R2-D2 írásai 1.0

.





12 év rabszolgaság




Steve McQueen munkásságát – pontosabban azt a két filmet, amit eddig rendezett – jómagam nem tartom túl sokra: az Éhséget kifejezetten untam, így már a Szégyentelenbe pedig csak bele-belehúztam a kurzort – nos, amit meg ott láttam, azok alapján teljesen elment a kedvem a megnézésétől. Ezek után  kíváncsian vártam a hatalmas médiafelhajtás övezte rabszolgafilmet, kíváncsi voltam, McQueen kilép-e nálam az árnyékából, s házi kedvencével, Fassbenderrel együtt végre egy értékelhető mozit tesz-e le az asztalra. Direkt nem Oscar esélyest írtam, hanem értékelhetőt. Számomra értékelhetőt…

A válaszom: igen, egyértelműen. Ez a mozi messze jobb, mint a másik kettő, talán még méltán is került be az Akadémia kiválasztottai közé (jó témaválasztás és időzítés) – ugyanakkor a benne rejlő potenciálokat (vélhetően a rendező látásmódja miatt) messze nem használja ki. Egyszerűen hiányzik belőle a mélység, az igazi érzelmi kötődés, hiányzik belőle az a – sokak által utált – pátoszos megközelítés, ami könnyet tud csalni a szemünkbe, amiben a főhős útját magunk is bejárjuk, ahol néhány érzelmi csúcspont köré katartikus élmény tud párosulni. A 12 év rabszolgaság híján van mindennek: az egész egy végtelenül lassú, merengő, nagyjából érzelemmentes eposz egy négerről – akiről (a szerencsétlen címválasztásnak is köszönhetően) egy percig nem hisszük el, hogy lehet valami komoly baja, akinél igazából csak azt várjuk, mikor szabadul ki. Nem tudom, mit kellett volna máshogy csinálni – ha tudnám, nem itt lennék -, talán jobban kellett volna titkolózni, kicsit sejtelmesebbé tenni az egészet, de legalább elrejteni a moziban olyan jeleneteket, amikor Solomonért valóban izgulni lehet…

Egyébként nekem már rögtön az elejével bajom volt. Csak kapkodtam a fejem, most épp mikor és hol vagyunk, hogy lehetnek a nádvágás után a békés családi élet képei a vásznon, tulajdonképp az egész ezzel az in medias res kezdéssel zavaró volt kicsit (ekkor még főcím sem volt). Eltartott egy ideig, míg rájöttem, mi micsoda – normális esetben az ilyen flashforwardokat azért valami átkötéssel illik felvezetni és befejezni. Ami jól állt az Életevalóknak, ennek nem: itt egymás után vannak hányva a jelenetek, a finomhangolás elmaradt. Pontosabban későbbre került… Aztán szerencsére a lineáris történetvezetés, ahogy Solomon Northop (Chiwetel Ejiofor) nevű szabad négert csapdába csalják, majd Délre viszik, viszont már hiba nélküli, ahogy rabszolgasorba kerül, ahogy különböző gazdák keze alatt próbál életben maradni, ahogy a végén hazajut, magába a történetbe nem igazán tudok belekötni. Mivel megtörtént eseményeken alapul, ezért hitelesnek is tekinthető, a korrajz, a szereplők az egész intézmény működése nagyon realista lett. Talán szokatlanul is…

És itt azért álljunk meg egy pillanatra. Sok film készült már az amerikai történelem talán legsötétebb időszakáról, kétségkívül van egy bizonyos igény rá, hogy a filmesek időről-időre tükröt tartsanak a társadalom elé: látjátok, milyen undorító dolgot tűrtetek századokon át… mintha bármi veszélye is lenne annak, hogy ez így visszatérne… na mindegy is. Amit akarok mondani, az az, hogy a 12 év rabszolgaság meglepő módon lényegesen árnyaltabban fogalmazza meg, mutatja be azokat a körülményeket, amik azt a kort, magát a rabszolgatartás intézményét jellemezték, mint azt várni lehetett. Csupán csak az elrabolt néger szemszögéből látjuk a világot, ami így viszont messze nem lett olyan tág nézőpont, mint lehetne - ráadásul ugyebár Solomon meg nem is egy átlagos néger, ő kiemelkedik a többi közül -, messze nem tűnik annyira kegyetlennek az egész, mint ahogy az eddigi mozgóképekből kiderült. Mindenekelőtt Ford gazda (Cumberbatch) karakterén keresztül lehet ezt érzékelni, de ritkán akár még Epps gazda (Fassbender) is meglepően emberi tud lenni. Valószínűleg ez volt a valóság – számomra lényegesen hitelesebb ez így, mint a többi moziban ábrázolt elfajzott explicit erőszak -, ugyanakkor ezzel mintha ki is húzták volna a film méregfogát. Valahogy nekem hiányoztak az igazán ütős, megdöbbentő, sokkoló jelenetek.
Mindazok ellenére, hogy azért volt néhány. Volt néhány korbácsolás (Patsey-é nagyon kemény), volt néhány akasztás, de úgy összességében – a korhoz képest – nem olyan durva a mozi, mint azt vártam. Talán inkább érzelmi vonalon próbáltak hatni a nézőre (nagyjából működik is), a szétszakított családokkal, a levélírási kalamajkával, az egy napos fellógatással. McQueen azonban sajnálatomra ugyanúgy kezeli a kamerát, mint az Éhségben: a sokszor unalomba fulladó, feleslegesen hosszú ideig mutatott képek képesek elvenni a drámai események élét – hiába hal meg valaki a gyapotmezőn, ha utána percekig a hófehér növényt mutatja. Ugyanúgy, nálam az sem működött, hogy majdnem halálra korbácsolna valakit, aztán utána meg Patt arcát kell bámulnom. Annyira azért nincs jó mimikája.

