Niwrok írásai 2.0

.
Tőrbe ejtve / Knives Out




Aki hozzám hasonlóan kedveli a klasszikus krimiket, az nagyon képes örülni az afféle ritka alkalmaknak, amikor egy-egy ilyen moziba is eljut. A producerek ritkán látnak benne fantáziát és bevételt, a sima feldolgozások, leginkább természetesen Agatha Christie regényeinek adaptációi pedig jól megvannak tévéfilmként is. A moziban ennél több kell, ott már azért manapság nem igazán lehet eladni egy filmet pipaszurkálókkal meg papírgyújtósokkal megtűzdelt nyomozásokkal, és nagy öröm, ha valaki mégis ezzel próbálkozik...

A híres detektívregény-írót, Harlan Thrombey-t a 85. születésnapjára szervezett családi vacsorát követő reggelen holtan találják a dolgozószobájában, mellette a halálát okozó véres késsel. A rendőrség természetesen első körben a rokonságot veszi górcső alá, a Thrombey-család hatalmas vidéki kúriájában ugyanis akkor este négy generáció zsúfolódott össze, a gyerekei és az unokái mellett még Harlan jócskán száz évesnél is idősebb anyja is a vacsora vendégei között volt, de amúgy is sokuk él a múzeumnak és régiségboltnak is beillő ház falai között. Harlan szívesen gondoskodott mindenkiről, a regényei sikeréből származó vagyon segítségével, és a többség el is várta ezt a gondoskodást... és most Harlan mégis halott. A rendőrség egyre inkább azt a teóriát építi fel, hogy az idős férfi öngyilkos lett, annak kellett lennie, mert a családtagok mindegyikének van alibije, ami még akkor is mentesíti őket a vádak alól, ha egyébként egyre többükről derül ki, hogy igencsak komoly okuk lett volna eltenni láb alól a családfőt. Váratlan helyről kapnak ekkor segítséget egy híres magánnyomozó személyében, akit egy titkos megbízó vett rá arra, hogy beleássa magát az ügy részleteibe, és aki új szemlélettel sok gyanús körülményre figyel fel, alapjaiban forgatva fel az addigi elméleteket.

A Tőrbe ejtve stábja le sem tagadhatná, hogy honnan, hogy kitől vette legfontosabb ihletforrásait, hiszen egyértelműen a Krimi Királynőjének történetei és karakterei köszönnek vissza itt-ott belőle, főleg ami ennek a családnak a konfliktusait illeti (olyannyira, hogy az olyan regényekből, mint az Egy marék rozs meg a Ferde ház a film felét össze tudnám rakni). Ezért is kap fontos szerepet, kvázi egy külön szakaszt a filmen belül a rokonok bemutatása, a motiváció ugyanis sokszor legalább olyan fontos és izgalmas tud lenni, mint a gyilkosság elkövetésének módszere maga. Aki a miértet is tudni akarja, nem csak a hogyant, annak erre is érdemes figyelnie, mert ebből rajzolódik ki például az, hogy Harlan ugyan szívesen adott mindenkinek, de ugyanakkor ez hatalmat is adott a kezében elkényelmesedett rokonai felett. De nem csak ez köszön vissza, hanem a klasszikus nyomok és körülmények is, így akad itt utalás a bezárt szobák titkára, vagy arra, hogy ugattak-e a kutyák, amikor nem kellett volna nekik. Látszik, hogy sokat és aprólékosan dolgozott ezen az író, hogy mennyire ismeri az alapanyagot, amire a saját ötleteit ráhúzni gondolta, és hogy úgy bánt ezekkel a talán unásig ismert, mégis alig várt kellékekkel, hogy közben újítani is tudott rajtuk, legalább annyit, hogy modernizálni tudja azokat.

Ez pedig furcsa módon leginkább a cselekmény bonyolódásának menetét változtatta meg, és ehhez is kellett a legnagyobb bátorság talán. Ha egy ilyen krimit a jelenkorba ültetnek, az magát a metódust általában nem érinti. Sherlock a sorozatban is ugyanúgy nyomozott, még ha GPS-t is használt, Waston meg blogot írt napló helyett, mint Sir Arthur Conan Doyle idejében. A fordítottjára, a múltban megidézett jelenre is voltak próbálkozások, de akkor eszünkbe juthat például a Gyilkosság az Orient Expresszen "modernizációja", és az Andrényi gróftól látott pörgőforgórúgás, és inkább próbálnánk felejteni... De a módszer általában kétféle: vagy a gyilkos személyének a kiderítése a fő iránya a sztorinak, vagy pedig (ennek tipikus példája a Columbo) az olvasó/néző ismeri azt az elejétől, és ilyenkor az adja a feszültséget, hogy a nyomozó hogyan fogja lebuktatni az egyébként a nyomok eltüntetésével gondosan próbálkozó, mindent átgondolni igyekvő tettest. A Tőrbe ejtve ezeknek egy érdekes keveréke, hiszen klasszikus "Ki tette?"-ként indul, hogy aztán a közepén egy éles fordulattal új irányt vegyen a sztori, és nemhogy azért kezdünk izgulni, hogy derüljön ki az igazság, hanem hogy ne derüljön ki, mert az paradox módon éppen azt keverné gyanúba, aki az egész ügyben talán a leginkább ártatlan. És ahogy utána még egyszer tekeredik a dolog, és újra jelentősége lesz minden apró részletnek, amit a néző akár maga is összeszedhetett, ha elég jól figyelt, visszatérve az eredeti nyomozós stílushoz, eljutva a végső, nagy leleplezés színpadias fináléjához... ügyes, határozottan ügyes.

