R2-D2 írásai 2.0

.





Démonok között 2




Mikor pár hónapja Niwrok kolléga – aki kettőnk közül egyértelműen a nagyobb James Wan fan – írt erről a filmről, és belinkelte az igazi Warren házaspár munkásságát, felvetődött bennem, hogy ez az egész The Conjuring sztori mennyire is kiváló alap egy jó antológia filmsorozathoz… és lám, lám, nem csak én gondoltam így. A Démonok között második része ugyanis pontosan arra az útra lépett, ami a leglogikusabb és ami az egyetlen épeszű és járható út: az izzadtságszagú direkt folytatás helyett Ed és Lorainne Warren „életművéből” a következő fejezetre ugorva meséli tovább a vadászok kalandjait. Egészen pontosan nem egészen a következőre, de erre mindjárt ki is térek…

…szóval a helyzet az, hogy én szívesen néztem volna a mozi indítását egy teljes egész estés filmben: az Amityville-i események igazán megérdemeltek volna végre egy normális és normálisan megcsinált horror feldolgozást. Nem is csak és feltétlenül a Ronald DeFeo-féle mészárlásról, hanem talán inkább a Lutz család kálváriájáról. Ugyanis a Démonok között 2 indítása, ez, így beillesztve a moziba eléggé felemás lett számomra: az kétségtelen, hogy megadja a hangulatot (amit aztán majd a The Clash és a The Beatles rendesen el is vesz), viszont sehogy nem érzem a jelenet súlyát és szükségességét a történet egészét tekintve. Az apácadémon kibaszott jó volt már itt is, de valahogy Lorraine mászkálása, az egész jelenetsor kissé erőltetettnek tűnt a szememben. Valahogy úgy, hogy oké, érintsük Amityville-t is, mert hisz azzal lettek Warrennék a leghíresebbek, meg, ha már itt vagyunk, alapozzunk meg a későbbi démonnak, sőt az egész filmnek – de aztán ugorjunk is gyorsan tovább. Az egész nyitánynak olyan gyorsan vége lett, hogy csak pislogtam, és bizony nagyon sokáig nem is tudtam hova tenni a képeket (de legfőképp a szándékot). Lorraine pont úgy viselkedik, mint a Hannibal sorozat Will Grahamja, ezzel a beleéléses látomásos módszerrel… a fene se tudja, kell-e ez így ide. Ráadásul elhangzik a mozi tán legkínosabb mondata, a „Képzeljenek el egy fehér fénykoszorút! Az majd megvédi Önöket.” – Mi van???    És mindez 7 percben.

Mielőtt bárki félreértene: nem azt mondom, hogy ez a szakasz rossz volt, sőt. Kifejezetten parás, olyan igazi démonokközöttes volt – csak nekem dramaturgiailag kilógott a sorból és az utána következő közel egy óra nem tudta megközelíteni sem. Sajnos nagyon is érezhető a visszaesés, hisz az Enfieldi események első szakasza a kis család bemutatásával, a londoni 70-es évekkel minden lett, csak nem feszült. Eleve már a váltás nagyon éles (most arról nem beszélek, hogy egy szöveges főcím alapján kell teret és időt váltanunk), ugyanis Lorraine drámai látomásai és üvöltése után a London Calling dal, az ugrándozó gyerekekkel… hmmm… eléggé kiránt a feszültségből. Pont Niwrok korábbi írásában olvashattátok, hogy a Démonok között 2 mennyire is nem ilyen – nos, az tény, hogy később nem ilyen, de az elején bizony kizökkent a hangulatból. Még mindig azon rágódom, az Amityville-i eset nem csak utólag került-e bele a film elejére…    …de mindegy. Szóval Enfieldben vagyunk, ahol is Hodgson család mindennapjaiba csöppenünk: az alapban sem túl fényes, szegényes hangulatot egyre több paranormális jelenség árnyékolja be. Először még csak a fiatalabbik lány, Janet (Madison Wolfe) a szenvedő alany, de aztán lassan az egész család megtapasztalja a szaporodó poltergeist jelenségeket… és jó. Ez nagyon jó.

Jó, mert végre valahára a szereplők életszerűen viselkednek: mikor szembesülnek a tényekkel, hanyatt-homlok menekülnek a házból. Jó, mert az egész eseménysor, a természetfeletti elfogadása (és maga a megszállás is) is tök életszerű, végre nem töltenek feleslegesen azzal perceket, hogy hiszünk-nem hiszünk-hiszünk-menekülünk, hanem sokkal gördülékenyebben történik minden. És jó, mert a görbe ember vagy az öreg Bill feltűnése néha komolyan a frászt hozta rám, mr. Wannak valóban kiváló érzéke van ahhoz, mikor kell az embert kiugrasztani a fotelből. Jó, hogy végre van egy entitás, aki nem csak egy kiválasztott személynek mutatja meg magát, hanem másnak is, és továbbá nagyon jó, ahogy az akkori médiakörülményeket bevonják az eseményekbe, hogy először a helyi Szellemirtókat hívják – és csak utána Warrenéket. Ahogy haladunk előre a történetben, tényleg egyre nyomasztóbb és rémisztőbb lesz minden, a család háza és az egész korrajz példásan életszerű mégis, ahogy néztem a filmet, egyre nagyobb hiányérzetem lett. Hát persze… hol is vannak Warrenék??

Számomra a film akkor kezdett igazán működni, mikor a vadászok megérkeznek Enfieldbe. Onnantól szinte hibátlan az egész, onnantól nem panaszkodhatom: a Démonok között 1 színvonalát ugyan nem éri el a film, de érezhetően szintet lép a szellem, majd a démon üldözése. Ahogy pedig Warrenék összerakják a képet (a magnó iszonyat jó volt!!), úgy válik a mozi zsigeri horrorrá: amiben nem csak a jump scare elemek vannak egymás hegyén-hátán, hanem tényleg nem enged a feszültség sem. Egy perce sem. Itt már nincs London Calling (jó, kicsi gitározás van, de annyi kell a néző lelkének), itt már jóformán napsütés sincs, csak szürkület, este/éjszaka, eső… és félelem, Bill egyre veszélyesebbé válik (vizes pince) és a házaspár tényleg komoly kihívás elé kerül. Közben meg a film hangulatában keveredik Wan stílusa és hangulatteremtése az Az ördögűzővel, a Poltergeisttel, kiváló elegyet alkotva. Remek jelenetek egész sora jön, a vizespoharas kihallgatás, csaj a plafonon, a pince, a keresztekkel teli szoba, Ed félvak botorkálása, a finálé – és mindenekelőtt az apácadémon.    Sok emlékezetes horror-szörnyet, démont, különféle entitást láttunk már, de nekem ez az apácadémon simán dobogós… valóban, kicsit hasonlít az Insidious fátylas nőjére, de a fekete fátyol kontra egyházi gúnya között én mindenképp utóbbit részesítem előnyben. Sőt, ha most hirtelen mondanom kellene valakit, aki jobban tetszett, mint ez  démon, csak az A kör Samaráját tudnám elsőre mondani…

