R2-D2 írásai 3.0

.





Űrvihar





Azt hiszem, ezen kis Fórum ezen szűk kis közösségében széttekintve (   ) egyértelműen kijelenthetem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban kedveli a katasztrófafilm műfaját, aki könnyebben szemet tud hunyni a zsáner kétségkívül idióta sablonjai fölött. Gyerekkorom óta majd mindent láttam, amit lehetett, és szégyen, nem szégyen, nekem nem az Armageddon a kedvencem a témában, hanem mondjuk a Holnapután… valahol nem is értem, miként lehet a kettőt összevetni, valahol homlokegyenest más a kettő koncepciója, de legyen. Ezek után viszont a legkevésbé sem kell meglepődni azon, hogy én az Űrvihart egy kifejezetten jól sikerült filmnek tartom, nagyon jó élmény volt a moziban nagyvásznon látni – pedig aztán mr. Butlerrel nem igazán vagyunk jó viszonyban. Mármint hogy ugye én vele…

Ami fontos, és az írás elejére kívánkozik: ne higgyetek az előzetesnek. Bármennyire is az jön le belőle, ez nem egy szimpla (sokadik) katasztrófafilm, ez sokkal több annál: inkább egy konspirációs sci-fi, amiben a szabotázs következménye csak a természeti katasztrófák tömkelege. Így viszont a mozi dinamikája sem csupán arra épül, hogy hogyan menekül meg az a bizonyos kiválasztott szereplőgárda, hanem ezzel párhuzamosan zajlik egy összeesküvés ellenes, azt leleplezni kívánó szál is. Mindez pedig részben a Gravitáció által determinált űrben: ilyen kombináció eddig még nem volt, az amúgy is rengeteg látványos és eredeti ötlet, keverve természetesen a legsablonosabb zsánerelemekkel, ilyen történetben meglepően újszerű és kellemes élményt biztosított. Megvolt benne minden, ami a szórakoztatáshoz kellett, remek látvány, humor, érzelmi körítés, katarzis a végére… ja, ha bárkinek szemernyi kétsége is lett volna a főszereplők sorsa iránt, az azt hiszem, elnézte a moziműsort: igen, itt a jó győz, a gonosz meg megbűnhődik. Csak ugye, ki a gonosz??

Nekem az alapfelállás is nagyon bejött: egy kislány narrációjából megtudjuk, hogy a sok-sok (amúgy napjainkban húsba vágó) természeti katasztrófa hatására az emberiség összefogott, és egy gigászi beruházás keretében műholdakból álló hálót hozott létre az űrben, a bolygó körül. Ennek a hálónak a feladata, hogy beavatkozzon a légkörben kialakulni készülő veszélyes eseményeket észlelve, szabályozza és biztosítsa az adott műhold alatt található nép megszokott, nyugodt életkörülményeit. Ez nekem amúgy nagyon bejött, az időjárás megváltoztatására tett kísérlet már az A kolóniában is tetszett, az meg, hogy itt figyelembe veszik az adott ország adott éghajlatának fixálását, külön jó pont. Hisz ezek szerint lehetne Moszkvában a műholdakkal akár +25 fokot is csinálni, de pont attól lesz jó ez az ötlet, hogy ilyen irányú kilengés nincs a sztoriban. Sőt, épp ezért üt nagyot az Afganisztáni jelenet, amikor a sivatagban egy jéggé fagyott falut találnak, ami egyértelműen a falu fölötti műhold meghibásodásra utal: a narrációból ugyanis azt is megtudjuk, hogy a szabályozó, hálóba kapcsolt műholdak hiba esetén egyenként képesek feladatukkal pont ellentétes hatás elérésére is… mármint a sivatagi szárazságot fenntartani programozott műhold kis terülten megfagyasztani mindent. Ha meg ez a hiba rendszerszintűvé válik, egy kritikus pont fölött az események összeadódnak, a hibák által keltett természeti csapások újabb és újabb természeti csapásokat generálnak, ezen folyamatok elpusztíthatják a Föld élővilágának döntő többségét (egy újabb népességszabályozó ötlet??), a folyamatot magát pedig Űrviharnak nevezik… és igen, tényleg jobb lett volna valami másik név minderre a csapássorozatra.

A lány, aki narrál, annak a Jake Lawsonak (Gerald Butler) a lánya, aki ezt az egész rendszert tervezte, aki saját gyerekeként tekint rá, ismeri annak minden porcikáját és rezdülését… és aki meglehetősen önfejű, szabályokat és feletteseket semmibe vevő fazon. Lehet egyébként, pont ez volt az a plusz, ami miatt az első percektől beszívott az Űrvihar/Butler páros, ugyanis én roppant mód bírom az ilyen „lázadó” figurákat… az a meghallgatás az elején iszonyat bejött. A politikusoknak nem annyira, ugyanis Jake-t leveszik a projekt éléről, s testvérét, Maxet (Jim Sturgess) bízzák meg vele: rögtön adva van egy jó kis testvérviszály. Persze, hogy önmagában ez egy jó nagy sablon (mint ahogy Jake+Hanna kapcsolata, jelenetei is azok), de kövezzetek meg, működik… nálam legalábbis működött. Ráadásul, még ha pár percben is, de volt idő rendesen felvezetni a főbb karakterek egymáshoz való viszonyát, nem kell azon morfondírozni később, hogy akkor ki mit és mért is tett úgy, ahogy tette. Lehet, sokan ezt a film hibájának veszik, de szerintem meg ez családi a kiszámíthatóság kifejezetten jót tett a filmnek – és kiváló alapot adott annak a bizonyos érzelmi faktornak is, ami a zsáner kötelező velejárója. Nem szégyellem, nekem kicsordultak a könnyeim a film végére, pont, ahogy kell: ez viszont annak köszönhető, hogy az a kapcsolati háló, amit itt felépítettek a karakterek között, az legyen bármennyire egyszerű, hiteles és működik. Érzelmi hatás pipa.

Amikor beüt a krach, a kormányzat a már parkoló pályára tett Jake-et bízza meg, hogy vizsgálja ki az üzemzavarokat. Itt kell megemlítsem, hogy önmagában az egész nemzetközis dolog is már bejött az elején (ld. még Valerian), amellett, hogy az ember ösztönösen vágyna egy globális összefogásra, tök jól – és nem túllihegve – volt felépítve a Dutch Boy működtetése. And Garciának nagyon jól áll az elnöki szerep – a demokrata konvenció meg ennyi évad Kártyavár után még plusz löket volt, de nagy öröm volt Ed Harrist is megpillantani a vásznon, egy újabb NASA-s moziban. A sztori aztán két szálra szakad, egy földire, nevezett úriemberek főszereplésével, ahol Max és csinos barátnője, Sarah (Abbie Cornish) próbál utánajárni, miért is nincs a legfontosabb embereknek hozzáférésük a rendszerhez, illetve egy űrbélire, ahol Jake és néhány bázislakó nyomoz az egyre nyilvánvalóbb szabotázs ügyében. A mozi ezen szakasza egyébként szerintem egészen remekül sikerült, olyannyira, hogy csak jó későn jutott eszembe, hogy hol is vannak azok katasztrófák, amikre a trailereket (szerintem hibásan) kihegyezték. Izgalmas, nagyjából hiteles játszma, a fönti szálnál icipicit talán még a Gyilkos bolygó is beugrott, lenn meg majdnem – de csak majdnemmajdnem – a 24… mindenesetre az egész film tükrében sokkal inkább dominál az ügynökös-elnökös-árulós szál, mint mondjuk a katasztrófák tömkelege.