De nem áll meg itt jelen és múlt összeolvadása, vagy a kísérletező kedv az ódon falak között... és azt kell mondanom, bármennyire is bírtam ezeket, néha a kevesebb több lett volna, mert ezek hívják fel a figyelmet a legjobban az egyébként remek film hiányosságaira. Hogy Harlan könyveinek filmjogai kapcsán nem is a mozik kerülnek elsődlegesen szóba, hanem a Netflix, vagy hogy az egyik szereplő pont Gyilkos sorokat néz, az egy-egy remek pillanat, majdhogynem fan-service. De amikor már a családtagok egyik legfontosabb konfrontációja egy Trump-nemTrump törésvonal mentén zajló politikai vita, akkor abból csak az maradt meg, hogy ott látszott igazán, egyes családtagok mennyire hiányoztak a történetből, mennyire nem volt jelentőségük, mint például Donna vagy Jacob (már az új Pókembernél sem tetszett, amikor ennyire szócsővé változott, akármi is a véleményem a "narancshajúról"). Szintén kettős, hogy sok karakter szinte egy az egyben ki lett másolva Christie könyveiből, míg mások érdekes kis csodabogarak, mint például a történet két lábon járó poligráfja, akinek a "képessége" éppúgy lesz humor, mint katarzis forrása is. És ha már humor... vígjátékként is hivatkoznak a filmre, de azért komédiának nem mondanám, inkább csak olyan jelenetek lettek szándékosan mókásak, mint a világ legbénább, mégis izgalmas autós üldözése. Amiben nem látszik a kompromisszum, és nem is igényli azt, azok a díszletek és a színészek, mert előbbiek szinte állandó felfedeznivalóval szolgáltak (Harlan rengeteg kacatot gyűjtött össze a házban, de ebben a helyzetben egyik sem tűnik öncélúnak, inkább olyan, mintha egy író maga körül tartaná az ihletőit), utóbbiak között pedig olyan sztárok láthatók, mint Daniel Craig, Toni Colette, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Christopher Plummer vagy Chris Evans (nekünk meg még ott volt Katherine "13 Reasons Why Hannah" Langford is).

Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.


8,5/10

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve / Knives Out


Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.


8,5/10

Spoiler:

.

Nem röpköd benne légy egy órán keresztül???

A spoilered nélkül is rábukkantam, s bár meg fogom nézni - elvégre jókat írtál róla - de lehet, nem fogok vele sietni. Most haragszom arra a faszira.

Köszi!

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve / Knives Out

Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.

8,5/10

Spoiler:

.

Nem röpköd benne légy egy órán keresztül???
A spoilered nélkül is rábukkantam, s bár meg fogom nézni - elvégre jókat írtál róla - de lehet, nem fogok vele sietni. Most haragszom arra a faszira.   Köszi!

.

Igen, ezt a haragot próbáltam kicsit megkerülni azzal, hogy először leírom, nekem mennyire bejött, aztán belekeverem a csipet szart a pörköltbe ... De az a helyzet, hogy biztos elfogult is voltam (mégiscsak egy detektívmoziról van szó), másrészt Johnson első filmjére emlékeztetett, a Brick-re, azt meg bírtam annak idején. Az volt ilyen érdekes stíluskeverék, modern kabátba bújtatva egy alapvetően elavult műfajt, és az tanúskodott ilyen alapos háttérismeretről, mint ez.

Nos, légy éppen nincs benne, de... Akit úgy írtam le, hogy "két lábon járó poligráf", arról azért jobb, ha tudsz   . Harlan ápolónőjének, Martának ugyanis az a "képessége", hogy felkavarodik a gyomra már attól is, ha gondol egy hazugságra, ha hazudik, akkor meg általában rögtön hánynia is kell. Ezt nem csak önmagában hátrány, hiszen neki is megvannak a maga titkai, hanem többen ki is használják ezt, mert mindenki tud róla a családban.
.

Niwrok írta:

Tőrbe ejtve / Knives Out


Igen, ezt a haragot próbáltam kicsit megkerülni azzal, hogy először leírom, nekem mennyire bejött, aztán belekeverem a csipet szart a pörköltbe ... De az a helyzet, hogy biztos elfogult is voltam (mégiscsak egy detektívmoziról van szó), másrészt Johnson első filmjére emlékeztetett, a Brick-re, azt meg bírtam annak idején. Az volt ilyen érdekes stíluskeverék, modern kabátba bújtatva egy alapvetően elavult műfajt, és az tanúskodott ilyen alapos háttérismeretről, mint ez.

Nos, légy éppen nincs benne, de... Akit úgy írtam le, hogy "két lábon járó poligráf", arról azért jobb, ha tudsz   . Harlan ápolónőjének, Martának ugyanis az a "képessége", hogy felkavarodik a gyomra már attól is, ha gondol egy hazugságra, ha hazudik, akkor meg általában rögtön hánynia is kell. Ezt nem csak önmagában hátrány, hiszen neki is megvannak a maga titkai, hanem többen ki is használják ezt, mert mindenki tud róla a családban.
.

Köszi az infót, ezek ismeretében nézem majd... ha kijön a tékába.

.
Mű szerző nélkül / Never Look Away / Werk ohne Autor




Bár már lassan az ideiekből kellene szemezgetni, a tavalyi Oscar-jelöltek, pontosabban a Legjobb idegen nyelvű filmek jelöltjei között is kimaradt még egy. Szerettem volna látni eddig is, de azért egy bő három órás filmnek ritkán áll csak úgy neki az ember, még akkor is, ha ilyen magas szintről kapja a dícsérő szavakat...

