R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

Jófiú

A legutóbbi film után ez szinte adta magát… úgyis újra akartam nézni, úgyis világgá akartam kiabálni mennyire jó kis mozi ez (még ha az a csúnya pontozósdi megint nem ezt mutatja), amiben gyermekként együtt játszik Frodo a Gyűrűk urából és Kevin a Reszkessetek betörőkből… Aki már látta e filmet, az három jelenetre biztosan emlékszik belőle: az autópályásra, a korcsolyázósra, no meg a fináléra. Megmondom őszintén utóbbi igazi erejét csak akkor értettem meg, mikor már saját gyerekeim is lettek, bár addig is gyakran használtam szimbólumnak a választás nehézségének érzékeltetésére. Na mármost, úgy gondolom – mindig is úgy gondoltam – az az igazán jó film, aminek képei, jelenetei beleégnek az emlékezetedbe, hogy később, évek múltán, ha valahol előjön a film címe, rögtön tudod valami szcénához kötni. Rögtön tudod mondani, hogy ja, ez volt az, ahol…

Zseniális. Még most is, pedig sokadszorra látom. A DVD borítón az van promo szövegnek írva, hogy a gonosz igazi arca… nos, talán soha, egy filmnél nem volt ez ennyire találó szöveg. Általában az ilyesfajta mozikban a gyerekeket megszállja valami, jobb esetben a gyerek az Antikrisztus maga, de még Damien sem volt ennyire gonosz, hogy szimplán szórakozásból ártson másoknak. Henry túltesz mindenen, amit eddig láttunk, amit ez a kölök művel, az maga a hátborzongató döbbenet. A film az utolsó percekig végig feszült, izgalmas, a legjobb thrillerek hagyományait követve építi fel a történetet. Egyre durvább és komolyabb események, egyre inkább szorul a hurok, amiből egyetlen egy kiút lehetne csak - ha valaki meg nem akadályozza. Az egész felépítése, a múlt tragédiájának beépítése a történetbe, a két srác pszichikai és fizikai csatája igazi csemege.

100 %

Nekem már persze majdnem negyven évinyi filmmel a hátam mögött mást nyújtott a Jófiú ... de egyébként jó volt.

Nagyjából olyan, amilyet vártam, hiszen részleteket már többször elcsíptem belőle, és nagyjából azt is tudtam, hogy miről szól (már csak az itteni írás miatt is). Ami új volt, az Mark háttere, ami nem csak drámai mélységet adott neki, de éppoly könnyen beskatulyázhatóvá tette, hogy ő a "labilis" gyerek. És hát nehéz ilyet mondani róla, de tetszett Henry figurája is, ahogy fokozatosan mutatták be a kis szociopatát, és azt is, hogy milyen események járultak hozzá, hogy ilyen legyen. A finálé is jól sikerült (bár az apa és a pszichológusnő hiánya elég zavaró volt), maga a dilemma pedig tényleg hatásos.

A rendezés viszont az én szememnek már túl "retró" volt, még ha abban a pár, általad is kiemelt jelenetben jól meg is ragadta a feszültséget, de abból és a színészekből is hiányzik a "plusz". A gyerekszínészek még csak hagyján, Culkin elég jól hozta a kis g*cit, Elijah Wood pedig ugyan lehetett volna egy kicsivel jobb áldozat, de szódával elment, a két szülőt alakító színész játéka viszont sajnos elég gyengére sikeredett. Az "apa" amúgy is "hiányzott" a filmből, sokat nem tett hozzá, az "anya" viszont a dilemmáig elég jellegtelen volt, semlegesen reagált majdnem mindenre, amit egy anyától ilyen helyzetben elképzelhetetlennek tartanék.

Két dolog lepett meg igazán. Az egyik, hogy a forgatókönyvet a Vágy és vezeklést is jegyző Ian McEwan írta (bár innentől meg éppen az nem volt meglepetés, hogy ilyen jól bánt a gyermeki lélek sötét, erkölcstelen oldalával), a másik meg hogy Macaulay Culkin filmbeli húgát a saját húga játssza, ami azért lett gyanús, mert látványos a hasonlóság köztük (ez egyébként, ahogy néztem, az összes Culkin-kölyökre igaz).

7/10
.

Niwrok írta:

Jófiú

Nekem már persze majdnem negyven évinyi filmmel a hátam mögött mást nyújtott a Jófiú   ... de egyébként jó volt.

7/10
.

Csupa meglepetés vagy!!!

Köszi, hogy megnézted, természetesen nem vártam, hogy magad alá vizelj tőle... az a pár évtizednyi "késés" pont jó ok rá. Mindegy, örülök, hogy azért tetszett, engem akkor, ott nagyon megfogott, s azóta sem enged.





.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Jófiú

Nekem már persze majdnem negyven évinyi filmmel a hátam mögött mást nyújtott a Jófiú   ... de egyébként jó volt.

7/10

Csupa meglepetés vagy!!!
Köszi, hogy megnézted, természetesen nem vártam, hogy magad alá vizelj tőle... az a pár évtizednyi "késés" pont jó ok rá. Mindegy, örülök, hogy azért tetszett, engem akkor, ott nagyon megfogott, s azóta sem enged.

Lehet, egyszer adok neki egyébként még egy esélyt, hátha eredeti hanggal jobban kijön...
De talán a legjobban olvasni szeretném, McEwan stílusa általában bejön .
.

Niwrok írta:

Lehet, egyszer adok neki egyébként még egy esélyt, hátha eredeti hanggal jobban kijön...
De talán a legjobban olvasni szeretném, McEwan stílusa általában bejön   .
.

Ááá, szerintem hagyd... nem hiszem, hogy az, annyit hozzátesz. Egyszerűen az van, amit írtál: 40 évnyi filmes tapasztalattal máshogy nézel már filmet - még ha tudod is, hogy amit nézel, több, mint húsz éves.

De tudod, az a 90-es évek nekem olyan kultikus... talán akkor voltam a legfogékonyabb a filmekre. Kevés is volt, eleve nem is ért annyi inger - amit láttam, az meg megmaradt.

Jó ez így, magam részéről köszönöm és örülök, hogy láttad.


.

.





A múmia (2017)




Ha valaki beül az új A múmiára, egy hangulatos logóval találkozik majdnem először (az Universal után): a cég Dark Universe elnevezése egy újabb világépítési kísérlet, amit a Marvel és a DC sikere (?) inspirált, s amiben az Universal immár 105 éves történetének minden fontos túlvilági lénye, szörnye felbukkanna. Van miből válogatniuk, hisz tényleg az összes „fontos” filmes szörny hozzájuk tartozik, a Drakula, Frankenstein, A fekete lagúna szörnye, Jekyllék,a  Láthatatlan ember – szóval tényleg mindenki. Azt olvastam amúgy, hogy a szerintem egyáltalán nem rossz, Az ismeretlen Drakula című Luke Evans filmmel próbálták már elindítani ezt az egészet, de annak mérsékelt sikere után átgondolták az egészet – nos, ha a mértéktelen gondolkodásnak ez a végeredménye, amit tegnap láttam a moziban, akkor inkább azt mondom, maradjunk az improvizációnál. Megint csak nem értem, ezen mi a faszt kellett annyit gondolkodni, meg  hogy gondolhatta bárki is, hogy ez a mozi működni fog, hogy hihették azt, hogy értelmes forgatókönyv nélkül, önmagában Tom Cruise és Russel Crowe szereplésével az A múmia nézhető film lesz. Szerintem ez még nagyobb bukta lesz, mint a Drakulás volt (a költségvetése is több, s ha ott a háromszoros bevételt buktának tekintik, akkor az itt is simán bejöhet – majd meglátjuk), szerintem, ha tehetnék, megint átgondolnák az egészet, csakhogy már állítólag készül a sorozat következő darabja, a Frankenstein menyasszonya.