No persze azért azokból is van bőven – és majdnem azt kell mondjam, azok a film leggyengébb elemei. Nagy részüket ugye már láttuk az előzetesekben, tehát eleve nem ütnek olyan nagyot, de nem is ez a baj – a baj az, hogy tényleg, mintha a 2012 vagy a Holnapután képei köszönnének vissza. Kínos egyezések (cunami, fagyás, jégeső), ennél szerintem több kellett volna, másrészt meg az a helyzet, hogy valóban kicsit gagyinak, nagyvonalúnak, kidolgozatlannak tűntek a képsorok. A vágással sem tudtak annyit csalni, hogy ne látszott volna az elnagyolt kidolgozás – mintha egyszerre az űrre és a tornádóra nem jutott volna keret. Egy jó dolog volt az egészben, hogy a csapásokat ezúttal elvitték új tájakra is - a Riói vagy a Dubaii képsorok kifejezetten tetszettek (természetesen én azon nem akadok fönn, hogy pont akkor, pont az a karakter minden elől el tud futni). Másrészt meg a mozi után találkoztam egy ismerőssel, aki volt Dubaiban és mondta, hogy extra élményt adott neki látni a házak dőlését… szóval, aki meg már volt Rióban, annak az is lehet plusz érzelmi töltet. Azt nem is kívánom tagadni, hogy az egész katasztrófafilm vonulat meglehetősen sablonos és kiszámítható, de miután én az egész mozira inkább tudok egy sci-fiként tekinteni, aminek mintegy mellékzöngéje, látványbeli kiegészítései a különféle viharok (azok következményei), így simábban elfogadtam az ezzel járó ökörségeket…

Szigorúan és objektíven nézve az Űrvihar persze nem más, mint egy újabb kliséhalmaz az Álomgyár konyhájából. Majd’ minden elemét láttuk már máshol, ez is egy Hollywoodi Filmkészítési Kézikönyv alapján készült (kutya+gyerek, stb.), aki nem kedveli ezt a műfajt, az valóban millió dolog miatt beleköthet – én viszont, aki szeretem ezeket a filmeket, és pontosan ezen összetevői miatt szeretem, remekül szórakoztam. Az előzetesek alapján nem is számítottam rá, hogy bónuszban ennyi űrben játszódó jelenetet kapok, hogy közben van egy ilyen elnökös konspirációs vonal is – úgy hogy részemről teljesen rendben van a film. Ha a költségvetés még több lehetett volna és jobban ki tudták volna dolgozni mind az űr, mint a katasztrófák képeit, még jobb lett volna… de így is remekül szórakoztam rajta. Ja, mert azt el is felejtettem írni (mondjuk az elején, a meghallgatás említésénél), hogy a megfelelő pontokon a megfelelő mennyiségű humor is qrvára segíti a szórakozást. És kicsit Leonidász is visszaszerzett nálam elvesztett renoméjából…





80%



.

.




Bilincsben



Stephen King Az című művének újbóli megfilmesítése kétségkívül az idei év egyik legnagyobb dobása volt, melynek rajongótábora hatalmas ovációval fogadta a horror nagymesterének tisztességes, de szerintem korántsem hibátlan feldolgozását. A közönség elalélt tőle, kikiáltották az egyik legjobb adaptációnak, "… de mindannyijukat becsapták. Egy másik film is készült. Amerika földjén, a Netflix stúdió boszorkánykonyhájában Mike Flanagan, az Oculus rendezője titokban elkészítette a Bilincsbent, hogy uralkodhasson a többi fölött…" - háát… az uralkodás ugyan nem jött össze, de azért ez is a jobban sikerült feldolgozások közé tartozik. (Bocsi, ezt nem hagyhattam ki… több helyen olvastam, hogy az Az árnyékában készült ez is, meg az 1922 is, így úgy gondoltam, kicsit gyűrűkurásítom más gondolatát…)

A Bilincsben (Gerald's Game) Stephen King amerikai író 1992-ben megjelent regénye. A mű egyszerre íródott a Dolores (amiből szintén készült film, s amit én úgy láttam anno, hogy nem is tudtam róla, hogy King feldolgozás) című regénnyel, és ugyanúgy 1992-ben, illetve 1963-ban játszódik, mint ez a mű, csak épp nem Long Tall Island-en, hanem a Kashwakamak-tónál. 1963 volt az az év, amikor a teljes napfogyatkozás következtében július 20-án elsötétült az ég Maine állam ezen része felett: ez az esemény mindkét regény híres momentuma, és érdekes, izgalmas módon köti össze őket. Ez a Bilincsben természetesen aktualizálja a történetet a mai korhoz igazítva, s bár én konkrétan nem találtam meg azt a napfogyatkozást, amire a film építhet (igaz, nincs is nevesítve, hol és mikor volt) de simán működik az egész mindenféle konkrétum nélkül is. Tekintve ugyanakkor, hogy az alapfelállás mekkora egy zseniális ötlet, már csak az volt kérdéses, mit tudnak kihozni abból a helyzetből, hogy egy nő kiláncolva egyedül marad az isten háta mögött. Nyugodtan lehetett bizakodni, a 127 óra vagy az A zátony is egészen remek monodrámát csinált a sarokba szorult ember küzdelméből, a rendező személye meg azért egész jó kis ajánlólevél volt. Az már megint más kérdés, hogy én, ahogy néztem a filmet, mást tettem volna, más utakon jártam volna kiszabadulásom érdekében – nekem, így, az ilyen módon adagolt múlt feltárása és felhasználása kissé felemás lett.

Gerald ( Bruce Greenwood, aki végre rendes főszerepet is kapott) és Jessie (Carla Gugino, a Törésvonal anyukája) évtizedes házasságuk felfrissítéseként elvonulnak hétvégére egy vidéki házba. Gerald gondoskodott róla, hogy ne zavarja őket senki és semmi, mindenki eltűnt még a környékről is, a takarítók, a kertész, mindenki pont végzett előző nap, hogy a házaspárt senki ne zavarhassa. Egyedül annak a kóbor kutyának nem szólt senki, amelyik az út közepén egy döglött állatott marcangol épp – itt két apróságra kitérnék. Az egyik, a jobb, hogy jó poén volt a Cujo említése vele kapcsolatban később, a másik viszont sajnos rendesen kiszámítható az állat későbbi szerepe és jelenléte a filmben. Például… nem tudom, de mondjuk, én mindenképp betenném az ajtót magam után, akkor is, ha épp kézen fogva húznának be életem ágyjelenete felé. Bosszantó apróság, ami azért vesz el a film karcosságából rendesen. Mindegy, a férfi és a nő a világtól távol fura szexuális játékba kezd, aminek része Gerald részéről két Viagra, illetve Jess hozzábilincselése az ágyhoz: úgy néz ki, a férj csak némi erőszak alkalmazásával képes igazi férfi lenni. Igen ám, de ennyi idős korban, jobb, ha az ember vigyáz magára (Greenwood amúgy remekül néz ki), a szex meg a veszekedés együtt nem tesz jót a szívnek, így Gerald rövid haláltusa után rázuhan Jessire… majd lehömbölödik az ágyról. Ekkor érkeztünk el ahhoz a zseniális alaphelyzethez, amiről beszéltem: adva van egy vidéki házban egy nő, aki két kezével az ágyhoz van bilincselve, férje holtan fekszik a földön, a legelőbbi segítség pedig csak napok múltán várható.

Minden adott volt egy kiváló thrillerhez, ami arról szólt volna, hogyan is tud a nő kiszabadulni a két bilincsből – kár, hogy az arányok eltolása miatt nem így alakult a történet. Jess ugyanis rövid hiszti után összeomlik (ez valahol logikus), és a tudatának, gondolatainak, kétségeinek kivetüléseként életre kel halott férje, illetve testéből kiszállva ő maga is. Így válik a monodráma háromszereplős kamaradarabbá, amiben a képzeletbeli figurák inspirációit használva haladunk előre a kiszabadulás rögös útján, a két figura pedig tényleg olyan (ezt máshol olvastam), mint az ember két vállán ülő, fülébe suttogó jó és rossz manó. Ahogy Niwrok is írta, a könyv monológjait jelenítették meg ezzel, önmagában remek húzás… csak mozgóképen valahogy a magány észtvesztő erejéből elvesz. Nem vagyok filmmogul, nem tudom a megoldást, de nekem ezzel Jess már nem az A szegény egyedüli nő volt az ágyhoz bilincselve, hanem mintha tényleg végig hárman próbáltak volna megoldást találni. Ez az egyik, ami a film ezen pontján zavart. A másik sokkal prózaibb: én úgy éreztem, ahogy néztem a filmet, hogy sokkal, de sokkal többet próbálkoztam volna máshogy is megszabadulni a bilincsektől… a telefonnal már az elején, az ágy mozgatásával, a láb nagyobb használatával, bárhogy. Az életösztön szerintem nagyobb úr, mint a saját emlékeinkbe révedés, a korábbi traumák átélése… kicsit bántam is menet közben, hogy gyakran teljesen elkanyarodunk Jessie szorult helyzetétől azért, hogy egy korábbi Jessie történetét éljük át újra.

