Niwrok írásai 2.0

.
Pszichoanyu / Tully




A negyvenes éveiben a harmadik gyerekével mindenórás várandós Marlo úgy érzi, teljesen szétesett az élete. Nem elég, hogy a létezés is kimeríti, közben a fia viselkedési zavarait is egyre kevésbé tolerálják az iskolában, és a férje, Drew sem igazán tud a segítségére lenni, mert minden energiáját leköti egy nagyobb projekt és az azzal járó utazások. Ha nagy ritkán ki is tudnak szakadni a mókuskerékből, például egy vacsorára, akkor is Marlo bátyjáékkal találkoznak, ahol Marlo szinte szégyenkezve hallgathatja a végeláthatatlan áradozást a csodálatos életükről, miközben arról szörnyülködnek, hogy volt olyan, hogy amikor a sógornője volt terhes, néha alig jutott el a rendszeres Pilates-edzésre... Marlo ezek után az anyaságban, és általában az életben elszenvedett kudarcaként éli meg, amikor a testvére ajándékképpen felajánlja neki, hogy fogadjon éjszakai dadust a baba születése után, kifizetik neki, és van is egy remek jelöltjük. Marlo köszönettel elutasítja az ajánlatot, és ki is tart emellett... egészen a baba pár hetes koráig, mert akkor úgy érzi, nem tudja ezt tovább egyedül csinálni. Este meg is érkezik a dadus, Tully, és Marlo kezdetben nagyon furának tartja ezt az egész helyzetet, hogy másra bízza Miát, miközben ő alszik. Viszont már pár nap után érződik Tully jelenlétének hatása, Marlo sokkal türelmesebb, energikusabb, és az is sokat segít lelkileg neki, hogy egyre bizalmasabb viszonyba kerülnek, sokat beszélgetve a gyerekekről, Marlo és Drew házasságáról.

A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem. Jason Reitman (Nyárutó, Juno, Egek ura, stb.) filmje csak szokásos fordítói lustaság miatt kapta ezt a címet, utalva Reitman, Diablo Cody (ő a forgatókönyvíró) és Theron korábbi közös munkájára, a Pszichoszinglire, mintha lenne valami átkötés a kettő között. Akár lehet is, de a Tully (maradnék ennél a címnél) engem inkább Sam Mendes filmjére, a Továbbállókra emlékeztetett hangulatban, ahogy ott két leendő szülő tanácstalanságukban próbálja a környezetükben élő személyektől összeszedni, hogy hogyan is kell jó szülőnek lenni. Marlo túl a negyvenen természetesen már nem keres efféle mintákat, de azok csak ott vannak, és emlékeztetik is rá, miközben ő egyedül a fáradtságot érzi. A kor nem teszi könnyebbé Marlo számára az újabb terhességet, és úgy érzi, nincs energiája olyan anyának lenni, mint amilyennek lennie kéne... hiszen lám, mások mennyi mindent bele tudnak sűríteni egy napba.

A film így egy érzelmesen megkapó utazás lett a család mellett vállalt anyaságról és annak következményeiről, mindkét oldalról. Charlize Theron a Monsterhez hasonló átalakulást produkált, hogy a gondoktól slampossá, elhanyagolttá váló Marlot életre keltse, de ez is kell ahhoz, hogy a néző, még a gyermektelen, férfi néző is átéljen valamit abból, hogy Marlonak semmi másra nincs ideje a családi problémák és a saját terhessége mellett; érdekes volt például, hogy talán csak az első óra végén derült ki, hogy Marlo HR-középvezető egy cégnél, és ehhez a múltbeli képhez mérten volt még nagyobb a kontraszt. Meg hát ott van kontrasztként Tully (őt a szintén remek színésznő, Mackenzie Davis alakítja), a humorával, a lazaságával, a terveivel, aki majdnem olyan, mint egy kertésznadrágos hippi Mary Poppins, de ez az időszak -hiszen a kapcsolatuk jellegéből fakadóan ez csak pár hétre-hónapra szól- neki is egyfajta tükörbe nézés, hogy mi lesz a tervekkel a hétköznapok taposómalmában. Tully nem csak Mia gondozása és a háztartási munka megosztásával segít Marlonak, hanem hogy megtalálja magában az erőt ahhoz, hogy minden napot egy kicsit jobbá tegyen maga és a többiek számára is. Kettejük beszélgetései is remek drámát eredményeztek, de a film több is ennél, mert általánosságban nézve ott van benne annak a reménye is, hogy bármilyen akadályt, terhet is kelljen egy feladat kapcsán legyűrni, egyfelől mindig akad hozzá segítség, mindig van hova nyúlni, másrészt a film ugyan egy mélypont pillanatfelvétele Marlo életében, de ez is csak átmeneti, mint minden teher.

