R2-D2 írásai 2.0

Niwrok írta:

Azt jobban elhiszem. Lola végülis tanul a korábbi próbálkozásokból, azért ugrik a végén. De akkor még ugyanúgy nem tudja, hogy az a "megoldás" a HELYES, csak azt, hogy azt még nem próbálta, és a többi eddig mind kudarcba fulladt.
.

Persze, nem tudja, de miután megcsinálta, kinyíltak előtte más opciók is. Én nem játszom, ez inkább a te szakterületed, de nem így van a játékokban is? Hogy valahol valamit máshogy csinálsz és akkor más úton is mehetsz tovább (nem elhanyagolandó persze itt a szerencse szerepe sem)?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Azt jobban elhiszem. Lola végülis tanul a korábbi próbálkozásokból, azért ugrik a végén. De akkor még ugyanúgy nem tudja, hogy az a "megoldás" a HELYES, csak azt, hogy azt még nem próbálta, és a többi eddig mind kudarcba fulladt.

Persze, nem tudja, de miután megcsinálta, kinyíltak előtte más opciók is. Én nem játszom, ez inkább a te szakterületed, de nem így van a játékokban is? Hogy valahol valamit máshogy csinálsz és akkor más úton is mehetsz tovább (nem elhanyagolandó persze itt a szerencse szerepe sem)?

A legtöbbször nem. A játékok jelentős része egy cső, ahol mész előre, megoldod az adott szinthez tartozó feladatokat, és ha nem sikerül, azonnal "Game Over", és kész. Még azt is kevés játék meri felvállalni, hogy egyáltalán alternatív befejezéseket biztosítson, hogy mondjuk az utolsó pályán hozott döntések befolyásolják a végkimenetelt. Ennél is kevesebb, ahol a cselekedetek végig alakítják a befejezést; mondjuk ilyen volt a S.T.A.L.K.E.R., ahol a játék végén van egy "kívánságteljesítő gép" Csernobil közepén, és a játékos karakterének attól függően választott a program automatikusan kívánságot, hogy mit hogyan csinált. Mostanában kezdenek bejönni azok a játékok (mondjuk a nemrég végigvitt The Walking Dead), hogy a döntések ugyan alakítanak a játékmeneten, de csak átmeneti vagy csekély jelentőségű hatással (például teljesen mindegy, hogy mikor kit mentünk meg, a végére úgyis mindenki meghal, legfeljebb más sorrendben vagy módon, ezzel más történetet nézünk végig, de a végkimenetel ugyanaz).

Olyanok, hogy a döntések folyamatába változtassák meg a pályák alakulását, akár már az elejétől kezdve, ritkák, mint a fehér holló. A játékfejlesztőknek ez nem pálya, hiszen akkor ezeket a kvázi különálló játékokat kéne nekik egybecsomagolni, az meg nem buli. Amiket játszottam, talán az itt is bemutatott Heavy Rain volt valamennyire ilyen, ahol még bukás esetén sem volt game over, csak kiesett az egyik történetszál, és így nem tudott hatást gyakorolni a későbbiekre. Ami meg nagyon ilyen volt, az a játékfejlesztés kakukktojása, a Stanley Parable, ami már sokkal inkább egy elgondolkodtató élmény a kísérletezésről és a lehetőségekről, vagy akár egy szatirikus kritika a gamer világról, mint játék... és ezért volt kib*szott jó : Ott a játékos választásainak megfelelően alakult a "történet", teljesen más pályaszakaszokkal, például attól függően, hogy mennyire hagyta magát befolyásolni a játékot folyamatosan kísérő narrátor által ("Stanley előtt két ajtó volt, és ő bement a bal oldalin." ) :



Ha a Lola játék lenne, akkor a kutya mindaddig megölné, amíg át nem ugrik rajta, ahogy az autó is halálra gázolná, amíg meg nem találná a módot, amivel túlélheti.

A Lola, ha már valami játékos kell, akkor olyan, mint egy óriás csúszda három ággal. Onnantól, hogy Lola reakciót választ a kutyánál, a külső erők hatása és a saját céljai és elszántsága / elkeseredettsége az automatizmusokon keresztül egy csőben tartotta, és így jutott el a háromféle befejezésig.
.

.







Sons of Anarchy S1






"Az anarchizmus az emberi elme felszabadítását jelenti, és a hit dominanciáját. Az emberi test megszabadítását a vagyon hatalmától. Megszabadítását a béklyóktól és az állam által kerített korlátoktól. Azt jelenti, hogy a társadalmi rend az emberek szabad csoportosulásán alapul."  (S01E04)

