Niwrok írásai 2.0

.
BoJack Horseman S1-S4




Tudom, hogy a sorozatok egyes évadjairól külön szokás írni, itt azonban ezt sem a sorozat hossza (vegyes hosszúságú évadok 25-30 percig tartó epizódokkal), sem a tartalma (sitcom), sem az nem teszi lehetővé, hogy... de ezt már egyszer leírtam az Entourage kapcsán . Ezt a nehezen értelmezhető sorozatot viszont éppen azért kezdtem el nézni, mert Törtetők annak idején nagyon tetszett, nagyon bírtam az egész koncepcióját az alternatív, vendégsztárokkal teleszórt Hollywoodról, amellett, hogy idővel, követve a velük történteket, a karaktereit is megkedveltem... A BoJack nagyjából ugyanezt ígérte, és ebben még az sem nagyon zavart, hogy ezúttal egy rajzfilmről van szó, amiben a szereplők jelentős része humanoid állat.

BoJack Horseman a 90-es években befutott sorozatsztárnak számított; évadokon keresztül műsoron tartott családi komédiája olyan hírnevet és megélhetést biztosított neki, aminek a lendülete vagy húsz évig kitartott. Mostanra viszont a halogatásoknak, a folyamatos bulizásnak, drogozásnak és a mindenfajta munkavégzés hiányának hála az elmúlt tíz év gyakorlatilag kiesett számára. Jócskán felélte a pénzét és az éveit, ezért utolsó lehetőségként az ügynöke (Carolyn) szerez neki egy "szellemírót" (Diane), hogy a régóta ígért önéletrajza végre kiadhatóvá váljon. BoJack viszont soha nem volt egy könnyű személyiség, aki könnyen megnyílna például a szüleivel kapcsolatos komplexusairól mesélve... és megkeseredett cinikusként és kétségekkel telve még annyira sem mutat hajlandóságot a dologra. Mindezt tovább nehezíti BoJack lakótársa, Todd, aki hat éve költözött be két napra, és házigazdájához hasonlóan cél nélkül tengeti napjait, ahogy az a körülmény is, hogy Diane pasija az a Peanutbutter, aki Bojack barátja, rajongója, legnagyobb riválisa és szellemi örököse is egyben. Ennek a kis csapatnak kéne valahogy gatyába rázni BoJack karrierjét, meg úgy egyáltalán őt magát is, miközben a saját életükben is akadnak azért bőven "csomagok" és "döccenők".

A Törtetőkhöz hasonlóan a BoJack műfaja sitcom, alapvetően a szereplők magánéletével foglalkozó komédia, de annak egy sokkal melankolikusabb, "feketébb" kiadásában. Mert amíg ott a frissen felfedezett sztár Vinny és a sleppje körül kavarogtak az események a csúcs felé vezető úton, rengeteg pénzzel, sportkocsival, popsival és kokainnal körítve, Bojack ezen a szakaszon már rég túljutott. Bár ott van a sorozatban a várt Hollywoo (nem elgépelés!) életérzés is (rengeteg cameoval!), a szerepek utáni hajsza izgalma, a díjak utáni izgatott várakozás, a sztárallűrök, a producerek, a rendezők és a többi stábtag rigolyáihoz alkalmazkodás... de amíg a Törtetőkben ez laza volt és vicces, itt a csillogó felszín alatti kiüresedés, a mélyben tátongó gödör sokkal nagyobb szerepet kap (egyszer annyira, hogy el is nyeli a szereplőket, házastól-mindenestől). Az, hogy ez is éppen olyan taposómalom, mint bármi más, amiben az ember-állat próbál a lehetőségeihez, a kétségeihez és a gátlásaihoz mérten jó pofát vágni ahhoz is, ha mondjuk álmai szerepét bazári giccsé torzítják a piaci várakozások és a közöny, vagy hogy "a régi jó dolgokból nem marad semmi". Még csak annyival sem lehet elintézni, hogy a szereplők elérték a negyvenet, és ez a korszak hozza magával náluk a mindenben kételkedő, mindenkivel szemben bizalmatlan, az elmúlás és az elértéktelenedés szele által fújt életközepi válságot, mert ez itt inkább konstans válság, amiben csak az öntudatlanság (mondjuk teljes epizódnyi drogozások az alapjárati alkoholizmus mellé) vagy a belefeledkezés rövid időszakai jelentenek kis öröm-szigeteket. A néző számára például az, hogy egy külön réteget ad a filmnek ez a fura világ a fajok közötti keveredésével, és az ezekből eredő poénokkal, lefordíthatatlan szójátékokkal, kellékekkel.

Paradox, de BoJack annak ellenére lett pozitívuma a sorozatnak, hogy sokszor egy igazi gennyláda a beképzelt celebek legrosszabb fajtájából, máskor meg már-már betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy azt a kevés jó dolgot és lehetőséget is következetesen, igen kreatívan szétcsessze, amit az élet felkínál neki, csak hogy tovább tudja sajnálni és sajnáltatni magát. Mellette még Princess Carolynt bírtam, ahogy örök optimista rózsaszín macskaként csak néha engedte át magát a szakmai válságának, és akiben néha egészen fájdalmas módon tudott tudatosodni például az, hogy talán sosem lesz gyereke... ebben egyébként nagyon ügyes a sorozat, hogy felépítsen egy reményteli illúziót a kilábalásra, aztán még az epizód vége előtt ki is pukkasztja azt. De részben azért is őket kedveltem legjobban, mert úgy éreztem, róluk még a 4. évadban is van mondanivalója az íróknak, és nem csak egyre kínosabb jeleneteken rángatják keresztül őket, hogy a sokszor már utáljam, amikor rájuk pazarolják a műsoridőt. Nekem például erősen túlmagyarázott, elsőre is gyenge poén volt Peanutbutter kvízműsora, vagy a későbbi választási kampánya, pedig alapvetően ő az egyetlen igazán játékos, vidám figura... de hát labradorként milyen is lenne más ? A totál céltalanul létező Todd ötletelései is csak ideig-óráig voltak szórakoztatóak, leginkább addig, amíg a BoJackkal való kapcsolatát színesítették (mint az a rockopera), pedig volt valami szánalomraméltó az életének teljes céltalanságában, de aztán a fogorvos-bohócoknál, főleg azok őrült zombivá válásánál simán elérte vele a sorozat a legirritálóbb mélypontját.

