Niwrok írásai 2.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

The Living and the Dead S1

Se pizza, se komment    ...
A régi jó dolgokból egyre kevesebb marad    .
.

Milyen pizza??

Komment meg azért nem volt, mert nem voltam itthon... két nap alatt mentem 1100 km-t. Hulla vagyok, holnap majd még egyszer átolvasom és lesz komment.

Megláttam a Filmfórum lájkolói között az étterem oldalát, és akkor már benéztem oda is .

Nem sürgetés, az éttermes sorozatnál nem is vártam igazán reakciót (már említetted, hogy ezek ritkán érdekelnek, meg hát az mégiscsak egy nem túl jó, csonka sorozat). Csak most már kezdtem kicsit egyedül érezni magam itt...
.

Niwrok írta:

.
Feed the Beast S1

Már párszor említettem (legutóbb a Burntnél), hogy szeretem a főzős filmeket, mert némi fűszerrel és egy jó tűzhellyel még egy langyos romantikus filmet is fel lehet dobni. Mostanában viszont nem láttam ilyet, ezért is örültem meg, amikor a tévében bukkantam egyre, és még nagyobb meglepetésemre nem is filmre, hanem sorozatra, ami ebben a műfajban még nagyobb ritkaság.

A sorozat idején, nagyjából egy évvel Rie halála után a kokainfüggő Dion éppen egy bájos ügyvédnő hathatós közbenjárására készül idő előtt kiszabadulni a börtönből, ahova gyújtogatás miatt került, Tommy pedig amellett, hogy még mindig gyászterápiás csoportokba jár, és a bort is gyakrabban "kóstolgatja" egyszerű ügynökként, mint amikor még ez volt a szakmája, pluszban egyedül próbálja nevelni a Rie-vel közös fiukat, T.J.-t, aki az anyja elvesztése óta nem beszélt egy szót sem.

Ahogy mondtam, igazán az étterem beindításáig voltam lelkes, addig volt ez igazi csemege, amit már csak megkeseríteni tudott a nézettség iránti hajszában az egyre furább, őrültebb fordulatok és meglepetések kondérba hajigálása, például Patrick motivációit illetően, meg hogy még az apja is pszichológust játszik vele. Amire aztán jobban belemerültem, egy cikkből kiderült, hogy egyszer volt Bronxban haute cuisine, és hiába a hegyomlásnyi cliffhanger a végén, lopott pénzzel, lángoló étteremmel és balesetnek álcázott gyilkossággal, ez az étterem lehúzta a rolót. Mondjuk az utolsó két-három rész alapján annyira nem is bántam, mint amennyire az elején bántam volna...

6,5/10
.

Ahogy írtad, rendesen vannak fenntartásaim a főzős filmekkel, sorozatokkal. Valahogy úgy vagyok velük, mint a motoros jelenetekkel: azáltal, hogy ismerem ezeket a világokat, jobban zavarnak a csúsztatások, ferdítések, amik esetleg laikusnak fel sem tűnnek. S bár úgy érzem, itt az étterem (nyitása) inkább csak egy díszlet/háttér a történethez, és sokkal fontosabb a "kis szociális háló, amivel mindenkit próbáltak mindenkivel úgy összekötni", illetve "a jófajta dráma", nem igazán sikerült kedvet csinálnod hozzá.  

Niwrok írta:

.
The Living and the Dead S1


Az amerikai sorozatok mellett azért az angolok terméséből is szoktunk szemezgetni, a Sherlock után meg nem is nagyon lehet kérdés, hogy ezek minősége, ötletessége sokszor felülmúlja tengerentúli társait. XIX. századi misztikusból is volt már szerencsém ajánlani a BBC szárnyai alól (Jonathan Strange & Mr. Norrell), és amikor olvastam róla, hogy kísértethistóriás minisorozatuk is van, gyorsan "listára" tettem.

   Azért a Sherlockra egyre kevésbé lehetünk büszkék...

Niwrok írta:

A viktoriánus Angliában (...) csak tovább fokozódik, ahogy az amúgy is sok tragédiát megélt vidéken szaporodni kezdenek a megmagyarázhatatlan események. Először a lelkész lányát látszik megszállni egy gonosz lélek, aztán az egyik környékbeli fiút kezdik látomások gyötörni, és Nathan hiába próbál racionális megoldást találni ezekre a problémákra, korábban Londonban praktizáló pszichológusként a lélek betegségeként kezelve ezeket, a helyzet csak egyre súlyosbodik, ahogy újabb és újabb halálesetek történnek, egyre gazdagabb táptalajt nyújtva a félelemnek. Hiába a tudomány, ha a múltja által kísértett és a jelen kihívásainak terhét nyögő Nathan maga is szellemeket lát a saját házukban... például egy különös nőt, kezében egy világító "könyvvel".

Régimódi szellemeskedést talán még sosem színesített ennyi szerteágazó és érdekes szál, amik segítségével az epizódonkénti egy-egy történetből kirajzolódott az Appleby-birtok évszázadokat felölelő története. Hogy ennyi minden fért bele mindössze hat órába, főleg így, az abszolút elismerésre méltó. A végén levő botlást leszámítva talán csak annyit tudok felróni neki, hogy éppen a régiessége miatt néha túl lassan csörgedeztek az események, de ez aztán senkinek ne szegje kedvét, aki a megnézésére adná a fejét.

8/10
.

Itt már nagyobb az ösztönző erő, a téma és a korszak kifejezetten érdekel, és a hossza sem visszatartó erő (ugyan én bátrabban vágok bele nagyobb projektekbe, de azért elismerem, könnyebb, ha tudom valamiről, hogy rövid). Van tervem sorozatokra (24, Odaát, Szökés, majd ugye Kártyavár és Vikingek), de ezek közben/után valamikor beillesztem. Végülis csak a hat óra az két-három nap.


.

.
A ruhakészítő / The Dressmaker




Amikor Myrtle Dunnage 25 év után visszatér a szülővárosába, az ausztráliai Dungatarba, hogy az egyre szenilisebb és betegeskedőbb anyjáról, Molly-ról gondoskodjon, ő is tudja, hogy fel fogja bolygatni a helyi darázsfészket. Bár az alig pár házacskából álló város kicsit poros és szikkadt környéknek tűnik, ahol a látszat szerint kedves, bohókás figurák élnek, de Tilly pontosan tudja, hogy milyen éles nyelve van az itteni viperáknak, hiszen páran az iskolatársai voltak, a többiek meg azoknak a szülei. Az otthonából is azért szakították ki, azért "száműzték", mert elterjedt a pletyka, hogy a lány megölte az egyik osztálytársát, és bármilyen nehezek is voltak az ezt követő évek, Tilly mára sikeres, elismert szabó lett. A város pedig, ha ez lehetséges, csak még rosszabb lett az évek alatt, mint volt; mintha csak a hét fő bűn elevenedne meg benne, házasságon belüli erőszakkal, tiltott viszonyokkal, gőggel, irigységgel, perverzekkel, szadistákkal, de a kívülálló elől ezt gondosan elfedi a lakosok álszentsége. Így miközben Tilly felforgatja a lakók mindennapjait (akár a puszta megjelenésével), vagy az anyja életét egy seprűvel és egy kádnyi szappanos vízzel, arra is keresi a választ, ami számára már a gyermeki emlékezet és a trauma ködébe vész, de igazán sosem hagyta nyugodni... vagyis hogy tényleg gyilkolt-e.