A Démonok között 2 túlnyomó többsége kifejezetten jó. A 70-es évek megidézése másodszor is kiváló – csak most ugye nem a vidéki környezetet kellet életre kelteni, hanem Londont (amihez a brit akcentus egy lapáttal még rátesz). Aztán itt van az a James Wantól már megszokott aprólékos kidolgozottság, az a ház, ahol játszódik a megszállás, megint csak totál hiteles és autentikus: simán elhiszem, hogy abban a korban járunk. Azt mondjuk nem tudom, a pinceajtókat a 70-es évek közepén miből készítették, ugyanis baltával negyed óráig sem sikerül betörni (vélhetően valami dramaturgiafa volt), de ha ez a legnagyobb baj, akkor rendben van. A hangulatkeltés, az izgalmak fokozása első osztályú, horrorhoz képest meglepően átgondolt és összerakott a sztori és a szereplők kapcsolata is. A film végére már szegény Hodgsonékhoz is lehet kötődni, sőt extrém módon még Billhez is, nem is beszélve a Warren házaspárról, akikről újabb, a nézővel az érzelmi kapcsolatot jobban elmélyítő dolgok derültek ki. A sok sötét, félhomályos jelenet mind remek, a fináléban pedig a félvak szereplő bóklászása egészen új és jó gondolat: a tipikus, elemlámpás vagy gyertyafényes POV nézőpontú jelenetet nagyszerűen újítja meg – úgy, hogy tulajdonképp semmi újdonságot nem ad. Csak átszínez egy sablont, ami eddig is működött, ami eddig is remek horror panel volt – és mégis újat hoz a filmbe. A nagy dicsérgetés közben nem hagyhatom ki a színészeket sem: Vera Farmiga és Patrick Wilson tök jól egybeforrt a Warren házaspár szereppel, a Janetet játszó Madison Wolfe is tetszett. De Franke Potente, mint a szkeptikus riporternő, illetve Simon Mc Burney, mint helyi parajelenség-specialista is kiváló.


Az, hogy az első résznél én is gyengébbnek érzem, az szerintem egyetlen egy dologra vezethető vissza: túl hosszú a film, a megnövekedett játékidő pedig túlságosan is felesleges dolgokra megy el. A 134 perc rengeteg, ennyi időt nem lehet megtölteni végig ijesztgetéssel és megfelelő mennyiségű parával – itt túlnyomórészt az első óra családi köre tűnt nekem lassúnak. Ha mondjuk a fura dramaturgiájú felütést kivesszük, az első órát kicsit megcsipkedjük, kiváló ritmusú és hangulatú mozi kerekedhetett volna belőle: ezt is simán föl lehet tenni a polcra az egyes mellé, de halovány hiányérzet marad az emberben… aztán lehet, mindez azért van, amit Niwrok is írt: ez Wan hattyúdala horror témában. És még valami: most bukkantam rá hogy az Enfield sztoriról van egy angol minisoorozat is, amiről eddig nem tudtam. Lehet, a 3 epizódot valamikor lepörgetem, hogy teljesebb legyen a kép Valak ügyben.





80%




.

R2-D2 írta:

Démonok között 2

…szóval a helyzet az, hogy én szívesen néztem volna a mozi indítását egy teljes egész estés filmben: az Amityville-i események igazán megérdemeltek volna végre egy normális és normálisan megcsinált horror feldolgozást. Nem is csak és feltétlenül a Ronald DeFeo-féle mészárlásról, hanem talán inkább a Lutz család kálváriájáról. Ugyanis a Démonok között 2 indítása, ez, így beillesztve a moziba eléggé felemás lett számomra: az kétségtelen, hogy megadja a hangulatot (amit aztán majd a The Clash és a The Beatles rendesen el is vesz), viszont sehogy nem érzem a jelenet súlyát és szükségességét a történet egészét tekintve.

Én igazából az Amityville-es részről nem is írtam, mert az nekem csak olyan kis intro volt, mint az első részben az Annabelle-epizód, vagy mint a Pixar-filmek előtt a rövid kis rajzfilmek. Ráhangolódás, nem több, és bár van kapcsolata az utána következő nagy filmmel, nagyon nem alapoz meg semmit.

R2-D2 írta:

Aztán itt van az a James Wantól már megszokott aprólékos kidolgozottság, az a ház, ahol játszódik a megszállás, megint csak totál hiteles és autentikus: simán elhiszem, hogy abban a korban járunk. A hangulatkeltés, az izgalmak fokozása első osztályú, horrorhoz képest meglepően átgondolt és összerakott a sztori és a szereplők kapcsolata is. A sok sötét, félhomályos jelenet mind remek, a fináléban pedig a félvak szereplő bóklászása egészen új és jó gondolat: a tipikus, elemlámpás vagy gyertyafényes POV nézőpontú jelenetet nagyszerűen újítja meg – úgy, hogy tulajdonképp semmi újdonságot nem ad. Csak átszínez egy sablont, ami eddig is működött, ami eddig is remek horror panel volt – és mégis újat hoz a filmbe.

"dramaturgiafa"   ...

Ez a lényeg! Dehogy forradalmasította Wan a horror műfaját (na jó, talán még a Fűrésszel, de az amúgy is inkább thriller...), de egyszerűen annyira igényesen, annyi odafigyeléssel és kreativitással, és horrorhoz képest annyira játékosan csinálta a filmjeit, amiben nekem egyszerűen egyedülálló!

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

És akkor mindezek után, -értve és elfogadva, hogy a siker és a pénz nagy úr, de- elmegy egy ekkora "FOS"-t forgatni...      
.

Niwrok írta:

Démonok között 2

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

Nem, miért kellett volna?

Ha esetleg az ember meredt szemmel figyeli, kiszúrhatja a betűket, de ez olyankor volt, amikor még az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonítasz neki..

Vagy volt később is???

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Démonok között 2

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

Nem, miért kellett volna?
Ha esetleg az ember meredt szemmel figyeli, kiszúrhatja a betűket, de ez olyankor volt, amikor még az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonítasz neki..
Vagy volt később is???

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Spoiler:

.

Most, hogy mondod... látszik az rendesen!! Kétszer is!!!

R2-D2 írta:

Démonok között 2


Most, hogy mondod... látszik az rendesen!! Kétszer is!!!