Voltak egészen zseniális pillanatai a BoJacknek (élén nálam a csirkés epizóddal), ahogy emlékezetes figurái is, amik kitűntek az egyébként kellő alapossággal és kitartással megcsinált, ritka depresszív hangulatból. De állatorvosi lóként látszik belőle, hogy igazi koncepció nélkül még ebben a terjedelemben (kb. öt órás évadokról beszélünk) is ki tud fulladni bármilyen téma vagy poén. Részben azért is írtam róla így, mert bár vélhetően lesz folytatás, a negyedik évad vége felé már jóval többet vett el tőlem, mint amennyit adott, és így pillanatnyilag nem látom értelmét folytatni...


6/10
.

Niwrok írta:

.
BoJack Horseman S1-S4

Tudom, hogy a sorozatok egyes évadjairól külön szokás írni, itt azonban ezt sem a sorozat hossza (vegyes hosszúságú évadok 25-30 percig tartó epizódokkal), sem a tartalma (sitcom), sem az nem teszi lehetővé, hogy... de ezt már egyszer leírtam az Entourage kapcsán   . Ezt a nehezen értelmezhető sorozatot viszont éppen azért kezdtem el nézni, mert Törtetők annak idején nagyon tetszett, nagyon bírtam az egész koncepcióját az alternatív, vendégsztárokkal teleszórt Hollywoodról, amellett, hogy idővel, követve a velük történteket, a karaktereit is megkedveltem... A BoJack nagyjából ugyanezt ígérte, és ebben még az sem nagyon zavart, hogy ezúttal egy rajzfilmről van szó, amiben a szereplők jelentős része humanoid állat.


6/10
.

Na, azt nem mondhatják rólunk, hogy egysíkúak vagyunk...

Köszi az ajánlót, de vélhetően ezt nem elsősorban nekem írtad...

.

R2-D2 írta:

Na, azt nem mondhatják rólunk, hogy egysíkúak vagyunk...

Dehogynem! Lassan pénzt kéne kérnem a Netflixtől... de ha egyszer előfizetőként a filmjeik sokkal inkább szem előtt vannak, mint bármi más...

.

.
A megszállás / Okkupert S1




Skandináv film vagy sorozat ritkán fordul meg errefelé (azért utóbbi sem példa nélküli), az északi régió kevésbé van a szemünk előtt... de politikai krimi vonalon a House of Cards lehetséges utódját keresve többször is az Occupied/Okkupert jött szembe. Az alapötlete már a pár mondatos szinopszisok alapján is érdekesnek tűnt, amit ráadásul a "norvég Stieg Larsson", azaz Jo Nesbø rakott le az asztalra, róla meg azért annyit legalább tudok, hogy elég népszerűek a könyvei (a Fejvadászokból készült filmet láttam is, és nem emlékszem rá alapvetően rosszként), így bíztam benne, hogy a tétova próbálkozás ellenére nem fürdök be vele.

A közeli jövőben a globalizálódott világ országai egyszerre kénytelenek szembenézni a világgazdasági erőviszonyok megváltozásával, a klímaváltozás hatásaival, és azzal, hogy a fosszilis üzemanyagok egyre nehezebben hozzáférhetők. Európán belül a norvég miniszterelnök, Jesper Berg annak a társadalmi felelősségvállalásnak az élharcosa, hogy a környezeti károk nem mérhetők össze az olaj és a földgáz további bányászatának és felhasználásának gazdasági előnyeivel, ezért Norvégia a vezetésével mindenfajta kitermelést beszüntetett... amit mind az EU, mind az oroszok komoly szankciókkal és embargókkal büntettek. Berget azonban ez sem tántorította el, és egy nagy sajtótájékoztató keretében arra készül, hogy az első norvég tóriumos erőmű üzembe helyezésének alkalmából újra kifejezze elköteleződését a zöld energia mellett, bejelentve az olajalapú gazdaság végét. Onnan távoztakor azonban felfegyverzett kommandósok veszik birtokba a miniszterelnök helikopterét, elrabolva vele Berget, ami nem csak a testőrsége tagjai között, de a norvég miniszterek között is komoly zavart okoz. Ezzel egyidőben orosz katonák foglalják el Norvégia három legfőbb tengeri olajkútját, és a nagyköveten keresztül tesznek egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

Egy ilyen beszivárgós-zsarolós hatalomátvétel ezekkel a politikai szereplőkkel önmagában is tetszett volna (azért is szántam rá az időt), de ahogy még Nesbø erre ráhúzta a környezetvédelmet és az olajlobbit, az rögtön az első percek után elég volt egy külön piros pontra. A következőt akkor írtam be, amikor tisztázva lett, hogy a skandináv és a balti részeken (is) meglehetősen... hogy is mondjam... "sajátosan" kezelt Oroszország bár végrehajtója ennek az akciónak, de ebben az EU szerepe, érdeke is nyomatékosan ott van, minden az ő jóváhagyásukkal történik, mert olajra és gázra azért nekik is szükségük van. Az már egy "sajnos", hogy ez az EU csak ritkán lett megemlítve, ahogy a világpolitikai hadszíntér sem lett igazán bővebb -az USA és az arabok például egy-két mondattal el lettek intézve sokáig, pedig egy ilyen ügybe ők is biztosan szívesen beleszólnának-, de így erre a két, inkább két és fél központi szereplőre koncentrálva is bejött a játszma és annak alakulása. Mert Berg úrnak elég óvatosan kell lavíroznia a saját pártja érdekei, a személyes ambíciói és a norvégok tűrésküszöbe között, ahogy az oroszok Sidorova nagykövetasszonyon keresztül egyre többször lengetik be, hogy ha nem az elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok, akkor sajnos képtelenek lesznek fenntartani ezt a "békés együttműködést".