Ha már a filmben ekkora szerepe van a külsőségeknek, akkor talán stílszerű a bemutatását is ezzel kezdenem. Mert látványvilágában ez egy gyönyörű film, több okból is. Először is fantasztikus az operatőri munkája, amit remekül kiegészít a kicsit bolondos zene, és ezektől már eleve a bevezető képek, a főcím olyan szép és erőteljes lett, amit rég láttam filmben. A kellékekben és a hangulatban is sok olyan apró részlet van, ami legalább az elején egy kicsit játékossá teszi a vége felé egyre komorabb, baljósabb és véresebb stílust, gondolva például a kandalló fölé rakott porcelán pincsikre, vagy ahogy a púpos bácsit "nekiindítják" annak a helynek, ahova menni akar, a másik oldalon meg kell lennie valakinek, aki elkapja, mert különben kivinné a világból a lendület. A film címéből eredően pedig amik minden kritika felett állnak, azok a kosztümök, amiket látva sokszor nem is értettem, hogy ezt a filmet miért nem jelölték kategóriájában Oscarra. És nem csak egyszerűen "wow", hanem kifejezőek is, jelentést is hordoznak, éppúgy értve ez alatt azt, ahogy Tilly nagyvilági nőként tekintélyt és figyelmet követel magának, meg azt is, amikorra megbizonyosodva róla, hogy milyen ügyes keze van a jó anyagokhoz, Dungatar teljes női lakossága a megvetett nő küszöbét kezdi rágni, hogy nekik is varrjon egy ruhát. Kevés komikusabb jelenet van annál, amikor az ausztrál porfészekbe érkező utazók azt látják, hogy mindenki a városban a kifutóra képzeli magát a tökéletes szabású designer cuccokban... mintha bálásruha érkezett volna valamelyik Dior-szalonból.

Na és persze a színészekről is kell egy pár jó szót ejteni. Hiába tűnt Dungatar nem egyszer egy szürreális babaház és egy elmegyógyintézet keverékének, még ezen sem tudtam fennakadni, annyira jók az alakítások, amik mindezt megtöltik élettel. Kate Winslet ezúttal szó szerint pusztítóan zseniális, a belépője is annyira hozza a végzet asszonyát, amennyire ez csak lehetséges azután, hogy leszállt egy porfészekben a buszról, vagy ahogy magára vonz minden tekintetet a rögbimeccsen. A mellékszereplők között is csak a jobbakat lehet kiemelni a jók közül, például Judy Davist Molly szerepében vagy Sarah Snookot a jelentéktelen bolti eladó Gertrude-ként, de talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, a filmről a nézők többségnek Hugo Weaving fog elsőre beugrani, mint Farrat őrmester, a transzvesztita rendőr, ha visszaemlékeznek rá. Az egyetlen, ami ebből a szempontból zavart, de az nem a színészek sara, hanem a casting-é, hogy Tilly mellé Teddy-nek beválogatták a Winsletnél másfél évtizeddel fiatalabb Liam Hemsworthöt, ami korkülönbséget már egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ami önmagában ásta alá a sztori azon alapvető elemét, hogy ők együtt nőttek fel.

A sok dicséret után viszont az kell mondanom, a forgatókönyv lehetne egy kicsit összeszedettebb. Nagyjából amíg Tilly nyomozása tart, amíg ki nem derül, mi is történt azon a bizonyos tragikus napon az iskolánál, addig remek ritmusa van a filmnek. Kellemesen váltják egymást a viccesebb jelenetek a drámaibbakkal, vagy éppen lesznek kettős hangulatú szakaszok, mondjuk amikor Tilly le akarja csutakolni a magát igencsak elhagyó anyját annak akarata ellenére, aminek következtében a fél város zeng attól, ahogy Molly kiabálja, hogy "Gyilkos! Gyilkos!". Az érzelmesebb részek is jól működnek, mert az egyetlen emberrel, aki szívesen látja viszont Tilly-t, és aki gyerekként is az egyetlen barátja lehetett, azaz a szomszédban lakó (már amennyire "szomszéd" egy rozzant viskó meg egy kiszuperált lakókocsi) Teddy-vel kis románc is szövődik. De ahogy ezek a szálakat "elvarrja" a forgatókönyv, az utána következő fél óra, ami már egyedül a bosszúról szól, egy kicsit "férceltnek" tűnt nekem a városkák közti engesztelhetetlen rivalizálással. Meg aztán hiába hogy akkor ez volt a szórakozás, a falusi színjátszó körök és a féltve őrzött családi süteményreceptek versengése, az 1950-es évek itteni korrajza kicsit olyan, mintha visszacsúszott volna ötven évvel, kb. a Váratlan utazás sorozat korára... mondjuk a rádió akkoriban még Ausztrália azon vidékén sem lehetett az ördögtől való.

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Niwrok írta:

.
A ruhakészítő / The Dressmaker

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Köszi, hogy képbe hoztad, ilyen címmel a büdös életben nem néztem volna meg magamtól. Olyan óriási kedvet ugyan még te sem csináltál hozzá - a kosztümparádés korrajz nekem kevés -, viszont arra mindenképp jó volt az ajánló, hogy eltegyem ínségesebb időkre.

Hisz volt már meglepőbb húzásom is, nem?


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A ruhakészítő / The Dressmaker

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Köszi, hogy képbe hoztad, ilyen címmel a büdös életben nem néztem volna meg magamtól. Olyan óriási kedvet ugyan még te sem csináltál hozzá - a kosztümparádés korrajz nekem kevés -, viszont arra mindenképp jó volt az ajánló, hogy eltegyem ínségesebb időkre.

Hisz volt már meglepőbb húzásom is, nem?  

Volt .

Amúgy én is így lettem volna talán vele -még ha Winslet vagy Hemsworth miatt egyszer talán rábukkantam volna-, ha nem olvasok róla TM év végi listáján...

