Tényleg jó lehetett a koncert, ha ennyire "dadogsz" még egy nappal utána is .
Ezt most nem értem... pedig gondolkodtam rajta...
Ha visszalapozol egyet, az alján van öt "poszt" tőled, ami mindössze egy pont . Nem tudtam, hogy van-e célod vele, ezért nem töröltem ki, de gondoltam, hogy valami nagyon fontosra készülhetsz, ha ennyiszer "futsz neki" . .
ÓÓÓÓ! Az csak azért volt, hogy az új írás új oldalra kerüljön, mert a rengeteg korábbi beágyazás miatt borzasztó lassan töli be az első oldalt.
Ok nélkül semmi nem történik. Tudod.
Weide
Hozzászólások száma : 747 Join date : 2013. Aug. 15. Age : 33 Tartózkodási hely : Budapest
Tárgy: Re: Koncertbeszámoló topic Szer. Május 07, 2014 12:24 am
R2-D2, decemberben lesz egy Eluveitie / Arkona / Skalmöld koncert, az téged nem érdekelne?
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Tárgy: Re: Koncertbeszámoló topic Szer. Május 07, 2014 1:39 pm
Weide írta:
R2-D2, decemberben lesz egy Eluveitie / Arkona / Skalmöld koncert, az téged nem érdekelne?
Ezekről semmit nem tudok, úgyhogy még nem tudom neked mergmondani, érdekel-e...
De utánanézek.
Weide
Hozzászólások száma : 747 Join date : 2013. Aug. 15. Age : 33 Tartózkodási hely : Budapest
Tárgy: Re: Koncertbeszámoló topic Szer. Május 07, 2014 2:35 pm
R2-D2 írta:
De utánanézek.
Főként folkkos elemekkel teletűzdelt metalról van szó. De azért egy kis kedvcsinálót bedobok ide, hátha.
Weide
Hozzászólások száma : 747 Join date : 2013. Aug. 15. Age : 33 Tartózkodási hely : Budapest
Iron Maiden- 2014.06.03 Bp, Papp László Sportaréna
Én még ilyet sosem láttam, hogy a pissoirokhoz sorba kellett volna állni… most komolyan: csészénként tíz faszi állt egymás mögött, meleg váltásban adva át a helyet egymásnak. E látvány után el is ment a kedvem az egésztől, s csak 3 óra múlva jutott eszembe újra, valahol Enese környékén…
Ebből következik, hogy qrva sokan voltak. Telt ház a hajdani BS-ben, szerintem 12-15 ezer ember lehetett. Mondjuk ez még mindig piskóta a 92-s Népstadionos GNR koncert 80 ezres tömegéhez képest, de adott körülmények között igazán nagyszerű volt látni ennyi vén rockert egy helyen. Igen, vén rockert, mert elnézve a tömegen, az átlagéletkor simán a 40-hez volt közelebb, mint a 30-hoz: a sok pocakos, kopaszodó rocker között az ember nem is érezte annyira különcnek magát. Mindezek mellett természetesen - legnagyobb örömömre – jó néhány fiatal srácot és lányt is felfedeztem, úgy néz ki a rock tényleg örök és elpusztíthatatlan…
Ha valaki nem tudná (és érdekli), ez is egy időszak-specifikus Maiden koncert volt, a harmadik a sorban, gyakorlatilag egy bizonyos Maiden England koncertvideo rebootja, zeneileg pedig az első 5 albumra, abból is a Seventh Son of a Sevent Son címűre fókuszálva. Ez köszöntött elsősorban vissza a díszletekben is, aki bővebben akar tudni az egész turnéról, ITT megteheti.
A szándékosan kihagyott Anthrax koncert után (mely időt inkább fórumtársaimmal töltöttem) épp időben érkeztem, hogy viszonylag jó helyem legyen a küzdőtéren: de még így sem voltam maximálisan elégedett. Az emeletes színpad ugyanis meglehetősen alacsonyan volt, annak alsó szintjén játszó zenekarból jóformán semmit nem láttam. A felső szint kellett a folyton változó színpadképhez, a hatalmas Eddie-figurákhoz (minden elképzelhető díszlettel), no meg Bruce Dickinson rohangálásához – még szerencse, hogy a két óriáskivetítőn jól nyomon lehetett követni a négy gitárossal felálló banda működését. A felvezetőben hallott Doctor,doctor című dalról sem azt nem gondoltam, hogy Maiden dal (feldolgozás), sem azt, hogy hozzátartozik a koncerthez: furcsa volt ugyan, hogy elsötétült a terem, de teljes számot csak úgy minden nélkül, playbackről még nem igazán láttam koncert részeként… aztán utána a kivetítőn a jéghegyek omlása után a Moonchild dallamaival elindult a másfél órás nosztalgia buli.
Mostanában nem először futok bele koncerten ilyen 20-30 éves válogatás buliba és mindig élvezem őket: miután én akkor szerettem meg az egész metal stílust, többek között a Maidennel az élen, hatalmas élmény volt (újra) élőben hallani a hajdani klasszikusokat. Most nem sorolom fel az összes dalt (ld, setlist az írás végén), de a korabeli albumok közül válogatták a műsort, egy kibaszott időutazás feelingt hozva a Papp László Sportarénába, egyedül a Fear of the Dark lógott ki a sorból – de az meg akkora siker, akkora metál himnusz, hogy kihagyhatatlan. Nem mellesleg nekem személyes kedvencem.