Viszont miközben a nehézségekkel együtt is könnyed, szép és elgondolkodtató élmény volt a Tully, két dolog is zavart kicsit benne menet közben. Az egyik, hogy az alaphelyzet felvázolása, Marlo lelki mélypontjának utolsó lépcsőfokai, és ezt követően Tully felbukkanása után a család többi tagja jócskán háttérbe szorul. Mert azt még csak-csak elhiszem, hogy Drew-nak annyira a munkán jár az esze, hogy kizárólag akkor látjuk, amikor esténként az ágyban ülve aprítja a szörnyeket a Playstationon, így elhidegülnek Marlotól. Van férj, aki nem figyel rá eléggé, mennyire felőrli a feleségét a három gyerek, de az a távolságtartás a babától, az a közöny Tully iránt már-már abszurd volt, amit a forgatókönyv rákényszerített Drew-ra. Ennek csúcsán volt nálam a pincérnős jelenet, ami ugyan lehetne egy kedveskedő ajándék, egy régóta tervezgetett meglepetés, de a bemutatott formájában sokkal inkább bizarr volt. Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10
.

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu / Tully

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10

Nagyon csábító ez a pontszám...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu / Tully

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10

Nagyon csábító ez a pontszám...

...de gondolom a történet annyira nem .
A befejezés miatt kapta a film, mert nagyon el is lehetett volna cseszni, és volt is egy jelenet, ami elvitte ebbe az irányba a Tully-t, de nekem az a földhözragadt, mégis pozitív kicsengés nagyon tetszett a végén.

.

.
Russian Doll S1




Mivel nemrég lelkendeztünk egy sort a Boldog halálnapot frappáns továbbgondolása kapcsán, hogy mennyire szeretjük az "idővisszapörgetős" filmeket, az újra és újra átélt napokat, és a kísérletezést a problémák helyrehozására, így erre most nem térnék ki külön. A "hozzáértőbbek", az Idétlen időkignél nem leragadtak számára már nem könnyű újat hozni a témában, de amikor arról olvastam, hogy már sorozat is van ilyen, ráadásul a 8x25 perc miatt nem is sokkal hosszabb, mint egy film, rögtön kíváncsi lettem, hogy ez miben akar más lenni, mint egy átlagos "visszajátszásos" darab...

"A" verzió: A főszereplő például elég különleges egy darab, a 36. születésnapját ünneplő Nadia a lángvörös hajzuhatagával és a napi két doboz cigiről árulkodó hangjával még az olyan, enyhén szólva is eklektikus társaságból is kilóg, mint akik az egyik barátnőjénél tartott szülinapi bulira összejönnek. Nadia nem is nagyon tervez mást, mint hogy mocskosul beállva szexeljen valaki idegennel, legyen az bármekkora seggfej is, de végül a kiszemelt fickó helyett egy taxi megy végig Nadián még a lakása felé tartva... hogy hopp, megint a buliban, a mosdóban találja magát. Az állandó visszatérés ellenére azonban a nőnek igencsak tág lehetőségeket adott a forgatókönyv arra, hogy kiélje az újabb és újabb haláláig hátralevő időt, így hol egy fura hajléktalannak segít cipőt találni, hol ugyanezzel a hajléktalannal vágatja le a haját, hogy aztán a fáradtságtól elaludva mindketten halálra fagyjanak, vagy a leszbikus barátnőivel ugrik fejest egy orgiába, vagy az elkóborolt macskáját keresi, vagy éppen váratlanul felrobban. Még éppen csak kapiskálja, hogy a lépcsőn leesve is hányféleképpen tud meghalni, nemhogy azon gondolkodna, hogyan tudja megtörni a kört, amikor egy mélybe zuhanó liftben azt mondja a mellette nyugodtan álldogáló srácnak, hogy ha nem vette volna észre, mindjárt meghalnak... mire a srác csak annyit mond, hogy nem baj, mert neki sem ez az első.

"B" verzió: A főszereplő például elég különleges darab, a barátnőjével, Beatrice-szel romantikus utazást tervező Alan számára viszont ez az éjszaka egyenlő egy pokoljárással. Nem elég, hogy megtudja, hogy Beatrice megcsalja az egyik tanárával, de ráadásul azt is kénytelen végighallgatni, hogy hogyan szeretett ki belőle a lány Alan rendmániája és fiatal kora ellenére is számos rigolyája miatt. A legrosszabb ebben az, hogy nem elég, hogy Alan azon az estén a részegség miatt a homályba vesző módon meghal... de hopp, megint otthon, a mosdóban találja magát. Alan azonban még ennek a szörnyű napnak az állandóságában is megtalálja a maga vigaszát, így bár mindig meghal, de minden napot majdnem ugyanúgy él végig. Egészen addig, amíg egy mélybe zuhanó liftben azt mondja neki a mellette nyugodtan álldogáló nő, hogy ha nem vette volna észre, mindjárt meghalnak... mire Alan csak annyit mond, hogy nem baj, mert neki sem ez az első.

