Niwrok írásai 3.0

.
Ennek is eljött az ideje, a második mappa is lassan betelt .

.

.




* * * * TOP 10 * * * *

1. Boldog halálnapot! 2. - /Happy Death Day 2U/ (2019)
Bár az "idővisszapörgetős" filmeket nagyon szeretem, és késes horrorkomédiával vegyítve is egészen bejött, két éve az első résznél még túlságosan lenyomta a hangulatom az egészet körbeölelő "tinipicsaság". A másodiknál viszont annyi humorral és ötlettel sikerült bővíteni ennek a filmnek az univerzumát, ahol az állandó visszacsatolások és -utalások, a popkult kikacsintások kis fűszert is adtak a mozihoz, hogy a legkevésbé sem akadtam fenn ezen, sőt, még hozzá is tett. Simán a 2010-es évek Idétlen időkigje, csak ez már nem egy cinikus időjósra épül, hanem a Z generációra, és ha nem is ez képviselte a nagybetűs filmművészetet idén leginkább, az biztos, hogy nekem ez volt a legszórakoztatóbb.

2. Akik maradtak (2019)
A II. világháború és az '56-os forradalom közötti időszakról kevés film készült (legalábbis az én filmes időtávomon belül), ezért is volt érdekes már történelmileg is azoknak az éveknek a bemutatása, amik egyszerre hoztak bénultságot a háború és a holokauszt traumái, és vezettek némasághoz a Rákosi-rendszer paranoiája miatt. De drámaként legalább ilyen erősnek éreztem, ahogy a nőgyógyászként dolgozó Aladár és a hozzá betegként érkező, középiskolás Klára között a nagy korkülönbség ellenére is egy olyan sokféle árnyalatban játszó kapcsolat alakul ki, ami mindkettejük életében segít betölteni mindazt az űrt, amit a szeretteik elvesztése és a világ elől való elzárkózás okoz számukra, legyen az apa-lánya, tanár-diák, szeretői vagy baráti viszony, vagy akár egy házasság, amiben a szerelem már szeretetté, megszokássá szelídült.

3. Kurszk - /Kursk/ (2018)
Az ember általában egy kicsit máshogy viszonyul azokhoz a filmekhez, amik olyan megtörtént eseményeket dolgoznak fel, amikről neki magának is vannak emlékei. A Kurszknak ez volt az egyik érdekessége, hogy a megfakult és hiányos emlékeimet kipótolta erről a gyászos történetről, arról a tengeralattjáró-balesetről, amit a lehetségesnél jóval tragikusabb kimenetelűvé tett az önérzet és a paranoia. A másik szála a filmnek meg megrázó volt, a politikai játszmákról és a "Nem jó, de nem tragikus" hozzáállásról ugyanis még lehetett fogalma a kívülállóknak, viszont ez a film hozta közel annak a drámáját, hogy a tengeralattjárón ragadtak hogyan küzdhettek az életben maradásukért... mert aki ismeri a sztorit, az tudja, hogy nem maradt senki, aki elmondhatta volna.

4. Hotel Mumbai - /Hotel Mumbai/ (2019)
Ez is valós alapokon nyugszik, és ennek is fontos eleme volt a bezártságból eredő feszültség, ahogy a veszélyhelyzetet (itt éppen egy indiai hotel elleni terrortámadást) kísérő mentőakció nehézségei és körülményei is. Közben viszont nem nagyon emlékszem olyan filmre, ami a rövid, a főbb szereplőket bemutató felvezetés után ennyire jól megfogta volna a félelmet, és ilyen sokáig ki is tartotta volna, hogy milyen órákon keresztül azt várni, hogy a hotelben szobáról szobára végigjáró terroristák agyonlőnek-e vagy sem. Másfél órában "csak" saroktól sarokig kúszás ez a film, amin Dev Patel remek játéka és a pár drámaibb jelenet már csak a tejszínhab.

5. Bosszúállók: Végjáték - /Avengers: Endgame/ (2019)
Nagyjából így kell lezárni egy évtizedes mozis eposzt úgy, hogy valami koncepció is látszódjon benne, nem csak az, hogy "Na, keressünk ezzel is minél több pénzt!". Hangya előkerülése -ami elindítja az eseményeket- ugyan egy kicsit erőltetett lett, de legalább nem csak Pamela felébresztésével próbálták mindazt a gyászt visszacsinálni, amit az előző részben Thanos maga után hagyott. Onnantól remekül működött a hullámvasút, hol a látványra hagyatkozva, hol az érzelmekre hatva, vagy a nosztalgiába könyékig vájkálva. Nem lenne igazságos, ha kihagynám, hogy nekem az író/rendező Russo tesók a sorozat motorjai voltak, az ő munkáik jöttek be a legjobban az MCU-ból, és a Végjátékban is visszaigazolták, hogy dinamikával és ötletekkel a sokadik kocsmai jellegű CGI-tömeghiriget is fel lehet dobni.

6. Drakulics elvtárs (2019)
Már az alapötlete is jópofa volt a kádárista vámpírvadászatnak, ahol a dialektikus materializmus hívei, az okkultizmus tagadói hajszolják az örök életet a kommunizmus dicsőségére a 70-es évek Budapestjén. A klasszikus vámpírkellékek (pl. a fokhagyma, jó magyarosan kolbászban vagy lángosra kenve), a szocialista nosztalgia (úttörővasút, téesz-elnök, házmester, stb.) és a korrajzból eredő, konspiratív hangulat mellett a film fő erősségét Bodzsár Márk forgatókönyvének szövegei valamint a színészek jelentették (többek között Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Walters Lili, Balsai Móni), a véradós vacsorára konferansziénak felkért Bödőcs Tiborért pedig külön is jár a piros pont.

7. Az aszfalt királyai - /Ford v Ferrari/ (2019)
Egy újabb remek dráma az autóversenyzés világából (ld. Hajsza a győzelemért), ahol persze a látványosabb, adrenalindúsabb szakaszokat a pályán köröző autók jelentik, de a színfalak mögött sincsenek kisebb izgalmak. Mert küzd itt mindenki mindenkivel, a Ford a Ferrarival, a Ford a vállalati felfogásával, a marketingesek az önfejű pilótával, a mérnökök a fizikával és több ember önmagával is. A legjobban Enzo Ferrari alakja jött be belőle, pedig van itt azért egy Christian Bale meg egy Matt Damon is.

8. Rocketman - /Rocketman/ (2019)
Lehet, ha tavaly nem kap akkora visszhangot a Bohemian Rhapsody, akkor erre a filmre sem figyelek fel annyira, viszont azzal összehasonlításban látszottak igazán az előnyei, amiért listára tettem. Nem Elton John személye miatt, hanem azért, mert ő maga sokkal megnyílóbb, személyesebb filmet írt/íratott magáról, mint ahogy tavaly Brian May magyarázta a bizonyítványát Freddie Mercuryról, így drámai szempontból nekem ez volt a nyerő, másrészt szerintem Taron Egerton egy fokkal sem volt kevésbé jó Elton John, mint Rami Malek Mercury, pedig ő az Oscarig vitte azzal. Mégis a legjobban azt jegyeztem meg a filmből, ahogy a külsőségek, a tiritarka tollboás figura hogyan rongyolódik le a címszereplőről a keretül szolgáló csoportterápiás ülésen, remekül kifejezve, hogy az csak a látszat.