Megmondom őszintén, mikor megláttam az énekest frakkban, legalábbis frakk-kabátban, hangosan felröhögtem. A hajtókája tele volt kitűzőkkel, de a fekete pólóra húzott kabát mégiscsak frakk volt. Aztán persze előkerült az angol hajdani katonaruha, a kötelező zászlólobogtatással, majd a végére helyreállt a rend a „normál” Dickinson megjelenéssel (amolyan 56 évesen). A Maiden mindig is az egyik legjobb koncertbanda volt, Dickinson pedig mindig is az egyik legjobb frontember: ez annyira igaz, hogy a még amúgy egyébként semmilyen Sanctuaryból is képesek voltak közönségéneklős dalt csinálni. A legnagyobb beindulás azért természetesen a The Number of the Beast-ra volt, néhányan még pogóztak is rá mellettem.
Szokás szerint néhány dalt nagyon szívesen meghallgattam volna még, amivel esetleg még nagyobb éneklős hangulatott lehetett volna csinálni: a Heaven can wait, esetleg a Hallowed be thy name jól jött volna. De ne legyünk telhetetlenek, ugyebár. A pesti koncert egy vérprofi, tökéletes precizitással, nagyszabású látvánnyal előadott koncert lett, amiből azonban a gépi jelleg miatt picit talán hiányzott számomra a lélek és a spontaneitás. Természetesen ez nagyrészt már a zenészek korának rovására írható (56-58 évesek), de sokszor a rutint, az unalomig ismételt beállást éreztem néha. Ez egyáltalán nem baj, csak a múltkori Within sokkal közelebb volt a közönséghez – itt a mainstream jelleg miatt nehezebb volt átérezni igazából a bulit. A hangzás – meglepő módon – néha nem volt tökéletes: az énekes hangja elveszett az éterben, a gitár- és dobsound elnyomta. Aztán hogy ez technikai probléma volt, vagy simán Bruce hangjának elfáradása, nem tudom. Lehet, picit mindkettő. Mindegy, az 1 óra 45 percnyi koncert pozitív élményt érdemben nem tudta befolyásolni. Ja, és teganp megnéztem a Live after Death DVD-t… milyen arnyosak voltak 30 éve…
-1. Doctor, doctor (UFO feldolgozás) Intro Nick Ingman and Terry Devine-King's "Rising Mercury" 1. Moonchild (from Seventh Son of a Seventh Son, 1988) 2. Can I Play with Madness (from Seventh Son of a Seventh Son, 1988) 3. The Prisoner (from The Number of the Beast, 1982) 4. 2 Minutes to Midnight (from Powerslave, 1984) 5. Revelations (from Piece of Mind, 1983) 6. The Trooper (from Piece of Mind, 1983) 7. The Number of the Beast (from The Number of the Beast, 1982) 8. Phantom of the Opera (from Iron Maiden, 1980) 9. Run to the Hills (from The Number of the Beast, 1982) 10.Wasted Years (from Somewhere in Time, 1986) 11.Seventh Son of a Seventh Son (from Seventh Son of a Seventh Son, 1988) 12.Wrathchild (from Killers, 1981) 13.Fear of the Dark (from Fear of the Dark, 1992) 14.Iron Maiden (from Iron Maiden, 1980)
• Churchill's Speech 15. Aces High (from Powerslave, 1984) 16. The Evil That Men Do (from Seventh Son of a Seventh Son, 1988) 17. Sanctuary (from Iron Maiden, 1980)
Heavy metal forever!!
A hozzászólást R2-D2 összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 03, 2016 5:02 pm-kor.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Na kérem, ezért kell (rock)koncertre menni. Ez az igazi feelingje az egésznek, mikor is több ezer ember egy adott dalra össznépi dúdolásba, esetleg üvöltésbe kezd. Márpedig a tegnapi Accept bulin ez többször is előfordult – mind a zenekar, mind pedig dalaik zászlóvivői ennek a dolognak…
Személyes kapcsolatom velük a 80-as évek közepére datálható, a német metal színtér egyik legnagyobb és legsikeresebb formációja volt az idő tájt. A Für Elise dallammal felturbózott Metal Heart című dalukat pedig talán még az is hallotta, aki egyáltalán nem hallgat metalt, bár természetesen nekem jóval mélyebb kapcsolatom volt zenéjükkel. Az igazsághoz - és a pillanatnyi értékeléshez, élményhez – az is hozzátartozik, hogy a gonosz kis törpének kinéző énekes, az együttes egyik alapítója, Udo Dirkschneider már régóta külön utakon jár, egy kétséges sikerű újraegyesülés után pedig új énekessel nyomul a banda. Nos, számomra ez volt az új énekes, Mark Tornilló élőben tesztelése – az eredmény pedig jeles. Nem egészen olyan, mint UDO, de azt a hangot megismételni lehetetlen: ennek ellenére az Accept örökség, hangzásvilág teljesen megmaradt általa is.
A Blind Rage album idén ősszel jött ki, értelem szerint a setlist nagy része ehhez kötődött, ez egyébként már a harmadik nagylemez az új felállással. A 21 elhangzó dalból 12 volt a Mark-éra termése: a Blind Rage 6, a Stalingrad 3, A Blood of the Nations is 3 számot adott. Ezek mellett természetesen elővették a kihagyhatatlan Accept himnuszokat, a Restless and Wildról 4!!, a Balls to the Wallról 3, a Breakerről 1, és a Metal Heartól is egy dal volt a programban.