Lehet, hogy az előző bekezdés hirtelen váltását furcsa volt olvasni, de így tudtam legjobban kifejezni, milyen az, amikor a sorozat átvált Nadiáról Alanre. Talán spoiler Alan felbukkanása a történetben, de nálam az egyedüli indokot az ő szerepeltetése adta ennek a rövid sorozatnak a végignézésére... és így a róla való írásra is. Biztos van olyan, akit ez a New York-i pánszexuális művészmiliő, és az olyan furcsa mellékszereplők vonzanak majd, mint Horse, vagy a Nadia és Alan múltjában és jelenében ott levő drámaiság kelti fel az érdeklődést (Nadia esetében ez leginkább a nagynénjét, az expasiját és az elhunyt anyjával való, fel nem dolgozott kapcsolatát, míg Alannél ugyebár Beatrice-t jelenti). Viszont "visszapörgetős" szempontból igazán csak kettejük párosa volt érdekes, ahogy mindkettejük vissza-visszatérésén keresztül felfedezik és megtapasztalják az idő és az alternatív síkok manipulációjának lehetőségeit, azok filozófiáját. Ez így velük egy kicsit több, mint a sorozat fele (a liftes jelenet a 3. rész végén van), és korábban már a Repeaters vagy az ARQ is izgalmassá tudta tenni a sablont azzal, hogy több ember is érintett volt a visszatérésekben, többen is megtartották az emlékeiket a megismételt napokról. A Russian Doll még ebben is továbblép egy kicsit, minden résszel egy-egy új aspektusát vetve fel az efféle időhurkoknak, például amikor mintha a Langolierek falnák fel körülöttük a világot, minden ismétléssel egyre többet, de a legjobb messze az a csavar volt, amit a stáb az utolsó epizódra tartogatott.

Az évad elején még zavart az a céltalanság és excentrikusság, ami körbelengte Nadia karakterét és a körülötte élőket, de a végére egészen megkedveltem ezt a társaságot, a világuk furcsaságait... a kék análdildót leszámítva, az már túl "Sense8" volt nekem. Annak meg külön örültem, hogy a sablonok puszta felhasználása helyett a Russian Doll egy-két új mozaikot hozzátett az időhurkos filmek világához.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Russian Doll S1

Az évad elején még zavart az a céltalanság és excentrikusság, ami körbelengte Nadia karakterét és a körülötte élőket, de a végére egészen megkedveltem ezt a társaságot, a világuk furcsaságait... a kék análdildót leszámítva, az már túl "Sense8" volt nekem. Annak meg külön örültem, hogy a sablonok puszta felhasználása helyett a Russian Doll egy-két új mozaikot hozzátett az időhurkos filmek világához.


7/10
.

Jéééé... mik vannak...


Köszi, ezt jegyzem. Bár manapság leginkább nekem lenne szükségem időhurokra - no nem munkanapon, hanem szabadnapon.


.

.
Triple Frontier




"Legjobb esetben is egy gyilkosság és fegyveres rablás lesz a bűnlajstromunkon."

Santiago Garcia (Oscar Isaac) az amerikai Special Forcesban szerzett tapasztalatát a leszerelése óta külsősként a kolumbiai drogkartellek elleni háborúban kamatoztatja, felemás eredménnyel. Az egyik legnagyobb hálózattal rendelkező drogbáró, Lorea többször is kicsúszott már a markából, de egy informátor segítségével most minden eddiginél nagyobb esély van arra, hogy sikerüljön levadászni. Az egyetlen probléma, hogy az akció nem folyhat le a törvényes keretek között, viszont Lorea paranoiájának köszönhetően ezt ellensúlyozandó szép jutalommal is kecsegtet, Lorea ugyanis nem bízik a bankokban, ezért a szervezetéből származó összes pénzt a dzsungelbeli házában rejtegeti... amiből a vele végző kommandósoknak is csurranhat pár millió dollár. Santiago az akció sikerét abban a csapatban látja, akik annak idején a bajtársai voltak, és oly sok más katonához hasonlóan nehezen találják a helyüket, a hivatásukat és a megélhetésüket a civil életben. Különösen kemény dió meggyőzni az osztag korábbi vezetőjét Tom 'Redfly' Davist (Ben Affleck), a többiek, a testvérpár William (Charlie Hunnam) és Ben (Garrett Hedlund), valamint a pilóta Moralest (Pedro Pascal) pedig mind az ő részvételétől teszik függővé a sajátjukat. De bármennyire is felkészültek ők öten, bármilyen körültekintően is tervezték meg az akciót, van egy tényező, amit nem vesznek figyelembe, ami súlyos következményekkel jár a merénylet végrehajtását és a hazajutásukat illetően.

Ami a katonai részét illeti a Triple Frontiernek -hiszen efféle akciófilmet jellemzően ezért néz az ember, azért veszem ezt előre-, azt kicsit csalódásként éltem meg. Nem azért, mert rossz lenne, sőt, pont azért, mert annyira kigyakoroltnak, precíznek és hidegnek tűnt, hogy most én éreztem azt, hogy ennél hollywoodibb kommandós akciókhoz vagyunk szoktatva, és ezek kicsit hiányoztak. Van persze baki, amin a kimódolt terv megcsúszik, de addig ez csak egy meló, és az a legritkább esetben jelent szórakozást, ha mozzanatról mozzanatra, jó hosszan végigköveti egy film, ahogy valaki dolgozik, bármennyire is esőben végrehajtott felderítéseket és halálos pontossággal osztott fejlövéseket is jelent ez.