Még így is csak egy óra jut tíz évre, a Mű szerző nélkül ugyanis leginkább egy filmre vitt életregény, és valós elemeket is tartalmazva mutatja be Kurt Barnert életének harminc évét (valós annyiból, hogy itt-ott merít Gerhard Richter, a ma is élő német képzőművész múltjából és alkotásaiból). A történet még Kurt gyerekkorában indul, Drezdában, az 1930-as évek végén, mert már akkor is erősen foglalkoztatta a fiút a művészet, a rajzolás és a festészet, leginkább az unokatestvére, Elizabeth hatására, és jut el a II. világháborún, a náci és a szovjet ideológiai korlátokon, majd a nyugat-német újraértelmezett szabadságon át a 60-as évekig. De nem csak Kurt művészete írt le ilyen vargabetűket, hanem a családi élete is, a rokonai elvesztése a háború poklában, az ideológiai nyomásban töltött iskolaévek és a megtalált szerelem, végül a házassága nehézségei, amely történések sokszor vezettek vissza ugyanahhoz az emberhez.

Egy ilyen nagyívű történetnek óhatatlanul is a részei lesznek mindenféle mellékszálak, amik idővel elsikkadnak... itt azonban sokszor úgy érezni, hogy másokból sem áll a film. Nem érezni igazi vezérfonalat, még akkor sem, ha a film Kurt első ceruzás vázlataitól indul, és jut el az első saját kiállításáig. De nem érezni azt sem, hogy ez a forgatókönyv hiányosságai miatt lenne így, hogy még a Kurt életfonalával folyton összefonódó Seeband doki sztorija sem kapja meg a néző által talán elvárt lezárását (még akkor sem, ha ehhez kötődik a film egyik legnagyobb katarzisa), hanem éppen az tűnik írói/rendezői koncepciónak, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak zajlik az élet Kurt körül, amit hol ő alakít, hol csak sodródik vele, de igazán kevés a hangsúlyos pontja, hiszen maga az élet is általában ilyen, akkor is, ha egy festőről van szó. Kurté kötődik olyan nagyszabású, történelmi dolgokhoz, mint Drezda bombázása, vagy a nácik tevékenysége a "genetikai tisztaság" megőrzésével kapcsolatban, de nem fókuszál ezekre, csak megemlíti, ahogy részei lesznek Kurt életének, de nem a meghatározói.

Hasonlóan kezeli a film a művészetet és a művészetről alkotott véleményt is. Önálló téma is lehetne az a két előadás, amit a teremőr az elején és az egyik tanár középtájt elmond az ideológiailag elvárt művészetről a hitleri és a sztálini érában (ami részben arról is szól, hogy ennek a kettőnek mennyire hasonlóak a gyökerei, és hogy mennyire közös ellenségként tekintenek az alkotói szabadságra, az önkifejezésként használt művészetre), amit még ki lehetne egészíteni az újságíró pár mondatával a végén... de ezeket sem fejti ki sokkal bővebben a cselekmény. Megemlítésre kerül, hogy mi is a művészet szerepe az átlagember életében, hogy létezhet-e a művészet csupán önmagáért, ahogy az is, hogy van-e értelme milliókat fizetni egy festményért, amit első ránézésre egy gyerek is megfestene, de ezekről sem mond senki határozott véleményt. Mindegyik csak egy darabka lesz Kurt későbbi művészetében, miközben egy jó fél órás szakasz arra megy el a filmben, hogy Kurt, amikor már végre azt festhetne, amit igazán akar, akkor hirtelen nem is tudja, hogy mit is akar igazán, és keresi magát azon korlátok között, amik eddig irányították a művészetét, és amik miatt nem festhette meg a "valóságot", az "igazat". Ebben pedig az volt a leginkább meglepő, a legizgalmasabb kérdés, hogy amikor Kurt rátalál önmagára, és megfesti a saját valóságát, akkor hazudik róla csak igazán.

Így teljesül be a "mű" szerző nélkülisége a filmre is. A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck maga is úgy tesz, mintha nem lenne mondanivalója, nem lenne saját története, amit ki akar fejezni, el akar mondani, saját stílusa, amiben ezt meg akarja mutatni. Pedig van, csak nem engedi, hogy a filmje mögött őt magát is jobban lássuk, ezért rétegez ennyi mindent egymásra, háborús filmtől romantikus tragikomédián át a művészetről szóló filozofálásig. Ami következetesen megmarad, az a minőség és a gondos odafigyelés a részletekre, legyen az a színészi játék, a filmzene, a fényképezés, amiktől még ez a szerteágazó, sokszínű mű is egységesnek tűnik, magától értetődőnek tűnően folyva végig a vásznon, megkapva a maga szépen lezárt keretét is.

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Mű szerző nélkül / Never Look Away / Werk ohne Autor


Még így is csak egy óra jut tíz évre, a Mű szerző nélkül ugyanis leginkább egy filmre vitt életregény, és valós elemeket is tartalmazva mutatja be Kurt Barnert életének harminc évét (valós annyiból, hogy itt-ott merít Gerhard Richter, a ma is élő német képzőművész múltjából és alkotásaiból). A történet még Kurt gyerekkorában indul, Drezdában, az 1930-as évek végén, mert már akkor is erősen foglalkoztatta a fiút a művészet, a rajzolás és a festészet, leginkább az unokatestvére, Elizabeth hatására, és jut el a II. világháborún, a náci és a szovjet ideológiai korlátokon, majd a nyugat-német újraértelmezett szabadságon át a 60-as évekig. De nem csak Kurt művészete írt le ilyen vargabetűket, hanem a családi élete is, a rokonai elvesztése a háború poklában, az ideológiai nyomásban töltött iskolaévek és a megtalált szerelem, végül a házassága nehézségei, amely történések sokszor vezettek vissza ugyanahhoz az emberhez.