Mindenki emlékszik még az 1999-es A múmiára, igaz? Stephen Sommers alkotása – bár nem egy filmtörténeti mérföldkő – a maga viccességében, kalandosságában, látványosságában egy telesen korrekt és vállalható mozi lett. Remek karakterekkel: Arnold Vosloo azóta is csak Imhotep számomra, de szívesen emlékszem vissza Anc Su Namunra is, aki eddig szerintem az egyik legjobb egyiptomi dizájnú női filmes karakter. Szóval, volt az A múmia és most van ez az A múmia – a félreértések elkerülése végett, ennek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz. Ez nem folytatás (ha már folytatás: még a Skorpiókirály, meg az A Sárkánycsászár sírja is jobb ennél), nem is remake, ez egy telesen új kezdet, egy múmia film, amiben kb. 5 percig vagyunk Egyiptomban, azt is egy flashback keretében. Vannak viszont keresztes lovagok, tálibok  és történelmi emlékhely rombolás Irakban, van London, meg sok-sok zombi… ja bocs, ez nem a TWD, de hát minek nevezzem az a járkálót, amiből kiszívják az életerőt, utána meg zombi módjára (gyors zombi módjára) életre kel és a jófiúkat támadja?? Ezen kívül van egy kincsvadász felderítő, aka Indy (alapból az egy baromság, ahogy csak úgy ide-oda ugrál a seregen belül), egy ártatlan, de titokzatos tudású szőke picsa, van bizony Dr. Jekyll (meg egy komikus mr. Hyde is). És… és van egy női múmia (csodanő után szabadon), aki alkut kötött a halállal… s aki egyébként még mikor teljes egészében pompázik, kifejezetten dekoratív…

Egy londoni alagútfúráskor egy hatalmas sírkamrát találnak – nem vagyok szakember, de ez hogy lehet ezer éven át felfedezetlen London szívében?? – ahol több tucat keresztes lovag van eltemetve. Egy részük víz alatt, ami csak azért van, hogy lehessen majd Alien 4 úszást is csinálni… a többiek meg rendesen, kőbe zárt lélekként fekszenek katonás rendben egymás mellett. A területet gyorsan átveszi egy magáncég ( ), akik közlik az építtetővel, hogy innentől az új nyomvonal 50 km-re másfelé fog menni…   ??? Mindegy, ez nem lényeg, belép a képbe és a barlangba dr. Henry Jekyll (Russel Crowe) nevű figura, s részben az ő elbeszéléséből tudjuk meg, hogy miért is fontos ez a sírpalota a föld alatt: ezek a lovagok voltak ott, ahova eltemették a történelem egyetlen női múmiáját. Merthogy a régi szép Egyiptomban volt egy bombázó, aki egyedüli örökös volt, aki az első női elnök, bocsi, fáraó     lett volna – ha nem születik váratlanul fiú testvére. Apu öregkorára még elég kanos volt, összehozott egy kistesót, ami keresztülhúzta Ahmanet (Sopia Boutella) számítását – a csinos kis amazon hercegnőnek így nem nagyon marad választása, minthogy eladja a lelkét az Ördögnek… ja , nem Sethnek, a halál istenének. Igen ám, de az okos egyiptomiak megneszelték az aktust és szegény csajt élve bepólyázták, és egy nagy-nagy lyukba tették – az csak később derül ki, milyen nagy is ez a lyuk, és hogy miket is csináltak még a sírja köré.

Kb. egyébként ennyit is vagyunk Egyiptomban, ezen flashback erejéig, mert a következő snitt már egy bizonyos Nick Morton (Tom Cruise) nevű szerencsevadász – mellesleg katona, de olyan szerencsés, hogy munkaidőben tud kincset keresni és mikor ez kiderül, még hadbíróság elé sem állítják – és barátja eszement akciójába kalauzol. Most azt hagyjuk, mennyire is idióta az egész iraki falus lövöldözés – a 10 lovas házhúzásnál még mindig jobb – viszont amellett nem tudok elmenni megint szó nélkül, hogy egy falu alatt akkora odú van, mint amibe a Holtpontba beleugrottak!!    Bazzeg, nem volt kéznél egy geológus?? Mekkora baromság ez már, ez az egész immár másodszor, hogy egy ekkora lyukra falut építenek és nem is tudják, mi van alattuk, hogy egy légicsapás kell hozzá, hogy összedőljön az egész… amibe aztán hárman beereszkednek, de mikor fény kell, akkora reflektorokat kapcsolnak be, amik az újonnan épülő stadionoknak is büszkeségei lehetnének.  Mindegy, Nick itt találkozik először Ahmanettel, aki rögtön bemászik a férfi fejébe – s akit természetesen haza is kell vinni Angliába. Mert ugye az 5000 éves műkincseket csak úgy cipeljük ide-oda a világban, lóbáljuk helikopterről lógatva …    hogy majd jól lezuhanjunk a keresztes lovagok fölött (ez benn volt a trailerben, nem különösebben nagy spoiler). De a légi katasztrófa előtt lesz egy zombink is, meg sok pók (!!) Irakban, meg sok-sok manipulált holló/varjú, meg egy egyre inkább hallucináló Nick. No, de így, azok után, hogy majd felül a zsákban, legalább nem lesz hiteltelen a rengeteg hang és látomás – a mozi a legsablonosabb úton haladva próbál Nicknek valami jellemet adni ezzel a kiválasztottas dologgal. Szegényem, zavarában a női WC-be is megy a zombiszellem után…

Eh, vigye el a fene, én nem is írok többet a sztoriról. Természetesen Ahmanet életre kel, a londoniak meg meg akarják állítani. Először csak őt, később mást is. Dr Jekyll – pont, mint Hulk – tisztább perceiben remek tudós és ő irányít mindent, így ezt az akciót is, ha viszont nem tudja beadni magának a gyógyszerét, akkor őrjöngő vadállattá, mr. Hyde-á válik… azaz itt inkább csak egy mérges kiscicává. Ez volt az eddigi leggyérebb, legerőtlenebb Hyde jelenet, amit láttam – komikus, ennyi baromság mellett életszerűségre törekedni. Ahmanet persze öreg spiné már, a sok higanytól meg hányingere van, így nem egyszerű őt kordában tartani: jön a nagy és csodálatos finálé, keresztes lovag és rendőr zombi hadsereggel, víz alatti egységgel, meg egy még mindig identitászavaros Nickkel. Szegényt, hiába próbálja segíteni az egyéjszakás kalandja, Jenny (Annabelle Wallis), csak nem boldogul magával és a tetkós csajjal… ja de, a végén mégis. Mert miért is ne? Naiv módon egyetlen pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi is lesz Nick és a múmia sorsa, de aztán rögtön eszembe jutott, hogy hisz ha ez egy franchise első darabja, akkor kell maradni múmiának a többi részre is, mert biztos lesz majd nagy-nagy Dark Universe Bosszúállók film is… a kérdés innentől csak az volt, ki lesz az a múmia. No, lehet tippelni…

Ugyanakkor nem csak azért volt pocsék film (de nem nézhetetlen) az A múmia, mert az egész sztorija egy komplett baromság, hogy még fantasy filmhez képest is hemzseg az idiotizmustól, nagyvonalúságtól és logikátlanságtól, hogy totál káosz az egész… nem. Elsősorban azért, mert egyszerűen nulla hatása van a nézőre. Az égvilágon semmi hangulata nincs, a karakterei rohadtul egysíkúak és érdektelenek, nincs, ki mellé állni – még mindig ezerszer inkább Ahmanet, az ő motivációja legalább tiszta – ráadásul az egész film teljesen kimaxolja a korábbi múmia érzést. Sok mindent alapból nem is értek, minek bele, az egész egy borzasztó gyenge és ingatag alap egy franchisehoz. Ahogy mondtam, az Az ismeretlen Drakula mérföldekkel jobb ennél, ha erre építik az új világot, akkor az hamar össze fog dőlni. Hiába a nagy nevek (Depp, Bardem, The Rock, stb..), ha nincs valaki a Universalnál, aki történetet talál ki és azt képes hangulatosan, szerethetően prezentálni, akkor az egész halottnak a csók. Akkor marad Brendan Fraser ökörködése… apropó, ökörködés. Szinte rossz volt nézni, mennyire nem éreztek rá a mozi humoros élére: az ember tudta, hogy nevetnie kellene, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Kínos poénok, kínossá váló jelenetekben – kínos karakterek által. Ez is az új A múmia. Kedvelem Tomot, de ezt ő sem menti meg a középszertől, ehhez nem A kategóriás színész kellett volna, hanem az ő pénzéből mondjuk egy normális író/rendező. David Koepp írt már ennél jobbat is – igaz, az Inferno, vagy az Árnyékügynök hasonlóan szar lett.  

