R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

A párizsi vonat

A lényeg mindenesetre az, hogy a film közepén, az ifjúsági felvezető, valamint Spencer katonává válása után van egy szakasz, amiben látszólag céltalanul bóklásznak Európában, épp hogy csak felszállnak arra a bizonyos járatra, egyáltalán Amszterdamba se nagyon akartak eljutni. Eastwood remek érzéssel építette bele a történetbe a kirándulást: maximálisan kiélezte az egész esemény véletlenszerű jellegét, valamit sikerült közelebb hozni a fiúkat emberi viselkedésükkel.

Nem állítom, hogy ez Eastwood legjobb filmje, eleve maga az alapanyag sem volt annyira tartalmas és izgalmas, hogy ebből világraszóló drámát lehessen csinálni. Amit viszont lehetett, azt a rendező kihozta a történetből és az amatőrökből, a menet közben szempillantás szerűen elhelyezett előretekintő, később bekövetkező akcióbevágásokkal jó ütemben töri meg az építkezős időszakot, egyidejűleg fel is csigázza a nézőt, mi és mikor is fog történni. Képes megint másfél órányi anyagot kreálni 10 perc bunyóból, és szerintem a finálé kitüntetéses, hősös szakasza sem megy át giccsbe… bár, e tekintetben ízlések és pofonok, ugye… Az A párizsi vonat egy egyszerű emberek által véghezvitt egyszerű hőstörténet, ami talán szerintem sem érdemelt volna meg önmagában egy megfilmesítést – még a Sullyhoz viszonyítva sem – de ha már megcsinálták, legalább egy igazán érdekes és korrekt másfél órás mozit hoztak össze. Ebből kifolyólag talán önnön léte a legnagyobb (elenyésző) hibája is egyben: nem vagyok benn biztos, hogy ez az esemény akkora hőstett lett volna, mint amekkorát kreáltak belőle… s nem kimondottan Eastwood, hanem a francia és az amerikai kormány is. Csak most olyan korban élünk, mikor a kis hőstett is nagyobbnak tűnik, a világnak mindig is szüksége volt hősökre, mindig is volt belőlük elég – aztán van, akit megdicsőítenek, van, akit nem. Ettől függetlenül maxi tisztelet Spencer Stonenak, Alek Skarlatosnak és Anthony Sadlernek, hogy ezt megcsinálták.

Az imdb pontszáma meg egy baromság.

80%

A többség akciófilmet várt életrajzi film helyett, azt meg jól tudjuk, mennyire el tudja vinni a hangulatot és a kedvet, ha nem azt kapjuk egy filmtől, amit várunk. A másik csoport a "színészek" miatt rinyál. Azt meg, hogy az említett véletlenszerűségében van a trükkje, szintén nem dobott sokat az értékeléseken. Nekem éppen ez utóbbi miatt tűnik érdekesnek, hiszen itt nem egy jól előkészített kommandósakciót kellett bemutatni, hanem a "váratlant", a helyzetfelismerést, ami nem is lehet több, mint pár másodperc...

Még nem tudom, mikor, de esélyes... Az írás persze jó, de a filmet anélkül is megnézhettem volna, mert tudtam róla.

.

R2-D2 írta:

Űrvihar



Azt hiszem, ezen kis Fórum ezen szűk kis közösségében széttekintve (   ) egyértelműen kijelenthetem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban kedveli a katasztrófafilm műfaját, aki könnyebben szemet tud hunyni a zsáner kétségkívül idióta sablonjai fölött. Gyerekkorom óta majd mindent láttam, amit lehetett, és szégyen, nem szégyen, nekem nem az Armageddon a kedvencem a témában, hanem mondjuk a Holnapután… valahol nem is értem, miként lehet a kettőt összevetni, valahol homlokegyenest más a kettő koncepciója, de legyen. Ezek után viszont a legkevésbé sem kell meglepődni azon, hogy én az Űrvihart egy kifejezetten jól sikerült filmnek tartom, nagyon jó élmény volt a moziban nagyvásznon látni – pedig aztán mr. Butlerrel nem igazán vagyunk jó viszonyban. Mármint hogy ugye én vele…


Szigorúan és objektíven nézve az Űrvihar persze nem más, mint egy újabb kliséhalmaz az Álomgyár konyhájából. Majd’ minden elemét láttuk már máshol, ez is egy Hollywoodi Filmkészítési Kézikönyv alapján készült (kutya+gyerek, stb.), aki nem kedveli ezt a műfajt, az valóban millió dolog miatt beleköthet – én viszont, aki szeretem ezeket a filmeket, és pontosan ezen összetevői miatt szeretem, remekül szórakoztam. Az előzetesek alapján nem is számítottam rá, hogy bónuszban ennyi űrben játszódó jelenetet kapok, hogy közben van egy ilyen elnökös konspirációs vonal is – úgy hogy részemről teljesen rendben van a film. Ha a költségvetés még több lehetett volna és jobban ki tudták volna dolgozni mind az űr, mint a katasztrófák képeit, még jobb lett volna… de így is remekül szórakoztam rajta. Ja, mert azt el is felejtettem írni (mondjuk az elején, a meghallgatás említésénél), hogy a megfelelő pontokon a megfelelő mennyiségű humor is qrvára segíti a szórakozást. És kicsit Leonidász is visszaszerzett nálam elvesztett renoméjából…


80%

.

Mindenkinek megvan a saját bűnös élvezete - még itt, a Fórumon is    -, azt hiszem, nekem az ilyen katasztrófafilmek azok. Most néztem másodjára, lemezről (sőt majdnem teljesen másnap harmadjára is, a gyerekekkel) - és meg kell mondjam, ez engem ez még mindig veszettül szórakoztat. Minden korábban leírtra csak bólogatni tudok, ez az Űrvihar a kevert elnökös-árulós-tudományos-klímakatasztrófás mixével nagyon betalált nálam.

Látom a hülyeségeit, de nem érdekelnek... ráadásul a három nyúlfarknyi extrában az alkotók is kijelentik, hogy természetesen tudják, hogy ilyen katasztrófák maguktól, természetes körülmények között nem alakulnak ki, , de ebben a filmben eljátszhattak a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ha egy berendezés képes lenne ilyet generálni...

Azt meg nem kell mondanom ugye, hogy a BD eredeti hangja mennyire zúzós. A magyar sem rossz, de halk a dialógus.


.

.





13 okom volt S2



#meetoo…

Kíváncsi lennék, ha nincs ez a Weinstein-botrány, milyen történetet hoztak volna össze Hannah Baker öngyilkosságának utóhatásáról… ugyanis számomra totál egyértelmű, hogy a második évad szándékosan lecsapott erre a szomorú napi aktualitásra, és fókuszba helyezte a nők elleni erőszak témáját. Most, így, utólag végiggondolva, szinte minden epizódban valamilyen szinten szerepet kapott ez a dolog, és kicsit talán ki is herélte magát az alapkoncepciót – így pedig kétségtelenül egy felemás történet kerekedett ki az egészből. Egyrészt ugye ott van a kényszeredetten kötelező szerkezeti hasonlóság, a 13 kazetta oldala helyett most ugyanazon emberek (meg még néhány) 13 bírósági tárgyalási napon mondják el az ő álláspontjukat Hannah haláláról és vádjairól, másrészt meg pont a #meetoo kampány hatására szinte ki is oltják ezt az egészet, szinte lényegtelennek tekintve az összes vallomást. Ebből kifolyólag az elején el is vesztem az egészben, többször éreztem azt, hogy sehova se tart az egész – mintha írás közben változott volna meg a terv – csak a második harmadtól kristályosodott ki bennem, mi a valódi, elsőszámú mondanivaló. Persze, megint van rengeteg, ismét egy többrétegű, színes kapcsolati hálót kapunk, több felől körbejárható és értelmezhető viszonyokkal, emberi sorsokkal és drámákkal. Csak… valahol azt vártam, hogy maradunk annál, hogy a szalagokon szereplő vádlottak védekezése kontra Hannah igazsága bontakozik ki újabb 13 órában előttünk, egy igazi tárgyalótermi dráma formájában.