A Sons of Anarchy, más néven Sam Cro, teljes nevükön (Sons of Anarchy Motorcycle Club, Redwood Original) egy motoros banda az amerikai Charmingban. A nyitó idézet ugyan egyáltalán nem fejezi ki azt, amit az évad indulásakor ők képviselnek – mégis az egész sorozat szempontjából kulcsfontosságú: jelzi azt a kitűzött célt, s egyben a kezdeti motivációt, ami miatt egy bizonyos néhai John Teller és barátja, Piermont "Piney" Winston (William Lucking) megalapította a klubot. Hogy aztán valamikor a múltban – ez még ebből az évadból nem derült ki miért – a dolog félrecsússzon, a SoA pedig egy törvényen kívüli motoros bandává váljon, akiknek a látszólagos autó/motorszerelő műhelyének jótékony takarásában komoly alvilági tevékenységük legyen. Mindenekelőtt fegyverkereskedelem – az IRA hatékony közreműködésével – de nem riadnak vissza egy kis rablástól, csempészéstől, betöréstől, tanúmegfélemlítéstől, gyilkosságtól, bunyótól sem. No meg a mindent átszövő korrupciótól: a kisváros rákos rendőrfőnöke gyakorlatilag külsős a bandában, aktív szereplője a bűnügyeknek – cserébe a banda a város határain kívül tartja a többi bandát, így a kábítószert is…

Az egész alaphelyzet, a mexikói, néger és náci fehér bandával, a félig korrupt rendőrséggel, no meg a növekedő hatósági fenyegetettséggel olyannyira szerteágazó és zseniális, hogy nem is igazán tudom kifejteni. Kb. olyan, mint mondjuk az Amerikai história börtönviszonyai kiterjesztve egy kisvárosra és környezetére: a különféle colorokat viselő bandák, az egymás között sokszor vérfürdőbe torkolló leszámolások adják annak a családi drámának a hátterét, amiről szól az egész SoA. S ha már color: magam ugyan sosem viseltem semmi ilyesmit a hátamon, de azt nem árt tudni, hogy a valóságban (is) hihetetlen jelentősége és értéke van egy-egy csapatba tartozásnak, a bőrmellényen viselt jelképnek. Itt ráadásul a fiúk a hátukra tetoválva is viselik ezt a címet, a történet szempontjából ennek ráadásul az egyik epizódban kulcsfontosságú szerepe lesz. Szóval. Van egy bizonyos Jax Teller (Charlie Hunnam), az alapító John fia, aki induláskor a klub alelnöke, anyja pedig az aktuális vezető, Clay Morrow (Ron Perlman!!!) felesége. Jaxnek épp gyereke születik a drogos exétől, akiből egy újabb túladagolás miatt, illetve közben ki kell venni a kiskölköt – súlyos születési rendellenességgel: a SoA elsősorban Jax családi drámája, viszonya a fiához, anyjához, volt feleségéhez, illetve a kisvárosba visszatért hajdani szerelméhez, Tarához (Maggie Siff). Egyelőre csak másodsorban egy motoros sorozat, gyakorlatilag a klubban történtek mind-mind Jax életútjára adott reakciók összessége – a fiú ugyanis meglehetősen nyughatatlan, miután pedig rájön, hogy rossz úton járnak, még kívülálló is lesz. Kilépni azonban nem olyan egyszerű – sem fizikailag, sem érzelmileg…

Kedvcsinálóként órákat lehetne írni az egész sorozatról, mennyire is össze van rakva az egész, mennyire is képes beszívni az embert. Jómagam ugye eleve előnyből indulok, miután magam is húzom a gázt – bár a Harleyt, mint motort nem igazán komálom -, de sima mezei nézőt is be tud rántani. Annyira egyben van az egész, annyira működik a képernyőn ez a láthatatlan családi kötelék, ami a fiúk (hehe, öregemberek) között van, hogy az szenzációs. Érezni, hogy bárki, bármit megtenne a klubért, simán ülnek inkább öt évet árulás nélkül, simán életüket is adják egymásért. Az egész egy kibaszott jól szervezett maffiának tűnik – amit az elején még mindenképp a bajtársiasság mozgat -, a hierarchia fontos ugyan, de szimpatikus a faragott asztalnál megnyilvánuló valós demokrácia is. A kulcsszó egyébként a szimpátia: a SoA legnagyobb erénye az, hogy az első percektől maga mellé képes állítani a nézőt, gyakorlatilag végig a törvényen kívüliekkel vagyunk képesek együtt érezni. Persze, meglehetősen manipulatív az egész, hisz nagyon sokáig csupán a rosszfiúk – náluk rosszabbak – hullnak, de Jax karaktere (aki egyébként kiköpött Curt Cobain) önmagában garancia a szimpátiára. Az a gyerek – szenzációs. A stílusa, viselkedése, vagánysága, lazasága, becsületessége, minden egy irányba viszi a történetet – mégpedig abba az irányba, hogy szívesen lennénk a klub tagjai. Egészen a 11-ik epizódig, de az már más tészta.

Mert akik ellenük vannak, azok egyszerűen bicska nyitogatóan idegesítőek: van egy férfi ATF ügynök, aki egy agresszív barom és Tarára hajt, egy női ATF ügynök, aki az egyik legundorítóbb picsa, akit valaha láttam – érdekes, hogy vele szemben még Gemma (Katey Sagal), Jax anyja is pozitív figura, pedig aztán a keresztanya pozícióban feltűnő nő minden, csak nem egy szerethető alak. A SoA iszonyat erős karakterekben, iszonyat erős színészekben (még a Gladiátor Cicerója is itt van) és iszonyat erős jelenetekben. Ezt most csak azért írom, mert nem telt el úgy epizód az évadban, hogy ne lett volna benne minimum egy olyan WTF pillanat, amin vagy az államat kerestem a földön, vagy felröhögtem, vagy szimplán az a bizonyos yesss érzés kerített volna hatalmába. Legyen az egy lőtt seggbe vérzéscsillapítás miatt bedugott ujj, egy gördeszkával véghezvitt pofánvágás, egy nagyon megérdemelt fej asztalba verése, de akár a nyilvános zsebhokizó figura jelenete. Hihetetlen és maradandó pillanatok, az igazi filmes élmények, amiket soha nem felejtek el – már csak ezekért megérte látni az egészet.