Az elsőre emlékeztem, a másodikra nem, de így még jobb is   .
Nemhiába, a jelek! A jelek mindenhol ott vannak   !
.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Az elsőre emlékeztem, a másodikra nem, de így még jobb is   .
Nemhiába, a jelek! A jelek mindenhol ott vannak   !
.

Azért... tudod most megszámolnám, a világon hány olyan ember van, akinek ez ELSŐ nézésre feltűnt...

Gratula!

.





Csontok és skalpok




Kezdésnek rengeteg hangzatos címet, mondatot tudnék idézni e filmmel kapcsolatban, miszerint ez "A hónap filmje", meg "mesteri alkotás, ami ötvözi a westernt a horrorral", meg "Valódi western és valódi horror"… és hasonlók.  A világ ismételt furcsa működése folyamán – már mikor nem aludtam el az unalomtól – nekem meg csak az járt a fejemben, hogy Patrick Wilson két nap alatt kétszer látom két különböző filmben: egyik nap még szellemvadász volt Ed Warren szerepében, most meg törött lábú westernhős, kinek a kínlódására valaki képes volt egy két órás filmet forgatni.

Az egyébként egy óriási baromság, amivel promótálják a filmet – igen, még a hivatásos havi magazin is – miszerint ez western és horror keverékeke. Lószart mama, ebben annyi horror nincs, mint egy Alfa Holdbázis történetben – attól, hogy a legeslegvégén kettévágnak egy embert, amit a kamera félig-meddig mutat, attól ez még nem lesz horrorfilm. Számomra legalábbis nem. Feszültség helyett többnyire az unalom és az értetlenkedés telepedik a képernyőre, az ún. gore jeleneteknél meg diszkréten elfordul az operatőr (vagy távolról, vagy homályosan mutat). Még egy szaros lövöldözés is megmarad a hanyatt esünk és van rajtunk egy piros folt keretein belül – a Rambo IV mészárlása az tényleg horror ehhez képest. Úgyhogy… ha valaki csak azért ül le elé, hogy egy Sziklák szeme szerű és hangulatú filmet kap, az messze kerülje el. Ez egy sima western, a kifejezetten unalmas fajtából, aminek a végére beillesztettek némi mészárlást, vagy inkább arra emlékeztető dolgot. Semmi több. Tucatfilm, amit most valamiért a média felkapott, ami a maga két óra 12 percével ugyan beáll a lassan hömpölygő westernek sorába, de a játékideje nagy részében négy férfi jut el A pontból B pontba – minden különösebb izgalom nélkül.

Pedig nem indul rosszul: a felütésben két vadnyugati bűnözőt látunk munka közben, akik aztán rossz helyre tévednek: egy koponyákkal kirakott területre, ahol egyikük bizony áldozattá válik. Nem is írom, kik ők, meg ki játssza őket, mert totál lényegtelen, az is csak az én arcom szegletébe csalhatott mosolyt, hogy a nagyobb darab bűnözőben felismerni véltem egy helyi üzlet ismerős tulajdonosát/vezetőjét. Szóval egyikük – mint később kiderül – táplálék lesz, másikuk menekül és a közeli (?) Bright Hope nevű településen köt ki. Pechére a kissé öreg, kissé gyagyás seriff helyettes meglátja, amint épp álcázza magát – így a faszi (lőtt sebbel) a börtönben köt ki. A film ezen szakasza amúgy eléggé érdekes – még ha nem is karfaszaggatóan izgalmas is -, hozza a kötelező western hangulat megteremtését. Viszonylag gyorsan megismerjük a főszereplőiket ( , rajtuk kívül a költségvetés miatt senkit a városból, az a kocsma olyan kihalt, mint a hétköznapi vendéglátás vidéken), már csak a konfliktus kell a békés porfészek mindennapjaiba, hogy elinduljon a történet – ahogy mondom, A pontból B-be.

A konfliktus aztán el is érkezik, mikor a börtönből eltűnik a rab, a fiatalabb seriff helyettes és a rab ápolására felkért nő – no meg néhány ló. Nem mellesleg holtan találnak egy néger istállófiút is – de fura mód vele senki nem foglalkozik úgy igazán. Miután aztán a város indiánszakértő indiánja megállapítja a minden bizonnyal útmutatónak hátrahagyathatott nyílvesszőből, hogy a rablást a közeli (?) kannibál indián törzs követte el, rögtön megalakul a felmentő sereg…   … kannibál indián… ezt még szokni kell. A csapat vezére Hunt seriff (Kurt Russel), aki azon kívül, hogy ugye a törvény embereként kötelessége a bűnt üldözni, némi személyes motivációt is bepakol az üldözés táskájába (vajh miért is volt fura és előremutató a feleséges jelenet megint), társa pedig a már említett idősebbik helyettese, Cicory (Richard Jekins), akit mondjuk én a nyugdíjas otthonból az utcára nem vinnék magammal, nem pedig többnapos távolságra tervezett mentőakcióra. Nem véletlen hangzik el majd a fináléban az a mondat, hogy a 'Vadnyugat az idióták miatt tart ott, ahol tart" – nem tudom, van-e a filmben az öniróniára szándék, de mindenesetre saját magukra is vonatkoztatható eme kijelentés. Az, hogy a csapathoz csatlakozik kifogástalan állapotú és tisztaságú fehér (!!) öltönyében egy Brooder nevű pisztolyhős (Matthew Fox), az még nem idiotizmus – leszámítva az öltönyt – viszont az, hogy nyílt töréssel a sípcsontján a csapat negyedik tagja lesz Arthur, a dugás utáni, aggódó és szerető férj (Patrick Wilson), az szerintem komplett baromság. Értem én, hogy a történet egyik fő mozgatórugója az, hogy a faszi megmentse a feleségét – no de mekkora állatság, hogy egy négyfős mentőexpedícióba egy pacifista vénembert meg egy nyomorékot is magunkkal viszünk. Ez nem Monthy Python, bassza meg…

A Csont Tomahawk – ennek legalább van értelme a filmből – középső egy órája egy rooad mozi, ahol a négy csodabogár halad a cél felé: a gyilkos kannibálok táborába. Kifejezetten lassú és unalmas volt nézni az egészet, különös tekintettel Arthur kínlódására: számomra totál ökörség volt, hogy ő egyáltalán elindult és hogy egyáltalán elvitték. A lassú folyású történetet – ami egyébként egész jó kis autentikus western háttér előtt zajlik – ilyenkor kellene megtölteni érdekes, elmés, esetleg vicces párbeszéddel, amiket Tarantino kiráz a kisujjából… nos, mr. S. Craig Zahlernek ez még nem megy. A dialógusok a fürdőkádban olvasásról, a bolhacirkusz valódiságáról (igaz, ez később), némi nézeteltérés a tábor körül ólálkodó mexikóiak lelövésének szükségességéről sajnos nem töltik ki a lassú haladás unalmát. Egy jó rendező pl. ilyenkor közelebb hozhatná szereplőit a nézőkhöz, kicsit beavatná a nézőt azok magánéletébe, motivációiba – Zahler érzi is, hogy ilyesmit kellene csinálnia, de ezt is összecsapja. Spoiler nélkül: az, hogy egyikük elmesél gyerekkorából valamit, az messze nem hat olyan mértékben, ahogy kellene, már csak azért sem, mert magához a faszihoz korábban sem tudtunk oly mélyen kötődni. Talán még ha valami flashback lett volna… talán akkor… így viszont majdnem tökmindegy, kivel mi lesz a végére.