Ez annyiból nem is baj, hogy a négy-öt, alig pár perces lövöldözést leszámítva ezt a film nem is erre helyezi a hangsúlyt, hanem az öt bajtárs kapcsolatára. Egy SIX és több tucatnyi bajtársfilm után mondjuk ennek sem sikerült nagyon újat hozni, ami a jellemeket és a szereplők között levő kapcsolatot illeti, de amit bemutat a film, az alapvetően tetszett. Szerintem kicsit hosszan, de jól felépíti a ketrecharcos banzáj, az unott toborzás és a sikertelen ingatlanügynöki munka, hogy az egyszervolt katonáknak milyen életük van a seregen kívül. Nem megy ugyan nagyon mélyre a témában, hogy a hazatért katonák milyen terhet cipelnek, de annyiból tök jó lett, hogy annál a bizonyos "bakinál" és azt követően kinek miért és hogyan változik a gondolkodása és a viselkedése. Azt inkább hibának éreztem, hogy ha már csak öt katona van a fókuszban, és van két óra műsoridő, akkor csak be lehetne mindenkit kicsit részletesebben mutatni, de hármójuk esetében ez elég felszínes és közhelyes marad; Ben végig a forrófejű "ifjonc", Will annyiból extra, hogy lesérül, Fish meg... két jelenetét nem tudnám felidézni, annyira háttérben van. Santiago valahol az alap lenne, hiszen ő az értelmi szerző, így aztán szakmailag neki elég sok múlik az akció sikerén, ami jól átjön a reakcióin, de akire leginkább kiélezték a dolgot, az Tom. Ott szinte meglepő látni, hogy a többiek által végletekig nagyra tartott vezető jellemét hogyan falja fel az akció balsikereinek sorozata, amiben neki is jelentős része van, és hogy aki az elején még csak konzultációs-tervező szerepet vállal, aztán meg ragaszkodott ahhoz, hogy abban a pillanatban lefújja az akciót, ahogy Loreán kívül bárki más élete is veszélybe kerül, hogyan kezd begőzölni, és ő maga veszélyt jelenteni mindenki másra. Hogy aki szigorúan felállította a csapat számára a határokat, az hogyan veszi semmibe azokat a túlélés és a jutalom reményében.

Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Triple Frontier


Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.


7/10
.

Hmmm... Charlie Hunnam és Pedro Pascal egy filmben... ez jó lesz. Majd nem várok 13 Hours szintű akciót.

Köszi!


.

.
Anyám! / Mother!




Itt-ott már kétszer írtam ide erről a filmről, elég szélsőséges megnyilvánulásokkal, hiszen elsőre, friss élményként a pokolba kívántam Arronofsky-t és ezt a mindfucknak eladni próbált kínzáspornót, ami a felszínen nem más, mint egy bántalmazó kapcsolat szürreális emlékműve... míg jobban átgondolva kicsit megengedőbb voltam, ezért is néztem meg másodszor.

Ezt a szélsőségességet már az első tíz másodpercbe is sikerült a filmben becsomagolni, ami mintha előhírnöke lenne a tragikus végkifejletnek, ahogy egy véresre vert nőt elemészt a tűz egy épülettel együtt... majd mintha visszaalakulna az üszkös rom, főnixként ébred belőle a ház, és a nő is. Abban verhetetlen a film, hogy azonnal behúz a tanácstalan hangulatában, ahogy a főhősnővel, egy híres, de mostanra alkotói válságba került író feleségével együtt lehet mondogatni, hogy "Össze vagyok zavarodva..." meg hogy "Mi ez az egész?!", hiszen már ahogy a férjét keresi a reggeli ébredés után, és ehhez bejárja a tatarozás alatt álló házat (amihez egyébként a külső felvételek szerint semmilyen út nem vezet, és egy fákkal ölelt tisztás közepén áll), abban van valami nyomasztó. Pedig csak ezután kezdődik az átjáróház az egyik éjszakán ékező, eltévedt vendéggel, és sorban az ő családjával, majd barátaival, és végül már vadidegenekkel is, akik egyre jobban belakják a házat, egyre többet engednek meg maguknak, egyre bunkóbban és tolakodóbban viselkednek. Ezt az asszony egyre erősebb kétségbeeséssel, később haraggal, a férj pedig előbbit megértéssel, utóbbit közönnyel fogadja, hivatkozva arra, hogy ezeknek az embereknek, bármilyen furák vagy erőszakosak is, szükségük van rá, neki pedig rájuk. Így ez még lehetne egy rossz házasság krónikája, ahogy az otthon, a nyugodt környezet megteremtésével próbál a feleség a férje kedvére tenni, akit viszont magával ragad annyira a szakmai siker lehetősége és a becsvágy, hogy az efelé vezető úton az sem zavarja, ha feldúlják a házát... de aztán ahogy a házban egy halotti tor egy kisebb háború képein keresztül szektagyűléssé alakul, ott már csak az marad, hogy a néző értelmezni próbálja a látottakat.