Félreértés ne essék, nagyon jó, komoly és drámai a napfogyatkozásos történet is, amiben a gyerek Jessie (Chiara Aurelia) és apukája (Henry Thomas – igen, Elliot az E.T.-ből!!) fura kapcsolatát ismerjük meg, annak minden torokszorító tanulságával egyetemben. Csak… csak számomra a két szál, a múlt és a jelen ilyen arányú keverése, a múltban ily módon elrejtett szabadulási kulcs nem jött be. Valahogy az egész koncepció, amiben Jess átéli az évtizedes traumáját, kizökkent a jelen szorult helyzetéből – és egyébként fordítva is: amikor bármelyik idősíkon már épp valami elementáris erejű esemény történne, mindig váltunk egyet. A gyerekkori szakasznak teljesen más hangulata és mondanivalója van, mint a jelen eseményeinek, és az oké, hogy szépen le van vezetve, Jess miért is lett olyan, amilyen, miért is egy nála idősebb, „ötven árnyalatos” faszit választott férjének, de számomra a két szál – hiába ér össze – nagyon távolinak tűnik. Mintha nem is nagyon lehetne eldönteni, mi is a történet szempontjából a fontosabb, egy kikötözött nő szabadulása, vagy a múltbeli trauma feldolgozása. Ez által pedig a thriller ereje, hatása rendesen tud csorbulni, a néző (legalábbis én) nehezebben ugrál egyik veremből a másikba. Miután pedig a múlttal úgysem tudunk mit kezdeni, maximum szörnyülködni rajta, így az ember ösztönösen a jelen problémái felé fordulna, az ember ösztönösen azon dolgozna magában, hogy is lehet kijutni a csapdából… ez viszont néha vagy túl teátrális a két képzelt lénnyel, vagy idegesítően semmittevős.

Egy szerencse – igazából kettő – van a jelen sztorijában: kutya és a Holdfényember. A kutya, annak ellenére, hogy kiszámítható a feltűnése, kellőképpen morbid és sokkoló, ráadásul remekül érzékelteti a tehetetlenséget, amit a két bilincs eredményez. A másik, a szörny, a Holdfényember a látomásból viszont egyszerűen zseniális: kifejezetten félelmetesek a hozzá köthető szcénák, ráadásul hozzá kötődik az egyetlen igazi meglepetés is a moziban. Megnéztem utólag a színészt, aki játszotta… hááát, emberek… nagyon kemény. Nézve eddigi szerepeit, meg kinézetét, szegényt jóformán maszkírozni sem kell egy ilyen szörny szerephez – az meg, hogy kicsoda ő, hogyan is kapcsolódik a kis félresikerült játékhoz, zseniális. És ide kapcsolódik még egy személyes élmény, információ: nem először járok úgy, hogy egy-egy mozi, sorozat pont akkor kerül elém, mikor valami hasonló történik  világban, valami hasonló jelenik meg a hírekben – a filmben említett hullarablásos háttértörténet (aminek csúcspontja a tárgyalás) kapcsán rögtön eszembe jutott egy minapi hír, amiben halottakról levágott péniszeket gyűjtött valaki és tárolt otthon formaldehidben. Az élet néha abszurdabb, mint a fikció, King ’92-es regénye bizonyos szempontból valósággá is vált (aztán ki tudja, lehet, a bilincses része is, pláne, ha belegondolunk, miket dugnak föl emberek maguknak meg egymásnak).

Ha ennyi dumából nem jött volna le: a Bilincsben egy remek alapötletre épülő, közepesnél jobb thriller, aminek vannak kifejezetten jó összetevői. Ugyanakkor túl sokat is akar markolni a múlttal és jelennel egyidőben, ami néha nem sikerül neki: a jelenben a kiszabadulás kissé elnagyolt, a múltban meg csak a tehetetlen dühöt érzi az ember (igazából nekem ott egy elégtétel is hiányzott). A két fontos inhumán mellékszereplő remek, az eddig reflektorfényt talán kerülő színészek nagyszerűen játszanak, az összkép is inkább a pozitív tartományba billen. Jó mozi, vannak maradandó képei, de mégis: jelenleg úgy érzem, egynél többször nem vagyok rá kíváncsi.




75%



.

R2-D2 írta:

Bilincsben

A Bilincsben (Gerald's Game) Stephen King amerikai író 1992-ben megjelent regénye. A mű egyszerre íródott a Dolores (amiből szintén készült film, s amit én úgy láttam anno, hogy nem is tudtam róla, hogy King feldolgozás) című regénnyel, és ugyanúgy 1992-ben, illetve 1963-ban játszódik, mint ez a mű, csak épp nem Long Tall Island-en, hanem a Kashwakamak-tónál. 1963 volt az az év, amikor a teljes napfogyatkozás következtében július 20-án elsötétült az ég Maine állam ezen része felett: ez az esemény mindkét regény híres momentuma, és érdekes, izgalmas módon köti össze őket.

Minden adott volt egy kiváló thrillerhez, ami arról szólt volna, hogyan is tud a nő kiszabadulni a két bilincsből – kár, hogy az arányok eltolása miatt nem így alakult a történet. Jess ugyanis rövid hiszti után összeomlik (ez valahol logikus), és a tudatának, gondolatainak, kétségeinek kivetüléseként életre kel halott férje, illetve testéből kiszállva ő maga is. Így válik a monodráma háromszereplős kamaradarabbá, amiben a képzeletbeli figurák inspirációit használva haladunk előre a kiszabadulás rögös útján, a két figura pedig tényleg olyan (ezt máshol olvastam), mint az ember két vállán ülő, fülébe suttogó jó és rossz manó. Ahogy Niwrok is írta, a könyv monológjait jelenítették meg ezzel, önmagában remek húzás… csak mozgóképen valahogy a magány észtvesztő erejéből elvesz.

75%

A Dolorest is olvastam, talán még láttam is, de erre a kapcsolatra az évszámokkal nem emlékeztem, az érdekes volt. Köszi!

A többit meg nagyjából én is így láttam, ugye. Én sem tudom, mitől lehetett volna jobb ez a film, talán tényleg attól, hogy ha csak "lélekben", belső hangban van ott az "angyal" és az "ördög", de az meg talán a többségnek lett volna unalmas és zavaró. Hogy mondjuk jobban látsszon Jess bekattanása, azon túl is, hogy magányosan fekszik egy rothadó, egyre jobban szétmarcangolt hulla mellett, és hogy rá is várhatóan ez a sors vár, ha sokáig nem talál ki valamit. De azt érzem, hogy lehetett volna jobb.

.

.





Fűrész: Újra játékban




A legelső gondolat, ami mindenkiben jogosan felvetődhet, hogy ugyebár volt-e értelme folytatni egy hét évvel ezelőtt lezárt (legalábbis Utolsó fejezetként aposztrofált) történetet, van-e ebben az új moziban annyi spiritusz, hogy megálljon a saját lában is, de egyúttal illeszkedjen is a korábbi történetbe. Hogyan lehet hitelesen és élvezetesen visszahozni Jigsaw (és természetesen Tobin Bell) karakterét, hogyan lehet egyszerre kedvezni a megrögzött rajongóknak, illetve behozni újakat a franchise-ba. Utóbbit két dolog miatt is írom. Tegnap a moziban fölöttem egy olyan pár ült, akik közül a lánynak ez volt élete első Fűrész filmje, de a párja is úgy tippelt, hogy kb. 5 volt belőle korábban, a másik meg: mellettem két kislány ült, szerintem 10-13 évesek lehettek (hogy hogy jutottak be, az jó kérdés), akik rendesen paráztak bizonyos részeken. No, a régi motorosok mellett ők az újak, akikhez ez az új fejezet (kezdet??) szól, ők azok, akik ha most kellemes élményt kapnak, talán tovább gördíthetik a Fűrész szekerét… a végtelenbe és tovább…

Az igazság az, hogy szerintem kellemes élményt kaptak. A Fűrész 8 tökéletesen bemutatja ennek a sorozatnak minden tulajdonságát – és most először még csak azt sem lehetett érezni (fentebb felsoroltak miatt), hogy annyira kifejezetten rajongóknak szól. Megvan benn minden, ami egy hamisíthatatlan Fűrész-érzést okozni képes: újabb agyament, de remek és brutális csapda, mocskos, koszos hangulat, ezúttal egy pajtában, no meg az elengedhetetlen csavar, ami részről részre képes meglepni még a szakavatott nézőket is. Jó, aki már nyolcadszor ül le elé, az nagyjából kitalálhat dolgokat (mindenekelőtt a két történeti szál összeérésével kapcsolatban), de aki friss hús, az tuti, meglepődik a végén. Az új közönség megfogása mellett pedig olyan zseniális húzásra is jut idő, mint a deepweb Jigsaw csoportja, illetve a Jigsaw múzeum/műhely, amik a korábbi rajongóknak okoznak kellemes perceket: itt van minden, a fűrésztől kezdve a fordított medvecsapdán át a mellkas széttépő berendezésig, minden. Mint ahogy egyértelmű, hogy a biciklis baba, a malacmaszk meg a diktafon/kazettás magnó is mind ezt a célt szolgálja – nem mellékesen meg egy jó és fontos kis utalás a kontraszt a bőr alá pendrive-val. Ja, és a zene… amit Tankcsapda időközben koncertjeinek nyitányának kisajátított, de eredetileg a Fűrész fő témája volt, a Hello Zepp… mikor a főcímben megszólalt, a rajongót elfogta az a kéjes borzongás, hogy megint elmerülhet e világban.