Az, hogy most ez az évad még nem kap maximumot tőlem, az elsősorban szerkezeti okokra vezethető vissza. Amellett, hogy az elején totál káosz az egész (hasonlóan a Trónok harca S1-hez), leginkább az évad első felének túlzott epizodikussága zökkentett ki. Van egy kiváló drámai történet, egy klub élete, de úgy éreztem, nem eléggé folyamatos a sztori íve: az elején minden epizód arról szólt, hogy felmerül egy probléma, s azt az adott részben megoldják. Kevésbé éreztem a folytonosságot a történetben, olyan volt, mint mondjuk egy Miami Vice epizód – kb. az évad felétől állunk be arra, hogy a tetteknek, szavaknak igazi súlya van, az ármánykodások áthatnak a következő részre is: onnantól gördülékeny az egész. Nem rossz előtte sem, de a mostanában nézett sorik legnagyobb erénye pont a sodró lendület volt, itt az elején ez még hiányzott. Amúgy az egész hangulat szenzációs, a duma valami beszarás, milyen jó (a pornókirálynős külön az), remekül van adagolva a dráma és a humor az évadban. Szokás szerint van egy háttérből irányító nő – mint mindig – van egy igazán tökös és jó szándékú főhős, meg van egy nagyon komoly bűnszervezet…

…ami nyilvánvalóan bele fog fulladni a saját maga által termelt mocsokba. Mert az első évad mondanivalója a cuki motoros fiúk látványa mellett mindenképp az, hogy az ilyen törvényen kívüliek által elkövetett mindenféle bűnök előbb-utóbb visszaütnek azokra, akik elkövetik. Megmérgezik azokat, akik szerepet vállalnak benne és egyben el is kárhoztatják őket. Mikor vége lett, az jutott eszembe: ilyen az, mikor a saját szarod szépen, lassan a nyakadba borul. Hacsak nem lesz változás…

A zenére most terjedelem miatt még nem térek ki (talán későbbi évadoknál), annyi legyen elég, hogy igazi, vérbeli dögös country/rockzene az egész alapja, íme a főcím dal:


90%






.

R2-D2 írta:

Sons of Anarchy S1

Az egész alaphelyzet, a mexikói, néger és náci fehér bandával, a félig korrupt rendőrséggel, no meg a növekedő hatósági fenyegetettséggel olyannyira szerteágazó és zseniális, hogy nem is igazán tudom kifejteni. Kb. olyan, mint mondjuk az Amerikai história börtönviszonyai kiterjesztve egy kisvárosra és környezetére: a különféle colorokat viselő bandák, az egymás között sokszor vérfürdőbe torkolló leszámolások adják annak a családi drámának a hátterét, amiről szól az egész SoA. Kedvcsinálóként órákat lehetne írni az egész sorozatról, mennyire is össze van rakva az egész, mennyire is képes beszívni az embert. Jómagam ugye eleve előnyből indulok, miután magam is húzom a gázt – bár a Harleyt, mint motort nem igazán komálom -, de sima mezei nézőt is be tud rántani. Annyira egyben van az egész, annyira működik a képernyőn ez a láthatatlan családi kötelék, ami a fiúk (hehe, öregemberek) között van, hogy az szenzációs. Érezni, hogy bárki, bármit megtenne a klubért, simán ülnek inkább öt évet árulás nélkül, simán életüket is adják egymásért. Az egész egy kibaszott jól szervezett maffiának tűnik – amit az elején még mindenképp a bajtársiasság mozgat -, a hierarchia fontos ugyan, de szimpatikus a faragott asztalnál megnyilvánuló valós demokrácia is. A kulcsszó egyébként a szimpátia: a SoA legnagyobb erénye az, hogy az első percektől maga mellé képes állítani a nézőt, gyakorlatilag végig a törvényen kívüliekkel vagyunk képesek együtt érezni. Az, hogy most ez az évad még nem kap maximumot tőlem, az elsősorban szerkezeti okokra vezethető vissza. Amellett, hogy az elején totál káosz az egész (hasonlóan a Trónok harca S1-hez), leginkább az évad első felének túlzott epizodikussága zökkentett ki. Van egy kiváló drámai történet, egy klub élete, de úgy éreztem, nem eléggé folyamatos a sztori íve: az elején minden epizód arról szólt, hogy felmerül egy probléma, s azt az adott részben megoldják. Kevésbé éreztem a folytonosságot a történetben, olyan volt, mint mondjuk egy Miami Vice epizód – kb. az évad felétől állunk be arra, hogy a tetteknek, szavaknak igazi súlya van, az ármánykodások áthatnak a következő részre is: onnantól gördülékeny az egész.