9. Házassági történet - /Marriage Story/ (2019)
Ha ez a film és a rendezője képes lett volna az életszerűség talaján maradni, és nem rúgja el a pöttyöst az olyan jelenetekkel, mint például a gyámügyessel töltött vacsora, akkor lehetett volna ez a helyezés előkelőbb is. Sok mindent megragad ugyanis egy válás körül felmerülő traumákból, kétségekből, egy élet újratervezésének nehézségeiből, hogy hogyan kell egyensúlyoznia mondjuk az apának, hogy ne legyen se "túl sok", se "túl kevés", vagy hogy hogyan tud mindent felkavarni az, ha ügyvédeket is teszünk a kivonásba, és igazán kiváló alakításokat kaptam a Házassági történettől (Adam Driver és Scarlett Johannson mellett Laura Derntől is, csak a főbb szerepeket említve), de a számomra túlírt és túljátszott jeleneteit szívesen vettem volna, ha kihagyják. Akkor sem tartanám a legjobb filmnek a válásról (az a hely egyelőre a Blue Valentine-nak van fenntartva), de biztosan jobban tetszett volna.

10. Mű szerző nélkül - /Werk ohne Autor/ (2018)
Ha már feljebb a filmművészetet emlegettem, a könnyedebb, cselekményközpontúbb filmek mellett ez talált meg az utóbbi évben a legjobban. Noha a 40 évet felölelő filmet egy ma is élő festő ihlette, így vannak életrajzi filmes vonásai is, meg vannak visszatérő sztoriszálak, sorsszerűen összefonódó életek, hosszas fejtegetések politikai ideológiák művészetfelfogásáról, az egészre valahogy mégis inkább az "illékony" jelző volt a legkifejezőbb. A nagyobb katarzisok mintha csak egy élet homályába vesznének (ami itt inkább elfogadható koncepciónak, mint hogy hiba lenne), és miközben a festő a saját stílusát kereste, a film arra keresi a választ, hogy egy alkotás mennyire lehet és kell lenyomatának lennie magának az alkotónak.


Röviden:
1. Boldog halálnapot! 2. - /Happy Death Day 2U/ (2019)
2. Akik maradtak (2019)
3. Kurszk - /Kursk/ (2018)
4. Hotel Mumbai - /Hotel Mumbai/ (2019)
5. Bosszúállók: Végjáték - /Avengers: Endgame/ (2019)
6. Drakulics elvtárs (2019)
7. Az aszfalt királyai - /Ford v Ferrari/ (2019)
8. Rocketman - /Rocketman/ (2019)
9. Házassági történet - /Marriage Story/ (2019)
10. Mű szerző nélkül - /Werk ohne Autor/ (2018)



* * * * BOTTOM 5 * * * *

-5. Rim Of The World - /Rim Of The World/ (2019)
Vannak azok a filmek, amik úgy valamelyik szempontból rosszak, meg vannak azok, amiknél legkésőbb a forgalmazásba kerülés előtt rá kellett volna jönnie valakinek, hogy totális selejtek. A Rim of the World a mostanában újra felkapott "gyerekcsapat megmenti a világot" vonalat követi, nem titkoltan a Stranger Things nyomaiban járva, de semmiben nem ér fel annak még a zoknijáig sem. A szereplői annyira irritálóak, hogy a néző azért szurkol, hogy egy szörny tépje végre cafatokra őket az első sarkon, az animációi tíz évvel ezelőtt is nevetségesek lettek volna, és az is tök hihető persze, hogy ötven kilométeres körzetben mindenki meghal öt percen belül egy űrbéli invázió következtében, kivéve ez a rakás hülyegyerek, akik kedélyesen bicikliznek el a hegyekből a városba, miközben néha legyaknak egy háromméteres szörnyet. A 6 Undergroundra tartogattam, de ide is él: tökéletes a cím, pont onnan kéne letaszajtani ezt a filmet.

-4. Six Underground – Hatan az alvilágból - /6 Underground/ (2019)
Mert ezt meg pont olyan mélyre kéne elásni. Eszemben sincs a Transformersek után bármi nem fröccsöntött CGI-orgiát várni Michael Baytől, de hogy az amúgy is mostanra elég agyatlan Halálos iramban szériában ekkora tartalékokat volt képes felfedezni lefelé, az még engem is meglepett picit. Igazából az egész egy koffein-kúrán tartott, cafatokra vágott reklámfilmfüzér, ahol a Mission Impossible-t majmoló módon körbe kell utazni a fél világot annak megmentése érdekében, de nem azért, mert ezeken a helyeken bármi történne a robbanásokon és a lövöldözéseken kívül, hanem mert ezek az országok mind reklámidőt vettek ebben a filmben, hogy a turisztikai célpontjaikat ajánlgassák. Ez aztán tényleg olyan mozi, hogy néha két promóció közé befért egy kis film is.  

-3. Elrabolt világ - /Captive State/ (2019)
Ha a 6 Undergroundban Bay speedet szívott, ezt a filmet biztos, hogy egy füves stáb hozta össze. Ahhoz képest, hogy a téma egy idegen faj inváziója utáni világ, és abban a csekély emberi ellenállás elkeseredett küzdelme a rendőrállami berendezkedés ellen, a film unottan botladozik egy összeesküvés darabjai mentén, sem a szereplőire, sem a cselekményre nem szánva túl sok időt és energiát. Ráadásul ronda is, lelkes amatőrök szoktak összehozni ilyen filmeket a youtube-ra... csak azokért általában nem kell fizetni.

-2. Ad Astra – Út a csillagokba - /Ad Astra/  (2019)
Ha ez a film 40-50 évvel ezelőtt készül el, biztos, hogy klasszikus lesz belőle, és akkor nem is lenne indokolt itt szerepeltetni. Az egyébként nem is rossz filozófikus űrdráma mellett viszont az Ad Astra annyira mélyen meghajolt Kubrick, Tarkovskij és a kortársak művei előtt, hogy azzal ketté is törte magát. Napjainkban az űrutazásnak nincs meg az a misztikuma, mint ami akkor megvolt, az egyszerű mozinézőknek is van némi alapfogalma, így nem nyelnek le bármilyen hülyeséget, amit az író a dráma érdekében kitalál a filmhez, mint például a kabrió holdjárókat. Különösen nem tett jót a mozinak, hogy a gondolkodósabb részeket gagyi akciójelenetekkel kötötték össze, ezzel próbálva felrázni kicsit azokat, akik elszenderedtek közben.

-1. Vihar előtt - /Serenity/ (2019)
Az elmúlt években olyan sokszor került a BOTTOM-listám legelőkelőbb helyére alapötletében remek, de megvalósításában félresikerült, sci-fi jellegű mozi, hogy külön neve is lett, a "Lopott Idő"-Díj. Az idei díjat ez a mozi kapja, mert ugyan a végére egy abszolút izgalmas és feszült dráma bontakozik ki belőle, remek feszültséggel, a körítésnek használt karibi halászat meg a szerelmi háromszöges merénylet a zagyva sztorijával és az idióta szereplőivel olyan hosszan van elnyújtva előtte, hogy a közepén kiderülő csavar is csak kétségbeesett próbálkozásnak tűnt arra, hogy ennek bármi értelme legyen. Tonhalas mindfuck, bammeg...

.

Bármennyire is követtem, miket írtál, ezt a listát így nem tudtam volna összerakni...

