Niwrok írásai 2.0

Niwrok írta:

Vakfolt



Kár...

.

Ez a Kár... azt jelenti azért nézzem meg?

Ha gondolod és kivárod, megnézem.

Niwrok írta:

.

The Cloverfield Paradox

... így hajlok arra, hogy inkább csak antológiának tekintsem azokat, ahol a Cloverfield csak utalás szintjén köti össze a részeket (mint a Homályzónában)... na meg persze a szörnyek. Aki nem látta -és mert tíz éves filmről van szó, könnyen előfordulhat-, az első Cloverfield egy kézikamerás menekülés krónikája volt, ahol bulizó fiatalok próbáltak elfutni a felhőkarcoló-méretű szörny elől, míg a második alig két éve (Cloverfield Lane 10) egy föld alatti bunkerről és a benne folyó pszichológiai drámáról/thrillerről szólt, ahol sokáig nehéz volt megítélni, hogy a fenyegető fickó miért is ragaszkodik hozzá, hogy két társa meg se próbáljon kimenni a felszínre. Most meg itt van a Cloverfield Paradox, ami talán a tavalyi Űrviharral és Élettel mutatja a legszorosabb rokonságot, hiszen a film 90%-a az űrállomás bezártságában zajlik, ahol a hat kozmonauta szakértő próbálja kitalálni, hogyan is javíthatnának azon a helyzeten, amit a Shepard utolsó bekapcsolása előidézett, miközben azért nem tagad meg tőle némi lélektani drámát sem, hogy mindemellett párhuzamosan fusson egy szűk körű játszma, hiszen az egymásra utalt résztvevők egyre kevésbé tudnak és akarnak bízni a többiekben, főleg a bizarr felfedezések és a későbbi halálesetek fényében.

Én ez után kicsit máshogy élem meg, nekem pont ez az epizód zárta be a kört. Bár időrendileg ugye nincs lefixálva semmi, de tételezzük fel, hogy a Paradox eleje kicsit korábbi, mint az előző két mozi, így azok eseményeit, a szörnyeket pont okozhatta a Paradox dimenziókavarása is. Az egy másik dolog, hogy most minden filmben más dimenziókból jönnek  a szörnyek, de így, ezzel  a feltevéssel nekem kerekebb az egész. Kvázi ez tekinthető egyfajta prequelnek.

Niwrok írta:

...  aminek a kifutása legtöbbször olyan, mintha az űrállomás akarna a lakói ellen fordulni.

Igen, én is inkább Halálhajó-Pandorum párhuzamot éreztem inkább. Az Űrvihar kicsit más.

Niwrok írta:

Ehhez jött hozzá, hogy az események felszínességén túl néha tényleg lekapcsol a sztori a felszínre, a Földre, de az ottani kórházas-gyerekes jeleneteknek semmi jelentősége a sztori szempontjából, így ahogy van, felesleges is.

Ebben egyetértünk, de ha meg nincs, akkor a finálé lesz súlytalan.

Niwrok írta:

Ahhoz képest, hogy ez a film tényleg a semmiből jött (három nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik), egy estére éppen még örültem is neki. Közben meg megint ott van a kisördög, hogy legalább az a film legyen egy kicsit több ésszel felvértezve, amelyikben tudósok próbálnak rájönni egy olyan kérdésre, ami nem csak az ő életük, hanem másik nyolcmilliárdé is múlik... és ne csak a néző szemét tornáztassa. Ezzel együtt sem ez a film fogja megváltani a világot, de a Cloverfieldek közé simán belefér.


7/10
.

Nem csak azért ér nekem 80%-ot, mert az űrben játszódik, hanem mert rengeteget lehet(ne) agyalni a két dimenzió összeolvadásán... annak minden fizikai és erkölcsi problémájával egyetemben. Lehet, hogy ezt mind jobban ki lehetett volna fejteni, de egy hét Dark után nekem most pont beleillett a sormintába.


.

Niwrok írta:

.

Kojot


Már rögtön az elején, amikor még semmit sem tudunk a szereplőkről, prológusként van egy olyan negyed órás tömegbunyó tucatnyi, véres-szakadt férfi között, hogy szó szerint a fal adja a másikat, és amiből csak lassan bontakozik ki a háttér, hogy itt bizony a hegyomlásnyi, bivalyerős Lacit próbálják kilakoltatni Szojkáék emberei, ami nagyon nem megy betört orrok, repedt bordák és kivert fogak nélkül. És ezekből még bőven tartogat a stáb Misi megérkezése utánra is, a fickót szelíden a kukoricásba borító csicskalángostól kezdve a rosszul végződő családi ebéden és egy lakodalom szétverésén át a finálé újabb csoportos verekedéséig. Ezek a brutalitásuk és a dinamikájuk miatt annyira újszerűnek hatnak a kb. az ÖtvösCsöpi-féle bohóc-bunyónál megrekedt magyar akciófilmek között, hogy már ezért is emlékezetes darabja lenne ez a "filmográfiámnak".

A Kojot ugyanis legalább ilyen arányban családi és emberi dráma is, aminek kulcsa a Bicsérdy és a Szojka családban is az a három generációnyi férfi, akik a filmben megjelennek. Az írók sokat és mélyen foglalkoznak apák és fiúk egymás közötti viszonyaival, a régi sérelmekkel és az új kihívásokkal, egészen olyan általános kérdésekig, hogy mi tesz férfivá egy férfit, hogy milyen felállni egy pofon után és visszaadni, vagy hogy az egyik generáció mit hagy örökségük az utána következőknek, vagyonban éppúgy, mint nevelésben, mentalitásban.

... a film hibáit is hanyagoltam (a történet ívében akadt egy-egy botlás, néha egy-két percre ellaposodott, de ami mindenek felett zavart, az a hangkeverés, hogy a tolakodó zene meg a zörejek mellett sokszor alig érteni a párbeszédeket... egy magyar filmnél...). Viszont a rengeteg befektetett energián és munkán, a magukkal ragadó drámai jeleneteken és a kutyaviadalok keménységét idéző verekedéseken túl is olyan jól össze van rakva minden szempontból, történetre, hangulatra, látványra, rendezői mondanivalóra, amennyire nem csak magyar, de bármilyen film is ritkán. Ezért -ha korai is ilyet mondani március elején- egy éves TOP10-es filmet köszönhetek Kostyál Márknak és a Kojot stábjának.


9/10

No. Ahogy eddig már többször előfordult, sok mindent tudunk mi bizony máshogy is látni, ami természetesen nem baj: ez a Kojot című műalkotás valahogy ebbe a kategóriába esett most nálam. Nem tudom, épp milyen hangulatodban kapott el, írásod nagy részét értem és meg is értem a végeredményét... de hogy ez No1 legyen év végén... azt picit túlzásnak érzem...  

Első gondolatom az volt, hogy ez egy baromság. Minden alkotói szabadságot leszámítva, minden fikciót és egyáb szándékos vagy vélt utalást, politikai és társadalomkritikai áthallást figyelembevéve egy baromság. Egyrészt, ember - normális ember - nem viselkedik így, mint itt Misi, vele kapcsolatban a "Bolondokat a bolondokházába!" szolgen meglehetősen helytálló lenne... ugyanis. A karakterében, előéletében nincs benn az, miért kell neki ennyire kötődni ahhoz a qrva házhoz, miért vereti magát több alkalommal is szarrá érte. Aztán. Írtad, hogy nem egy amerikai film foglalkozott már a hasonló szituval, mikor szegény kisembert bánt a csúnya gazdag fickó és a is ember nem hagyja magát - de akkor alapvetés, hogy valahogy tudjunk az áldozat mellé állni. Itt?? Misi először egy mulya, pesti, nagy rakás szerencsétlenség, akit az első ránézésre alkalmatlan építők is lehúznak, aztán meg egy idegbeteg fasz lesz, aki a legfontosabb emberrel, Eszterrel is képes összeveszni a semmiért. Teljesen idegen és életszerűtlen volt nekem vele kapcsolatban szinte minden, bankár, de dolgozni nem megy, aztán van is pénze, nincs is pénze, az egész ház, az építkezés, minden valósnak felépített környezet ezer sebből vérzik.

Ahogy maga az egész szitu. Értem, hogy szignifkáns volt az erőszak bemutatása - abba most ne menjünk bele, mennyire volt távol az Ötvös Csöpi világtól, mert azért néhány repülés, falhoz vágódás bizony komikus lett - de ilyen tömegbunyó, következmények nélkül nincs. Ha már Magyarország, akkor hol a TEK? Baromság, hogy két helyi rendőr szarrá vereti magát (erősítés nélkül) Szojka kedvéért. Baromság, hogy a kórházban nincs következménye a sok sérültnek, nincs egy vizsgálat, semmi. Baromság, hogy Misi meg sem próbál Szojkát megkerülve feljelentést tenni, kilépve Tűzkőről... mert azt még megértem, hogy beleáll az ügybe, de hogy kvázi nem csinál semmit, csak kopácsol tovább és várja a következő verést, az hiteltelen.

Valahogy végig az dörömbölt a fejemben, hogy ilyen nincs. Hogy a történet szimbolikus túlzásai miatt a film átesett a ló túloldalára, és teljesen életszerűtlenné tette magát a sztorit és a főbb karaktereit is. A Leviatán ennél jobban a földön járt, ott a pia és a művészieskedés miatt csúszott félre az egész... de ha abban lett volna ilyen erőszakos területfoglalás, jobban elfogadtam volna, mert hát az mégiscsak Oroszország (ld még az Otthon). Itt, ez, így, baromság.

Ami még qrvára zavart, az az volt, hogy MAGYAR filmben nem értettem a MAGYAR szöveget!!! Bazzeg, hogy lehet így motyogni??? Mai napig nem tudom, mit mondott Eszter Misinek a kórházban, ami miatt visszarohant Tűzkőre, de rengetegszer vissza kellett tekernem a filmet felhagosítva, hogy megérstem a halk beszédet...