Azt mondanom sem kell, telt ház volt, bár ezúttal kissé csalást érzek a dologban: a PECSA terem hátsó negyede kordonnal és fekete függönnyel le volt választva, így a tömeg még jobban összehúzódott a maradék helyen. Nem vagyok már én sem mai gyerek, de legnagyobb örömömre fiatalnak éreztem magam a közönségben, a körülöttem állók nagy része közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Néhány egészen érdekes (szimpatikus) figura is feltűnt a közelemben, mindenkinek kezében természetesen sör – mégse volt egy darab balhé sem. Nem szokott…
S akkor néhány szó a zenéről. Az első számnál még kicsit kásás volt a hangzás, de a második számtól már igazi hangos metal üvöltött a 36! hangszóróból (már ha az hangszóró volt, ami a színpadképet adta). Az Accept – és UDO – mindig is híres volt az orosz vonzalmáról, így természetesen elengedhetetlen volt már másodikként a Sztálingrád című szám is – 4:30-nál orosz himnusz!!!
Az aktuális dalok (amiket minél többet hallgatom, annál jobban tetszenek) után egy meglepő retro-blokk jött, majd ismét a egy újkori szekció. Ebből ajánlanám szíves hallgatásra a Shadow Soldierst, ami simán mehetne valami korai lemezre is.
Egyébként tök jól volt felépítve a koncert, mert ahogy haladtunk előre, úgy vették elő az igazi közönség kedvenc dalokat. A koncert második felében jött a Fast as a Shark, a Restless and Wild, az elsőszámú közönség énekeltető Princess of the Dawn, a második számú, a Metal Heart, majd az elengedhetetlen finálé, a Balls to the Wall. Azt mondjuk ma sem tudom még hova tenni, hogy egy kedves koros koncerttársam milyen apropóból üvöltötte a dal alatt mellettem, hogy „Sieg Heil” de ilyen apróságokon nem akadok fenn – csak mosolyogtam rajta…
Annak ellenére, hogy ők is bőven 50 felett vannak, majd két órát nyomatták. Az új énekes szuperül kitölti Udo helyét, az új dalok és az új lemez vérbeli Accept – mégis, a legnagyobb beindulás csak a régi dalokra volt. De azt hiszem ez valahol természetes, a nosztalgia mindent visz: ráadásul azok a zenék, ott, abban a korban, azokra a fiatalokra teljesen máshogy hatottak, mint teszi azt ugyanazon együttes mai zenéje ugyanazon emberekre. De ettől még igazán dögös, súlyos, de dallamos gitárral, torokreszelős énekkel megtámogatott zenét hallottam tegnap, vérbeli Accept muzsikát. Soha rosszabbat.
Hiányérzet??? Úgy igazából nem sok. Ami fontos volt, azt játszották, az új albumról talán csak a Trail of Tears jöhetett volna, azt bírom, a régiek közül pedig a Shake your Heads, a The King és a Can't Stand the Night kellett volna, ezek személyes kedvenceim (az ismertelen kedvencek).
Anyám... ez a klip is harminc éves....
A setlist, ha valakit érdekel:
1. Stampede 2. Stalingrad 3. Hellfire 4. 200 Years 5. Losers and Winners 6. London Leatherboys 7. Starlight 8. Dying Breed 9. Final Journey 10. Shadow Soldiers 11. From the Ashes We Rise 12. Restless and Wild 13. Ahead of the Pack 14. No Shelter (with a guitar rock-off) 15. Princess of the Dawn 16. Dark Side of My Heart 17. Pandemic 18. Fast as a Shark Encore: 19. Metal Heart 20. Teutonic Terror 21. Balls to the Wall
A hozzászólást R2-D2 összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 30, 2015 2:15 pm-kor.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Tárgy: Re: Koncertbeszámoló topic Vas. Nov. 23, 2014 1:35 am
Örömmel jelentem, így, 24 órával a koncert vége után már egész jól hallok. Az elmúlt egy nap ugyanis többé-kevésbé zúgó fejjel és csengő füllel telt el, totál másnaposnak és kifacsartnak éreztem magam, pedig (szokás szerint) egy kortyot sem ittam. A Depresszió/Tankcsapda páros ugyanazt a hatást érte el nálam, mint két évvel ezelőtt, s ha már két éve írtam róla, gondoltam, most se hagyom ki.