Épp ezért nem is egészen értem, mi szükség volt a külföldi ács (Pitt) karakterének ilyen formában való szerepeltetésére. Az ő szájába adott mondatok voltak hivatottak megerősíteni a rabszolgatartás igazságtalanságát? Miért, ezt eddig nem tudtuk? Vagy úgy érezte McQueen is, hogy a filmje túl lágy lett, s nem jön le a kor vérgőzösen kegyetlen mivolta? Lehet, de ezt el lehetett volna érni más filmes eszközökkel is, nem pedig egy erőltetett figura erőltetett mondanivalójával. Állítom ezt úgy is, hogy Solomon kiszabadulásának szempontjából értem Bass (kulcsfontosságú) szerepét, sőt azt is értem, hogy 12 év után egyedül benne tudott megbízni Patt, de akkor is: okfejtése az igazságtalanságról, a megrendelő fehér ember szükségszerű bukásáról ott, akkor hatásvadász volt. S ha már a végére értünk: ami nekem a legjobban hiányzott, az a katarzis. Persze, elvették már a címmel azt, de többre vágytam, mint amit kaptam. Olyan semmilyen befejezése nem volt: ennyi szenvedés átélése után a nézőnek igenis szüksége van az igazságtétel érzésére. A bosszú érzésére…

Megkockáztatom, ha nem ez a film témája, lényegesen kisebb érdeklődés övezné. Az USA múltjába tekintés egy szerencsés castinggal karöltve azonban még akár sikert is hozhat az Oscar-gálán – ha ezt Spielberg csinálja, a maga érzelgős módján, tuti lenne a siker… ja, hogy azt már megcsinálta Amistad címmel?

Inkább azt javaslom, mint ezt.




75%

.

R2-D2 írta:

Europa report

Érdekes, hogy két nap alatt két áldokumentarista sci-fibe is belefutottam: az Apollo 18 után most az Europa Report volt az, ami megpróbált a valóság imitálásával hatni rám. Ám a lehető legeretnekebb módon – szemben a világgal – nekem előbbi jött be jobban, a Föld holdján történtek valahogy jobban megérintettek, mint a Jupiterén. Egy komolyabb, racionálisabb, nehezebben befogadható – amit a nem lineáris történetvezetés csak erősít – vérbeli sci-fi, amiben a sci végig sokkal fontosabb szerepet játszik, mind a fi. Ezáltal - no meg a mindent hitelesnek tűnő módon rögzítő kamerafelvételek alapján – arra fogékonyak számára - az egész egy jó kis űrutazásos valóságshow, ahol a hatfős legénység története, az ő drámájuk adja a film savát-borsát, míg a folyamatosan érzékelhető, felfedezéshez köthető várakozás pedig a végkifejlet alapját…

Nekem kicsit száraz volt, sci-fiben jobban szeretem a nagyobb volumenű eposzokat…

70%

Legalább mi, eretnekek, tartsunk össze !

"Űrhajós reality"... szerintem is ez a legjobb kifejezés rá, és bár jórészt csak egyetérteni tudok az általad leírtakkal, de sem a tudományos részt nem éreztem hangsúlyosnak (ahhoz sokkal többet kellett volna tanakodniuk az ottani életformákról, és nem elintézni annyival, "ez olyan alga-izé"), sem a végkifejletet annyira ütősnek.

Spoiler:

Ami a felesleges és zavaró időugrálást illeti, szerintem csak a kínosan lassú utazás drámai feltupírozására kellett, miközben a film túl kevés időt foglalkozik az Europával, ami illene, ha már egyszer ez a címe. Az első fél óra szinte semmi, majd van egy fél óra töltelék dráma, és 20-25 perc jut a lényegre. A legénység bajtársiasságán és a két kiemelkedő színészen (Nyquist mellett Copley) kívül nem sok minden maradt meg a filmről.

Az Apollo 18 sem került fel az "újranézendő"-polcomra, de azt legalább nem bántam meg, hogy láttam.


45%


.

Niwrok írta:

Legalább mi, eretnekek, tartsunk össze !

Az Apollo 18 sem került fel az "újranézendő"-polcomra, de azt legalább nem bántam meg, hogy láttam.

45%
.

Kicsit meglep ez a nagy százalékbeli különbség, nekem csak egy árnyalattal volt gyengébb az Apollonál - ezek után viszont kíváncsi vagyok, a harmadikra, a Mars-osra mit írsz.

R2-D2 írta:

Kicsit meglep ez a nagy százalékbeli különbség, nekem csak egy árnyalattal volt gyengébb az Apollonál - ezek után viszont kíváncsi vagyok, a harmadikra, a Mars-osra mit írsz.

Nincs olyan nagy különbség, nálam az Apollo 18 sem kapott többet 60-65%-nál .