A történet ezúttal nem rögtön azzal kezdődik, hogy ember, vagy emberek szarban vannak, hanem egy meglehetősen fura autós üldözéssel, aminek végén egy szerencsétlen flótás választás elé kényszeríti a hatóságokat. Őt lövik-e le, vagy csak a távirányítót/kioldót a kezével együtt. Ha ugyanis a kapcsoló üzembe lép, valahol elkezdődik egy halálos játék, amiben ugyan ekkor még maga a helyszínre rendelt Halloran nyomozó (Callum Keith Rennie) sem hisz, de aztán hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy valaki újra életre keltette Jigsaw szellemét. Egy kettéfűrészelt fejű áldozatot találnak (így utólag, tök logikus), aki bizonyíthatóan Jigsaw áldozata – a probléma csak az, hogy az öreg 10 éve halott. Fizikai képtelenség, hogy ő tette, s hiába is mutat minden jel erre, józan paraszti ésszel csak azt a következtetést lehet levonni, hogy valaki Jigsaw-t másolja, valaki, valahol követőjévé vált – ha nem láttam volna a The Following-ot, fele ennyire nem lett volna pikáns érzésem közben. Ez a szál így egy nyomozós, friss, kicsit halottkémes detektívtörténet lett, amiben egy idő után mindenki gyanús, ami remek kis feszültségeket és meglepetéseket tartogat. Jók a karakterei, azok háttértörténete, s bár ebben van a film egyik legidiótább meglepetése (hogy kerül a koporsóba az a hulla???), nagyon kellemesen el lehet lenni a sztorival – de az kétségtelen, hogy ez egy Fűrész filmben önmagában édeskevés lenne…

Ahhoz kell a másik, sokkal jellegzetesebb eseménysor, amiben 5 szerencsétlen flótás ébred egy vödörrel a fején, valahol bezárva egy helyiségbe. Minden ember nyakán egy fém nyakörv, azon egy lánc, ami egy idő után körfűrészekhez húzza őket. Szabadulásuk záloga pedig a véráldozat, a kioldó lekapcsolja a szerkezetet, ha annak tulajdonosa hajlandó magát megvágatni a forgó kerekekkel – remek felütés, újabb nagyszerű kis csapda. Természetesen mindenkinek van vaj a füle mögött, a büntetést kitaláló Jigsaw szerint mindenki bűnös egy, vagy több ember halálában – a kérdés az, hogy a további halálos kelepcék elkerülése érdekében hajlandóak-e mindezen bűnüket meggyónni… egymásnak, illetve Jigsawnak. Nekem, mint Fűrész rajongónak ebben az égvilágon semmi újdonság nem volt, itt a fórumon is rendszeresen előkerülnek – és nagy sikernek örvendenek – a hasonló alapfelállású mozik, de az igazság az, hogy ez mégiscsak Fűrész-találmány, mégiscsak ebben a közegben van igazán ereje… akkor is, ha érezhetően változott valami. Nevezetesen az, hogy sokkal kevésbé éreztem most csontrepesztően fájdalmasnak az eseteket, valahogy kevésbé voltak „betegek” a csapdák, a korábbi történetekben szinte már fájt, amit láttam – itt ezúttal nem. Mintha kicsit visszavettek volna, mintha kicsit nézőbarátibb, nézőcsalogatósabb lenne az egész. Önmagában a szereplők kiútja, a halálok nagyon jók, a kis apró gonoszságok is, de ezúttal inkább éreztem megfontoltságot az írók részéről, mintsem túlzott sokkolási szándékot. Ide tartozik az is, hogy az öt áldozat jelleme is kellőképp ki van dolgozva, igaz, hogy tipikus figurák, de jól leképezik mindazokat a tulajdonságokat, ahogyan bizonyos típusú emberek reagálnának bizonyos helyzetekre.

De a legnagyobb kérdés ugye még mindig hátravan: hogy jön a képbe hitelesen Jigsaw? Nos, mindenkit megnyugtathatok, jól. Nem fogom elárulni a lényeget, de tényleg van jelenet, amiben szerepel, és az egész koncepció az ő részéről nem is izzadtságszagú. Az más kérdés, hogy a korábbi Amanda és Hoffmann mellett egy újabb segítő kerül elő a múltból – bazzeg, lassan tényleg annyian lesznek, mint Carol követői – és ez bizony vet fel kérdéseket, de magát az öreget látni munka közben betegesen kellemes élmény volt. Egy apró dolog, ami engem speciel zavart, és nem mehetek el mellette szó nélkül: nekem, aki eddig minden epizódot eredeti hanggal néztem (lemezről ugyebár, mert évekig elképzelhetetlen volt egy ilyen film a moziban nálunk, pedig megyeszékhely), borzasztóan zavaró volt a szinkron. Egyszerűen Tobin Bell hangja, az I wanna play a game, az egész lénye számomra angolul az igazi, nagyon sajnálom, hogy szinkronnal kellett látnom – bármennyire is igyekeztek, nem tudták visszaadni azt a hangot. Ennek ellenére számomra nagyon jó érzés volt nézni az öreget, kábé, mint múltkor a Szökés S5-ben nézni Michaeléket: igen, sajnos, nem sajnos, de nálam működik az a fránya nosztalgiafaktor, engem némileg el lehet varázsolni azzal, hogy ha kedvenc karakterem hitelesen visszatér a halálból. És itt a hitelesen van a hangsúly.

Persze, nem vagyok vak, magam is látom a hibákat, amik ezt a filmet – és önmagában talán magát a franchise-ot is tarkítják. Jó néhány idiótaság van benn, a már említett koporsós rész mellett dobogós a kisbaba esete is, nem tudom, ki találta ki, hogy így, ilyen formában az bármikor megtörténhet – és hogy a rendőrség ezt el is hiszi. Bekerülni a pajtába ugyan jó indok, az tény, de valóságban képtelenség. Azt sem vitatom, hogy nyolcadszorra látni gyakorlatilag ugyanazt, már nem olyan magával ragadó dolog, s hogy egyre nehezebb igazán ütős helyzeteket kitalálni. Viszont a másodrendű – bocsi – színészgárda szerintem megfelelően teljesített, legyen szó akár az ereklyegyűjtőről, akár a halottkémről, és a sorszámozott hullák is megfelelően játszották sorszámozott hulla szerepüket. Fura, de majdnem hogy a legnagyobb bajom talán a szinkronnal volt, meg talán azzal, hogy kevésbé volt brutális, mint vártam. De az eddigi maratoni hosszúságú horror franchise-okhoz képest (Rémálom, Halloween, Péntek 13) ez a nyolcadik epizód teljesen vállalható és nézhető. Nekem ez, így, magyarul





75%



… de lehet, majd újranézve, eredeti Tobin Bell hanggal feljebb is fog kúszni. Mert összességében tetszett.








.

R2-D2 írta:

.
Fűrész: Újra játékban

A Fűrész 8 tökéletesen bemutatja ennek a sorozatnak minden tulajdonságát – és most először még csak azt sem lehetett érezni (fentebb felsoroltak miatt), hogy annyira kifejezetten rajongóknak szól. Megvan benn minden, ami egy hamisíthatatlan Fűrész-érzést okozni képes: újabb agyament, de remek és brutális csapda, mocskos, koszos hangulat, ezúttal egy pajtában, no meg az elengedhetetlen csavar, ami részről részre képes meglepni még a szakavatott nézőket is. Jó, aki már nyolcadszor ül le elé, az nagyjából kitalálhat dolgokat (mindenekelőtt a két történeti szál összeérésével kapcsolatban), de aki friss hús, az tuti, meglepődik a végén. Az új közönség megfogása mellett pedig olyan zseniális húzásra is jut idő, mint a deepweb Jigsaw csoportja, illetve a Jigsaw múzeum/műhely, amik a korábbi rajongóknak okoznak kellemes perceket: itt van minden, a fűrésztől kezdve a fordított medvecsapdán át a mellkas széttépő berendezésig, minden.

