Niwrok írásai 1.0

Törtetők / Entourage S1-S8


Tudom, hogy a sorozatok egyes évadjairól külön szokás írni, itt azonban ezt sem a sorozat hossza (vegyes hosszúságú évadok 20-40 percig tartó epizódokkal), sem a tartalma (sitcom), sem az nem teszi lehetővé, hogy egy kicsit elnyújtva néztem végig, kb. másfél év alatt az első négyet, aztán a másik négyet egy lendülettel. Nagy vonalakban tudok írni róla, ajánló jelleggel, hátha "valakinek" ez is elég lesz .

A sorozat központi alakja Vince Chase, aki a bátyjával (Johnny "Drama" Chase) és két gyerekkori haverjával (Eric, Turtle) New Yorkból költözött Hollywoodba, hogy az ígéretes filmes karrierje során minél közelebb legyen a tűzhöz. Ebben leginkább az ügynöke, Ari Gold van a segítségére, és a szekér jól megy, a pilot már úgy indul, hogy Vince a Jessica Albával készített filmjük bemutatóját várja, több jövedelmező ajánlattal az asztalán. A többiek Vince mellett afféle állandósult kisérők (a cím jelentése is inkább "slepp", mint "törtetők"), de bármikor és bármiben számíthatnak is egymásra, jelenleg éppen abban, hogy Vince minél inkább a színészkedésre tudjon koncentrálni: Eric egy pizzéria "ügyvezetői" posztját adta fel, hogy menedzserkedjen, Turtle a csapat mindenese/sofőrje/kifutófiúja, és Drama, a megkopott hírnevű sorozatszínész volt az, aki Los Angelesbe csábította az öccsét, most meg szakácskodik neki, hogy ne legyen gond a kondícióval. Persze később jutnak ők feljebb is, megjárják a maguk hullámvasútját a vagyonig és/vagy a hírnévig, de a lényeg, az összetartásuk -kis képzavarral élve- a legmélyebb gödörben is segít a felszínen maradniuk.

A sorozat a romantikus sitcomok hagyományait követve a szereplők karrierje és barátsága mellett azok magánéletét mutatja be, ami Vince-nél a folyamatosan cserélődő csajokat jelenti, Ericnél a "se veled-se nélküled"-állapotot az éppen aktuális barátnőjével, Arinál a családi életet feleséggel és a gyerekekkel, Johnnynál és Turtle-nél pedig sokszor csak az epekedést az elérhetetlen puncik után. De ez a vonal kb. ennyi szót is érdemel, ez a legkevésbé érdekes része a Törtetőknek.

Mert hát csak Hollywood és a filmes világ a téma, és ezért belefér egy kis picsogás meg enyelgés, nem ?! A dolog először is onnan indul, hogy a sorozat egyik producere Mark Whalberg, akinek a sleppjéről eleve mintázták a főszereplőket, és akiknek jó pár személyes élménye -állítólag kissé finomítva, mert a valóságot úgysem hinné el senki - be is épült a sorozatba. És lehet, hogy kicsit karikírozva, kicsit tévé-kompatibilisebbé téve, de visszaköszönnek azok a figurák, akikkel ők kapcsolatban állnak... és ezt tessék szó szerint érteni. A színészek egy része ugyanis természetesen karaktert játszik, egy másik része meg önmaga karakterét saját néven a Törtetők világában! Tucatjával vannak itt olyan cameok, amikért külön-külön is ölnének a producerek, és tartsanak akár csak egy jelenetig, vagy húzódjanak át több részen, a meglepetés ereje nagyon sokáig (kb. a 7. évadig, amikor már inkább a sportolók érkeznek tömegével) működik. Nézőként igazából fogalmam sem volt, hogy legközelebb éppen ki nyit vagy telefonál rá Vince-re, James Cameron vagy Martin Scorsese, meddig lesz a csaja Sasha Grey, a pornósztár, hogyan égeti le magát Drama Whoopi Goldberg talk-showjában, hogy Ericet tényleg megcsalta-e a csaja Seth Greennel vagy meddig jár Anna Farisszel. A másik oldalon így lesz Beverly D´Angeloból ügynökségi befektető, Carrie Fisherből egy pletykalap főszerkesztője, Stellan Skarsgardból csökönyös német rendező (abszolút ötcsillagos alakítással!) vagy Peter Stormare-ból... na de ezt inkább meghagyom meglepetésnek, hadd essen hanyatt más is a fotellal . Vagyis tényleg egy élő, a különbségek ellenére is ismerős alternatív filmes világot kreáltak Vince és barátai köré, olyat, hogy néha sajnálja az ember, hogy azok a filmek és forgatókönyvek, amik körül jó esetben forognak az események, csak kitalációk (mondjuk az Enzo Ferrari életéről szóló mozi vagy a Johnny´s Bananas). Ehhez persze dukálnak a luxusvillák, a csili-villi irodák, bárok, éttermek, a pálmafás vágóképek a külső helyszíneken, a rengeteg bikinis csaj és sportkocsi, de az olyan filmes díjátadók megidézése is, mint a Sundance vagy Cannes.