Seth vigye el az egészet…



50%



.

R2-D2 írta:

A múmia (2017)

Ha valaki beül az új A múmiára, egy hangulatos logóval találkozik majdnem először (az Universal után): a cég Dark Universe elnevezése egy újabb világépítési kísérlet, amit a Marvel és a DC sikere (?) inspirált, s amiben az Universal immár 105 éves történetének minden fontos túlvilági lénye, szörnye felbukkanna.

Egy londoni alagútfúráskor egy hatalmas sírkamrát találnak – nem vagyok szakember, de ez hogy lehet ezer éven át felfedezetlen London szívében?? – ahol több tucat keresztes lovag van eltemetve. Mindegy, ez nem lényeg, belép a képbe és a barlangba dr. Henry Jekyll (Russel Crowe) nevű figura, s részben az ő elbeszéléséből tudjuk meg, hogy miért is fontos ez a sírpalota a föld alatt: ezek a lovagok voltak ott, ahova eltemették a történelem egyetlen női múmiáját. Most azt hagyjuk, mennyire is idióta az egész iraki falus lövöldözés – a 10 lovas házhúzásnál még mindig jobb – viszont amellett nem tudok elmenni megint szó nélkül, hogy egy falu alatt akkora odú van, mint amibe a Holtpontba beleugrottak!!    Bazzeg, nem volt kéznél egy geológus?? Mindegy, Nick itt találkozik először Ahmanettel, aki rögtön bemászik a férfi fejébe – s akit természetesen haza is kell vinni Angliába. Mert ugye az 5000 éves műkincseket csak úgy cipeljük ide-oda a világban, lóbáljuk helikopterről lógatva …    hogy majd jól lezuhanjunk a keresztes lovagok fölött (ez benn volt a trailerben, nem különösebben nagy spoiler). De a légi katasztrófa előtt lesz egy zombink is, meg sok pók (!!) Irakban, meg sok-sok manipulált holló/varjú, meg egy egyre inkább hallucináló Nick. Ahmanet persze öreg spiné már, a sok higanytól meg hányingere van, így nem egyszerű őt kordában tartani: jön a nagy és csodálatos finálé, keresztes lovag és rendőr zombi hadsereggel, víz alatti egységgel, meg egy még mindig identitászavaros Nickkel.

Naiv módon egyetlen pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi is lesz Nick és a múmia sorsa, de aztán rögtön eszembe jutott, hogy hisz ha ez egy franchise első darabja, akkor kell maradni múmiának a többi részre is, mert biztos lesz majd nagy-nagy Dark Universe Bosszúállók film is… a kérdés innentől csak az volt, ki lesz az a múmia. No, lehet tippelni…

50%

"Nem írok többet a sztoriról!"... A miről? Próbáltam fejben összerakni, hogy miről is szól ez a film, milyen események mentén, de csak egy zsibbasztó katyvasz jött ki a végén, az egymásnak rontó lovagok és zombirendőrök (W.. T... F ? Mi van, a Resident Evil is része lenne a franchise-nak?) meg látatlanban is röhejes.

Nem különösebben érdekelt eddig sem, de ez után így nagyjából az Egyiptom istenei környékére lőttem be... annak meg nem titok, mi lett a sorsa nálam...

Dark Universe Bosszúállók film pedig igazából volt már, nálam a The League of Extraordinary Gentlemen és a Van Helsing tölti be ezeket a funkciókat.
.

Niwrok írta:

A múmia (2017)

"Nem írok többet a sztoriról!"... A miről? Próbáltam fejben összerakni, hogy miről is szól ez a film, milyen események mentén, de csak egy zsibbasztó katyvasz jött ki a végén, az egymásnak rontó lovagok és zombirendőrök (W.. T... F    ? Mi van, a Resident Evil is része lenne a franchise-nak?) meg látatlanban is röhejes.

Nem különösebben érdekelt eddig sem, de ez után így nagyjából az Egyiptom istenei környékére lőttem be... annak meg nem titok, mi lett a sorsa nálam...

Dark Universe Bosszúállók film pedig igazából volt már, nálam a The League of Extraordinary Gentlemen és a Van Helsing tölti be ezeket a funkciókat.
.

"zsibbasztó katyvasz jött ki a végén,"

Akkor jól átjött, jól van. Totál az. Egyébként ha az vígasztal, az Egyiptom isteneinél határozottan jobb. Sokkal jobb... bár, ez nem nagy teljesítmény.


Ja, és a keresztes lovagok és a rendőrök együtt vannak. Csak előbbiek már régi halottak, a rendőrök meg újak.



.

.





Odaát S12





Immár 12 év telt el azóta, hogy Sam és Dean Winchester elkezdte útját ebben a szörnyekkel teli világban, 12 évvel ezelőtt kapcsolódtunk be a vadászok mindennapjaiba, akkor, mikor még nem árasztották el a földet a démonok, amikor még egyik fiú sem járta meg sem a Poklot, sem a Mennyeket, sem a Purgatóriumot. Amikor még élt apjuk, bizonyos John Winchester – aki manapság egy másik életében, egy másik sorozatban Neganként garázdálkodik. Amikor anyjuk sárga szemű gyilkosát, bizonyos Azazelt (mint idén kiderült, a Pokol négy Hercege közül az egyik) üldözve egyre mélyebben kezdtek elmerülni a vallási ferdítésekkel, misztikus lényekkel megpakolt univerzumban, amiben szigorú – és következetes!!! – szabályok vannak a kezdetek óta. Aki az első évadtól követi a fiúkat, annak úgysem kell sokat magyaráznom, annak elég, ha annyit mondok: ez is qrva jó volt… aki meg külsős, az nyugodt szívvel olvashatja írásomat és bánkódhat, hogy a 12 évad hátralék már valóban túl nagy falat ahhoz, hogy csak úgy simán végignézze az ember. Nos, miután ilyen szépen kettéosztottam olvasótáboromat, úgy gondolom, hogy ezek alapján a korábbi évad(ok)kal kapcsolatban nem kell vigyáznom a spoilerekkel – hisz vagy látta valaki őket, vagy úgysem nézi már meg.

Tavaly ugye Chuck kéz a kézben elsétált testvérével a naplementébe, amit végülis megint csak a Winchester fiúk (Dean) tettek igazi naplementévé – mármint olyanná, amiből másnap napfelkelte is lesz. Az S11 hihetetlenül epikus fináléja után (amit újra is néztem ez előtt) úgy érzetem, innentől nincs tovább, innentől nincs hova fejlődni: milyen ellenfél lehet az, aki ezeket a fiúkat – ezt a csapatot – akár csak megszorítani is meg tudja. A Sötétségnél, Isten testvérénél nagyobb fenyegetettség gyakorlatilag nem létezik, s a cliffhangerben hiába is szökik meg Lucifer és hiába is fog fegyvert egy szőke picsa Samre, az ember csak legyint… ugyan már, ez semmi. Aztán de: a legnagyobb örömömre az évad írói olyan ügyesen kavarták a lapokat, hogy bár érezhetően visszavettek a természetfeletti veszélyből (jó, Lucifer van, de ő csak szórakozik a testvérekkel), amit a Brit Egyetemesekkel képbe hoztak, az zsigerig feszült, izgalmas szálat csak dicsérni lehet… de… de pillanatok alatt meg is lehet őket utálni. Mindehhez meg egy óriási visszatérés kapcsolódik, az S11 záróképében ugyanis visszatér a fiúk 33 évvel ezelőtt meghalt anyja – s nem, nem baromság az egész, hisz Mary Winchestert maga a Sötétség ajándékozta vissza a fiúknak… háát, ha valaki képes erre, akkor ő tényleg az.