Igazából az ER sterilitása ölte ki a filmből a hangulatot. Oké, ez egy űrhajó, meg tudósok, de hihetetlen, hogy az utazás és a másfél éves bezártság alatt abszolúte semmilyen érzelemnyilvánítás nem történt részükről! Még amikor elvesztik az egyik társukat, akkor is csak egy "De kár!" a reakció. Legalább beszélgettek volna, hogy kiderüljön ez-az, tudtuk volna meg jobban, mit várnak ettől a küldetéstől, árulták volna el a gyengeségeiket, hogy súlya legyen a későbbi cselekedeteiknek... de nem. Helyette azt nézegettük, hogyan olvasgatnak meg esznek a körletben.
Mintha két ember ment volna az Európára négy androiddal.
.

.




Gravitáció



Már a bemutató idején is különc voltam a véleményemmel, miszerint a Gravitáció csak majdnem tökéletes film, az aktuális újranézés pedig alaposan ráerősített erre. Ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg bennem most is, mint akkor – nevezetesen a mértani pontossággal kiszámolt oxigén esete, illetve a finálé álomgyárisága… Aztán ahogy megnéztem a BD lemez extratartalmát, megértettem (mert elmondták) a mozi igazi célját, az igazi mondanivalót, amit a Cuaron fivérek valójában közvetíteni akartak a nézők felé, és egy kicsit változott az értékítéletem. Mindösszesen egy bajom van ezzel: ennek le kellett volna bizony jönnie már a mozibemutatókor is. Mert ha nem, ha egy két órás dokufilmben kell ezt elmagyarázni, akkor bizony valamit elrontottak az alkotók…

A Gravitáció egy újjászületés-történet. Minden egyes esemény (helyére kerül a magzatpóz jelenet is), Ryan minden lélegzete, minden érzése ezt az utat szolgálja, a vízből kiemelkedés pedig az evolúció összefoglalása pár snittben. Ha jól belegondolok, s lelki szemeimmel végigpörgetem a mozit még egyszer, talán stimmel is: de milyen már az, hogy nézel valamit, a FILMET – moziban!!! – s ez közben eszedbe nem jut (ennek fényében persze, hogy az lett a vége, ami). Csak tátott szájjal bámultam a világűrben játszódó filmet, ami annyira hihető és valósághű volt, minta dokumentumfilmet néznék. „Ha évekkel később a néző bekapcsolja a Tv-t, és pont a Gravitáció megy, ne tudja eldönteni, hogy nem a Disovery-t nézi” – hangzott el a stáb véleménye. Nos, ebből a szempontból tényleg maximálisat alkottak. Már a nyitó képsorok beszippantottak, a vágás nélküli negyed óra – ahol jóformán semmi nem történik – megadnak egy alaphangot, szédítő mélységben alattunk a Föld, a sisakmikrofon hangján kívül tényleg nincs semmi hang. Valóban, az egész lehetne egy NASA propagandafilm az űrutazásról, iszonyat hangulatos körítésben. Aztán ahogy a baleset megtörténik, rendesen megváltozik a mozi: hamar kiderül, hogy egy kétszereplős kamaradarabban vagyunk, valamint a feszültségszint az egekbe tör (köszönhetően természetesen a vészesen fogyó, ámde utolsó pillanatig kitartó éltető gáznak is). Eszméletlen jó képsorok, ahogy a kamera kívülállóként követi dr. Ryan Stone-t (Sandra Bullock), majd ahogy bemászik a sisak alá, kvázi nézőpontot váltva, majd újból kijön onnan, az filmes (operatőri és rendezői) szempontból egyszerűen parádés. A folyamatos pörgés érzékeltetése pedig maga a csoda: tekintve, hogy MINDEN CGI, külön ámultba ejtő mind a Föld, mind a sokmillió csillag megjelenítése…

A túlélés (ezzel egyáltalán nem árulok el titkot) azonban már koránt sincs annyira rendben. Már mikor össze-vissza csapódnak az űrhajóhoz, akkor összehúztam a szemöldökömet, hogy miből is van az a fránya űrruha, de aztán később is, Ryan kálváriája egyre több hollywoodi elemmel színesíti a valósághű eseményeket. Itt nem elsősorban a környezettel van bajom – Hubble, az ISS, a Szojuz, a Tiankong, Shenzou borzongatóan élethű – hanem inkább a szokásos utolsó pillanatos eseményekkel: legyen az tűz, mentőkapszula, bármi. Mindezek következtében tudtam izgulni, azon, ami történik, de a főszereplő sorsáért nem. Matt Kowalski (George Clooney) karaktere icipicit űridegen volt, egyrészt kétlem, hogy a macsóizmus ott fönn ennyire dominálhatna, másrészt meg az egész életigenlése kicsit disszonanciában állt a végső döntésével. A fene sem tudja: kicsit felesleges drámaként éltem meg azt, amit tett. No persze simán elfogadom, hogy a játékfilm jelleg miatt (elvégre ez mégsem Discovery) elférnek benn ilyen kis túlzások, meg hát összességében végleg nem befolyásolják az élményt – mégis úgy érzem, a nyitány tizenöt percének jéghideg és nyomasztóan süket életszerűsége valahol elveszett, elveszett, hogy egy izgalmas film lehessen belőle…