De más utat jár be a második évad, szinte minden ki van facsarva kicsit: az is meglepő volt számomra, hogy maga a tárgyalás sem konkrétan a srácok/lányok szerepéről szól az öngyilkosságban, hanem az iskola felelősségéről, amiben nem tudták megvédeni Hannah Bakert. Ez, így ilyen formában alapból egy érdekes felvetés (szerintem ilyen is csak USA-ban van), hogy az iskolát kell beperelni… a miért is?? Azért, hogy Hannah igazsága kiderüljön? De hisz azért elég valóban nyilvánosságra hozni a szalagok tartalmát… Vagy, Olivia (Hannah anyja) tulajdonképp mit is akart?? Megint csak eszembe jut a zseniális Jessup ezredes mondata: „Az igazságot akarja hallani? És mire megy az igazsággal??” Egyáltalán, nyert per esetén mi fog történni??? Jól leszidják az iskolát?? Az meg már csak hab a tortán, hogy egy ilyen per millió veszélyt rejt magában, a beidézett tanút – hiába készítik fel a saját ügyvédei – az esetek túlnyomó többségében az ellenérdekelt oldalnak mindig sikerül kikészíteni: épp ezért lehetett volna önmagában attól zseniális az egész, ami magában a tárgyalóteremben történik. Engem legalábbis nem hagyott hidegen az egyes szereplők ügyhöz, önmagukhoz és környezetükhöz való viszonyulása, többször ökölbe szorított kézzel hallgattam a hazugságaikat – holott igazándiból nem állt módomban eldönteni, ki hazudik és ki nem (jó, Bryce-nél esélyes volt). De rohadt jó volt az egész háttér, akik és ahogy próbálták szerepüket másítani a sztoriban, ki mennyire ismerte el felelősségét az általa elkövetett bűnök okozta tragédia súlyában, rohadt jó volt (és szimpatikus), ki vállalta föl magát igazándiból. Egy halk megjegyzés: a második évad abszolút favoritja nekem Alex mellett Porter, a tanácsadó faszi az iskolából, igazán remek és szívhez szóló figurát csináltak belőle, néhány igazán maradandó alakítással és dumával.

Most végigmehetnék mindenkin, aki szerepelt korábban is a szalagokon meg itt is a bíróságon – de tulajdonképp felesleges. Ugyanazon arcok, ugyanazon jellemek – nagyjából ugyanazon szimpátiafaktorok mentén: nagyon kevés olyan srác/lány van, aki más lett 5 hónappal Hannah halála után (ez amúgy alapban jó téma, ebben a rohanó, rothadó világban mennyit is számít egy lány élete és halála mennyire is nem változtat senkin). Sokkal inkább tartom érdekesnek azokat a dolgokat megemlíteni, amik burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, idegesítő vagy érzelmes módon bele vannak építve a sztoriba – a #meetoo-n kívül, mert az külön pillér. Először is, remek leképzése a nem csak amerikai társadalomnak, hogy a pénz az bizony nagy úr, a hatalmasok többnyire mindig jól jönnek ki a dologból, és hogy egy bizonyos szint felett ki mit képes megtenni a látszat megőrzéséért. Aztán itt van a Niwrok kolléga által is említett, ámde kielégítetlenül hagyott iskolai lövöldözés témája: szerintem Tyler karakterén keresztül egészen parádésan vezették végig, hogyan lehet egy félszeg, kissé hibbant srácból tömeggyilkos – és nem, nekem nem okozott hiányérzetet a finálé: a cliffhanger mellett ez pont így volt jó. Azzal a tanulsággal, hogy fiúk-lányok, figyeljetek egymásra ott Amerikában, a közösségnek, az elveszettnek hitt barátoknak jócskán van szerepe abban, milyen feszültség hova exkalálódik. És bár valóban feleslegesen erőszakos picit a WC jelenet az E13-ban, de arra pont jó volt, hogy a súlypontot áthelyezzük a következő évadra az egyik antagonistáról a másikra. S ha már itt tartunk, ez is érdekes téma, az iskolai hierarchia (ld. még Hannah előélete), ki mit tesz meg azért, hogy elismerjék, hogy lehessen a főnök barátja. Megint csak remek volt maga a bíróság, az egész ügyvédi harc, szeretem az ilyen filmeket… csak nem árt, ha azért az ember igazságérzete diadalmaskodik néha. Nos, itt ez nem mindig működik, de ettől még semmit nem csorbít magának a bíróságos közegnek az érdemein. Nem mehetünk el szó nélkül két-három, további fontos karakter és eseménylánc mellett sem: az egyik ugye Justin a maga drogproblémáival (ennek egyébként számomra volt kifejezetten negatív hozadéka is), tök szimpatikus volt, ahogy a barátai – akiknek elvileg nem is kéne annak lenniük – próbálták kezelni. Jess és a dilemmája szintén érdekes és fontos téma, nem csak az, hogy a világ elé állsz, és elmondod, megerőszakolt a pasim legjobb barátja, hanem abba is fura volt bizony belegondolni, hogy utána egy érintés is mit válthat ki egy nőből. Skye bipolaritása meg már csak hab a tortámon – ennyi évad Homeland után, ugye…

Természetesen az évad lelke Clay. Ahogy a múltkor is, rajta keresztül, félig-meddig az ő szemszögéből éljük át az eseményeket: nekem kifejezetten tetszett, amit a srác karakteréből, érzéseiből kihoztak… és igen, kifejezetten tetszett, ahogy Hannah végig szerepel az évadban, Clay látomásaként. Az első perctől kezdve végig azt figyeltem, mikor kerül ellentmondásba Clay önmagával, mikor tudom elcsípni a Hannah-val folytatott beszélgetését valami olyan dologgal, amit nem magának mondhatna… de nem tudtam. Egészen kiváló, ahogy a srác zavarát, kétségbeesését, dühét, tehetetlenségét, szomorúságát, gyászát  belesűrítették ezen párbeszédekbe, Clay karakterébe. Külön jó még ebben – csak úgy, bónuszként – egy újabb téma, a gyász és elengedés témája, ami egyébként természetesen nem csak Clayre, hanem úgy unblock mindenkire vonatkozik az évadban. Szóval Clay érzéseinek összetettsége nagyon tetszett, de még ő is háttérbe szorult Alex mögött: a múltkori, vagány, fehérített hajú kölökből csináltak egy kriplit, aki küzd önmagával, memóriazavarával, környezetével, bénaságával… zseniális, ahogy a korábbi énjéhez képest ez a kontraszt többször előkerül az évadban. Leginkább az első évad Oliviájához tudom hasonlítani, ott volt kimondottan megdöbbentő a Hannah előtti és Hannah utáni karakter…