Ez a szál így egy nyomozós, friss, kicsit halottkémes detektívtörténet lett, amiben egy idő után mindenki gyanús, ami remek kis feszültségeket és meglepetéseket tartogat. Jók a karakterei, azok háttértörténete, s bár ebben van a film egyik legidiótább meglepetése (hogy kerül a koporsóba az a hulla???), nagyon kellemesen el lehet lenni a sztorival – de az kétségtelen, hogy ez egy Fűrész filmben önmagában édeskevés lenne…

De a legnagyobb kérdés ugye még mindig hátravan: hogy jön a képbe hitelesen Jigsaw? Nos, mindenkit megnyugtathatok, jól. Nem fogom elárulni a lényeget, de tényleg van jelenet, amiben szerepel, és az egész koncepció az ő részéről nem is izzadtságszagú. Az más kérdés, hogy a korábbi Amanda és Hoffmann mellett egy újabb segítő kerül elő a múltból – bazzeg, lassan tényleg annyian lesznek, mint Carol követői – és ez bizony vet fel kérdéseket, de magát az öreget látni munka közben betegesen kellemes élmény volt. Egy apró dolog, ami engem speciel zavart, és nem mehetek el mellette szó nélkül: nekem, aki eddig minden epizódot eredeti hanggal néztem (lemezről ugyebár, mert évekig elképzelhetetlen volt egy ilyen film a moziban nálunk, pedig megyeszékhely), borzasztóan zavaró volt a szinkron.

Persze, nem vagyok vak, magam is látom a hibákat, amik ezt a filmet – és önmagában talán magát a franchise-ot is tarkítják. Jó néhány idiótaság van benn, a már említett koporsós rész mellett dobogós a kisbaba esete is, nem tudom, ki találta ki, hogy így, ilyen formában az bármikor megtörténhet – és hogy a rendőrség ezt el is hiszi.

75%

Igen, a szinkront mondjuk én is említhettem volna, én is jobban megszoktam eredeti hanggal; azzal lehet, hogy nekifutok még egyszer   ...

Te The Followingot néztél, nekem meg az egyre idiótább Helyszínelők-klónokból lett csömöröm az évtizedek alatt (az alapsorozat epizódjait még időnként most is megnézem, az továbbra is belefér), úgyhogy nekem egy ilyen "lekaparjuk a vödörről a megkövesedett disznószart, amiről a mágikus "Labor" megállapítja, hogy pont valami ultraritka kórsággal van fertőzve, és beütve a mágikus "Adatbázisba" azt is megmondjuk, hogy az hol pusztított, és az már rögtön be is van kötve a földhivatali nyilvántartásba..." kb. annyira friss, mint a hullák a pajtában a végén   . És legalább ilyen hihető volt nekem, hogy mindenfajta előkészület nélkül jöttek ezzel a deepwebes marhasággal, mintha ez amúgy a rendőrségi gyakorlat része lenne, és úgy kezdték el basztatni Eleanort a kis titkos fétisével, mintha bármi okot adott volna rá, hogy gyanúsítottként felmerüljön a neve   ... Hirtelen azt sem tudtam, hol tart a film, azt hittem, bebólintottam közben...

Spoiler:

És talán ez lehet az egy pontnyi, annyira azért nem tragikus különbség magyarázata: nekem ez sokkal inkább egy erőltetett bűvésztrükk a néző elkápráztatására (ami minden jobban megnézett pontján szétesik), mint Fűrész-film. Így pedig hiába a kiállítási tárgyak végigpásztázása, nálam a nosztalgia sem tudott annyira működni.

.

Niwrok írta:

Fűrész: Újra játékban


Te The Followingot néztél, nekem meg az egyre idiótább Helyszínelők-klónokból lett csömöröm az évtizedek alatt (az alapsorozat epizódjait még időnként most is megnézem, az továbbra is belefér), úgyhogy nekem egy ilyen "lekaparjuk a vödörről a megkövesedett disznószart, amiről a mágikus "Labor" megállapítja, hogy pont valami ultraritka kórsággal van fertőzve, és beütve a mágikus "Adatbázisba" azt is megmondjuk, hogy az hol pusztított, és az már rögtön be is van kötve a földhivatali nyilvántartásba..." kb. annyira friss, mint a hullák a pajtában a végén  

Spoiler:

Látod, mennyire érdekes lehet - nem, mintha nem tudtuk volna eddig - hogy kire mi hat korábbról. nekem pl. ez a Helyszínelős dolog egyáltalán nem fájt, sőt, inkább még tetszett is az egész: soha, egyetlen epizódját nem láttam egészben, csak részleteket belőlük. Így, az új Fűrész nekem ebből a szempontból egy kis lubickolás volt a témában, nem kínos ismétlés. A DeepWeeb hasonló: a Who I Am után önmagában a névre elmosolyodok, örülök, hogy használják, hogy aktualizálják ilyenekkel a sztorit... persze, igazad van, hogy ezt itt, így használni, nem szerencsés, de akkor eszembe se jutott.

Újra kellene hozzá néznem, de:

Én jobban szeretek nosztalgiázni.


.

R2-D2 írta:

Fűrész: Újra játékban

Újra kellene hozzá néznem, de:

Én jobban szeretek nosztalgiázni.

Ki hitte volna ...

Spoiler:

Részemről az a baj, hogy jó kis bűvésztrükknek indult ez az összes hibája ellenére, csak a végén nem a nyulat sikerült elővarázsolni a kalapból, hanem a nyúlszart .

.

Niwrok írta:

Fűrész: Újra játékban

Részemről az a baj, hogy jó kis bűvésztrükknek indult ez az összes hibája ellenére, csak a végén nem a nyulat sikerült elővarázsolni a kalapból, hanem a nyúlszart   .

.

Na de ahol van nyúlszar, ott van/volt nyúl is.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Fűrész: Újra játékban

Részemről az a baj, hogy jó kis bűvésztrükknek indult ez az összes hibája ellenére, csak a végén nem a nyulat sikerült elővarázsolni a kalapból, hanem a nyúlszart   .

.

Na de ahol van nyúlszar, ott van/volt nyúl is.

.

Ez így van ! Legközelebb talán láthatom azt is .

.

.






Narcos S3




Mikor tavaly vége lett a második évadnak, gondolom, velem együtt rengeteg emberben merült föl a kérdés, hogy lehet folytatni egy Pablo Escobar életére felhúzott sorozatot Pablo Escobar nélkül… vajon van-e annyi potenciál a történetben, hogy kiterjesztve azt Kolumbia egyéb drogkartelljeire, igazán élvezetes új évadot láthassunk? Hogy ez az újraindítás – ld. még Homeland S4 – vajon működik–e Wagner Moura nélkül, mert azt azért egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Narcos első két évadának szíve-lelke maga a főszereplőt játszó színész volt. Egy ilyen magas szint után van-e a Cali kartellben annyi, hogy tagjai, története által kitöltsön közel 10 órát (azért valljuk meg őszintén: Escobarról hallottunk eddig, de róluk nem) és nem utolsósorban Murphy ügynök hiányában Peña elég lesz-e az üdvösséghez? Nos… a válaszom, szigorúan a 10 rész után az, hogy igen. Van – de nem kevés idő kellett ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön és magába szívjon az egész…

Ugye, ott tartottunk, hogy azon az ominózus tetőn 1993-ban lelőtték Kolumbia legnagyobb és legsikeresebb drogbáróját – részben törvénytelenül, felhasználva a rivális kartellek segítségét. Azonban Escobar halálával nemhogy nem szűnt meg a drogbiznisz, hanem csak jobban felerősödött: a Rodrigez fivérek hihetetlen hatékonysággal és ésszel tolták a kokót tonnaszám az USA-ba. Gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint kedvenc őrült bajszosunk korában, csak ők nem éltek a rivaldafényben… sőt, már arra is volt módszerük, hogyan lehet tisztára mosni a dollár milliárdokat. Ami azért jóval ésszerűbb dolognak tűnik, mint elásni az őserdőben –   ,  egy barátommal pont arról beszélgettem, hogy ha kimennénk Kolumbiába és elkezdenénk valahol ásni, lehet, hogy egy jó nagy kupac pénzt találnánk. Vagy nem, mert már a sok gerilla mindent felásott legalább egyszer… de mindegy is. A lényeg az, hogy Peña (Pedro Pascal) rövid pihenés után ezúttal a Cali kartellre száll rá – érdekes a párhuzam mondjuk a Bombák földjén vagy az Amerikai mesterlövész katonáival – és vállalva a halálos kockázatot, újra elmerül a kolumbiai kábítószer-üldözésben. Két apró-cseprő gondja van csak: az egyik, hogy a kartell a kormánnyal való egyezség alapján fél év múlva felhagy a tevékenységével, vezetői pedig önként börtönbe mennek egy kis időre – ld. még Escobar és a Katedrális –, neki pedig még ez előtt el kéne őket kapni a semmiben, illetve hogy abban a csodás országban, így, 25 évvel ezelőtt olyan szintű korrupció volt, hogy gyakorlatilag senkiben nem bízhatott. Mindennek tetejében pedig ismét feltűnik a CIA és az ő kis játszmája.