Ezek fényében az évad első szakasza három szálon indul: Dean, Mary és Cass szála, akik keresik Samet, aztán Sam a britek fogságában, nem utolsó sorban pedig Lucifer új porhüvely keresése. Hamarosan a három szál majd összeér, a nagykoalíció Rowennával és Crowleyval kiegészülve próbálja majd visszazárni Lucifert abba a bizonyos Ketrecbe, Mihály mellé – de addig bizony nagyon sok minden történik. Leginkább egyébként az ember jóérzésével kapcsolatban: az Egyetemesek valami hihetetlen unszimaptikus banda lett, az íróknak sikerült olyan karaktereket (és színészeket) válogatni, hogy néha legszívesebben az ember belépne a tévébe és csak úgy simán pofon törölné akár Ketchet, akár Micket, de leginkább Lady Bevellt vagy Hess doktornőt… igen, a Rudolf  Hess párhuzam annyira nem is távoli. A másik, amitől én kész idegbajt kaptam, az Lucifer első tartós porhüvelye: oké, hogy az Alice Cooper/Iggy Pop kombós Vince Vincente a sorozat szempontjából egy jó karakter, de számomra Lucifer az az a Lucifer, akit korábban már megszoktam. Az a porhüvely, akit már korábban is láttam, Mark Pellegrino színész alakjában – nagy örömömre egy zseniális csavarral vissza is kapja azt a testet.  Szóval az S12 első harmada egy macska-egér játék, a kis szövetség (mínusz Chuck, ugye) újjáalakul és valahogy csak sikerül nekik visszaküldeni Lucifert a Pokolba.

Igen ám, de két váratlan dolog is történik: Lucifer gyereket nemz – behoznak így egy új figurát, az Antikrisztust, igaz, központi szereplő majd csak jövőre lehet a sztoriban, – illetve hogy Crowley, saját egója miatt Lucifert nem végleges helyére zárja, hanem azt hiszi, hogy igába tudja hajtani. Hát nem, de ezt fedezzétek fel ti magatok. A kezdeti három szál tulajdonképp megmarad, csak most már nem a Sátánt keresik, ő jól elvan Crowley rabságában, hanem a nefilimet (ember és angyal gyermeke), illetve Mary Winchester és a Brit Egyetemesek szála. S ha már Mary… eszembe sem jut feltételezni, hogy az írók ilyen mély gondolatokat akarnak szőni a történetbe, de nézőként csak végigfutott a gondolat a fejemben, hogy milyen is lehet az, mikor visszakapod a 33 éve halott anyádat. Hogy lehet ezt feldolgozni, a két felnőtt ember mit kezd azzal a nővel, akit tulajdonképp nem is volt idejük megismerni (különösen Samnek), illetve Mary hogy boldogul egy számára telesen idegen világban. Jó kis poénokat is sikerült írni e köré, de nekem az egész viccelődés mögött komoly dilemmák feszültek – nem ment ki a fejemből, én mit csinálnék anyuval, ha most hirtelen itt lenne. Mary Winchesternek pedig írtak egy egészen jó kis történetet: a nő, még mindig gyermekei érdekét tartva szem előtt, teljesen a Brit Egyetemesek befolyása alá kerül, azt hiszi, sikerülhet tényleg egy olyan világot létrehozni, amiben nincsenek szörnyek – a cél szentesíti az eszközt elve alapján. Zseniálisan vérforraló az egész egyetemes szál, annak végkifejlete meg kisebbfajta katarzis – amikor még nincs is vége az évadnak!! Mert a finálé, nos az külön orgazmus, Bobbyval, az Antikrisztussal, az alternatív világgal… beszarás.

A nagyszerűen vezetett három szál mellett természetesen a sorozat hozza a saját kötelező elemeit: ugyanúgy vannak vadászatok – itt is már sokkal kevésbé véletlenszerűen – és vannak egészen kiemelkedő filmes utalások, kiszólások. Kezdjük utóbbival, ugyanis az egyiktől majd magam alá vizeltem gyönyörömben: Dean az egyik küldetés után vértől és agyvelőtől koszosan érkezik vissza a Bunkerbe, leteszi fegyverét az asztalra… majd megjegyzi, hogy apa kedvence volt. Hááát kérem, ekkora borzongató húzást csak a SupNat tud, ekkora kiszólást még életemben nem láttam: ennyire frissnek lenni más produkciók premierjével, valamis szenzációs. A DeNiro atya és a Penn atya, meg a horcruxok ennek fényében piskótának tűnnek, pedig aztán azok is remek popkult utalások. A vadászatok, a különálló, „töltelékepizódok” pedig megint csak minden pénzt megérnek: az írók korábbi náciellenessége újból felszínre kerül egy epizódban, minek végén Dean megöli Hitlert (és erre mérhetetlenül büszke), de az amerikai vámpírokkal való végleges leszámolás is nagyon tetszett. Mindezek mellett azonban talán egy – fő történeti szálhoz szorosan kapcsolódó – démonvadászat az, ami nagyon bejött: bizonyos Ramiel epizódja, aki maga is sárga szemű démon, aki maga is a Pokol egyik Hercege. Dagon halála után – az ő elintézése is qrva jó lett – pedig már csak egy maradt, akit még nem láttunk, kíváncsi vagyok, mit hoznak ki a következő évadban belőle.

Annak ellenére, hogy ez már egy 12-ik évad, egyáltalán nem fullad unalomba az egész, valahogy ebben a bibliai maszlagban még mindig van erő. Még mindig van kit előhúzni a fantasy könyvből, mint ahogy a népi folklórból, az igazi Dark Universéből is…de most a vámpírok, alakváltók, boszorkányok, démonok mellett új ellenfél is színpadra lépett, a végtelenül arrogáns britek képben. Sam és Dean pedig felkötheti a gatyáját, hisz immár két fronton is kénytelen harcolni, a kettő közül pedig egyértelműen az emberi vonal tűnik a veszélyesebbnek – mert ott aztán nem lehet tudni, ki kicsoda és mit is akar. Különben végig figyeltem, a két srác öl-e ártatlant (embert), de az írók figyeltek arra, hogy hőseink e tekintetben teljesen makulátlanok maradjanak: nem hiába mondom, ha valaki ezen a határon egyszer átlép, akkor írói szempontból sorsa megpecsételődött. S még valami: megint csak fenomenális a sorozat zenei háttere, kezdve a két testvér Vincente kapcsán kialakult heccelődésével, zárva pedig a LedZep válogatáskazettával, amit egy angyalnak adott Dean ajándékba.

Így, bár nem is igazán vártam, de nagyon bejött ez az évad, s ha az előző szintjét nem is éri el (annak fő karaktereinek hiányában nem is teheti), simán az élbolyban van a SupNat történetében. Örömmel látom, hogy még mindig van benne kraft, hogy a szörnyek ellen még mindig van, aki megvédjen minket – magam részéről simán várom az S13-at is.



85%



.

.






Attraction / Притяжение





Kis fórumunk egyik nem titkolt célja, hogy a mainstream, hollywoodi filmkínálat mellett időnként – néha elég gyakran – kikacsintson más, kevésbé ismert nemzetek filmiparára is. Ha valaki aktív olvasónk (vagy esetleg veszi a fáradtságot és visszaolvas), tudhatja, hogy itt aztán gyakorlatilag a világ minden tájáról származó mozgóképről található már írás: Kolumbiától Svédországig, Argentínától Dél-Koreáig, gyakorlatilag mindenhonnan. Az Attraction sem az első orosz film a palettán (egyszer poénból majd keresek valami szovjet alkotást is, ígérem), sőt, az eddigi innen érkező mozik nem csak, hogy nézhetők, de kifejezetten jóra is sikerültek – ld. például a helyenként megdöbbentően kemény Otthont. Ugyanakkor a sci-fi azért kényes téma, az még az Álomgyárban sem sikerül mindig jól, a látvány, az innováció, a karakterek és a történet kombinációjában gyakran véreznek el komoly reményekkel kecsegtető filmek is. Az eddig látott orosz fantasztikus filmeknél leginkább előbbi az, ami kockázatos volt, a látvánnyal néha még akadtak problémák… mert… ha nem is szükségszerű és egyértelmű a kapcsolat a forgatókönyv és a múlt között, azért egy olyan közegből érkező ötletnek, mint az orosz/szovjet sci-fi irodalom, illik működni vásznon is. Sőt, továbbmegyek: a sok, néha agyament jelenkori forgatókönyvek helyett simán vissza lehetne nyúlni a 80-as évek Galaktika/Metagalaktika világához, emlékeim szerint egészen kiváló sztorikat gyűjtöttek ott össze – értelem szerint, akkor majdnem csak keleti írók tollából. De simán lehetne egy-két korai Nemere könyvet is adaptálni…

Az Attraction tulajdonképp tökéletesen beleillik az eddigi elmélkedésbe. Maga a történet első blikkre meglehetősen közhelyes és felszínes, de aztán az inváziós sci-fi mögött érdekes és értékes gondolatok lapulnak az idegenekről és magáról az emberiségről. Egyúttal az egész mozit nagyon erősen átjárja az a tipikus orosz feeling (mínusz vodka, szerencsére), ami kimondottan jót tesz a hangulatnak és kimondottan egyedivé teszi – érdekes, talán az működik a legkevésbé a sztoriban, amit amerikanizáltak rajta. Gondolok itt mindenekelőtt az apa-lánya kapcsoltra, de magam részéről a szerelmi háromszöget is ide sorolom. Látványra viszont óriási a fejlődés pl. a Lakott szigethez képest, az űrhajó lezuhanása, a romokban heverő Moszkva látványa, vagy a finálé bunyója bármelyik hollywoodi produkcióban megállná a helyét.