De a "nagykutyák" mellett azért átlagpolgárok helyzete is elég érdekes, a helyzet kapcsán ugyanis egy olyan, akár a radikalizációig fajuló belső megosztottság ver éket a társasalom tagjai közé, az összes hazaárulózással meg köpködéssel, amit talán ők maguk régóta nem voltak kénytelenek megtapasztalni... érdekes lenne tudni, a norvég nézők mit gondoltak erről, amikor ezt látták. Kicsit sajnáltam is, hogy a személyesebb történetek is azokhoz kötődnek, akiknek azért van valamilyen kapcsolata a politikai figurákhoz és a kémjátszmás kavaráshoz, olykor ezeket a dolgokat akár egy családba sűrítve. Így lesz a történet részese a komplett oknyomozó sajtót megtestesítő Thomas, akinek a felesége "véletlenül" pont annak az étteremnek a tulajdonosa, ami az egyik gócpont lesz az eseményekben. Ott van Djupvik, aki hol testőr, hol kém, hol titkosügynök, csak hogy mindig az események középpontjában lehessen, és az ő felesége "véletlenül" pont bíró, akin keresztül meg a jogi anomáliákat lehet bemutatni. Legtöbbször ez a pár családtagra koncentrálás is elég, meg vannak híradóbevágások, érzékeltetve, hogy az átlagember mit érzékel ebből az egészből... de akár a tanácstalanság érzékeltetése miatt, akár a gyanútlanság miatt, akár azért, hogy jobban érzékelhető legyen az ellenállás, de néha nagyon hiányzott ebből a szűkre szabott társaságból az utca embere, mert ehhez egy-két "tüntike" bemutatása meg a magányos forradalmár ténykedése sokáig kevés volt.

Kétségtelen, hogy a House of Cards vonalán maradva az Occupied nem rendelkezik olyan karakteres személyiségekkel, mint Underwoodék, olyan klasszis színészekkel, mint Kevin Spacey vagy Robin Wright, és a párbeszédei sem annyira ütősek, de a politikai alaphelyzet és annak krimis vonala miatt még így is jobban tetszett, mint amit eredetileg vártam tőle... és sokkal jobban, mint a HoC legutóbbi évada. Bőven akadnak benne emlékezetes figurák és jelenetek, és a nekem fordulatosnak tetsző történetben az izgalomra sem lehetett panaszom.


8/10
.

Niwrok írta:

.
A megszállás / Okkupert S1


Skandináv film vagy sorozat ritkán fordul meg errefelé...


Kétségtelen, hogy a House of Cards vonalán maradva az Occupied nem rendelkezik olyan karakteres személyiségekkel, mint Underwoodék, olyan klasszis színészekkel, mint Kevin Spacey vagy Robin Wright, és a párbeszédei sem annyira ütősek, de a politikai alaphelyzet és annak krimis vonala miatt még így is jobban tetszett, mint amit eredetileg vártam tőle... és sokkal jobban, mint a HoC legutóbbi évada. Bőven akadnak benne emlékezetes figurák és jelenetek, és a nekem fordulatosnak tetsző történetben az izgalomra sem lehetett panaszom.


8/10
.

Azért van pár film is, a Nyomtalanul trilógia, meg Dylan is írt anno sorozatokról... de valóban, a spanyol/német/angol szekcióhoz képest kevesebb.

Maga az ajánló remek, köszi, valahova a nézendők listájának a végére odabiggyesztem. Roppanbt aktuálisnak és aktuálpolitikainak tűnik - azt meg szeretem.


.

.
Halálos mélység / Pioneer




Ha már úgyis a skandináv filmek hiányát emlegettem   ...

Nem először fordul elő velem, hogy olvasok egy filmről, aztán mert mondjuk csak a címét jegyzem meg, a figyelmetlenség és a pár perces utánajárás hiánya miatt egy másik film kerül lejátszóba ahelyett. Persze pár perc alatt leesik a csere, hogy itt valami nem stimmel, de akkor már általában az is lemegy... Évekkel ezelőtt készült itt egy írás a Sanctum c. filmről, amiből én mondjuk nagyjából annyit jegyeztem meg, hogy búvárkodás meg halál, és hogy egyszer jó lenne megnézni... abból most ez lett...

A 70-es évek végén, részben az olajválság, részben a technológiai fejlődés jelentette lehetőségek hatására a világban hatalmas verseny indult azért, hogy addig elképzelhetetlen helyekről is kitermeljék az olajat, megkerülve az OPEC-et. Ezek közé tartozott a Norvégia partjainál levő tengeri olajmező, aminek a hozzáférhetőségét eddig korlátozta, hogy a tengerfenék túl mélyen volt ahhoz, hogy arra biztonsággal tudjanak vezetéket fektetni. A fő gondot az jelentette, hogyan juttassák le és tartsák életben 350-400 méterrel a tengerszint alatt azokat a búvárokat, akik a csövek összeillesztését, hegesztését végzik. A Norvégia és az USA közötti együttműködésnek köszönhetően ez a probléma megoldódni látszik, mindkét ország szakmai és orvosi stábjának felügyelete mellett elkezdődnek a túlnyomásos tesztek, a próbamerülések. A norvég csapat tagja egy testvérpár, Petter és Knut, akik a vízalatti műhelyben éppen hegesztéshez készülnek elő egy harmadik társuk felügyelete alatt, amikor a csövek elzárására szolgáló egyik ballon eldurran, rájuk szabadítva a levegő által korábban kiszorított víztömeget. Petter minden tőle telhetőt megtesz, hogy kimentse öccsét, de már csak a holttestét tudja a hajóra visszavinni. A cégek rövid vizsgálattal sajnálatos és tragikus balesetnek könyvelik el Knut halált, Petter azonban biztos benne (és ebben az önvád is segíti), hogy történt valami a merülésük alatt, és hogy ez nem baleset volt, hanem szabotázs.