Ja, nekem is vannak ilyen meglepő húzásaim .
.

.
Sense8 S2




A moziba járók többségének nem kell bemutatni a Wachowski-tesókat (illetve most már ugye pontosabb megnevezés a "nővérek"), ahogy azt sem, hogy általában milyen témákban szoktak kibontakozni, akár a Mátrixokra, a Felhőatlaszra, de még akár a Jupiter felemelkedésére is gondolunk. Háttérhatalmak, lelki kötődések és dagályos filozófiai eszmefuttatások töltik meg a mindig pazar látványvilágot, és a nagyvásznat nem ok nélkül hátrahagyva ugyanezt a vonalat viszik tovább, csak éppen kiegészítették a saját életükben végbemenő változásokkal. Új történetük középpontjában, ahogy arról korábban írtam, nyolc ember áll, akik szerte a világban élnek, szó szerint szinte minden kontinensen, és akik ráébrednek, hogy egyfajta telepatikus kapcsolaton keresztül nem pusztán érzékelni képesek az egymás körül levő világot, vagy kommunikálni egymással, de ahogy a képességük egyre erősebbé válik, egymás tudását, készségeit is használni tudják... mondjuk amikor a berlini gengszter "kölcsönadja" a tudását a lőfegyverekről a kenyai buszsofőrnek, amikor azt megtámadják. Az előző évad végére azonban nem csak az derült ki, hogy ők nyolcan nincsenek egyedül ezzel a képességgel, hanem az is, hogy a hozzájuk hasonlókra egy titkos nemzetközi szervezet, a BPO vadászik is, ami a puszta tanulmányozáson kívül a teljes kiirtásukra is törekszik.

Azt szintén írtam, hogy kis félelemmel várom a folytatást, mert az alapok ugyan ígéretesek voltak, de a szereplők magánéleti problémái és a néha még csak móka szintjén használt képesség mellett valami irányt is kéne szabni a történetnek, hogy a világ sokszínűségének bemutatásán és a -szabad-e vajon itt ilyen kifejezéseket használni?- "liberális tablón" kívül (két transznemű csinálta... mégis, várhat bárki is mást?). És ez meg is lett, a BPO múltjának és hálózatának feltérképezése és az ellenük való közdelem keretében, de ezt igazán az a világ teszi érdekessé, amit felépítettek mögé. Az új elmélet szerint ugyanis a "sensate-ség" nem újkeletű mutáció, éppen ellenkezőleg, az emberi történelem kezdetei óta létezik, olyannyira, hogy rájuk a világnak az a része, akik egyáltalán tudatában vannak a létezésüknek, külön fajként is tekintenek. Így amit a BPO csinál a tagadhatatlan evolúciós előnnyel rendelkező sensate-ek ellen, az gyakorlatilag egy fajvédő háború... ismerős történet, nem? Ami mégis egyedivé teszi, az az enyhe paranoiával vegyes kíváncsiság, ahogy az első nyolcasból kiindulva egyre több sensate bukkan fel a történetben, új klasztereket bemutatva (ezek a faj alapegységei), amik között a képességcsere nem lehetséges, de a kommunikáció és az információcsere igen... ahogy az egyik szereplő mondja is, ők már évezredek óta feltalálták a Google-t. Az új szereplők története egyben arról is szól, hogy ki hogyan élte túl vagy át a BPO jelentette fenyegetést, és ahogy a háborúkban általában, úgy itt sem teljesen egységes egyik oldal sem. Ennek része például a BPO tevékenységének átalakulása az évek folyamán, attól függően, hogy éppen ki volt az elnöki székében. Ami pedig minden alkalommal külön élmény volt, azok a nagyon várt, készségszinten használt képességcserék... amikor egy-egy menekülésben vagy akcióban mindenki kiveszi a maga tudása szerint a részét (Will kiértékeli a nyomokat, Sun lever mindenkit, és még Lito is elripacskodik, pedig belőle alapból nem néznénk ki sokat), a váltásokkal együtt egyszerre látványos és izgalmas volt.

A gond csak az, hogy ez még mindig csak töredékét teszi ki az évadnak. Egy ennyire sok témát, műfajt és hangulatot felkaroló sorozatnak persze elkerülhetetlen velejárója, hogy mindenkinek van kedvence a sorozat elemei közül, amiből többet látna, de az arányokkal így sem voltam kibékülve. Amíg az "összemesélés" tartott, a sensate-történelemre pedig csak Angelica és Jonas emlékfoszlányai utaltak, érthető volt, hogy nagyobb tér jut a szereplők személyes drámájának... és most is ugyanott totyorog az évad, hatalmas aránytalanságokkal. Ki lehet számolni, hogy ha nyolc szereplő osztozik a nagyjából egy órás epizódok harmadán, akkor vajon mennyi jut Riley-ra (két évad után is két dolog került ki róla: 1. DJ, 2. Will csaja) vagy a szökevény Sunra (igaz, ő egyben kap fél órát az évadzáróban), ha annak is a nagy részét elveszi Capheus egyre inkább kiteljesedő politikai szerepvállalása, kiegészítve némi csajozással, vagy az, ahogy Kalát még mindig izgatja a "képzeletbeli" házasságtörés gondolata Wolfie-val. Az összekapcsolódások közül ráadásul több is csak azért jön létre, hogy ketten-hárman ellelkizgessenek az életük nehézségeiről. És ők nyolcan azért csak a harmadán-felén osztoznak egy-egy résznek, mert az évad egy jelentős részét még mindig olyan dolgok teszik ki, mint az akár meditációra is használható természeti képek és zenék, a világ aktuális kérdéseire reflektáló jelenetek, például az afrikai vízhiányra vagy az indiai modernizációt követő vallásháborúra vonatkozóan, a San Francisco-i helyett pedig ezúttal a Sao Paolo-i Pride-felvonulásra látogatott ki a stáb... és az meg Lito másik kiruccanása volt az a pont, ahol már én is kezdtem úgy érezni, hogy kicsit túl van itt tolva a bicikli... Nem is igazán a tévém színképét megizzasztó mennyiségű szivárványos zászló vagy a medencében felfújható csillámpegazusokon lovagló homokosok miatt (ahogy mondtam: "Csak saját felelősségre, de tényleg!"), hanem mert így tetvesmód nehéz ráhangolódni arra, hogy itt nyolc, halálos veszélyben levő, üldözött "ember" van a fókuszban, ha heten közülük csak élik a kis életüket otthon! Mert ugye még mindig csak Will az, akit a BPO is ismer (aminek a neve amúgy teljes epizódokra eltűnik a történetből), és csak az évad vége felé kerül elő egy új fenyegetés, egy rivális klaszter, akik nem igazán hisznek a sapiensekkel való békés, bujkálós együttélésben, meg egy régi ellenfél, minden pusztítás kiindulópontja... egy sensate, akit mindenki csak úgy emleget, a Kannibál, mert "felfalta" a saját klaszterét.