Mert hát a végül is az lett. Másfél óra tömény feszültség, két űrben rekedt asztronauta kálváriája, akik próbálják túlélni a törmelékvihar által okozott – és kilencven percenként megismétlődő katasztrófát. Itt kell megjegyeznem, hogy néhány máshol olvasott kritikus hangvételű megjegyzéssel ellentétben önmagában a katasztrófa is totál hiteles: évekkel ezelőtt a kínaiak valóban szétlőttek egy műholdat megsemmisítés céljából, s valóban ilyen mértékű űrszemét keletkezett. Sőt, a Kessler-szindróma alapján a film eseményei szerencsétlen véletlenek folytán akár valósággá is válhatnának. Eszméletlen látvány, a világűr mélysége, s egyben a Földtől számított szédítő magasság kegyetlen jó hátteret biztosít a történetnek. A két főszereplő, Bullock és Clooney zseniális, gyakorlatilag az arcukkal és a hangjukkal játszva életet visznek a mozgóképbe. A díszletek, a környezet pedig, amiben a karakterek mozognak lenyűgöző –igazi, vérbeli látványfilm a Gravitáció. Egy néma látványfilm…

Mert az „Űrben senki nem hallja a sikolyodat” szlogen még talán soha nem volt ennyire aktuális, mint itt, az alkotók maximálisan tiszteletben tartották a legalapvetőbb fizikai törvényt: ott fönn nincsenek hangok. Ezáltal persze lehetne az egész egy idióta némafilm is, mégis, a Gravitációnak olyan szinten sikerült ezt a csapdát kikerülni, hogy az önmagában csodaszámba megy: a zenével. Nem is kaphatna más mozi zene és hang díjakat, mint ez a film: a zene dinamikájára érkező törmelékmező, a robbanások, a szívverés ütemére növekvő feszültség fokozó dallamok – majd a kinyíló zsilipajtó utáni mellbevágó csend egyszerűen zseniális (már a főcím után is rögtön az). Ez a megközelítés, ez a hanghatás-helyettesítő zene a maga érzelmi többlettartalmával új szintre emeli a mozit, eddig, ennyire kihegyezve ilyesmit talán még nem is láttunk.

Mint ahogy talán ennyi CGI-t sem láttunk még játékfilmben. Jómagam talán még mindig a közel két és fél órányi extratartalom hatása alatt vagyok – álmomban sem gondoltam volna, hogy ez így készült, ahogy. Kérem, itt minden látványelem CGI!!! Még az űrhajósok üveg sisakrostélya is!!! Szenzációs, ahogy a TV panelekből épített fénykamrában pörgették Bullockot majd a komplett hátteret megrajzolták hozzá. Egyik ámulatból a másikba estem, hogy gyakorlatilag robotok végezték néha a filmezést, a precizitás miatt, hogy a színészek űrhajósruhája picit szűkebb, mint igaziban, mert abban nem lehetne a kezüket sem a fejük fölé emelni, hogy 4 évig vágták a filmet, meg hogy az egész nem más, mint a previz felturbózása. Bámulatos anyag, imádok elmerülni a filmkészítés rejtelmeiben – ráadásul egy kb. 20 perces anyag foglalkozik magával az űrtörmelékkel és annak veszélyességével is. Na és persze itt van az az Aningaaq, az a 6 és fél perces kisfilm, amit Jonas Cuaron rendezett és Ryan párbeszédének másik végén lévő eseményeket mutatja. Érdekes, mikor néztem anno a mozit, meg voltam róla győződve, hogy kínaival beszél, aztán itt meg kiderül, hogy grönlandival…

A varázslat kihat az értékelésemre is, így simán megadom a 95%-ot. Különben extrák nélkül csak 85% lenne, ahogy elsőre is volt.



.

R2-D2 írta:

Mars - Az utolsó napok

Mikor vége lett, azt gondoltam elsőre: korrekt. Teljesen felesleges, semmi újat nem nyújt, de a maga nemében, műfajában korrekt.

Amiben esetleg több lehetett volna, az újdonság, ami esetleg az átlagos zombifilmek fölé emelhette volna, az a környezet lehetett volna, no meg esetleg a mélyebb karakterábrázolás, netán valami igazi dráma. Sajnos a mozi igazándiból egyikkel sem rendelkezik, az elsővel azért nem, mert a showt ellopta előle az Apollo 18 évekkel ezelőtt, a másodikra meg egyszerűen nem gondoltak.
És itt meg is állhatunk egy pillanatra: rég láttam ennyire érdektelen figurákat, van, akinek a nevét sem sikerült megjegyeznem másfél óra alatt. Futkosnak az épületekben, veszekednek, de fogalmunk sincs, kik is ők, miért olyanok, amilyenek.
A minimális költségvetés miatt ugyanis nagyrészt sötétben játszódó verekedéseket, idegesen rángatózó kamera beállításokat és néha tényleg kifogásolható CGI-t kapunk. Nem látunk igazán közelről egy fertőzött fejet sem, csak a fertőzött fej dühöngését – a rángatózás jótékonyan sok mindent eltakar. Rengeteg áramszünetes jelenet, sisak fejlámpás felvétel, sűrű köd, sötétített szkafander hivatott a költségvetés keretein belül tartani a látványt.

.