Így teljesül be a "mű" szerző nélkülisége a filmre is. A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck maga is úgy tesz, mintha nem lenne mondanivalója, nem lenne saját története, amit ki akar fejezni, el akar mondani, saját stílusa, amiben ezt meg akarja mutatni. Pedig van, csak nem engedi, hogy a filmje mögött őt magát is jobban lássuk, ezért rétegez ennyi mindent egymásra, háborús filmtől romantikus tragikomédián át a művészetről szóló filozofálásig. Ami következetesen megmarad, az a minőség és a gondos odafigyelés a részletekre, legyen az a színészi játék, a filmzene, a fényképezés, amiktől még ez a szerteágazó, sokszínű mű is egységesnek tűnik, magától értetődőnek tűnően folyva végig a vásznon, megkapva a maga szépen lezárt keretét is.

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.


8/10
.

Háát... én is szemeztem már ezzel a filmmel, de még nem volt időm utánanéni, mi is ez. Festő, három óra, kiaknázatlan felvetések... annyira nem sietek vele. Akkor majd egyszer jó lesz, ha három napom lesz rá.

Idézet :

A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck ...

Na, most itt az alkalom, hogy pótolj egy régóta polcon várakozó filmet.



.

.
Az élet önmagammal / Living with Yourself S1



"Egyik sem fogja megváltoztatni azokat a dolgokat, amik miatt úgy érezheti -és nem ok nélkül-, hogy csak a levegőt pazarolja a világban!"


A negyvenes éveiben járó Miles igencsak hagyta szétcsúszni az életét. A feleségének, Kate-nek hónapok óta csak ígérgeti, hogy a gyermekvállalás érdekében elmegy egy klinikára, és a munkájában a reklámcégnél nagyjából ugyanennyi ideje nem láttak tőle egyetlen használható ötletet sem, és általában sem ad nagyon semmiben magára. Az egyik kollégája, látva Miles letargiáját, azt tanácsolja, hogy tegye azt, amit ő, és menjen el egy különleges kezelésre, még ha drágállja is, mert amióta végigcsinálta, azóta mintha kicserélték volna... És pontosan ez is történt... Miles elmegy a "spa"-ba, és minden gyanús körülmény ellenére befekszik a kezelésre, ami igazából egy kísérleti klónozási technika Koreából, ahol a DNS-ből előállítják a félelmektől, csalódásoktól és kudarcoktól mentes, és így sokkal életvidámabb, pozitívabb klónt, majd a kezelés végén Miles2 visszatér otthonába, szerető feleségéhez, tele energiával az új reklámprojektet illetően. Ez így akár működhetne is, ahogy működött már korábban is annyiszor, de persze nem lenne belőle sorozat, ha nem csúszna be egy aprócska gikszer, és az altatáshoz -és általában az eredeti példány kivégzéséhez- használt gáztól elkábult, de még élő Miles1 nem térne magához egy sekély sírban az erdő közepén.

Kicsit persze spoiler, de annyit alapvetően már a cím is elárult, hogy itt valami módon duplázódni fog egy ember élete, és hogy valami módon ezek egy fedél alá lesznek kényszerítve. Az első rész még nagyjából arról szól, hogy Miles1 mekkora lúzer, a második arról, hogy Miles2 mekkora profi, és csak utána jönnek azok az epizódok, amik arról szólnak, hogy ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. Miles1nek leginkább persze az a problémája, hogy egyszerűen ki akarták dobni a szemétre a "spa" után, míg Miles2nek a klónok alapvető problémáival kell megküzdenie, vagyis hogy az élet, amire emlékszik, az nem a sajátja, és mert Miles1 él, így helye sincs benne, saját életet meg hogyan is élhetne. A klasszikus együttélés így pár részre korlátozódik, Miles1 ugyanis remek lehetőséget lát abban, hogy a kötelezettségeit rálőcsöli Miles2-re, amikben ő amúgy is sokkal jobb, este pedig újra helyet cserélnek, Miles2-t eldugva Kate szeme elől. Ezt a szakaszt leginkább Paul Rudd játéka határozza meg, remekül oldja meg mindkét szerepet, és én általában is bírni szoktam, ahogy komédiázik, még ha könnyen át is csúszik ripacsba.  

Nem mondom, hogy nem voltam el a sorozattal már az elején is, vagy hogy soknak éreztem volna nyolcszor a 20-25 perces részeket, de az biztos, hogy akkor ragadott magával igazán, amikor Kate hangsúlyosabb szerepet kezdett kapni az évad közepén. Amíg Miles1 és Miles2 egymás között játsszák a kis játszmáikat, addig az asszony szinte csak kellék, de rögtön megváltozik a szitu, amikor ő is tudomást szerez a klónról. Ez nem csak azért volt kellemes, mert az addigi, kicsit bohózatos, csetlős-botlós hangulat alábbhagyott (mondjuk az FBI-os részre még durván visszatért), hanem azért is, mert annak a helyét egy jópofa és mélyebb romantikus komédia vette át. Kate természetesen azért kerül képbe, hogy megismerve a két Milest milyen dilemmái lesznek, például melyiket választaná, már ha választaná bármelyiküket is, eljutva a kissé szirupos befejezésig, és ez simán tetszett. Ezen belül viszont van egy olyan jelenetsor (a "Va bene"-től az epizód végéig), ami olyan remekül van összerakva, mind szövegre, mind zenére, mind a benne megjelenő érzelmekre, hogy ha lehetne, szívesen jelölném valamilyen tévés díjra.