És akkor kicsit beszéljünk a végéről, amitől mindenki hanyatt esett… ami annyira véres, meg miegymás… kérem szépen, számomra, a vége hasonlóan idióta és unalmas lett, mint maga az egész film. Azzal nem árulok el titkot, hogy bátor és naiv főhőseink eljutnak a barlangkannibálokhoz, ahol szükségszerűen sor kerül a nagy ütközetre, miben szükségszerűen történnek áldozatok is. Aki nézi majd a filmet, az azonban foghatja a fejét, ki is lesz az egész finálénak a kulcsszereplője (hát persze, hogy ő), ki is verekedi át magát sok-sok szürkebőrű (tényleg, miért is szürke??) kanniánon, meg hogy hogyan is győzi le a négyfős, félig rokkant és súlyosan sebesült csodacsapat a 12 fős életerős bennszülöttet. Persze, lehet azt mondani – és el is hangzik a filmben – hogy ők az okosabbak, de ez önmagában ebben a szituban nem elég és biza hiteltelen is kicsit. Ha meg a másik aspektusra, az emlegetett véres befejezésre gondolunk, abban is kiábrándító a film: a lövések, a nyakelvágás, a lábba állított tomahawk a mai szemmel tök átlagos, simán mehetne egy teljesen normális westernbe is – így egyetlen egy jelenet van, ami esetleg megbirizgálhatja a gyengébb idegzetűek gyomrát/lelkét: mikor a vacsorát feldarabolják. Na, az jó volt, de ettől horrornak én nem tekintem, és ettől az egy jelenettől a 18-as hazai karikát sem érzem jogosnak. Csak összehasonlításképp, a Démonok között, az A fiú, az Insidious csak 16-os karikát kapott, ez – amiben félelemnek nyoma sincs, csak egy darabolós jelenet van – meg 18-as karikát. Ez nem horror, ennél a Fűrész milliószor durvább volt (igen, az első rész). Ez még az átlagosnál sem véresebb western – igazából minden westernnek kellene ennyi vért tartalmaznia – hiába állítják sokan, sok helyen, szerintem egyáltalán nem sikerült a rendezőnek ötvözni a horrort a vadnyugattal. Szimplán azért nem sikerült, mert egyik összetevőt kihagyta.


Sajnos a mozi unalmassága némileg tompítja az egyébként remek színészi teljesítményeket is. Kurt Russel az Aljas nyolcas után ismét a környékre költözött és az utóbbi idők legnagyobb alakítását nyújtja, Matthew Fox, a Lost dokija is remekel a pisztolyhős szerepében, igaz, őt először fel sem ismertem. A legnehezebb dolga talán Patrick Wilsonnak volt, mert azért mégiscsak egy szenvedő rokkantat kellett játszania két órán keresztül, de ő is kiválóan hozza a figurát – azonban, hiába a remek teljesítmény, az ember nem tud rájuk figyelni, mert vagy felbosszantja a tétlenség, vagy bealszik rajta. Az is fura volt, hogy gyakorlatilag nincs zene a moziban – persze, van, de abszolút nem szignifikáns -, így a feszültségkeltés egyik eszközéről önként lemondott a rendező. Mert hát hiába is a jó korrajz, a remek díszlet/háttér, ha van egy nulla történet és egy kissé zavaros énkép, az egész mehet a levesbe.





60%



.

R2-D2 írta:

Csontok és skalpok

Az egyébként egy óriási baromság, amivel promótálják a filmet – igen, még a hivatásos havi magazin is – miszerint ez western és horror keverékeke. Lószart mama, ebben annyi horror nincs, mint egy Alfa Holdbázis történetben – attól, hogy a legeslegvégén kettévágnak egy embert, amit a kamera félig-meddig mutat, attól ez még nem lesz horrorfilm. Számomra legalábbis nem. Feszültség helyett többnyire az unalom és az értetlenkedés telepedik a képernyőre, az ún. gore jeleneteknél meg diszkréten elfordul az operatőr (vagy távolról, vagy homályosan mutat). Még egy szaros lövöldözés is megmarad a hanyatt esünk és van rajtunk egy piros folt keretein belül – a Rambo IV mészárlása az tényleg horror ehhez képest. Úgyhogy… ha valaki csak azért ül le elé, hogy egy Sziklák szeme szerű és hangulatú filmet kap, az messze kerülje el. Ez egy sima western, a kifejezetten unalmas fajtából, aminek a végére beillesztettek némi mészárlást, vagy inkább arra emlékeztető dolgot. Semmi több. Tucatfilm, amit most valamiért a média felkapott, ami a maga két óra 12 percével ugyan beáll a lassan hömpölygő westernek sorába, de a játékideje nagy részében négy férfi jut el A pontból B pontba – minden különösebb izgalom nélkül.

Ha meg a másik aspektusra, az emlegetett véres befejezésre gondolunk, abban is kiábrándító a film: a lövések, a nyakelvágás, a lábba állított tomahawk a mai szemmel tök átlagos, simán mehetne egy teljesen normális westernbe is – így egyetlen egy jelenet van, ami esetleg megbirizgálhatja a gyengébb idegzetűek gyomrát/lelkét: mikor a vacsorát feldarabolják. Na, az jó volt, de ettől horrornak én nem tekintem, és ettől az egy jelenettől a 18-as hazai karikát sem érzem jogosnak. Csak összehasonlításképp, a Démonok között, az A fiú, az Insidious csak 16-os karikát kapott, ez – amiben félelemnek nyoma sincs, csak egy darabolós jelenet van – meg 18-as karikát. Ez nem horror, ennél a Fűrész milliószor durvább volt (igen, az első rész). Ez még az átlagosnál sem véresebb western – igazából minden westernnek kellene ennyi vért tartalmaznia – hiába állítják sokan, sok helyen, szerintem egyáltalán nem sikerült a rendezőnek ötvözni a horrort a vadnyugattal. Szimplán azért nem sikerült, mert egyik összetevőt kihagyta.