De még ha mindez nem lenne elég, akkor ott vannak a karakterek, akiknél egyébként már szinte kínos, hogy az elkényeztetett csodagyerek-playboy Vince-től és talán még Erictől is hogy lopja el a showt majdnem mindenki, aki visszatérő szereplő. Olvastam egyszer egy felmérést valami rajongói honlapon, hogy kinek melyik szereplő hiányzik a legjobban, és 20% volt Johnny Drama-é, 80% Ari Goldé, a többiek meg osztoztak a "maradékon". Azért nálam ennél színesebb a paletta, én bírtam a szinte a sorozattal együtt üzletemberré és felnőtté érő Turtle-t, Ari kazánforróságú személyi asszisztensét (Lloyd), Vince szabadszájú sajtósát (Shauna), a vége felé már a magától elszállt rendező Billy Walsht, vagy éppen az öntelt-pojáca Dramat is, és ezekhez sokat tettek hozzá az alakító színészek is, de ha egyet kéne mondanom, az nálam is Ari Gold lenne. Jeremy Piven magabiztosan alakítja az üzletben megállíthatatlan, "kissé" ripacs ügynököt, aki abszolút nem polkorrekt és nyomdafesték-barát stílusával trappol végig bárkin, aki az ügyfelei vagy az ő sikere, előmenetele útjában áll, legyen az egy tesze-tosza beosztott, a saját üzlettársa, de még akár a főnöke is, hogy egyébként otthon (nem sokat finomítva a szóhasználatán) megpróbáljon jó apa és férj lenni.

Mondjuk ízelítőnek álljon itt egy kis párbeszéd, amit Ari a Warner egyik kisfőnökének (mellesleg ex-szeretőjének) titkárnőjével folytat telefonon:
- Hol van Dana, Amanda?
- A nevem Jen. Amandát elbocsátották.
- Oké, Jen, szóval hol van?
- Sajnálom, Mr. Gold, de egész nap nem láttam Ms. Gordont.
- Aha... Maga új a városban?
- Egy hónapja vagyok itt.
- Jó... Valószínűleg még nem ismer engem, de meg fog. Kérem, hogy a következő üzenetet adja át Dana-nak: mondja meg, hogy még mindig megvannak a cancuni fotók, és hogy egy honlapot fogok indítani velük. Mondja meg, hogy egész oldalas hirdetést fogok feladni az L.A. Timesban, hogy reklámozzam. Mondja, hogy az oldal címe hollywood-ügyvezető-kurvája-vagyok.com lesz, és hogy sem jelszó, sem díjfizetés nem korlátozza majd a megtekintését. Mondja, hogy egy kibaszott visszahívást várok tőle!

Vagy így osztja ki a feladatot a napi megbeszélésen:
- Az egyetlen dolgotok mára az, hogy ennek az embernek munkát találjatok. Bármilyen munkát. Az sem érdekel, ha az egy pornó, amiben ezüsthátú gorillák tömeges erőszakot követnek el rajta! Ha forog a kamera, nekem jó.

Jó pár alkalommal meglesz a szexista, rasszista és -nyugodtan mondhatom- tahó beszólásoknak a kisebb, és egyszer a nagyobb böjtje, és persze nem szívesen akarna magának senki efféle főnököt (amit Lloyd időnként kap, hajaj... ), de csak nagyon kevés alázás történik ok nélkül . És lehet, hogy valakit elküld a picsába, de szeretettel teszi .

Még egy pár szót a hangról. Nem véletlenül használtam végig az eredeti neveket, mert ugyan van hozzá szinkron, a magyar HBO vetítette is a sorozatot, de Hajdú Steve is csak halvány árnyéka Jeremy Pivennek, a többiek hangja pedig annyira fakó és jellegtelen, mintha egy hónapig áztatták volna tömény hypoban. Komolyan, ha nem láttam a képet, alig tudtam eldönteni, hogy éppen ki beszél. Szóval a sorozat mellett erősen ajánlom az eredeti hangot is.

Röviden: Rengeteg 10 pontos jelenet és karakter és összességében is 9 pontos évadok mellett is egy kicsit lejjebb kell vennem a lelkesedést. A sorozat elején a döcögés és a mérsékelt költségvetés, és az, hogy a vége felé már inkább volt egy filmes Grace klinika (a záró epizódról nem is beszélve), mint filmesekről szóló sitcom, egy kicsit árnyalják a teljes képet, de ami jár, az jár.

8,5/10

.

Anyám... S1-8...

Felkeltetted érdeklődésemet, de nem mondtad, hogy nyolc évad. Még ha rövidebbek is...
Ebből tényleg november lesz. Jövő november.

És most? Zombik vagy Lost?

R2-D2 írta:

Anyám... S1-8...

Felkeltetted érdeklődésemet, de nem mondtad, hogy nyolc évad. Még ha rövidebbek is...
Ebből tényleg november lesz. Jövő november.

És most? Zombik vagy Lost?

Az epizódhosszok és az évadok is rövidebbek az átlagnál, és a nyolcadik évad például 8 darab átlag 25 perces részből áll, az meg kb. 200 perc . Normál sorozatokban ennyi az üresjárat a félévi szünet előtt . Az S1-S8 ijesztő (na, gondolhatod, hogy én mit érzek a Lost terjedelmét elnézve , az nyolc órás műszakban nézve is kb. két hétig tart majd ), de összességében 2,5-3 évadnak felel meg.

Zombik, de annyira rászűkült az agyam a Törtetőkre, hogy hallani sem akarok most sorozatról. Előtte egy kicsit apasztanom kell a felgyűlt filmállományom, plusz a mostani megjelenések között is lesz jó pár újranézős. Talán novemberben... de még idén .

Vagy hát, úgyis "közeleg a tél" ...
.