Az első részek abszurd bohózata szerencsére gyorsan megtalálta a drámát a félresikerült klónozás mögött, így összességében kellemes volt.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Az élet önmagammal / Living with Yourself S1

És pontosan ez is történt... Miles elmegy a "spa"-ba, és minden gyanús körülmény ellenére befekszik a kezelésre, ami igazából egy kísérleti klónozási technika Koreából, ahol a DNS-ből előállítják a félelmektől, csalódásoktól és kudarcoktól mentes, és így sokkal életvidámabb, pozitívabb klónt, majd a kezelés végén Miles2 visszatér otthonába, szerető feleségéhez, tele energiával az új reklámprojektet illetően. Ez így akár működhetne is, ahogy működött már korábban is annyiszor, de persze nem lenne belőle sorozat, ha nem csúszna be egy aprócska gikszer, és az altatáshoz -és általában az eredeti példány kivégzéséhez- használt gáztól elkábult, de még élő Miles1 nem térne magához egy sekély sírban az erdő közepén.


7,5/10
.

Vicces, egyszerűsített, átdolgozott Találmány.


.

.
Vaják / The Witcher S1




Ritka az, hogy a fantasy-k világban egy kelet-európai író műveinek lesz az egész világra kiterjedő rajongótábora, általában szerencse is kell hozzá, hogy a tömegből ezek kitűnjenek. A The Witcher, azaz magyar címén a Vaják (nem többes szám, a "vajákos" fura megcsonkításával alkotott műszó), eredetileg meg Andrzej Sapkowski lengyel író tollából születve Wiedźmin esetében ez a "szerencse" az volt, hogy egy lengyel játékfejlesztő csapat, a CD Projekt Red ezt a világot felhasználva készített mostanra trilógiává bővült számítógépes szerepjátékot, ami igazán ismertséget hozott Rívai Geraltnak. Bár játszhattam volna én is vele, mert amúgy mindhárom rész megvan, de -leginkább irányítási okokból- valahogy sosem szántam rá az időt, pedig legkésőbb a harmadik rész, a Wild Hunt körül elég nagy hype volt játékos körökben... így viszont amikor sorozat készült a Witcherből, számomra is újdonságot jelentett, és azt vártam, hogy megmutassa, mi is ez a felhajtás az egész széria körül.

Ha annyi ezresem lenne, ahányszor azt olvastam az utóbbi hónapokban, hogy a Witcher töltheti be a Trónok harca igencsak dicstelenül megolvadt Vastrónjának helyét, akkor most elég könnyen vehetnék magamnak egy jobb házimozit... majd ahogy jöttek a valós élmények, úgy lett ez úgy korrigálva, hogy kár is a Trónok harcát várni tőle. Ennek leginkább az az oka, hogy ugyan a háttérben birodalmak sorsa dől el és folynak a szövevényes intrikálások, az évad mindössze három szereplőre koncentrálva mutatja azokat be (ráadásul hozzáteszem, hogy a Trónok harca első évada sem volt még az a szövevényes trónviszály, aminek ismerjük, hanem leginkább egy nyomozós fantasy volt, amiben Ned Stark kereste Királyvár titkai között Robert gyilkosát). Olyanokra, akiknek a döntései úgy alakítják később ezeket a politika vagy hadsereg vezérelte játszmákat, amit ők fel sem tudtak vagy akartak mérni. Egy magányos, a társadalom peremén élő szörnyvadásztól, egy törtető varázslónőtől és egy, az országát felperzselő hadsereg elől bujkáló királyi sarjtól ez pedig igazán szép teljesítmény.

Ami közös bennük, hogy a mágia mindhármuk életében meghatározó szerepet játszik, és hogy ebben kódolva van a nehéz sorsuk is... meg valamennyire a nézőé is. A három szálon futó cselekményben ugyanis nem sok lehetőség van az elejétől a végéig felépíteni egy gondolatsort, elmondani a történetüket, hanem csak a szereplők hallott morzsákból lehet azt összerakni. Ezt pedig még inkább kihívássá teszi, hogy az írók éltek egy olyan trükkel, amit például azok fognak leginkább értékelni, akiknek ez bejött mondjuk a Lostnál is, azaz hogy nem igazán derül ki, hogy éppen mikor és hol is vagyunk az események hálójában, csak az események egymáshoz való viszonyából lehet ezt sejteni. Ezek következményeként azt például lehet tudni, hogy a címszereplő Rívai Geralt ambivalens státuszt foglal el a társadalomban (egyfelől megvetik amiatt, hogy "mutáns", másrészt rá is vannak utalva és félik is a képességeit, hiszen bármikor felbukkanhat az ember szomszédságában egy kikimora, egy hirikka vagy egy krallach), de hogy hogyan is kapta a képességeit, vagy hogy miből ered a végtelen cinizmusa, arról nagyjából semmi nem derül ki, így a hozzá való viszonyulás sem könnyű. Viszont ennek megfelelően a sztorija is sokáig csak abból áll, hogy elmegy valahova, ott megbízzák valami szörny legyilkolásával, aztán kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy eredetileg látszott, és hulla általában lesz a végén, de közel sem biztos, hogy azé, akire a megbízás szólt. Ennél is kevesebbet tudni Cirilláról, aki azzal az üzenettel kénytelen elmenekülni a családja hódítók által ostromlott városából, hogy keresse meg Rívai Geraltot, miközben azt sem tudja, hogy ki az, vagy hogy lenne rá ideje, miközben próbálja túlélni az ellene indított hajtóvadászatot. Talán mert Geralt epizodikus kalandjai és Cirilla menekülése mellett ez maradt meg leginkább a lineáris történetvezetés, a kibontakozó jellemek és az ügyes intrikák talaján, Witcher barátunk helyett engem jobban megfogott a mágus Yennefer sztorija. Az övé van egyedül az elejétől a végéig felépítve, hogy a családja által is kitaszított, torz testű lányból hogy lesz hatalmas mágus, hogy ezért milyen áldozatot hoz meg, és hogy ez később hogyan erősödik megszállottsággá.