Nem azt mondom, hogy tele van meglepetésekkel, de mindenesetre izgalmas és érdekes összeállítás. Ahogy amúgy írtam is, a Boldog halálnapot 2 első helye némileg meglepő, emlékszem, hogy mindkettőnknek tetszett, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Az Akik maradtak, a Drakulics és a Házassági történet mindenképp nézős lesz, utóbbi még egy héten belül, az Oscar miatt. A Rocktman-t viszont engedelmeddel kihagyom.

Szóval, jó kis lista ez, előt a mainstreamtól. Gratula!


.

R2-D2 írta:

Bármennyire is követtem, miket írtál, ezt a listát így nem tudtam volna összerakni...

Nem azt mondom, hogy tele van meglepetésekkel, de mindenesetre izgalmas és érdekes összeállítás. Ahogy amúgy írtam is, a Boldog halálnapot 2 első helye némileg meglepő, emlékszem, hogy mindkettőnknek tetszett, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Az Akik maradtak, a Drakulics és a Házassági történet mindenképp nézős lesz, utóbbi még egy héten belül, az Oscar miatt. A Rocktman-t viszont engedelmeddel kihagyom.

Szóval, jó kis lista ez, elüt a mainstreamtól. Gratula!

Erre utaltam azzal, hogy nem érzem túl erősnek a listát... A helyi mozi felújítása miatt kevesebb film jutott el hozzánk (most a főiskola egyik előadójában van "A mozi"), és tavaly Fehérvárra sem jártunk annyit a művészmoziba, mint előtte. Ezt talán a legjobban az fejezi ki, hogy 2019-ben hosszabb írás 25 filmről született (ami között pótlás és ismétlés is volt)... és kb. 30 sorozatévadról.

Eddig minden évben már a moziból kijövet is éreztem, ha egy filmet egyáltalán el tudtam képzelni annak, hogy az adott évben a legjobb legyen. Egy Három hirdetőtáblánál, egy Csillagok közöttnél vagy egy Kojotnál az lett volna a furcsa, ha nem az nyer nálam. A Happy Death Day 2U-nál ezt annyira nem volt meg, de utólag végigfutva, hogy az adott évben miket láttam, ez tűnt a legkellemesebb emléknek. Bevallom, nagy segítség voltál ajánlásokban, és az is megtámogatott, hogy idén már a Netflixes filmek is választhatók voltak, különben lehet, hogy egy soványabb listát tudtam volna csak összerakni...

Ha javasolhatom, a Mű szerző nélküllel is tegyél egy próbát... Lehet, hogy lassúnak fogod találni, és hiányolni fogod talán belőle az "elégtételt", de ha "hangulatban" nézi az ember, van benne valami olyan szépség, amit kevés filmnél éreztem eddig. A német filmekkel szemben meg amúgy is kicsit elfogult szoktál lenni, nagyjából mint én a spanyolokkal .

.

Niwrok írta:

Eddig minden évben már a moziból kijövet is éreztem, ha egy filmet egyáltalán el tudtam képzelni annak, hogy az adott évben a legjobb legyen.

Ha javasolhatom, a Mű szerző nélküllel is tegyél egy próbát... Lehet, hogy lassúnak fogod találni, és hiányolni fogod talán belőle az "elégtételt", de ha "hangulatban" nézi az ember, van benne valami olyan szépség, amit kevés filmnél éreztem eddig. A német filmekkel szemben meg amúgy is kicsit elfogult szoktál lenni, nagyjából mint én a spanyolokkal .

.

Pontosan így éreztem én is... egyetlen filmnél sem volt meg a Hűha- faktor, így inkább több jó közül volt egy nagyjából érzelmi kiválasztódás. És valóban, a Netflix sokat javított a kínálaton...

Oké, bár a Balázs inkább le akar beszélni róla. Na, majd Oscar szezon után megnézem.

Egyébként meg ezt a spanyol elfogultságot lécci ne sajátítsd ki magadnak.

.

.
1917




A "nagy háború" a II. világháborúhoz képest általában, és így a filmes világban is kevésbé van szem előtt, ami valahol érthető is, hiszen állóháborús, lövészárkos harcot nem lehet olyan látványos csapatmozgásokkal bemutatni és jellemezni, ami különösebben vászonra kívánkozna. Így hirtelen csak két I. világháborús mozi jut eszembe: a Szürke senkik és a Hadak útján, ami nagyjából meg is testesíti a háborús filmek két végletét, sokféle szempontból. Sam Mendes valahol középúton talált rá a saját témájára, hiszen ahhoz képest, hogy milyen kevés szereplőt mozgat, az 1917 igencsak grandiózus vállalkozás lett.

A történetről viszonylag keveset lehet elmondani, részben az esetleges spoilerek miatt, részben azért, mert igazából nincs, nagyjából három mondat: a hónapok óta a német frontvonal fenyegetésében élő brit század két őrvezetőjét, Blake-et és Scofieldet a tábornokuk azzal bízza meg, hogy juttassanak el egy üzenetet a közelben állomásozó 2. zászlóaljnak. Annak, amelyik másnap hajnalban támadást akar indítani a látszólag visszavonuló németek lövészárkai ellen, ami azonban a felderítés szerint mindössze egy végzetes csapda. Ha Blake és Sco nem ér oda időben, és nem tudják rávenni az ottani parancsnokot a támadás lefújására, az 1600 hozzájuk hasonló katona halálát jelentheti, köztük Blake bátyjáét, aki a 2. zászlóaljnál szolgál. A páros gyalogos útja innentől egy road-movie, egy háborús Odüsszeia, versenyt futva az idővel is, keresztül az elhagyatottnak tűnő, de mégis sok fenyegetést rejtő vidéken.

Azzal, hogy az idő jelentős részében két ember van csak a képen, mindenki más legfeljebb átmenetileg jelenik meg a két órás moziban, a rendező elég nagy kockázatot vállalt. Még inkább tette ezt azzal, hogy Blake és Sco nem sokat beszélget sem egymással, sem másokkal, és már az első jelenet is kicsit furcsa velük, ahogy az addig a fűben lazán heverésző srácok elindulnak, és előkerül egy "most érkezett" levél. Számomra ugyan nem volt (általában) unalmas, hiszen sokféle terepén vonulnak keresztül ők ketten az útjuk során, amit német lövészárkok, elhagyatott tanyák, felrobbantott hidak szegélyeznek, amikben furcsa paradoxonként valahogy egyszerre jelenik meg a szépség és a pusztulás... de az biztos, hogy ennyi interakció aligha volt elég arra, hogy megismerjük a szereplőket, a hátterüket; inkább csak a cselekedeteikből lehet következtetni a személyiségükre, mint hogy ismerve a motivációikat sejtsük, mint miért tesznek. Utólag azért kialakul a jellemrajz, hogy mit is hagytak ők hátra, mi várja őket otthon, és hogy mi is az, amit leginkább keresnek a háborúban, és az is, hogy bár bajtársként barátok, de kevés közös van bennük, mégis ez egy olyan elem a filmben, amire lehetett volna még időt szánni... és amire soványkának tűnik az a magyarázat, hogy sietniük kell, hiszen mindjárt hajnalodik. Az szintén nem sokat segít a filmben elmélyülésben, hogy a srácok egy-két alkalommal elég abszurdnak látszó helyzetbe kerülnek, amik közül is kilógnak a kanna tej és a kórus jelenetei. Hiába egy út a cselekmény, a sok és éles váltás miatt töredezetté vált néha a sztori, amiben alapvetően annyi történik, hogy emberek mennek.