Egy meteorzápor megfigyelése kapcsán a fél Moszkva utcára tódul, a történetbe a helyi iskola osztálytermében kapcsolódunk be, két barátnő, Yulya (Irina Starshnbaum) és Svetlana (Darya Rudenok) révén. A lányok épp az esti bulit szervezik, a csillaghullás ugyanis szokásos népünnepéllyel jár együtt… azt viszont ekkor még senki nem tudhatja, milyen tragikus kimenetelű is lesz az egész esemény. Nem mellékes az sem, hogy Yulya apja, bizonyos Lebedev (Oleg Menshikov) az orosz katonaságnál (nemzeti gárdánál?) ezredes, s mint ilyen, roppant módon maradi, konzervatív és szigorú. Kicsit párhuzamba lehet állítani a Taxi Edmond tábornokával, csak ott ugye sokkal komikusabbra vették a figurát. Lebedev, mint lányát egyedül nevelő és féltő apuka, nem akarja elengedni a csajt este, de az természetesen lázadó tinit játszva megszökik, hogy barátjával, Tyimoval töltse az estét… mint kiderül, inkább a testi örömöknek hódolva, mint holmi csillaghullást nézve. Csakhogy közben beüt a krach, ugyanis a meteorzápor miatt megsérül a Föld felé tartó (Föld körüli pályán lévő?) idegen űrhajó, ami aztán jól Moszkvára zuhan. Igen, végre nem New Yorkra – a zuhanás és a pusztítás látványa pedig lenyűgöző, különösen orosz szemmel. Az tény, hogy maga az űrhajó roppant mód hasonlít arra a szerkezetre, amibe a Kapcsolatban Jodie Foster beszáll… mint ahogy az első kontakt felemás sikere is ismerős lehet más mozikból, de szerencsére nem minden csak és kizárólag másolás, s bár később eszünkbe juthat az Amikor megállt a Föld is, az egésznek van valami visszautasíthatatlan egyedi íze.

Lehet, hogy csupán a díszlet, háttér, vagy a nyelv, esetleg a tipikus orosz fejek teszik, de nekem végig sokkal inkább a frissesség érzése dominált, mintsem hogy azon rágódjak, mit hol láttam már. Az is külön jó és érdekes volt, hogy a film sokkal inkább próbálta meg az átlagemberek szemszögéből megragadni az eseményeket, mintsem azt eddig megszokhattuk – természetesen itt is van katonai szál, de itt például megmagyarázhatatlan módon a seregben az értelem győzedelmeskedik. A polgári lakosság az, aki neki akar menni az idegeneknek, ők azok, akik családtagjaik, barátaik elvesztése iránti dühükben manipulálhatók annyira, hogy akár nyílt támadást intézzen az űrhajó ellen. Közben meg az egyik humanoid űrhajós épp sebesülten fekszik egy épületben, Yulya megtalálja, majd kezdeti ellenszenvét legyőzve segít is neki. Először csak azért, hogy mielőbb húzzanak el a francba, később már a szimpátia/szerelem is szerepet játszik ebben… ráadásul, miután gyakorlatilag ő az egyetlen, aki kommunikál  a sráccal (na jó, ott s kocka osztálytárs is, Google néven), a végére ő lesz az egyetlen, aki meg is érti az idegen fajt. Az Attraction a kezdeti légikatasztrófa után, az inváziós sci-fi helyett egy idegen faj megmentése a feldühödött emberektől illetve a kíváncsi hatalmotól stílusú moziba vált át… és ez bizony kifejezetten jó lett.

Az alkotók nagyon jól sáfárkodtak azzal, hogy ez is egy földön játszódó fantasztikus film, a költségvetés kereteihez hozzá igazították a hátteret. Olyan nagyon sokat nem látunk ugyan Moszkvából – nincs marketing céllal fókuszált Kreml például – viszont ami van, az tök jó, hogy eltér a megszokottól. Olyan valós, reális és hiteles szaga van az egésznek, a finálé bunyóját leszámítva az akciójelenetek sincsenek túltolva. Viszont vágásban, színekben, hangulatban remekül teljesít a film, s a karaktereire sem lehet igazán panasz. Jók a híradóbejátszások, az aktuális politikai reakciók egy ilyen esetre, egy cseppnyi kétségem nincs felőle, ha ez megtörténne, Moszkvába nem nagyon menne be nemzetközi kutatócsoport – sokkal inkább tűnik így más, népszerű sci-fi e tekintetben rózsaszín illúziónak. Ezzel kapcsolatban egyébként kissé húzhatjuk is a szánkat: valahogy mégis elnagyoltnak éreztem egyébként az egész balesetet, az arra adott nemzetközi és orosz visszhangot… hiába nem volt fontos a kormányzati beavatkozás az ügyben, hiába volt a lakosság a középpontban, nekem kissé fura volt a reagálás. Mert az addig hagyján, hogy nem mentek rögtön neki fegyverekkel az idegeneknek, viszont ez, így, kissé fura lett – mármint csak úgy hagyni, hogy megjavítsák a hajót és elmenjenek. Úgy képzelném ebben az esetben, hogy azért határozottabban próbálná az aktuális ország (pláne az oroszok) kicsikarni a technikai tudást az idegenektől. Oké, hogy a lezuhant űrhajós, Artyom (Alexander Petrov) egyértelművé teszi a nézők számára, hogy a hajó, annak agya inkább megsemmisíti magát, mintsem átadjon bármi tudást, de nekem hiányzott az, hogy ezt a vezetés is megtudja. Egyébként jó a srác, jó a kis elmélkedése az emberiségről, a végére meg kifejezetten jó és értékes szerepe lesz… mégis, valahogy én mást vártam egy ilyen volumenű esettől. Mert eddig máshoz szoktam…

Ide tartozik a másik negatívum, ami pont abból fakad, hogy az alkotók próbálták kicsit populárisabbá tenni az egészet. Van néhány hollywoodi stíluselem, ami nem biztos, hogy jól áll a filmnek, gondolok itt mindenekelőtt a film végi ütközetre, de részemről ide tartozik a már említett apa/lánya konfliktus és a szerelmi háromszög, annak végkifejlete is. Jó, filmes szempontból mindkettő elfér, sőt valahol mindkettőnek van egyedi íze is, de ezek kicsit csökkentik az orosz/szovjet irodalomtól elvárt komolyságot, gondolatiságot… és ezzel a film exkluzivitását, kvázi értékét. Ilyenek ugyanis látunk tucatjával az amerikai mozikban, ez nem nyújt nagy élvezetet: az Attractionban pedig benn volt a lehetőség, hogy a maga képi világával, helyszíneivel, ötleteivel igazán egyedi legyen. A hi-tech sci-fi, vagy kötelező kliséket felvonultató tömegtermék helyett egy jó kis agyalós, elgondolkodtató, moralizáló, esetleg kissé szürreális orosz fantasztikus film, a nagy szovjet elődök nyomán építkezve. Így azt mondom, hogy ugyan meg nem bántam a két órát (icipicit hosszú is ez, így), csalódást semmiképp nem okozott, de úgy istenigazából maradandó emlékeket sem… leszámítva a zuhanást Moszkvára. Jó, hogy láttam, tudok róla, de aztán ennyi.





70%



.