Mert ha már az ember be-/leül egy ilyen film elé, csak szeretné tudni, hogy mit akart mondani a "költő", hogy miért készült el a film, már ha nem kizárólag a szadista perverzek örömére... Elsőre azért is okozott nekem elég nagy csalódást a film, mert a háttérből felsejlő magyarázatot elég banálisnak, elcsépeltnek tartottam, hiszen az "egy házon keresztül bemutatott személyiség" koncepciójában a Vándorló palota után nem nagyon maradt mozgástér, ráadásul ott nem csak Howl jellemét mutatta remekül a lomokkal és hóbortokkal telezsúfolt, szuszogó tákolmány, hanem a kezdeti házvezetőnőből szerelmessé avanzsált Sophie átalakulásai is nagyon drámaiak lettek. A film első fele meg még ennél is régebbi sztorit, a Kékszakállú herceg várát idézte... Értelmezésekben pedig nincs hiány; aki akar, állítólag még egy vallásos-bibliai magyarázatot is kaphat (gondolom leginkább a szektások jelenléte miatt), de nekem most annyival lett több az Anyám!, annyival lett jobb, hogy egy általánosabb értelmezést találtam benne. Ez lenne a filmben is többször emlegetett Élet körforgása, és az, ahogy ezt a Férfi és a Nő ösztöneiben ott levő örök ellentét állandó mozgásban tartja.

Aki ezekben a lehetőségekben, ebben a találgatásban nem talál kapaszkodót, annak az egyébként kétséget kizáróan gyönyörű és aprólékosan kigondolt képi világ sem nyújt majd menedéket, mert erről az egyre durvább jelenetek gondoskodnak majd. Minden elfogadásom és racionális vagy drámai érv kellett sem tudtam például most sem elmenni a kannibál rituálé mellett, és valószínűleg az ilyenek miatt hallani olyan véleményeket is, hogy "Ez a legjobb film, amit soha többé nem akarok látni!". Pedig az egész lenyűgöző... Nyomasztó a hangulat, de az eszközei mesteriek ehhez. A ház visszaalakulásának animációja, a férj körüli rejtélyek, az ereklyeként őrzött kristálydarabok, végül pedig az, ahogy az összes nyomasztóságot klausztrofóbiát okozó precizitással zsúfolta egy ház falai közé Arronofsky; kellemetlen nézni ezeket, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert érzelmeket vált ki a nézőből. Már csak azért is, mert a Saul fiát megszégyenítően liheg a kamera a feleség tarkójában, hogy így alakítsa ki a kötődést a nő iránt, és hogy a vele történtek a nézőt is mélyebben érintsék meg, egészen a mindent elemésztő tűzig. Közben majdhogynem vágatlan hangulata van a filmnek, ami talán csak három nagyobb felvonásra különül el összesen, a többiben az asszony szaladgál csak egyik szobáról a másikra, egyre reménytelenebbül próbálva kordában tartani az eszkalálódó eseményeket... végül pedig már csak menekülni akarva az egészből.

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Anyám! / Mother!

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.


8/10
.

Értelek, de akkor is:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Anyám! / Mother!

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.

8/10

Értelek, de akkor is:

Az több is, mint amit reméltem !

.

.
Mi / Us




- Ez nem a Reszkessetek betörők!, hogy matchboxokkal állítsunk csapdát!
- Mi az a Reszkessetek betörők?
- Mi az a matchbox?

Adelaide Wilson a családjával a szüleitől örökölt nyaralóban, illetve helybéli barátaikkal a kaliforniai tengerparton pihenve tervezik eltölteni a szabadságukat. A férje, Duke és a gyerekeik, Jason és Zora is várják ezt a néhány napot, Duke még egy rozzant motorcsónakot is vett az ittlétük örömére... Adelaide azonban nem igazán lelkes, hiszen elég rossz emlékei vannak erről a helyről. Az egyik ezek közül különösen élénken él benne, amikor még kislányként a szülei elvitték a közeli vidámparkban, és ott elkóborolva bement az elvarázsolt kastélyba... ahol valami olyat látott, amiről azóta sem képes beszélni. Így miközben a férje, a gyerekei és a kissé sznob, viszont nagyon alkesz barátaik élvezik a napsütést és a vizet, Adelaide egyre feszültebb, este pedig meg is kéri Duke-ot, hogy még aznap menjenek el innen. Talán meg is tennék, ha nagyjából ekkor nem szólna az egyik gyerek, hogy négy fura, néma alak áll a kocsibehajtón.

Ritka az a "home invasion" mozi, ami engem meg tud fogni, mert könnyen fordulnak át ezek gagyi riogatásba és/vagy nevetséges belezésbe. Véve például Jordan Peele korábbi filmjét, a Tűnj el!-t, egy bénácska, túlnyújtott bevezető után a film bizarr, groteszk hangulata nekem tetszett, ahogy valamennyire a napvilágra kerülő okok bizonytalansága is... de a végét agyonvágta a kellemetlenül bugyuta trancsír. A Mi szintén az ő munkája, és csak abban tudtam bízni (főleg a hangulatos előzetes után), hogy ezúttal a béna vicceskedés elmarad, de legalábbis a hangulat ismét megnyer magának.