Miután a helyi kulturális központot, a Sportházat 50-ik szülinapja után szétdöntötték és felújítják, ezért az újabb megabuli egy még nagyobb, eddig ilyen célra nem használt helyszínre került: a Falco sportcsarnokába, az Arena Savariába. Kicsit aggódtam is, milyen lesz egy hatalmas kosár stadion egy rockkoncerten, nem lesz-e élvezhetetlenül visszhangos a terem, de szerencsémre a visszhangból a vissz teljesen hiányzott: csupán hangos volt, de azt iszonyatosan. Mondjuk, milyen más is lehetett volna?? Depit és Csapdát nem lehet halkan hallgatni…
A helyzet az, hogy ezúttal kicsit csaltunk. Tekintettel a program hosszára, meg a két gyerekre otthon, az első fellépőt, a Phoenix Rt. zenekart kihagytuk, így csak a Depresszió fél nyolcas kezdésére értünk oda. Halász Feriék pontosan jöttek – érdekes, eddig minden koncert, amin voltam, elkezdődött pontosan, leszámítva Axl Rose fel nem lépését pár évvel ezelőttről -, s rögtön a húrok közé csaptak. Nekik is van új lemezük, így a koncert nagy részét értelem szerint a Folyamat zajlik című album bemutatása tette ki. Miután két éve már dicsértem őket eleget, így a szokásos tiszteletköröket kihagyhatjuk: nagyon szeretem őket, talán jobban is, mint a Csapdát, épp ezért meglehetősen csalódott voltam a koncertjük után. Nem tudom konkrétan megmondani, minek mi volt az oka, de kimondottan vérszegény volt a bulijuk. Egyrészt az elején eléggé kásás volt a hangzás, két-három dal kellett, míg rendesen megdörrent a cucc, másrészt viszont nem egészen értettem a minden szám utáni leállást. Egy rock koncert nem ilyen, egy rock koncert pörgős, lendületes: itt a zenekar minden dal után tartott 10-20 másodperces szünetet, jó esetben csak a dobos tette a dolgát, de volt, hogy ő sem. Miután nem tudom, mi volt a valós ok, ezért nem ítélkezem, lehetett mondjuk az énekes betegsége, de lehetett egyfajta sértődöttség is a „harmadhegedűs” szerep miatt. A főbanda ugyanis a szülinapos Tankcsapda volt, de előttük nem a szokás szerint a Depi játszott, hanem a szintén szülinapos Road zenekar. Volt olyan érzésem, hogy az egy óra, ami nekik jutott, azt inkább csak kötelességből nyomták el, ezúttal nem éreztem azt az energiát, amit tőlük megszoktam.
Az mondjuk, amit a helyi egyik média seggfej tollnoka ír, miszerint a Depresszió a szegény ember Tankcsapdája, azt nem osztom, sőt az író fejét szívesen beleverném a falba – mi a fasznak megy Depi koncertre, ha nem szereti őket. Nem muszáj szeretni, de akkor nem megyek oda, hogy utána köpködjem: én sem megyek mondjuk Radics Gigi koncerte (bocsi,ez csak példa volt). Amit a Depi ez este nyújtott, az egy kötelező minimum volt, a kötelező slágerekkel, még így is jó dalok, jó előadásban egy nagyszerű új lemezről. S még valami, ami nem kimondottan a zenéhez kapcsolódik, sokkal inkább társadalmi kórkép: basszus, a körülöttem lévő 10 négyzetméteren minden második ember azt a kibaszott okostelefonját nyomogatta és szelfizett. Eszem-faszom megáll, posztolták magukat, hogy hol vannak, utána meg húzogatták a képernyőt, ki reagált rá… kibaszott idióták…
A harmadik fellépő, a Road viszont újból kimaradt, a Depi után leléptünk – elvégre fürdetni meg lefektetni kellet a gyerekeket… hogy ágyba dugásuk után este 10-re pont visszaérjünk az est fő attrakciójára, a 25 éves Tankcsapdára. Meglepő módon a terem majdnem megtelt – az első bulin jó fél ház lehetett – és nem meglepő módon a közönség részegségi szintje hatalmas mértékben emelkedett. Kimondottan sok dülöngélő, magáról nem tudó alakot láttam, előttem egy faszi szerintem állva végigaludta az egészet, s a buli elindulásakor pedig túl sok önmagáról megfeledkező (értsd közveszélyes) pogózó srácot láttam. Na mindegy, ők tudják, én sosem értettem, miért jó egy koncert seggrészegen, mikor azt sem tudja az ember másnap, hogy hol volt…
Lukács Laci és bandája ez este zseniális volt. Amit a közel két órában műveltek, az a rockzene magasiskolája: iszonyat profi koncert, iszonyat profi színpadképpel és hangzással. Kérem, itt nem volt egy perc üresjárat, itt nem volt pihi, csak a folyamatos zene. S ha már zene. Az új album nyitódala, a Zene betemet, a lemezen nagyon nem tetszik, viszont koncerten meglepően jól működik – itt jegyzem meg, a TCS koncerteknek filmes vonatkozása is van, ugyanis az intro nem más, mint Saw zenéje. Szóval Lukácsék iszonyat profin nyomták, ahogy néztem őket, mintha nem is hazai banda lettek volna. Az egész kiállásuk, a hangzásuk bármelyik nyugati rockbandáé lehetne, látszik, hogy a nemrégi európai turnéra mennyit készülhettek – ennek gyümölcsét élvezhettük tegnap. Ráadásul Lukácsnak kimondottan jól áll a kor, egy gramm súlyfölösleg nélkül, kendővel a fején olyan igazi rocksztárnak látszott. Nemzetközi rocksztárnak.
Ha valamibe, akkor talán a setlistbe lehetne belekötni, de igazából abba sem tudok. Az elmúlt 25 év majd minden albumáról szólt valami, olyan is, amit még soha nem hallottam tőlük koncerten. A furcsa kettősség itt is megvolt, az ifjabb rockercsajok a Mennyország tourist – Rio - Ez az a ház trióra indultak be, míg én az Ezen a földön, az Így lettél és a Legjobb méreg dalokat üvöltöttem végig. A neten van setlist a turnéról, minimális változással az megy mindenhol, érdemes végigböngészni, ilyen program talán még soha nem volt: legnagyobb örömömre zömében nem slágerek szóltak tegnap. Ráadásul az új album dalai is remekül illeszkedtek a képbe, volt olyan, mikor Iron Maiden koncerten éreztem magam az énekeltetéssel, a hangulatkeltéssel, a Sállállállá pedig ezentúl egyértelműen kihagyhatatlan koncertprogram lesz. Megint úgy jártam, mint mindig: ugyan az adott lemezük nem mindig győz meg, koncerten hibátlanok.