60%

Biztos valami újító dolog ez, ahogy a Cowboyok és űrlények is az volt pár éve (egyébként az sem láttam), hogy összeházasították a westernt valamivel, de eredetileg sem kapartam, hogy mindenáron lássam, és ez egyelőre így is marad. Attól egyébként, hogy nincs benne gore, még lehet jó horror, ha jól sikerült megfogni a misztikus félelmet attól a kannibál törzstől... amúgy is jobban szeretem a horror ijesztgetős, mint a trancsírozós ágát.

Az Insidious besorolását meg ne is emlegesd, mert azóta is dobálom el az agyam, hogy az USÁ-ban azt konkrétan PG-13-ra értékelték ! Hát érted, a gyerekre tök oké ráhozni a frászt a fátylas szellembanyával meg a Vigyorex-családdal (szülői felügyelettel persze!), hogy tövig lefossa a bokáját és hetekig rémálmai lesznek, de jujci, vért látnia nem szabad, mert attól sokkot kap vagy erőszakos vadállat lesz tőle, mint a videojátékoktól ...
.

Niwrok írta:

Csontok és skalpok


Biztos valami újító dolog ez, ahogy a Cowboyok és űrlények is az volt pár éve (egyébként az sem láttam), hogy összeházasították a westernt valamivel, de eredetileg sem kapartam, hogy mindenáron lássam, és ez egyelőre így is marad. Attól egyébként, hogy nincs benne gore, még lehet jó horror, ha jól sikerült megfogni a misztikus félelmet attól a kannibál törzstől... amúgy is jobban szeretem a horror ijesztgetős, mint a trancsírozós ágát.

A Cowboyok és űrlények a maga nemében egy jól sikerült western és sci-fi párosíás, bár a sci-fi része ott sem igazán működik - de nem a másik összetevő miatt, hanemmerts zimplánhülyeség.

De itt... nem, nem sikerült jól megfogni a misztikus félelmet attól a kannibál törzstől. Sehogy sem sikerült megfogni, mert akkor nem egy tökkelütött banda megy oda, egy nyomorékkal meg egy pacifista vénemberrel.

"... amúgy is jobban szeretem a horror ijesztgetős, mint a trancsírozós ágát." - ebben maxi egyetértünk.

.





Sully – Csoda a Hudson folyón





2009. január 15-én a US Airways 1549-es járata a New York-i LaGardia repülőtérről az észak-karolinai Charlotte-ba, a Charlotte Douglas nemzetközi repülőtérre tartott, amikor 3 perccel a felszállás után a gép balesetet szenvedett: összeütközött egy csapat kanadai lúddal, aminek következtében mindkét hajtóműve leállt. Az utasszállító repülőgép ezután sikeres kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón. A gép pilótáját, aki ezt az egyáltalán nem szokványos tettet végrehajtotta, Chesley B Sullenbergnek hívták – a Sully című legújabb Clint Eastwood mozi pedig ennek az eseménynek, illetve szereplőnek állít hiteles és megindító emléket. Mi több, az utóbbi idők legnagyobb élményét biztosította nekem moziban, egy különlegesen izgalmas és érzelmes utazást 2009 januárjába.

Pedig aztán még a mozi parkolójában is eszembe jutott, hogy Hollywood eredeti ötlet híján megint „csak” egy megtörtént eseményt dolgoz fel, és bevallom őszintén, átfutott a fejemen, mi szükség is van erre. Attól is tartottam, hogy megint látunk egy amerikai történetet egy amerikai hősről, egy olyan feldolgozásban, ami esetleg egy nem amerikai nézőt hidegen is hagyhatja. Egyedül a rendező és a főszereplő neve nyújtott okot némi bizakodásra – arra meg alapból felkészültem, hogy mr. Eastwood esetleg bele fog csempészni némi patriotizmust is a moziba… ami aztán végül is nem történt meg. Sőt, néhány mondatot leszámítva az egész filmnek éreztem valami univerzális szellemét: ez az esemény, ez, így, ezekkel a szereplőkkel bárhol máshol megtörténhetett volna. Igaz, akkor talán nem lett volna belőle film, egyedül Amerika van ennyire ráizgulva erre a hős kisember mítoszra, csak neki van szüksége minden héten valami világmegmentő példaképre – de hát ők már csak így vannak összerakva. S még valami: az is eszembe jutott a film előtt, hogy hogyan is lehet érdekesen tálalni egy 208 másodperces landolást, aminek a legfontosabb kérdését, a sikerességét ugyebár ismerjük… bár… nem ez az első és utolsó film a sorban, ami próbálkozott hasonlóval. Hogy csak az elmúlt évek példáit nézzem, ott van mondjuk az A harminchármak, a chilei bányászok igaz története, aminek nem sikerül, de pl a Phillips kapitánynak meg igen

Eastwood meglehetősen érdekesen nyúlt hozzá a témához. Fogta az eseményt, darabokra szedte a landolást, és a film 96 perce alatt többször is lejátssza azt – ráadásul többféle nézőpontból. Mint mikor egy műtárgyat vizsgálnak, vagy mint mikor a boltban kezedbe fogod az árut és alaposan, több szögből megnézed. Igazodik és kitűnően illeszkedik egyébként ez az egész magához a film cselekményéhez, ugyanis a landolás csak a mozi egyik sarokpontja, a történet másik fő alappillére a landolás utáni események, a Sullenberg kapitány (Tom Hanks) és Jeff Skiles első tiszt (Aaron Eckhard) elleni vizsgálat. A vizsgálat, amiben a repülőgép társaság és a biztosító majdnem, hogy vétkesnek próbálja beállítani a pilótát – gondolom az anyagi kár minimalizálása érdekében (az amúgy jó kérdés, hogy mondjuk egy repülő árát hogy hajtják be a vezetőjén, de mindegy). A lényeg az, hogy a sztori mindkét szála, ezek egymásba fonódása annak ellenére tartogat izgalmat, hogy nemcsak hogy ismerjük a korabeli médiából az eseményeket, hanem a film végéig magunk is látjuk azokat többször. Eastwood minden egyes forgatásnál talál egy másik megközelítést, remekül váltogatja a rövid repülés nézőpontját: a kapitány, az első tiszt, a stewardessek, a légiforgalmi irányító és az utasok szemszögéből. Minden egyes váltás tartogat újdonságot, minden egyes aspektus a maga három percében izgalmas is lehet – és nem, én nem osztom azt a vádat, miszerint kár volt az utasokat belevenni a sztoriba, ha már közelebb nem hozta őket Eastwood hozzánk. Nem, szerintem nekik így, pontosan ennyi szerep kellett, hogy jusson: az a kétségbeesés, amit valójában átélhettek, így is átjön – azon kívül meg ugye annyi volt a dolguk, hogy "Fejeket le! Tartsd lenn!" Én, ha már mindenképp kötözködni akarnék, akkor inkább a másodpilóta szegényes hátterét vetném fel apró hibának – hisz ő végig központi szereplője mindkét történeti szálnak. De miután a film címe is egyszemélyes, nevezetesen a kapitányról szól és nem a 1549-es járatról, ezért én ezt sem tekintem feltétlenül bajnak.