Talán az alapvető különbség, ahogy a filmet néztük, az az, hogy te egy szkafanderes zombifilmet láttál, én meg egy űrhajós filmet zombikkal. Ebben egyértelműen része van annak, hogy a tegnapi Europa Report még mindig a fejemben volt, így aztán lépten-nyomon adta magát az összehasonlítás... amiben a Last Days on Mars nálam ronggyá verte az ER-t. Mindaz, amit két hozzászólással ezelőtt hiányoltam az ER-ből, azt ez a film megadta, néha kicsit túl is teljesítve mondjuk a giccsbe hajló drámát. De itt legalább embereket láttam, és bár tényleg van köztük jó pár háttérbe szoruló, majd gyorsan bezombuló sablonkarakter, de legalább nem olyanok, mint amik most jöttek le az összeszerelő-szalagról. Megvan köztük az a feszültség, ami képtelenség, hogy ne legyen meg több hónapnyi folyamatos összezártság után, megvan a kíváncsiság, a becsvágy, a harag, a sértettség, a hiábavalóság, a türelmetlenség, a honvágy, ahogy kell. A "sci" is több benne, sokkal érdekesebbnek és "tudományosabbnak" találtam az itteni "lényt", mint az ottanit.
Nálam éppen ezért akkor és addig működött a Last Days, amíg nem lett zombifilm, mert annak közepes. A felvezetést utáltam (a vörös stroboszkópos riadó készítőjével végtelenített szalagon nézetném a művét, hátha akkor nem csinálna több ilyet), mert az hagyján, hogy én nem láttam semmit, de hogy várható el ilyen villogásban, hogy a legénység reagáljon egy vészhelyzetre?! A maradék meg szimpla hörgős-rohangálós, amit csak hajszálnyit dob fel a marsi környezet és az, hogy a "levegőváltozásra" is figyelemmel kell lenni.

És csak hogy a "trió" harmadik tagja se maradjon ki : nálam a Last Days on Mars van kb. egy szinten az Apollo 18-cal. Az azért egy lényegesen kisebb költségvetésből tudott egy jó ötlettel egy elég parás helyzetet teremteni, ez meg egy jó űrexpedíciós film lenne, ha nem rontanák el a zombik. Egy kicsivel mégis azt hiszem a Last Days jön ki nyertesnek, mert ott a nagy extrát, a found-footage-et inkább zavarónak találtam, mint különlegesnek.

Szóval a Last Days tőlem 69%-ot kap.
.

.




Hajsza a győzelemért




Tulajdonképp megnyugodtam. Nem véletlenül lett nálam az év végi összesítésben dobogós ez a film: otthoni nézéskor talán még jobban elvarázsolt, mint először. Azok az icipici negatív attitűdök is eltűntek, amiket első látásra a korhatár besorolást indokoló jelenetek váltottak ki belőlem. Az egész úgy tökéletes, ahogy van: két bajnok heroikus küzdelme egy letűnt F1 világban, egy olyan F1 világban, amit én mindig is jobban szerettem, mint a mait…

A Forma 1 1970-es évek első világbajnoki címét posztumusz nyerte meg Jochen Rindt, miután az 1970-es olasz nagydíj időmérő edzésén halálos balesetet szenvedett. A következő években, 1971-től 1974-ig a skót Jackie Stewart és a brazil Emerson Fittipaldi felváltva nyerték a világbajnoki címeket. Az évtized második felében a Ferrari dominált: ’75-ben, ’76-ban, ’77-ben és ’79-ben megnyerte a konstruktőri világbajnokságot. Egyéniben 1975-ben, és 1977-ben az osztrák Niki Lauda nyert világbajnoki címet,  ’76-ban a brit James Hunt, ’78-ban az amerikai Mario Andretti, ’79-ben pedig  a dél-afrikai Jody Scheckter lett világbajnok. Az 1970-es években kezdték átépíteni azokat a hosszú, történelmi pályákat, mint a 23 km hosszú Nürburgring (Nordschleife), vagy a 14 kilométeres Spa-Franchochamps. Ezek a versenypályák nem voltak biztonságosak, mivel sok helyen hiányoztak a bukóterek, és keskeny volt az aszfaltcsík, ráadásul sokáig tartott az is, mire kiértek a mentők egy baleset helyszínére. Sok versenyző halt meg ezeken a hosszú pályákon. Niki Lauda 1976-os súlyos balesete miatt helyezték át később a német nagydíjat a Hockenheimringre.

Nagyon halvány gyerekkori emlékeim vannak Lauda balesetéről, de igazából erről az egész sztoriról, a Rush történetéről nem sokat tudtam. No persze a nevek ismerősek voltak, de a Hunt vs. Lauda párharc ilyen mélységekben ismeretlen volt előttem - tulajdonképp csak a második Lauda korszaktól követtem a F1-et,  akkor imádtam az egészet -, ebből kifolyólag a Rush iszonyat tetszett: totál hitelesnek tűnt, elkalauzolt egy olyan világba, egy olyan korba, amire már korábban is mindig kíváncsi voltam. Amúgy is, ha valami témához van kötődése az embernek, akkor az arról készült film képes jobban megérinteni… ez a mozi pedig betekintést nyújt a száguldó cirkusz 70-es évekbeli viszonyába, akkor milyen feltételek között is versenyeztek a fiúk. Akit picit is érdekel e világ, az borzasztóan fogja élvezni a hátteret, a F1 hátterét, a két pilóta útját a bajnoki címig: eszméletlen jó versenyfelvételekkel ( legyen az esős vagy száraz verseny - Lauda ugratása a Nürburgringen borzongató), a pit-beli jelenetekkel, a tesztelésekkel, az autók összerakásával, a pilóták gyűlésével, a csapatkeresés időszakával, mindennel.  A versenyautók dübörgése felnyomja az adrenalin szintünket, habitusunktól függően ülünk Hunt vagy Lauda autójában. Mert a film ráadásul nem csak az 1976-os szezont mutatja be, hanem a kezdetektől, a két fiatal első rivalizálásától, a ’70-es  F3 szezontól kapcsolódik be a történetbe. Hogy aztán Hunt VB címével érjen véget… a két bajnok reptéri találkozásával, amikor is szerintem végleg elismerték egymás tudását és címét.