Az erényeiben viszont egyetértek veled, jó volt a családi, többgenerációs dráma, nagyon jó a fényképezés és a vágás, volt hangulata a filmnek, a poénok jók voltak... igaz, hogy én a néger svédeket nem tudtam hova tenni. Én ugyan éreztem rajt némi "magyarságot", de ennyi elfért.




70%


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Kojot

... a film hibáit is hanyagoltam (a történet ívében akadt egy-egy botlás, néha egy-két percre ellaposodott, de ami mindenek felett zavart, az a hangkeverés, hogy a tolakodó zene meg a zörejek mellett sokszor alig érteni a párbeszédeket... egy magyar filmnél...). Viszont a rengeteg befektetett energián és munkán, a magukkal ragadó drámai jeleneteken és a kutyaviadalok keménységét idéző verekedéseken túl is olyan jól össze van rakva minden szempontból, történetre, hangulatra, látványra, rendezői mondanivalóra, amennyire nem csak magyar, de bármilyen film is ritkán. Ezért -ha korai is ilyet mondani március elején- egy éves TOP10-es filmet köszönhetek Kostyál Márknak és a Kojot stábjának.

9/10

No. Ahogy eddig már többször előfordult, sok mindent tudunk mi bizony máshogy is látni, ami természetesen nem baj: ez a Kojot című műalkotás valahogy ebbe a kategóriába esett most nálam. Nem tudom, épp milyen hangulatodban kapott el, írásod nagy részét értem és meg is értem a végeredményét... de hogy ez No1 legyen év végén... azt picit túlzásnak érzem...  

Első gondolatom az volt, hogy ez egy baromság. Minden alkotói szabadságot leszámítva, minden fikciót és egyáb szándékos vagy vélt utalást, politikai és társadalomkritikai áthallást figyelembevéve egy baromság. Egyrészt, ember - normális ember - nem viselkedik így, mint itt Misi, vele kapcsolatban a "Bolondokat a bolondokházába!" szolgen meglehetősen helytálló lenne... ugyanis. A karakterében, előéletében nincs benn az, miért kell neki ennyire kötődni ahhoz a qrva házhoz, miért vereti magát több alkalommal is szarrá érte. Aztán. Írtad, hogy nem egy amerikai film foglalkozott már a hasonló szituval, mikor szegény kisembert bánt a csúnya gazdag fickó és a is ember nem hagyja magát - de akkor alapvetés, hogy valahogy tudjunk az áldozat mellé állni. Itt?? Misi először egy mulya, pesti, nagy rakás szerencsétlenség, akit az első ránézésre alkalmatlan építők is lehúznak, aztán meg egy idegbeteg fasz lesz, aki a legfontosabb emberrel, Eszterrel is képes összeveszni a semmiért. Teljesen idegen és életszerűtlen volt nekem vele kapcsolatban szinte minden, bankár, de dolgozni nem megy, aztán van is pénze, nincs is pénze, az egész ház, az építkezés, minden valósnak felépített környezet ezer sebből vérzik.

Ahogy maga az egész szitu. Értem, hogy szignifkáns volt az erőszak bemutatása - abba most ne menjünk bele, mennyire volt távol az Ötvös Csöpi világtól, mert azért néhány repülés, falhoz vágódás bizony komikus lett - de ilyen tömegbunyó, következmények nélkül nincs. Ha már Magyarország, akkor hol a TEK? Baromság, hogy két helyi rendőr szarrá vereti magát (erősítés nélkül) Szojka kedvéért. Baromság, hogy a kórházban nincs következménye a sok sérültnek, nincs egy vizsgálat, semmi. Baromság, hogy Misi meg sem próbál Szojkát megkerülve feljelentést tenni, kilépve Tűzkőről... mert azt még megértem, hogy beleáll az ügybe, de hogy kvázi nem csinál semmit, csak kopácsol tovább és várja a következő verést, az hiteltelen.

Valahogy végig az dörömbölt a fejemben, hogy ilyen nincs. Hogy a történet szimbolikus túlzásai miatt a film átesett a ló túloldalára, és teljesen életszerűtlenné tette magát a sztorit és a főbb karaktereit is. A Leviatán ennél jobban a földön járt, ott a pia és a művészieskedés miatt csúszott félre az egész... de ha abban lett volna ilyen erőszakos területfoglalás, jobban elfogadtam volna, mert hát az mégiscsak Oroszország (ld még az Otthon). Itt, ez, így, baromság.

Ami még qrvára zavart, az az volt, hogy MAGYAR filmben nem értettem a MAGYAR szöveget!!! Bazzeg, hogy lehet így motyogni??? Mai napig nem tudom, mit mondott Eszter Misinek a kórházban, ami miatt visszarohant Tűzkőre, de rengetegszer vissza kellett tekernem a filmet felhagosítva, hogy megérstem a halk beszédet...

Az erényeiben viszont egyetértek veled, jó volt a családi, többgenerációs dráma, nagyon jó a fényképezés és a vágás, volt hangulata a filmnek, a poénok jók voltak... igaz, hogy én a néger svédeket nem tudtam hova tenni. Én ugyan éreztem rajt némi "magyarságot", de ennyi elfért.


70%

Nem akartam anélkül írni, hogy nem nézem meg újra, mert bármennyire is készültem rá már egy éve, most éppen nem úgy jöttek össze a dolgok, hogy úgy tudtam volna rászánni egyben két órát, ahogy azt szerintem megérdemelte volna.

Engem olyan hangulatomban kapott el akkor is és most is, hogy amit te hiteltelennek titulálsz, ahhoz hasonlókat tesznek meg körülöttem az emberek dacból, gőgből, félelemből, sértettségből, féltékenységből, önérzetből vagy éppen büszkeségből, és amit baromságnak mondasz, arról kb. hetente hallok sztorikat. Olyan hangulatban, hogy látom és tudom, milyen menekülő állatnak lenni, meg békának a fazékban... Olyan hangulatban, hogy voltak napok, amikor mindennél nagyobb szükségem lett volna egy nagyapára, aki egy ilyen végrendelettel vagy egy beszélgetéssel lebasz egyet, hogy "leszálljanak végre a tökeim". Olyan hangulatban, hogy a franc sem tudja, hogy ha nekem kéne ilyen helyzetben megvédeni azt, ami az enyém, akkor feleennyit meg tudnék-e tenni érte, és nem azért, mert annyit ér az a darab föld, hanem azért, mert az enyém... hogy mennyire tudnám megállni a helyem egy olyan világban, amiben csak arról mondhatom, hogy az enyém, amit meg tudok védeni...

Misi egyetlen "bűne" is az, hogy egy olyan környezetből jött, ahol ennek nem volt jelentősége. Ahol ha azt mondja, nem akarja eladni a földjét, akkor nem hívják rá a helyi verőembereket. Ahol ha kihívja a helyi zsarukat, akkor nem még őt basszák le, hogy hát a pofont vissza kell adni, nem az asszony szoknyája mögé bújva nyafogni. Ahol a tüzépen azért van az árú, hogy azt eladják, és azt ő megveheti. Ahol az önkormányzat a maga bürokratikus buktatóival, de elintézi az ügyét, ha bead egy kérvényt... Persze, meg lehet próbálni kilépni ebből a körből, átmenni a szomszéd faluba, ahol a helyi körzeti megbízott valószínűleg az itteniek ivócimborája lesz, a polgármester meg évente kétszer jár Szojkával vadászni. Perre lehet vinni az ügyet, talán öt év múlva lesz is belőle egy ítélet... Strasbourgig is, hogyne... A TEK? Azt sem tudja, hogy Tűzkő a világon van, nemhogy kimenjen oda bármiért is... És nem azért, mert annyira öntörvényűnek, kiskirályok uradalmának gondolom a magyar vidéket, annyira álszent kirakatnak a jogállamot, hogy ennek mindig mindenhol így kell lennie, hanem mert még az én a kis városi burkomban is tudok olyan helyekről, ahol így van.

Az "előélete" ebben a helyzetben az, hogy gyászolja a gyerekét, utálja a munkáját, mindazt, amit abban az életben képvisel, és előre utálja azt, ahova ez előre láthatóan vezetni fog. Az az "előélete", hogy egy lúzer, mindenki el is várja, hogy lúzer legyen (a családja is, Eszter is)... ő meg nem akar tovább az lenni. Rossz módszereket választ ehhez, rosszul reagál le dolgokat? Naná, mint mindenki, aki új dolgot tanul... aki a villanykörte kicserélésén kívül nem nagyon rendelkezett előtte műszaki érzékkel, az igenis rá fog csapni párszor a kalapáccsal az ujjára, ha házépítésre adja a fejét. Már attól melléjük tudtam állni, hogy egy kedves fiatal pár voltak egy nehéz időszakban, akik akartak egy kis nyaralót, és Szojkáék akciójának éppen az a legvisszataszítóbb eleme, hogy őket is egymásnak tudták ugrasztani, pedig látszik, hogy odavannak egymásért (mert hát Pali nem csak tanítónőt keresett Palika mellé, ugye az egyértelmű...). Mert nem csak a föld kell a Szojkáéknak, hanem a nő is (ld. lakodalmas jelenet)...