Nem mondom, hogy a Sense8 nem volt képes előre lépni egyet, ami mindenképpen dicsérendő, de vagy megijedtek attól a hatalmas, bonyolult világtól, amit alkottak, és kényelmesebb volt az ismert dolgokba menekülni, vagy a stáb változása volt rossz hatással (Tom Tykwer nekem például nagyon hiányzott a rendezői székből)... de így a haladás ellenére is kevesebb volt. Egyszerűen nem illik a végén két és fél részen át folyamatos enyelgésekkel, felesleges lassításokkal, és némi akcióval fűszerezett parasztvakítással húzni a néző agyát, aztán úgy összecsapni a végét húsz percben, hogy csak kapkodtam a fejem, ez most hogyan történik. Mondanám, hogy most már muszáj az akcióra és a mutáns-vonalra helyezni a hangsúlyt, mert a többség egyéni sztorija így-úgy lezárult, de ezután már nem adom olyan könnyen a bizalmam.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Sense8 S2


... történetük középpontjában, ahogy arról korábban írtam, nyolc ember áll, akik szerte a világban élnek, szó szerint szinte minden kontinensen, és akik ráébrednek, hogy egyfajta telepatikus kapcsolaton keresztül nem pusztán érzékelni képesek az egymás körül levő világot, vagy kommunikálni egymással, de ahogy a képességük egyre erősebbé válik, egymás tudását, készségeit is használni tudják... mondjuk amikor a berlini gengszter "kölcsönadja" a tudását a lőfegyverekről a kenyai buszsofőrnek, amikor azt megtámadják. Az előző évad végére azonban nem csak az derült ki, hogy ők nyolcan nincsenek egyedül ezzel a képességgel, hanem az is, hogy a hozzájuk hasonlókra egy titkos nemzetközi szervezet, a BPO vadászik is, ami a puszta tanulmányozáson kívül a teljes kiirtásukra is törekszik.

Nem mondom, hogy a Sense8 nem volt képes előre lépni egyet, ami mindenképpen dicsérendő, de vagy megijedtek attól a hatalmas, bonyolult világtól, amit alkottak, és kényelmesebb volt az ismert dolgokba menekülni, vagy a stáb változása volt rossz hatással (Tom Tykwer nekem például nagyon hiányzott a rendezői székből)... de így a haladás ellenére is kevesebb volt. Egyszerűen nem illik a végén két és fél részen át folyamatos enyelgésekkel, felesleges lassításokkal, és némi akcióval fűszerezett parasztvakítással húzni a néző agyát, aztán úgy összecsapni a végét húsz percben, hogy csak kapkodtam a fejem, ez most hogyan történik. Mondanám, hogy most már muszáj az akcióra és a mutáns-vonalra helyezni a hangsúlyt, mert a többség egyéni sztorija így-úgy lezárult, de ezután már nem adom olyan könnyen a bizalmam.


6,5/10
.

Az S1 után azon is csodálkozom, hogy folytattad...

Wachowskiék ide vagy oda, sem Te, sem a barátom nem csináltál kedvet hozzá. És akkor Te még inkább. Szóval, köszi az ajánlót, kitesszük a nagyvilágba, de azt hiszem, ezt nem nekem találták ki.


Viszont az Outcastodat beütemezem.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Sense8 S2

6,5/10

Az S1 után azon is csodálkozom, hogy folytattad...
Wachowskiék ide vagy oda, sem Te, sem a barátom nem csináltál kedvet hozzá. És akkor Te még inkább. Szóval, köszi az ajánlót, kitesszük a nagyvilágba, de azt hiszem, ezt nem nekem találták ki.

Viszont az Outcastodat beütemezem.

Néha túl lassú volt az első évad, de alapvetően jó hangulatban néztem végig, az időnkénti "explicit sexual content"-tel együtt is; akkor még biztos volt, hogy folytatom. A gond az volt, hogy a körülmények változása ellenére is jobban ragaszkodott a stáb ehhez a lassúsághoz, és a végére azt kellett mondanom, a képességcserék ellenére, a tapogatózó fázisban is több ötlettel, több humorral álltak hozzá a sensate-dologhoz, mint most, és talán ez vette el egy kicsit a kedvem... Ahogy olvastam, az egyik "nővér" sem látott már benne fantáziát, Tykwer is csak zeneszerzőnek maradt, és ez a sorozatra is rányomta a bélyegét. Most kevésbé vagyok benne biztos, hogy folytatom, de amilyen kevés sorozat most a látótérben van (na persze azért így is akad vagy tíz ), nem is zárom ki, mert a karaktereket meg megkedveltem.

De ha megnyugtat, ez után az évad után én sem forszíroznám, hogy szánj rá az eddigiekre húsz órát ...

Hogy az Outcastot említed, annak örülök -még ha nem is az "enyém" -, mert eszembe juttattad, hogy mindjárt vége a második évadnak, és ideje lenne elkezdeni nézni. Csak előtte még persze ki kell ruccannom a Fehér Házba .
.

.
Walking with the Enemy




Ahhoz képest, hogy az országos portálok is foglalkoztak vele akkoriban, és hogy a témája (1944, Magyarország) mégiscsak ide köti, teljesen véletlenül akadtam erre a három éves filmre, mert amúgy senki nem fárasztotta magát azzal, hogy honosítsa, vagy akár "közkinccsé" tegye a "tékában"... sokáig.

A Walking with the Enemy egy egyetemista zsidó srác, Elek Cohen, és a barátja, Ferenc szemén keresztül mutatja be a II. világháború nagyjából utolsó évét, azon belül is a zsidók munkaszolgálatra vitelét, a budapesti gettósítást és a deportálást, a Dunába lövéseket, miközben -jócskán leegyszerűsítve- betekintést nyújt azokba a nagypolitikai eseményekbe -Horthy kiugrási kísérletébe, a nyilas hatalomátvételbe, majd az szovjetek bejövetelébe-, amik ezeket befolyásolták. Mivel azonban laikusoknak készült, amerikai piacra, így a történelmi illusztráció másodlagos volt, inkább akart a film a drámai és a thriller vonásokkal foglalkozni, például úgy, hogy Elek és a társai idővel SS-álruhás mentőakciókat hajtanak végre, hogy akit csak lehet, Svájcba tudjanak juttatni. Meg persze a romantikával, úgyhogy lesz egy Hannah nevű lány, akivel Elek szerelembe esik, és a kor meg a háborús veszélyek többször is próbára teszik a kapcsolatukat.