Az egésszel kapcsolatban azt tudom mondani, mint az első évadnál: gyerekek (sőt, most már talán felnőttek is), ezt látni kell. Szarjátok le a sok negatív kritikát, ez az évad közel olyan jó, mint elődje volt: de más, nagyon más, az erőszakot elszenvedő nő(k) érzéseit és figuráját állítja középpontba, úgy, hogy azért igyekszik megőrizni az első évadból is valamit. Annyira talán mondjuk nem tanmese, mint korábban volt – amúgy rohadt jó és hatásos a sorozat elején a bejelentkezés – de mondanivalója legalább annyi van: bizony, nagyon sok rétege, összetett gondolatrendszere, nem kevés társadalom- és civilizáció kritikája található benne, erről is lehetne órákat beszélgetni. Az, hogy nem ütött akkorát, mint elődje, az nálam talán három – egy racionális, kettő szubjektív – okra vezethető vissza: én sem tudok mit kezdeni azzal az idióta forgatókönyvi elgondolással, amiben az elvonási tüneteket produkáló Justint napokig észrevétlenül bújtatták Clay-nél. Ez az objektív része a dolognak, a többi személyesebb: nem tetszett, ahogy az általam elképzelt, ártatlan és törékeny Hannah valójában mégsem volt az – engem spec. nem zavart a nyári kaland, de az tény, hogy annyira nincs közel az előző évad, úgyhogy nem emlékszem, Hannah ott mire hogy reagált. Nem tetszett, hogy ennyire negatív színben tüntették fel őt, bár az is igaz, hogy a szalagok eddig csak az ő igazságát tükrözték – ezek szerint van, volt másik igazság is... ami nekem nem mindig tetszett. A harmadik, teljesen szubjektív és kizárólag rám ható elem meg nem volt más, mint a hányás- és homofóbiámból következő jelenetek sokasága Nekem legalábbis sok volt Justin sok rókázása, de leginkább sok volt a túltolt buziszál, Tony karakteréhez kapcsolva. Oké, hogy nagyon frissnek és aktuálisnak akart tűnni a 13 okom volt, hogy a mai elfogadás mindenek felett jegyében még talán illik is ide a meleg fiúk/lányok története – de férfi létemre engedtessék már meg, hogy a képernyőn csókolózó fiúk látványa zavarjon (ellentétben ugye az Adele életével). Ez amúgy alapból nem csorbít semmit a sorozat érdemein, valahol értem és igazolom létjogosultságát a mai világban, ha valahol, akkor talán itt kevésbé érzem a pc feelinget… de akkor is.

Mindegy, nekem még így is kifejezetten tetszett az egész, igazi érzelmi csúcspontokkal (folyosói bunyó, adoptálás), némi értetlenkedéssel, minimális keserű szájízzel. A 13 okom volt továbbra is az utóbbi idők egyik legjobb újonca és roppant kíváncsi vagyok, hogy az „elengedett” Hannah után hogy tudják majd a sorozat címéhez méltóan folytatni – vélhetően Clay-el a középpontban.




85%



.

R2-D2 írta:

13 okom volt S2

Persze, megint van rengeteg, ismét egy többrétegű, színes kapcsolati hálót kapunk, több felől körbejárható és értelmezhető viszonyokkal, emberi sorsokkal és drámákkal. Csak… valahol azt vártam, hogy maradunk annál, hogy a szalagokon szereplő vádlottak védekezése kontra Hannah igazsága bontakozik ki újabb 13 órában előttünk, egy igazi tárgyalótermi dráma

De más utat jár be a második évad, szinte minden ki van facsarva kicsit: az is meglepő volt számomra, hogy maga a tárgyalás sem konkrétan a srácok/lányok szerepéről szól az öngyilkosságban, hanem az iskola felelősségéről, amiben nem tudták megvédeni Hannah Bakert. Ez, így ilyen formában alapból egy érdekes felvetés (szerintem ilyen is csak USA-ban van), hogy az iskolát kell beperelni… a miért is?? Azért, hogy Hannah igazsága kiderüljön? De hisz azért elég valóban nyilvánosságra hozni a szalagok tartalmát… Vagy, Olivia (Hannah anyja) tulajdonképp mit is akart?? Megint csak eszembe jut a zseniális Jessup ezredes mondata: „Az igazságot akarja hallani? És mire megy az igazsággal??” Egyáltalán, nyert per esetén mi fog történni??? Jól leszidják az iskolát??

Aztán itt van a Niwrok kolléga által is említett, ámde kielégítetlenül hagyott iskolai lövöldözés témája: szerintem Tyler karakterén keresztül egészen parádésan vezették végig, hogyan lehet egy félszeg, kissé hibbant srácból tömeggyilkos – és nem, nekem nem okozott hiányérzetet a finálé: a cliffhanger mellett ez pont így volt jó. Azzal a tanulsággal, hogy fiúk-lányok, figyeljetek egymásra ott Amerikában, a közösségnek, az elveszettnek hitt barátoknak jócskán van szerepe abban, milyen feszültség hova eszkalálódik.

Az egésszel kapcsolatban azt tudom mondani, mint az első évadnál: gyerekek (sőt, most már talán felnőttek is), ezt látni kell. Szarjátok le a sok negatív kritikát, ez az évad közel olyan jó, mint elődje volt: de más, nagyon más, az erőszakot elszenvedő nő(k) érzéseit és figuráját állítja középpontba, úgy, hogy azért igyekszik megőrizni az első évadból is valamit. Annyira talán mondjuk nem tanmese, mint korábban volt – amúgy rohadt jó és hatásos a sorozat elején a bejelentkezés – de mondanivalója legalább annyi van: bizony, nagyon sok rétege, összetett gondolatrendszere, nem kevés társadalom- és civilizáció kritikája található benne, erről is lehetne órákat beszélgetni.

85%

Hiszen nem a pozitívumaiban látjuk máshogy ezt az évadot (sem), például hogy az olyan karakterekből, mint Alex, Porter, Clay vagy Jess mennyire kihozták az elképzelhető maximumot... hanem legfeljebb a negatívumait éltük meg máshogy és máshol. Tyler például -bár voltak a sztorijában tök jó szakaszok is- elhibázott karakter maradt nekem, éppen azért, mert nem vezettek végig semmit, hiszen a srác már az első évad végével felkészült a lövöldözésre, az már ott egy eldöntött dolog volt, és az, hogy most úgy próbálták előadni, mintha ez nem így lenne, az nem tetszett. Meg néha éreztem, hogy hiányzik a könyv jelentette támasz, nem találják a szavakat az írók, nem tudnak mit kezdeni a 13 résznyi kötött terjedelemmel, de ezek alapvetően apróságok. A 13 okom volt tényleg olyan sorozat, amiről lehet és kell beszélni.

És akkor most már nyugodtan berakhatom ide emlékbe az én érzelmi csúcspontomat (noha a többi említett is az volt), és amiért bármennyire kényelmetlen volt néha az önmagával Hannah képében hangosan vitatkozó Clay, a végére azt is "befogadtam", mert ide vezetett:



.

Niwrok írta:

13 okom volt S2


Hiszen nem a pozitívumaiban látjuk máshogy ezt az évadot (sem), például hogy az olyan karakterekből, mint Alex, Porter, Clay vagy Jess mennyire kihozták az elképzelhető maximumot... hanem legfeljebb a negatívumait éltük meg máshogy és máshol. Tyler például -bár voltak a sztorijában tök jó szakaszok is- elhibázott karakter maradt nekem, éppen azért, mert nem vezettek végig semmit, hiszen a srác már az első évad végével felkészült a lövöldözésre, az már ott egy eldöntött dolog volt, és az, hogy most úgy próbálták előadni, mintha ez nem így lenne, az nem tetszett.

.

Nem lennék meglepve, ha egyszer kiderülne, hogy a második évad az iskolai lövöldözéses dologra lett volna felhúzva, csak közbejött a meetoo dolog... nem az első és nem is az utolsó eset lenne, mikor menet közben változik a koncepció. De ez úgyse derül ki.

Jó a video, tényleg ez is egy érzelmi csúcspont, nálam is működött De amúgy az utolsó epizód fele az.


.

.