.
Brooklyn mélyén / Brooklyn's Finest, avagy "Szolgálunk és vétünk"


"Az élet nem jóról és rosszról szól, hanem jobbról és rosszabbról"

Alig fél éve néztem a másik, Kiképzéssel reklámozott rendőrfilmet, az Utolsó műszakot, és ahhoz képest, hogy a Brooklyn mélyén volt az, ami kevésbé érdekelt, mégis filmként ez tetszett jobban. Amíg ugyanis Ayer remek forgatókönyve és annak drámaisága mellett a rendezése nekem már nem jött be, addig Fuqua-nak sikerült egy kezdő, de tehetségesnek tűnő íróval együtt dolgoznia (Michael C. Martin), így a történet és a megjelenítés ebben állt össze jobban.

Persze talán nem véletlen, hogy az Utolsó műszak nagyobb népszerűségre tett szert (az imdb szerint egy ponttal jobb). Az emberek biztosan szívesebben néznek filmet hősies zsarukról, akik minden körülöttük hömpölygő mocsok ellenére megtalálják a bajtársiasságnak és a poénkodásnak azokat a kis pillanatait, amivel az eufemisztikus "munkahelyi stresszt" ellensúlyozni lehet, hogy legalább ne mindig vigyék haza magukban a munkát, mint olyanokról, akiket ugyanez már bedarált. A Brooklyn mélyénnél a borító hátulján említett három zsaruja ez a kategória, de az ajánló valóságtartalma ezen a ponton véget is ér, például nincs itt semmi "a véletlen úgy hozza, hogy együtt kell folytatniuk megkezdett útjukat", mert bár a sorsuk valóban összefonódik, de együttműködésre esélyük sincs. Helyette az egyéni drámák mentén halad a történet, és a nehézkes indulás és lassúság ellenére egyre jobban átérezhetővé vált, hogy mit jelenthet ennek a három embernek nap mint nap munkába indulni, hogy ezt milyen erkölcsi dilemmáktól terhelten teszik. Hogy hogyan folyik össze munka és magánélet, ami mindhármuknál oda vezet, hogy a jogszolgáltatás egyre lejjebb csúszik a fontossági listán, főleg mert a rendőrség intézményének magának is megvannak a maga érdekei, stiklijei, például hogy egy utcai lövöldözés kapcsán kialakult botrányban produkálni kell egy pár rendőrös "pandahírt", ami segít majd a kirakatban a rendőri állomány szebbik arcát mutatni.

"Erre" ott vannak ők hárman. A vallásos Sal, akinek nem csak a felesége és a gyerekei "boldognak látása" a célja, hanem az, hogy a házat, ami már több szempontból sem megfelelő nekik, le lehessen cserélni egy jobbra, és ezért bizony tényleg nem csak annyit tesz, hogy várja a fizetési csekkeket. Az apatikus Eddie, akinek a nyugdíja előtti utolsó hetén varrják a nyakába olyan újoncok felkészítését, akiknek a bizonyítványán még meg sem száradt a tinta, de abban, amit ő tanítani tud nekik, igazságszolgáltatási szempontból nem lesz sok köszönet. A csak Tangoként bemutatott beépített zsaru, akinek pár rendőri vezető jobb választási esélyei miatt kellene még mélyebbre ásva feladnia olyan elveit és kapcsolatait, amiknek a beépítés ideje alatt az életét köszönhette, miközben tehetetlenül kénytelen nézni, ahogy "kinti" élete minden nap távolléttel egyre jobban esik szét. Nem tipikusan azok a figurák, akiknek szívesen osztogatnánk az "A hónap dolgozója" emlékplaketteket, ugye? A film viszont ügyesen meghagyja a kérdést a nézőnek, hogy megvetését, erkölcsi aggályait az egyének, azok jellembeni "hibái" felé irányítja, vagy a "rendszer" ellen, amelyik az egyéneket ilyen helyzetbe hozza.

Mindehhez a film a film megadja az elmerengési időt, két óránál is hosszabb játékidejét lassú drámaiság és két pörgösebb tetőpont jellemzi; az első szinte mértani pontossággal a film közepénél afféle lehetséges fordulópont mindhárom zsarunál, a második meg a finálé majd egy órával később. Mégsem éreztem unalmasnak vagy üresnek ezt az időt, az érzelmek és a pár meglepően érdekesnek és szimbolikusnak ható jelenet (leginkább az maradt meg, ahogy Sal keresztet próbál vetni a liftben, szerintem a film messze legjobb pillanata volt) több, mint elegendő volt.

Röviden: Akik fejében a rendőrök még emberi mivoltuk ellenére is ideálképként élnek, azoknak inkább az Utolsó műszakot tudnám ajánlani. Mindenki másnak ott a Brooklyn mélyén.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Brooklyn mélyén / Brooklyn's Finest, avagy "Szolgálunk és vétünk"

Felírtam a kis cetlimre, a nézendők közé. Furcsa, de nem is hallottam róla.

R2-D2 írta:

Felírtam a kis cetlimre, a nézendők közé. Furcsa, de nem is hallottam róla.