90%

Meglepődtem ? Neeeeemmm !

Biztos, hogy nekem nem lesz hét hetem ezt bepótolni, annyira nem érdekel, de a leírásaidat örömmel fogom olvasni.
.

Niwrok írta:

Biztos, hogy nekem nem lesz hét hetem ezt bepótolni, ...
.

Nyilván. Maximum egy monszun esetén.

Egyébként, Niwrok... ha már úgysem nézed meg, néhány jelenetet leírok, hogy érezd, mi is az, amiről beszélek...

Spoiler:

Azt még el is felejtettem, hogy azért természetesen itt is vannak félreállított karakterek, akiket egyszer csak elővesznek, meg azért kicsit fura az a sok balhé, amit (egyelőre) büntetlenül megcsinálhatnak - de ezek mind lényegtelenek, a sorozatok velejáróinak veszem őket.

.

R2-D2 írta:

Egyébként, Niwrok... ha már úgysem nézed meg, néhány jelenetet leírok, hogy érezd, mi is az, amiről beszélek...

Spoiler:

Azt még el is felejtettem, hogy azért természetesen itt is vannak félreállított karakterek, akiket egyszer csak elővesznek, meg azért kicsit fura az a sok balhé, amit (egyelőre) büntetlenül megcsinálhatnak - de ezek mind lényegtelenek, a sorozatok velejáróinak veszem őket.

Köszi! Ilyet kérhetek majd a többi évadhoz is ?

Vannak közte igazán csábító szálak (meg néhány ripacs és hatásvadász dolog is), meg azt amúgy is tudtam róla, hogy gyakorlatilag egy shakespeare-i királydráma az egész bőrdzsekiben .
.

.







Éjszakai hajsza






Pedig Jaume Collet-Serra, mint rendező jó ómen volt… nemcsak a Neeson papával korábban leforgatott két filmje volt biztató jel, hanem az azokat megelőző az Az árva is – amit speciel én nagyon kedvelek. Az Éjszakai hajsza viszont kimondottan mélypont lett az életművében, az ő korábbi munkássága, tehetsége egyáltalán nem tartogatta ezt a produkciót - így a gondok forrását talán MEGINT sokkal inkább a forgatókönyvben, illetve annak írójában kell hát keresni. És talán meg is van: a jóembert Brad Ingelsbynek hívják, és eddig egyetlen komolyabb munkája volt, ő írta a Niwrok által is minimum kétséges sikerűnek értékelt az A harag tüze szkriptjét. Ugyanakkor el is érkeztünk az ilyenkor rendszeresen feltett kérdéshez: Hát Hollywoodban nincs egy istenverte MEO??? Hát senki nem olvassa el azt, amit megfilmesít? Hát senki nem elég tökös hozzá, hogy azt mondja: Ember, ezt már előttünk megcsinálták százszor, ember, ez, így nevetsééges???

Jimmy Conlon (Liam Neeson) egy alkoholista vén fasz. MEGINT!!!! A közvetlen felütést átugorva épp egy kocsmában tér magához, ahol seggrészegen az asztalra borulva aludt, s ahol eszébe jut, hogy otthon elromlott a kazánja, ezért letámolyog az alagsorba, ahol a maffiafőnök fia, Danny (Boyd Holbrook) fizet ki két korrupt zsarut. S aki egyébként majd a bajok forrása lesz, két albán (MEGINT) rosszfiú kinyírásával. Ez a Danny egyébként Jimmy gyerekkori barátjának, Shawnnak (Ed Harris) a fia, a 800 dolláros kazánjavítási kölcsön fejében Jimmynek pedig télapót kell játszania Shawnék délutáni családi partiján. Ismerős? Tapló télapó?? Jimmy továbbra is seggrészegen és mikulásruhában azonban majdnem beleesik a kandallóba – szerencséjére a korábbi barát, most nyugalmazott maffiafőnök nem haragszik meg rá, hanem lefekteti aludni.

Azt el is felejtettem mondani, hogy Jimmy MEGINT egy kiégett tömeg/bér gyilkos, akit rémálmaiban kísértenek a megölt áldozatai. Meg azt is elfelejtettem mondani, hogy az egész film 16 óra (kvázi egy éjszaka) alatt játszódik, így minden egyes, Jimmy által alvással és józanodással töltött perc kulcsfontosságú… lenne, ha bármi módon össze tudnám hozni azt az időt, ami a bődületes akcióhalmazra illetve a józanodásra rendelkezésre áll. Ugyanis ha Jimmy olyannyira seggrészeg, mint amennyire azt az elején mutatják, akkor pár órával később nem vezet úgy autót, ahogy vezet, nem bunyózik úgy, ahogy bunyózik és legfőképp nem lő úgy, ahogy. Érdekes, hogy Neesont mostanában majd minden szerepében alkoholistának állítják be – a végén még megvalósul az egész (ha már nem épp azért van mindez). Szóval a részeg télapó hamarosan akcióba lendül, hogy megmentse fiát, Mike-ot (Joel Kinnaman) Shawn apu mindent elsöprő bosszújától.