Mindezt a kockázatot, ezeket a buktatókat a rendező abból az okból vállalhatta (és talán ez a legnagyobb csavar a filmben), hogy a srácok küldetését egyetlen, összefüggőnek látszó jelenetben mutathassa be. Ezzel persze a film veszített a realitásából, a gyorsabb napszakváltások, a megmagyarázhatatlanul el- és feltűnő emberek, a helyszínek elkülönülése könnyen kizökkenthetik a nézőt, ha gyakorlatilag 12-14 órát tömörítenek bele egy "valós időben" két órás filmbe... de ezért az "árért" az ember egy olyan mozit kap, ami nem is ennek az egy küldetésnek az elemeit passzírozza a játékidő keretei közé, hanem sokkal inkább egy háború sokféle arcát. Ráadásul mindezt egy olyan vágatlannak, egybefüggőnek ható jelenetsor keretében adja át az 1917 és Sam Mendes, amiket én amúgy is nagyon imádok, másrészt már öt percnyit is elképesztő kihívásnak tartok belőle összehozni (ld. Vágy és vezeklés, mint örök példám, bár ott a száz körüli mozgatott szereplő, ami igazán lenyűgöz), nemhogy két órát. Nem számoltam, de vágás csak ott van ebben a filmben, ahol a nézőpont vagy a kamera váltása ezt megköveteli, folyamatosan víve át a nézőt a lövészárkok beszűkültségéből a tágas mezők végtelenségébe, a virágos rétek nyári könnyedségétől az oszlófélben levő hullákon kúszás-mászás borzalmáig, olyan, még ebben a körben is kiragyogó pillanatokon keresztül, mint a romos városka falain a jelzőrakéták fényével varázsolt árnyjáték. Mindezekhez a precizitáshoz pedig olyan aprólékossággal társul a díszletesek és az operatőr munkája, hogy a látványon keresztül képes pótolni azt a drámaiságot, ami esetleg a kevés szereplő miatt az emberi oldalról hiányozhat (például hogy a németek által hátrahagyott ezernyi lőszerhüvelyből micsoda pusztításra lehet következtetni, amiből a semleges zóna csak ízelítőt adhatott). Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között szinte jelentőségét veszti az olyan remek brit színészek felbukkanása, mint Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Colin Firth és Andrew Scott, igaz, nem is kapnak többet néhány percnél.

Talán szerencsésebb lett volna már az elején kiírni, hogy az 1917 sokkal inkább családi háborús anekdoták füzére, mint összefüggő történet, mert így könnyen csalódást okoz, ha a néző nem érez rá Mendes szinte lírai hangvételére. Nekem mondjuk bejött, mert a sokrétűsége, sokféle hangulata mellett nagyon el tudtam veszni a képeiben... de nem lepődnék meg, ha ezzel egyedül maradnék "itt".


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
1917

Talán szerencsésebb lett volna már az elején kiírni, hogy az 1917 sokkal inkább családi háborús anekdoták füzére, mint összefüggő történet, mert így könnyen csalódást okoz, ha a néző nem érez rá Mendes szinte lírai hangvételére. Nekem mondjuk bejött, mert a sokrétűsége, sokféle hangulata mellett nagyon el tudtam veszni a képeiben... de nem lepődnék meg, ha ezzel egyedül maradnék "itt".


8,5/10
.

Nem vagy egyedül.

Engem is sokkal jobban érdekeltek a képei, azok hordozták a háború igazi súlyát (má ha ugyanarra gondolunk).


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
1917

Talán szerencsésebb lett volna már az elején kiírni, hogy az 1917 sokkal inkább családi háborús anekdoták füzére, mint összefüggő történet, mert így könnyen csalódást okoz, ha a néző nem érez rá Mendes szinte lírai hangvételére. Nekem mondjuk bejött, mert a sokrétűsége, sokféle hangulata mellett nagyon el tudtam veszni a képeiben... de nem lepődnék meg, ha ezzel egyedül maradnék "itt".


8,5/10
.

Nem vagy egyedül.

Engem is sokkal jobban érdekeltek a képei, azok hordozták a háború igazi súlyát (már ha ugyanarra gondolunk).

Hát akkor írd le, és majd megtudom, mire gondolsz .

.

Niwrok írta:

1917
Hát akkor írd le, és majd megtudom, mire gondolsz .

.

Oké, igyekszem.

.
Dracula S1




"Az vagy, amit megeszel!"

Mark Gatiss és Steven Moffat közös munkái ugyan hosszú évekre nyúlnak vissza, de mi igazán csak a Sherlock sorozatot ismerjük tőlük. Azt a Sherlockot, aminek sokszor brilliánsan voltak felépítve a logikai láncolatai a modern környezetbe ültetett magánnyomozó ügyei kapcsán, és sokszor imádtuk a karaktereit (személy szerint én Gatiss Mycroftját és Lara Pulver Irene Adlerét még valamivel jobban is, mint a főhősöket alakító Cumberbatchet és Freemant, pedig őket is nagyon)... de időnként, és egyre inkább túl mélyen fejelt bele a követhetetlen és langyos marhulásba. Szívesen mondanám, hogy Gatiss és Moffat ott folytatja, ahol a Sherlockkal abbahagyták... de hát sajnos pont ott folytatják.

Az írópáros Bram Stoker klasszikus művét vette alapul, hol egy az egyben átvéve annak cselekményét, jeleneteit, hol erősen továbbgondolták azokat. Eszerint a fiatal ügyvéd, Jonathan Harker érkezik a hírhedt Drakula erdélyi kastélyába, hogy segítsen jogilag előkészíteni a kastély urának Londonba költözését. Harker az elejétől kezdve fenyegetőnek találja Drakula személyét, a labirintusszerű várat, az éjszakáját megzavaró neszeket, de mert bizonyítania kell az őt küldő ügyvédi irodánál a rátermettségét és a kitartását, így marad. Marad még akkor is, amikor sorra fedezi fel a kastély rémséges titkait, és akkor is, amikor ő maga egyre fáradtabb, betegesebb lesz, míg Drakula egyre egészségesebbnek és fiatalabbnak néz ki... A mindössze három részes évadnak ez a történet és Stoker könyve adja a gerincét, több mellékszállal, hogy aztán a második rész egy az egyben Drakula Londonba tartó hajózásáról szóljon a Demeteren, míg végül a harmadik azokról az eseményekről, amik a Londonba érkezését követően történtek.

Amennyire pedig ezek az előbb említett mellékszálak megerősítették a sorozatot, annyira el is vérzett kicsit rajtuk keresztül. A sorozat Drakulával -akit gondolom nem kell különösebben bemutatni- egyenértékű szereplője ugyanis Agatha nővér, egy olyan modern felfogású apáca, aki az életét (és a magáéval együtt a rokonaiét is) arra tette fel, hogy Drakula titkának nyomára akadjon. Agatha nővér pedig remek karakter, és a nyomozásaival, meg ahogy szembeszáll a fenyegető vérszívóval, simán túlragyogja az amúgy legszívesebben az árnyékban bujkáló, onnan lecsapó, mindenhez és mindenkihez önteltséggel és cinizmussal viszonyuló vámpírt. Általában nincsenek rossz szövegei a Drakulát alakító Claes Bangnak sem, a játékában is voltak villanások, de azt kell mondanom, a Lugosi Bélától kölcsönzött manírjai a 100 éve még mindenkire a frászt hozó Drakulát sokszor komikus és kínos szerepben mutatták inkább (és ezen mondjuk az első részben használt, sokszor gagyinak ható gumimaszkok sem segítettek); Dolly Wells Agatha szerepében nálam simán kenterbe verte, rá sokkal szívesebben fogok emlékezni, mint a címszereplőre... ami azért valahol elég ciki.