Talán mert nem tipikusan az a film, amire az ember felkapja a fejét ebben a dömpingben, pusztán a zsarus filmekre vetítve is. Meglátom, hogy "rossz útra tévedt, korrupt zsaruk", és már lapozom is tovább, főleg 2008 után, amikor majdnem egyszerre jött Az éjszaka urai, Az utca királyai, a Zsaruk becsülete, a Mocskos zsaru meg még ki tudja mi. A Zsaruk becsülete ráadásul annyira kiporciózott, sablonos és minden drámaisága ellenére is olyan szirupos volt, hogy azóta is ragad tőle a szám.
Ezt sem láttam volna, ha nem egy MM-es turiskosár aljáról halászom ki. De ahogy mondtam már, néha megéri átforgatni egy kicsit a "szemetet" .
.

.
También la lluvia / Even the Rain / Ismeretlen föld


- És hogy fogja csinálni?
- Pénzzel. Az mindig beválik.

A 2000-es évek első napjaiban forgatócsoport érkezik a bolíviai Cochabamba városába, hogy ott Kolumbusz érkezéséről, Amerika felfedezésének kevésbé dicső oldalát bemutatva forgassanak. A forgatókönyv központi alakja a tervek szerint nem is Kolumbusz maga, hanem egy Hatuey nevű Taíno indián, aki véresen megtorolt lázadást szított alig húsz évvel a hódítók megérkezése után, és Antinio de Montesinos atya, aki ugyanebben az időszakban, szembeszállva a spanyol korona érdekeivel elsőként emelte fel szavát a leigázott őslakosok jobb elbánásáért. Bár több stábtagnak is aggályai vannak, hogy a szárazföld belsejében, hegyektől körbeölelve mennyire lehet majd akár csak megközelítően hiteles filmet készíteni, úgy, hogy a történelmi szereplők és események mind a karibi vidékhez (Hispaniola szigete) kötődnek, de a producer (Costa) szerint sok statisztára és munkásra lesz szükségük, ami az eredeti helyszíneken sokkal drágább lenne, az itteniek meg beérik két dollárral naponta. A rendezőt (Sebastián) ennél sokkal jobban érdekli, hogy végre megelevenedve láthatja majd a művét, és ezért is örül, hogy már az első napon sikerül kiváló "bennszülöttet" (Daniel) találnia Hatuey szerepére azok sorában, akik statisztának jelentkeztek. Hogy Daniel közösségének szószólója, jól jön a szerep megformálásánál, azonban Sebastián és a stáb számára nem várt bonyodalmakhoz vezet. A fickó ugyanis előbb résztvevője, később oszlopos tagja lesz annak a polgári engedetlenségi mozgalomnak, amelyik tüntetésekkel próbálja kikényszeríteni a helyi ivóvízhálózat működési szabályainak állami felülvizsgálatát. A tulajdonos multinacionális cégcsoport ugyanis olyan abszurd árakat és előírásokat határozott meg, olyan törvényi felhatalmazásokkal, amik szinte lehetetlenné teszik a legszegényebbek vízhez jutását, utóbbiak között például a hírhedt 2029. törvénnyel, mely hatósági engedélyhez kötötte azt is, hogy a lakosok a házuk tetejéről lecsorgó esővizet összegyűjthessék, és ez alapján a közműcég az efféle közösségi vízellátó rendszerek "fogyasztását" is kiszámlázhatta. A stábtagok beszélgetései, a forgatási jelenetek és az utcán történtek során lassan egymásba folyik a múlt és a jelen, és ebben a helyzetben kell minden érintettnek mérlegelnie, mi is az igazán fontos számukra.

A felvezető-ajánló kicsit hosszú lett, de szerettem volna bemutatni mindhárom szálat, amik mentén a film halad. A párhuzamos események ugyanis mindennél jobban beszélnek arról, hogy 500 év alatt nem sok változott azon a vidéken, legalábbis ami a "bennszülöttek" és a "hódítók" viszonyát illeti. A film eredetileg pusztán történelmi film lett volna, de az író Paul Laverty sok lehetőséget látott a tényleges cochabambai "vízháborúban" is, és ennek a kettőnek az összekötésére évekig és több átírásig tartott (ez utóbbiban egyébként az egyik kedvenc spanyol filmesem, Alejandro González Iñárritu is részt vett) megtalálni a fiktív filmes stáb koncepcióját. A több szál sajnos egy kellemetlen vonással is együtt jár, mégpedig azzal, hogy egyik történetet sem ismeri meg néző mélységeiben, inkább csak jellegzetes pillanatok kerülnek kiemelésre pár emberi sorssal és a stábtagok moralizálásával kitöltve a hézagokat. Ettől ez a remek alapötlettel és kiváló pillanatokkal rendelkező mozi (az a jelenet például, amikor a rendőrök a forgatás közben jönnek letartóztatni Danielt, egyszerűen csillagos tízes!) pont csak egy árnyalatnyival lesz felszínesebb, mint kéne, ami a végére azt az érzést hagyta, hogy az írónak nem volt igazán ötlete a befejezésre.

A színészek és a stáb ezen a kényszerű "apróságon" túl jó munkát végzett, például ami a hangulatot illeti. Nekem például nagyon tetszett, hogy a történelmi jeleneteket legtöbbször nem a forgatócsoporttal együtt mutatják, hanem tényleg magát a "filmet a filmben", megvágva, annak minden érzelmi töltetével együtt, és néha egy hiperűrugrással ért fel, ahogy hirtelen 500 évvel később "találtam magam". A színészek közül eredetileg Gael Garcia Bernal volt a húzónév, de Luis Tosar szerintem nagyobbat alakított, és minél több filmben látom (az utóbbi időben ilyen volt a Celda 211 és a Mientras Duermes), annál jobban felhívja magára a figyelmem.