James Hunt és Niki Lauda párharca nem egyedülálló a versenyzés történetében. Rengeteg hasonló rivalizálás kíséri végig az autó/motor versenyzést, de ez a mozi valami különlegeset csinált:  a két pilóta karakterén keresztül nyújt betekintést nyújt a F1 akkori világába. A sport, a versenyek bemutatása és hiteles ábrázolása mellett ebben a filmben legalább olyan fontos a szereplők jelleme, gondolataik, személyiségük. A két figura maga a tűz és a víz – minden bizonnyal ki is van színezve picit (főleg Hunt) karakterük -, ezek biztosítják mindazokat az érzelmi motivációkat, plusz töltetet, ami az ilyesmi mozit a csúcsra emeli. Ha csak dokumentarista jelleggel végigvitt volna minket a versenyeken, azok csúcspontjain, vagy ha csak a figurák egymás elleni érzéseire koncentrált volna, fele ennyire nem lett volna jó. A rendező kiváló érzékkel adagolja az adrenalin növelő versenyzés képsorait a pilóták magánéletével, a drámát a poénnal. Gyakorlatilag ott vagy a pályán, ott vagy Hunt mellett a buliban, ott vagy Lauda mellett a kórházban. Borzongatóan élethű az egész, a díszlet, a CGI, az autók, a megidézett versenyzők, minden…

… mégis, az egész mozi nem működhetne a két színész csodálatos teljesítménye nélkül. Az első nézésre csak Daniel Brühl (Lauda) játéka ejtett ámulatba, de mostanra Chris Hemsworth (Hunt) alakítása teljesen felnőtt mellé. Minkát srác zseniális, tökéletesen hozzák az EMBERT a versenyzőben. A mindenáron győzni akaró, de belül mégiscsak embernek maradó pilótákat, akikben a győzni akarás néha elmebeteg mániája mellett a kölcsönös tisztelet és testvériesség érzése ugyanúgy jelen van. Nincs fekete és fehér, egyikük sem csak jó és csak rossz. Mindkét karaktert lehet utálni és szeretni is, s bár a nagyközönség számára egyértelműen a macso Hunt a szimpatikusabb (bunyója a WC-ben már majdnem szívfacsaró), - nekem valahol Lauda tudása, profizmusa legalább annyira imponáló volt. Az egész mozi kettejük egymásra hatásáról szól, arról, hogy figyelve a másikat, ki milyen változást indított el a riválisában. Életfelfogások ütköznek, a kezdeti hév, az Asshole és az Assloch a végére átmegy a kölcsönös bajnokozásba – ez pedig nálam nagyobb katarzist tudott kiváltani, mint néhány más film erre kihegyezett más jelenete… Howard ugyanakkor kínosan vigyáz rá végig, hogy egyik zseni mellett se törjön pálcát: a tisztelet magja minden nézésnél, minden beállításnál jelen van – kimondatlanul is. Mert minden nagy versenyzőnek kell egy nagy társ, akit tisztelni kell, aki meg tudja szorongatni a tökeit – s ezt talán Lauda (és a mozi) legnagyobb tanulsága. Hogy Hunté mi?? Talán az, hogy bajnoknak lenni – folyamatosan a topon lenni – nem lehet olyan életvitellel, amit ő folytatott: egyszer lehet szerencséje, de rendszeresen nem. A történelem szerint Lauda jobban megtanulta a leckét, nyert még két VB címet – Hunt viszont kiszállt a cirkuszból. E szempontból érdekes, amit Hunt mond Laudának: „Azért néha nem árt, ha szeretnek”. Nem. De az legfeljebb TV szerephez elég.

Még valamit meg kell, említsek, ami feltétlenül a beleélés élményét mélyíti el: ez pedig a háromnyelvű film.  Borzasztó jó volt az angol/német/olasz nyelvek váltakozása, amire az eredeti hangsávban még egy lapáttal rátett Brühl angol akcentusa. Zseniális. A magyar szinkronban is szerencsére csak az angol van szinkronizálva (így eltűnik az akcentus) – ha nem így lenne, egy fontos összetevő veszne el. Igazi finomhangolás ez, a hibátlan látvány, a dráma (Lauda kórházi kezelésének meg egyszerűen brutális) és a történet mellett. Daniel Brühl spanyol!!!! származása ellenére elképesztően jól hozza az osztrák pilóta figuráját, míg kedvenc Thorunk az angol Huntot. Jó volt olvasni-látni a többi nagy nevet, Regazzoni, Scheckter, Fittipaldi, Andretti, a fekete JPS autót, Senna későbbi kocsiját, a hatkerekű Tyrellt, az egész F1 70-es évekbeli világát. Iszonyat hangulata van a filmnek, méltán olyan magas a kedveltsége.

De azért kíváncsi lennék, ehhez a mozihoz Hunt mit szólna… lehet, elküldene mindenkit a p*csába… És milyen jó lenne egy ilyen játékfilm a Senna/Prost, Mansell/Piquet, stb párharcról is.



100%



.