És nagyjából ez is történt. A négy "látogató" köré felépített atmoszféra, a mozgásuk, a beszédük (már amelyik képes rá, és már amennyi a szinkronon keresztül érvényesülni tudott ebből), puszta létezésükben levő rejtélyesség nagyon jól sikerült. Volt már szerencsém pár hasonló sztorit olvasni-látni, de Wilsonék és a "vörösruhások" feszültségtől, fenyegetéstől izzó beszélgetése az egyik legjobb volt ezek között. A gond csak annyi volt, hogy ahogy az ollós kaszabolás előtérbe került, úgy apadt el számomra ez a lelkesedés, végül pedig a magyarázatok bővebb kifejtéséhez a film akkorát dobbantott az addig arányaiban kevésbé szürreális cselekményvezetéstől a teljes, nyulak szegélyezte elborulásba, meg abba, hogy "hát, lettek valahogy ilyen emberek", hogy a végén már a lezárás és a magyarázat is elkedvetlenített. De az is igaz, hogy így ad lehetőségeket a Mi olyan találgatásokra, hogy akkor most ki kicsoda.

Ez, a találgatás lehetősége pedig nem csak erre vonatkozik. Szintén a Tűnj el!-lel lefektetett hagyomány, és az egyébként nem egyszer ellaposodó részekben kis gondolkodnivalót adott, az a film társadalmi reflexiója, a szatíra része. Peele legutóbb a rasszizmust helyezte nem kicsit sajátos megvilágításba, itt pedig általában szól mindazokról, akik valamiért, egyéni szerencsétlenségek vagy tragédiák okán a társadalom perifériájára szorultak. Nehéz persze úgy keresni az empátiát a filmben, hogy akik iránt érezni kéne, azok groteszk pszichopaták, de a kötelék bemutatása a "felszíniekkel" jól sikerült, és valamennyire csak benne van az is, hogy milyen apróságokon múlhat egy "jó" élet.

Nem könnyen rágható falat a Mi, hiszen társadalmi tanmesét nem egy ilyen jellegű horrorban vár az ember, a hentelős rémfilmek közönsége pedig általában nem a szociográf tanulmányért ül be kedvenc műfajára. Viszont éppen ettől különleges és érdekes...


7/10
.

Niwrok írta:

.
Mi / Us

Ez, a találgatás lehetősége pedig nem csak erre vonatkozik. Szintén a Tűnj el!-lel lefektetett hagyomány, és az egyébként nem egyszer ellaposodó részekben kis gondolkodnivalót adott, az a film társadalmi reflexiója, a szatíra része. Peele legutóbb a rasszizmust helyezte nem kicsit sajátos megvilágításba, itt pedig általában szól mindazokról, akik valamiért, egyéni szerencsétlenségek vagy tragédiák okán a társadalom perifériájára szorultak. Nehéz persze úgy keresni az empátiát a filmben, hogy akik iránt érezni kéne, azok groteszk pszichopaták, de a kötelék bemutatása a "felszíniekkel" jól sikerült, és valamennyire csak benne van az is, hogy milyen apróságokon múlhat egy "jó" élet.

Nem könnyen rágható falat a Mi, hiszen társadalmi tanmesét nem egy ilyen jellegű horrorban vár az ember, a hentelős rémfilmek közönsége pedig általában nem a szociográf tanulmányért ül be kedvenc műfajára. Viszont éppen ettől különleges és érdekes...


7/10
.

Köszi. Moziba nem valószínű, hgy odaérek, de amint kijön, meglesem.


.

Niwrok írta:

Cinema Paradiso / Nuovo Cinema Paradiso

A film két szálon és három jelentősebb korszakon át mutatja be Salvatore 'Totó' Di Vita életét. A történet a II. világháború végnapjaiban, a fiú hét-nyolc éves kora környékén indul, de Totó már addigra is élt-halt a szicíliai kisváros, Giancaldo szinte egyetlen szórakozási lehetőségét jelentő moziért és az abban vetített filmekért. A három időszak, amit a film bemutat Totó életéből, az a gyerekkora, a főiskolai évei és amikor középkorú, befutott rendezőként kapja a fent említett telefont. Természetesen ennek a szálnak, Totó élettörténetének is megvan a varázsa, leginkább annak, ahogy huszonévesen egy életre szólóan beleszeret egy iskolatársnőjébe, Elenába... Persze, ahogy ez lenni szokott, a gazdag szülők nem nézik jó szemmel, hogy a "jó nevelést kapott" lányuk egy csóró mozigépész felé kacsingat, ezért a fiataloknak csak néha adatik meg, hogy lopott csókokat váltsanak. Eddig a pontig még ez érdekes, de messzire szakadva egymástól, a harmadik szakaszban az emberileg kiégett, fiatal színésznőcskékkel hetyegő Totót látva mindez kicsit kiábrándító volt nekem. A harmadik korszakot amúgy is áthatja az elmúlás, a lassan haladó történet nem tett jót az így túlnyújtottnak tűnő filmnek... de így jár az, aki egy amúgy is hosszú film 167 perces rendezői változatára nevez be . De nyugodtan mondhatom, már megérte, ha egy filmnek mindössze az egy hatoda számít gyengébbnek.