Bevallom, vannak bőven fehér foltjaim a korszak magyar történelméről (is), ezért is ülök le nagyobb kedvvel egy ilyen jellegű film elé, hogy -szem előtt tartva annak dramaturgiai sajátosságait- egy kicsit tanuljak is belőle. A Horthy-család és Szálasi jelenetei annyira minimálisak, hogy abból mondjuk éppen nem derült ki semmi új, bár azt többen is kiemelték az általam olvasott véleményekben, hogy Horthy szerepét hogyan próbálták árnyalni. Ami inkább érdekes volt, hogy a svájciak szerepéről például eddig itt hallottam a legrészletesebben, a bemutatott Üvegházról például nem is tudtam. De ami talán leginkább formálta a korszakról kialakított képemet, az az volt, ahogy "belülről" lehetett látni, hogyan élték meg a zsidók ezt a folyamatot, amit mi már 70 év távolságból akár értetlenséggel is figyelhetünk, hogy miért hagyták idáig fajulni a dolgokat, miért nem mentek, amíg lehetett... Ennek része, hogy hogyan működött az akkori körülmények között a dezinformáció és a propaganda, hogy hogyan vágták el a tájékozódástól illetve befolyásolták a zsidókat, hogy megtudják, milyen sors vár rájuk a munkaszolgálaton vagy a vagonok végállomásán, és hogyan szakították el egymástól a családokat, megkönnyítve a deportálást. Engem például meglepett, ahogy elterjedt volt az a nézet, a fiatalabb férfiaknak kötelessége munkaszolgálatra menni, kivenni a részüket a háborúból... és hogy miért csak a zsidók mentek, azt a közösségi elvárás miatt kevesen firtatták. A bizonytalanságnak, a "lassú főzésnek" meg az lett az eredménye, hogy a maradók vagy nem is tudtak arról, mi lett az elvittek sorsa, vagy rémhírnek gondolva azt nem törődtek azokkal... és sokan talán tényleg azt hitték, még egy lépés, még egy rendelet vagy korlátozás, és utána elég lesz, akkor leszállnak róluk, és ezért vártak, főleg, ha kintről is olyan képeslapok jöttek, amik a deportálást üdülésnek írták le... Aztán meg már késő volt...

Ami a film külsőségeit illeti, a képi hatásokkal még nincs is akkora baj; leszámítva egy-két gyengébb effektet a stáb azon része jó munkát végzett. Ami feltűnően gyenge volt, az a finálé összecsapása a romos gyártelepen, amiről nem csak a pocsék CGI rítt le, de az is, hogy a szűkös büdzsébe már csak ez az olcsó díszlet fért be, hogy a németek és szovjetek közötti végső csata háttere legyen. Ami viszont példás, és nekünk nyilván külön érdekesek lehetnek, azok azok a dolgok, tárgyi emlékek, feliratok, amik miatt többször is megállítottam menet közben a filmet; van itt munkaszolgálatra felszólító plakát, Magyar Nemzetbe csomagolt útlevél, üzletek feliratai az utcán, és például nagyon tetszett, hogy még azt a bizonyos képeslapot is szépen lehetett magyarul olvasni. Ehhez tartozik, hogy végre van egy amerikai film, amiben magyarosan hangzanak a nevek; nyilván akadozó kiejtéssel, de van itt a Ferenc mellett Miklós, Lajos és András is... csak a Ráhel maradt "Récsöl". Sőt, mivel megtehettem, direkt füleltem, hogy az angol szövegbe keverednek-e magyar mondatok, de igazán csak egyszer hallottam ki ezeket, mégpedig amikor a nyilasok lökdösték fel a teherautókra az embereket.

Az eddig csak "B"-kategóriás filmekben tevékenykedő írók és az első- (egyben szerintem utolsó-...) filmes rendező tapasztalatlansága viszont sajnos erősen hatott a filmre. A történetvezetés ellátja a funkcióját, és azon belül az, ahogy és amiért az álca ötlete felmerül, még izgalmas és ötletes is volt. A stábnak ellenben nem nagyon ment az érzelmek, a feszültség igazi bemutatása, amitől a film egy ilyen helyzetben nem nagyon lehet más, csak mű. Még ha figyelembe veszem is azt, amit fent leírtam a félretájékozottság és a megosztottság fals nyugalmáról, akkor is idillien hamis, ahogy a már évek óta meglevő zsidótörvények árnyékában mindenki szélesen mosolyog egymásra, ahogy '44-ben a mindennapokban ennek alig látni nyomát, mintha minden csak akkor kezdődött volna. Nekem az is túlzás, ahogy a lövések semmilyen pánikot nem idéznek elő, az meg már szimplán dühített, amikor ha az amúgy végletesen szemérmes kamera véletlenül egy holttestre tévedt, hát az minden alkalommal lehunyt szemű, békés ábrázatot mutatott, akkor is, ha halálfélelemben levő lányt, vagy a gyermekétől frissen elszakított anyát lőttek agyon éppen. Talán a színészi játék is emiatt az erőltetett semlegesség miatt lett visszafogottabb, még az ismerősebb arcoktól sem kaptam elég erős alakítást, talán csak Hannah Tointont tudnám kiemelni. Az egyetlen igazán ismert név Sir Ben Kingsley, de őszintén szólva én sosem voltam elájulva tőle, és itt is inkább tűnt szoborszerűen unottnak, mint olyan férfinak, akinek az országa és a fia között kell a képtelen döntést meghoznia.

Összességében hogy ekkora volt a csend egy II. világháborús, magyar érintettségű film körül, annak részben az lehet az oka, hogy inkább érdekes, mint jó film. Mozifilmnek készült, de méltatlan lenne mondjuk akár csak a Szabadság, szerelemmel is szembeállítani; inkább tévéfilm, azok közé belefér.


6,5/10
.

Niwrok írta:

Sense8 S2

Néha túl lassú volt az első évad, de alapvetően jó hangulatban néztem végig, az időnkénti "explicit sexual content"-tel együtt is; akkor még biztos volt, hogy folytatom. A gond az volt, hogy a körülmények változása ellenére is jobban ragaszkodott a stáb ehhez a lassúsághoz, és a végére azt kellett mondanom, a képességcserék ellenére, a tapogatózó fázisban is több ötlettel, több humorral álltak hozzá a sensate-dologhoz, mint most, és talán ez vette el egy kicsit a kedvem... Ahogy olvastam, az egyik "nővér" sem látott már benne fantáziát, Tykwer is csak zeneszerzőnek maradt, és ez a sorozatra is rányomta a bélyegét. Most kevésbé vagyok benne biztos, hogy folytatom, de amilyen kevés sorozat most a látótérben van (na persze azért így is akad vagy tíz   ), nem is zárom ki, mert a karaktereket meg megkedveltem.