Ez pedig rányomta a bélyegét a cselekmény alakulására és a hangulatra is. Ebben a sorozatban -talán sherlocki hagyatékként- Drakula kevésbé a szörny, amitől mindenki retteg, hanem inkább egy vizsgálat tárgya, egy bonyolult kód, amit fel kell törni az évad során. Ez azzal is járt, hogy a sorozatnak voltak olyan sarokpontjai, fordulatai, amiket az írók kiválóan építettek fel, meglepetésként előadva például még Agatha nővér családnevét is... de közben maga Drakula egy kicsit kicsúszott a kezükből, és a tempót is elvesztették. Amíg az első rész még kiváló volt a vele történtekről beszámoló Jonathannal, és hogy az epizód jelentős része flashback, ahol még nem csak a trükkök működtek remekül, de közben egy kis filozofálás is felbukkant az élet és a halál mibenlétéről, addig a második rész a hajón leginkább egy bizarr Tíz kicsi négerre hasonlít, ahogy az utasok és a tengerészek folyamatosan hullanak, a többiek meg egyre kétségbeesettebben próbálnak túlélni, hogy aztán a harmadik részre a nagy csavarnak szánt "vérfrissítés" igazából kihasználatlan maradjon, olyan időhúzásnak ható jelenetekkel, mint a "táncmulatság", és olyan, szürreálisba hajló álomképekkel, amikről már-már a nem túl jó emlékű Hannibal sorozat jutott néha eszembe.

Bármennyire is szeretem a nyomozós filmeket, a Dracula legnagyobb hibája nálam ott volt, hogy jobban működött krimiként, mint rémfilmként, mert pont azokat a jeleneteket hülyéskedték el az írók legjobban, amikor Drakulát egyszerre fenyegetőnek és csábítónak kellett volna mutatni. Itt viszont minden más jobban működött ennél, mert talán ők is jobban szerettek volna egy 5. évadot írni a Sherlockhoz, de azt nem lehetett.


7/10
.

.
A vágyak szigete / Blumhouse's Fantasy Island




Egy vetélkedő jutalmaként öt ember érkezik egy trópusi sziget luxusüdülőjébe. A fura testvérpár, az ábrándos ázsiai nő, a cinikus csaj és a dögcédulás srác még felocsudni sem nagyon tudnak a plakátra kívánkozó táj szépségén, a házigazda Mr. Roarke máris tovább fokozza izgatottságukat azzal, hogy az ittlétüknek egyetlen célja van, mégpedig hogy bármit megkapjanak, amit kívánnak... de mintegy figyelmeztetésként azt is hozzáteszi, hogy mindenkinek csak egy kívánsága lehet, és bárhogyan is alakulnak a dolgok, nem változtathatják meg azt. "Miért is tennénk?!", gondolják például a testvérek, Brax és Bradley, akik alig fél órával később már életük legdurvább, legőrültebb házibuliján vannak, annyi topmodellel, piával, és droggal, amit csak elképzelni tudtak. De ahogy a többiek kívánságai is sorra kerülnek, és ahogy ezek sokkal személyesebbek, sokkal mélyebbek lesznek, mint egy hedonista éjszaka, és elkezdenek bőven túlmutatni mindenfajta racionalitáson, aztán pedig lassan a szálló vendégei ellen fordulni, úgy válik a luxusnyaralás véres és bizarr túlélési gyakorlattá.

Mivel már túl vagyok az olyan filmes elvarázsolt kastélyokon, mint például a Ház az erdő mélyén, és a kívánságok teljesülésének rögös útjai sem jelentenek újdonságot annak, aki látta a Bájkeverőt (hogy ne a múltkori The Room vagy a folyton előcitált The Brass Teapot legyen a hivatkozási alap, hanem valami általánosabban ismert), így azt tudhattam előre, hogy a Vágyak szigetének filmes elemek bejönnek, de még így is megvolt a kockázata, hogy csak összezugyválják ezeket, eredményként egy rossz picsahorrorral. Szerencsére nem így lett, és ehhez minden hozzávaló kellemesen hozzájárult, pedig alapból nem úgy tűnt, hogy igazán egymáshoz valók lennének. A bevezetőben, ahogy a szigeten állig felfegyverzett kommandósok elől menekül egy szőke csaj, és később Mr. Roarke figyelmeztetései megadták a feszültséget, azt az érzést, hogy ez egy csapda, és az ember csak várja, mikor csukódik be, eljutva a végig a levegőben lógó riogatásig. A kívánságok és az azokat kísérő drámai helyzetek adtak egy kis konyhapszichológiát ehhez, amit amúgy is szeretni szoktam, és ami -ahogy olvastam- egy-két karakteren túl talán az alapul szolgáló tévésorozat legfontosabb öröksége (ott egy-egy fizető, gazdag vendég kívánsága köré volt írva egy Meghökkentő mesék típusú sztori, kötelező tanulsággal), Randy és Gwen sztorija meg annak az örök mementója, hogy nem biztos, hogy az életben mindig arra vágyunk, amire tényleg szükségünk van/lenne. A misztikumot sikerrel pipálta ki a kívánságokat kísérő mágia, a szimbólumrendszerek és a mindenhonnan csöpögő, vérszerű víz, de a legzseniálisabb húzás, a legnagyobb meglepetés simán az volt benne, ahogy a kívánságok lassan egymásba fonódtak. Végül mindezt fűszerezi egy kevés humor, és bár Bradleyből és Braxből néha sok volt, a laza buliuzásra vágyó kretének legalább végig egyben tartották azt az illúziót, hogy ide a kívánságok teljesítésének ígérete miatt jöttek az emberek.

Kétségtelen, hogy akad bőven hiányosság és logikai ugrás a sztoriban, amit a film fordulatai és tempója legtöbbször feledtetni tudnak, de azért nem mindig. Annak mindig van valami varázsa, ha a néző nem tudhatja igazán, merre is viszi tovább a következő jelenet, de éppúgy annak is, ha vannak egy ilyen sztoriban előreutalások, amiknek csak később lesz jelentősége. Itt ezek arányát nem sikerült számomra igazán jól eltalálni, már csak azért sem, mert a szereplőkkel úgy csöppenünk bele a kalandba, hogy még igazán senkiről nem tudunk semmit. Ez elveszi egy picit a varázsát annak, hogy néző is találgatni tudjon, mondjuk arról, hogy ki mit fog kívánni, ne csak ámuldozzon az újabb és újabb bűvésztrükkön, pedig ehhez lehet, hogy annyi is elég lett volna, ha a sziget feletti repülőzgetés tényleg elképesztő természetfilmes képei helyett lett volna egy kis bejátszás arról a vetélkedőről, ami a vendégek kiválasztásának alapja (ha már nem akartak azzal vesződni, hogy V.A. Lacky hív mindenkit a szigetre egy levélben). Ha már a Ház az erdő mélyén volt előbb a példa, ott gyakorlatilag az első perctől kezdve a díszletek mögött van a néző, pontosan tudja, hogy mi miért történik, ami azért vette el a varázst, itt viszont még a végén sem igazán derül ki, hogyan és miért működik a sziget, azon kívül, hogy "Csak!", ami meg ezért kisebb csalódás... de talán lesz majd egy második rész, ahol ezekre is jut majd idő, akár egy előzménysztori keretében. Ha már a sziget, a másik ilyen botlás Morgan jelenléte a szigeten, mert felhívja arra a figyelmet, hogy milyen paradox a sziget léte, azon túl is, ami rajta történik. Elvileg itt lenni egy trófea, dicsőség, és ha van vetélkedő, akkor a sziget széles körben ismert, de a film vége felé egyre nyilvánvalóbb, hogy bizony van egy V.A. Lacky, aki a szálakat mozgatja... de akkor hogyan is működik ez a vetélkedős háttérrel? A harmadik hiba pedig a finálé barlangos kóválygásánál látszott a legjobban, mégpedig hogy sok idő megy el arra, hogy a szereplők átsétálnak egyik jelenetből a másikba, és ez a barlangosnál már elég unalmas volt, az oda raklapszámra bepakolt jumpscare-ek ellenére is.