Brutálisan jó volt, egy vérprofi zenekarral. Boldog szülinapot /évet, Tankcsapda!
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Zenei (koncertes) bakancslistám előkelő helyén szerepelt az angol Judas Priest zenekar, így mikor meghallottam, hogy idén ismét ellátogatnak hozzánk, kérdés sem volt, hogy el fogok rá menni. Icipici visszatartó erőt ugyan maga a fesztivál, mint körítés kétségkívül jelentett – kis fejemben földön fekvő seggrészek sátorlakók képe villogott figyelmeztetésül -, de aztán csak erőt vettem magamon… s nem bántam meg. Mert azt az elbaszott kiengedést leszámítva, amikor is több ezer embert egy két méter szűk vasúti gyalogos felüljárón szakaszolva engedtek ki a koncertről, nagyon király este lett.
- Egyébként kezdhettem volna az írást azzal is, hogy a napi pozitív élményhez nagymértékben hozzájárult a háromórás baráti eszmecsere Dunaújvárosban, de inkább ezt megtartom magamban. Különben sem tartozik szorosan a metál estéhez, meg hát mégiscsak privát parti volt – mindenesetre köszönöm a lehetőséget. Legközelebb folytatjuk… -
Szóval a fesztivál. Néhány szót hadd ejtsek meg róla, mert nekem újszerű volt az egész: a FEZEN ahogy olvasom, immár 15 éves buli Fehérvár belterületén – szerencséjük van a szervezőknek, hogy ilyen toleráló lakosság van a MÁV pálya körül. Parkolási lehetőségért ugyanis én fél órát autóztam, míg egy közeli, kis kertvárosi utca végén, egy családi ház előtt le tudtam tenni a kocsit. Ha én laknék ott, biztos nem örülnék neki, hogy négy napon keresztül minden este fullon van az utcám idegenekkel, többnyire illuminált állapotú rockerekkel – de miután a helyszínen semmi tájékoztatást, táblát én arra vonatkozóan nem láttam, hol máshol hagyhatnám a kocsit, kénytelen voltam a békés lakosság tűrőképességére bízni magam. Szerencsére semmi gáz nem volt. A koncert, maga a fesztivál a vasútállomás melletti MÁV pályára volt szervezve, oda pedig egy vasúti felüljárón át vezetett az út. Érdekes megoldás, befelé még nem volt gond (elég későn érkeztem), de kifelé bizony a híd áteresztőképessége és a szükséges biztonsági intézkedések alaposan lekorlátozták a távozó tömeg haladási sebességét. Egy órán át álltam sorban, míg elhagyhattam a helyszínt, azért érdekes lett volna egy esetleges katasztrófa (tűz, egyéb) esetén hogy engedik át a vasúti síneken a jónépet.
Mindegy, türelmes vagyok és inkább ajándékként fogtam fel azt a rengeteg szellemes zsörtölődést, amit a körülöttem álló, félspicces rockerek produkáltak, hangot adva nemtetszésüknek. Magamban kuncogtam az egészen, ha nagyon akarom, tekinthetem úgy is, hogy kaptam egy óra ingyen show-t. Amúgy a fesztivál helyszínével már semmi gondom nem volt, a stadion gyepe tökéletesen elég volt a rekordszámú nézőnek (állítólag 10.000 fő). Körben végig sörsátrak, amikben eszméletlen jó kajákat árultak, önmagában csak kajálni is bármikor visszamennék. Az már legyen az ő bajuk, hogy rendesen kiitták a készletet, több helyen láttam üres PEPSI hűtőt, sőt, ahogy hallottam, volt ideiglenes sörszünet is… de engem az meg nem érintett. Mindenesetre kifelé (hajnali fél egy körül nem hagyhattam ki egy zseniális, faszénen sült jókora darab sült kolbászt – ezúton is köszönet érte annak, aki sütötte!!