Amiért "csak" 9/10 másodszor is, az igazán három jelenet: Misi hazaérkezése a lakodalomból, ahogy részegen rámászik Eszterre (az tényleg csak arról szól, hogy megutáltassa Misit, hogy ennyire egy állat lett, és mint ilyen, szükségtelenül erőszakos), az öreg Szojka jelenete a bikával (túl lett vele magyarázva, hogy az öreg már mennyire meg akarta mutatni, hogy neki mindenkinek fejet kell hajtani), és a végén Pali éneklése a díszvacsorán (addigra Pali rég megsemmisült, "fekvő" emberbe lett azzal belerúgva feleslegesen... és egyébként is olyan mű az egész, mint egy csehszlovák tragikomédia a 70-es évekből)). A hangot én is írtam, mert tényleg zavaró; moziban sem volt jó, a nyilvánosságra hozott felvételen meg még annál is rosszabb... a mondat egyébként, ami hiányoltál Esztertől: "És te nem voltál ott...". A verekedésekben is tisztában vagyok az egy-két enyhe túlzással, ahol a mozgásból szinte látszik a drót... még ha el is tudom képzelni, hogy egy kétméteres, százhúsz kilós bivaly az agyában levő adrenalinpumpával igenis meg tud ragadni egy nyolcvan kilós rendőrt, hogy a lábánál fogva a gerendához vágja, és azt is el tudom képzelni, hogy az étteremben a gányolóbrigád úgy rakta fel a lambériát, hogy amikor valakit nekilöknek, akkor léceire hullik.

Első volt tavaly, első lenne most is, és így elsőre első lenne, bármelyik évben látnám... de minimum dobogós.

.

Niwrok írta:

Kojot

Nem akartam anélkül írni, hogy nem nézem meg újra, mert bármennyire is készültem rá már egy éve, most éppen nem úgy jöttek össze a dolgok, hogy úgy tudtam volna rászánni egyben két órát, ahogy azt szerintem megérdemelte volna.

Háát... akkor ez a különbség most megmarad... de ez így van jól.

Nem tudom, én ilyet, ezt, így kifejezve nem tudok elképzelni itthon. Oké, hogy a művészi hatás kedvéért kellett explicit módon túltolni mindent, de nagy összességében ez nekem totál hiteltelen. Mert persze, hogy van/volt/lesz korrupció itthon és a világban, hogy kevés ember kezében túl sok hatalom öszpontosul itthon és a világban, hogy azok ezt többnyire nem tisztességesen szerezték itthon és a világban - de ezt, így, ilyen mixben itthon számomra elképzelhetetlen és totál hiteltelen. Sajnálom.

De talán a legnagyobb baj, hogy megint a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet erdeményeztek - Misivel nagyon hamar elvesztettem az összhangot... a többivel meg ugye nem is kerestem. Egyszerűen én nem így viselkedtem volna, mint ő, ezzel pedig rövidre is záródott a történet számomra.

Valahol nekem ez a Kojot "csak" egy újabb tipikus magyar mozi lett, egy a sok közül. De legalább nem a 80-as évek szintje.


.

.
Terápia S3



"Lehet úgy élni, hogy az ember soha nem akad ki senkire, mert megérti mindenki problémáját?"


Még ha a magyar filmgyártás kezd is éledezni, a magyar sorozatgyártás még ennyi év után is nehezen lép ki a napi szappanoperák bűvköréből. A leginkább előremutató próbálkozások egyértelműen az HBO itteni stúdiójához kötődnek, még ha ezek jellemzően licensz keretében is készülnek. Az első, amiről ezek közül írtam itt, a Terápia volt, ami szerintem még mindig az egyik legigényesebben darab a palettán, és hogy szerintem mennyire, azt itt lehet visszaolvasni... Akik pedig nem szeretnének visszaolvasni, annyit azért felelevenítenék a koncepcióból, hogy napi sorozatként készült, hét-nyolc héten át ismerhető meg a részekből Dargay András pszichológus hétköznapjainak egy-egy kb. huszonöt perces szeletkéje. A hét egyes napjai ugyanahhoz a pácienshez tartoznak, és bár András életének eseményei is zajlanak közben, azokra is csak ezeken az "ablakokon" keresztül lehet rálátni.

Ezt pedig nekem, aki amúgy is érdeklődik a pszichológia iránt, gyakorlatilag megunhatatlan. Mert ne azt a fajta körbeülést tessék elképzelni ehhez, ahol mondjuk a szenvedélybetegek beszélgetnek arról, hogy nekik milyen rossz vagy milyen rossz volt gyerekként, hanem sokkal inkább egy páros nyomozós "játékot". Nyilván dramaturgiai szempontból is izgalmasabb, de egyben szakmai eredményesség szempontjából is fontos, hogy nem a fájdalom kibeszélése az elsődleges (sőt, a legtöbben arról győzködik a pszichológust, hogy velük semmi baj nincs... talán kedvetlenebbek mostanában, esetleg álmatlanságban szenvednek, vagy kicsit fáj a kezük, na bumm...), hanem az, hogy egy adott élethelyzetből vagy érzésből kiindulva közösen visszafejtsék, hogy annak milyen tapasztalatok vagy körülmények állnak, állhatnak a hátterében; hogy az illető miért érez úgy, ahogy. András vagy bármelyik pszichológus (a péntek András napja, akkor ő megy terápiára... bár elsőre ő is csak altatót szeretne felíratni) pedig jó esetben segít ehhez ráirányítani a figyelmet azokra a párhuzamokra, félmondatokra, hallgatásokra, témaváltásokra, sértődésekre vagy dühös mondatokra, azokra a kirakósokra, fogaskerekekre, amik fontosak lehetnek.

Mivel a keret adott (nem meglepő módon András fog beszélgetni a műsoridő 90%-ában a páciensekkel ill. a saját terapeutájával), így tulajdonképpen csak attól függ a hangulat, hogy mennyire érdekes eseteket sikerül feldolgozni bennük. Erről pedig az általam olvasottak szerint még a sorozat ötletgazdája is elismerően nyilatkozott a magyar stábot illetően, akik a legmélyebben hozzá mertek nyúlni az eredeti alapanyaghoz, és próbálták magyar viszonyokra adaptálni azt. Mindenesetre a hétfő Zsolté, egy huszonéves, jórészt a javítóintézetben felnőtt fiatalé, aki most is előzetesben ül gyilkosság vádjával, és akihez András volt tanítványa kér segítséget, mert úgy érzi, a fiú ártatlan, de erről valamiért nem beszél, még ha ez börtönnel is fenyegeti. Kedden egy negyves háziasszony, Krisztina érkezik a rendelőbe, aki akár a csalá... kapcsolaton belüli lelki bántalmazás állatorvosi lova is lehetne, ahogy a gyerekeik elköltözésével, a napi rutinból szabadulva egyre élesebben látja, hova is jutott a házassága, és abban mi az ő egyedüli szerepe. A következő napon Sándor története ismerhető meg (már amikor az öreg nem csak morog maga elé), arról, hogy a felesége halála után hogyan költöztették fel Pestre a fiáék magukhoz Székelyföldről, és mennyi fájdalommal jár számára a gyász és az az ismeretlenség és káosz, ami az új helyen körbeveszi. Csütörtökön Edit jön, aki abban vár támaszt, hogy a halálosan beteg, de tőle szinte mindenben különböző húga számára ő maga is támasz tudjon lenni.

Ahogy pedig eddig is volt, a legérdekesebb maga András, és az, ahogy az ő problémái visszatükröződnek a páciensek eseteiben; mert ahogy az első évadban központi téma volt a házasság(törés) vagy a másodikban a szülők és gyerekeik viszonya, úgy hoz a harmadik olyan témákat, mint a magány, a betegség, az öregedés és végül a halál. És bizony a suszternek a leginkább lyukas a cipője... A Judittal való válása, a gyerekeitől eltávolodása és Ágnes elköltözése után túlságosan egyedül maradt még az alakulófélben levő párkapcsolatával együtt is, mindehhez pedig szakmai válság, egy lehetséges betegség árnyéka és a már fent is említett álmatlanság társul. És hogy milyen zseniálisan épülnek egymásra az évadok, a múltból időnként felbukkanó arcoknál is sokkal érdekesebb, ahogy mindaz, amit András a terápia és egy gyermekkori ismerőse segítségével feltárt a szüleiről legutóbb, még mindig micsoda ellenállást és tagadást váltanak ki belőle, aminek most Ágnes frissen megjelent könyve a mementója, aminek egyik tanulmányában András felháborodva ismer magára, még ha a nevek mások is lettek. Eddig is tudható volt, hogy András -szakmai önérzetétől fűtve- sokkal nehezebb páciens, mint bárki, aki nála megfordul, nála még élesebbek azok a reakciók, amiket az ügyfelei egy-egy kényesebb vagy fájdalmasabb kérdés miatt nem akarnak piszkálni... de gyorsan egyértelművé válik, hogy Adél nem az, akit ezzel meg lehetne ijeszteni vagy hatni.

Látszik, ezek nem földtől elrugaszkodott, hagymázas témák, hanem a többsége nagyon is ott lehet bárki életében. Olyan tabutémák jelennek meg a négy páciensben, mint a betegség, a halál feldolgozása, a tradicionális nemi szerepek eltolódása egy családon belül, a lila foltokkal nem járó bántalmazások, egészen az olyan személyesekig, hogy mennyire működhet az a házasság, ahol a felek szexuális igényei gyökeresen eltérnek, vagy hogy az emberi kapcsolatainkban milyen szerepeket veszünk fel és miért. A tisztán őszinte emberi kapcsolat ugyanis ritka, mint a fehér holló, nem csak azért, mert "mindenki rejteget valamit", hanem mert mondjuk nem akarjuk terhelni a másikat a saját gondjainkkal, másrészt sok embernek szüksége van arra a kis illúzióra, hogy körülötte rendben mennek a dolgok... nem is mindenki akar tudni mindent. Indulásakor a Terápia ki nem mondott célja lehetett, hogy magát a terápiát ezekért elfogadottabbá tegye, lehámozva róla pár előítéletet, hogy például nem lesz attól valaki rögtön "dilinyós", hogy "dilidokihoz" jár, és hogy nem automatikusan "nyafogás", "panaszkodás" vagy "árulkodás" beszélni arról, mit gondolunk a másikról vagy mit érzünk iránta... ami talán nem is olyan nehéz, ha szem előtt tartjuk, hogy egy kölcsönösen őszinte baráti beszélgetés is képes lehet elérni, amit a terápia, mindössze a szakmai elmélet és tapasztalat nagyobb mögötte a kirakósok megtalálására és összeillesztésére.