Mielőtt a másik pillérre, a tárgyalásra és Sullenberg lelkivilágára rátérnék, ide kívánkozik még egy dolog. Az alapból zseniálisan bemutatott vízre szállás, az egész totál autentikus landolás (nem lezuhantunk, leszálltunk) egyértelmű csúcspontja ugyebár a 150 utas megmentése – nos, ennek a pár percnek rég látott hatása volt rám. Ha elkap a hangulat, tudok bizony érzelgősen viszonyulni filmekhez… de Eastwood a leszállás utáni képsorokkal, ahogy kijut mindenki a fagyos vízre, ahogy jönnek a mentőhajók (az egyikük saját magát játszotta a filmben), ahogy kimentenek mindenkit, az totál levett a lábamról. Szerencsére nem voltak sokan a moziban (feliratos film, nem is csoda), így nem láthatta senki, de én biza könnyeztem meghatódottságomban, mikor a képsorokat néztem. Van valami eszméletlenül pozitív kisugárzása az egésznek, az ember egyszerűen örül a sikernek/szerencsének és igaz, hogy csak három percet – többször három percet – töltött el az utasokkal, de az a felemelő érzés, hogy mindenkit megmentenek, az qrva jó volt. Valahol mindenki a békére, a sikerre vágyik, és a rendező nagyon ráérzett az egészre – jelen esetben nem érdekel, hogy valami manipulatív fényképezési eszközzel érte-e el az egészet, vagy csupán arról van szó, hogy tudtam, mindez valóban megtörtént… a végeredmény számomra egy roppant érzelmes jelenetsor lett. Könnyfakasztó…

A mozi nagyobbik része azonban nem is a balesettel/csodával, hanem inkább annak utóhatásával foglakozik. Egyrészt ugye a teljesen megzavarodott kisember, Sullenberg kapitány magánéletével, pszichéjével, hogyan is tudja feldolgozni magát a balesetet, illetve – ez nem kevésbé fontos - hogyan próbálja feldolgozni azt, hogy pillanatok alatt híres ember, hős lett belőle. Egyik sem egyszerű, előbbi esetben csak ott van az emberben a kétség, hogy mindent jól csinált-e, az emberben ott van az önmarcangolás, miszerint nem megmentett magán kívül 154 embert, hanem inkább életveszélybe sodorta őket. Ez hol álmatlan éjszakákban, hol esetleg városra zuhanó repülőgép rémálma formájában kísért – és mindkettő kiválóan érzékelteti a kapitány pszichés állapotát. Amire aztán természetesen a média is jócskán rátesz egy lapáttal – egy átlagember csak nem szívesen megy mindenféle talk showba mesélni. Eastwood, igaz csak érintőlegesen, de kiszól filmjével az amerikai médiának: nem az első és nem is az utolsó eset, amiben a szenzációhajhász sajtó megfojtja az amúgy csak pihenni vágyó „hőst” illetve annak családját. Mintha Sullenbergnek nem lenne más dolga, mint magyarázkodni…

A sikeres landolás – és egy Airbus leamortizálása után – jön a szokásos vizsgálat: ez a vizsgálat azonban talán mintha kicsit rosszindulatúbb lenne, mint általában: a kapitánynak és az első tisztnek bizony nem áll jól a szénája, Néhány okos ugyanis azt állítja, hogy Sullenberg rosszul döntött a Hudson folyón landolással, a gép képes lett volna visszatérni a reptérre, és ott kerekeken földet érni – minimális anyagi kárral. Nos, ahogy az ember nézi a filmet, úgy megy föl benn egyre jobban a pumpa, úgy verné bele a vizsgálóbizottság kopasz vezetőjének (Mike O’Malley), illetve a mellette ülő szőke ribancnak (Anna „Breaking Bad” Gun) a fejét az asztalba. Nézi az ember és totál felhúzza magát, hogy ezt a szerencsétlen, fehér hajú ártatlan embert el akarják meszelni, hogy szegény Sullenberg mit is élhetett át az egész vizsgálósdival – Eastwood pedig ezzel az egésszel remekül bánik. Már csak azért is mert a történet ezen aspektusáról vélhetően kevesebben hallottak, így annak kimenetele is kérdésesebb: Eastwood pedig  remekül játszik a tényekkel, csupán kellő mértékben, de hatásosan manipulálja a nézőt, jó ütemben csepegteti a információt és a tárgyalást ahhoz, hogy izgalmas legyen a mozi. Hogy aztán elérjünk – egyébként a szereplőkkel, sőt az egész meghallgatáson résztvevőkkel együtt – magához a katarzishoz, a fekete doboz meghallgatásához, amivel újra, vágás és forgatás nélkül átélhetjük az egészet. Ugyan ez is zseniális, lehet, igazándiból ez maga a film csúcspontja, de én már húsz perccel korábban elélveztem könnycsatornáimon keresztül, úgyhogy ez csak egy szimplán kiváló jelenetsor volt.

Én nem tudok, és nem is igazán akarok belekötni semmibe. A historyvshollywood szerint a tényeket vizsgálva meglehetősen hiteles a film, Tom Hanks pedig parádés ismét. Ahogy mondtam, talán csak az első tiszt háttere hiányos, meg icipicit a feleséggel történő kapcsolattartását éreztem kényszeredettnek. nagyon jók a filmbeli vágások, annak ellenére, hogy rendesen ugrálunk az időben, egy cseppet sem éreztem elveszettnek magam. Különösen bejött az a néhány flashback, amivel próbálták árnyalni, magyarázni Sullenberg tehetségét/képességét – ezek is nagyszerűen voltak belefűzve a filmbe. Látszik, mennyi eredeti nyersanyag állt rendelkezésre, sikerült mindent pontosan úgy leforgatni, ahogy akkor volt. S ahogy meg ilyenkor kell is, a végefőcímben rengeteg igazi túlélő találkozik Sullenberg kapitánnyal igazán autentikus környezetben: a gépet ugyanis kiemelték a folyóból és a charlotte-i repülésmúzeumba szállították, ott volt a meeteing. Sully az ő hősük – de talán most először éreztem azt egy amerikai filmben, hogy ez az ember egy kicsit az én hősöm is.