A Priest 15 perc késéssel, 22:45-kor robban színpadra. Ők sem mai gyerekek (ahogy egyébként szokás szerint a közönség túlnyomó többsége sem volt az), az énekes, a kopasz, körszakállas, festett szemű Rob Halford konkrétan bottal jött a színpadra. Már majdnem el is hittem, hogy belerokkant a heavy metalba, de hamar eldobta az öreg a botot és – igaz eléggé komótosan – belevágott a koncertbe. Annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ugyan lehet, már nem futkosott annyit a színpadon, mint hajdanán, de a hangja a régi: azok a sikolyok… anyám. A Victim of Changes is csupán soundilag vastagodott, de Rob ugyanúgy odatette magát, mint 40 éve…
A cucc eszméletlen jól szólt, mégsem süketültem meg: a szabadtér óriási előnye a tiszta, de halláskárosodás nélküli hangzás. Még az eleredő esőt is sikeresen elkergette, néhány perc szemerkélő csapadék után az égiek továbbálltak (nem épp rockrajongók). Amit mindenképp meg kell, jegyezzek – aki ismeri őket, annak ez nem lehet újdonság – hogy a Priestnek ezek szerint viszonylag merev koncertprogramja van, a vázat ugyazok a dalok alkották, mint a legutóbbi Epithaph koncert alatt. A tegnap esti buli azonban annál rövidebb volt, a korábbi 21-22 szám helyett ezúttal 15 került terítékre, azok közül is logikusan beépítették az új album, a Redeemer of Souls dalait: így az új albumot 3, a British Steelt szintén 3, a Screaming for Vengeancet is 3 szám képviselte. Ezeken kívül 1-1 dal hangzott el a Killing Machine, a Defenders of the Faith (legnagyobb sajnálatomra), a Painkiller, a Turbo, a Sad Wings of Destiny illetve a Stained Class albumról. Ráadásul az új albumról sem épp a legnagyobb kedvencem, hanem a címadó dal – de ez sem rossz…
A színpadkép talán kicsit visszafogottabb volt, mint vártam, pirotechnika semmi, majdnem minden projektorról, a zenekar mögé volt vetítve. Ötvözve a klipek képi világát a koncert élőképével: egyébként, természetesen, a színpad két oldalán szokás szerint két óriáskivetítő is biztosította a remek láthatóságot. Én jól elől voltam, nekem annyira most nem kellett, de a hátul állóknak biztosan jól jött. Így láthatták az amúgy Judas Priest koncertek elengedhetetlen elemét, a Harleys motoros begördülést, amiből a Hell Bent for Leader dal indult – viszont én tök jót mosolyogtam, hogy a montázsszerűen pörgő motoros colorok képei között felfedeztem a Sons of Anarchy emblémát is… nem tudom, ki vette még észre. Mindenesete a végén természetesen a Judas Priest MC, Birmingham color töltötte ki a képernyőt…
A koncert vége – ahogy számítani lehetett rá – semmi meglepetést nem tartogatott. A fiúk majdnem mindig ezekkel fejezik be, volt a szokásos közönségénekeltetés is: apró baki csupán, hogy a dobos(??) Budapestet mondott Fehérvár helyett, de bocsássuk meg az angol anyanyelvű faszinak, hogy nehezen birkózott volna meg másfél óra játék után azzal, hogy Székesfehérvár… Így hát sorra jöttek az örök Priest klasszikusok, a Breaking the Law, a Painkiller, a You've Got Another Thing Comin', no meg (éjél után) a Living After Midnight. Igazi Priest esszencia, meg kell hagyni, semmi baj nincs velük – csupán icipicit unalmasak talán. Mármint hogy egy 40 éves életműben jócskán van még elénekelni való dal.
Ebből következik, hogy kis lelkem még vágyott volna másra is. Tudom, hogy a százvalahány dalból nem lehet mindenki kedvére tenni, de nekem a The Sentinel vagy a Love Bites nagyon hiányzott, az egyik legnagyobb kedvencem, az United sem volt. Aztán – sokakkal ellentétben nagyon bírom mind a Nostradamus, mind az Angel of Retrubition (Angel, Lochness) albumukat, ezeket ezúttal hanyagolták. Szóval… én még elhallgattam volna őket még egy óráig, ha meg én állíthattam volna össze a setlistet… ajaj… De hát ne legyünk telhetetlenek, a lassan nyugdíjas rockerek – a gyakorlatilag minden szám után átöltöző Halforddal az élen – kitettek magukért. Szerintem a közönségre sem lehet panaszuk, alapból mindegyik banda szereti a magyar csápolókat: kiváló hangulatot csináltak egy legenda magyarországi fellépéséhez.
Azt olvastam valahol, hogy „Ha megkérnének, mutassam meg, mi a heavy metal, a Judas Priestet mutatnám meg.” Találó.
És akkor a végére egy kis komikus klip 1980-ból. Már a kinézetük miatt komikus…
A setlist pedig, ha valakit esetleg érdekel:
War Pigs / Battle Cry (gépzene) 1.Dragonaut 2.Metal Gods 3.Devil's Child 4.Victim of Changes 5.Halls of Valhalla 6.Turbo Lover 7.Redeemer of Souls 8.Beyond the Realms of Death 9.Jawbreaker 10.Breaking the Law 11.Hell Bent for Leather Encore: 11.The Hellion 12.Electric Eye 13.You've Got Another Thing Comin' Encore 2: 14.Painkiller 15.Living After Midnight Beginning of the End (gépzene)
Ui: A jegy kicsit manipulált, mert természetesen a Fezenes napijegyen nem volt JP logó...