Rampage: Tombolás




A Rampage eredetileg egy 1986-os videojáték, amiben a játékosok különböző mutálódott óriásszörnyekkel játszanak, a feladat pedig az, hogy a katonai támadások össztüzében le kell rombolni egy adott várost (épületegyüttest). Arról most ne beszéljünk, maga az egész mennyire kínos és gagyi, és az még hagyján, hogy ’86-ban sem ez volt már a csúcs, de talán kár volt ezt 20 évig nyomatni… ráadásul mekkora ökörség már ez az egész, hogy egy kísérleti vitaminok miatt nagyra nőtt King Kong tesó majom (George), egy radioaktív tó miatt mutálódott Godzilla rokon krokodil (Lizzie) és a génmanipulált élelmiszerektől nagyra és vérszomjassá nőtt vérfarkas (Ralph) a főszereplő  a játékban. Anno, Csernobil árnyékában még azt is megértem, hogy kitaláltak ilyen szörnyeket – azt már kevésbé, miért kellett az embereknek állatok képében embereket ölni… még ha csak virtuálisan is. Vajon annyira felemelő lehet egy óriás gorilla/krokodil/farkas bőrébe bújni, hogy szétverjünk egy házat??? Na mindegy, sosem voltam nagy játékos, én ezt nem érthetem – viszont ezen talált információk alapjaiban nyúltak hozzá a filmről kialakított véleményemhez: ez bizony a maga nemében egészen jó kis szórakozás lett. Igazi bűnös élvezet, egy vicces, látványos zúzda, ami egyértelműen rokon olyan mozikkal, mint pl. a Transformers, a Tűzgyűrű, a Godzilla, a King Kong – de megmondom őszintén, számomra The Rock és Georgie karakterén keresztül sokkal több szíve van, mint a felsoroltaknak, s bár az egész film egy komplett baromság, egy percet sem lehet rá haragudni.

Szóval a Rampage: Tombolás, mint film, ezen videojáték alapján készült. Kicsit hasonló cipőben járhatott, mint mondjuk a Transformers, a Csatahajó, a Pixels, vagy mondjuk az Emoji film, amikor semmiből kell valami történetet kreálni a karakterek mellé – de míg utóbbi kettőnek nem sikerült, a Tombolás elég tisztességesen teljesít ezen a téren is. A csúcs amúgy a Legendás állatok..., mikor egy fiktív „kézikönyvből” csináltak zseniális mozit – no de az más kategória: ez a film meg sem próbál abba a ligába jutni. Ez pont annyi, amennyinek mutatja magát, egy percre sem hiszi azt, hogy több, mint aminek látszik – s ez nekem nagyon bejött. Sőt, még az is sikerült neki, hogy icipicit meglepett azzal, ahogy az ember antagonistáit kezeli, valahogy nem ilyen végjátékot vártam volna esetükben: persze, ha meg azt vesszük, hogy nem a gonosz tudósokat kell legyőzni, hanem az óriásszörnyeket – afféle inverz játék keretében – akkor kifejezetten mosolyogtató és szórakoztató, ami velük történik. Mit röhögtem pl. a nő és a majom esetén…  

Egyébként én picit gondban voltam a mozi elején: amennyire jó és érdekes a film felütése, annyira zavart a helyzet abszurditása – mármint hogy napjainkban (+max10 év) magán cég magán űrállomáson genetikai kísérletet folytathat, majd annak a balesete olyan, mintha mindennapos lenne… elképzelni sem tudok hasonlót, mondjuk az elkövetkezendő 200 évben. Mindegy, arra a képtelen felütés jó volt, hogy a három állat kapcsolatba kerüljön a fertőzéssel, ami esetünkben egy patogén, egy zöld gáz, aminek belégzése alapjaiban változtatja meg az állatok méreteit, tulajdonságát és agresszióját… legalábbis kicsit hitelesebb ez így, hogy pont a videojáték három fő karaktere mellé pottyan a lezuhanó űrhajóból az ott kifejlesztett genetikai fegyver. Az egyik ilyen karakter George, az albinó gorilla, aki bensőséges viszonyt ápol gondozójával, megmentőjével, felnevelőjével, David Okoye nevű faszival (Dwayne Jonson), egy ex kommandóssal, emlősállat kutató tudóssal. Hogy a kettő hogy jön össze, azt ne kérdezzétek – a lényeg az, hogy már mikor megismerjük kettejüket, viszonyukat, az az egész mozit meghatározza, részben előrevetíti, mit fogunk kapni. Egy állatos buddy moviet, egy borzasztóan szerethető párost, a mozi szívét, lelkét és humorát kitevő kapcsolatot. Igen, elhittem, hogy ezek, így, ketten ezt teszik, igen, erre építve tök jó az egész vége, kifejezetten jók Georgie és David poénjai – s igen, Johnson most sem akar más és több lenni, mint ami eddig is volt. Becsülöm benne, hogy tudja a saját korlátait, egyre inkább kedvelem ezekért a szerepekért: a vicces, melák izompacsirta, aki egy állatért, a barátaiért, a családért képes mindenre, akár egy város lerombolására is.

A történetről olyan sokat nem akarok írni – igazából olyan sokat nem is lehet    – a lényeg az, hogy a három állat hirtelen nagyon-nagyon megnő, egyidejűleg vérszomjas szörnnyé válik, s egy érdekes húzás miatt elindul Chicago felé, hogy a nagy fináléban ott történjen meg a videojátékos városrombolás. Full Transformers/Godzilla feeling, de nekem még az I-Rex is eszembe jutott, ott volt az, hogy a tudósok kicsit mellélőttek a módosításokkal és a kicsi állat kezelhetetlenné vált. Szóval három megvadult állat tör, zúz, David barátja, Georgie is ezen csapat tagja – a film egyik legnagyobb kérdése egy idő után az, hogy hogyan tudja őt David visszahozni a valós életbe… ha már ugye a trailer is ellövi ezt a poént. A fináléra sem érdemes túl sok szót vesztegetni, a három gigaszörny lerombol mindent, aztán a majom megjavul és Daviddel elintézik a gonosz maradt szörnyet. Ez így önmagában semmi extra, egy tipikus agyatlannak tűnő újabb hollywoodi blockbuster, legutóbb ezt az állatbunyót épp a Jurassic World végén láttuk, azonban van számomra egy-két olyan húzása, ami miatt nem hogy nem fogtam a fejemet nézése közben, hanem bizonyos pontjain kifejezetten tetszett ez az egész.

Az első és legfontosabb ilyen dolog a már említett majom-ember kapcsolat: szerintem, amit lehetett, azt maximálisan kihozták a Szikla által nyújtani hivatott figurából és a behemót Georgie-ból. Rengeteg vicces (és érzelmes!!!) jelenet kapcsolódik hozzájuk, az ilyen típusú és stílusú filmek pedig nem működnek humor nélkül… Aztán... aztán itt van ez az áltudományos maszlag. Persze, teljesen nyilvánvalóan ökörség az egész (az harmadik bekezdésben tárgyaltak meg még rátesznek egy lapáttal), de valahol tök szimpatikus volt, hogy próbáltak keríteni neki épkézláb magyarázatot, mitől, miért és hogyan lettek az állatok olyanok, amilyenek. Semmivel nem nagyobb baromság ez, mint a JW I-Rexe, sőt néhány tulajdonság, az arra adott válasz, esetleg vicces reagálás tök jó volt (repülő farkas). Aztán ide tartozik a kis néger tudóscsaj, dr. Caldwell (Naomie Harris, a PoTC Tia Dalmája) karaktere: tetszett, hogy nem csak az a hülye picsa, ami az ilyen filmekben fel szokott tűnni, tetszett, hogy van valami háttere is, nincs útban, értelmesen reagál és cselekszik, mikor kell. Aztán… az egyik legkellemesebb meglepetés egy bizonyos Russel ügynök szerepében feltűnő Jeffrey Dean Morgan, akit bármikor elnézek a képernyőn – azt nem vitatom, hogy kicsit egysíkúan Neganos megint, de ez qrva jól áll a faszinak. Már csak a Lucille hiányzott az oldalról. Tetszett az, hogy az ember főgonosz milyen kárászéletűek, a megszokott sablonoktól eltérően most nem ők a fő mozgatórugói végig az eseménynek – Claire Wayden (Malin Åkerman) halála, annak módja, oka és következmény meg egy rohadt jó poén. Tetszett, hogy 100 percre úgy tudtam nézni egy látványfilmet, hogy nem volt elvárásom, nem húztam föl magam rajta: sokkal jobban éreztem magam rajt, mint pl. a nagyon várt Tűzgyűrű 2-őn, de szerintem a JW 2 is butább volt ennél. A Godzilláról meg ne is beszéljünk (ugye, a humor)… Az egész Rampage: Tombolás legeslegnagyobb erénye, hogy az is marad, aminek készült, tudja, hogy nem tud több lenni egy zúzós popcornmozinál, de nem is akar mássá válni.