R2-D2 írta:

Hajsza a győzelemért

Az egész úgy tökéletes, ahogy van: két bajnok heroikus küzdelme egy letűnt F1 világban, egy olyan F1 világban, amit én mindig is jobban szerettem, mint a mait… Akit picit is érdekel e világ, az borzasztóan fogja élvezni a hátteret, a F1 hátterét, a két pilóta útját a bajnoki címig: eszméletlen jó versenyfelvételekkel ( legyen az esős vagy száraz verseny - Lauda ugratása a Nürburgringen borzongató), a pit-beli jelenetekkel, a tesztelésekkel, az autók összerakásával, a pilóták gyűlésével, a csapatkeresés időszakával, mindennel.  A rendező kiváló érzékkel adagolja az adrenalin növelő versenyzés képsorait a pilóták magánéletével, a drámát a poénnal. Gyakorlatilag ott vagy a pályán, ott vagy Hunt mellett a buliban, ott vagy Lauda mellett a kórházban. Borzongatóan élethű az egész, a díszlet, a CGI, az autók, a megidézett versenyzők, minden… mégis, az egész mozi nem működhetne a két színész csodálatos teljesítménye nélkül. Jó volt olvasni-látni a többi nagy nevet, Regazzoni, Scheckter, Fittipaldi, Andretti, a fekete JPS autót, Senna későbbi kocsiját, a hatkerekű Tyrellt, az egész F1 70-es évekbeli világát. Iszonyat hangulata van a filmnek, méltán olyan magas a kedveltsége.

100%

Mivel nálam is csak épphogy maradt le az éves dobogóról a Rush, így aztán gondolom nem lesz meglepő, hogy a kiváló írás minden szavával egyetértek. És még azt a 100%-ot sem érzem annyira túlzónak.
Milyen 100%-ot adni egy filmre ?
.

Niwrok írta:

Mivel nálam is csak épphogy maradt le az éves dobogóról a Rush, így aztán gondolom nem lesz meglepő, hogy a kiváló írás minden szavával egyetértek. És még azt a 100%-ot sem érzem annyira túlzónak.
Milyen 100%-ot adni egy filmre ?
.

Köszi!

Hogy milyen?? JÓÓÓÓÓÓ!!!!

(csak ritka)

.




Beszélnünk kell Kevinről




Nem is bánom, hogy pár nap eltelt a megtekintése óta, mert legalább leülepedett az a felkavaró dráma, amit ez a mozi nyújt. Talán kicsit összeszedettebben tudok így nyilatkozni a filmről - ami az év, vagy az évtized filmje is lehetett volna, ha maradéktalanul kihasználják a benne lévő potenciált.

A történet szerint… na, itt az első gond. Ez is egy film, amiről SEMMMI konkrétumot nem szabad elmondani. A mozi szerkezete eleve úgy van felépítve, hogy az idő előrehaladtával csomagolódjon ki az egész, a néző maga hámozza ki a cselekményt a flashbackekből, a gyakran túlvizionált képekből, utalásokból. Legyen elég annyi, hogy ez egy anya és egy fiú története, egy megdöbbentő családi dráma, ahol minden szónak, jelenetnek különös súlya van a történet egészét tekintve. Összességében ugyan jócskán vannak hitelességi problémáim vele – ezeket később -, normális világban az egész csupán egy kegyetlen fikció  lehetne, de sajnos az elmúlt évek eseményei arra döbbentettek rá, hogy ez bármikor valósággá válhat. És ettől lesz ez igazán kemény. Ráadásul – egy pici személyes kötődés ismét -, egy volt kollégám kisfia körülbelül hasonló dolgokat produkál, mint itt a kis Kevin. Borzasztó nehéz lehet egy ilyen gyerekkel együtt élni, de ők sem – hasonlóan a filmbeli Evahoz – merik vagy akarják meglépni a legtörvényszerűbb megoldást… és itt el is gondolkodhatunk a film egyik nagyon fontos aspektusáról: hol a szülői szeretet határa? Mi kell ahhoz, hogy a Kevinhez hasonló beteg gyerekeket a megfelelő helyre adjuk? Mennyit szenvedhet egy anya a gyermekéért?? Mik a szülők felelősségei egy ilyen torzult jellem kialakulásában? Kőkemény kérdések – amik azonban elsősorban gyerekes nézőknek szólnak. Amúgy is úgy érzem, az egész mozi azokat tudja igazán megérinteni, akik már neveltek gyereket – ezzel a Kevin úgy lett rétegfilm, hogy nem is igazán akart az lenni.

Viszont a gyerekes szülők kapásból fenn fognak akadni néhány dolgon, ami számukra a mozi hitelességét nagymértékben aláássa. Kezdjük az elején: ilyen nincs. Ilyen egyszerűen nincs, hogy egy nem kívánt terhesség magzatra vetített ellenszenve a csöppség által visszaforduljon és minden gonoszságával az anyára szálljon. Ilyen csak az ómenes filmekben van, ahol viszont a főszereplőt Damiennek hívták, nem Kevinnek. Aztán olyan sincs, hogy a teljesen nyilvánvaló fizikai tünetek után nem viszi el pszichiáterhez a gyereket a szülő. Addig mennék, amíg ki nem derül, mi a baja a gyereknek. Az is illúzió, hogy csupán szeretettel kell az ilyenekre reagálni: ahogy mondta Kevin: „Ez volt az egyetlen őszinte tetted”… nos, abból kellett volna több. S végül – ne kenjünk már mindent a gyerekre – az is abnormális, hogy Eve, a gyerekkocsiban üvöltő baba sírásásnak túlharsogása miatt útépítő munkások mellé áll… anyám… először furcsa is volt, hogy mindezt egy női rendező írta és rendezte, de aztán – ha jól láttam – minden világos lett: ilyet csak egy gyermektelen nő tud kitalálni…