Ui2: Annak meg külön örülök, hogy szakmai szemmel nagyjából ugyanúgy látták, mint én, amatőr módon... Shock! magazin
.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Amorphis / Arch Enemy / Nightwish - 2015.12.12 Bp, Papp László Sportaréna
Az élet eddig úgy alakult, hogy még sosem voltam Nightwish koncerten. Mélyebb kapcsolatba csupán az Imaginaerum albummal kerültem velük, s bár ismertem korábbi dalaikat is – mondjuk a Nemot nem volt nehéz – valahogy eddig nem nagyon volt lehetőségem megnézni őket, mit is művelnek a színpadon. Így, a koncert után kissé bánom, ugyanis a korábbi felállásokról látott anyaggal összemérve ez a mostani produkció jócskán hagyott bennem hiányérzet: a legjobb indulattal is minimum felemás az összkép a négy órás minifesztivál után. De konkrétan majd az adott résznél erre még visszatérek…
A nyitóbanda az az Amorphis volt, amit vélhetően olvasóim közül meglehetősen kevesen ismernek. Róluk annyit kell tudni, hogy ők is finnek, a 90-es évek elején indultak a hörgős death metal hullámain, aztán néhány lemez után elhagyták a hörgést és egyre inkább áttértek egyfajta Kalevala ihlette népi motívumokkal kevert dallamosabb metál zenére. Jómagam az 1996-os Elegy albummal váltam rajongójukká, olyannyira, hogy az azon található My Kantele című dal egy része bizony esküvői kivonuló zeném lett ( , a Guns 'n Roses és a Led Zeppelin mellett). Érdeklődéssel vártam őket, s bár tisztában voltam vele, hogy albumaik nem minden esetben koncertre valók, no meg hogy előzenekar mivoltukban kissé háttérbe lesznek szorítva, de még így is alulteljesített a produkciójuk. Egyrészt metalkoncerthez képest olyan hangzás volt, mint egy babazsúron: iszonyat halk volt a cucc – simán lehetett alattuk beszélgetni – másrészt meg a kb. harminc perces játékidő borzasztóan kevés volt. Szerintem sokkal többet érdemeltek volna, viszont ha már ilyen kevés jutott nekik, élvezetesebb lett volna egy best of programot tolni: aki ezek a dalok alapján ismerte (volna) meg őket, lehet, nem is merül el mélyebben a zenéjükben. Nem voltak ezek sem rossz dalok, a Death of a king, a The smoke vagy a House of sleep (Nightwishes vendégfellépővel) kimondottan jó dal, de nekem az Eclipse-ről a Born from fire, az Under a soil and black stone nagyon hiányzott, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a My Kantele nem lesz…
(3:26-tól volt esküvői zene )
Az Amorphis az alábbiakat játszotta:
1. Death of a King 2. Sacrifice 3. Hopeless Days 4. Bad Blood 5. The Smoke 6. Silver Bride 7. The Four Wise Ones 8. House of Sleep
Azt este második fellépője sötét ló volt számomra – nem úgy barátomnak, akinek egyik kedvenc zenekara az Arch Enemy. Talán nem sértődik meg, de néhány jó dallamon kívül ez a csapat nem az én zeném. Sosem szerettem ezt a hörgős, üvöltős metált – ez pedig nem nagyon állt másból. Amit különlegességképp el kell mondjak róluk, hogy az énekes az valóban lenyűgöző: képzeljetek el egy kékhajú, 40 kilós csajt!!!, egy igazi energiabombát, aki szinte megállás nélkül igazi frontemberként csinálta a showt a koncerten. Mindezek tetejébe képzeljétek el, milyen lett volna, ha Amanda Lear anno elkezd hörögni – nos, a csaj hangja egy az egyben olyan volt, mintha férfi énekese lett volna a csapatnak. Ha háttal állok, vagy csak lemezen hallom, meg nem mondtam volna, hogy ez nő… apropó háttal állok. Jót derültem, mikor egy meglehetősen illuminált állapotú koncertlátogató a színpadnak háttal légigitározott több számon keresztül (mondjuk a Nightwishen, de mindegy). Szegényem, fogalma sem volt, hol van, és hogy merről jön a hang… Összességében a kb. háromnegyed órányi zene nem igazán volt ugyan az én világom, de az extravagáns énekesnő, meg talán az utolsó három dal magasabb tetszési indexe miatt nem maradt meg kellemetlen élményként bennem a koncert. Ráadásul a hangerő gombot is megtalálták a technikusok, és végre a mélyeket éreztem a farmergatyám szárán.
Setlist
1. Song played from tape 2. Yesterday Is Dead And Gone 3. War Eternal 4. Ravenous 5. Stolen Life 6. You Will Know My Name 7. As the Pages Burn 8. Under Black Flags We March 9. Avalanche 10. No Gods, No Master 11. Nemesis
Este 9-kor aztán színpadra lépett a főbanda, a Nightwish. Magam részéről sosem voltam kőkemény fan, sőt, ha választani kellene inkább Within Temptation CD-t vinnék magammal egy lakatlan szigetre, mint Nighwisht…. viszont… viszont élőben látni a finn legendát, az mindjárt más tészta. Ez olyan bakancslistás dolog, az ember, ha teheti, nézze már meg kedvenceit legalább egyszer élőben is. Igen, kedvenceit, mert bár – ahogy írtam – , az Imaginearum szívott be teljesen, az a kedvenc lemezem, sőt, az új CD, a Endless froms most beautifult is nagyon szeretem, utólag azért természetesen szépen bepótoltam a korábbi, Tarjás időszak zenéit is. Teljesen képben vagyok hát a korai Nightwish-sel, azokban is megtalálom a magam gyönyörét, de elsősorban az új korszak új zenéit bírom igazán. Mindezekkel csak azért hozakodtam elő, mert köztudomású, hogy a zenekar mára már a harmadik énekesnőjét fogyasztja, és … és a koncert egyik kulcsa, egyik negatív attitűdje pont az új csaj, Floor Jensen volt. Ahogy barátommal beszéltük, valamilyen negatív csillagállás miatt a csaj képtelen volt a régebbi dalokat úgy visszaadni, ahogy kellett volna – sőt, az új album új dalai is vékonyan szólaltak meg szombaton általa.