Nyolc részben nem lehet csodát várni. Ez az időszak éppen elég ahhoz, hogy a néző hozzászokjon az új hangzású nevekhez, kicsit megismerje a főszereplőket, vázlatosan tudja a világ hatalmi viszonyait, bevezetést nyerjen annak filozófiájába és hitrendszereibe, a mágiához való viszonyába, és hangulatfestésként halljon pár anekdotát. Ezt a feladatot ez az évad teljesíti, de nagyon mást nem szabad várni tőle. Majd talán a már készen levő másodiktól, ahol az eddigi külön szálak jobban összefutnak, és nem hetven év történeteit kell belepasszírozni nyolc részbe.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve


Aki hozzám hasonlóan kedveli a klasszikus krimiket, az nagyon képes örülni az afféle ritka alkalmaknak, amikor egy-egy ilyen moziba is eljut. A producerek ritkán látnak benne fantáziát és bevételt, a sima feldolgozások, leginkább természetesen Agatha Christie regényeinek adaptációi pedig jól megvannak tévéfilmként is. A moziban ennél több kell, ott már azért manapság nem igazán lehet eladni egy filmet pipaszurkálókkal meg papírgyújtósokkal megtűzdelt nyomozásokkal, és nagy öröm, ha valaki mégis ezzel próbálkozik...


A Tőrbe ejtve stábja le sem tagadhatná, hogy honnan, hogy kitől vette legfontosabb ihletforrásait, hiszen egyértelműen a Krimi Királynőjének történetei és karakterei köszönnek vissza itt-ott belőle, ... Ezért is kap fontos szerepet, kvázi egy külön szakaszt a filmen belül a rokonok bemutatása, a motiváció ugyanis sokszor legalább olyan fontos és izgalmas tud lenni, mint a gyilkosság elkövetésének módszere maga.


Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.


8,5/10

Spoiler:

.

írta és rendezte... lehet, nem is nagyon kellene (kellett volna) mást csinálnia, mint ilyeneket...

Annyira talán nem jött be, mint neked, de valóban egy jó és fordulatos krimi, nagyszerű színészekkel. Nem is tudom, Don Johnsont (aki gyerekkorom kedvence) mikor láttam utoljára filmben, és a Gengszerkorzós Michael Shannonnak is nagyon örültem. A történet tényleg olyan, mintha Agatha Christie írta volna, meglepően korán kiderül a hogyan és a ki, de jól megalapozott fordulatokkal, remek dialógusokkal, néha a fekete humorral kombinált történettel szépen kitöltik a két órás játékidőt.

Ugyanakkor néha sok volt az egy házba zsúfolt személyek száma, néhányan tök feleslegesen vannak a helyszínen és akik főszereplők, azoknak is lehetett volna nagyobb mélységet adni: még a nyomozó, mr Blanc is csak lóg a levegőben. Ő ugyanis nem Poirot vagy Marple, akinél a laikus nem kérdőjelezi meg tudásást, kicsit hiányzott nekem az, hogy pl. miért ilyen zseni a csávó. És tételesen végig lehetne menni mindenkin, hogy kinek mi a háttere, hogy azt csinálja, amit... ráadásul az a mászás is nekem kissé fura (mikor és hogy volt arra idő)

Mindegy, tetszett és még a hányást is elviseltem, inkább volt komikus, mint undorító (egyet lészámítva).



80%


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve

A Tőrbe ejtve stábja le sem tagadhatná, hogy honnan, hogy kitől vette legfontosabb ihletforrásait, hiszen egyértelműen a Krimi Királynőjének történetei és karakterei köszönnek vissza itt-ott belőle, ... Ezért is kap fontos szerepet, kvázi egy külön szakaszt a filmen belül a rokonok bemutatása, a motiváció ugyanis sokszor legalább olyan fontos és izgalmas tud lenni, mint a gyilkosság elkövetésének módszere maga.

8,5/10

Ugyanakkor néha sok volt az egy házba zsúfolt személyek száma, néhányan tök feleslegesen vannak a helyszínen és akik főszereplők, azoknak is lehetett volna nagyobb mélységet adni: még a nyomozó, mr Blanc is csak lóg a levegőben. Ő ugyanis nem Poirot vagy Marple, akinél a laikus nem kérdőjelezi meg tudásást, kicsit hiányzott nekem az, hogy pl. miért ilyen zseni a csávó. És tételesen végig lehetne menni mindenkin, hogy kinek mi a háttere, hogy azt csinálja, amit... ráadásul az a mászás is nekem kissé fura (mikor és hogy volt arra idő)

80%

Ez gyors volt ! Köszi.