A másik történetszálnak ugyanis minden perce élmény, nekem legalábbis mindenképpen jobban, mint egy "egyszerű" love story, ez pedig maga a mozi, a Cinema Paradiso, tágabb értelemben meg a kisváros. És Isten lássa lelkem, belőlem több érzelmet, több lelkesedét váltott ki az oroszlán tátott száján kijövő fénykéve, a trükkös és tükrös megoldás a film duplázására (az a jelenet, ahogy Tornatore végigfuttatja a filmet a szoba falain, egyszerűen gyönyörű!) vagy ahogy a Nuovo Cinema Paradiso megnyitja kapuit, mint Totó és Elena szerelme. Egyszerűen azért, mert nekem is megvan a magam Cinema Paradisoja, és még ha jó pár évre ki is estem a körforgásából, emlékszem a gyerekként vásárolt Kisdobos és Úttörő mozibérletekre, ahogy kedves emlék az is, ahogy pár évvel ezelőtt már arról felismertek, ahogy a bejárati ajtót nyitottam , vagy éppen emlékezetes volt valamelyik Harry Pottert sapkában-sálban és kabátban nézni, mert akkor éppen csak a vetítésre volt pénz, fűtésre nem. Ráadásul mivel a Cinema Paradiso bemutatása óta is vagy 25 év telt el, a technikai fejlődés, nyomában pedig a filmnézési szokások változása ugyanolyan kérlelhetetlenül tör előre, mint ahogy ez a filmben is van, csak egy más állomásán vagyunk, mint akkor. Mivel pedig ezzel biztos vagyok benne, hogy naponta találkoztok ti is, gondolva itt akár a magyar filmpiac helyzetére vagy a bezáró mozikra, talán nem lesz túl nagy spoiler, ha elmondom, hogy Totó a temetésre visszatérve már csak a bedeszkázott ablakú, pókhálós-romos Cinemát láthatja viszont, az alig 30 éve volt lelkesedés, közösségi élmény és kíváncsiság csontvázát.

8,5/10

Az én "csinemám" történetének új fejezete kezdődik holnaptól, mert most egy jó pár hónapig zárva lesz, szerencsére csak egy általános felújítás és átépítés kedvéért. A mozit működtető "család" (mint múltkor írtam, az ilyen elhivatottságról már nem lehet olyan személytelenül írni, hogy "a vezetőség" meg "az alkalmazottak") úgy döntött, hogy az utolsó előadás stílszerűen ez a film lesz, én pedig ennek keretében újranéztem, hogy majd látok egy filmet a mozi hőskoráról és annak az elmúlásáról.

Valójában azt is láttam, hiszen Totó és Alfredo filmek és mozi iránti szenvedélye, vele együtt a szicíliai kisváros kérlelhetetlen modernizációjával és terjeszkedésével (szándékosan nem "fejlődést" írtam) ugyanúgy magával ragadó része a Cinema Paradisonak. Az apró életképek, például a moziteremben csecsemőjét szoptató anyával vagy a szeretkező párral elvesznek a cigarettájukból füstpamacsokat eregető vagy éppen a vetítést hangos tetszésnyilvánítással vagy káromkodásokkal kísérő közönség tagjai között, és mindez olyan korról mesélnek, amit mi a saját filmes kultúránkkal szinte elképzelhetetlennek tartunk. Amikor a mozi a társadalom és általában az élet egyeduralkodó lenyomata volt...

De nem maga az élet... Alig négy év telt el, hogy láttam (akkor először), de már most is teljesen máshogy érintett meg a másik történetszál, Elenáé. Négy év távlatában hülyeség lehet azt írnom, hogy "megértem" erre a filmre, de valamennyire csak így lehet, ha a drámája, a szimbólumai és az érzelmi töltete sokkal jobban lekötött és magába szívott, mint a kerregő mozigép vagy a vászonhoz kötődő, hol komikus, hol tragikus vagy éppen feszült cselekmény.

Úgy, hogy elsődlegesen a moziról szólt a Cinema Paradiso, úgy volt 8,5 pont. Most, hogy nem is igazán arról szólt...

9,5/10
.

Niwrok írta:

Az én "csinemám" történetének új fejezete kezdődik holnaptól, mert most egy jó pár hónapig zárva lesz, szerencsére csak egy általános felújítás és átépítés kedvéért.

Bazzeg, tuti késő van, mert első olvasásra félreértettelek... valami fennkölt búcsúnak olvasam soraidat, amikben elköszönsz egy időre a filmektől és a Filmfórumtól... :

De hülye vagyok... megijedtem....


De szerencsére nem!!!  

Más: Narcos S4 E5: Escobar!!! Wagner Moura!!!  


.