Ebben az alaphelyzetben rögtön megtetszett az egész politikai-történelmi háttér, hiszen nem ez lenne az első film (az utóbbi időből akár csak a Jadotville ostromát és a 6 Dayst említve), amik önmagában ettől érdekes tudott lenni. Magáról az egész olajipari vonatkozásról nem esik sok szó, inkább csak az USA és a norvégok kooperációnak álcázott versengése, hiszen nagyon nem volt mindegy, melyik csövön mikorra kezdhet folyni az olaj, és abból ki gazdagodik meg először, milyen arányban. Ez inkább csak olyan, mint egy kis hang a háttérben, viszont a konkrét aspektus, a mindezt lehetővé tevő mélytengeri búvárkodás és annak hangulata majdnem az első fél órát kiteszi. Nekem pedig egyre inkább adta magát ennek összevetése az űrkutatással, főleg, hogy éppen elég, az űrrepülés hajnaláról szóló film került elő itt mostanában és az évek alatt. Míg a magyar cím inkább a thriller-szálra helyezi a hangsúlyt, az eredeti Pioneer ugye az egész cselekmény "úttörő" voltát emeli ki. A tenger mélye sem veszélytelenebb hely, mint az űr végtelenje, az ember ott is magára és a mindössze pár centi vastag acélra bízza az életét, és ugyanúgy a nyomás és a levegő jelenti a legnagyobb fenyegetést. Sőt, hogy még közvetlenebb legyen a kapcsolat, Petter idézi Armstrong híres "lépéses" mondatát a "fenékreszállásnál". Nincsenek ugyan látványos mélytengeri felvételek, az egész sötét és homályos, de talán éppen ezek teremtik meg a hitelesebb hangulatot, adják át jobban a mélység érzését, amíg a baleset meg nem történik. Ide kapcsolódik, hogy annyira nem értek a mélytengeri búvárkodáshoz, így igazán csak azt a jelenetet tartottam picit képtelennek, ahogy Petter kimentette Knutot a kamrából, és kvázi minden védőfelszerelés nélkül úszott át a harangba... mert ott szerintem önmagában a víznyomás megtette volna a magáét.

A baleset után gyökeresen változik meg a film stílusa, Petter nyomozása a merülés idején történtek után, és annak okairól már inkább kémfilmre emlékeztetett, főleg ahogy igazából mindig csak egy lépéssel jár azok előtt, akik elég hatékonyan tüntetnek el minden bizonyítékot. Ez a szakasz sem rossz, de "csak" egy politikai krimi, amiben a tudományos előnyért való versengés és az ipari kémkedés bizony további "baleseteket" jelent. Van itt kavarás az orvosi papírokkal, "titkos összetevő", az igazság kiderülésében nem érdekelt cégvezetők és kollégák, autós üldözés; csupa klasszikus összetevő. Éppen ezért ez a nyomozás "jó", de annyira nem különleges, és egy kicsit szét is töredezik közben a tempó, mert beleszövésre került egy családi szál Knut özvegyével. Mivel itt már azért leginkább a földfelszínen vagyunk, cserébe nagyobb szerepet kap a korrajz, bár ez igazán csak a kellékekben és az autókban érhető tetten, illetve az orvosi szoba volt még érdekes.  

Összességében azt mondhatom, minden mellényúlásom csak ennyire legyen rossz! Pár helyen olvastam, hogy az eleje a merüléssel mennyire unalmas, de nekem még egy kicsit jobban be is jött az űrutazásos áthallás miatt, mint a hajsza az ipari titkok, és azután, hogy ki, mi és miért okozta a búvár halálát, pedig az is kellően izgalmas volt.

Majd pár év múlva, ha újra búváros filmet néznék, talán a Sanctum is sorra kerül   ...


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Halálos mélység / Pioneer

Nem először fordul elő velem, hogy olvasok egy filmről, aztán mert mondjuk csak a címét jegyzem meg, a figyelmetlenség és a pár perces utánajárás hiánya miatt egy másik film kerül lejátszóba ahelyett.

Majd pár év múlva, ha újra búváros filmet néznék, talán a Sanctum is sorra kerül   ...


7,5/10
.

Most akármennyire is kerestem, nem találom, de erről a Pioneerról anno volt szó, mikor a Sanctumról beszéltünk. Talán a két megboldogult kolléga hozta elő... akkor meg is akartam nézni, de valamiért kimaradt. Most meg olyan dömping van, hogy sose érem utol magam.

Nem tűnik rossznak, de ahogy olvaslak, meg ahogy visszaemlékszem, a Sanctum jobb volt... és még valami: ilyenkor kell másik (egy-kettő) búváros filmet nézni, annak úgy tök van varázsa, ha egy témában mozogsz pár napig. Zombulni ne siess.


.

R2-D2 írta:

Zombulni ne siess.

Miért, most már neked is túl sok / túl kevés az, ami ott van, vagy csak feltételezed, hogy nekem az lenne ?

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Zombulni ne siess.

Miért, most már neked is túl sok / túl kevés az, ami ott van, vagy csak feltételezed, hogy nekem az lenne   ?

.

Mindkettő, de főleg utóbbi. Talán holnap olvashatod.

Ez, így, túlnyomórészt egy sima eszetlen lövöldözős háborús film, amiben ráadásul szinte mindenki olyanná válik, ami vagy nem szimpatikus, vagy nem volt benn eddig a pakliban. Valahol még így is elvoltam vele, a második felére kicsit összekapták magukat, de közben borzasztóan rétestésztának éreztem...