És ezt is láttuk már. Nem is egyszer. A korábbi munkaadóval szembeszálló bérgyilkos legutóbb épp a John Wick volt, itt Jimmy gyakorlatilag ugyanolyan kutyaszorítóba kerül, csak nem egy nyamvadt kutya miatt. A sok korrupt zsaru között megbúvó jó zsaru koncepciója is tömegcikk, mint ahogy a bérgyilkosra ráküldött másik bérgyilkos is (Bourne). De ezeket még mind el lehetett volna viselni, ha nem megint a megromlott apa-fiú kapcsolat minden másodpercében kínos, hollywoodi módon rendbe hozandó eseménysorára épülne az egész film. Most komolyan?? Nincs jobb ötlet?? Apu bérgyilkos, elhagyja a családot, hogy megmentse őket. Anyu meghal, a temetésen apu nem vesz rész. Fiú berág apura, évekig nem beszélnek. Aztán beüt a krach, apu próbálja megmenteni fiút, amit a fiú nem akar,és apu nem engedi fiút emberre lőni, nehogy ő is olyan legyen, mint ő… hányszor is láttuk már ezt??? Sablon sablon hátán, többen dicsérik a mozi első harmadát, hogy az legalább jó – jó a lófaszt. Ugyanolyan kliséhalmaz, mint a többi része.

Ezek után nem maradna más, mint a jól kivitelezett akció. A kivitelezéssel talán még nem is lenne baj, de olyannyira hiteltelen minden MEGINT, hogy szinte fájt. Azt már említettem, hogy a rendelkezésre álló 16 óra alatt az ember ki se józanodna, nem hogy olyanokat csináljon, mint Jimmy – az alkoholisták szervezetét viszont nem ismerem, lehet, neki ez volt az alaphelyzet a működéshez. No de viszont hogy egy brutális (amúgy jól megkoreografált) verekedés után jóformán semmi külsérelmi nyom ne legyen rajta, az már vicc kategória. Bazzeg, elég éles kontraszt, hogy a most nézett SoA-ban akit pofán vágnak, annak hetekig zúzódásai vannak… nem b+. Itt Neeson papa olyan, mint a Vasember, még a sokadik fej-falba-verés után sem látszik semmi, talán csak a mozi legvégén húzza kicsit a lábát… A lövöldözés külön vicc, ő mindenkit eltalál (még a halál küszöbén is sima fejlövés), de az ellenük kiküldött profi!!! bérgyilkos 4!!! tárat elhasználva csupán lekérgezi a fát az erdőben… anyám…

Annyira buta és nevetséges az egész. Már maga az alapötlet, az apa-fia kapcsolat is kínos, de amit Jimmy, az alkoholista bérgyilkos művel, az röhej. Valahol az Elrabolva2 tájékán elveszett Neeson hitelessége, innentől már inkább Rambo, mint hihető figura. A folyamat nem most kezdődött, de ez az egyik csúcspontja ennek a sztorinak: tőle én azért többet várok, mint egy Statham film agyatlan zúzása. Ebben a moziban (ahogy amúgy a John Wickben Kenau heylett) Neeson helyett simán lehetne Statham is a főszereplő, s abban egyetértek, hogy ez a mozi jobb, mint az Elrabolva3, de maximum egy hangyafasznyival. Pedig a színészeken nem múlik, még mindig bírom kedvenc jedimet, Neesont, mint ahogy bírom Ed Harrist is. A fiatal srácok sem rosszak, és ne feledkezzünk meg a zseniális karakterszínészről, Vincent D'Onofrioról se: nem rajtuk múlt az egész faszság. Hanem a forgatókönyvön.  Mert filmileg néhány egészen érdekes perspektíva feltűnik a moziban, a kamerahasználat, beállítás, mozgás néha szenzációs, mint ahogy az éjszakai NY látványa is, mint háttér. Külön jó poén volt az egyik óriásposzteren a Mad Max Fury Road reklámja – az egész környezet kissé túlzóan zsúfolt, de életszerű. Leszámítva a film többi részét, az idióta rendőrséggel, a mindent túlélő alkoholista főhőssel, a megbocsájtó fiúval meg az egész ezerszer látott történetszállal. Az a bizonyos hangyafasznyi különbség pont 1 %.




56%



.

.






Az útvesztő





EZ után már mindent értek… Ez után a Ruin után abszolút megérdemelten kapta meg az elsőfilmes (és meglehetősen szimpatikus) fiatal director, Wes Ball az Az útvesztő rendezői székét – és ez után a Ruin után egyáltalán nem csodálkozom azon, miért lett annyira jó és hangulatos az utóbbi idők tinifilmjei közül kimagasló The Maze Runner. Ami egyébként nekem már a mozibemutató idején tetszett, még itt a Fórumon is meglehetősen egyöntetű pozitív kritikákat produkált korábban – így kérdés nem volt az újranézés… sőt, tekintve a BD egészen kimagasló technikai paramétereit, szívesen fogok majd a második rész bemutatója előtt is elmerülni az útvesztő titokzatos világában…