Lehet, hogy sokkal inkább beszéltem a Terápia pszichológiai hátteréről, mint magáról a Terápiáról, de azt hiszem, ezzel talán nagyobb kedvet tudok csinálni hozzá, mint ha szétspoilereztem volna, hogy kivel mi történik ebben a kb. 15 órában, amiknek a felfedezése éppen az egyik legfontosabb élményét adja ennek a sorozatnak. Így a végére inkább annyit, hogy ennél közvetlenebb, ennél hétköznapibb drámasorozat kevés akad, ami csak néha enged a krimi vagy a thriller-vonások csábításának... de éppen ezzel éri el, hogy a néző magára vagy a környezetére ismer benne. Keresve a lehetőséget, az ötleteket, hogy ő mit mondana egy-egy kérdésre vagy reakcióra pedig észrevétlenül is részesévé válik annak, ahogy egy dramaturg két ember beszélgetését megírta. Ez pedig egyedi élmény, de kétségtelenül nyitottság és türelem kell hozzá.


8/10
.

.
Ferde ház / Crooked House




Talán Agatha Christie születésének közeli évfordulója miatt, talán mert vagy huszonöt év után véget értek a tévét elárasztó Poirot- és Miss Marple-sorozatok, de az utóbbi néhány évben jó pár önálló feldolgozás készült a "Krimi Királynőjének" könyveiből. Nem csak a tavaly moziban vetített Gyilkosság az Orient Expresszen tartozik nálam ebbe a körbe, hanem a BBC minisorozata a Tíz kicsi négerből is, és ezek sorába állt most be a Ferde ház, amiből ráadásul talán ez az első feldolgozás.

"Ötből négy könyvnek a megírása munka, egyé élvezet... a Ferde ház pedig tiszta élvezet volt." - nyilatkozta Christie, és jó pár könyvének ismeretében sejteni is vélem, hogy ez miért volt így. Noha alapvetően krimiről van szó, hiszen gyilkosság történik benne, idővel több is, és a végén megnevezésre kerül a gyilkos, a Ferde ház mégsem az a klasszikus krimi, ahol a pipaszurkálót, a lerágott körmöket vagy a gyújtósokat vizsgálgatva deríti ki a híres detektív, hogy ki lőtte le a szabadnapos mosónőt. Sok esetben ugyanis ezek a krimik pszichológiai játékok vagy mikroszociológiai szatírák, hiszen egyetlen gyilkosság sem értelmezhető a motivációk kusza hálója nélkül, ahogy az általában a családi környezet nélkül sem, amiben megtörténnek, és ezek mellett lesz csak harmadlagos, hogy Mustár ezredes követte-e el késsel vagy Szilva professzor méreggel. Kapzsiság, féltékenység, bosszú, csalódás, szégyen vagy éppen pillanatnyi szeszély vezet el a morális gátak áthágásához, akár évtizedes mélységben gyökerezve, miközben az események nem egyszer morbid tükrét mutatják a képmutatásnak, ami Christie szerint láthatóan az angol magatartás kényszerű velejárója volt, ami nem válogat nem, kor, származás vagy vagyoni helyzet szerint. Christie pedig szívesen feszegette ezekkel vagy éppen a gyilkos személyével, a szemlélettel vagy a technikával az akkori krimik kereteit, elég talán csak annyit mondanom, hogy egyik főhőse egy cinikus falusi vénkisasszony.

A Leonides-család bemutatása pedig mindennek az esszenciája, ahogy valamennyire a másik két, fent említett film is az volt, bár sokkal közelebb álltak a nyomozós krimikhez, mint ez. Azzal ugyanis, hogy Sophia Leonides felkéri egy régi, románcnak indult ismerősét, Charlest, hogy segítsen még azelőtt kideríteni a nagyapja gyilkosának kilétét, mielőtt a rendőrség túl mélyre ásva felforgatná az egész családot, a film és a könyv túlnyomó részét egyetlen dolog teszi ki: a családtagok bemutatása. Ugyan van utalás a görög származású, a vendéglátóiparból meggazdagodó Aristide Leonides politikai és alvilági kapcsolataira, a gyanúsítottak között mégis a rokonok szerepelnek az első helyen, közülük pedig bárki hozzáférhetett a gyógyszeres szekrényhez, amiben a gyilkos fegyver lapult, az indítékot pedig részükről kipipálni látszik a végrendelet. Mégis, a titok nyitja inkább kereshető a családtagok személyiségében, akiket extrém módon elkényeztetett és személyiségben eltorzított a hatalmas vagyon, amivel Aristide Leonides szívesen élt és visszaélt, legyen az a fiatal özvegye, Brenda, a cégvezetést átvevő vagy a történészprofesszor fiai, Roger és Philip, vagy a feleségeik, Clemency és Magda, akár a sógornője, Edith... bárki. A Ferde ház ettől lesz inkább egy bizarr elmeszanatóriumi jegyzet, bemutatva, hogy micsoda alakokat képes kitermelni magából egy ilyen védett és szűk közösség az egész színpadiasságával egy békésnek tűnő angol udvarházban, akiknek semmilyen hóbort nem drága, akiknek mindig volt pénz mindenre, és akik nem is nagyon szoktak hozzá, hogy valaki nemet mond nekik valamire.

Az író/rendező Gilles Paquet-Brenner viszont sajnos nem először végez el úgy egy adaptációt, hogy ezeknek a finom, egymásra épülő rétegeknek az adagolása nem sikerül túl jól, nem tud igazi feszültséget csiszolni még ebből az eltorzult családból sem. Túlságosan leragadt ebben az esetben annál, hogy egy ilyen családban mindenkinek ripacsnak kell lennie (amit a színészgárda (Glenn Close, Gillian Anderson, Amanda Abbington, stb... a legkevésbé sem indokolna önmagában), és miközben egyre sorakoznak a jelenetek, amik másról sem szólnak, mint hogy milyen elk*rt család ez, ahelyett, hogy ezekre fektetett volna hangsúlyt, inkább a külsőségekre ment rá. Nem mondom, van egyfajta hangulata, ahogy a rokonok szobáit bejárva már azelőtt elég jó lenyomatot kap a néző a személyiségekről, mielőtt a lakók egyáltalán kinyitnák a szájukat; elhidegült, ráadásul most még külön gyanakvó családtagok révén mindenkinek saját szobája van (bár a kinézetük alapján szerencsésebb lenne talán a "kórterem" szót használni), amiknek a különbözőségétől könnyen olyan érzése lehet a nézőnek, mintha átléptünk volna egy térkapun egy másik világba. De az első sokk után ennek a varázsa elmúlt, és később inkább kínossá vált, ahogy a film vége felé a kislány táncával és a művészieskedő fényjátékkal próbálta meg érzékeltetni a Leonides-család beteges önmagába fordulását. Szintén nem tett jót nálam a filmnek, hogy sokkal több időt szán Sophia és Charles egymásra találásának, mint ami ilyen helyzetben szerintem indokolt lenne, de például voltak jobban sikerült részek is, a finálé például kínosan jellegtelen lett volna filmen a könyv cselekményéhez ragaszkodva, azt egészen pörgősre sikerült megcsinálni az autós üldözéssel.

A Ferde ház filmként kicsit éppen azokba a csapdákba sétált bele, amiket az Orient Expressz a balettáncos kung-fuval vagy a Tíz kicsi néger a látomásokkal elkerülni próbált, mégpedig hogy az efféle lélektani kriminek látványos kivetülését adja a belül zajló folyamatoknak... a rendező ugyanis itt ezzel csak a szobák és némi halszemoptika erejéig élt (hogy a háznak egy "ferde" hatást kölcsönözzön). Ettől a film kicsit régies, 80-as évek beli hatást kelt, amellett, hogy ennyi idő után már az irodalmi újítások sem ütnek akkorát, mint az írásuk idején. Ezen szempontok szerint a Ferde ház talán leginkább egy "tisztességes" feldolgozásnak tekinthető.


7/10
.

.
Három óriásplakát Ebbing határában / Three Billboards Outside Ebbing, Missouri




Miután Mildred majdnem egy év eltelte után sem kapott választ arra, hogy ki ölte meg brutálisan a lányát, Angelát, a helyi rendőrség oszlopos tagjain pedig nem is nagyon látja, hogy különösebben nyomoznának az ügyben, legalábbis ő nem kapott értesítést semmilyen fejleményről, szokatlan lépésre szánja magát: egy félreeső úton kibérel három hirdetőtáblát, és azokon három mondatban kiplakátolja a benne felgyűlt tétlenség és a tehetetlenség miatti minden keserűségét, név szerint is megemlítve, hogy a rendőrparancsnokot, Bill Willoughbyt tartja leginkább felelősnek ebben. Hiába alig használt az út, a helyi média természetesen felkapja a dolgot, ahogy a polgároknak is megvan erről a figyelemfelhívó akcióról a véleménye, két táborra szakítva a városka lakóit. Az egyik Mildred oldalán állva azt vallja, hogy rendőri túlkapásokkal és piti bűnözőkkel elfoglalva magukat a zsaruk félresöpörték Angela ügyét, a Bill ismerősei szerint viszont méltatlan ez a támadás a rend őrei ellen, különös tekintettel Bill családjára és egészségi állapotára. Minél inkább fokozódik Ebbingben a feszültség, minél többen és minél erőszakosabban próbálják Mildredet rávenni arra -akár a családtagjaira, a fiára is nyomást gyakorolva-, az amúgy is szabadszájú Mildred annál makacsabbul ragaszkodik hozzá, hogy a plakátok akár egy évig is a helyükön maradjanak, az elszabaduló indulatokat pedig ablakon kidobott emberek, kézfejbe álló fúrók és gyújtogatások szegélyezik...