De még így is borzasztó erős lett a mozi. Egyszerűen azért, ami történik benne, no meg az odáig vezető út apró állomásai által. Nem könnyíti a megértést, de kifejezetten jót tesz a filmnek az össze-vissza szabdalt idősík, a rengeteg flashback, amiket az induláskor talán nem is tudunk hova tenni. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell mindenképp kiemelni. Mielőtt az elején minden teljes káoszba fulladna, a tízedik perc környékén elcsattan egy pofon – nos, az ott, iszonyat hatásos volt. Onnantól kezdett engem az egész igazán érdekelni, érdekelni, mi is van még ebben a filmben… a másik meg az, hogy végig hiányoltam két karaktert a filmből, de hogy hova lettek, az csak a legvégén lepett meg. Sőt, az lepett meg csak igazán… Olyan szívesen megírnám, világgá kürtölném, mi a film lényege, de nem tehetem. Egyszerűen nem működik, ha nem magad hámozod ki a narancsot a héjából…

A vizualitás néha túlságosan stilizált mivolta engem egyáltalán nem zavart, Tilda Swinton egyszerűen zseniális Eva szerepében. A férjét játszó Jon C. Reilly remek karakterszínész, itt sem volt ez másképp. A kis Kevin – naná, hogy Damienhez viszonyítva!!! – nekem nem tetszett annyira, a nagy Kevin (Ezra Miller) viszont ezzel a keleties vonással, az emo-s beütéssel szuper volt. Az egész mozi hangulata nagyon ott van, a sejtelmesség – ha nem tudsz semmit róla – kiválóan működik. Néhány jelenet borzasztóan hatásos (néhány erősen hatásvadász – paradicsom, stb..), a téma kegyetlen(ül) valós, a legnagyobb kérdésre azonban ez a mozi sem képes válaszolni (ami kérdés egyébként elhangzik a moziban is):

"-Miért?
-Azt hittem, tudtad."

Hát nem, bazzeg. Pedig szívesen megtudtam volna…



80%



.

R2-D2 írta:

Beszélnünk kell Kevinről

Nem is bánom, hogy pár nap eltelt a megtekintése óta, mert legalább leülepedett az a felkavaró dráma, amit ez a mozi nyújt. Talán kicsit összeszedettebben tudok így nyilatkozni a filmről - ami az év, vagy az évtized filmje is lehetett volna, ha maradéktalanul kihasználják a benne lévő potenciált.

Olyan szívesen megírnám, világgá kürtölném, mi a film lényege, de nem tehetem. Egyszerűen nem működik, ha nem magad hámozod ki a narancsot a héjából…

80%

"SPOILER!" ?

Kár, hogy már túl régen láttam ahhoz, hogy igazán érdemben tudjak róla beszélgetni, azt meg még továbbra is tartom, hogy elég volt egyszer látnom. De...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Beszélnünk kell Kevinről

Kár, hogy már túl régen láttam ahhoz, hogy igazán érdemben tudjak róla beszélgetni, azt meg még továbbra is tartom, hogy elég volt egyszer látnom. De...

Spoiler:

.

A fenébe, most akkor egyetértesz velem, vagy sem?

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

A fenébe, most akkor egyetértesz velem, vagy sem?

Spoiler:

Kicsit megzavarodtam ; mivel is "kéne" egyetértenem ?

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Red lights

„Rodrigo Cortés, az Élve eltemetve díjnyertes író/rendezője újabb feszült hangulatú thrillert szállított, melynek befejezése sokáig ott visszhangzik majd a fejekben.” – Igen, b+. Hogy mi is ez az egész.

60%

"Pihenésképpen" pár mondat a Gyilkos médiumról.
Abszolút egyetértek az írásod minden szavával, kivéve a végső pontszámot, mert nekem a film irritálóan zavaros, feleslegesen szürreális, részben értelmetlen, részben meg a csavarok helyett "tekergetésnek" ható ötletbörzével izzadságszagúvá tett második fele miatt a 40%-ot is csak nehezen akarózik megadni. Szörnyű, ahogy az addig lineárisan haladó, érdekes drámákat és helyzeteket felépítő film a közepétől éles váltásokkal cikázva próbál a film eljutni a fináléig, de szétesik az egész, és amikor a -vélhetően fehérített homokkőből épített...- mosdóban elindult a bunyónál hatodszor is csak egy "Miapicsaez?!"-re futotta tőlem, akkor döntöttem el, hogy bűvészek ide, médiumok oda, ezt a filmet én még egyszer meg nem nézem, és erre csak rásegített a dagályos közhelygyűjtemény, amivé a két főszereplő gigászinak ígérkező párharcát degradálták.
.

Niwrok írta:

Kicsit megzavarodtam ; mivel is "kéne" egyetértenem ?

és a %-al? Értem azt, hogy végül is nem rossz film ugye?

Az, hogy nem akarod többet látni az azért van-e mert nem tetszett, vagy azért mert kényelmetlen?

Amúgy a logikád is jó (szokás szerint), csupán csak a gyereknevelés élményének meglétének hatása a nézőpontkülönbség oka kettőnk között (ez hülyén hangzik, remélem érted)