Viszont ez a film megint eszembe juttatta, mi a legnagyobb szívfájdalmam ezekkel a filmekkel: hogy a Cirko qrvajó filmeket hoz be az országba, de ezek a széles közönség számára nem vagy csak alig megismerhetők.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
También la lluvia / Even the Rain / Ismeretlen föld

8,5/10
.

Köszi az ajánlót, ezt mindenképp előreveszem a listámon!

.
Szemfényvesztők, avagy "Ne aggódjanak! Ez mind a műsor része!"


Gyerekkoromban nagyon szerettem a bűvészeket, a trükkjeiket, és ez a rajongás egy okból kopott csak meg egy időre: a Tökéletes trükk (bár maximálisan a kedvenc filmem) megmutatta a bűvészet árnyoldalait, hogy milyen áldozatokat követel meg esetenként az, hogy a bűvész egy illúzióval, gyakorlatilag egy csalással ámulatba ejthesse a nézőit. Azóta igazán csak Dynamo pár trükkjénél és ennél a filmnél éreztem, hogy nem is feltétlenül érdekel a csalás ténye és módja, hogy mekkora szerepet játszik a manipuláció vagy a tökéletesre csiszolt kézmozdulatok, hanem csak az, amire ezeket kitalálták: bűvöljenek el. A Szemfényvesztők első kétharmada ezt adta meg.

A film jelentős része ugyanis olyan, mint beülni egy háromfelvonásos, több kisebb mutatvánnyal színesített bűvész-showra... és annak qrva élvezetes!! Ebben a szakaszban nekem minden maximálisan tetszett, és az, ahogy a fogékony nézőket bevonják a játékba rögtön az első percben, az filmes szempontból az évtized egyik legjobb "húzása"! Aztán jön a leendő "Lovasok", vagyis a négy főszereplő bűvész bemutatása (persze nem csak úgy, hogy "Helló!"), akik mind saját szakterülettel rendelkeznek (mentalista, illuzionista, szabadulóművész és utcai előadó), és egy fura meghívásra válaszolva szövetkeznek egy háromállomásos turné erejéig. Részben heist-filmről lévén szó persze kiderül, hogy többről van szó, mint hogy ipari mennyiségben tűnnek el nyulak a cilinderben (bár mindkettő van a filmben, csak máshogy:)...), és akkor lesz igazán izgalmas a trükk, amikorra az FBI, az Interpol, egy bosszús ex-milliomos, és egy olyan fickó is árgus szemekkel figyeli minden kézmozdulatukat, aki a bűvészek titkainak leleplezésével és kiárusításával keresi meg a betevőt. Pedig el is mondják az alapvető szabályt: "Amikor a bűvész azt mondja, csak a kezemet figyeljék, akkor pont a kezére nem szabad figyelni". A karakterek tökéletes "bűvészinasok" mindehhez: a Négy Lovas csibészsége, egymással és a többiekkel való kapcsolatuk, a beszólásaik, és a kabátujjból tényleg bármikor előhúzott trükkjeik az akciójelenetek és a fellépések közti "átvezetőket" is szórakoztatóvá teszik.

Minden a helyén: az "asszisztencia", a látvány, a humor, a magyarázatok, az érintőleges moralizálás (kár, hogy a lemezen levő werkben zsibbasztóan sokszor sulykolják, hogy "Robin Hood, Robin Hood..."), és a show kereteire tekintettel minden abszolút "valóságosnak" hat, és ennél több nem is kell a "varázslathoz"... kevesebb meg nem elég:).

A harmadik felvonásra és a fináléra viszont nagyon elfogyott a lendület. Nekem csalódás volt, hogy a stáb képletesen betolt egy gigantikus, csillogó ládát a nézőtérre, amivel egy elefántot vagy egy tankot is el lehetett volna tüntetni, de helyette csak egy egér vált köddé a doboz alatt. A harmadik fellépést egyszerű parasztvakításnak éreztem, amiben csillogó lézerfények pásztázzák a csápoló tömeget percekig (akik újabb hibaként ekkor már csak dekorációs elemek, nem részei a mutatványnak), aztán... Csalódás volt, hogy nincs rendesen előkészítve az egész, csak kapkodtam a fejem, hogy mi ez a széfesdi, hogy került a képbe, és ez kizökkentett az illúzióból, a végére nem marad szinte semmi a varázslatból. A néző általában ilyenkor szembesül vele, hogy nem varázslatot látott, hanem egy kézmozdulatot, amivel a bűvész az ingujjába csúsztatta a lapot. A lezárás pedig hiába illeszti helyére a kirakósokat, ha ehhez megint csak ki kell lépnie az illúziók világából...

Röviden: A film show-része tökéletesen sikerült, a Szemfényvesztők stábja kiváló illuzionista műsort csinált, legalábbis amíg megmaradtak az illúzióknál... de a Tökéletes trükköt továbbra is egy másik filmben érdemes keresni.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Szemfényvesztők, avagy "Ne aggódjanak! Ez mind a műsor része!"

8,5/10
.

LIKE! Hamarosan nekem is megjön, majd értekezek róla.

De úgyis tudod, ebben maximálisan egytértettünk...

.
Az erő krónikája


Úgy tűnik, a szuperhős-mozikat is elérte a "found footage"-mánia, a kézikamerás őrület ezeknek a középiskolás srácok kalandjainak képében, akik a maguk pubertás problémái mellé még különleges képességeket is kapnak.