Ritkán indít film akkora érzelmi atombombával, mint itt, azaz hogy a plakátok kikerülésével párhuzamosan már ott van a nézőben egy fiatal lány megerőszakolásának és megölésének sokkja, egy anya felfoghatatlan gyásza, és az indulat azok iránt, akik hónapokig mindezt megtorlatlanul, büntetlenül hagyták. A Három óriásplakátban ugyanakkor éppen az az igazán zseniális, hogy egyik oldalon még rápakol erre az érzelmi megterhelésre (hadd utaljak itt arra a jelenetre, ami Angela és Mildred utolsó találkozását eleveníti fel), a másik serpenyőbe olyan jeleneteket rak, amin tényleg lehet felszabadultan nevetni (pl. Mildred beszólásain), még ha kicsit fekete is az a humor, és mindezt sikerült többszörösen, egészen váratlan fordulatokkal körbehurkolni egy olyan szereplőgárdával, olyan rokoni és emberi kapcsolatokkal, amiben még a legellenszenvesebb figurának sem lesz igazán fekete-fehér a megítélése. Nem is Willoughby parancsnok volt ebben nekem az élenjáró, bár az ő tragédiájuk bemutatása is kimagasló (kiemelve a felesége, Anne útját az ajándékboltba), hanem a helyettese, Dixon, aki írdatlan, agresszív, bunkó seggfejből lesz egyre inkább szánnivaló, később pedig annál is több, megmutatva például azt, hogy akár pár kijózanító, de támogató szó mennyire meg tudja változtatni az ember viselkedését... és emiatt -bár részemről Frances McDormand és Woody Harrelson is példásan hiteles és drámai, Oscar-jelölést érő alakítást tudhat magáénak-, ha ebből a filmből kéne választanom, akkor én mégis Sam Rockwellnek adnám az arany szobrocskát.

A keserédes nevetéseken és az érzelmesebb perceken túl amik igazán megfogtak a három Óriásplakátban, azok a városiak közti pozitív kapcsolatok megnyilvánulásai voltak. Alapból a történetről hallva nekem adta magát az érzelmi háttér, hogy itt a városlakók közti közöny lesz a központi téma, kvázi hogy a rendőrök hogyan terrorizálják Ebbinget, és ennek keretében hogyan fenyegetik és bántalmazzák a lakókat, hogy az ezen tevékenységüket közszemlére tevő, arra a figyelmet felhívó plakátok eltűnjenek, és hogy ezzel a status quoval hogyan veszi fel a harcot egy gyászoló anya. Vannak persze ilyenek is, de minél jobban halad előre a történet, annál gyakrabban vannak a szereplőknek olyan megnyilvánulása, hogy minden sérelmük, haragjuk és ellenségességük csak a felszín, és ezeken túllépve ők ugyanazok a kisvárosiak, akik évtizedek óta egy közösséget alkotnak. Akiknek az életében hét hónapja történt egy feldolgozhatatlan tragédia, és ez sok indulatot szül, de az igazán fontos helyzetekben reflex-szerűen visszavedlenek azzá az ebbingivé, akik Angela halála előtt voltak. Akik tudnak egymás ügyes-bajos dolgairól, akik sokszor megálltak beszélgetni a boltban, akik talán egy iskolába jártak, és akik ezek következtében aggódnak egymásért, törődnek egymással. Már Mildred és Bill kihallgatószobai beszélgetésénél is ezt éreztem, később annál az öniróniánál, ahogy a plakátok sorsa alakult, de legjobban a narancsleves jelenet marad meg bennem.

De azért a kiváló érzelmi és hangulati hullámvasút mellett is kitűnt egy-két hiba, ami a sztorit illeti. Az egyik, hogy akadtak olyan jelenetek, amik sokat nem tettek a dologhoz, a gördülékeny, fordulatos és magával ragadó történet mellett erőltetett törések voltak, a játékidő fényében pedig akár feleslegesnek is mondhatók. Nekem leginkább a szarvasos kitérő volt ilyen, főleg mert annál a jelenetnél mindennél jobban elterelte a figyelmem, hogy a szarvas (vélhetően CGI) milyen elképesztően ronda, az egész szinte leesett a vászonról, de például a randijelenetet a végén is lehetett volna egészségesen rövidre vágni. A másik kiemelkedő negatívum meg egy karakter volt, a fickó a polcelán nyúllal, akinek az amúgy motivációk terén kiválóan felépített filmben feltűnően nincs semmi szerepe és indoka, azt az egyet leszámítva, hogy amikor már a legkevésbé Angeláról szól a dolog, akkor továbbrúgja a cselekményt, majd annak folyományaként egyfajta lezárással szolgáljon... de ez így nekem egyáltalán nem jött be, mert az időnkénti groteszkségében is jól felépített sztoriban csalódás volt minden, amit csinált, ahogy viselkedett.

Az író/rendező Martin McDonagh már az Erőszakikkal letette a névjegyét, kialakítva a maga kis rajongótáborát, de a szélesebb elismertséget talán a Három óriásplakát hozza majd meg neki. Nekem annyira sem az, sem az A hét pszichopata és a si-cu nem jött be, ennek a filmnek viszont a pár jelenetén és a hosszán kívül minden elemében volt valami különleges, valami jó, egészen kiemelkedő pillanatokkal is, amiért az eddig látottak közül ennek szurkolok a legszívesebben az idei Oscar-mezőnyből.


8,5/10
.

.
Szólíts a neveden / Call Me by Your Name




Mivel holnap hajnalban Oscar-gála, és mert szokás szerint a bővebb vélemények vagy a moziajánlók között a Legjobb film kategória jelöltjeinek majdnem minden filmjéről megemlékezett kis közösségünk, úgy "illik", ha ezúttal is teljes lesz a kör. Csak jelen írás tárgya maradt ki, és mert tavaly -mint győztesről- a Holdfényről is én írtam, hallgatólagosan ez is rám jutott   ...

A nyarakat a Garda-tó melletti villájukban töltő Perlman-család tagjai a szokásaiknak megfelelően hat hétre vendégül látnak egy végzős egyetemistát egyfajta ösztöndíjként, melyhez afféle fizetségként titkári-munkatársi feladatok is társulnak Dr. Perlman mellett. Az idei kiválasztott Oliver közvetlen stílusával a szülők, sármos, magas, atletikus megjelenésével pedig a környékbeli lányok kedvence lesz, egyedül Elio, Perlmanék 17 éves fia tartja tolakodónak és harsánynak a viselkedését. Ahogy aztán egyre több időt töltenek együtt, körbevéve nyári forrósággal és az antik kultúra szépségeivel, és ahogy Elio egyre inkább felfedezi, hogy mennyi közös van bennük Oliverrel, úgy enyhül meg irányába. Kezdetben barátok lesznek, de Elionak egyre erősebb érzelmei támadnak Oliver felé, és kamaszként nem nagyon tudja, hogy ezek mennyire találnának megértésre, főleg viszonzásra Oliver által.

A véleményemre rávezetésként azt hiszem le kell futnom egy talán szükségtelen, de fontos tiszteletkört. Igen, ahogy a Holdfény, ez is egy "alternatív szexuális irányultságú", egészen pontosan egy biszexuális kamaszfiúról és a kapcsolatairól szól, amiről minden előítélet nélkül is azért minimum feltételezhető, hogy pluszpontot szokott jelenteni az Akadémia jelöléseinél. Ha még hozzáteszem, hogy ahogy annál a szereplők bőrszíne még egy pipát jelenthetett a "sarkalatos témaválasztások" között, úgy itt a nyakláncon hordott Dávid-csillagok teszik ezt meg, rögtön el is lehet könyvelni ezt a filmet a legnagyobb esélyesként vagy a legmegvetettebb páriaként, igény és beállítottság szerint. Én azonban a magam lehetőségeihez mérten akkor és most is próbáltam a filmtől egy lépést hátrálni, és nem az alapján megítélni vagy elítélni a Szólíts a nevedent, hogy mennyire "bátor", "célzott", vagy éppen sokak által visszataszítónak tartott a témaválasztása, hanem ahogy szoktam, hogy egyébként filmként mit ad nekem. Ebben pedig, mivel sok a hasonlóság bennük, és viszonylag közel láttam a kettőt egymáshoz, még így is óhatatlanul adta magát a Holdfény összehasonlítási alapként. Ott ugyanis Chiron családi viszonyai, a környezeti ingerekre alkalmazkodásként a szeretethiányra és a vágyott kötődésre adott reakciók, a személyiségének alakulása, és az évtizedes ugrásokkal bemutatott sorsa nekem önmagában is érdekessé tették a filmet, így most az volt az elsődleges kérdésem, hogy lesz-e ilyen, találok-e ilyet a Szólíts a nevedenben is.