Megoldották a "problémám", ezt sem kell már folytatni... Egy kaszával több...
.

Niwrok írta:

Sense8 S2

Megoldották a "problémám", ezt sem kell már folytatni... Egy kaszával több...
.

Olvastam. Szerintem ez nem annyira rossz hír...

.
Kártyavár / House of Cards S5



"The American people don't know what's best for them!"

Frank Underwood, miután négy évadon keresztül végigtaposta magát minden akadályon, a politikain túl az emberáldozattól sem visszariadva, célegyenesbe ért, hogy végre saját jogon, választás útján elnök lehessen. A "hordalék" azonban utolérte egy tényfeltáró újságcikk formájában, aminek az információit sokan szívesen felhasználnák, akár egy vizsgálóbizottság keretei között, de éppúgy problémát jelent a több területen is nyilvánvaló fölénnyel rendelkező republikánus ellenfele, Conway is. Pár héttel a választás előtt aztán egy terrortámadás olyan lehetőséget adott Franknek, amiből szándékában áll az utolsó csepp vért is kifacsarni, hogy ezzel bebiztosítsa a győzelmét.

Az előző évad végével biztos volt, és az előzetesek is ezt erősítették, hogy a kampány és a folytatás fő témája a terrorizmus elleni harc lesz. Frank minden botrány és kétség ellenére ezzel tudja leginkább bebiztosítani, hogy a Maslow-piramis alját, a biztonságot érezzék az emberek veszélyben, és a maga felkorbácsolta pánikban tudjon erőt mutatni. Az egy dolog, hogy ebben még az általánosságban militánsabb beállítottságú republikánusok sem értenek vele egyet teljesen, vagy hogy az ingatagabb körzetek remek alkalmat látnak arra a hajrában, hogy megpumpolják a felsővezetést pár százmillióra, de Frank közvetlen munkatársai, például a függöny mögé leginkább belátó Cathy Durant (aki előtt Frank igazából leleplezte magát, még ha félre is ütötte a halálos fenyegetését egy tréfával...) is egyre kevésbé biztos benne, hogy Frank első teljes elnöki ciklusához akar asszisztálni, aminek a szennyes levéből ő is könnyen kaphat. Mert ahhoz, hogy a szavazásig hátralevő két hét alatt kellően felfusson a téma, látványos "eredményeket" kell produkálni: tévés nyilatkozatokkal, plakátokkal kell bombázni az embereket, és gondosan megválogatni azokat a bűncselekményeket, robbanásokat, gyújtogatásokat, amik esetében "nem zárható ki a kapcsolat az ICO sejtjeivel". Sőt, vakmerőségében Frank az NSA-s kapcsolata segítségével egy olyan esetet is képes kiberterrornak eladni, ami amúgy éppen arra szolgál, hogy eltüntessék a korábbi manipulációik nyomait. Eközben Conway tetszeleghet az energikus háborús hős szerepében, de az idegeskedés mindkét oldalon óvatlanságot szül, olyan elszólásokat, amik éppen azt a hajszálat jelenthetik, amin az egész elnökválasztás múlik.

Csakhogy ahelyett, hogy az írók egy igazán feszült két hetet sűrítettek volna bele 12 órába, rengeteg ügyeskedéssel, inkább szétkenték az egészet, bőven túlnyúlva egy elnökválasztás keretein. Frank terve túl nagyot robbant, a félelem pedig olyan patthelyzetet eredményezett, amiben csak a Függetlenségi Nyilatkozat kétszáz éve porosodó módosításának apró betűs szövege lehet Frank esélye... a sorozat szempontjából viszont aligha volt ennél nagyobb baklövés eddig. Hiába sikerült egy elég kifacsart helyzetet kihozni belőle, meglepőnek is mondható csavarokkal, ha onnantól a fél évadon át előkészített, puhított Conway szinte teljesen kikerül a képből, mert csak a haját tépkedi szálanként, egyre jobban felhergelve magát a tényen, azt mantrázva, hogy már rég neki kellene az elnöknek lenni (ami miatt a háborús traumái is felfokozva hatnak a viselkedésére), Frank és Claire pedig a Szenátus és a Kongresszus tagjainak körbenyalásával ugyanarra a kulimunkára kárhoztattak, amit mondjuk az első évadban csináltak... Így az évad jelentős része nem lett más, mint a politikusok győzködésének elég dokumentarista feldolgozása, amik mellé az évad második felében kezdenek felzárkózni az ilyen helyzetben nem jól felépített stratégiának, hanem csak parasztvakításnak tűnő, szalmaláng-cselekményszálak. Olyanok, mint az oroszok és Petrov visszarángatása a történetbe, vagy aktuálpolitikai kikacsintásként a szíriai konfliktus, amik közül a legjobban talán az a gyorsan összecsapott, de legalább elfogadható puccskísérlet tetszett... A két igazán értékelhető, több részen átívelő dolog az volt, ahogy az új helyzetben Frank és Claire között egyre fokozódik a hatáskör-túllépésekből eredő feszültség, amit sem ők, sem a környezetük nem tud minden esetben jól kezelni, később pedig az, ahogy Jane-en és Markon keresztül megtapasztalják, hogy milyen is a valódi, mindenkin átnyúló hatalom, és annak a közelébe kerülni milyen áldozatokkal és következményekkel jár.

A politikai csatározások közepette azonban a sorozat visszatért a Fehér Házi Barátok közthöz, aminek sosem voltam akkora kedvelője, de volt már olyan, amikor ennek az arányai még a 10/10-es értékelést is lehetővé tették (ld. negyedik évad). Az, hogy Seth még mindig Doug helyére pályázik, ellenségeskedés szintjén bele is fért, ahogy Frank is egyértelművé tette, ha Claire-nek az elnöki hálószoba rejtekében szüksége van a Tom nevű toyboy-ra, ő nem fogja ezt szóvá tenni... nekem nagyjából ennyi magánélet fért volna bele, de ez is csak a háttérben, mintegy tudomásul véve, hogy ilyen is van. De egy pörgős, akár szó szerint öldöklő elnökválasztási versenyben aligha voltam felkészülve arra, hogy Doug hancúrjait kelljen néznem, vagy hogy Tom hogyan fekteti minden második részben kétvállra Claire-t, vagy enyeleg vele (az a szánalmas dugás a sajtóteremben meg mindennek az alja, a következményeivel együtt!), vagy éppen Conway-éket a dicsőség mámorában egymásnak esni. Közben, hogy feltöltsék az igencsak megritkult stáblistát, a két új, egyébként az eseményeken sokat dobó tanácsadó mellett az írók előtúrtak két rég elfeledett szálat is, mindkettőt nagy bánatomra. Ha van szó, amit nem akartam ebben a sorozatban még egyszer hallani, az a "Rachel", de persze, hogy elő kellett ásni a kis leszbi barátnőjét a második évadból. És ha már homoszexualitás... eddig mindössze egy-két jelenet utalt Frank efféle hajlamaira (pl.: az a bizonyos alkoholmámoros hármasszex), de most külön történetszálakat szánnak ennek, Frank régi és új szeretőinek, ami ismét csak hatalmas "facepalm"...