R2-D2 írta:

.
Attraction / Притяжение

Van néhány hollywoodi stíluselem, ami nem biztos, hogy jól áll a filmnek, gondolok itt mindenekelőtt a film végi ütközetre, de részemről ide tartozik a már említett apa/lánya konfliktus és a szerelmi háromszög, annak végkifejlete is. Jó, filmes szempontból mindkettő elfér, sőt valahol mindkettőnek van egyedi íze is, de ezek kicsit csökkentik az orosz/szovjet irodalomtól elvárt komolyságot, gondolatiságot… és ezzel a film exkluzivitását, kvázi értékét. Ilyenek ugyanis látunk tucatjával az amerikai mozikban, ez nem nyújt nagy élvezetet: az Attractionban pedig benn volt a lehetőség, hogy a maga képi világával, helyszíneivel, ötleteivel igazán egyedi legyen. A hi-tech sci-fi, vagy kötelező kliséket felvonultató tömegtermék helyett egy jó kis agyalós, elgondolkodtató, moralizáló, esetleg kissé szürreális orosz fantasztikus film, a nagy szovjet elődök nyomán építkezve. Így azt mondom, hogy ugyan meg nem bántam a két órát (icipicit hosszú is ez, így), csalódást semmiképp nem okozott, de úgy istenigazából maradandó emlékeket sem… leszámítva a zuhanást Moszkvára. Jó, hogy láttam, tudok róla, de aztán ennyi.

70%

Ha megnézem, az is inkább az egyedisége/ritkasága miatt lesz, mert te is inkább ezt hangsúlyoztad ki, mint hogy milyen jó.

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom .
.

Niwrok írta:

Attraction / Притяжение

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom   .
.

, azt el is felejtettem, pedig volt róla szó. Beütemezem...

.






Transformers: Az utolsó lovag





Még emlékszem, mennyire lenyűgözött a harmadik epizód elején a Holdas indítás, mennyire is nagyszerű ötletnek éreztem, hogy a nyilvánvaló fikciót valós események közé helyezték. A korabeli bevágások, az egész háttér illeszkedése a sztoriba zseniális volt – a kezdeti bizonytalankodás után én a Transformers 3-mal kedveltem meg igazán ezt a világot. Aztán, pár évvel később jött az ominózus az A kihalás kora, ami után bizony azt kívántam, haljon ki az összes fatökű filmkészítő, aki azt az idiótaságot dollármilliókból a vászonra hányta. Nem tetszett, nagyon nem (megvan BD-n, de azóta sem vettem rá magam, hogy megnézzem… talán majd most), mert hiába is volt mindig mellékes egy TR film története, abban még önmagához képest is katasztrofálisra sikeredett a látványon kívül minden. Ezek után – no meg a hihetetlen mennyiségű fikatenger után – kicsit félve ültem be a moziba, tulajdonképp semmit sem várva az új filmtől: nos, a nulla elvárásaimat messze túlteljesítette az Az utolsó lovag. Ez egyáltalán nem annyira rossz, mint amilyen rossz híre keltve vagyon – tény, hogy menet közben néha fájt, hogy néha bántóan ostoba és összecsapott, hogy totál követhetetlen és kapkodó, de a végére, amikor nagyon kell, még mindig képes az emberből azt a bizonyos yesss érzést kiváltani.

A történelemóra ezúttal 486-ban kezdődik: megtudhatjuk, hogy a nomád seregeket egy háromfejű transformers sárkány segítségével tudta csak legyőzni Arthur – amit pedig egy részeges, viccesnek szánt, de inkább kínos Merlin irányított. Most abba ne menjünk bele, ez az egész nyitány önmagában mekkora idiótaság, mert arról oldalakat lehetne írni, meg különben is, az egész tükrében még nem is annyira gáz ez a felütés: úgyis csak azt a célt szolgálta, hogy Gandalf transformers botját behozzák a képbe. Merthogy van egy titokzatos erejű bot, amit 12 transformers lovag a másik bolygóról itt rejtett el a Földön, aztán amit Merlinnel őriztetnek egy ideig. Tök logikus, nem? Van egy bolond alkoholista, akire rábíznak egy kozmikus erőt, ezek 12-en segítik a Kerekasztal Lovagjait… de gondolom, azok kihalása után ezek meg egy jó ideig standby állapotba kerülnek. Egy olyan űrhajón, ami a film elején még a szárazföldön van, de később a vízbe kerül… egyébként ez is jó téma, sokat gondolkodtam film közben, milyen zsiliprendszere van, hogy pont ott nincs víz benn, ahol a főhősök mászkálnak. Mindegy, robotlovagok menni aludni (ekkor még csak Arthurral lehetett szerződésük), és bár később a Föld összes fontos csatájában részt vettek, 1600 évig mégis senki nem is hall róluk. Tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de így van prezentálva.

Napjainkban pedig aztán zajlanak az események a Földön, minden óriásrobot időközben ellenség lett, amit a világ új robotellenes katonai szervezete üldöz. Akik amúgy néha meglehetősen szegényesen vannak ellátva technikailag (a műhold pl csak akkor játszik, amikor azt a dramaturgia megkívánja), néha meg abszolút high-tech cuccokkal nyomulnak (Tie-vadász utánzatú drónok) és akik szisztematikusan felkutatják az utolsó jediket… bocsi transformereket. Ez is tök logikus, eddig négy filmen keresztül mentettek meg minket Optimusék, de csak azért is ellenség mindenki… az Autobotok is. De szerencsére Űrdongó és aktuális barátja, Cade megmenti akit csak lehet a csúnya gonosz katonák elől. Ez az alapfelállás, kb. erre megy el egy óra, közben robotok potyognak az égből, a Föld különböző pontjain meg kinő a talajból valami… amiről fogalmunk sincs (s nem is lesz). Arra azért kíváncsi lettem volna, ez a valami hogyan egyesítené az összes kontinens egy ősrégi Pangeává, de erre nem kerül sor. Ez csak egy kósza ötlet a szinte megszámlálhatatlan közül, ami ebben a filmben szerepel: az egész tulajdonképp egy kibaszott ötletbörze, egy követhetetlen maszlag, amiben gyakorlatilag egyik jelenetnek, dialógusnak nincs súlya – és sokszor értelme sem.

Nem állt szándékomban annyira szétcincálni az egészet, de néha szabályosan felnyögtem fájdalmamban azokon az eseményeken, dialógusokon, amiket láttam/hallottam. Már az mekkora nonszensz, hogy egy ilyen típusú filmben az egyik szereplő a fizikát hozza példának – mondjuk akkor, mikor a Föld légterébe minden különösebb kataklizma nélkül egy idegen BOLYGÓ!! érkezik, s ami kvázi lehorgonyoz a Földön. De napestig sorolhatnám mindazon agyrém eseményeket, akciókat, amiknek természetesen (és tulajdonképp) elvárhatóan köze nincs a fizikához… amiknek csupán egyetlen egy, minden alárendelő szerepe van: mégpedig kiegészíteni a látványt. Az egész szinte kizárólag a látványról szól, a zúzásról (azért Stonehenget tök jól megkímélték, ott minden lövedék tök jól elkerülte a műemléket): az alkotók az első három fejezetben még csak-csak próbáltak valami épkézláb sztorit és kontuinitást összerakni, de a negyedik résztől kezdve már nem is kísérleteznek. S hogy mindez ne legyen annyira szembetűnő, körkapcsolást csinálnak a világban a filmen belül: teljesen random módon szakítanak meg jeleneteket, össze-vissza ugrálnak helyszínek és szereplők között, és néha nem csak térben, hanem időben is. Ettől viszont a nézőnek teljesen káosz érzése lesz, teljesen elveszti a fonalat, ki, mikor mit és miért akar: igaz mindazon kritika, ami a film hosszát és átláthatóságát bírálja.