Vannak hibái, leginkább ami a hosszát és az egyes szakaszok összekötését illeti, de közben meg olyan meglepetésekkel szolgált, amik miatt végig szórakoztató volt, és rajta ragadt nálam az "elvarázsolt hullámvasút" becenév. Kicsit összeszedettebben és feszesebben méltó utódja lehetett volna a tavalyi Boldog halálnapot 2.-nek nálam, így meg majd meglátjuk ...


8/10
.

.
Henry könyve / The Book of Henry




A 11 éves Henry Carpenter igazi kis zseninek számít, koraérett gondolkodásával és a matematikai problémák iránti fogékonyságával sokakat lenyűgöz, még úgy is, hogy emiatt a felnőtteket magával egyenrangúként kezeli. Ő azonban nem tehetséggondozó iskolákban látja ennek hasznát, hanem otthon, mert amióta az apjuk elhagyta őket, gyakorlatilag Henry-re hárultak a családfői feladatok az öccse, Peter és az enyhén depressziós anyjuk, Susan mellett. Az összes komolyabb ház körüli felelősség, leginkább a pénzügyek kezelése Henry dolga, sokszor ő utasítja az általában tanácstalan tinédzserként viselkedő Susant, aki munka után leginkább a barátnőjével szeret lógni vagy videojátékozni, ami ebben a korban inkább egy átlagos Henry dolga lenne, még ha az esti mesék és a betakargatás meg is maradt anyai szerepnek. A legtöbb konfliktust mégsem ez okozza Henry körül, hanem az, hogy úgy érzi, egy súlyos problémával magára hagyták a felnőttek. Henry meggyőződése ugyanis, hogy a szomszédban lakó Christinát szexuálisan bántalmazza az apja, de mert történetesen a rendőrfőnökről van szó, így sem a zsaruktól, sem a gyermekvédelmi szolgálattól, sem az iskolájuk vezetőségétől nem számíthat sok segítségre. Henry viszont nem akarja annyiban hagyni a dolgot, a tervéhez pedig elengedhetetlen, hogy az anyja ebben a bűntársa legyen.

Az összes drámai (Christina ügye), thrilleres (a terv felépítése és kivitelezése) vagy komikus (Henry fura csipkelődése Susan munkatársával és barátnőjével, Sheilával) vonás mellett a Henry könyve gerincét egyetlen dolog adja: Henry és Susan kapcsolata. A köztük levő hol vicces, hogy elkeserítő, hol bizarr munkamegosztás, a folyamatos mozgásban levő, lassan kibontakozó szerepcserék miatt volt izgalmas a film. Susan ugyanis az alapvető szülői feladatokra még csak-csak kapható, de nem akar, és nagy megkönnyebbülésére nem is kell törődnie például a családi költségvetéssel, a számlákkal és adóbevallásokkal. Számukra, és csak számukra teljesen természetes, hogy amíg Susannak a rozsdás Volvójuk lecserélése is kihívás, mert "jó az még", addig Henry brókereken keresztül dollártízezreket mozgat meg a tőzsdén. Ez azonban még csak a rávezetés ennek mértékére, Henry tervével ugyanis egy nagyon komoly erkölcsi dilemma is megjelenik a sztoriban, ami újabb réteget hoz a feszültségbe. Az ember végig azt találgatja, van-e olyan pont, amikor a Henry-vel szemben feltétlen engedelmességhez szokott Susan (hiszen Henry jobban tudja, mi a jó nekik...) mégis ellent tud állni a puszta parancsvégrehajtás csábító könnyűségének, és azt tudja mondani, hogy "Nem."...

Mégsem emiatt fogok leginkább emlékezni a filmre, hanem Peter miatt. Szinte zseniális az, ahogy az öcsi végig a háttérben van, és a szerepét leginkább a szekálós iskolatársak fogalmazzák meg azzal, hogy azt mondják, Henry legalább okos, ő meg még az sem, csak egy senki. Ő az a gyerek, akit Henry és Susan egyszerre nevelnek, viszont aki egyedüliként a saját korának megfelelően viselkedik, és akit emiatt senki nem igazán vesz komolyan, és akit a bátyó árnyékában jóformán észre sem vesznek. És szinte katartikus az a pillanat, amikor kiderül, hogy Peter legalább akkora tehetség, mint Henry, csak éppen ez nála nem IQ-ban, hanem EQ-ban, érzelmi intelligenciában jelentkezik. Ott látszik, hogy bár mindenből kihagyják, de elég empátiával és érzékenységgel bír ahhoz, hogy magától is kitalálja, mi és miért zajlik körülötte, és elég esze van ahhoz is, hogy tudja, neki mit kell tennie. Amennyire Henry a filmben a rideg gondolkodás és céltudatosság, annyira teszi ehhez Peter a szívet.

Lehet, hogy a sztori ebben a formában egyszerre volt giccses és abszurd, de nekem a felszín alatt megbúvó apróságai miatt volt érdekes és emlékezetes. Olyan volt, mintha az utóbbi évek filmterméséből összegyúrták volna a Nyárutót és a Szólít a szörnyet, és mert mind a kettő nagyon tetszett, így ennek a pontján sem kellett sokat gondolkodnom.


8,5/10
.

.
Kulcs a zárját / Locke & Key S1




Férje, Randall tragikusan hirtelen halála után Nina Locke a három gyermekükkel úgy érzi, az újrakezdésükhöz ideális helyszín lenne az örökségként kapott családi birtok, a Kulcsház. A költözés előtt egyikük sem járt még ott, de Randall testvére, Duncan, és a régi barátja, Ellie gondoskodott arról, hogy az első perctől otthonos legyen számukra a hatalmas, díszes, bár kívülről kicsit ijesztőnek tűnő épület. Miközben Kinsey és Tyler inkább a gyásszal és az új középiskolába való beilleszkedéssel foglalkoznak, a legfiatalabb Bode lelkesen veti bele magát a zegzugos ház felfedezésébe. A ház melletti melléképületben, a kútnál járva aztán hangot hall, emberi hangot. Az első ijedtség után beszélgetni kezd a kútból jövő hanggal, egy rémült lánnyal, akit saját elmondása szerint elvarázsoltak, és csak egy kulcs szabadíthatja ki, ami a házban van elrejtve. A kalandot kereső fiú némi kutakodás után, sejtelmes suttogásokat követve el is jut a kulcshoz, ami legnagyobb meglepetésére varázserővel van felruházva, amikor azonban segítene vele a lánynak, kiderül, hogy az sokkal többet akar a puszta segítségnél. Bode lassan összerakja a házban talált nyomokból, hogy a Locke-család életének régóta kísérői, meghatározói ezek a varázslatos kulcsok, mindegyik különleges képességgel, és a kútból kiengedett lény mindannyiukra veszélyt jelentve meg akarja szerezni az összeset, kihasználva azok szinte végtelen lehetőségeket rejtő hatalmát.