Mert akárki akármit mondott róla, ez egy csoda volt – és ez a kis csoda most már az enyém is.

Köszönöm Mr Eastwood! Megvan az egyik TOP 10-es filmem.





90%




.

R2-D2 írta:

Sully – Csoda a Hudson folyón

Eastwood meglehetősen érdekesen nyúlt hozzá a témához. Fogta az eseményt, darabokra szedte a landolást, és a film 96 perce alatt többször is lejátssza azt – ráadásul többféle nézőpontból. Mint mikor egy műtárgyat vizsgálnak, vagy mint mikor a boltban kezedbe fogod az árut és alaposan, több szögből megnézed. Igazodik és kitűnően illeszkedik egyébként ez az egész magához a film cselekményéhez, ugyanis a landolás csak a mozi egyik sarokpontja, a történet másik fő alappillére a landolás utáni események, a Sullenberg kapitány (Tom Hanks) és Jeff Skiles első tiszt (Aaron Eckhard) elleni vizsgálat. A vizsgálat, amiben a repülőgép társaság és a biztosító majdnem, hogy vétkesnek próbálja beállítani a pilótát – gondolom az anyagi kár minimalizálása érdekében (az amúgy jó kérdés, hogy mondjuk egy repülő árát hogy hajtják be a vezetőjén, de mindegy). A lényeg az, hogy a sztori mindkét szála, ezek egymásba fonódása annak ellenére tartogat izgalmat, hogy nemcsak hogy ismerjük a korabeli médiából az eseményeket, hanem a film végéig magunk is látjuk azokat többször. Eastwood minden egyes forgatásnál talál egy másik megközelítést, remekül váltogatja a rövid repülés nézőpontját: a kapitány, az első tiszt, a stewardessek, a légiforgalmi irányító és az utasok szemszögéből. Minden egyes váltás tartogat újdonságot, minden egyes aspektus a maga három percében izgalmas is lehet – és nem, én nem osztom azt a vádat, miszerint kár volt az utasokat belevenni a sztoriba, ha már közelebb nem hozta őket Eastwood hozzánk. Nem, szerintem nekik így, pontosan ennyi szerep kellett, hogy jusson: az a kétségbeesés, amit valójában átélhettek, így is átjön – azon kívül meg ugye annyi volt a dolguk, hogy "Fejeket le! Tartsd lenn!" Én, ha már mindenképp kötözködni akarnék, akkor inkább a másodpilóta szegényes hátterét vetném fel apró hibának – hisz ő végig központi szereplője mindkét történeti szálnak. De miután a film címe is egyszemélyes, nevezetesen a kapitányról szól és nem a 1549-es járatról, ezért én ezt sem tekintem feltétlenül bajnak.

Amikor megláttam a képet, meg rápillantottam az első bekezdésre, azt hittem, hogy valamiért a fórum az én írásomat másolta be ide ...

Akkor ezt elég hasonlóan láttuk, mert ugyan kicsit más megvilágításban, de mindkettőnket magával ragadott a történet, és ha volt is hibája, az sem volt feltűnő, mert a lényeg Sully kapitány személyisége volt, és az éppen eléggé átjött a filmből.

A repülő árát sehogy nem hajtják be a vezetőjén, erre vannak a biztosítók , azoknak meg ugye mintha a fogát húznák, ha pénzt húznak ki a zsebükből. Főleg olyankor, ha a "normális" protokoll az lett volna, hogy szépen térjen vissza a gép a kifutópályára, és a rendelkezésre álló adatok alapján ez meg is tudta volna tenni a gép. És egyébként ez is érdekes része volt a filmnek, hogy a folyamat mennyire túlszabályozott és gépies, és ha valaki szépen kipróbálgatja és végigpipálgatja a lépéseket, addigra bőven le is zuhanhat... ahogy a szabályzat előírja...

R2-D2 írta:

...ahogy jönnek a mentőhajók (az egyikük saját magát játszotta a filmben)…

Gondolom az, amelyik először észrevette őket . Én is valami ilyesmire gondoltam, mert a csávókám nagyon amatőrnek tűnt , de nem találtam róla sehol infót.
.

Niwrok írta:

Sully – Csoda a Hudson folyón


Amikor megláttam a képet, meg rápillantottam az első bekezdésre, azt hittem, hogy valamiért a fórum az én írásomat másolta be ide ...

Az jó, mert töredelmesen bevallom, nem is vettem észre az írásod. Csak ma, miután ezt elolvastam. Ma módosítottam a Facebook bejegyzést is...

Niwrok írta:

Akkor ezt elég hasonlóan láttuk, mert ugyan kicsit más megvilágításban, de mindkettőnket magával ragadott a történet, és ha volt is hibája, az sem volt feltűnő, mert a lényeg Sully kapitány személyisége volt, és az éppen eléggé átjött a filmből.

Ennek kifejezetten örülök, mert inkább negatívot olvastam róla, mint pozitívot.

Niwrok írta:

És egyébként ez is érdekes része volt a filmnek, hogy a folyamat mennyire túlszabályozott és gépies, és ha valaki szépen kipróbálgatja és végigpipálgatja a lépéseket, addigra bőven le is zuhanhat... ahogy a szabályzat előírja...

Igen, erről is olvastam, valahol végigcsinálták s 30 perc volt.

Niwrok írta:

Gondolom az, amelyik először észrevette őket   . Én is valami ilyesmire gondoltam, mert a csávókám nagyon amatőrnek tűnt   , de nem találtam róla sehol infót.

Én is csak a Hystory vs Hollywoodon...

.





Ameddig a lábam bírja





A 2002-es évben a kisebb filmfesztiválokon feltűnt egy maratoni hosszúságú német film, egy So weit die Füße tragen címre hallgató háborús dráma. A film megtörtént esetet dolgoz fel, amiben egy német katona, Clemens Forell megszökik egy Dezsnyev-foki munkatáborból, a Szovjetúnió távoli, északi sarkkörön túli részéről, Alaszka tőszomszédságából, hogy több éves és több ezer kilométeres út megtételével hazajusson a családjához Németországba. Maga a film egy könyvadaptáció, Josef Martin Bauer 1955-ben megjelent könyve Cornelius Rost valódi történetén alapszik, aki a „Clemens Forell” álnevet használta, hogy elkerülje a KGB megtorlását. Állítólag a film sokkal inkább követi a könyv eseményeit, mint az 1959-es német minisorozat – bár erről hiteles információval nem tudok szolgálni, tekintve ezt nem láttam – mindenesetre érdekes, hogy megint van minisorozat egy film mögött.