De sem az emberi, sem az ember-robot kapcsolatokkal nem állunk jobban. Optimus pálfordulása valami hihetetlenül elcsépelt klisé, Cade viszonya az új bigékhez szintén. Bénábbnál-bénább párbeszédek és események, az új szereplők pedig egyszerűen nem működnek. Hopkins, mint a Titkok Őrzője néha kimondottan röhejes, nála jobban már csak a Thripióra emlékeztető komornyikja idegesített. Nem jobb a helyzet új robotfigura fronton sem: az első trilógiában még mind az Álcáknak, mind az Autobotoknak volt nevük, egyéniségük – itt annyi új idióta robotot behoztak részben a humor leple alatt, hogy azt se lehet tudni ki kicsoda. Ide tartozik a film egyik leghajmeresztőbb húzása, ami komplett komikumba fullad: Megatron és az Öngyilkos Álca Osztag összeszedése – hogy mi viszi rá a Kormányt, hogy az Álcákkal együtt dolgozzon, a mai napig nem értem… de szerintem ők sem. Mindegy, totál jellegtelen és lényegtelen a szereplők tömkelege, van, amelyik csak „meghalni” kerül képernyőre – persze a kötelezően előszedett régi figurák mellett. Mert azok kellenek egy ilyen ötödik részben, még ha szegénykéimnek is alig pár perc jut csak: a néző meg majd maga alá vizel örömében, ha meglátja őket. És itt nem Űrdongóról van szó…

A TR5 tökéletesen viszi tovább a TR4 örökségét. Már ott nagy ívben leszartak minden logikát és kohéziót, sosem gondoltam volna, de visszasírom a Witwicky érát, a szülőkkel együtt. Ez, így ebben a formában csak és kizárólag a vizualitása és az akciójelenetei miatt fogyasztható, de nem szabad egy percig sem azon gondolkodni, ez most miért is van. Hogy ki, mikor és hogy került abba a pozícióba, vagy fizikai helyre, ahol van – mert ha ezen agyalunk közben nagyon csúnyán összeomolhat az idegrendszerünk. Örvendjünk inkább a fene jól megcsinált képi világnak és szurkoljunk együtt annak, hogy Optimus megtalálja a Teremtőjét, illetve hogy visszataláljon a helyes útra (szerintetek? vissza fog??). No meg merüljünk el a fináléban, különösen annak érzelmi hatásában: az van ugyanis, hogy akárhány éves is az ember, mindig olyan jól eső élmény átélni, mikor valaki(k) megmentik koszos kis Földünket a pusztulástól. S a végére, bármennyi szarság is próbált kizökkenteni, bármennyi negatívum is ért közben, a végére egy megfelelő érzelmi manipulációval a siker átélése pozitív összképet ad az egésznek. Már aminek még lehet…

Én a moziszékből a kicsit SW-ra és Galaxis Őrzői 2-re emlékeztető finálé miatt végülis kellemes érzéssel keltem föl, egyszerűen jó érzés volt hallani Optimus Fővezért. Jó volt látni, hogy a csúnya gonoszok megint ráfáztak, jó volt a csata (néha full háborús film hangulat), hogy a Föld megint megmenekül. Tudom, hogy önmagában ettől nem lesz egy fikarcnyit sem jobb a mozi, hogy egy csapásra nem tűnik el az összes baromsága, de valahol képes volt biztosítani azt a sikerélményt, ami miatt az ember ilyesmire beül. És be fog ülni még sokszor… hogy aztán szidhassa azt. Mert miután pedig tudható, mekkora Univerzumot próbálnak e köré (is) építeni, számíthatunk rá, hogy a majdani 6-ik, 7-ik, 10-ik epizód hasonló úton fog járni. Egyszerűen, amíg Hollywood nincs rákényszerítve arra, hogy egy ilyen kategóriájú és stílusú filmhez (nem csak ehhez, máshoz is), normális történetet és forgatókönyvet írjon, addig nem is lesz más. Ritkán idézek be más írást, de az ING vonatkozó kritikája telitalálat … bár én ezúttal megengedőbb vagyok, de minden igaz, amit jama leírt.

Aki szereti ezt az egészet, esetleg nincs még 10 éves, annak bátran ajánlom… a többiek meg… próbáljanak lazítani.




65%



.

R2-D2 írta:

Transformers: Az utolsó lovag

Még emlékszem, mennyire lenyűgözött a harmadik epizód elején a Holdas indítás, mennyire is nagyszerű ötletnek éreztem, hogy a nyilvánvaló fikciót valós események közé helyezték. A korabeli bevágások, az egész háttér illeszkedése a sztoriba zseniális volt – a kezdeti bizonytalankodás után én a Transformers 3-mal kedveltem meg igazán ezt a világot. Aztán, pár évvel később jött az ominózus az A kihalás kora, ami után bizony azt kívántam, haljon ki az összes fatökű filmkészítő, aki azt az idiótaságot dollármilliókból a vászonra hányta. Nem tetszett, nagyon nem (megvan BD-n, de azóta sem vettem rá magam, hogy megnézzem… talán majd most), mert hiába is volt mindig mellékes egy TR film története, abban még önmagához képest is katasztrofálisra sikeredett a látványon kívül minden.

A TR5 tökéletesen viszi tovább a TR4 örökségét. Már ott nagy ívben leszartak minden logikát és kohéziót, sosem gondoltam volna, de visszasírom a Witwicky érát, a szülőkkel együtt. Ez, így ebben a formában csak és kizárólag a vizualitása és az akciójelenetei miatt fogyasztható, de nem szabad egy percig sem azon gondolkodni, ez most miért is van. Hogy ki, mikor és hogy került abba a pozícióba, vagy fizikai helyre, ahol van – mert ha ezen agyalunk közben nagyon csúnyán összeomolhat az idegrendszerünk. Örvendjünk inkább a fene jól megcsinált képi világnak és szurkoljunk együtt annak, hogy Optimus megtalálja a Teremtőjét, illetve hogy visszataláljon a helyes útra (szerintetek? vissza fog??). No meg merüljünk el a fináléban, különösen annak érzelmi hatásában: az van ugyanis, hogy akárhány éves is az ember, mindig olyan jól eső élmény átélni, mikor valaki(k) megmentik koszos kis Földünket a pusztulástól.

Aki szereti ezt az egészet, esetleg nincs még 10 éves, annak bátran ajánlom… a többiek meg… próbáljanak lazítani.

65%

Ahhoz képest, hogy az első rész felért a gyerekkori rajzfilm-élményeim levizelésével, a harmadikat viszont kifejezetten szerettem, az ötödik valahogy egyáltalán nem tud megmozgatni. Lehet, hogy az FF8 kimerítette minden kapacitásomat az agyhalott CGI-pornóra, de ugyanúgy, ahogy a Múmiánál -franchise ide vagy oda- az érdeklődés szikrája sincs meg bennem. De az is lehet, hogy tudom, azt az időt szánhatom jobb filmekre is...

Ettől még lehet, hogy beülök rá... hűsölni. Annyit legalább biztosan kaphatok tőle.
.

Niwrok írta:

az FF8 kimerítette minden kapacitásomat az agyhalott CGI-pornóra,

Ez minden bizonnyal így van...

.






A szökés S5





Tudom, hogy pár írással, egy másik sorozat kapcsán már mérgelődtem egyet, de hátha nem mindenki emlékszik már minden szavamra… szóval…  az új A szökés kapcsán megint csak morfondírozhatok ugyanazon gondolatok mentén. Hogy ugyan tudom, hogy az egész filmvilágot szinte kizárólag a pénz mozgatja, hogy sokszor kár bármiféle racionális magyarázatot keresni egy-egy stúdió döntésére – de még ennyi idősen is rácsodálkozok arra, mennyire is képtelenek felmérni a fejesek, minek hol a határa… és a vége. Amúgy sem csinálnak nagyon mást mostanában, mint folytatásokat, remakeket, de ez az év úgy néz ki az újraindított sorozatok éve is egyben: nem igazán tudom, miért is gondolja bárki, hogy valami új főszereplővel működni fog, vagy esetleg a főszereplő halálával egy már lezárt sztori, újraindítva sikeres – de legfőképp jó lesz. Az A szökés ötödik évada tökéletes példája ez utóbbinak: az égvilágon semmi értelme nem volt elkészíteni, a szimplán nosztalgiára épített történeti szál ideig-óráig működik csak… utána meg marad az unalom és az értetlenkedés.