.
Bosszúállók: Végtelen háború / Avengers: Infinity War




Amikor tíz éve kijött a Vasember -kicsit közelebbről nézve meg nyolc éve a Thor-, talán még csak pár kreatív fejében és néhány rajongó álmában szerepelt az, hogy tényleg eljut az MCU a Végtelen Kesztyűig. Addig, hogy az itt-ott elszórt morzsákból, a néha felbukkanó vagy lelepleződő, hatalmas erejű és más-más képességgel bíró kristályokból összeáll a nagy egész, egybefűzve dimenziók sokaságát, a technológiai fejlődést, a mágiát és a galaxis végtelenségét, és szállnak szembe Thanosszal az évek alatt megismert képregényhősök.

Így persze erről a filmről különálló darabként beszélni még annyira sincs értelme, mint eddig bármikor. Már eleve, ahogy kezdődik, az olyan, mintha a néző lemaradt volna az első 10-15 percről, hiszen a régóta a fő fenyegetést jelentő Thanos kesztyűjében (amit az Ultron végén egyszer felvillantott) már akkor birtokol egyet a hatból, a lila Power Stone-t, amiről még ebben a filmáradatban is tudható, hogy a Xandaron őrizték, és éppen igen előrehaladott állapotban van a második kő, a Space Stone megszerzésében. Abban a jelenetben benne is volt az az összetett hangulat, ami végig meghatározta ezt a két és fél órát. Egyfelől az, hogy alapvetően tudhatóak az állomásai, nagyon nagy meglepetésre már nem lehet számítani, hiszen a hat kőből ötnek ismert volt a tartózkodási helye, így azokat a helyeket kell bejárni; mostanra csak a Soul Stone maradt homályban, de várható volt, hogy túl sok időt most már nem tudnak szánni rá. És még ehhez képest is sikerült pár új világot, pár új lényt belepasszírozni a hézagokba, hogy tényleg egy szusszanásnyi idő is alig majadjon. Másrészt az is várható volt, mert minden körülmény erre utalt, a jogi dolgoktól Thanos vázlatosan bemutatott személyiségéig bezáróan, hogy több főbb szereplőtől is búcsút kell itt venni, és ez nem olyan búcsú lesz, mint Quicksilveré, aki úgy halt meg, hogy öt percet sem szerepelt; itt évek óta beágyazott szereplők holttestei fogják szegélyezni Thanos útját, akiknek ismert a háttere, a személyisége, a kapcsolatai, és akikhez a kötődés is nagyobb lehet, így a haláluknak tényleg súlya van. Ahhoz képest meg, hogy Víziót egyértelműen a halállistára vártam, mivel a Mind Stone-t az ő fejéből kell Thanosnak kitépnie, egészen érdekes volt, amerre az ő sztoriját elvitték.

Ezért is kellett az eddigi tucatnyi film, mert egy normális film kereteibe már nem fér bele, hogy ki honnan érkezik, ki kivel áll kapcsolatban, kit mi mozgat, amikor már tényleg a világ megmentése a fő feladat... legalábbis a feléé. Thanos motivációi kapnak még nagyobb teret, hogy azért mégse a sokadik hatalommániás őrültként jelentjen csak meg az ellenfelek hosszú sorában, és még némi filozóliai mélységet is megközelít, olyan Utopisztikusat... és kb. ennyi. Mostanra már van vagy harminc olyan szereplő, akiket a sorozatot ismerő néző vár is a filmbe, hiszen megjelentek már az MCU-ban, és ilyen tömegben bizony lesz, akit épp csak megemlítenek, hogy ne legyen elfelejtve, olyan is lesz, aki csak a háttérben bukkan fel, a jobbak pedig akár két mondatot is kaphatnak, míg a cselekmény aktív alakítása pár kiváltságosé lesz csupán. Itt még annak is muszáj előkerülnie, akinek semmi értelme, hogy felbukkanjon, mert lehet, hogy csak egy idegen világ portása és idegenvezetője... Nincs idő hosszan merengeni a múlton, így az előzmények legtöbbje csak elharapott mondatokban kerül elő, ahogy például Quinn az apjáról, Thor meg Heláról és Asgard pusztulásáról beszél. Itt már a feszített tempó miatt csak rövid átvezetőkre futja abban a hajszában, amiben a kövekről eddig nagyrészt nem is tudó szereplők próbálják felgöngyölíteni Thanos eddigi ténykedését, és megpróbálni valamilyen eszközt "kovácsolni" a megállítására, amíg a többiek feltartják őt és a csatlósait, hiszen közben Thanos is igyekszik bővíteni, teljessé tenni a kollekcióját. Ennek állomásai közé pedig épp csak a régi szereplők el is várt beszólásai (Banner vs. Hulk), egy-két szokatlan páros rivalizálása (az egók csatája Strange és Stark részéről) vagy poénkodása ("nyuszi") fér bele, vagy éppen az elkerülhetetlennek látszó pusztulás és az áldozatok iránti gyász csendessége. Itt már muszáj pillanatok alatt átlépni olyan szimbolikus dolgokon, mint Vasember és a Kapitány konfliktusa, Thor fél szeme, Bucky új karja, hogy Pókember mennyire nem Űrpók, vagy hogy milyen paradox a Veronicát irányító "Hulk". Ez a hajsza még a cselekmény oldaláról is áldozatot kíván, mert én például nagyon szívesen láttam volna viszont a Novát, ahogy a Power Stone-t védelmezik, vagy vártam volna, hogy ha az amúgy nagyrészt irritáló Thor-Ragnarök kevés értelme Thor jellemfejlődése volt (hogy nincs szüksége tárgyakra a benne tomboló erő csatornázására), akkor most nem az lesz az egyik fő szál a történetben, hogy hogyan kovácsol magának új fegyvert... még ha ezzel szerepet is adtak a sokáig koloncként cipelt, nagyon "lázadó tini"-korban levő Grootnak, Nidavellir remek helyszín, és be is biztosították vele, hogy még látványosabb legyen a finálé.  