Félreértés ne essék: legalább ennyi sorban tudnám sorolni a mozi gyenge pontjait is. Viszont… miután én úgy keltem föl a fotelből utána, hogy jól éreztem magam, mosollyal a szám sarkában, ezért úgy döntöttem, hogy az ajánlásra fektetem a hangsúlyt. Látom a film hibáit, néha borzasztó a CGI, jó néhány logikai (logisztikai) képzavar van benne, jó pár karakter irtó béna, a nagy zúzásban sokkal kevesebbet látni, mint az elvárható lenne – de mindezek nem tartottak vissza attól, hogy az összkép egészében pozitív legyen. Szívem szerint, az élmény alapján többet is adnék rá, de az nem lenne tisztességes és tárgyilagos más filmekkel szemben, no meg lehet, komplett hülyének nézne mindenki.





75%



.

R2-D2 írta:

Rampage: Tombolás

A Rampage eredetileg egy 1986-os videojáték, amiben a játékosok különböző mutálódott óriásszörnyekkel játszanak, a feladat pedig az, hogy a katonai támadások össztüzében le kell rombolni egy adott várost (épületegyüttest). Arról most ne beszéljünk, maga az egész mennyire kínos és gagyi, és az még hagyján, hogy ’86-ban sem ez volt már a csúcs, de talán kár volt ezt 20 évig nyomatni… ráadásul mekkora ökörség már ez az egész, hogy egy kísérleti vitaminok miatt nagyra nőtt King Kong tesó majom (George), egy radioaktív tó miatt mutálódott Godzilla rokon krokodil (Lizzie) és a génmanipulált élelmiszerektől nagyra és vérszomjassá nőtt vérfarkas (Ralph) a főszereplő  a játékban.

Tetszett, hogy 100 percre úgy tudtam nézni egy látványfilmet, hogy nem volt elvárásom, nem húztam föl magam rajta: sokkal jobban éreztem magam rajt, mint pl. a nagyon várt Tűzgyűrű 2-őn, de szerintem a JW 2 is butább volt ennél. A Godzilláról meg ne is beszéljünk (ugye, a humor)… Az egész Rampage: Tombolás legeslegnagyobb erénye, hogy az is marad, aminek készült, tudja, hogy nem tud több lenni egy zúzós popcornmozinál, de nem is akar mássá válni. Félreértés ne essék: legalább ennyi sorban tudnám sorolni a mozi gyenge pontjait is. Viszont… miután én úgy keltem föl a fotelből utána, hogy jól éreztem magam, mosollyal a szám sarkában, ezért úgy döntöttem, hogy az ajánlásra fektetem a hangsúlyt. Látom a film hibáit, néha borzasztó a CGI, jó néhány logikai (logisztikai) képzavar van benne, jó pár karakter irtó béna, a nagy zúzásban sokkal kevesebbet látni, mint az elvárható lenne – de mindezek nem tartottak vissza attól, hogy az összkép egészében pozitív legyen. Szívem szerint, az élmény alapján többet is adnék rá, de az nem lenne tisztességes és tárgyilagos más filmekkel szemben, no meg lehet, komplett hülyének nézne mindenki.

75%

Hiszen mint tudjuk, kizárólag piros madarak zöld malacokra csúzlizása a decens szórakozás... még ha csak virtuálisan is ...
Mondjuk engem sem igazán érdekelt volna épületek szörnyes rombolása, ennél én általában "építőbb" jellegű játékokat szeretek. 1986. környékén például ezt (Pssst, amit a helyi művházban volt szerencsém óradíjban nyüstölni .

A film kimaradt, akkoriban éppen nem hiányzott a katasztrófafilm, majom ide, majom oda (azért gondolom nem kell Cézár és Amy (Kongó) szintű ember-majom kapcsolatra gondolni). De jó, hogy itt van, mert lehet olyan, amikor éppen egy ilyenre van igény.

Akkor gondolom, most Rock-napok vannak nálad, és hamarosan várhatom a hasonló írást a Felhőkarcolóról is ...

.

Niwrok írta:

Akkor gondolom, most Rock-napok vannak nálad, és hamarosan várhatom a hasonló írást a Felhőkarcolóról is   ...

.

Tervezem, igen, de majd meglátom, mikor tudok nyugodt szívvel moziba menni. Ahogy elnézem a helyzetemet, valamikor hétvégén éjszaka.

.




Felhőkarcoló




Bármilyen furának tűnik – miután az előző írásom is pont Mr. Johnson mozijáról szólt – nem vagyok megveszekedett rajongója a Sziklának. Bírom ugyan a figuráját, nagyon jól tudja hozni a behemót, csupa szív, izompacsirta karaktert, szerintem azok a jobb szerepei, amikor nyíltan vállalja is a viccesebb, kevésbé drámai énjét, de azért nem nézem meg fejvesztve minden filmjét – esetünkben a Felhőkarcoló is engem nem elsősorban miatta érdekelt, hanem az égő toronyház miatt. Kedvelem a katasztrófafilm zsánerét, még egy koreai filmet, az  A toronyt is előkapartam érte… szóval itt most az elsőrangú motiváció az volt, hogy láthatok egy újabb égő toronyházat, s láthatom, hogy ezúttal hogy menekülnek meg a szereplők (mert azt azért senki ne gondolja, hogy nem heppiend lesz a film vége). Erre csak ráadás The Rock és az akciófilm stílusa, a nem kicsi Die Hard feeling – ami amúgy az egész mozi leggyengébb összetevője a fizikát néha megint totál semmibe vevő jelenetekkel. De erről később.

Van ugye egy Will Sawyer (Dwayne Johnson) nevű főhősünk, aki egy pici kis „garázscég” tulajdonosaként azt a megtisztelő és jövedelmező feladatot kapja, hogy a Hongkongban újonnan felépült Gyöngy nevű toronyház biztonságtechnikai felülvizsgálatát végezze el. A fasziról annyit kell tudni, hogy egyik lába mű, mert 10 éve, mikor még kommandós volt, egy balul sikerült akcióban az igazi lába elveszett – van erről egy külön kis jelenet, ami még csak nem is flashback, szerintem jól felvezeti a karaktert, de ha őszinte akarok lenni, én picit összehúztam a szemöldökömet rajt… de erre is, majd a „hülyeség bekezdésben” térek ki inkább. Szóval Will számára is meglepő módon a húsosfazék közelébe kerül, a tapasztalt néző pedig szerintem kb. két perc után kitalálja, hogy csőbe akarják/fogják húzni, és hogy ki is teszi majd ezt. Itt jegyzem meg, hogy Will barátja, Ben (aki szintén ex-kommandós), akit egy bizonyos Pablo Schreiber nevű srác játszik, mennyire hasonlít Matthew McConaughey-ra engem legalábbis végig kísértett a kétely, vajon nem ő szerepel-e a filmben… de arról meg azért olvastam volna. A történet pedig nagyjából annyi, hogy egy gonosz zsoldos csapat szabotázst hajt végre az épületben, lángba borítva a 96-ik emeletet (amúgy remek ötlettel) – úgy, hogy a toronyház tulaja, néhány munkatársa és véletlenül Will családja az épületben ragad, a tűzhatár fölött. A csapatnak értelemszerűen egyetlen egy megjegyzendő arca van, annak vezére, egy Kores Botha nevű szintén ex-katona: az azonban számomra nagy öröm volt (és talán egy fél pont plusz), hogy bizonyos Roland Møller nevű dán színész játssza, aki ugye pár éve istápolta a gyerekeket a Homok alattban…