A válaszom az, hogy részben igen. Bár ez a film sokkal szorosabban kapcsolódik a szexualitás témájához, mint a Holdfény, egyben elég részletesen és összetetten mutatja be a film azokat az ingereket és hatásokat, amik Elioban lecsapódnak. Ott van a tanácstalanság forrása például az apja munkájában, aki az antik görög és római kultúra avatott szakértője, Elio pedig láthatóan sok művészeti, filozófiai művet látott és olvasott ebből a korból, amikor férfiak közötti kapcsolatnak, test és szexualitás ábrázolásának egyenesen hagyománya volt. Ott van az anyja által felolvasott, az idealizált szerelemről szóló középkori történetekben. Ott vannak azokban az egyetemi és társasági körökben, aminek a megtestesüléseként Perlmanékhoz különös vacsoravendégek érkeznek egyik este. Ott van Elio zárkózott személyiségében, aki talán barátkozik a korabeli srácokkal és lányokkal, de igazán a könyvekben és a klasszikus zenében éli meg magát. Meg persze ott van abban, hogy Elio agyát vélhetően előtte sosem tapasztalt mennyiségű hormon önti el, és nem is nagyon tud velük mit kezdeni azon a vágyon kívül, hogy kb. mindent szeretne megdugni, ami mozog... néha meg azt is, ami nem. Ezekhez jön hozzá, hogy csak sejthető, hogy milyen utat járt be és éppen hol tart az ezirányú érzelmek megítélése a halálos bűntől az elmebetegségen és a tűrt titok-léten át az elfogadottságig vezető úton a 80-as évek Olaszországában, amikor és ahol a történet játszódik. Nekem úgy jött le, hogy ebben a környezetben, a vélt előítéletek, a lassú puhatolózás és az egymás érzelmeire ráhangolódás mentén Elio és Oliver kapcsolata hitelesen, a maga természetességében alakul úgy, ahogy. Nem ragadnék le ott másokhoz hasonlóan (azért pár írást elolvastam a filmről utólag), hogy ezek most milyen tiszta és őszinte érzelmek, de kétségtelenül megkapó volt annak az önfeledtségnek a bemutatása, ahogy ők ketten ebben a mindössze egynyárinak ígérkező románcban oda tudtak lenni egymásért, és miközben rövidre szabott idejükben ők a világot jelentik egymásnak, mellettük az is, ahogy a körülöttük "keringő" embereket bemutatták. Szépen illeszkedett ebbe a történetbe, sokat hozzátett Marzia, akivel Elio szintén próbál összejönni a film során (még amikor távolságtartóbb Oliverrel), illetve a Perlman-szülők is, sokáig érdekes találgatásra adva okot azt illetően, hogy mennyit tudnak Elio vonzalmáról Oliver iránt, és fordítva, míg a végén ezt Mrs. Perlman pár mondata, a vasútállomásról hazafelé tartó autóút, és Perlman professzor nagymonológja elég szépen helyretette.

Nekem azok voltak a Szólíts a neveden legjobb jelenetei, amik nem akarták "túlmagyarázni" ezt az egészet. Azokban átjöttek a kétségek, az érzelmek és a felfedezés bizonytalansága, amikhez tökéletesen passzoltak a színészek alakításai; közülük az Eliot alakító Timothée Chalamet külön jelölést is kapott Legjobb férfi főszereplőként... és én a látott színészekből neki is adnám, bármennyire nagyra tartom Daniel Day-Lewist, vagy bármilyen jól is sikerült Gary Oldman átlényegülése Malaccá. Hangulatos színfoltja és eszköze a filmnek a korszak megidézése, ami leginkább a rádióban és a diszkóban felhangzó slágerekben mutatkozott meg, de nekem sokat hozzátett az egész itáliai háttér az épületeivel és a művészetével. De ebből gondolom kiderült, hogy voltak olyan jelenetek, amik viszont "túlmagyaráztak". Mondjuk azzal, hogy általános csapdaként tapasztalom az ilyen típusú filmekben, hogy férfi és férfi kapcsolatát valami magasztosabbnak, teljesebbnek, röviden idealizáltabbnak mutatja, mint a férfi-nő szerelem általános ábrázolása... szerintem ezekben is gyökereznek az ilyen filmek "reklámnak" minősítései, vagy az olyan morbid viccek, hogy ez idővel kötelező lenne. Annak például, hogy a tóból kiemelt bronzszobornak és a később bemutatott művészettörténeti diavetítésnek van egy elég éles áthallása az ókori kultúrák férfi-férfi kapcsolataira, részemről remek kiegészítő eleme lett a cselekménynek és a hangulatnak... az meg, amit Elio művel azzal a szerencsétlen gyümölccsel, az ezt követő eseményekkel együtt egyszerre volt nekem feleslegesen művészieskedő, bizarr módon perverz, egyben kínos és nevetséges... vagyis mindaz, ami NEM nagyon volt a film előtte, a meleg-téma ellenére sem. Komolyan mondom, a film egyik érzelmi csúcspontjának szánt jelenetet sikerült végignevetnem...

Figyelem, csak 18 éven felülieknek és erős idegzetűeknek!:

Lezárva az összehasonlítást, a Holdfény felnövéstörténete és családi drámája nekem teljesebb élmény volt, mint ahogy itt egy kamaszfiú és egy nem sokkal idősebb egyetemista önmaguk és egymás szexualitásának feltérképezésére tett kísérletét vászonra vitték a 80-as éveket és Észak-Olaszországot használva díszletül. Ebben annak is szerepe lehet, hogy szerintem az sokkal kevésbé akarta magát "melegfilmként" meghatározni, mint ez. Díjat nem adnék neki (az én Oscarom idén egyértelműen a Három hirdetőtábláé), de egy szokatlan vonzalom történeteként és bemutatásaként szégyenkeznivalója sincs előttem.


7,5/10


U.i: A legmeglepőbb és egyben a legérthetetlenebb mégis az volt nekem a Szólíts a neveden kapcsán, hogy tervbe van véve a folytatása. Erre ugyan a forgatókönyv alapjául szolgáló regény utolsó pár fejezete lehetőséget adna, egy lehetséges kimenetellel szolgálva Elio és Oliver kapcsolatának (ahogy például a Before-trilógia tette), de szerintem felesleges. Ez így kerek egész, minden más, minden "jövőbe" tekintés csak szükségtelen sérelmekkel, bűntudattal és elvárásokkal rombolná le, ami a maga fiatalságában, éretlen érzelmeiben beteljesült.


.

Niwrok írta:

.
Szólíts a neveden / Call Me by Your Name

Lezárva az összehasonlítást, a Holdfény felnövéstörténete és családi drámája nekem teljesebb élmény volt, mint ahogy itt egy kamaszfiú és egy nem sokkal idősebb egyetemista önmaguk és egymás szexualitásának feltérképezésére tett kísérletét vászonra vitték a 80-as éveket és Észak-Olaszországot használva díszletül. Ebben annak is szerepe lehet, hogy szerintem az sokkal kevésbé akarta magát "melegfilmként" meghatározni, mint ez. Díjat nem adnék neki (az én Oscarom idén egyértelműen a Három hirdetőtábláé), de egy szokatlan vonzalom történeteként és bemutatásaként szégyenkeznivalója sincs előttem.


7,5/10

Köszi!

Véleményem ismered, nem szeretem ezt a témát - és szomorúan tapasztalom az erőltetését világszerte. Akár simán nyerhet, de lehet, az idén tényleg a metoo miatt a nők fognak tarolni.


.

.
Vörös veréb / Red Sparrow




Dominika (Jennifer Lawrence) a Bolsoj Balett vezető táncosaként szép karrier előtt áll, de az egyik előadáson szenvedett baleset szétfoszlatja az álmait. A Balett nélkül mind a lakását, mind a súlyosan beteg anyjának nyújtott állami egészségügyi szolgáltatásokat elvesztheti, gátlástalan nagybátyja, Ványa (Matthias Schoenaerts) pedig, aki igen magas pozíciót tölt be az orosz nemzetbiztonságban, "segítségként" mindössze annyit ajánl fel, hogy hajlandó beszervezni a lányt kisebb feladatokra. Amikor Dominika rögtön az első bevetésén túl sokat lát, mindössze két út áll előtte, bár ha életben akarja tudni magát és az anyját, akkor inkább csak egy: a KGB idejéből fennmaradt titkos program keretében kiképzést kap hírszerzésből, külső adottságainak és intelligenciájának felhasználásával leginkább a csábítást és az empátiát használva fegyverként. A személyiség megtörését, a lelki terrort és a fizikai erőszakot is magába foglaló felkészítést aztán Dominika számára rögtön a mélyvíz követi. A nemzetbiztonságnak ugyanis egy véletlenből kifolyólag tudomására jutott, hogy egy tisztjük hajlandó feladni magát a CIA-nek, a hónapokig tartó puhítást viszont a CIA-s Nate Nash (Joel Edgerton) annyira elcseszte, hogy azóta az amerikaiak nem is engedik vissza Oroszországba. Dominika feladata, hogy új tudását és képességeit kihasználva Nate bizalmába férkőzzön, és kiszedje belőle az áruló nevét, bármi áron.

Ha nem néztem volna utána, hogy a film alapjául szolgáló regény 2013-as, tutira azt hittem volna, hogy még valamikor húsz-harminc, de akár negyven éve íródott, aztán egy asztal mögé esve porosodott mostanáig, amikor is valaki olyan rábukkant, aki jó ötletnek gondolta felmelegíteni a hidegháborús kémfilm-nosztalgiát, megfűszerezve egy kis jelenkori társadalomkritikával. Nem mintha az alvó ügynökökben vagy a kémkedésre kiképzett kurtizánokban nem lehetne fantáziát találni, vagy legalább nem lehetett volna a 80-as években, de mindez annyira bután van előadva a gonosz "Ványa bácsi" által titkosügynök-kurvává képzett, ex-balettáncos madárkával, hogy szerintem akkoriban sem ostromolták volna a mozipénztárakat érte az emberek. A történet előrehaladtával persze megy a nagy titokzatoskodás, keresztbe-kasul árul el mindenki mindenki mást, kínzások és véres merényletek tarkítják Dominika útját az árulóig, aminek során idővel kettős ügynökként zavarja össze a rá vadászókat és a megbízóit is (akik persze néha ugyanazok), amihez persze klasszikus húzásként hozzá kellett keverni a Dominika és Nate között szövődő románcot. Ha mindehhez még hozzáteszem azt az ideológiai hátteret, a hidegháborús paranoiát és a szovjet meg a cári időkből az oroszokra ruházott, szolgalelkűséggel párosuló érzéketlenséget és kegyetlenséget, vagyis ahogy az író láttatni szeretné az oroszokat... akkor így együtt még egy közepesen unalmas erotikus kémfilmnek elmenne a Vörös veréb. A baj az, hogy ez a katyvasz bőven túlnyúlik magán a cselekményen.