Ami a kulcsokat és azok felfedezését illeti, nagyjából ugyanazt tudom leírni, mint pár éve az Elveszett szoba Tárgyairól: állati jók. Talán annyira nem kreatívak, mint hogy a karórában megfő a tojás, a toll meg egy mikrohullám-fegyver, de a Kulcsház keretei között ötletesek, vannak egészen jó felhasználásaik, és elég sok is akad belőlük ahhoz, hogy lehessen őket kombinálni. Az elején, amikor még csak ismerkedünk a családdal, részenként egy-egy kulcs simán előkerül, már azzal jól telik a műsoridő, hogy kiderüljön, melyik mire jó, mit nyit és hogyan, és csak az évad utolsó harmadában vált át ez abba a szörnyvadászatba, ami az egésznek végülis a lényege. Legalább ilyen jó az is, amilyen világot a kulcsok léte csak felvázol (hogy az ember könnyen találjon kapcsolódási pontokat, az elején akad pár popkult utalás más fantasy-kre, például a Harry Potterre), és bár bőven vannak még lehetőségek abban, hogy honnan származnak, ki és miért hozta azokat létre, hogyan kerültek a Locke-okhoz, ezek leginkább a néző fantáziájára vannak bízva, mert a sorozatból nem derülnek ki.

Az a baj, hogy ez sajnos elég sok dologra, és egyre több mindenre igaz, és ez egyre bosszantóbbá vált, ahogy közeledett a nagy leszámolás. Az elején még persze oké, hogy ha furcsállom, hogy mit keres az egyik kulcs egy porszívó porzsákjában, amit csak használtak és ürítettek volna az elmúlt 25 évben, de erre legalább a végén akad erre egy kurta-furcsa magyarázat. Amire nincs, azok például olyanok, hogy a kulcsok egy részét a képességük bemutatásán kívül nem használják igazán (ugyanazon a kettőn-hármon kívül igazán egyiket sem), az egyiket konkrétan egy iskolai szívatást leszámítva semmire(!), pedig szerintem egy másvilági lény elleni harcban elég jól használható lenne egy olyan kulcs, ami bárkit arra kényszerít, hogy végrehajtsa a kulcs birtokosának utasításait. Dettó a fás kulcs, mert azon kívül, hogy nézegetik őket, a végét látva sem tudom, mire jók a befőttesüvegek, és nem is nagyon látszik, hogy az írók ezt bárhova is próbálták beilleszteni. Hasonlóan elbaltázott szereplő volt nekem Sam, akinek a történetét egy rész alatt összecsapják úgy, hogy a jelenlétének amúgy semmi szerepe az események további alakulásában. A kulcsokkal még az a bénázás volt különösen kínos, ahogy a Jók és a Rossz időnként megszerzik egymástól azokat, így együtt a legenyhébb kifejezés is, ami eszembe jut ebben a formában a kulcsokról, az a "kihasználatlan".

Ennél már csak a szereplőkkel és a cselekménnyel bántak mostohábban, ami annak a fényében nekem kicsit meglepő, hogy a sztori alapját Joe Hill, Stephen King fia fektette le, és azért tőle is láttunk már ezt-azt (pl.: Szarvak, In the Tall Grass). Lehet nem rajta múlt, de néha a hajam égnek állt, ahogy egyes szereplőket ennyire háttérbe tolnak vagy elfelejtenek, és hogy mennyire nem azt csinálják, amit az adott helyzetben szerintem érdemes lenne tenni. Ebből a legnagyobb kérdőjel Duncan, aki ebben a formájában elképzelni sem tudom, hogy miért szerepel a sorozatban, azon kívül, hogy néha megsimogatja a gyerekek buksiját, hogy milyen aranyosak, meg hogy kvázi Shawn Ashmore az egyetlen ismerhető arc az egész sorozatban (pedig nem is ő az, hanem az ikertestvére, Aaron). A sorozatoknak többé-kevésbé részei az időhúzások és az elhallgatások, amit még mindig csak eltűrnöm sikerült, nem megszokni, de azért amikor azt látom, hogy a gyerekek egy pillanatig nem érdeklődnek egy frissen felfedezett titkos pinceszoba iránt, hogy a fő ellenfél nyerő helyzetben simán ráér komótosan reggelizgetni úgy, hogy évtizedek óta csak erre a pillanatra várt, hogy a segédje hónapokig szó szerint csak ül a szabadulásának kulcsán, vagy hogy Bode a fináléban teljesen érthetetlenül hallgat el a családja elől egy felbecsülhetetlenül fontos információmorzsát, akkor még az én tíz év alatt jócskán megedződött türelmem is anyázásért kiált.

A Locke&Key általánosságban kellemesen izgalmas és érdekes, sok felfedezéssel és a kalanddal felvértezett tinifantasy, de a történetvezetése a vége felé egyre rosszabb. Nagyjából arra a helyre lőtte be magát, mint a 70-es, 80-as években volt a Scooby Doo a szörnyekkel meg a kotnyeles kölykökkel, csak persze sokkal látványosabban és fenyegetőbben... és ez jó is tud lenni, már ha az ember úgy tesz (tud úgy tenni...), mintha a 80-as évek óta semmit nem fejlődött volna a történetírás.


7/10
.

.
See S1




A XXI. század elején a Föld emberi lakosságát egy vírus szinte teljesen kipusztította, mely a járvány elmúlásával nem csak hogy egymástól majdnem teljesen elzárt kolóniákra szórta szét az emberiség maradékát, de akik túléltek, azoktól is elvette a látás képességét. Most, generációkkal később, amikor a hajdanvolt technológiából már csak egy-egy gépezetet sikerült működőképesnek megőrizni, és ahol az olyan anyagokat, mint a fémek vagy a beton az Istenek ajándékának tekintik, a látás jobb esetben is csak szájhagyomány útján terjedő legenda... rosszabban pedig a lehetőségéről beszélni is olyan eretnekség, boszorkányság, amit az erre kijelöltek halállal torolnak meg, az írmagját is irtva az ilyen lázadó gondolatoknak. A történet azon a ponton veszi kezdetét, amikor a falvakat afféle inkvizícióként járja egy Boszorkányvadász és serege, hogy nyomára akadjon annak az embernek, Jerlamarelnek, aki nem csupán terjeszti ezeket a legendákat, hanem a nevét övező történetek szerint ő maga is lát...