Az iskolai tápláléklánc alján vegetáló, többszörös családi nehézségekkel küzdő Andrew, a tőle lehető legtávolabb eső, osztályelső-diákelnök Steve, és a számegyenesen kettejük között levő Matt egy erdei gödörben találnak "valamit", és ez a valami telekinetikus erővel ruházza fel őket. Attól azonban, hogy tudnak tárgyakat mozgatni, és hogy sorra fedezik fel, mi mindenre teszi ez képessé őket, még nem lettek hirtelen érettebbek, felnőttebbek. Úgyhogy szupererővel is azt csinálják, amit a korukbeli srácok: sportolnak, kicsit szivatják az embereket, csajoznak, buliznak, próbálják magukat népszerűvé tenni. Nekem a finálén kívül ez a szakasz tetszett a legjobban (főleg az iskolai tehetségkutató), amíg a képesség játékos szórakozás és nem hatalom... kár, hogy a drámai alaphelyzet miatt nem maradhatott az. Ahogy kár az is, hogy hozzánk csak a 81 perces változat jött, ahogy néztem, azért a 86 perc sem lett volna rémesen hosszú, viszont lehetőséget adott volna Andrewn kívül a többiek családjának, ambícióinak jobb megismerésére.

Ami már kevésbé tetszett, az maga a stílus, legalábbis ahogy indult. Gyakorlatilag az első újkori "found footage" (Ideglelés) óta probléma, hogy a kamerát a szereplők azokban a helyzetekben, amikbe kerülnek csak hiteltelenül tudják használni. Ki törődik a videóval, amikor egy ötvenemeletes szörny vagy egy gonosz lélek van a nyomában? De még talán ennyire rosszul, megerőszakolva soha nem oldották meg, mert már a kamera előkerülése is marhaság. Van bármi értelme annak, hogy Andrew a korábbi piszkálások, megaláztatások mellett egy neonfénnyel világító "Rúgj belém!" homloktetoválással felérő, vállról indítható kamerával kezdi élni a mindennapjait?! Csak szerintem nincs? Mármint azon kívül, hogy éppen egy kézikamerás film készül... Ennél még a szőke csaj "magyarázata" is jobb a "Miért kamerázol?" kérdésre: "Csak úgy...". Ennyi, francnak kérdezel hülyeségeket, tipli tovább, nincs itt semmi látnivaló!

Azaz dehogy nincs! Onnantól, hogy a kézikamera a képességük krónikásává, az események szerves kísérőjévé válik, és nem a körülmények esetlen bemutatása miatt van csak bent, szóval onnantól minden rendben. Rengeteg a kiváló jelenet, amiknek nyomán a várva-várt érzelmi töltet is megérkezik, és remek volt, ahogy együtt tudtam izgulni meg örülni ezekkel a srácokkal. Az utolsó 20 perc "mintha benne lennél" érzete is nagyszerű, az akciók nemkülönben, itt látszik igazán az a 12 millió, amibe a film került.

Röviden: Kb. ilyen az, amikor az ember nem a különleges erővel együtt, Jonathan és Martha Kent óvó kezétől kísérve nő fel, hanem hirtelen pottyan bele a sérelmeinek és a keserűségének mocsarába. És persze ott a kérdés is: Te mit kezdenél egy ilyen erővel?

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Az erő krónikája

7,5/10

Örülök, hogy nagyjából egyetértünk. Nekem az Erő segítségével mozgatott kamera perspektívája nagyon bejött. Sokkal több van e filmben, mint azt első pillantásra vélhetnénk.

.
Mama


Felnőtt mese... igen, azt hiszem, ez a jó szó a film leírására, mert bár horrorként emlegetik, de én a műfaji "felsorolásból" erősen hiányolom a drámát. A Mama nyomokban tartalmaz ugyan kísértethistóriát, de sokkal inkább arról szól, hogy két kislány hogyan talál új családra, miután a szüleik meghaltak.

Az, hogy a kislányok a központi szereplők, nagy felelősséget rakott a gyerekszínészek vállára, főleg a Victoriát, az idősebb testvért alakító Megan Carpentierére, akik az alakítást meglepő hitelességgel hozták. Érdekes lenne tudni, hogy mennyire avatták be őket a történet mélységeibe és rémségeibe, de éppúgy érződik rajtuk az erdőben eltöltött idő hátborzongató elállatiasodása, mint idővel a nevelőszülők iránt érzett szeretet és aggódás. Csak mögéjük sorolhat be az Annabel szerepében Jessica Chastain, nem azért, mert az alakítása rosszabb lenne, egyszerűen csak a bevezetőt és a finálét leszámítva a karaktere súlytalanabb, viszont nagyon jól mutatja be azt az érzelmi átalakulást, amivel a filmbeli események számára együtt járnak. Ami/aki nem működik a filmben, az sajnos éppen Mama, legalábbis nem úgy, ahogy egy horrorfilmben azt vártam.