Ezzel egyébként el is érkeztünk a második negatív gondolathoz: miután ez elsősorban egy lemezbemutató koncert volt, így jócskán maradt az emberben hiányérzet a klasszikus kedvencek mellőzése miatt. Én nagyon bírom az új lemezt, de még így is szembetűnő volt a két órán belül az arányok eltolódása: 7 dal volt az újról, az Imaginaerumról három, a Onceról kettő, míg a régiekről (Century child, Dark passion play, Oceanborn, The sound of Nightwish reborn, Wishmaster) egy-egy szám került elő. Én úgy érzem, valahogy nem volt hibátlan a setlist, talán túlságosan is az újdonságra koncentrált – egy vélhetően kevésbé ismert, még ülepedő anyag annyira nem mozgatta mg a tömeget, mint kellett volna. A vége meg… az egyik legnagyobb baklövés volt, amit elkövethettek: az utolsó szám az a The greatest show on the earth volt, ami az új albumot zárja. A maga 24 perces hosszával ez önmagában egygyönyörű dal, igazi zenei költemény, viszont teljesen leült tőle a hangulat. Tele van különféle lassú, hangszeres betétekkel, amit ugyan jó dolog hallgatni otthon, de egy koncertet teljesen megállít – a szó szoros értelmében. A koncert végén a közönség csak állt és hallgatta a zenét… Amúgy is, minden zenekarnak vannak olyan dalai, amik kevésbé intenzívek, kevésbé pörgősek, amik nem valóak élőben, színpadra, de ezek közül is ez a szám különösen kiemelkedik.
Valahol nem is csoda, hogy a legnagyobb beindulások a Némóra, a Whistmasterre, a Stargazersre, az I want my tears backre és a Last ride of the dayre voltak, míg az új (egyébként zseniális) dalok egy része jobb esetben szolid csápolást eredményeztek. Idő kell neki, míg mindenki megismeri, befogadja őket. Itt jegyzem meg, de csak halkan: nem is volt tele az Aréna, a küzdőtéren is szellősen voltunk, a föklső karéj ki se volt nyitva, szerintem max 6-7000 ember lehetett. Hogy ez a decemberi munkanapnak, a karácsonynak, esetleg az új lemeznek volt köszönhető, nem tudom. Nekem viszont… iszonyat tetszett az új dalok kapcsán, az az immár teljes jogú taggá avanzsált faszi által megszólaltatott különleges hangszerek részvétele a dalokban. Fogalmam sincs, mik ezek (sípok, dobok, nádihegedűk), de ezek adják manapság a Nightwish egyedi ízét – én pedig világ életemben szerettem a különféle folk metalokat, így ez az új hangzás, már az előző lemezzel kezdve nagyon betalált.
Én az újak közül az Alpenglownak, az Elannak és a Week fatasynak örültem a legjobban, míg legnagyobb hiányzónak többek között a Wish I have an angelt, a Highest hopest a Creek marys bloodot , no meg mindenekelőtt a Turn loose the marmains tartottam (persze, ujjam meg a biliben)… bár… utóbbi éppúgy állva hallgatós lett volna. Egyébként a negyedik óra végére azért már érzi az ember a lábaiban az egy helyben ácsorgást, este 11-re, mikor a Nightwish elbúcsúzott, már elég távoli volt a 7 órás kezdés, mikor is az Amorphis belecsapott a húrokba. Összességében egészen kiváló este volt, némi negtatív fenhanggal csupán: az Amorphis sajnos nagyon rövid (és halk) volt, az Arch Enemy nem az én zeném, a Nightwish pedig szerintem nem elég intenzív setlistet rakott össze. Floor Jensen pedig – akinek amúgy olyan combjai vannak, mint nekem – szerintem nem a legjobb napját fogta ki, a régi dalokkal nem boldogult, de az új lemez is jobb lemezen, mint élőben. De ettől mag a ZENE, a Thomas Holopainen által megálmodott dallamvilág továbbra is zseniális. Szóval… a hétvégi produkció alapján vagy Anettet, de leginkább Tarját vissza a Nightwishbe!
Setlist
1. Shudder Before the Beautiful 2. Yours Is an Empty Hope 3. Ever Dream 4. Wishmaster 5. My Walden 6. While Your Lips Are Still Red 7. Élan 8. Weak Fantasy 9. 7 Days to the Wolves 10. Alpenglow 11. Storytime 12. I Want My Tears Back 13. Nemo 14. Stargazers 15. Ghost Love Score 16. Last Ride of the Day 17. The Greatest Show on Earth Chapter I: Four Point Six; Chapter II: Life; Chapter III: The Toolmaker) 18.The Greatest Show on Earth (from tape) Chapter IV: The Understanding; Chapter V: Sea-Worn Driftwood)
Az írás végén meg álljon egy Pink Floyd fedolgozás Nightwish stílusban:
Szomb. Márc. 15, 2014 9:50 pm
.
Ezt most nem értem... pedig gondolkodtam rajta...
(Kéne valami metálos smiley) 
...
, a Guns 'n Roses és a Led Zeppelin mellett). Érdeklődéssel vártam őket, s bár tisztában voltam vele, hogy albumaik nem minden esetben koncertre valók, no meg hogy előzenekar mivoltukban kissé háttérbe lesznek szorítva, de még így is alulteljesített a produkciójuk. Egyrészt metalkoncerthez képest olyan hangzás volt, mint egy babazsúron: iszonyat halk volt a cucc – simán lehetett alattuk beszélgetni – másrészt meg a kb. harminc perces játékidő borzasztóan kevés volt. Szerintem sokkal többet érdemeltek volna, viszont ha már ilyen kevés jutott nekik, élvezetesebb lett volna egy best of programot tolni: aki ezek a dalok alapján ismerte (volna) meg őket, lehet, nem is merül el mélyebben a zenéjükben. Nem voltak ezek sem rossz dalok, a Death of a king, a The smoke vagy a House of sleep (Nightwishes vendégfellépővel) kimondottan jó dal, de nekem az Eclipse-ről a Born from fire, az Under a soil and black stone nagyon hiányzott, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a My Kantele nem lesz… 
)