Az évad eleje a szokásos narrációs megoldással gyakorlatilag arra szolgál, hogy a nézőt visszavigye abba a világba, ahonnan egy éve kiszakadt – és hogy megismertesse, elfogadtassa az új figurákat a Moura által hagyott űrben. Ez azonban korántsem lett olyan egyszerű feladat, mint aminek látszik, Escobar figurájának egyszerűen olyan kisugárzása volt a sori egészére, hogy két-három epizódig csak kóvályog a néző nélküle. Én úgy voltam vele, hogy jó, jó minden figura érdekes és van bennük potenciál, de akkor is hiányzott a korábbi őrült – bizony, el kellett telnie egy kis időnek, míg egyáltalán azzal képbe kerültem hogy a Cali kartellt irányító négyest és az őket körülvevő szereplőket, azok motivációit meg tudjam jegyezni. Nem bántásból írom, s egyben nem is a színészi játékot fikázom, de Pachot (Alberto Ammann) leszámítva ekkor még olyan szürke és sótlan volt mindenki… és ő is igazándiból a motoros jelenetével lépett ki a szürkeségből. Ekkor még a két későbbi legkarizmatikusabb figura, Salcedo (Matias Valera) és David (Arturo Castro) sem igazán mozgatta meg a fantáziámat – az első pár epizód szerintem simán ráment az útkeresésre, újbóli hangulatteremtésre. Legalábbis én így éreztem. Az természetesen egyértelmű, hogy roppant érdekes és tanulságos volt nézni, hogy fullad bele egy ország részben a saját korrupciójába, részben pedig a CIA manipulációjába. Utóbbival kapcsolatban annyit még megjegyeznék, hogy bár eddig sem volt túlságosan szégyenlős a Narcos, de ebben az évadban talán a vártnál is jobban megbolygatták az akkori amerikai politikai manipulációkat a térségben (Clinton-éra!!!) – a magam fajta cinikus vén fasznak meg kapóra jöttek azok a gondolatok, amik magját e sorozatban elhullajtottak az USA királycsinálási gyakorlatáról. Elég sok példa van már e témában, ha egymás mellé rakjuk a dél- és közép amerikai beavatkozásokat, kiegészítjük az azóta Európa peremén történtekkel… nos, túl jó véleményünk nem lehet az egészről…

De ne kanyarodjunk el ilyen messze: ezt csak azért írtam, mert az évad eleje enged kicsit gondolkodni ilyeneken is – hogy aztán kb. a negyedik résztől (fontos epizód!!) olyan szinten a képernyőhöz ragasszon, mint a korábbi két évad. Aki ismeri a kartell történetét, esetleg látott promóképeket, az tudhatja, hogy Peña működése sikerrel járt, minden ellenszél és leállítási kísérlet ellenére, két lelkes DEA ügynök segítségével szépen rács mögé juttatja a vezetőket… de hogyan!! Zseniális, amilyen feszültséget kihoztak az egyes epizódokból, a macska-egér játék, a siker, aztán a kudarc, az egész nyomozásos, rajtaütéses szál nagyon jó volt. Ahogy Peña az akciót megtervezte, ahogy csőbe húzta nem csak a drogbárót, hanem az egész cali rendőrséget… az beszarás. Innentől a Narcos S3 egy új szintre lép, az egyik góré kiiktatásával, a fix és megtervezett kis biztonságos élet felborulásával a többieken rengeteg, korábban nem látott érzés uralkodik el: düh, félelem, paranoia, erőszak – mind kiváló alapanyag egy ilyen sorozatban. Néhány figura szerepe alaposan felértékelődik, mindenekelőtt a már említett David, aki Miguel fia, és aki valami hihetetlenül beteg és visszataszító karakter lett. Tény, hogy kell hozzá az az arcszerkezet is, ami a színésznek van, de maga a figura – az utóbbi idők egyik legjobb pszichopatája a képernyőn: Pacho sem piskóta, de David simán betegebb. Ezzel a játékkal, ez a karakter simán megállta volna a helyét a Gengszterkorzóban is, ha nem is Gyp Rosetti, vagy Al Capone egyenrangú társaként… de azért a csapatba bőven befért volna. És ez nagy szó! Amikor a srác a képernyőn volt, remegett a levegő, beteges kiszámíthatatlansága, nézése rengeteg pluszt adott az évad hangulatához, izgalmi faktorához…

… pedig aztán a Narcos S3 kulcsa mégsem ő. Nálam legalábbis az egész évadot az a bizonyos Jorge Salcedo figurája tette emlékezetessé, aki kezdetben a Cali kartell biztonsági főnöke volt, onnan lett az, ami. Évek múltán simán azt fogom mondani ere az évadra, hogy „Ja, az a Salcedos!!”, annyira jó és emlékezetes a figura története az évadban. Spoiler nélkül nem árulhatom el, mit is fog csinálni, csupán két dolog: az egyik, hogy a film (mert ugye egy nagy film az egész) legizgalmasabb, legfeszültebb pillanatai hozzá kötődnek, a másik, meg hogy az előző évad taxisofőre után egy újabb nagyszerűen kidolgozott példája annak, hogy akaratodon kívül is milyen könnyen be tud szippantani ez a világ, hiába vagy jó szándékú, egy kis gonoszság, némi erőfitogtatás, esetleg anyagi érdek miatt a bűnözés spirálja milyen könnyen magával tud rántani. Ide tartozik, hogy ha valaki igazán izgulni akar a karakterek sorsa miatt, ne olvasgasson előtte semmit (az nem spoiler, hanem történelem, hogy Rodrigezék most hol vannak) a Cali kartellről, különösen ne Salcedoról – mert így még nagyobb élmény lesz a srác szerepe. Jómagam a VOX sorozatos kiadásában még az előtt belefutottam némi információba, mielőtt végeztem volna az évaddal, úgyhogy tudtam, mi lesz vele – no de én nem vagyok spoilerfóbiás… ugyanakkor érdekes lett volna, hogy mi van akkor, ha nem tudom, amit tudok.

Mindegy, az évad kétharmada így is kegyetlen jó lett: egy remek korrajz az akkori kolumbiai és amerikai állapotokról, egy kiváló, alapos és hiteles (a stábot konkrétan segítették olyanok, akik akkor a valóságban is részesei voltak az eseményeknek) történet, ami akkor is izgalmas lehetne, ha csak az lenne az alapja, mint mondjuk az első két évad volt. Mármint egy (kettő-négy) drogbáró üldözése és elkapása, némi drogháborúval és brutalitással megfűszerezve. A Narcos S3 azonban továbbmegy ennél: van benn egy egészen zseniális beépülős-árulós szál, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, amit csak olyan alapművekhez tudok hasonlítani, mint mondjuk az A 211-es cella, vagy a Szigorúan piszkos ügyek. A lebukás, a „patkány” keresésének feszültsége az évad második felében teljesen rátelepszik a hangulatra, innentől már nem is csak szimplán egy "drogos" sorozatot nézünk, hanem egy vérbeli thrillert. És kellett ez, nagyon kellett. Ezzel tudták teljesen és végérvényesen helyettesíteni Pablo Escobart, aki miatt, és akivel ez az egész indult. S hogy hogyan tovább? Nos, ez a sztori itt most lezárult, de van kacsingatás Mexikó felé – sajnálatos módon a való életben történt események – mikor is a stáb egyik tagját, aki helyszíneket keresett a mexikói forgatáshoz, szitává lőtték Mexikóban – az egész Narcos további sorsa bizonytalan.

Kár, mert én tuti néztem volna, ez az évad bizonyította, hogy az alkotók képesek magas színvonalon mesélni a kartellekről… a baj, hogy utóbbiak meg nem akarják ezt.




85%



.