Michael Scofield él. Ez nem spoiler, hisz a sorozat összes eddigi promója erről szólt – viszont mindenképp meglepő az előzmények ismeretében. Nem számít, hogy halálos beteg volt korábban, nem számít, hogy testvére, felesége és barátai mind megsiratták – ő köszöni szépen, elvan, mégpedig (hol máshol?) természetesen egy börtönben. Jemenben. Logikus, nem? Létéről pedig nem más kap értesítést, mint egyik legrégebbi ellensége, vetélytársa, Zsebes, alias T-Bag. Ez is logikus, nem? Zsebes, aki 7 év után épp most szabadul (miért is?? ) a Fox Riverből, kap egy fényképet, amin Michael látható egy börtöncellában – az ő feladata meggyőzni az időközben testvére nélkül újból lecsúszott Lincet és az időközben megözvegyült, majd újból megházasodott Sarah-t arról, hogy a tetovált Houdini él. Zsebes amúgy kap egy műkezet is, de azt nem igazán értem, miért és kitől… mindegy. Egyébként, az, ahogy kimagyarázzák Scofield életben maradását, azzal még különösebb bajom nem is volt, azzal már inkább, hogy mit is csinált a jóember hét évig… vagyis hát a hétből három, mert ugye négy éve a jemeni Ogygiában van. Nem árulhatom el, de ha majd nézitek, gondoljatok csak bele, mekkora ökörséget találtak ki az írók Michael „hasznosításásra”: ez egyáltalán hogy fér bele az időbe, no meg hogy nem tűnik fel senkinek sehol, hogy egy szabadulóművészt engednek be közéjük. Persze, jól hangzik az egész, de qrvára nincs átgondolva.

Ahogy sok más sincs. Eleve már az egész jemeni polgárháborús, ISIL-es helyzet. Nekem az sem jött be egyértelműen, hogy a Homeland és a 24 után most már az A szökés is próbál roppant mód aktuálpolitikai lenni, valahogy ennek a sorozatnak nem áll jól ez az egész arabos, terroristás beütés. Az ISIL-ISIS párhuzam nem kérdés, de a terroristák többnyire totál agyalágyultak a történetben, a két amerikai – különösen Linc – viszont meglepően szabadon futkos a háborús övezetben. Ráadásul, az egész sorozatnak a korábbi alfája-omegája, nevezetesen, hogy Michael megszökik a börtönből, össze van csapva… mondjuk kettő epizódra. Látszik, öregszik, hisz az itt felépített koncepciója kétszer is megbicsaklik (hogy finoman fogalmazzak), ráadásul a másodiknál totál olyan miatt, amivel egy ekkora észnek számolnia kellett volna. Az új A szökésben a börtönből való szökés tulajdonképp nem is s fő csapásirány, egyáltalán nincs kidolgozva, semmi tétje nincs is az eseményeknek – maga a szökés sokkal inkább értelmezhető a Jemenből való kijutásra. Az meg… hát… nem mondom, hogy nézhetetlen, meg unalmas, mert amikor benne voltam az eseményekben, magával ragadott a lendülete, de miután kicsit leülepedett az egész, csak eszembe jutottak a teljesen nyilvánvaló ökörségek közben. És akkor itt még nem is szimplán arról beszélek, hogy egy-egy golyó mennyivel megkönnyítené a szereplők életét, hogy mindkét oldalon milyen gyorsan rövidre lehetett volna vágni a problémákat… de nem, itt mindenki életben van egészen a végsőkig, hogy lehessen még problémát okozni.

Sokkal jobb helyzet otthon, Amerikában sincs. Ugye az első epizódban elindult vonalon T-bag és Sarah próbálja terelgetni a dolgokat, Sarah új férje első blikkre egy tutyimutyi fasz, meg van egy titokzatos Posszeidon nevű valakik, aki mindent intéz a háttérből… no meg nem mehetünk el szó nélkül a csodás bérgyilkos páros mellett sem. Míg Michael távol van, kissé nagyvonalú az otthoni szál, aztán majd mikor visszaérkezik a történet az Államokba, akkor kezd beindulni az egész: sok minden kiderül, aztán visszaderül, aztán megint kiderül… néha megmosolyogtatóan idióta csavarokkal. Van egy dolog, ami, mikor néztem, iszonyat tetszett, nevezetesen a zárt szobába bejutás – csak utána gondoltam bele, mekkora ökörség már egy ilyen szkenner ilyen módon való átverése. De vonatkozik ez tulajdonképp az egész sorozatra: van sok-sok ötlet (helyenként jó ötlet), de iszonyat felületes és kidolgozatlan azok beépítése a történetbe. Maga Poszeidon is az, egy titkos titkos ügynök, aki a CIA-n belül, de a CIA elől rejtve kiépített egy titkos hálózatot, akinek közben olyan hatalma és kapcsolatai vannak, amik a CIA górénak sincsenek. Aki saját igénye és elképzelése szerint új világrendet épít, mert arra a kormánya alkalmatlan. No persze…

Szóval az van, hogy ennek az egésznek a sztorija… hogy is fogalmazzak finoman… kissé nagyvonalú. Tök látszik, hogy az egész semmi másról nem szól, mintsem a nosztalgiáról: hozzunk össze egy érettségi találkozóra mindenkit a korábbi évadokból, mert az olyan menő dolog. Nem számít, ha valaki már meghalt, nem számít, hogy valakit többszörös életfogytiglanra ítéltek, ha kell, szabadon mászkáljon a világban. Nem számít, milyen évszám van a síron, nem számít, ha valaki korábban meddő volt és most gyereke van, a lényeg az, hogy Sucretől kezdve Kellermanig mindenki visszatérjen picit. Mert az tök jó… ami igaz. Tényleg igaz, tényleg tök jó. Sokkal jobb, mint az új 24 egy új ügynökkel, tényleg működik az a fránya nosztalgia: ahogy bukkantak föl a korábbi évadok ikonikus figurái, az embert kellemes emlékek öntötték el. Mahone talán még jó lett volna, bár akkor meg még szembetűnőbb kontraszt lett volna a korábbi ellenfelek és e között a Poszeidon között… Viszont azt kell mondjam, ha már nosztalgia, illett volna még inkább koherens lenni a korábban megtörténtekhez. Mert bizony nem csak a nyilvánvaló logikai bukfencek, negondolkodjrajta események húzzák le a történetet, hanem jó néhány olyan fogás is, ami simán felrúgja a múltat.  

Bezzeg arab terrorista, ISIS, meg buzik megint vannak. Mert az olyan trendi és kötelező manapság. Utóbbiból ráadásul kettő szál is van, az egyiknek még csak van létjogosultsága – a csúnya arab világ hogy kirekeszti őket – a másik viszont tök egyértelműen divatból van benne. Nélkülük manapság nem is lehet jóformán semmit csinálni… Az évad hangulata úgy nagyjából rendben van, minden karakter ugyanazt hozza, amiben és ahogy megismertük - igen, a tipikus Scofield nézés sem hiányzik. A feszességre sem lehet panasz, ebben a kilenc epizódban túlságosan nem is lehetett volna nyújtani az eseményeket: többnyire pörgős és izgalmas a történet. Ami egyébként tipikusan az az eset, hogy darálva, nézés közben úgy igazándiból nem is foglalkozol a hülyeségekkel (az egészet 2-3 nap alatt meg lehet nézni), hanem inkább utána rágódsz mindazokon a dolgokon, amiket az írók prezentáltak. Leginkább például azon, hogy Scofield hogy az istenben tudott a börtönből ilyen jól felépített visszavágást leszervezni, annyi évvel azelőtt hogyan tudott mindent úgy kitalálni, hogy a fináléban működjön. Kicsit beugrott a The Following Joe Carollja, aki börtönévei alatt egészen elképesztően megtervelt és kiszámított világot hozott létre – a börtön falain kívül. Úgy látszik, ez is divat lett.

Végszóként annyit: egyáltalán nem volt kellemetlen élmény végignézni az egészet, az, hogy a rég kedvelt figurákat újra láthattam, az tényleg egy jó érzés volt. Csak az a baj, hogy nem pszichológus kellene egy újjáélesztett sorozat tetszési indexének növelésére, hanem mondjuk egy alapos, korábbi eseményeket, évszámokat, mondatokat figyelembe vevő forgatókönyv. Azt kellett volna megfűszerezni a nosztalgiával, nem pedig a nosztalgiavonatot kipingálni némi sztorival. De még így is nézhető volt.




70%




.