Az a finálé, amit már tényleg nehéz lesz bárhová fokozni. Én személy szerint a Winter Soldier óta enyhe csodálattal adózom a Russo-testvérek tehetségének és kreativitásának, ami az akciójeleneteiket és a vizuális fantáziájukat illeti, és itt sem hazudtolták meg magukat. Ennyi évvel és filmmel a hátam mögött sokszor még a legfékevesztettebb autós üldözés is képes untatni, mert percek alatt önismétlővé vagy idétlenné tudnak válni. Russoék jeleneteiben viszont nem egyszerűen elmerülők, ahogy teljesen magával ragad a rohanás, a dinamika, hanem épphogy felocsúdok ebből egy-egy kimagaslóan érdekes, vagy újszerűnek ható koreográfia következtében, vagy ahogy a szokásosnál sokkal többet foglalkoznak egy csata rétegeivel, a környezetből és a párhuzamosan zajló eseményekből merítve ötleteket, ami sokkal jobban összekapcsolja egy szimpla bunyó elemeit, és sokkal összehangoltabb érzetet ad a csapatmunkának, még olyan szereplőknél is sugallva ennek ösztönösségét, akik akkor találkoztak. De ott van a másik véglet is, a gigantikus seregek egymásnak rontása, amibe hosszú évek után először megint bele bírt borsódzni a hátam, annyira erőteljesre sikerült azt a jelenetet megcsinálni... és még ott is tudtam egy pillanatot szánni arra a gondolatra, hogy mennyire bírom ezeket a wakandai kecskepásztorokat a kéken világító erőpajzsukkal.

A Marvel tíz éve gondozott gyümölcse érett be. Nem is kérdéses, hogy a Bosszúállók ezzel a filmmel minden idők egyik legepikusabb filmes vállalkozásává vált, ami után megpróbálhat tovább loholni a konkurencia, de láthatóan felesleges. Az MCU néha fakó és ingatag, de azért célirányos építkezésével jutottunk el a mostani "évadzáróig", a maga kapcsolati hálójával, akciódömpingjével, látványorgiájával és cliffhangerével is, és amiben legfeljebb annyi negatívum akadt -egy-két fájdalmasan kínos poén és Shuri puszta jelenléte mellett-, amit kénytelen-kelletlen a stáb kihagyott belőle az MCU hatalmas emléktárából.


9/10
.

Niwrok írta:

.
Bosszúállók: Végtelen háború / Avengers: Infinity War


A Marvel tíz éve gondozott gyümölcse érett be. Nem is kérdéses, hogy a Bosszúállók ezzel a filmmel minden idők egyik legepikusabb filmes vállalkozásává vált, ami után megpróbálhat tovább loholni a konkurencia, de láthatóan felesleges. Az MCU néha fakó és ingatag, de azért célirányos építkezésével jutottunk el a mostani "évadzáróig", a maga kapcsolati hálójával, akciódömpingjével, látványorgiájával és cliffhangerével is, és amiben legfeljebb annyi negatívum akadt -egy-két fájdalmasan kínos poén és Shuri puszta jelenléte mellett-, amit kénytelen-kelletlen a stáb kihagyott belőle az MCU hatalmas emléktárából.


9/10
.

Csak sűrűn bólogatni tudok, annak ellenére, hogy menet közben bizony hadilábon álltam nem is egy Marvel filmmel, ez lenyűgöző volt. Veszettül szórakoztató, akárcsak a legelső ebben a sorban.

Nem tudom, lesz-e időm/kedvem írni róla, de ha igen, majd igyekszem laikusabb szemmel (azok a kövek ) kicsit mást és máshogy látni.

.

.
Ghostland: A rettegés háza / Incident in a Ghostland




Elizabeth az anyjával (Pauline) és a nővérével (Vera) új városba költözik, miután megörökölték Pauline nemrég elhunyt, évekig magányosan, visszavonultan  élő nagynénjének házát. Az új otthonuk meglehetősen bizarr, a nagynéni egész életét babák, kitömött állatok, trófeák és egyéb spirituális meg vallási ereklye gyűjtésével töltötte. Az egyetlen, aki még valamennyire élvezi is az ódon, baljós házat, és azt, hogy első hír, amit olvasnak a környékről, hogy családírtó szociopaták sorozatgyilkolnak errefelé, az éppen Elizabeth, aki 14 évesen is nagy rajongója a horrortörténeteknek, különösen H.P. Lovecraft stílusának, és ő maga is írói pályára készül. De a horror ma házhoz jön... Még szinte el sem kezdtek kipakolni a dobozaikból, amikor két fura alak támadja meg őket a mindentől messze eső, fura házban; mint az viszonylag gyorsan kiderül, egy csecsemőagyú emberi bulldózer és az ő anyja. De ők nem csak gyilkolni akarnak, hanem az elsődleges céljuk, hogy fogságban tartsák Elizabethet és Verát, hogy a bulldózer "kedvét tölthesse" rajtuk, ameddig csak a lányok bírják a kínzásokat, a veréseket és a bezártságot.

Mivel éppen nemrég írtam le sokadszor, hogy a "home invasion" mozikat mennyire nem bírom, és egyre kevésbé, így elég nagy csalódás volt, hogy a Ghostland is az. Mozis horrornál nem szoktam válogatni, ami van, arra többségében megyek, de ilyen címmel én inkább valami szellemes-riogatós filmet vártam. Viszont hogy az író/rendező Pascal Laugiernél a Mártírok után megint nők kékre-zöldre verése lesz a téma, felturbózva a megerőszakolásukkal és a folyamatos halálfélelemben tartásukkal, ahhoz a fagyiskocsi felbukkanásának első percétől nem igazán fűlött a fogam... Ja, fagyiskocsi, ugyanis a másik, amit nekem jócskán kilógott a filmből, és végig a film alatt baromi giccsesnek találtam, az az egész látványvilág. Elismerem, hogy rengeteg munka lehetett ezt így megcsinálni, ennyi kelléket aprólékosan összeszedni, de a támadók kocsijáról és a házról is az sugárzik, hogy sehol máshol nincs helyük a világban, mint egy horrorfilmben. A babákkal telezsúfolt házaknak persze mindig van egy kis díszlet érzete, hogy abban nem laknak, és csak a félelem és a feszültség fokozására lettek megkonstruálva, de ez itt a torinói lepel reprodukciójával, a titokzatos tükörrel és a babaruhás kitömött mosómedvével tisztán csak színház, és a nagyon is valós erőszak és rettegés kontrasztjával minden színpadiassá válik ebben a környezetben.