Az elején ugyan szkeptikus voltam egy olyan sorozat iránt, amiben (még ha igaz is a legenda) egy kivételével mindenki vakon botorkál a civilizációnk romjaira épült középkorban, de megvolt a magam "ösztönzése", hogy belevágjak. És persze, a mi látás-fogalmunkból kiindulva, ahol sokszor a saját lakásunkban is elveszettnek érezzük magunkat, ha nem kapcsolunk lámpát, felfoghatatlan korlátokkal jár a látás teljes hiánya; az, hogy az emberek nem egyszerűen vakok, hanem senki sincs, aki számukra értelmezné a vizuális információkat. Hogyan lehet ebben a világban élelmet szerezni, eszközöket gyártani, házat építeni, védelmet biztosítani a vadállatok és a többi ember ellen, és hasonlók... Ennek megértéséhez ha a filmbeli állapothoz vezető lépcsőfokok nincsenek is kidolgozva (sőt, gyakorlatilag szó is alig esik róluk), a vakon élők életritmusa, környezete, vagy például a harcmodora tanúskodik róla, hogy hogyan fejlesztették azt az adottságot, hogy számukra mindig is csak négy érzékszerv létezett, és ebben van szerintem a See legnagyobb erőssége. Egyre jobban megismerve ezt a világot, a tájékozódás segítésének eszközeit, a korlátok teremtette funkciókat egy csoporton belül, vagy annak a kétségbeesett bizonyságát, amikor ki kell lépni arról a területről, amit a törzs évtizedeken át feltérképezett, és amiről fogalmuk sincs, mi várja őket, hozzátéve a múlt nosztalgikus hordalékát (szó szerint értendő, sokszor hegyekben áll a műanyag szemét és a soha le nem bomló PET-palackok) az ezeket kísérő érzelmekkel együtt követni rengeteg felfedeznivalót jelent a See nyolc epizódja alatt, úgy, hogy közben szinte paradoxonnak hat az, hogy a néző mindezt láthatja.

Hogy mindez még személyesebb legyen, az alaphelyzetre épülve kerül bemutatásra Baba Voss (Jason Momoa) és a családjának, törzsének története. A törzsfő döntése nyomán a falu befogadta a menekülésben levő, állapotos Maghrát, akiről kiderül, hogy állítása szerint Jerlamarel gyermekeit hordja a szíve alatt. A Boszorkányvadász jelentette fenyegetés konfliktusokat, árulásokat eredményez a falun belül (amikben nagyon szépen hangsúlyozzák, hogy ezek többsége azért működhet egyáltalán, mert senki nem lát), de ezek még az első lépések és titkok a gyerekek felnevelésének, útkeresésének, támogatásának történetében. A nyolcból hét rész szól arról, hogy Haniwa és Kofun mindenféle nehézségeken és veszteségeken beteljesítik azt a sorsot, ami gyakorlatilag születésüktől szánva volt nekik... és ehhez képest volt igazán döbbenetes a lezárás, ami egyértelműen csak azért lehetett ilyen elcseszett, mert valahol valaki kitalálta, hogy helyet kell adni a talán egyszer elkészülő második évadnak is.

Igazából csak egy szál volt, ami viszont az elejétől kilógott ebből a sztoriból, ami önmagában arról is szólhatna, hogy az emberiség hogyan tanul meg látni... de persze hogy mindez kalandosabb, feszültebb és veszélyekkel telibb legyen, ezért volt szüksége az íróknak Kanzuára és a királynőjére. A minden más esetben átgondoltnak, hihetőnek vagy legalábbis nehezen, de elképzelhetőnek tűnő világ ezen a helyen, ezekkel a karakterekkel folyamatosan botladozik, mert a különlegességét és a hangulatát hangsúlyozva olyan kellékekkel, jellemzőkkel szórták meg, amiket én minimum erőltetettnek vagy értelmetlennek találtam. Kezdve az olyan monumentális dolgoktól, mint hogy hogyan sikerülhetne vakon és a szükséges tudás nélkül évszázadokig működtetni a Kanzua gazdaságát fenntartó rendszert (ami egy komplett vízierőmű), az olyan apróságokig, mint a háttérben több méter magasságra felhúzott hulla (aminek az alapvető funkciója az lenne, hogy azért hagyják a kötélen oszlani a hullát, hogy félelmet ébresszen... de kiben ébresztene, ha nem látják?), az olyan parasztvakító dolgokig, mint a papnő transzba esésének módszere. Ezek a társaikkal együtt olyan dolgok, amik a látás kéréseihez képest néha pusztán csak feleslegesek, máskor egyenesen szenzációhajhász hülyeségek voltak. Amúgy is céltalannak és unalmasnak tűnt az ezeket kísérő udvari intrikák sora, de az érdeklődésem akkor veszett el teljesen, amikor kiderült, az egésznek semmi jelentősége, és úgy hagyta ott a történet Kanzuát, hogy nem éreztem, bármit is kaptam volna tőle.

A látás nélküli posztapokaliptikus világ volt annyira érdekes, hogy még azt is el tudtam tőle fogadni, hogy az első részek csak ugródeszkául szolgálnak a későbbi kalandok és drámák számára.... azt viszont már nem, ahogy a végén kidobták mindazt a kukába, ami előtte történt. De az biztos, hogy ez volt az a sorozat az utóbbi időben, ami a cselekmény puszta bemutatásán túl leginkább rendelkezett filozófiai mélységgel, és amiről a legtöbbet lehet beszélni.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
See S1


A XXI. század elején a Föld emberi lakosságát egy vírus szinte teljesen kipusztította, mely a járvány elmúlásával nem csak hogy egymástól majdnem teljesen elzárt kolóniákra szórta szét az emberiség maradékát, de akik túléltek, azoktól is elvette a látás képességét.

Kezdve az olyan monumentális dolgoktól, mint hogy hogyan sikerülhetne vakon és a szükséges tudás nélkül évszázadokig működtetni a Kanzua gazdaságát fenntartó rendszert (ami egy komplett vízierőmű), az olyan apróságokig, mint a háttérben több méter magasságra felhúzott hulla (aminek az alapvető funkciója az lenne, hogy azért hagyják a kömáskor egyenesen szenzációhajhász hülyeségek voltak. Amúgy is céltalannak és unalmasnak tűnt az ezeket kísérő udvari intrikák sora, de az érdeklődésem akkor veszett el teljesen, amikor kiderült, az egésznek semmi jelentősége, és úgy hagyta ott a történet Kanzuát, hogy nem éreztem, bármit is kaptam volna tőle.

A látás nélküli posztapokaliptikus világ volt annyira érdekes, hogy még azt is el tudtam tőle fogadni, hogy az első részek csak ugródeszkául szolgálnak a későbbi kalandok és drámák számára.... azt viszont már nem, ahogy a végén kidobták mindazt a kukába, ami előtte történt. De az biztos, hogy ez volt az a sorozat az utóbbi időben, ami a cselekmény puszta bemutatásán túl leginkább rendelkezett filozófiai mélységgel, és amiről a legtöbbet lehet beszélni.


6,5/10
.

Tudom, hogy neked se szándékos, de épp aktuális a mai koronás időkben... és pont ide kapcsolódik a fejemben napok óta kavargó gondolat, hogy ha egy ilyen "gyengére megcsinált" vírus ekkora gazdaásgi és társadalmi káoszt tud okozni, mi lenne, ha mondjuk egy T vírus szabadult volna el...

A másik meg: erősen Wayward Pines érzésem van a felskiccelt világgal kapcsolatban, a nélkül, hogy láttam volna a sorit, csak csóválom egy vakok által felépített és működtetett világ logikai buktatóin...

Na mindegy, még az is lehet, hogy ilyenekre is sor tud kerülni, ha karanténba kerül minden.

.