A korábban is tapasztalt, elfogadott negatívumokhoz képest azonban (amik talán kizökkentettek a hangulatból, de alapvetően nem befolyásolták azt) rákos daganatként zabálta fel ezt az évadot a tény, hogy ritka szarul van megírva. A House of Cardsot is elérte a rétestésztaként húzott sorozatok sorsa, amikor az ötlethiányban, vagy éppen a bizonyítási kényszerben már az írók nem érnek rá jó fordulatokat, erős párbeszédeket írni, amiknek a hiányáról hülyeségekkel és "tűzijátékokkal" próbálják elterelni a figyelmet, miközben a színészek beleunnak a rutinba, és már közel sem olyan erőteljes és hiteles a játékuk, mint volt, hanem vagy lustulnak vagy ripacskodnak (Frank kommentárjaiból, kiszólásaiból is sokszor csak unott "bitch please" fejek lettek), a megmaradt másodvonalbeli rendezők meg nem merik megmondani egyiküknek sem, hogy ezt nem kéne... Eddig mindig tucatjával voltak azok a jelenetek, amiket többször is visszanéztem, mert annyira hatásosak voltak, most meg nem hogy nem volt ilyen, csak talán egy, helyette azt, hogy az évad során hányszor idegesítettem fel magam az ív nélküli, egymásra hányt elemekből álló, a feszültségépítést hírből sem ismerő katyvasztól, a végére meguntam számolni. A csapongást a cselekményben, az ötletszerűen előrángatott majd hirtelen a kukába dobott, elfelejtett, esetleg pár másodperc alatt elvarrni gondolt szálakat pedig még tovább tudták rontani a hűha-élménynek szánt, belőlem csak unalmat vagy hitetlenkedést kiváltó ökörségek. Ezek közül csak azért nem az Elízium-mező a mélypont (az egész köpenyes rituáléval meg a Tusk-féle sci-fivel), mert a stáb célul tűzte ki, hogy ezt a remek politikai drámát az évad végére átműtik a Borgiák, esetleg a Macbeth modern kori megfelelőjévé, ami egy olyan Frankenstein-szerű szörnyet eredményezett, amit néha csak undorral, köpettel a számban tudtam végignézni.

Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Szeretném azt hinni, hogy csak a "Watch out for each other, and yes, watch each other." mondatból sugárzó borzongás és felfokozott várakozás miatt mondom, de ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.


6/10
.

Niwrok írta:

És sajnos jelenleg, a mostani projekttel még ebben sem találhatok kapaszkodót...
.

Niwrok írta:

.
Kártyavár / House of Cards S5


Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Szeretném azt hinni, hogy csak a "Watch out for each other, and yes, watch each other." mondatból sugárzó borzongás és felfokozott várakozás miatt mondom, de ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.


6/10
.

Ááá, gondoltam, hogy ez lesz... nem túl sok jót olvastam róla...

De én a Te írásod alapján nem tudom kötni Tumphoz, van akinek sikerült...  

Mindegy, természetesen megnézem, de ha figyelembe veszem, hogy mindig is "alád" értékeltem a korábbi évadokat is, nem sok jóra számítok...  


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Kártyavár / House of Cards S5

Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.

6/10

Ááá, gondoltam, hogy ez lesz... nem túl sok jót olvastam róla...
De én a Te írásod alapján nem tudom kötni Trumphoz, van akinek sikerült...  
Mindegy, természetesen megnézem, de ha figyelembe veszem, hogy mindig is "alád" értékeltem a korábbi évadokat is, nem sok jóra számítok...  

Azt az írást én is olvastam -persze csak utólag-, de az a legkisebb gond ezzel az évaddal, hogy Trump idejében már egyszerűen nem működik a politikai szatíra. Nem tudom, te mennyire merültél bele, de remélem nem nagyon, már csak azért sem, mert ott csak álmosítóan közhelyesnek írták le azokat, amiken én felbasztam magam... nem is feltétlenül azon, ami történik, hanem azon, ahogy.

Spoiler:

Szeretném is, hogy megnézd, hátha te máshogy látod majd...
.

.
Wonder Woman




Amikor tavaly az Igazság Ligáját felvezető Dawn of Justice egy pontján, a "titkos tabló" nézegetése közben előkerült egy régi fénykép Wonder Womanről és pár katonáról, akik láthatóan még a XIX. század környékékez voltak öltözve, sejthető volt, hogy annak a képnek megvan a maga története. Diana első önálló filmje így nem meglepő módon abból a képből kiindulva magyarázza meg, hogyan is született meg Wonder Woman.

Diana amazon hercegnőként, Temiszkirán nőtt fel, amely szigetet és az egész harcos női osztagot egy meglehetősen furcsa, alternatív görög mitológia szerint Zeusz teremtette, erődként, elrejtve a világ elől, azután hogy halálos sebet ejtett az isteni panteon többi tagját legyilkoló Árészon. Az amazonoknak mindössze egy feladata van, a felkészülés Árész visszatérésére, aki az emberek közötti háborúk, a pusztítás fő okozója, Hippolita királynő viszont védeni próbálta Dianát azzal, hogy nem engedte a harcosok közé állni, így a nagynénje, Antiopé edzette titokban. Diana felnőtt korára így a legerősebb amazonná vált, amiben része volt különleges képességeinek is, és aminek nagy szükségét is látja, amikor az első szigetre érkező idegen nyomában ott jár a halál. Steve Trevor, akit Diana a tengerből ment ki, a brit kormánynak dolgozik kémként a Nagy Háborúban, egy német vegyész titkos naplójával igyekszik hazajutni, hogy megakadályozza egy minden korábbinál veszélyesebb harci gáz előállítását, bevetését. Amikor Diana tudomást szerez erről az Igazság Ostorának segítségével, úgy dönt, kardjával és pajzsával felfegyverkezve, minden veszély és az anyja tiltása ellenére csatlakozik a férfihoz, mert úgy érzi, mindarra, amit Trevortól megtudott, az egyetlen magyarázat, hogy Árész ismét az emberek közé férkőzte magát, és végre beteljesítheti az amazonok küldetését.