A stáb ugyanis alapvető hibát vétett azzal, hogy a hidegháborús propagandához és az abból az időből származó filmek eszköztárához ragaszkodva képtelenek voltak úgy elhelyezni térben és időben a történetet, hogy az ne legyen egyszerre nevetséges és gagyi. Annyira próbáltak ráfeküdni a látványtervezők azokra a szocreál képekre, amik az amerikai nézőkben ma élhetnek az "elmaradott", "lepukkant" keleti blokkról, miközben azon kívül próbálták megőrizni a jelenkor látszatát (hiszen külön ráfordítás lett volna például az autókat, az utcai jeleneteket is a múlthoz igazítani), hogy a film jelentős része olyan, mintha egy olyan alternatív világban játszódna, amiben az idősíkok reménytelenül összekeveredtek. Ebből lesznek azok a szinte követhetetlen és minden értelmet nélkülöző váltások, hogy mindenki csúcsmodern luxus-Audikkal rohangál, és egyébként is egyértelmű, hogy a film a jelenben játszódik (a Veréb-kiképzésen tart az oktatónő egy szenvedélyes beszédet a fogyasztói társadalom és a közösségi média nyugati társadalmat elkorcsosító hatásairól ennek bizonyítékaként), de egyébként egy tetves okostelefon, de talán még mobil sincs az egész filmben, mindenki vonalas(!) telefonnal tartja a kapcsolatot (a CIA központjában is!). Hogy minden orosz és budapesti lakás úgy néz ki, mint aminek a bútorzatához és berendezéséhez a hetvenes évek végén nyúltak utoljára (amúgy tök jó cuccokat szedtek össze múzeumokból és lomtalanításokról, azt meg kell adni...). Hogy Jennifer Lawrence-nek nyilván külön meg kellett tanítani, hogyan kell gyufával begyújtani egy gáztűzhelyet a konyhában. Lehetne még sorolni, és azt mondani, hogy ez retró, de rögtön kiderül, hogy inkább szakmai igénytelenségről (értve ezalatt a terepmunka hiányát) és teljes agyhalálról van szó akkor, amikor az egyik besúgótól kérdezik, hogy nála vannak-e a "diszkek", az meg előveszi a táskájából a postásgumival(!) összecsomagolt 3,5"-es floppykat(!!!)... a 2010-es évek közepén!!! Nekünk magyaroknak persze kellemes lehet felfedezni az olyan magyar színészeket, mint Szabó Simon vagy Anger Zsolt, vagy az egymást követő magyarországi forgatási helyszíneket, mint például Budapest jellegzetes tereit, utcáit, később a dégi kastélyt, de ezekből én -mivel szó szerint az "áll" hozzám a legközelebb- az uszodában felvett belső jeleneteket kedveltem a legjobban... de azért könnyen belátható, hogy ezek sem tudták megváltani a filmet.

A Vörös veréb könyvváltozata talán még megfelelt egy "B"-kategóriás kém-ponyvaregénynek, filmvászonra víve és a jelenkorba erőszakolva azonban olyan mértékben kiütköznek a hibái, hogy minden esetleges izgalmat vagy érzelmet felülírnak a túltolt közhelyeken való szörnyülködések és a felröhögések a film hülyeségein. Van még belőle két kötet, a bevételi adatok függvényében később akár azok is moziba kerülhetnek... de bárhogy is lesz, részemről ahhoz másik verebet tessenek keresni, ne engem.


4/10
.

.
Fekete Párduc / Black Panther




Akik régebb óta olvassák a FilmFórumot, szépen végigkövethették, hogy az eltelt évek alatt a kezdeti lelkesedés és néhány fellángolás után a Marvel mozis univerzuma iránti érdeklődés hogyan állt bele a földbe a kvázi-fináléra, az Infinity Warra mifelénk. Mert az persze nem furcsa, hogy egy sikeres franchise-t addig akarnak fejni, amíg vákuum nem lesz a tehénben, de az is egyre egyértelműbb, hogy még ezeket a filmeket sem lehet ennyi idő alatt rendesen kidolgozni, ha az évi három filmes ritmus szent és sérthetetlen. Meg hát lássuk be, a bevételi adatokat elnézve a közönség ezt nem is nagyon igényli... Ebbe a hangulatba jött be nálam a Fekete Párduc, akiről a rövid Polgárháborús bemutatkozása és az előzetesben látottak sem győztek meg, hogy a filmje különösebben jó lesz, de úgy voltam vele, az Infinity Warig kitartok most már, aztán utána lesz, ami lesz...

Korábban furcsa volt nekem, hogy Wakandáról mennyire nem lehetett hallani a sorozatban, főleg hogy a vibránium és a Kapitány pajzsa adta volna magát kapocsként, de most legalább azzal kezdett a film, hogy ez miért volt így: azért, mert senki más sem tudott Wakandáról. A bevezető egy homokból rajzolt animáció segítségével elmeséli az ország történetét, kezdve a vibránium-meteor becsapódásával, folytatva a törzsek háborújával ezen értékes anyag feletti uralomért, zárva azzal, hogyan alakult ki a mostani helyzet, amiben Wakanda igazi hi-tech paradicsom, de védőpajzsai, illúziói segítségével képes fenntartani azt a látszatot a külvilágban, hogy nyomorgó közép-afrikai országként a legértékesebb exportcikke nagyjából a kecskeszar lehetne. De ahogy a Polgárháborúban történtek felhívták a királyságra a figyelmet, és ahogy a globalizáció Wakandát is elérte, úgy egyre gyakoribbak azok a hangok a királyságon belül, hogy a titkolózás fenntarthatatlan, akár így, akár úgy, de Wakandának részt kell vállalnia a világ folyamataiban. T'Chaka király halálával ez a feladat az új királyra, T'Challára hárul, amellett, hogy Párducként ő a legfőbb védelmezője az országnak, a korábban látott képességeit pedig Vasemberét is fényévekkel lepipáló páncéljának és egy helyi növény főzetének köszönheti. Szüksége is lesz most ezekre, mert egy régóta keresett csempész akciója Wakanda erejének meggyengülésével és a vibránium titkának kiderülésével fenyeget, ezzel párhuzamosan pedig egy múltbeli gyilkosság máig elérő hullámai trónviszályt okozhatnak, megtörve a több évszázados törzsi békét.

Mivel Wakanda teljesen új, viszont nagyon is karakteres szereplő az MCU-ban, a film is az ottani hatalmi viszonyok, a kultúra és a hagyományok bemutatására helyezte a hangsúlyt, ami szerintem rá is fért a filmre. Az mondjuk érezhető volt, hogy a látványtervezők nehezen mozdultak ki a közhelyekből, így Afrika Tokiójának látképe egy kicsit olyan, mintha az felhőkarcolókkal is egy porfészek lenne, ahogy a belső dekorációk is összefolytak a mindenféle graffitikkel, pedig a jelmezek és a rituálék egyébként a helyükön vannak. A másik szokatlan összetevő a film politikai szerepvállalása, mert ugyan a Marvel jobb filmjeiben akadtak már tartalmasabb kérdések, gondolatok, de magától értetődő, hogy a felfokozott lelkesedés a fekete rendezővel, majdnem teljesen fekete stábbal készült, fekete szuperhősről szóló film iránt ennek is szól. Ennek keretében volt érdekes a világ elé lépés kapcsán felmerülő kétféle lehetőség dilemmája, és a nem titkoltan aktuálpolitikai utalások is sokat hozzátesznek a filmhez, egy képregényfilmhez képest legalábbis szokatlanul sokat... de azért hozsannázni nem kell, így sem lépik túl a mélyebb kérdések a darabonként egy perces keretidőt. Ugyanez a helyzet a karakterek drámaibb pillanataival, különösen ami a női testőrséget vezető Okoye (Danai "Michonne" Gurira alakításában... ismerős arcokban amúgy sincs hiány, kb. Octavia Spenceren kívül mindenki itt van, aki ebben a körben számít   ) helyzetét illeti, de nincsenek irreális elvárásaim egy Marvel-film efféle igényeit illetően... már az is jól esik, hogy egyáltalán foglalkozott a stáb ilyenekkel.

Mert a wakadnai turisztikai kisfilmet és a politikát leszámítva azért az sem mindegy, hogy a maradék 80%-a mire megy el a filmnek, de legalább az is szórakoztató. Az ellopott műkincs eredete, az elején látott flashback beépülése a történetbe, a kémfilmes mellékküldetés és a későbbi események egészen kellemes tempóban jutottak el a végkifejlet gigantikus csatajelenetéig, és ez a ritmus és a döccenők tekintetében máris több volt, mint amit az ez előtti hét Marvel-filmből öttől megkaptam. Volt hangulata annak, ahogy a vályogkunyhók és szőttesek között és mögött megvillantak a már-már sci-fit idéző technikai újítások (az a trükk a köpenyekkel például kiváló volt), vagy ahogy az állatok megjelentek mindebben. Ezek mellett még azt is elfogadtam, hogy az akciózás Busanban egy letagadhatatlan James Bond koppintás, ahogy azt is, hogy nem véletlenül találták meg többen is a kapcsolatot a trónviszályos keret és az Oroszlánkirály sztorija között. Igazán csak két dologgal nem voltam megbékélve, és ezek közül az egyik T'Challa személyes Q-ja, vagyis a húga, Shuri (Letitia Wright), a csaj ugyanis zseni létére is zsibbasztóan hülyepicsás, ráadásul film legostobább "poénja" is hozzá kötődik, amikor a kocsija szétlövése után úgy csúszik tovább az ülésben maradva, kezében a füstölgő kormánnyal, mint bármelyik harminc-ötven éves rajzfilm hasonló jelenetében. A másik ilyen böszme M'Baku volt, a kemény, rideg harcos külseje ugyanis egy agyalágyult udvari bolondot rejt, akinek minden második mondata azt sugallja, hogy itt egy különösen rossz stand-up humorista lett vezérré kinevezve.