Egyszerűen nem tudtam félni attól a szellemtől, amelyik ugyan gyilkol, riogat, kifacsarodik, hörög meg mászkál, de közben a film jelentős részében annyit csinál, hogy játszik a gyerekekkel, énekel nekik, eteti őket -az Örökké Termő Fán érő, szilvaméretű cseresznyéivel(?)-, és amikor lelepleződne, akkor előzékenyen elbújik a háziak elől a szekrénybe meg egyéb helyekre. Nem éreztem, hogy a figura maga félelmetes lenne, csak az eszközök azok, amivel a stáb a frászt akarja a nézőkre hozni, hogy hirtelen felbukkan itt-ott és hogy milyen zajokat kelt. Még amikor titokzatos, akkor is kb. olyan, mint egy albérletben élő, szégyenlősen rusnya babysitter, akit Annabel simán megkérhetne, hogy vigyázzon a lányokra, amíg koncertezik a bandájával. Onnantól meg, hogy elkezdik direktbe mutogatni, és kiderül, hogy "csak" egy groteszk samponreklám, még inkább szánalmat és sajnálatot éreztem iránta, mint félelmet.

Ezért a Mama inkább "riogatós" drámaként tetszett meg, ahogy bemutatja a testvérek kapcsolatát és a szereplők anyasághoz való viszonyát. Hogy hogyan "éli meg" Mama, aztán meg Annabel, hogy a lányok bekerültek a "létezésükbe" (Mamánál ugye nehezen értelmezhető az "életükbe"), és hogy a testvérekben milyen változásokat indít ez el. Mindezt szinte mellékesnek tűnő jeleneteken keresztül, mint ahogy Lily hívja Victoriát egyik éjjel, vagy ahogy Victoria leveszi a szemüvegét, mielőtt a gyerekszobába lépne. A film sokkal inkább szól a szeretetről, a gondoskodásról, a ragaszkodásról, az elengedésről és az érzelmi kapcsolatok szorosságáról, mint a félelemről. Minden horrorklisé és mellékszereplő ellenére ez két nő és két kislány története. Még Luke karakterével sem tudtak sok mindent kezdeni, a funkciója annyi, hogy létrehozza ezt a kapcsolatot, Annabell "tükre" legyen, és utána Coster-Waldau-t az író kómába meg egy céltalan erdei bolyongásra küldte.

Még mindenképpen ide kívánkozik, hogy az operatőrt, a látványtervezőt és a rendezőt is együttesen dicséret illeti a film hangulatának megteremtéséért. Bár sokszor kilóg a lóláb az érzelmi manipuláció miatt (a végén, hajaj...), de még az elejéről nagyon megjegyeztem Jeffrey menekülését az autóval a havas úton meg a Helvetia nevű kis házat az erdőben (ami az elmúlt évek egyik legkarakteresebb helyszíne lett szerintem ebben a stílusban).

Röviden: A Mama alapjául szolgáló 3 perces kisfilm sokkal félelmetesebb, mint másfél órásra hizlalt nővére. Ettől még sok dolog van, amiért érdemes lehet megnézni, csak tudni kell, hogy a riogatás még csak-csak, de a borzongás nem igazán van köztük. A véletlen úgy hozta, hogy két egymást követő napon is megnéztem a Mamát, de örülök ennek, az eredetileg szánt 7 pont a műfaji korrigálás miatt így erős 8 pont lehetett.

8,5/10

Niwrok írta:

.
Mama

8,5/10
.

Köszi. Akkor ezt látatlanba megvehetem. Úgyis unom már a netről letöltött anyag sokszor kétes minőségét.

.
Kényszerleszállás, avagy "Lehet-e egy seggfej hős, és fordítva?"


„Az ember megiszik egy piát, majd a pia megiszik egy piát, végül a pia megissza az embert!”

Egy lötty állott sör az üvegből, egy kis maradék whiskey, egy csík kokain: így indul jól a reggel Whip Whitaker kapitány számára, aki ezen a különleges napon abba a helyzetbe kerül, hogy egy repülőszerencsétlenséggel a háttérben tesztbábuja lehet mindenféle morális dilemmának, ezzel próbára téve önmagát, a környezetét, a nézőket, de még igazából a filmet készítő stábot is.

Bár az ajánló nem említi, de mert a fent leírt események a mozi első öt másodpercében történnek, így nem spoiler: a történet alapja az, hogy Whitaker kapitány berúgva, majd önmagát egy szippantásnyi kokainnal józanítva olyan repülési bravúrt hajt végre, ami a totális katasztrófa helyett "csak" hat embernek a halálával jár. Ezt nagyjából tudtam már a film előtt is, így azt hittem, hogy ez leginkább egy tárgyalótermi krimi lesz egy függő drámájával kiegészítve, és a kérdések aköré fognak csoportosulni, hogy mit tekintünk "fontosabbnak": hat ember halálát vagy kilencvenhat életét? Meghurcolható-e az az ember bármilyen okból, aki 96 ember túlélését jelenti egy reménytelennek tűnő helyzetben, hat áldozat árán? Megmenthető lett volna még akár az a hat is, ha Whitaker kapitány nem a pia-kokó kombót dobja be reggelire, hanem egy sonkás tojást, vagy ezek tették lehetővé azt a higgadtságot, hogy legalább az utasok egy részét megmeneküljön? Ha Whitaker a rákos felesége vagy a bírósági végrehajtó utolsó figyelmeztetése miatt aggódott volna, akkor ez a befolyás kisebbnek, elfogadhatóbbnak tűnik-e, mint az effajta függőség? Szóval már rögtön a valóban sokkoló hangulatúra megcsinált légikatasztrófa után szépen sorakoznak a kérdések, várva, hogy ha a film nem is ad választ ezekre (hiszen akkor mit vinne magával a néző?), de azért megpróbál közelebb vinni hozzájuk.

