolhatja Webb, hogy szembeszállhat a CIA-val. Az igazságérzet az egy dolog – talán amúgy pont ezért szól ez a leginkább a hazai célközönségnek: ők minden bizonnyal jobban tudják értékelni a titkos kormányzati mocskokról lerántott leplet, nekik ez valós elégtétel lehet. Nekünk, itt, Európában ez megint csak túlságosan távoli és túlságosan megfoghatatlan: ráadásul néhány közelmúltban történt esemény tükrében csak cinikusan megrándítjuk a vállunkat: no és, ezen minek meglepődni?

A korrajz hiteles, bár 1996 nem volt olyan rég, nem is lehetett olyan nehéz rekonstruálni. A főként TV sorozatok rendezésével foglalkozó Michael Cuesta viszont nem tett rám túlságosan mély benyomást, hiába is rendezett több parádés Homeland epizódot (kezdem érteni a montázst is), valahogy egy mozifilmben, két óra alatt nem működött a koncepciója. A Renner körül feltűnő színészek súlytalanok, nem utolsósorban azért, mert csak kapkodjuk a fejünket, ki kicsoda és mit miért is csinál: Webbel meg valahogy nem tudunk azonosulni egy percre sem. Egy tény, az talán izgalmassá teheti az egészet, hogy valóban nem lehet tudni, Webb túléli-e a történteket, vagy valahol autóbalesetet szenved (elég, ha az eredeti címre, a Kill the messengerre gondolunk), de ez önmagában édeskevés. Az újságírósdi veszélyes meló, ha valaki pedig belenyúl a méhkasba, ne csodálkozzon, hogy megcsípik a méhek. Ez az örökérvényű igazság viszont nekem most kevés volt a filmélményhez.




60%



Amúgy, ha valaki mindezek után kíváncsi a tények vs. film kapcsoltára, a historyvshollywood.com-on megnézheti. (jó ez az oldal, el is mentem).


.