Igen, ez a család-dolog talán a legkényesebb pontja a filmnek. Természetesen nagy család kellett, hiszen úgy az izgalmas, ha sok a gyanúsított, de nem lehettek külső emberek, hiszen abban nincs kihívás, hogy valaki besurrant és gyilkolt. Egy könyvben ennek lehet terepe kibontakozni, de itt nem volt rá idő, főleg, hogy a film felénél kiderül, maga a haláleset hogyan történt, így a gyanúsítottak szinte teljesen jelentőségüket veszítik, a családtagok ki is kerülnek a képből. Az előző Christie-feldolgozás, a Ferde ház is hasonló módon csúszott el nálam, és akárhogy is, talán ezt a legnehezebb jól adaptálni egy Christie-könyvből.

Poirot és Ms. Marple szerepe meg azért érdekes, mert Blanc kettejükből lett összegyúrva. Hiába magánnyomozó, nem csak a megfigyeléseket használja, hanem Marple pletykás vénkisasszony módszerét is: hagyja beszélni az embereket, mert előbb-utóbb úgyis elárulják magukat.

.

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu



A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem.

Viszont miközben a nehézségekkel együtt is könnyed, szép és elgondolkodtató élmény volt a Tully, két dolog is zavart kicsit benne menet közben. Az egyik, hogy az alaphelyzet felvázolása, Marlo lelki mélypontjának utolsó lépcsőfokai, és ezt követően Tully felbukkanása után a család többi tagja jócskán háttérbe szorul. Mert azt még csak-csak elhiszem, hogy Drew-nak annyira a munkán jár az esze, hogy kizárólag akkor látjuk, amikor esténként az ágyban ülve aprítja a szörnyeket a Playstationon, így elhidegülnek Marlotól. Van férj, aki nem figyel rá eléggé, mennyire felőrli a feleségét a három gyerek, de az a távolságtartás a babától, az a közöny Tully iránt már-már abszurd volt, amit a forgatókönyv rákényszerített Drew-ra. Ennek csúcsán volt nálam a pincérnős jelenet, ami ugyan lehetne egy kedveskedő ajándék, egy régóta tervezgetett meglepetés, de a bemutatott formájában sokkal inkább bizarr volt. Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.


9/10

Hát, ezzel a címmel (de még a Tullyval sem) biztos nem néztem volna meg, ha nem ajánlod...

Köszi, ez jó volt. Annyira talán nem, mint neked, de jó volt. Megint okosan elhalgattad ( ) a lényeget, én legalábbis nem számítottam rá, hogy egy ilyen megoldása lesz Tully személyének, mint az lett. Ennek fényében persze minden érthető, a pincérnős jelenet is - bár tény, hogy mankó nélkül az kifejezetten szürreális élmény volt. S hogyan jött rá az a ruha???

Ugyanakkor az egész egy kemény kórkép a gyereknevelésről, az egész családi háttér megromlásáról, amit itt látsz a film elején, az sokszor a kőkemény valóság. Jó, annyira talán nem, mint amit itt a férj csinált, de ebben sem vagyok olyan biztos - tuti, van ilyen, ehhez hasonló kapcsolat. Nekem az egész borzasztó életszerűnek és hitelesnek tűnt, a problémás kisfiúval (akinek azért szerintem komolyabb kezelés kellene) megfűszerezve a történet elemeit megtalálhatod a családok többségében. Az elején az a felkelés, etetés... mintha csak magunkat láttam volna...

Nem mondom, hogy ez az a film, amit valaha is újranézek, de ettől még simán jó volt.  


80%


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu

A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem.

Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.

9/10

Hát, ezzel a címmel (de még a Tullyval sem) biztos nem néztem volna meg, ha nem ajánlod...

Köszi, ez jó volt. Annyira talán nem, mint neked, de jó volt. Megint okosan elhallgattad ( ) a lényeget, én legalábbis nem számítottam rá, hogy egy ilyen megoldása lesz Tully személyének, mint az lett. Ugyanakkor az egész egy kemény kórkép a gyereknevelésről, az egész családi háttér megromlásáról, amit itt látsz a film elején, az sokszor a kőkemény valóság. Jó, annyira talán nem, mint amit itt a férj csinált, de ebben sem vagyok olyan biztos - tuti, van ilyen, ehhez hasonló kapcsolat. Nekem az egész borzasztó életszerűnek és hitelesnek tűnt, a problémás kisfiúval (akinek azért szerintem komolyabb kezelés kellene) megfűszerezve a történet elemeit megtalálhatod a családok többségében. Az elején az a felkelés, etetés... mintha csak magunkat láttam volna...

Nem mondom, hogy ez az a film, amit valaha is újranézek, de ettől még simán jó volt.  

80%

Köszi.