A Fekete Párduc egy jól megcsinált eredetsztori, ami ugyan nem mentes az MCU-t nálam egyre jobban felemésztő idétlen humortól, de akadtak benne normálisabb karakterek, cselekmény, háttér, és ezt csak kiegészítette a CGI-látvány, nem uralta. Még Doctor Strange-et kéne kicsit gatyába rázni, és úgy már nem is tűnik olyan lehetetlennek a dolog, hogy a vele együtt összeálló Állatos Osztag (miért, egy Párduc, egy Pók és egy Hangya mi lenne más   ? Talán még egy rossz vicc bevezetője, ahogy bemennek a kocsmába   ), a poszt-Vasember Bosszúállók legalább minimálisan érdekelni fog.


8/10

.

Niwrok írta:

Fekete Párduc / Black Panther

... ismerős arcokban amúgy sincs hiány, kb. Octavia Spenceren kívül mindenki itt van, aki ebben a körben számít   )

Te kis gonosz....

Niwrok írta:

Még Doctor Strange-et kéne kicsit gatyába rázni, és úgy már nem is tűnik olyan lehetetlennek a dolog, hogy a vele együtt összeálló Állatos Osztag (miért, egy Párduc, egy Pók és egy Hangya mi lenne más   ? Talán még egy rossz vicc bevezetője, ahogy bemennek a kocsmába   ), a poszt-Vasember Bosszúállók legalább minimálisan érdekelni fog.


8/10

.

Mi van? Miért, lesz valami másik csapat??

Amúgy... kicsit csináltál kedvet hozzá, elismerem. Lehet, megnézem, a Holland Pókkal együtt... bár utóbbi karaktert kifejezetten rühellem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Fekete Párduc / Black Panther

Még Doctor Strange-et kéne kicsit gatyába rázni, és úgy már nem is tűnik olyan lehetetlennek a dolog, hogy a vele együtt összeálló Állatos Osztag (miért, egy Párduc, egy Pók és egy Hangya mi lenne más   ? Talán még egy rossz vicc bevezetője, ahogy bemennek a kocsmába   ), a poszt-Vasember Bosszúállók legalább minimálisan érdekelni fog.

8/10

.

Mi van? Miért, lesz valami másik csapat??  

Ez így még nem tudható, csak sejthető... Az nem várható, hogy a Disney leállna az aranytojást tojó fejőstehenével, hiszen a napokban jöttek ki azzal, hogy kb. 2022-ig megvannak a tervek a mozis bemutatókra, lefoglalták az időpontokat, most már csak kell, hogy filmet rakjanak a dátum mögé... Az is biztos, hogy lesznek szerződések, amik lejárnak, ez a mostani négyes a tervek szerint nem számíthat saját mozira, legfeljebb cameokra (és Chris Hemsworthön kívül nem is nagyon tudok róla, hogy ugrálnak, hogy szerepelni akarnának még), viszont még most is hoznak be majd új karaktert, valami Captain Marvelt , amiről annyit tudni, hogy Brie Larson fogja alakítani.

Az Avengers összetétele a képregényekben is változott, lehet, hogy moziban is verbuválnak egy újat. Az MCU-ban eddig bejöttek az összemesélős sztorik, de majd meglátjuk, hogyan képzelik el ezt... mert hogy olyan "kémia" legyen Strange és az Állatok között, mind volt mondjuk Stark és CapAm között, azt kb. elképzelhetetlennek tartom, anélkül meg mit érne egy ilyen "csapatépítő tréning"...

.

.
Akna / Mine




A tengerészgyalogosoknál mesterlövészként szolgáló Mike és Tommy egy sivatagi küldetésben egy régóta keresett terrorista vezér likvidálását kapják feladatul. A hírszerzés hónapokon át gyűjtött adatai szerint ez az egyetlen lehetőség látszik, amikor tudható, hogy a fickó erre a minden lakott területtől távol eső helyre érkezik egy tárgyalásra, így kettőjüknek csak várni kell a célpontra. A küldetés azonban a körülmények és Mike bizonytalansága miatt kudarccal végződik, nekik pedig a fegyveresek elől menekülve, gyalog kell megindulniuk a legközelebbi faluba, ahova a homokviharok miatt talán még tudnak küldeni a bázisról egy helikoptert. Szerencsétlenségükre az útjuk egy aknamezőn vezet keresztül, és hiába az erre vonatkozó figyelmeztetés, Tommy hallani sem akar róla, hogy emiatt késedelmet szenvedjenek... ekkor robban fel egy akna Tommy alatt, a segítségére sietni próbáló Mike pedig szintén kattanást hall a talpánál.

Rögtön azzal kezdeném, hogy a filmben kicsit túl hosszú lett a bevezető, és nem is sikerült túl acélosra, mert nem sok jót árul el az USA hadseregének taktikai képességeiről, meg Mike-nak is egy olyan oldalát mutatja meg, ami utána teljesen jelentőségét veszti. De valahogy el kellett keveredni ahhoz a szorult helyzethez, ami a film lényegi tartalma, az ugyanis az aknához szögezett Mike, aki számára a világ a kartávolságot jelenti, és ami azon belül van, azt tudja csak felhasználni a túléléséhez. Bár nem ő az első, akiről ilyen helyzetben filmet látunk, hiszen magányos túlélőkkel akadt már itt elcseszett Mars-utazás (Mentőexpedíció) és túltolt szexjáték is (Bilincsben), illetve az elmúlt évek terméséből még felsejlik a 127 óra a szikla alá szorult kezű túrázóval és az Élve eltemetve (részletezni talán nem szükséges, miről is szól...), Mike aknája talán még egy lapáttal rátesz erre. A sivatag ugyanis önmagában is elég ócska hely, nem hogy akkor, amikor az ember annyit tehet, ha nem akarja megkockáztatni a lába leszakadását, szétroncsolódását, hogy pihenésképpen néha féltérdre ereszkedik. Az enyhítő körülmény ebben az, hogy Mike mégsincs egyedül, egy kissé zakkant nomád időnként meglátogatja, néha még vizet is hoz neki, de amit igazán csinálni próbál, az az, hogy kimozdítsa Mike-ot abból a bénultságból, amiben van.

És ezt nem csak az aknára kell érteni. Ahogy az ilyen jellegű filmekben nem egyszer előfordul, a dehidratáció és a közelgő napszúrás együtt jár a kába látomásokkal, a visszaemlékezésekkel, a múlt teherként cipelt pillanataival. Ezekben persze megjelenik Tommy, de visszanyúlik a forgatókönyv egészen Mike gyerekkoráig, a részeges, erőszakos apjáig, aztán az anyja halálos betegségéig, a menyasszonyával, Jennyvel való megismerkedésig. Noha sokat hozzátesznek Mike személyiségéhez, mindegyiknél azt éreztem, az elsőfilmes író/rendező testvérpár kicsit ugyanúgy csapdába esett, mint szegény aknára lépett katona, és a tényleg elég feszültre megcsinált helyzetekben (azt mondtam már, hogy a segítség estig sem ér oda?) nem nagyon mertek kockáztatni még a drámával is, így azok kicsit közhelyesre, sekélyesre, a vége felé meg leginkább giccsesre sikerültek. Hasonlóan gyenge pont volt nálam a film közepén az a jelenet, amikor a nomád és Mike nekiállnak filozofálni, mert túl hosszú és túl idétlen, még akkor is, ha abban gyökerezik a film általános mondanivalója, tanulsága arról, hogy minden rettegést keltő helyzetből egy kiút van: továbblépni. Az egyetlen, amire Mike a hosszú kiképzés és az életének nagyobb fordulópontjai után sem igazán képes.

Sokkal jobbak voltak azok a részek, amik a "valóságban" játszódtak; ott látszott a rendezők tehetsége leginkább, ahogy a statikus jelenetet voltak képesek izgalommal, reménnyel és várakozással megtölteni. Volt ugyan egy-két valószerűtlenebb mozzanat, amiket még azzal sem lehet feltételek nélkül magyarázni, hogy Mike tengerészgyalogos, a fájdalom, a fáradtság és a szomjúság tűrése pedig a kiképzésének része, mert azzal a lábbal, amit egyszer még külön is megmutatnak, aligha mozogna ilyen olajozottan már pár óra után sem. De valahol el is tudtam ezt nézni, amennyi mindennel szívatják ezt a szerencsétlent, amiben a homokvihar még az enyhébbek közül való, és ahogy egyre elkínzottabb lett ettől Armie Hammer arca, egyre reménytelenebb a várakozás. Ezzel együtt is messze az a pár snitt tetszett a legjobban, amikor a filozófia, a múlt és a valóság szimbolikusan összeolvadt, megmutatva, hogy Mike hányszor, mikor és hogyan lépett már "aknára" élete során.

A Fabio-testvérek ugyan kezdők a nagyjátékfilmek között, de az Akna kvázi egyszereplős cselekményével rögtön elég kemény fába vágták a fejszéjüket. Talán ebből is kifolyólag megvannak a maga hibái, például ami a sablonokat illeti, de volt nem egy olyan kimagasló ötletük, amivel mégis sikerült egy kicsit lenyűgözniük.


7,5/10
.