Mivel ez volt az első tartalmasabb találkozásom Wonder Womannel, leszámítva a pár alkalmas, meglehetősen cinikus megjelenését az Igazság Ligája rajzfilmben jó pár éve, valahol azzal is kell kezdeni, hogy a karakter helyét megkeresem Batman, Superman és a többiek mellett, leginkább ami a személyiségét illeti. Olvastam olyan véleményt is, ami szerint mennyire pozitív egy olyan hőst látni, akit nem a lelki defektusai, a bosszú vagy a magány ösztönöznek az igazság utáni harcra, hanem a jósága és a szeretete, de azért óvatosan bánnék az ilyen kijelentésekkel, már csak azért is, mert a film is ezt teszi egy kettős értelmezéssel. Az egyik fő konfliktus éppen abból adódik, hogy Diana nem alapvetően jó, "csak" ártatlan a világ és az emberi gonoszságot illetően, mert szó szerint burokban nőtt fel, és pár elméleti kódexen kívül elképzelése sincs arról, hogy a szigetén kívül mi van. Ő tulajdonképpen a legendáik képzeletbeli világában él, és azt próbálja leképezni arra, amit Londonban, majd később a lövészárkokban lát... de éppen ez az, amit a bolondok meg a vallási fanatikusok is csinálnak. Ezzel meg az a gond, hogy a film szinte egyetlen humorforrása, hogy ezen a felnőtt testbe zárt kislányon gúnyolódik, akár a hajós részre gondolok, akár a ruhapróbás jelenetre, az ügyetlenkedésre a karddal, vagy ahogy először látja meg egy férfi... khmm, "karóráját". És ez Dianat valahogy szimpatikussá tette, ez a felnövéstörténet, a filmet viszont egy kicsit kevésbé az, ahogy ezt kezelte.

Pedig szüksége lett volna erre a Wonder Womannek, mert önmagában azért elég keveset nyújt. Van némi áthallás az első Amerika kapitány filmmel, miután Diana és Steve feladata az lesz, hogy a háború poklában kutassanak az őrült tudós és a még őrültebb német tábornok után, akik éppen úgy kicsit karikatúrába hajlóak, mint ott volt a Vörös Koponya. Ludendorff tábornok és Dr. Marut mintha valami szatírikus propagandafüzetből szalajtották volna, mert kínosabbak annál, hogy igazán félelmetesek legyenek, de arra éppen jók, hogy az amazon és a kém egyéb furcsa figurákból álló Lúzer Osztagot maguk mellé gyűjtve (például a Trainspottingos Spud ükapját, egy indián csempészt meg egy török színészt) végrehajtsák a Mission Impossible-t a Maginot-vonal mögött, aminek a végállomása mi más is lehetne, mint egy titkos ná... azaz német kastély, fenn a hegyekben. Ez talán az a rész amúgy, a korszak, ami egy kicsit dob az elég unalmas alapsztorin, az első világháború végnapjairól beszélünk ugyanis, amikorra már minden katonát felőröltek az árkokban töltött hónapok vagy a társaikkal történtek, amikorral minden civil az utolsó tartalékait éli fel (ehhez képest furcsa egyébként a nagy felszabadítást követő buli), és már a vezetők is leginkább hagynák a fenébe az egész eredménytelen öldöklést... Ezek közül megmaradt például az a jelenet az amazonok és a német katonák összecsapásáról, és volt valami szimbolikusan szívszorító az egyenlőtlen harc kilátástalánságában, ahogy az évtizedek óta nyilakkal és lándzsákkal gyakorlatozó harcosok szembetalálták magukat a puskákkal.

Ami a megvalósítást illeti, a film nagyobbik része rendben van, vagyis ami a sziget meg London, amit a későbbiekben, ahogy egyre többször kerülnek elő a koromsötétben játszódó meg az akciójelenetek, egyre gyengébbnek láttam. Értem én, hogy DC=depi, meg ettől lesz a producerek szerint valami lélektanilag mély, hogy a vászon néha olyan fekete, mint a vakond belső zsebe, ahogy az is tudható, hogy London igenis fuldoklott a koromban, és a front sem pompázott szivárványszínekben, de nekem a végső leszámolás a töksötét éjszakában bizony más túl sok volt. Volt azért kellemes meglepetés, mint a törmelékekből és roncsokból épített páncél és fegyverek, de éppúgy elég gáz jelenetek is, mint például ahogy a hadihajó csak úgy eltűnik a csónakok mögött az elején, vagy ahogy Diana akkora villámcsapással sújt le, hogy rögtön reggel lesz tőle . Az akciójelenetek esetében viszont túl közel engedték a rendezői székhez Zack Snydert, aki a felesleges és otromba lassításaival szétcseszte a verekedések dinamikáját, meg fogadni mernék rá, hogy ő volt az is, aki Diana nagy antréját a géppuskafészek elleni rohamnál megkoreografálta. Egy nő (a rendező Patty Jenkins) ugyanis nyilván tudta volna, hogy Diana a tényleg hangulatos kimászás után nem úgy vonulna végig a lövedékek között, mintha divatbemutatón lenne, ami eleve nevetséges egy olyan karaktertől, akinek nincs fogalma arról -mert egy szigeten nőtt fel nők között, csezmeg!-, hogy mi az a "szexi" (és tudtommal Temiszkira nem Leszbosz...). Ez volt egyébként Gal Gadot játékában is a legkirívóbb, hogy túljátszotta a karaktert, ami azzal együtt, hogy a nőnek szinte nincs arcjátéka, csak erőltetett manírjai és állandóan résnyire nyitott ajkai, még mindig nem volt olyan rossz alakítás, mint a Batman vs Superman szoftpornó-kasztingja (az akciókat például ügyesen tolta el)... de azért látszott Chris Pine meg Robin Wright mellett, hogy nem a tehetsége miatt kapta meg ezt a szerepet. David "Lupin professzor" Thewlist sajnos nem mondhatom, ugyanis ő legalább akkora ripacs most, mint Ralph Fiennes volt pár éve hasonló szerepben.

Netszerte meg a tomboló rajongás, hogy lám, éppen egy női szuperhősről, egy nő által rendezett film köszörüli ki azt a csorbát a DC hírnevén, amit a korábbi filmek ejtettek. Én ugyan ebbe az üdvrivalgásba nem tudok becsatlakozni, mert éppen elég hibája van ennek a filmnek is, és szomorú lenne az a világ, ahol már attól jó egy film, hogy nem ótvar... de az biztos, hogy elindulva az előzetesek és a körítés során érzett undortól, legalább kellemesen csalódtam.


6,5/10
.