Thomas (Dylan O'Brien) egy fiatal srác, aki egy liftben tér magához: a lift pedig egy totál ismeretlen helyszínre, totál ismeretlen srácok közé repíti. Amúgy ezzel a lifttel túl is vagyunk a történet legnagyobb ökörségén, miszerint honnan és milyen mélyről is jön az a szerkezet, mikor annak irányítása, indítása???  a földfelszínen van – de igazából mindegy is. Ekkor, ez még abszolút nem számít, s később sem fog, csak a teljes film ismeretében – no meg a lögybölő kifejezés iránti vadászatban, ld. xpress - szúrt szemet. Szóval Thomas felér a felszínre, egy csapat fiatal srác fogadja, akik igyekeznek a beilleszkedését megkönnyíteni: ugyanis ő még saját nevére sem emlékszik, fogalma sincs, honnan jött és miért van itt. A bizonytalanságban tartás egyben aztán a feszültségkeltés egyik legjobb eszköze is lesz majd, hisz mi is Thomassal együtt fedezzük fel ezt az idillinek tűnő világot, a Tisztást. A mozi első harmada egy tök jó kis karakterkalauz az új helyszínen, a 30 méter magas falakkal körülvett mesterséges élettéren, ahol nagyon hamar nyilvánvalóvá válnak Thomas (és a nézők) számára a kis közösség erőviszonyai. Nekem tök bejött az önfenntartó életre berendezkedett mini civilizáció, a mindenkinek a közösség érdekében meglévő – esetleg képességeinek megfelelő – feladata. Külön jó pont, hogy a gyerekek (mert mind azok) ösztönösen tisztelik és vezetőjüknek választották azt az Albyt (Aml Ameen), aki három évvel ezelőtt az első volt ezen a világtól elzárt helyen. A hely ugyanis egy átkozott csapda, a néző számára (bár, most így belegondolva picit talán fura is, hogy csak a néző számára) pedig nyilvánvaló, hogy a fiúk kísérleti patkányok egy útvesztőben…  

Szó szerint, ugyanis az egész film legjobb, legzseniálisabb része maga az útvesztő. A Tisztás köré épített, folyamatosan változó gigászi építmény lenyűgöző: mind képi világát, mind összetettségét, mind pedig szerepét tekintve a moziban. Ehhez kapcsolódóan annak felderítése is az: a futók, akik feltérképezik az egészet, keresve a kiutat belőle, nagyon jó ötletnek bizonyultak - itt jegyzem meg, hogy az egyik futó, a Minho nevű srác (Ki Hong Lee) állandóan a Lostos Jint juttatta eszembe. Persze, az egész az Az útvesztő ugyebár Thomas kalandja, ő az összes esemény katalizátora, ő a nyughatatlan fiú a történetben: hamarosan aztán ő lesz a másik futó Minho mellett. Ő lesz az újjászerveződő csapat új vezére, az egész sztori az ő hátán fog pihenni. Thomas a franchise lelke, mégis… mégis, az egész film ismeretében hihetetlen módon sikerült a Thomason kívüli társaság fontosabb elemeit, szereplőit is megragadni. Nagyon jól sikerült a csapat hierarchiáját bemutatni, hiteles és életszerű mindaz, amit a fiúk egymással, egymásáért tesznek, mint ahogy azok a reakciók is totál hitelesek, amit Thomas feltűnésére és „szarkeverésére” adnak. Még Gally (Will Poulter – Narnia3), mint a változások legnagyobb ellenzője, gyakorlatilag Thomas ellenfele, sem vált át tettei által valami hiteltelen figurába, még tőle sem – érezve szerepének negatív szükségességét – tudunk teljes mértékben elszakadni. Ráadásul tök jó karakteres arca van, az a tipikus filmbeli gonosz kinézet… Vele szemben a másik véglet ugyebár az Aliens kislányának a nevét??? viselő Newt (Thomas Brodie-Sangster - Trónok harca), aki viszont pont ártatlan képével, boci szemeivel az örök jó és áldozat (lesz) a filmekben. No meg aztán ugyebár érkezik közéjük az első és egyetlen lány, Teresa (Kaya Scodelario), akit azonban végre valahára nem a fiúk közti rivalizálás kiélezésére használnak – legalábbis ebben a filmben még nem -, hanem csupán Thomas öntudatra ébredésének kiváltójaként. Tetszett ez a megoldás, hisz a filmek többségében azért ez máshogy lett volna…

Thomas kíváncsisága aztán egy végzetes, de bátor felfedezésben ér véget, a film utolsó harmada pedig egy őrült akció és rohanás, ami egy újonc néző számára talán megdöbbentő csavarban érhet véget.  De ezen igazándiból nincs is mit csodálkozni, már eleve a film stílusa és célközönsége miatt sem: a pár éve előtérbe kerülő young adult -filmek épp a középiskolás, fiatalabb korosztályt próbálják megszólítani, velük próbálják a különféle filmes zsánereket megismertetni, a saját korosztályukat helyezve a középpontba. A tapasztaltabb nézők azonban láttak már ilyet, a THX 1138 és a Logan futása is hasonló tőről fakad, az embercsoport megfigyelése, a legerősebb egyed kiválasztódása egyáltalán nem újdonság, az útvesztő kiszámíthatatlansága pedig a Kocka-filmek legjobb pillanatait idézi. Az Az útvesztő igazi varázsa mégiscsak az, hogy képes túllépni a tinifilm korlátain, az idősebb nézőknek is működhet ez az egész – talán jobban, mint társaik -, mert kimondottan okosan van felépítve hozzá az egész mozi. Nekem egyes-egyedül a Siratókkal volt bajom (másodjára is): nem elég, hogy gyakran alig látni belőlük valamit, de a lények ezzel a hibrid anatómiával kimondottan buták és hiteltelenek számomra. Nem is egészen értem már felépítésüket sem, meg tulajdonképp szerepüket sem – Thomas nélkül aztán az Alapító Atyák várhattak volna, míg valaki is szembeszáll ezekkel a robotskorpiókkal…