S ha már ház és tűz és felhőkarcoló és katasztrófafilm. Nem tagadom, a film elején, amikor bemutatják a csodát, tátott szájjal bámultam a vásznat: sokszor írtam egy sci-finél, mennyire tetszik, ha valami újat, innovatívot találnak ki, mennyire is le tud nyűgözni a sok hi-tech kütyü és ötlet… nos, a Gyöngy bemutatása ezt az élményt váltotta ki belőlem. Még sokáig elnéztem volna az egészet, mintha egy űrhajó belsejében jártam volna, és egészen komolyan elgondolkodtam, ezt ma már meglehetne-e így építeni… szívem szerint elhinném, hogy igen. Legalábbis részben. Lenyűgöző volt az egész, kiváló helyszín egy vérbeli katasztrófafilmhez – e tekintetben a mozi azonban csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az a szomorú helyzet, hogy miután Willt bepalizzák és majdnem megölik, ő visszajut az épületbe, hogy kimentse a családját, és közben olyan dolgokat is kénytelen megtenni, amik egyrészt túlmennek minden ésszerűségi határom, másrészt meg ugye óhatatlanul találkozik a rosszfiúkkal, akiknek bizony van fegyverük,  akik néha ész nélkül lövöldöznek is azokkal a film alatt. The Rock rettenthetetlenségét és egyértelmű fizikai fölényét a már említett balesettel és műlábbal próbálják árnyalni, ami felemásra sikeredett: részben mert bizonyos esetekben még egy lábbal is jobb, mint ellenfele(i), másrészt meg pont a műláb, ami néha hisztérikusan és hihetetlenül képes megmenteni őt.

Azt hiszem, most érkeztem el egyébként arra a pontra, amiben az ún. hülyeségfaktort illik kitárgyalni… mert azt azért feltételezem, hogy aki beül erre a filmre az előzetesek alapján, annak az a legnagyobb kérdése, hogy mennyire elviselhetetlen a sok ökörség, amit az erős másfél órában kap. Pláne úgy, hogy az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy a főhős és családja szent, fixen lehet tudni, hogy nekik túl kell élniük… a nagy kérdés az, hogy ebben a zsánerben, ezzel a színésszel, koncepcióval mennyire lesz ez agyzsibbasztó. No, az én válaszom az, hogy eléggé, néha bizony sóhajtottam nagyokat a látványtól – de még ezek mellett, ezek ellenére sem éreztem annyira idegesítően butának, nézhetetlennek a mozit. A legelső bosszúság már annál a bizonyos múltbeli akciójelenetnél ért, azt éreztem, hogy az totál nincs kidolgozva, annak csak az a szerepe, hogy Will lábán helyet csináljanak a protézisnek. Valami nagyon nem volt kerek az egész bevetéssel, vagy legalábbis én úgy éreztem. Aztán a következő agymenés számomra a tablet körüli bunyó utáni utcai harc…bazzeg, ott aztán a semmiből hirtelen feltűnő rendőrség és a bűnözők lőnek ám mindenre, ami áll és mozog. Természetesen a hülyeség abszolút tetőzése Will bejutása az épületbe: nem csak önmagában az a bizonyos ugrás, hanem már előtte is a mászás, lógás, csimpaszkodás, bemászás a peremen, stb… ember, ilyen nincs. Talán, talán egy képzett sziklamászó ezt, ennek egy részét megcsinálja, esetleg egy extrémsportoló (mondjuk a francia pókember, Alain Robert) szintén, de ezt, így nem hittem el. Nem fájt kimondottan az, amit láttam, csak nehéz volt feldolgoznom, ahogy és ahányszor lóg Will a semmi fölött és mindig, mindenhova behúzza magát – és ezt nekem el kell hinnem. Magával a figurával az ég egy adta világon semmi bajom nem volt, ebben a filmben pont rá volt szükség, sőt, még az is elment ezúttal, hogy azért a Felhőkarcoló nagyon kevés dolgot használ a Nagy Hollywoodi Kliségyűjtemény című kézikönyvön kívüli forrásból – akár dramaturgia, akár emberi kapcsolatok terén. Talán azt éreztem picit, hogy komolyabban próbálja venni magát, mint azt esetleg az egész koncepció megkövetelné, nekem legalábbis hiányzott most a Dwayne Johnsonra épített, általa előadott vicces figura… különösen szembetűnő ez így, pár nappal a Tombolás után.

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből. Van néhány húzása (kár, hogy kevés), ami túlmutat önmagán, ilyen maga az épület, a Gyöngy, annak felépítése, részletei, technológiája, aztán az, hogy Will gyakorlatilag fegyvermentes hős, aztán tök tetszett a tabletes, hackelős, irányításos dolog. Van benne megfelelő érzelmi töltet, mondjuk eleve, amiben van egy/két kisgyerek, az e szempontból könnyebben teljesít… de még így is, hogy tudtam, nem lehet bajuk, képes voltam szívből örülni a liftes jelenetnek. Katasztrófafilmként ezért ugyan nem teljes, mert a fentebb említettek miatt a szereplők sorsáért nem igazán lehet túlságosan izgulni, nincs túl nagy tétje a tűznek (max, hogy összedől-e a ház, vagy nem), de látványfilmnek, aminek szánták, simán elmegy. Olyan tipikusan hollywoodi popcornmozi, amiben a hős apuka megmenti a tűzből családját, és mellékesen, ha már ott van, segít a jóknak a rosszak elleni harcban.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.





75%




.

R2-D2 írta:

Felhőkarcoló

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.

75%

Akkor ezt nagyon nem láttuk máshogy .

.

R2-D2 írta:

.
A Pentagon titkai

Nem hiába a The Post az eredeti cím, ez a mozi sokkal inkább a The Washington Post című újság igazán naggyá válásának története, vagy annak egy szelete két órában. Mindezt azért fontos tudni (én csak menet közben jöttem rá), mert így talán kevéssé lesz unalmas a film első fele. Jómagam ugyanis végig azon gondolkodtam az elején (Oscar szezon, ugye), hogy ez már megint mi a francot keres az idei mezőnyben, s bizony csak nagy nehezen találtam kapaszkodót a női cégvezetés, egyáltalán a női hátrányos megkülönböztetés kérdésének felvetésében. Aztán, mikor tényleg beindul a mozi, onnantól sokkal egyértelműbb minden, onnantól a sajtószabadság korlátai, egyáltalán a demokrácia működésének kérdése lesz a fő téma – olyan spielbergi módon. A film központi témája pedig ekkor már ez: publikáljunk-e a kifejezett kormányzati kérés és tiltás ellenére, vállalva a bírósági per kétséges kimenetelét, vagy… vagy a dolgozók és a biztos jövő érdekében hagyjuk a fenébe az egészet. A kérdés csak az, hogy ezt mennyire tudták érdekesen, izgalmasan és kellő érzelmi töltettel megtámogatva előadni. Nos, miután a direktort valami ismeretlen fickónak, bizonyos Steven Spielbergnek hívják, nem is lehet nehéz megválaszolni ezt a kérdést: jól. Nagyon jól. Önmagához képest talán kissé visszafogottabb szentimentalizmussal, de sikerült neki a nézőt is a kis újságírócsapat részévé tenni, együtt szurkolhattunk a tárgyalás végkimenetelét illetően – és igen, együtt örülhettünk annak, hogy a „Alapító Atyák” abban a bizonyos Alkotmányban a sajtószabadságot a kormányzás fölé helyezték.