Nos, ez a film ezt nem teszi meg. Ezt a csattanót sajnos le kell lőnöm, sok csalódásnak elejét véve ezzel: aki pszichológiai nyomozásra számít, és arra, hogy a végén választ kap például Whitaker függőségének okára, hogy azért piál-e, mert az imádott apja túl korán halt meg, vagy mert hatéves korában eltörték a hintalovát... az ilyenekért másik filmet kell nézni. Hasonlóan kell tenni a probléma széleskörű "kibeszéléséért" (például a média és a külvilág szinte teljesen kimarad az alaphelyzetből), vagy hogy a néző egy Dávid-Góliát küzdelmet lásson a "kisember" és a Nagy, Gonosz Légitársaság meg a Még Nagyobb, Még Gonoszabb Repülőgépgyár között, akik a saját hibájuk mocskát maszatolnák egy "hős" esendőségére.

A készítők inkább egy személyes megközelítést választottak. Értelemszerűen részben Whitakerét, akinek megismerjük a körülményeit, amikben él, az áldozatot, amit ő személy szerint elszenvedett a baleset miatt, a múltjának egyes elemeit, a meghasonulásait, a vívódásait a függőséggel, és hogy ez miket hoz ki belőle... de, ahogy mondtam, a probléma gyökerének a bemutatását a film kihagyja. De ez egyáltalán nem baj, mert amelyik kérdést ehelyett végigvezeti a film, az legalább ilyen izgalmas: bármiért is került Whitaker erre az útra (ami nem pusztán a függőé, hanem a hazudozó, beképzelt, gyáva seggfejé...), van-e bármi, ami letéríti őt erről? És mert az első lehetőséget, vagyis hogy a munkája, az életüket rábízó utasai iránt érzett felelősségtudat legyen ez, azt rögtön az alaphelyzet kiikszeli... Igen, Whitaker piával folytatott "küzdelménél" már csak az keményebb, amit a stáb folytat azért, hogy a néző 96 ember megmentőjét ellenszenvesnek tartsa. Ahogy EZT Denzel Washington kifejezi és elősegíti, azért emelném ki őt.

Azonban mégsem ő az, akit megjegyeztem ebből a filmből, akitől igazán emlékezetes alakítást láttam volna, vagy akinek a karaktere a legérdekesebb volt, hanem... mindenki más:)! A Kényszerleszállás olyan szinten tobzódik a kiváló mellékszereplőkben, amit talán még egy másik filmben sem láttam; még úgy is, hogy igazából semmi más szerepük nincs a film eseményeire tekintettel, mint hogy csomópontok, útjelző táblák legyenek, választási lehetőségek elé állítva Whitakert. Már az furcsa volt, hogy Whitaker sztorijával párhuzamosan egy drogos "masszősz" életét is felvezetik (és Kelly Reilly alakítása ennek a szerepnek egy percében is hitelesebb volt, mint Washington a film teljes időtartama alatt), de ő csak előfutár volt. Ugyanígy kiváló karakter és szerepformálás volt John Goodman dílere (morbidan kellemes humorral fűszerezve a filmet), a vallásos másodpilóta (Brian Geraghty), Whitaker ex-felesége és fia, Whitaker szakszervezetis barátja-katonatársa (Bruce Greenwood), a Whitakert a jóízlés határán egyensúlyozva kimosdatni igyekvő ügyvéd (Don Cheadle), a stewardessek, de még az AA-klubban "Kétsör" Barry (Dylan Gussman) vagy az a kórházi ápolt is (Charlie E. Schmidt), aki a lépcsőházban bagózva öt perces filozófia nagymonológot nyom Whitakernek az életről. Plusz köztük van a film számomra igazi kulcsfigurája is, de hogy ki az és miért, azért már inkább tényleg nézze meg mindenki a filmet... vagy kérdezze meg a fórumon;).

Kár, hogy az érzelmek, az események súlyának kifejezésében a rendező Zemeckis nem elégedett meg azzal, amit a színészei nyújtottak, és néha nevetséges, giccses vagy éppen bunkó módon tolta az arcomba, hogy mit is kéne gondolnom és éreznem. Ezt néha szimplán kiröhögtem (pl.: Whitaker túlméretes vodkásüvege, a lágyan felduruzsoló hotelszobai hűtő), néha szimplán tudomásul vettem (Whitaker keresztneve Whip, ami angolul ostort jelent...), de a vége, az majdnem földbe állította nálam a Kényszerleszállást (ami amúgy egy tényleg jó, többféleképpen értelmezhető cím).

A DVD képét remeknek találtam, eredeti hanggal nézve azt egy kicsit halknak, nyugodtan lehetett volna erősíteni rajta. A lemezen egy hétperces kisfilm van a repülőbaleset forgatási képsorairól; hasznos és érdekes extra, de emellett szívesen hallottam volna például arról, hogy az író mi alapján és miért írta ezt meg... ja, és tudom, hogy telhetetlen vagyok, de mindezt úgy, hogy nem kell hozzá BD-t vennem.

Röviden: Ez a film egy kalandos repülőút, ami többször kerül légörvénybe, főleg a fináléval, és bár sokak számára részletkérdés lehet, de nekem akkor is bejött az, hogy az ülés kényelmes volt, a stewardessek kedvesek és csinosak, a felszolgált kaja ízletes, a kilátás pazar... és hogy a "leszállásnál" kéznél volt a repülőkön rendszeresített hányózacskó.

9/10


Elsősorban R2-D2-nak, más Remon kívül meg úgysem nagyon jár erre:

Spoiler:

.