Laugier esetében viszont a szadizás és a trancsír mellett eddig mindig lehetett találni valami, ami miatt a számomra nem kedvelt stílus és hangulat mellett is valamennyire pozitív emlékek tudtak lenni a filmjei. A Mártírokban a Nagy Titok után kutató arisztokraták filozófiája, a Tall Manben pedig a "sajátos" célokkal rendelkező gyerekrablókhoz kötődő szociográfia volt ilyen... itt pedig a felpüffedt arcú, bedagadt szájú, összetört és megtört lányok kínzása és meggyalázása mellett annak a drámája, hogy a Elizabeth és Vera hogyan tudja, akarja és képes feldolgozni, ami velük történt. Hogy hogyan élnek együtt a történtek tudatával, a nyakukat szorító vasmarokkal, vagy ahogy a kétszáz kilós test rájuk nehezedve rosszallóan és méltatlankodva a fülükbe szuszog, illetve szuszogott. Nagyon nem akarok spoilerezni, de van egy kb. húsz perces szakasz, meg még itt-ott a nem egész 90 percben elszórva pár jelenet, amikből én sokkal szívesebben néztem volna többet. Sokkal jobban érdekeltek ezek az utóhatással foglalkozó percek, mint emellett az őrült rohangálás a házban, vagy a részvétel a játékban.

Mert lehet, hogy nem tetszik, amiről a film szól -előfordult az már jobbakkal is-, de az biztos, hogy Laugier nagyon odafigyelt a részletekre, mind a külsőt, mind a belsőt illetően. Ez nem a picsahorror-kategória, ahol a lányok nevetségesen sikongatva szaladnak fel a lépcsőn egy szál bugyiban, hanem minden napnak ott a súlya az arcukon és a mondataikban annak, hogy egy szadista kéjenc "babázik" velük, és hogy ennyire távol mindenkitől és mindentől mennyire csak magukra számíthatnak. A másik oldalon pedig kétségtelen, hogy a bolondoknak hol a helye, hogy ne tudjanak ártani másoknak, de van például abban valami szánalmas a visszataszító-undorító-felháborító hármasfogat mellett, hogy egy ekkora melák testébe, az értelmi fogyatékába van valaki "bezárva", és valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy csak így tudja kiélni magát (ld. A fiú). Másrészt abban is van valami perverz gondoskodás, ahogy az anyja megteremti mindezt a számára... bármi is legyen az ára.

Így ez is inkább olyan film lett, aminek elismerem az érdemeit, ahelyett, hogy akár csak kedvelni tudnám. A "home invasion" továbbra sem jön be, de a Ghostland legalább több tudott lenni a puszta gyilkolászás és nemi erőszak stilizált bemutatásánál egy rövidke drámányival.


7/10
.

Niwrok írta:

.

Ghostland: A rettegés háza / Incident in a Ghostland


Mivel éppen nemrég írtam le sokadszor, hogy a "home invasion" mozikat mennyire nem bírom, és egyre kevésbé, így elég nagy csalódás volt, hogy a Ghostland is az. Mozis horrornál nem szoktam válogatni, ami van, arra többségében megyek, de ilyen címmel én inkább valami szellemes-riogatós filmet vártam.

Így ez is inkább olyan film lett, aminek elismerem az érdemeit, ahelyett, hogy akár csak kedvelni tudnám. A "home invasion" továbbra sem jön be, de a Ghostland legalább több tudott lenni a puszta gyilkolászás és nemi erőszak stilizált bemutatásánál egy rövidke drámányival.


7/10
.

Akkor ez esetben a magyar cím jobban kifejező... én is szellemes mozira tippeltem volna a Ghostland alapján.

Mindegy, írásod alapján nem egyszerű végignézni - másfél órán át két nő verése és megalázása soknak tűnik, a rövidke dráma ellenére - de majd ha lesz a nettékában, biztos leülök elé.

Köszi az ajánlót!


.

.
Anon




A filmiparban vannak emberek, akik több területen is kipróbálják magukat. Akadnak olyanok, akik ezt jól is teszik, mert megvan ahhoz is a tehetségük, a technikájuk vagy az ötleteik, hogy feltűnően jót alkossanak íróként/rendezőként/színészként/producerként, ezek bármilyen kombinációjában; nem kell messzire menni, nálam ilyen lett John Krasinski és a Hang nélkül. Meg vannak olyanok, mint Andrew Niccol, akinek az írói ötletei többségében simán elférnének egy-egy Black Mirror epizódban (ld. Gattaca, Truman Show, Lopott idő, stb.), a technológiai fejlődés túlburjánzásának veszélyeiről ugyanis hasonlóan izgalmas módon gondolkodik, mint Charlie Brooker, a rendezési stílusa miatt viszont annyira mumus lett mostanra nálam (talán az egy Fegyverneppert leszámítva), hogy amikor csak meglátom egy film elején, hogy "a film by Andrew Niccol", az első reakcióm az, hogy "Óóó, b*zmeg...". Pontosan ez történt az Anon esetében is, ahol az alapötlet érdekes volt annyira, hogy ne nagyon kotorásszak a stáb után, így megint jött a hidegzuhany...