Tulajdonképpen azért is tetszett az elejétől kezdve (a két remek színésznőn kívül), mert nem ha némi drámai túlzás mellett is, de végig a földön maradt (a vége ismeretében). Nem úgy beszélt a terhességről, mint a női magazinok idealizált babavárásai, de nem is csinált komédiát belőle. Igen, simán elhittem, hogy ilyen kapcsolatok, ilyen családok vannak, még ha a férj, úgy látom, neked is egy gyengébb pontot jelentett. Meg hát negyvenévesen már ez is más, mint húszévesen.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

The Highwaymen

De azért a nyomozás izgalmát, az autós üldözéseket és a lövöldözéseket sem kell teljesen nélkülözni. Sőt, az egyik mellékszálon olyan érdekességek is színesítik a hajszát, mint az FBI ügynökeinek felbukkanása, az is, ahogy államhatáron átívelő hatáskörük maximális tudatában pöffeszkednek, meg az is -ahogy azt a J. Edgar filmből meg lehetett tudni, hogy Hoover honosította meg-, hogy kis kémcsövekkel meg ballisztikai elemzésekkel felfegyverkezve járják a bűntények helyszínét, és semmit nem bíznak az "öreg rókák" bizonytalan megérzéseire. Emellett ha érződik is kicsit rajta, hogy valamennyire tévéfilmnek készült, kisebb költségvetéssel, akkor inkább csak abban, hogy sok a pusztában felvett jelenet, amikhez nem kellett sok díszlet, de egyébként nekem jól visszaadta a 30-as éveket több szempontból is. Például ha rá is segített a digitális technika, akkor is látványosan sok a korabeli autó, de legalább ennyire tetszett Mrs. Hamer kerti partija is. Ami pedig ugyan néha nehezen érthetővé tette a filmet, de élveztem, mert hangulatos volt, az az ízes déli tájszólás.

Általában jók azok a filmek, amik egy ismert történetet kicsit más megvilágításba, nézőpontba helyeznek, de hogy a The Highwaymen igazán jó legyen, ahhoz kellett a fináléban három remek jelenet koronaként a végén, köztük valós felvételek Bonnie és Clyde haláláról.


8/10
.

Érdekes, a nézés közben nekem is ott lebegett a szemem előtt az Edgar film, pont a helyszínelések kapcsán... és jó poén volt látni, hogy a két Ranger (a letűnt kor rendőrei) mennyire szarnak bele a nyomrögzítésbe.

Nem volt rossz mozi, Harrelson és Costner párosa qrva jól működik, remek és sok vicces pillanattal. Az a futás... A korrajz is zseniális lett, nem tudom, hol vették fel ezeket a kihalt tájakat, de simán elhittem, hogy 1934-ben vagyunk. Mindig fura visszarepülni az időben, ha ilyen jól meg van csinálva a háttér - az ember elgondolkodik, milyen jó világa is van manapság...

Szóval, egészen kiváló is lehetett volna - ha kicsit rövidebb. Ugyan olvastalak anno, de mire sorra került a film, el is felejtettem, mit is írtál, így nekem hiányzott maga Bonnie és Clyde a történetből. Értem, hogy a koncepció a rangerekről, meg a vadászatról szólt, de ahogy te is írtad, elkelt volna némi információ annaka személyi kultusznak a kialakulásáról, ami a két fiatalt övezte. Mert így bizony értetlenül néztem a Beatles-módra körülrajongott gyilkosok halotti menetetét, így picit lógott a levegőben a hisztis tömeg látványa. Meg alapból is, úgy éreztem menet közben, hogy túl sok az üresjárat és kevés az "akció" - és itt most nem feltétlenül a lövöldözésre gondolok.

Az viszont külön jó volt, hogy nem tudtam, hogy kapták el őket... nos, az a jelenet brutális lett (és a képek alapján ilyen is volt). De azt elérte a mozi, hogy ellenben az akkori közhangulattal, én nem Robin Hoodokat láttam bennük, hanem két közönséges gyilkost. Lehet, pont ez volt a film egyik célja is, kicsit mítoszt rombolni... bár ezzel meg elkéstek 85 évet...


75%


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

The Highwaymen

Általában jók azok a filmek, amik egy ismert történetet kicsit más megvilágításba, nézőpontba helyeznek, de hogy a The Highwaymen igazán jó legyen, ahhoz kellett a fináléban három remek jelenet koronaként a végén, köztük valós felvételek Bonnie és Clyde haláláról.


8/10
.

Szóval, egészen kiváló is lehetett volna - ha kicsit rövidebb. Ugyan olvastalak anno, de mire sorra került a film, el is felejtettem, mit is írtál, így nekem hiányzott maga Bonnie és Clyde a történetből. Értem, hogy a koncepció a rangerekről, meg a vadászatról szólt, de ahogy te is írtad, elkelt volna némi információ annak a személyi kultusznak a kialakulásáról, ami a két fiatalt övezte. Mert így bizony értetlenül néztem a Beatles-módra körülrajongott gyilkosok halotti menetét, így picit lógott a levegőben a hisztis tömeg látványa.
De azt elérte a mozi, hogy ellenben az akkori közhangulattal, én nem Robin Hoodokat láttam bennük, hanem két közönséges gyilkost. Lehet, pont ez volt a film egyik célja is, kicsit mítoszt rombolni... bár ezzel meg elkéstek 85 évet...

75%

A mítoszuk egy része ma is él, így az aktualitása részben megvan szerintem. A közhangulathoz meg jobban bele kellett volna talán folyni a gazdasági válság utáni időkbe, és annak a pszichológiájába, hogy egy "betyár", a törvénnyel, az államhatalommal és a gazdagokkal szembeforduló ember hogyan lesz önmagában is valamiféle "celeb" (Magyarországon a Viszkishez is kellett a rendszerváltás utáni általános csalódottság, a kisemberek tízezreit kifosztó ügyeskedés és a bankcsődök), hát még ha a két fiatal szenvedélyes romantikázásával is nyakon lehet ezt önteni, amire nyilván rájátszott az akkori bulvármédia is. Akkor ezek miatt lett volna hosszabb a kelleténél.

Néha jó az, ha egy filmben két gyilkos csak két gyilkos, és nem kell együtt érezni meg drámázni velük .

.