R2-D2 írta:

Narcos S3

Mikor tavaly vége lett a második évadnak, gondolom, velem együtt rengeteg emberben merült föl a kérdés, hogy lehet folytatni egy Pablo Escobar életére felhúzott sorozatot Pablo Escobar nélkül… vajon van-e annyi potenciál a történetben, hogy kiterjesztve azt Kolumbia egyéb drogkartelljeire, igazán élvezetes új évadot láthassunk? Hogy ez az újraindítás – ld. még Homeland S4 – vajon működik–e Wagner Moura nélkül, mert azt azért egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Narcos első két évadának szíve-lelke maga a főszereplőt játszó színész volt. Egy ilyen magas szint után van-e a Cali kartellben annyi, hogy tagjai, története által kitöltsön közel 10 órát (azért valljuk meg őszintén: Escobarról hallottunk eddig, de róluk nem) és nem utolsósorban Murphy ügynök hiányában Peña elég lesz-e az üdvösséghez? Nos… a válaszom, szigorúan a 10 rész után az, hogy igen. Van – de nem kevés idő kellett ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön és magába szívjon az egész…

...az évad kétharmada így is kegyetlen jó lett: egy remek korrajz az akkori kolumbiai és amerikai állapotokról, egy kiváló, alapos és hiteles (a stábot konkrétan segítették olyanok, akik akkor a valóságban is részesei voltak az eseményeknek) történet, ami akkor is izgalmas lehetne, ha csak az lenne az alapja, mint mondjuk az első két évad volt.

85%

Örülök, hogy tetszett és hogy jókat írtál róla, mert természetesen nekem sem fog ez kimaradni.

Talán nekem annyiból lesz könnyebb, hogy bármilyen erős karakter is volt Escobar, főleg a második évadban azért már figyeltek rá, hogy mellette is építsenek karaktereket, például az általad is kiemelt Pachot. Ha már úgyis a Celda 211-et emlegetted, hadd tegyem hozzá, hogy abban Ammann játszotta a főszerepet , és mint ismerős arcra könnyebben figyeltem rá, ahogy szükséges is volt, hogy megosszam azt, hiszen tudható volt, hogy ha lesz folytatás, annak Escobar nélkül kell megtörténnie.
Gondolom Escobar hiánya miatt elmaradozik a dráma, ahogy a második évadban is elmaradoztak a politikai háttérre tett utalások, bevágások, de majdnem biztos vagyok benne, hogy sima kábszeres krimisorozatként is tetszeni fog .

.

Niwrok írta:

Narcos S3

Örülök, hogy tetszett és hogy jókat írtál róla, mert természetesen nekem sem fog ez kimaradni.

Ha már úgyis a Celda 211-et emlegetted, hadd tegyem hozzá, hogy abban Ammann játszotta a főszerepet   , és mint ismerős arcra könnyebben figyeltem rá, ahogy szükséges is volt, hogy megosszam azt, hiszen tudható volt, hogy ha lesz folytatás, annak Escobar nélkül kell megtörténnie.
Gondolom Escobar hiánya miatt elmaradozik a dráma, ahogy a második évadban is elmaradoztak a politikai háttérre tett utalások, bevágások, de majdnem biztos vagyok benne, hogy sima kábszeres krimisorozatként is tetszeni fog   .

.

Én is kiszúrtam - így, utólag - Ammmant...

Dráma valóban kevesebb, de azért politika az van bőven. Tetszeni fog, ígérem.

.

.





Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)




Az Orient expressz vasútvonala 1889-ben épült ki, és Nyugat-Európát kötötte össze a Balkánnal Kelet-Európán keresztül. Az expressz fénykorának az 1889-1914-es időszakot tarják, amikor is vele kapcsolatban a korszak high-techjéről beszélhetünk: az étkező- és hálókocsirendszer anno a legújabb vívmánynak számított – az expressz diadalmas korszakának aztán az I. világháború vetett véget. Az Orient később három útvonalon is újraindult, ezek egyikén pedig gyakori utas volt bizonyos Agatha Christie is, aki a közel-keleti archeológus férjéhez utazgatott akkoriban. Vagy a vonat 1929-es 11 napos, vagy az 1931-es 24 órás (a VOX szerint utóbbi, a wiki szerint előbbi) hóakadályban való elakadása, no meg az 1932-es Lindbergh-bébi esete (lásd még J. Edgar - Az FBI embere című film egyik alapja) ihlethette Agatha Christie-t a krimi megírásra – ami aztán 1934-ben jelent meg először angolul. (VOX, wiki nyomán)

Ha valaki annyira nem ismerne még minket, annak el kell áruljam, Niwrok kolléga sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápol Agatha Christie világával, ő az, aki jobban ismeri a belga mesterdetektív történeteit  - mindezekből kifolyólag ő az, akitől remélhetőleg az ún. rajongói, „szakmai” írást olvashatjátok majd. Magam részéről ugyan természetesen ismerem a krimi királynőjének munkásságát, anno, gyerekkoromban, mikor nem volt VHS/DVD/BD/nCore szerintem majd minden könyvét olvastam is… mégis, címeken kívül igazából csak és kizárólag a Tíz kicsi néger története maradt meg bennem. Szégyen vagy sem, ez van: az új (immáron hatodik) adaptációra úgy ültem be a moziba, hogy semmire sem emlékeztem a végkifejletből, olyan volt ez az egész nekem, mintha egy teljesen új sztorit látnék. Így viszont az a fura (jó??) helyzet állt elő, hogy képes és kénytelen vagyok Kenneth Branagh produkcióját önmagában értékelni, mintha csak egy teljesen szűz néző lennék. Ha másért nem, azért lehet örülni az ilyen újraforgatásoknak, hogy új generációkat is megismertetnek egy immár közel 100 éves történettel…

A század elején kezdünk, amikor a kifejezetten irritáló karakterünk, Hercule Poirot (Kenneth Branagh) Jeruzsálemben, egy kirobbanni készülő vallási vita küszöbén oldja meg az egyik templomból eltűnt kincs ügyét. Két dolog van, ami már itt az elején kicsit rossz irányba vitte el a hangulatomat: az egyik, hogy nagyon nem jött be a mókás bajszú mesterdetektív hihetetlen nagyképűsége, szemernyi vonzalmat nem éreztem iránta, márpedig azt gondolom, hogy egy Poirot-filmben nem árt, ha a néző azonosulni tud Poirottal. A másik, hogy az ügy megoldása, annak tálalása a néző felé sokkal inkább illett volna akár a Guy Richie féle Sherlock Holmesbe, akár magába a Sherlock sorozatba. Nehezen szívott be a mozi, az utasok megismertetése túlontúl epizódszerűre és erőltetettre sikeredett – valahogy nekem hiányzott a kohézió az események között. Nem tudom máshogy írni: attól, hogy egyik jelenetben egyik utas leül egy székre, a másik meg balhézik, attól még semmivel nem jutottam közelebb ahhoz, kik is ők, és miért is fontosak a vonaton. Apropó… már a moziban is eszembe jutott, hogy ugye ha annyira tele volt az Orient expressz, hogy Poirotnak csak protekcióval tudtak helyet adni, akkor 1.) hogyhogy a 12 főszereplőn kívül egyetlen egy árva utast nem látunk egész filmben a négy ( ) kocsiban továbbá a 2.) a grófnő hogy az istenbe válogathatott a kabinok közül…  

Mindegy, a kissé döcögős – ámde remek korrajzú kezdés után – végre elindul a CGI vonat Isztambulból Európába (itt sajnos azt kell kiemelnem, hogy még pár millió dolcsi igazán mehetett volna a látványra, mert néha kínos), és ami történetünk szempontjából fontos, az úgyis az Orient Expresszen játszódik. Első körben természetesen valahogy muszáj kicsit eljátszadozni a figurákkal, kicsit mindenkit megkedveltetni, adott esetben megutáltatni – már csak azért is, hogy a majdani áldozatot annyira ugye ne tudjuk sajnálni, illetve a gyilkos se tűnjön ki rögtön a többi közül. A vonatkocsik zárt tere, a hirtelen jött veszteglés, a menekülés, elrejtőzés lehetetlensége, az egész környezet kiváló alapot nyújtana egy borzasztó erős pszicho krimihez, amiben akár szép lassan felépítve kibontakozik a nagy ügy és annak megoldása… miközben egyre mélyebben vájkálunk szereplőink titkában. Azonban sajnálkozva kellett észrevennem, hogy annak ellenére nem működött a feszültségkeltés, hogy semmit nem tudtam a sztoriról (igen, még az áldozatra sem emlékeztem, melyikük is lesz az) – egyszerűen túl légies volt minden, túlságosan könnyed hangvételű és néha komolytalan az egész. Az sem mellékes, hogy a főszereplő továbbra is unszimpatikus – bár, ha belegondolunk, Holmes se egy igazán emberbarát szerzet –, a kihallgatásai, beszélgetései, az azok következtében összerakott puzzle számomra olyan túl egyszerűen „rakódott ki”. És ugyan nem közvetlenül a sztori hibája, inkább az operatőré, de nekem rohadtul hiányzott a hideg valódi érzékeltetése a képernyőn: minimum egy lehellet, vagy valami… amikor a detektív kinn ül a csajjal a hóban (eszméletlenül teátrális és giccses jelenet), totál látszik, mű az egész.