Miután ennyit mellébeszéltem és ennyire elkalandoztam a filmtől (ami jó, mert valós gondolatokat képes ébreszteni), néhány szót még a moziról. Nem ez lesz Spielberg legjobbja, kicsit talán ki is lóg az életműből, de ezt legalább értem, miért van ott a 90-ik Oscar mezőnyében. Korántsem hibátlan film: az elején borzasztóan nehéz belerázódni, egyáltalán követni, ki kicsoda és mit akar. Rengeteg szereplő, de mindenki csak a háttérben van Key Graham mellett – a néző pedig, mikor élesre fordul a helyzet, kapkodhatja a fejét, ki kicsoda és mit csinált addig. Amíg be nem szív a korrajz és a hangulat, amíg meg nem látjuk a nagyobb képet, bizony kicsit idegen és unalmas a film… maradhatna mentsvárként Merly Streep játéka. Épp ezért volt jó nézni egy filmet egy letűnt korról, ami remek korrajzával, nagyszerű színészeivel és komoly gondolataival méltán van ott az idei mezőnyben – díjat szerintem nem kap, ahogy írtam, nem is a Mester legjobbja, ráadásul az Akadémia manapság más szempontokat mérlegel, de nekem ez, így most bejött.

80%

Sajnos én nem tudok olyan jókat és szépeket írni, mint ahogy te tetted az elmúlt napokban...

Mert hiába tudtam, hogy a The Post inkább az újságról fog szólni, mint a politikai botrányról, az elején a szinte teljesen üres fecsegés a céges vacsorákon és kerti partikon annyira lehúzta, hogy onnan csoda kellett volna, hogy kikecmeregjen... Nagyon jól eljátszott és megírt cucc, kellemes korabeli hangulattal, de hangulata nem nagyon akad az elején, és miközben már a részvénykibocsátás is elég nagy dilemma lenne, nincs igazi beleélés sem, csak felszínes.

A közepétől tényleg jobb, Kay szerepe (kényelmes háziasszonyból laptulajdonossá válása) és a nyilvánosságra hozás is sokat dob rajta. Kár, hogy nem lehetett az egész olyan, és hogy a végén még ott van az a kínos elnöki telefon meg az az erőltetett utalás, mintha ez egy sorozat pilotja lenne, és várni kéne a második évadot... Az sem vet rá túl jó fényt, hogy a legjobban a nyomdai szedés és a nyomdagépek tetszettek benne.


7/10
.

.




Escobar




Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

A másik, talán a legeslegfontosabb élmény, érzés az egész Escobarral kapcsolatban, az az, hogy van a Narcos sorozat. Ugye, ezzel kapcsolatban kétfajta ember létezik a világon: aki látta már a Narcost és aki nem… nos, az Escobar a nélkül sem egy túl acélos film, hogy valaki még nem ásta bele magát nevezett sorozat első és második évadába, de ha meg valaki úgy ül le elé, hogy tudja, mi fog történni a kis pocakos bajuszossal, szinte garantált a rossz szájíz. És így jártam én is: az egy dolog, hogy önkéntelenül hasonlítgattam a két színészi játékot (és nem Javier Bardem nyert), de nekem ez a két órás mozifilm nem más, mint a Narcos összevágott, zanzásított változata. Itt semmi nincs kidolgozva, megalapozva, megmagyarázva, itt csak úgy vannak a dolgok, itt nincs súlya pl. a Katedrális puszta létének sem, de Pablo személyisége, a kezdeti kultusza, szerethetősége, majd bukása nincs rendesen elmesélve, az egész összefogás ellene ebben a tálalásban hiteltelen és hihetetlen – minden csak lóg a levegőben. Mintha tényleg semmi más nem számított volna a film szempontjából, mint Escobar sörhasa (a csupasz seggel futás miért is???), meg Virginia hisztije. Vagyis Javier Bardem sörhasa és csupasz segge, valamint Penelope Cruz hisztije.

Tulajdonképp belecsöppenünk a dolgok közepébe: a film ott veszi fel nagyjából a fonalat, mikor Pablo Escobar már tekintélyes vagyonnal rendelkező bűnöző volt, egygyermekes családapa, a Medellín Kartell feje, a kolumbiai drogkereskedelem majdnem mindenható ura. Szomorú, de e film keretében semmit sem tudunk meg arról, hogy ő hogyan és miként jutott el ide, csupán azt látjuk, hogy működik a rendszer, amit ő irányít. Nincs múlt, nincs kötődési pont – ezáltal valahol az egész lénye, a történet(e) roppant érzéketlen és súlytalan: szó sincs arról, miért és hogyan tudja majd bűnözőként felfegyverezni Medellínt, hogy lehet az, hogy a teljesen nyilvánvalóan vérszomjas, bődületesen racionális és kegyetlen emberből egy szánalmas senki lesz a történet végén. Sőt, arról sincs szó, hogyan lesz belőle szánalmas senki, Virginia valószínűleg totál fogalmatlan volt a témában, narrációja és könyve a legfontosabb dolgokat is képes kihagyni a teljes egészből. Persze, aki nem ismeri, mit kellene látnia, annak talán nem is tűnhet föl, mi hiányzik, de még akkor is megállja a helyét a legtöbbet hangoztatott kritika a filmes oldalakon: a sztori roppant csapongó, felépítése, súlyozása, az egész szerkezete iszonyat gáz. Az amúgy nekem tök be is jött volna, ha csinálnak egy Narcossal szimbiózisban lévő kvázi spin-offot Virginiával kapcsolatban, az ő érzéseire, emlékeire alapozva, no de akkor azzal azt is fel kellett volna vállalni, hogy ez az ő története, nem Escobaré. De az alkotók képtelenek voltak elengedni a címadó karaktert, képtelenek voltak csupán egy csalódott nő nagyhatalmú partnereként tekinteni rá, neve, jelentősége miatt talán úgy gondolták, neki is jár a központi szerep – de a helyzet az, hogy központi szereplőhöz képest lófasz, amit megmutatnak róla, azzal pedig, hogy a nő és ő egyaránt főszereplő, mindkettő karakterből kiölték a lényeget.

De lehet, egyszerűen nem is volt több Virginia meséjében. Sok mindenről tudhatott, sok mindent láthatott, de a filmben bemutatott események (ahol ő nem volt jelen), az más forrásból kell, hogy származzon. Nem működik a kapcsolat sem Pablo és Virginia között, ami pedig szerintem arra vezethető vissza, hogy nem igazán működött a valóságban sem Bardem és Cruz között. Az a dugás az ablaknál nevetségesen megalázó, de az egész film alatt úgy is éreztem, hogy Cruz kezdeti ripacskodása, majd nyafogása, hisztije nem tudja ellensúlyozni azt a mindent elárasztó sugárzást, amit Bardem akart Escobarként nyújtani. A has, az egész jelleme szerintem teljesen túltolt, és itt jön be a mozifilm időkorlátja – nincs idő igazándiból árnyalni a szerepet… ha meg mondjuk ezzel azt fogták meg, hogy Virginia milyennek látta Pablot, akkor meg felvetődik a kérdés, mi a picsáért volt vele… ja, persze, hisz tudjuk. A pénzért. Hogy ezek a nők hova teszik az önérzetüket???  Mert nézzük is: amíg Pablo felesége tudta, mit vállal, végig ott állt a bűnöző férje mellett, a maga módján szerethette is őt, ellenben a többi nő… csak a luxust akarta élvezni. És mikor borul a bili, elfogy az apanázs, jön a veszély, csak picsogni tud – úgyhogy kedves Virgina, nem igazán tudtál meghatni ezzel a történeteddel, még úgy sem, hogy teljesen logikus módon nem is akartad maga annyira besározni. Buta liba vagy így is… s tudjátok mit? Az lenne az igazán érdekes, ha Escobar felesége, az azóta amúgy bíróság elé állított Victoria memoárjaiból készülne egy mozi, hogy ő hogyan látta urát, ő hogyan élte meg a kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat: esetleg maga is hasonló mentalitású lélek volt, vagy csupán félt kilépni Pablo mellől?