.
Life Sentence S1




Sokféle film és sorozat megfordul nálunk, de azt be kell látni, hogy ezek inkább a "komorabb" műfajok közül kerülnek ki, és a romantikus vígjátékok például nagyon nem tartoznak közéjük. Még egyszer-egyszer én szoktam megengedni magamnak az efféle könnyedség luxusát, így engedve látókörbe például olyan darabokat, mint a Mozart in the Jungle vagy a Halottnak a csók... vagy esetleg mint ezt a hátterében nagyon is drámai, de alapvetően vidám, optimista kis sorozatot a gyors kasza miatt mindössze 13 epizódjával.

Az Abbot-család az elmúlt nyolc évben minden mást háttérbe szorítva egyetlen dologra koncentrált, még pedig hogy a háromból a legfiatalabb gyerek, Stella rákkal való küzdelmét támogatták. Próbáltak neki minden lehetőséget megteremteni a gyógyulásra, segíteni abban, hogy ha korlátozottan is, de megélhesse azokat a dolgokat, amiket a középiskolába, főiskolára járó kortársai, vagy csak mellette lenni, amikor az újra és újra ismétlődő vizsgálatok, kezelések kimerítették, legyengítették. Amikor úgy nézett ki, hogy Stella állapota nem fordul jobbra, még azt is elintézték, hogy utolsó kívánságaként elmehessen Párizsba, ahonnan mindenki legnagyobb meglepetésére egy angol sráccal, Wesszel tért vissza, mint a vőlegényével. Hogy tényleg ne maradjon ki semmi, megvolt az esküvő, a maradék boldogság pár hetére pedig Stella olyan lelkesen készül, elfogadva a sorsát, hogy még a saját leendő temetését is segíteni akar megszervezni. Mindezt a készülődést forgatja fel a legutolsó diagnózis, mely szerint az alkalmazott kísérleti terápiának köszönhetően Stella teljesen meggyógyult. A jó hírre szervezett össznépi vacsorába aztán egy kis üröm is vegyül, mert Stella egyfelől rádöbben arra, hogy eddig olyan életet élt, ami alig szólt másról, mint a halállal való harcáról, ahogy arra is, hogy a dolgok a családjában nem maradhatnak tovább háttérbe szorítva.

Azért vidámabb ez az egész, mint ahogy az a betegség fenyegető árnyékában lejöhetett, hiszen értelemszerűen mindenki örül, de mindenkinek voltak/vannak olyan dolgok az életében, amiről Stella nem tudhatott, hogy ne zaklassák fel. Hogy a család anyagi tartalékait felemésztette a gyógykezelés, a kölcsönök és a zálog miatt várhatóan el kell adni az addigi családi házat. Hogy Stella szülei már régóta válófélben vannak, és az anyja az első lehetséges alkalommal átköltözik az új partneréhez... Poppy nénihez. Hogy a bátyja abból él, hogy féllegális kábítószerekkel látja el az ún. "soccer mom"-okat, miközben az alkalmi szexuális partnerei is gyakran közülük kerülnek ki. És ajtón belül is vannak ilyenek, rá is várnak esetlen próbálkozások amiatt, hogy a buborékból kikerülve hogyan akarja élni az életét. Hiszen Stella nem járt főiskolára (az érettségije is "tiszteletbeni"), még sosem dolgozott; vagy ott van a házassága Wesszel is, akivel hiába szerelmesek egymásba, alapvetően ezt nem hosszú távra tervezték, nem volt idejük megismerni sem egymás (ezt a bevándorlási hatóság a zöldkártya miatt különösen szóvá teszi), és akkor még ott van, hogy Wes maga tényleg a legjobb választás-e. Stellának meg kell tanulnia célokat felállítani (amik eddig kimerültek abban, hogy meggyógyuljon), megtanulni dönteni (hiszen eddig szinte mindig mások döntöttek helyette), érvényt szerezni a saját akaratának, megtanulni kezelni, feldolgozni a konfliktusokat, akár a kudarcokat is, ... és ezekhez a gyógyulás optimizmusából eredő lendületessége, céltudatossága és a cserfes stílusa mind jó szolgálatot tesznek.

Aztán ahogy a család egyre inkább ráhangolódott arra, hogy Stella velük marad, ahogy korábbi "rákos díszlet" egyre jobban szétfoszlott, a nagy elkezdések és újrakezdések lefutottak, úgy helyeződött át a sorozat hangsúlya egy család Stellától már független konfliktusaira. Ilyen például hogy Stella önkéntesként visszatér a kórházba, hogy ott egy hozzá hasonlóan a rákkal küzdő lánynak legyen a barátnője és a támogatója, vagy éppen Stella nővérének családjához, esetleg a bátyja kényszerű felnövéséhez, megkomolyodásához, felelősségvállalásaihoz kapcsolódnak. Ezek már nem annyira különleges dolgok voltak, ilyeneket akármelyik családi drámasorozatba beleférnek, még ha az olyanok elég ritkák is, hogy az addigra elvált szülők mindketten ugyanarra a nőre hajtanak rá.

Így ez az egy évad a rövidebb időszakokban kellemes kikapcsolódás volt, de a kaszához annyit hozzá kell tenni, hogy ebben a témában, Stella első szárnypróbálgatásaiban nem is volt ennél több.


7,5/10
.