Ahogy egyébként az én véleményem szerint maga film is az. Én ezt rettentően lélektelennek éreztem, az jött le, hogy a látvánnyal, díszlettel, beállításokkal, kameramozgásokkal (van néhány parádés) akarnak elsősorban hangulatot generálni… pedig a feszültséggel kellene. A színészgárda teljesen alkalmas lehetett volna erre, de esélyük sem nagyon volt… Branagh és az ő bajsza árnyékában mintha mindenki árnyékban maradna. Amúgy is nehéz egy 14 főszereplős filmet jól összerakni, eleve néhányan kiemelkednek, néhányan háttérbe szorulnak a forgatókönyv kénye-kedve szerint, de esetünkben mintha mindenki a szürkeségben maradna. És ez még akkor is zavaró, hogy ha eleve a történet, a gyilkos személye megköveteli ezt a szürkeséget és egyformaságot – ha egy moziban a főszereplő bajszán meg a helyszínen kívül semmi emlékezetes nem marad meg az emberben két nap múltán, az gáz. Ja, de, még valami: volt benn egy röpke párbeszéd, ami qrvára tetszett – de magához a gyilkossághoz semmi köze nem volt: „Az imént mondta, hogy nem rasszista. – Az a bőrszíntől függ”. Ezen jót mosolyogtam, ezt pont így gondolom én is. S ha már itt tartunk, a film néha igyekszik humoros is lenni (nem tudom, ez mennyiben eredeti koncepció), de semmi olyan emlékezetes geg, beszólás, jelenet nincs benn, ami megmaradt volna (jó, a Herkuleses az igen) – az is igaz, hogy ez nem vígjáték, hanem krimi.

A finálé a maga nemében jó, Christie könyveinek megszokott metódusát követve Poirot összegyűjt mindenkit és kifejti véleményét az esetről. Persze, nem csak Poirottal van így, ez bevett szokás a krimikben (ld. még Leslie L. Lawrence regények), és kifejezetten hatásosak tudnak lenni – hisz a sokaságban megbúvó gyilkos köztünk van izgalma, annak leleplezése, reakciója az eseményekre általában a történet legizgalmasabb szakasza. Itt, úgy érzem, még ezt is sikerült picit elcseszni: ahogy ott ülnek az alagútban (hideg    ), az annyira színpadias, annyira művi, hogy néha már azt hiányoltam, miért nem pózolnak az Utolsó vacsora képéhez hasonlóan. Az egész filmről nekem az az érzésem, hogy nem is annyira filmszerű, mintsem inkább színházias, valahogy a dialógusok, a menet közben felszedett információk mind ezt támasztják alá. Ha csak arra kellene alapozni, amit Poirot lát és hall, teljesen hiteltelen lenne az egész – szerencsére a mozis eszköztár tartogat olyanokat, mint a flashback intézménye, amikkel ki lehet egészíteni a hiányzó információkat, amikkel a hős detektív csavaros észjárását meg lehet indokolni… nagyjából.

Ha így, pár nap elteltével visszagondolok rá, igazából semmit nem érzek a film iránt. A moziban még igazából jól éreztem magam, egy nagyon kellemes, hangulatos kis kalandfilmet láttam, egy 1934-ben megjelent mű tökéletesen aktualizált változatát. Utólag, így, írás közben több hiányosság is szembe jött velem, de ez ne hátráltasson senkit a megnézésében: aki ráadásul nem ismeri a végkifejletet, még tán meg is lepődhet a végén. Magam is így tettem, bár kicsit furcsálltam, Poirot hogy is jutott erre a konklúzióra – viszont, azt hiszem, a mozi szempontjából sokkal fontosabb volt a film legvége, mikor is dönteni kell néhány ember lelkiismeretével kapcsolatban. Nem tudom, ez így volt-e az eredeti műben (mármint ekkora súllyal), mindenesetre – amellett, hogy örültem neki – számomra ez a súlypont sem egészen illett ebbe a sztoriba. Kevés a gyilkosság kiváltotta esemény és sok az egyéb körítés – leginkább így tudom összefoglalni a lényeget. Olvasom, hogy ebből is ( ) francise-t terveznek, az epilógus meg is ágyazott a Halál a Níluson-nak, de nem vagyok biztos, hogy Branaghnál jó kezekben van az ügy. Majd meglátjuk. Addig is… én el fogom most olvasni valamikor Agatha Christie regényét, és azt hiszem, ezt bátran ajánlhatom mindenkinek.




75%




.

R2-D2 írta:

Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)

Ha valaki annyira nem ismerne még minket, annak el kell áruljam, Niwrok kolléga sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápol Agatha Christie világával, ő az, aki jobban ismeri a belga mesterdetektív történeteit  - mindezekből kifolyólag ő az, akitől remélhetőleg az ún. rajongói, „szakmai” írást olvashatjátok majd. Magam részéről ugyan természetesen ismerem a krimi királynőjének munkásságát, anno, gyerekkoromban, mikor nem volt VHS/DVD/BD/nCore szerintem majd minden könyvét olvastam is… mégis, címeken kívül igazából csak és kizárólag a Tíz kicsi néger története maradt meg bennem. Szégyen vagy sem, ez van: az új (immáron hatodik) adaptációra úgy ültem be a moziba, hogy semmire sem emlékeztem a végkifejletből, olyan volt ez az egész nekem, mintha egy teljesen új sztorit látnék. Így viszont az a fura (jó??) helyzet állt elő, hogy képes és kénytelen vagyok Kenneth Branagh produkcióját önmagában értékelni, mintha csak egy teljesen szűz néző lennék. Ha másért nem, azért lehet örülni az ilyen újraforgatásoknak, hogy új generációkat is megismertetnek egy immár közel 100 éves történettel…

Ha így, pár nap elteltével visszagondolok rá, igazából semmit nem érzek a film iránt. A moziban még igazából jól éreztem magam, egy nagyon kellemes, hangulatos kis kalandfilmet láttam, egy 1934-ben megjelent mű tökéletesen aktualizált változatát. Utólag, így, írás közben több hiányosság is szembe jött velem, de ez ne hátráltasson senkit a megnézésében: aki ráadásul nem ismeri a végkifejletet, még tán meg is lepődhet a végén. Magam is így tettem, bár kicsit furcsálltam, Poirot hogy is jutott erre a konklúzióra – viszont, azt hiszem, a mozi szempontjából sokkal fontosabb volt a film legvége, mikor is dönteni kell néhány ember lelkiismeretével kapcsolatban. Nem tudom, ez így volt-e az eredeti műben (mármint ekkora súllyal), mindenesetre – amellett, hogy örültem neki – számomra ez a súlypont sem egészen illett ebbe a sztoriba. Kevés a gyilkosság kiváltotta esemény és sok az egyéb körítés – leginkább így tudom összefoglalni a lényeget. Olvasom, hogy ebből is ( ) franchise-t terveznek, az epilógus meg is ágyazott a Halál a Níluson-nak, de nem vagyok biztos, hogy Branaghnál jó kezekben van az ügy. Majd meglátjuk. Addig is… én el fogom most olvasni valamikor Agatha Christie regényét, és azt hiszem, ezt bátran ajánlhatom mindenkinek.

75%

Hát, ha attól lesz "szakmai" az írásom, hogy azért a történetet és a szereplőit nagyjából ismerem, akkor igen, az lesz . Ezért nálam az lesz a kihívás, hogy ne a régi sztorit akarjam beleerőszakolni az új feldolgozásba, hogy ne a régi mondatokat akarjam visszahallani, bármennyire jól is esnének. Az viszont, hogy a CGI-t te is említed, az baj... az egész feldolgozással kapcsolatban akkor ijedtem meg a legjobban, amikor az egyik kritika a Polar Express "műviességéhez" hasonlította látványt... mert az már az előzetesben sem tetszett...

Az a háttérinfó mondjuk meglepett, hogy hat adaptáció készült már, de aztán néztem, hogy igazából csak az Alfred Molinás TV-film és a japán(!) feldolgozás maradt ki... na, azokért lehet, hogy nem is kár...

.

R2-D2 írta:

Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)

Apropó… már a moziban is eszembe jutott, hogy ugye ha annyira tele volt az Orient expressz, hogy Poirotnak csak protekcióval tudtak helyet adni, akkor 1.) hogyhogy a 12 főszereplőn kívül egyetlen egy árva utast nem látunk egész filmben a négy ( ) kocsiban továbbá a 2.) a grófnő hogy az istenbe válogathatott a kabinok közül…  

75%

Erre itt, aztán a többi majd a maga "helyén"... és lehet, hogy meg foglak lepni vele .

Spoiler:

.