Virginia négy éve egy szűk szelete a nagyhatalmú kartellvezér teljes életének, személyiségének. Képtelenség általa bármi új, érdekes és fontos információhoz jutni Escobarral kapcsolatban, a film számomra inkább a Narcos oldalvizén való evickélés kísérlete – s így egy teljesen felesleges és szükségtelen alkotás. Unalmas, nagyvonalú, sokszor túl szemérmes, súlytalanná vált események és szereplők kavalkádja. Jobb indulatú énem azt mondja, simán csak semleges, de a kisördög azt suttogja, hogy ez egy pocsék mozi. Az igazság valahol kettő között van… s hogy miért is tudtam végignézni (amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja)? Nos, egyrészt ugye egyre kíváncsiabban vártam mindazokat a fontos eseményeket, amik Pablo életét végigkísérték, és elégedetten nyugtáztam, mikor megtörténnek (bár a repülő robbantása szerintem többet ért volna egy TV hírnél), másrészt meg… másrészt meg képesek voltak olyan apróságokat elrejteni a filmben, amiről nem tudtam és váratlan volt. Az autópályás szcéna beszarás, valamiér a Barry Seal is beugrott róla, a motoros-lovas jelenet is új volt. A „Ki vette neked ezt az autót?” beszólás, vagy Virginia kirúgása is üdvözítően újdonságként hatott… szóval volt még így is benn annyi potenciál, hogy a történet, karakter alapos ismerőjeként önmagában a kettős várakozás átsegített a két órán.

Aztán kb. ennyi. Két-három snittet leszámítva semmi új impulzus nem ért, Pablo Escobar számomra továbbra is Wagner Moura (ahogy egyébként Hitler Bruno Ganz), és a magam részéről Stephanie Sigman is jobb Virginia (még ha nem is vállalták be, hogy ott, az legyen a neve), mint Penelopé Cruz. S még valami a végére: bazzeg, emberek, ez Kolumbia, ahol spanyolul beszélnek… nem pedig akcentusos angollal… megint. Ráadásul úgy, hogy a két főszereplő anyanyelve ugye alapból spanyol. Komolyan, egyszer összeírom az ilyen elbaszott koncepciójú filmeket, amiket csak azért nem éri meg megnézni, mert hülyének nézik a nézőt – pontosabban az igazi eredetiséget beáldozzák a buta amerikai nézők igényszintjének oltárán… bár… szinkronnal meg úgysem számít majd itthon sem.




55%


.

R2-D2 írta:

Escobar

Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

55%

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

Niwrok írta:

Escobar

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

"...amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja..."


... neked meg ugye van.

Sajnos tényleg nem tudom ajánlani, bosszantóan semmilyen film. Ennél még a múltkori Beépülve is job volt, pedig az se egy nagy eresztés.

.

R2-D2 írta:

Alien: Covenant

– olyannyira, hogy ez a hétvégi kaland, a Covenant, így, a Prometheus árnyékában, első felindulásomban… hogyismondjam … gyenge lett. Meg sem közelíti elődjét/előzményét, annak bámulatos ötleteiből, gondolatiságából itt semmi nincs – ez megint csak egy biztonsági játék lett az elveszettnek hitt rajongótábor visszahódítására. Több trancsír, vér, alienek – és kevesebb humán eredettörténet. Hatásában, koncepciójában leginkább az EP VII-hez tudom hasonlítani: ez a Covenant nagyjából a ’79-es Alien újragondolása, egy rém gyengén felmelegített valami, amiben attól kellene magunk alá vizelni, hogy megint kinyílik a tojás és megint az adott áldozat arcára tapad a facehugger…

És leszállnak. Onnantól új film kezdődik, onnantól azt gondoltam, nem lesz rossz az egész: végre találkozhatunk megint a Teremtőkkel – számomra ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Covenant legénysége megtalálta a Teremtők bolygóját. A bolygót, ahova David és Shaw indult, ahol elvileg választ kaphattunk volna az emberiség és az alienek eredetére.

Ezáltal viszont az egész Covenant tényleg az androidokra épül: Davidre és Walterre (miért is nem lehetett követni az ABCD sormintát, kedves Ridley Scott?). Több helyen olvastam, hogy Fassbender két alakja viszi a hátán az egész mozit – ami igaz is… a baj csak az, hogy szerintem irtó nagy baromság az, amit David karaktere köré írtak. Most nem árulhatom el a lényeget, de nekem tök nem tetszett az egész, amit, ahogy és amiért ő létrehozott…

Mert lehet, hogy friss, ropogós ez a fellázadt AI téma – de nekem qrvára nem jött be. Ha jól belegondolok – akárcsak mondjuk a már emlegetett EP VII-nél – megint elsősorban a történettel és a kényszeredett megfeleléssel van bajom: mint alienes sci-fi, látványában, képi világában nem rossz, de ezt a kitérőt én, most totál feleslegesnek, néha unalmasnak, néha bárgyúnak és a végén bántóan butának éreztem. A nagy magyarázatok helyett logikai bukfenceket és még több kérdést kapunk és közben olyan az egész, mint mikor lelepleződik a Mátrix egyik trükkje: a kanál nem létezik.

70%

Icipicit, egy 5%-nyit talán jobban tetszett, mint elsőre... mert már nem akadtam ki annyira a baromságain. De továbbra is egy semleges mozinak tartom, ami stílusában hangulatában talán jobban beleillik az Alien franchise-ba, de én mégiscsak a Prometheus folytatását vártam volna.

A hülyeségek most is hülyeségek, a karakterek most is nullák, most már az sem számít, melyik lény, mikor épp mekkora - mindig pont akkora és olyan veszélyes, amit a dramaturgia megkíván. A tojásokra a film közben továbbra sincs válasz, az egész labor, annak eredményei nálam erősen felvetik a tyúk vagy tojás kérdését. Pedig most direkt figyeltem, mit mond David és mi látszik a falon/háttérben.

Mindezek mellett meg lehet nézni, akár többször is, de számomra a 6 film közül ez a leggyengébb, a mozi legjobb jelenete meg az U-hajó dokkolása volt.

Ami miatt viszont most billentyűt ragadok, az a BD extrái. Az van ugyanis, hogy Ridley Scott nem hazudtolta meg önmagát, ezúttal is külön kisfilmeket forgatott a Covenant köré - s néhány ezek közül képes minimális mértékben betömni is lyukakat. A Walter reklám piszok jó, de jó volt James Franco szerepeltetése is, kapitányként. A Prometheus után ismét csak van kb fél órányi anyag, ami olyan, mintha még a fillm lenne - én tök bírom az ilyen aprólékosságot.

Az 55 perces werkfilm viszont picit meglepett: alapja ugyanaz, mint mindig, az alkotók menyire dicsérik és szeretik egymást, viszont úgy tűnt, mintha Ridley Scott tudta volna, mit csinál. Legalábbis nagyon próbálta elmagyarázni, mi miért és hogyan lett így, mintha az egész Covenant története egy jól átgondolt koncepció része lenne. Ez persze majd csak a folytatásban fog kiderülni, jelenleg én nem így érzem, jelenleg egy "mentsük a menthetőt" stílusú fan mozinak látom, tele megmagyarázatlan kérdésekkel és baromságokkal. De ha ő mondja... még az is lehet, lesz belőle valami. Tényleg.



75%


.