Na mindegy, ezen végképp nem múlt semmi. Ez a mozi így is simán veri az elmúlt évek összes hasonló stílusú filmjeit, az összes kibontakozóban lévő franchise közül ennek várom legjobban a második felvonását.




85%



Akkor már csak Az útvesztőt kell "kipirosítani"    - Megtörtént.




.

.






Time lapse





Alapban a time-lapse egy fotózási technika, amikor a hosszú idő alatt felvett képeket utána rövid időn belül lejátsszák: a filmszerűen megjelenítés a nézőben  így az idő múlásának érzetét kelti, ezért nevezik az idő fotózásának is. No. Ez az, aminek köze nincs a filmhez – hiába van benne idő is és fényképezőgép is – ez az, ami rendesen becsaphatja cím tekintetében a fotózáshoz értő egyéneket.  Maga a terminus egyébként az idő múlását is jelentheti, ami értelmezés ugyan ráhúzható mozira – no de hát ez meg milyen hülyeség? Az időnek az a dolga, hogy múljon…

Némi támpontot nyújtva az egészhez, két alkotás jut eszembe a Time lapse-ról. Az egyik mindenképp a Flashforward, amiben a szereplők előretekintettek saját életük egy-egy szakaszába, a másik meg természetesen a zseniális Időbűnök, annak is azon aspektusa, mikor is Hector kényszeredetten próbál mindent úgy csinálni, ahogy azt látta – a "ne baszakodj az idővel" elv alapján. A Time lapse ezen két ötlet ügyesen összegyúrt kombinációja, a maga mércéjével egészen zseniális mozi – ugyanakkor sajnos kétségtelenül érezni rajta a minimál költségvetéséből eredő hiányosságokat is. Éspedig nem azért, mert olyan technikai szükségletei lettek volna, amikre dollármilliókat kellene költeni, hanem az egész díszlet, környezet, háttér, kiegészítő cselekményrendszer zavaróan és egyben olyannyira hiányos, hogy az már a történet komplexitását, a karakterekhez való kötődések kialakulását befolyásolja. Gyakorlatilag két szoba, meg egy kis járdaszerűség az egész díszlet - akár az én udvaromban is forgathatták volna, velem meg a szomszédjaimmal. Ettől még persze az, amit látunk, lehet nagyon jó – az is – de az emberben ott a kisördög, hogy bizony némely bővítéssel milyen ütős kis darab lehetett volna ez. Mondjuk… színházba könnyebben adaptálható így…

Finn és Jasper jó barátok, Callie pedig Finn csaja. Hárman laknak egy közös apartmanban, Callie dolgozik valahol, Finn az apartman telep gondnoka – Jasperről meg semmit sem tudunk meg. Maximum annyit, hogy szenvedélyes szerencsejátékos – ez egyébként fontos lesz később. Finn egyébként amatőr festő is, egy ihlet nélküli amatőr festő, a film elején pedig hármójuk között még minden rendben is van. Egyik nap aztán a szemközti lakás lakója után nyomozva bejutnak annak lakásába, legnagyobb megdöbbenésükre pedig találnak egy hatalmas fényképezőgépet az ő ablakukra irányítva, valamint megszámlálhatatlanul sok fényképet a falon. A kezdeti felháborodásuk – miszerint a vén tata kukkol utánuk – aztán átvált hitetlenkedésbe és értetlenkedésbe, mert a gép egy nappal előre fényképezi őket. Pontosabban: este nyolckor készít egy képet a következő este nyolc órás állapotukról a szobájukban. A Time lapse pedig arról szól, hogy a három fiatal mit kezd azzal az információval, hogy tudják, mi lesz egy nap múlva. Mindhárman saját vérmérsékletük szerint reagálnak, s mindhárman át is alakulnak közben. Leginkább majd Jesper – de nem mesélek többet, mert lelövöm a poénokat. Legyen elég annyi, hogy TERMÉSZETESEN a kezdeti idilli állapot lassan összeborul, a kis csapat pedig totál kifordul magából.