Nem véletlenül emlegettem a Black Mirrort, ugyanis a film sztoriját nagyjából úgy kell elképzelni, mint ha a BM grainjét (az emberek minden audiovizuális érzékelését rögzítő kis memóriachip), Recallerjét (az agyból memóriaképeket előhívó és megjelenítő gép a Crocodileból) és Archangeljét (a szó szoros értelemben vett "bébimonitor") bedobták volna a Különvélemény világába. Ebben a jövőben az emberek mind egy képrögzítővel a fejükben élnek, ami egyben kiterjesztett valóság élményt is nyújt a látott képre kivetített információk segítségével. A legtöbb ember ebből csak annyit érzékel, hogy körülötte mindenhol reklámok vannak kivetítve, illetve megjelennek a kiválasztott applikációk által biztosított adatok, de az olyan ügynökök, mint Sal (Clive Owen) képesek arra, hogy az Ethernek nevezett hálózaton keresztül megfigyeljenek bárkit, azt látva, amit ő, így leleplezve tolvajt, gyilkost szinte percek alatt. Azonban az Ether, mint minden informatikai rendszer, meghackelhető, így ültetve el például hamis képeket az alanyban, törölve a kellemetlen élményeket, de aki kellően ügyes, felfedezheti a "férceléseket"... Sal új ügye során egy olyan gyilkossal (Amanda Seyfried) kerül szembe, aki egy különleges trükkel és minden eddiginél kifinomultabb módszerekkel fedi el a saját személyazonosságát, "látszólag" lehetetlenné téve, hogy elfogják.

Eddig még ugye elég jól is hangzik, hiszen benne van egy új technológia és az abból eredő olyan társadalmi problémák bemutatása, mint hogy milyen lenne, ha már azzal sem tudnál elmenekülni a pop-up reklámok elől, hogy becsukod a szemed, vagy hogy egy ilyen helyzetben mennyi magánélete is lehet az embereknek. Hogy hogyan változik meg például az emlékezés szerepe, amikor minden képet FullHD-ban tárol el az agyad, és így a felejtés nem igazán opció. A hackeren, a tettein és az üldözésén keresztül pedig ott van annak a dilemmája, hogy az ember mennyire hihet nem egyszerűen az emlékeinek (azokat az agy amúgy is hajlamos néha egy kicsit megbuherálni), hanem pusztán a szemének. Mivel mindez egy sorozatgyilkos utáni hajszára van felfűzve, így adná magát a pörgés és az izgalom is, kis erotikával, mert csöccsel mindent jobban el lehet adni...

Csak hát ezt a filmet még Andrew Niccol is kb. félálomban csinálta. Nem is egyszerűen kiábrándító, hanem inkább már dühítő, ahogy a jobb sorsra érdemes ötlet elsorvadt a keze alatt, ahogy képernyőre vitte azt... vagy éppen lehet csodálni benne, hogy hogyan lehet egy sci-fi erotikus thrillert ilyen bosszantóan unalmasra megcsinálni. Nem egyszerűen lassú, vontatott minden, ami történik, de Niccol mintha ráérzett volna, hogyan kell a koncepció minden eleméből a lehető legkevesebbet kihozni. Izgalmas cybervilág? Frászt, egyszerű vonalakkal összekötött négyzetek kavalkádja az egész, de olyan sűrűen, hogy szart sem látni még abból sem, ellenben minden tetves rákeresésnél lemegy az animáció, ami már a harmadiknál is zsibbasztó, nem az ötvenediknél! Nyomozás egy sorozatgyilkos után? Mivel az leginkább a letöltött emlékképek elemzését jelenti, az meg ugyebár a szereplők belső képernyőjén zajlik, így kívülről ebből annyit lát a néző, hogy a karakterek meredten bambulnak maguk elé, aminek a feszültségfaktorát talán nem kell ecsetelnem. Sorra vehetném a hangulat többi elemét, a béna POV-t, a színészek közönyét vagy a kihalt helyszínek minimális kellékeit, megemlítve azt a pár dolgot, ami talán tetszett (pl.: a lépcsős és a metrós trükk), de mert vesszőparipám Niccolnál, hogy a képi fantáziája olyan steril, mint egy flakon pasztörizált kézfertőtlenítő, így ezen túl nagyon nincs mit mondanom. Mindent, ami jó lehetne ebben a filmben, végletekig kizsigerel az, hogy amit ez a fickó elképzel, azt képtelen számomra élvezhető módon megjeleníteni... és el kéne tudnom fogadni, hogy soha nem is fogja...

Ilyen lesz az, ha egy író azt hiszi, rendezni is tud, pedig nagyon nem. Hiába indul neki úgy a néző, hogy ez jó lesz, ha az érdekes ötlet vázlatos pontjai lassan elmosódnak attól az álomnyál-csíktól, ami az Anon egyedüli reakcióként kiváltott belőlem.


5/10
.

Niwrok írta:

Paddington 2.

A Paddington második része is éppen olyan kedves, aranyos családi mesefilm, mint az első volt, még a klasszikus "iskolából", így szerencsére szinte teljesen nélkülözi a hiperaktív hülyéket és a popkult kiszólások sokaságát... nekem éppen azért jönnek be annyira. Nem is olyan tanulságos vagy érzelmes, mint más animációs filmek, de könnyed szórakozásra kiváló választás.

8,5/10

Másodszorra is tetszett.

Év végén elég sokat agyaltam, hogy ez vagy a Coco vagy mindkettő kerüljön a listára, és még mindig úgy gondolom, hogy mind a kettőnek jó helye lett volna ott. Továbbra is tartom, hogy néhány jelenet inkább kínos, mint vicces, de amikor Paddington nem agyhalottként, csak egy szelíd, szeretettel és törődéssel teli bocsként jelenik meg, aki a börtönkantinból is képes cukrászdát faragni, akkor még mindig meg tud nyerni magának. Az animációs részek pedig továbbra is varázslatosak.

.