Zseniális alapötlet, nem? Talán épp ebből kifolyólag is, de nekem összességében kifejezetten tetszett. Jó kis csavarok vannak benne, még a legvégére is jut egy nagyobbacska, ami totál meglepetés: forgatókönyvileg úgy gondolom, nagyon egyben van az egész. A mindösszesen 7+1 szereplőt mozgató agyalós kis film (műfajilag elég nehéz besorolni) számos remek ötletet tartalmaz, s néhány egészen megdöbbentő fordulatot, számomra csupán a közepén ült le egy kicsit. Tetszett, hogy a már említett "ne baszakodj az idővel" szabályhoz való görcsös ragaszkodás egyre durvább eseményeket eredményezett, tetszett, hogy már azon érdemes elgondolkodni, hogy vajon kötelező-e mindent úgy csinálni, mint a fényképen lesz. Vagy esetleg a BTTF szindróma lépne fel és átalakul a fénykép, ha változtatnak rajta? Tetszett, hogy sokszor épp a tudatlanság alakította olyanná a valóságot, amit a kép ábrázolt. A három fiatal színész tök jó volt, szerintem simán viszontláthatjuk őket még nagyobb produkcióban – mint ahogy az elsőfilmes rendező/forgatókönyvírónak, Bradley Kingnek is kijár ezek után egy komolyabb munka.

Mindezen dicsérő gondolatok mellett azonban végig volt néhány zavaró tényező nézés közben. Egyrészt a már említett hiányos háttér, s ezzel együtt a szereplők hiányos motivációi. Miután nem nagyon hagyjuk el a két lakást, ezért nem is léphetünk ki a napi mókuskerékből: érzésem szerint a mozi túlságosan is az esti nyolc órás beállításokra fókuszál – hogy mi történt napközben, az totál hanyagolva van. Márpedig néhány viszony, néhány karakter tekintetében igazán jó lett volna többet megtudni, így pl. a váratlan idősebb női szereplő feltűnése is lóg a semmiben (de így Ivánék is csak egy erőltetett figurák a semmiből). Az egyre nehezebben megvalósítandó fényképek iránti görcsös hajsza lendületében totál elsikkadnak a személyek, így a végére, a puzzle kirakásakor az embernek van egy olyan érzése, hogy nem is ismeri azokat az alakokat, akikkel együtt töltött 104 percet. Csak a „mindfuck” volt fontos, minden a jövőbeni fényképeknek van alárendelve – néha meglehetősen ad-hoc módon.

A másik pont ehhez kapcsolódik: egy idő után folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan jön össze a jelen a jövővel. Ezt egyébként még emésztenem kell, a mérleg melyik serpenyőjébe tegyem (természetesen részben jó dolog is), hisz az egész filmnek ez a lényege, de bizonyos pontokon olyan szinten összefolyt a múlt a jelennel és a jövővel, hogy néha elvesztettem a fonalat. Egészen pontosan azon  járt az agyam, hogy ha a jelent látjuk, akkor azt a jövő hogy határozhatja meg a látott formában, illetve mennyire szükségszerű a fényképeken látottak bekövetkezte. Miután tudatosan használták fel a jövőt a jelen befolyásolására, mennyire változtatják meg azzal azt a jelent, ami kihatással van arra a jövőre, amiből megváltoztatták azt. Pontosan Callie esetében lesz ez majd lényeges, ugyanis bizonyos pontoknál az egész mozi próbál átváltani valami csavaros időhurkos/utazásos filmbe… de annak alapos megértéséhez sokszor nem elég a kapott információ. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni, de az egyre gyakoribb üzengetés számomra félrevitte a filmet: mintha minden csak arra ment volna ki, hogy minél jobban lepjük meg a nézőket – néha talán az átgondoltság rovásásra.  A legutolsó snitt azonban még így is kegyetlen jó lett…

Amúgy rendben van az egész, tekintve a viszonylag rövid időintervallumot, talán a sok hulla sem hiányzik senkinek, magán a képeken és azok hatásán meg tovább elmélkedek. Egészen pontosan érdemes a végeredmény ismeretében újranézni, hátha megvilágosodok a különböző síkok egymásra hatásában.





80%



.

R2-D2 írta:

Time lapse

Az egyre nehezebben megvalósítandó fényképek iránti görcsös hajsza lendületében totál elsikkadnak a személyek, így a végére, a puzzle kirakásakor az embernek van egy olyan érzése, hogy nem is ismeri azokat az alakokat, akikkel együtt töltött 104 percet. Csak a „mindfuck” volt fontos, minden a jövőbeni fényképeknek van alárendelve – néha meglehetősen ad-hoc módon. Mintha minden csak arra ment volna ki, hogy minél jobban lepjük meg a nézőket – néha talán az átgondoltság rovásásra.  A legutolsó snitt azonban még így is kegyetlen jó lett… Amúgy rendben van az egész, tekintve a viszonylag rövid időintervallumot, talán a sok hulla sem hiányzik senkinek, magán a képeken és azok hatásán meg tovább elmélkedek. Egészen pontosan érdemes a végeredmény ismeretében újranézni, hátha megvilágosodok a különböző síkok egymásra hatásában.

80%

Akkor ezt is beírhatjuk az "ugyanúgy láttuk" rovatba .

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

Na hát pont az ilyenekre (esetleg nem konkrétan erre) utaltam azzal, hogy meglehetősen hiányos a háttér és túlságosan a 8 órás képekre fókuszálnak.

Vártam már, hogy mit írsz majd a Time Lapse című filmről. Én éppen 80-ra tippeltem, hogy annyit adsz majd neki. Nagyjából hasonlóan gondolom én is, mint ahogy te leírtad.