Annak ellenére, hogy jó néhány díjat is nyert, jómagam megint egyáltalán nem is hallottam az egészről, annak ellenére, hogy a Best anno megjelentette lemezen. Ahogy a múltkori – és hasonló fogadtatású – holland Téli háború esetén, ezúttal is baráti ajánló kellett hozzá, hogy látókörömbe kerüljön a film… hogy aztán hónapokig várjon sorára a merevlemezen. Ugyanis… 158 perces filmre nem ül le csak úgy az ember, 158 perces filmre idő kell – no meg hangulat. Ráadásul – amennyit belenéztem a minősége miatt – zömében hóban botorkáló faszit csíptem el állandóan: a szibériai tél lakásba költöztetéséhez végül is tegnapelőtt este volt kedvem. Nos, azt nem bántam meg, hogy megnéztem, de óvatosságom és idegenedésem nem volt alaptalan: ez még így is kemény próbatétel volt, hogy rá voltam hangolódva. A „csodás” szovjet táj, a szibériai tél, no meg Clemens magánya két és háromnegyed órán át… hogy is mondjam, kicsit deprimáló. Ezzel pedig azt hiszem megfogalmaztam a legsúlyosabb kritikámat is a mozival kapcsolatban, az, hogy túlságosan hosszú. Ráadásul úgy hosszú, hogy még így is néha jócskán érezni lyukat magában a történetben, még ennyi játékidő ellenére is érezni azt, hogy néha bizony csak ide-oda hopponálnak a szereplők…

Az első képeken 1944-ben járunk, ahol egy német tiszt búcsúzik terhes feleségétől és kislányától – indul a frontra, de fogalma sincs, mi vár rá. Érdekes kicsit belegondolni – így, ennyi idő távlatából – mit is gondolhatott, hova is mehetett, milyen alapon gondolhatta, hogy karácsonyra otthon lesz… persze, utólag ismerve a történelmet, könnyű nekünk. Aztán a következő képeken már 1945-ben járunk, ahol a nyitányban megismert fiatal német tisztet 25 év kényszermunkára ítéli egy lakótelepi szobára hasonlító helyiségben berendezett szovjet bíróságra emlékeztető tárgy (szervezet). Itt jegyzem meg, hogy ez volt az első (de nem az utolsó) alkalom, hogy kicsit erős volt a TV-film íz, talán túlságosan minimalistára vették a mozi hangulatát és képeit. Viszont ha már az előbb megálltunk a történelem sodrán elmélkedni 1944 kapcsán, itt ugyanazt megtehetjük: nekem legalábbis eszembe jutott, mennyire is brutális, értelmetlen és kegyetlen világ volt ez, amiben emberek millióit küldtek munkatáborokba és erről akkor mennyire is keveset tudhatott a világ. A következő szekvenciában egy emberekkel (német hadifoglyokkal) megpakolt vonat robog a téli szovjet tájon, amiben főhősünk mellett számos másik „elítélt” próbál túlélni – az egész mozi talán legmegrázóbb, legmegdöbbentőbb képsoraiban kiváló bepillantást nyerhetünk, mi is várt azokra a szerencsétlenekre, akiket a gulágokra vittek. Clemensék épp a Szovjetunió tán legtávolabbi táborába utaznak, elképesztő körülmények között: kaja, ital minimális, a vonatban a fűtést a fejenként kapott négy tűzifa hivatott biztosítani. Számomra minden korábbi infóm ellenére kegyetlenek voltak ezek a képsorok, sosem gondoltam bele eddig igazán, mit is jelentett Szibériába gulágra kerülni, hogy valahogy el is kellett oda jutni, ez az egész annyira idegen és távoli a mai civilizációtól, hogy nézni is rossz volt. Ráadásul, talán pont a hideg miatt, nekem eszembe jutott erről az őrült hóról a magyar hadseregek Don kanyarbeli pusztulása, az egész II VH embertelen értelmetlensége.

Ezen út után viszont maga a tábor icipicit haloványabb. Nem rossz a bemutatás, kicsit bekukucskálunk a kényszermunka mindennapjaiba is, de a filmkészítők érezhetően nem az itteni drámára hegyezték ki a filmet. Annak ellenére, hogy meglehetősen későn történik meg maga a szökés, valahol hiányérzetem volt a tábor mindennapjaival kapcsolatban - Clemens (Bernhard Bettermann) hamar konfliktusba kerül a tábor vezetőjével, Kamanyev főhadnaggyal (Anatolij Kotenyov), a játékidő jó része pedig kettejük „rivalizálására” megy el. Rengeteg ilyen filmet láttunk már, nekem valamiért a Híd a Kwai folyón ugrott be elsőre, de sok másik börtönös filmben is feltűnik ez a hasonló őr-rab viszony, amiben az őr a rab megszállottja lesz, és utolsó leheletéig üldözi tulajdonképp saját másik énjét ( , Szökés sorozat). Csak itt kicsit meg van bolondítva a történet a dicső szovjet karhatalom vigyázó szigorával – amiben a rendelkezésedre bocsájtott börtönből megszökött rab saját kudarcod, s ha az elvtársak nem szeretnek, akár az ólomérces csille másik oldalán találhatod magad. Jobb esetben…

A film második, jóval több, mint feléről nem igazán akarok bővebbet elárulni, a lényeg ugyebár az, hogy Clemens milyen úton próbál hazajutni családjához. Az útnak vannak egészen jó és érdekes szakaszai, eseményei, a német férfi rengeteg néppel találkozik útja során – van, akik segítenek neki, viszont természetesen olyan is van, aki ártani fog. Alapból sem egyszerű ez a séta, de a három tél, no meg a szovjet titkosszolgálat rendesen megnehezíti a dolgát – tekintve, hogy mi utólag tudjuk, milyen jól kiépített is volt az abban az időben, hatványozottan értékeli az ember a német katona tetteit. Jó, azt olvastam, az író már az 55-ös műben is alaposan felturbózta az eseményeket, így Clemens elbeszélései vélhetően erősen túlzóak – ám ez a filmen nem érződik. Egyszerűen a hosszú út oly kevés állomásán időzünk csupán, hogy ennél jóval több (fiktív vagy igaz) történetet is elbírt volna a film. Ami történetek egyébként nekem teljesen hitelesnek tűntek, máshol is dicsérik, de én is kiemelem a film valószerűségét – mind a korrajz, mind a háttér, mind pedig a megtörténtek lehetségességét tekintve. A TV-film íz néha ugyan megmaradt, néha talán picit sok volt a szürreális látomásokból (mondjuk, érthető, egy félig fagyott, magányos ember agya, ellenséges környezetben nem teljesen működik tisztán), de ennek ellenére az út kifejezetten érdekes és jó. Nem azért érzem hosszúnak a filmet, mert unalmas lenne, amit láttam, inkább maga az alapanyag tűnik kezelhetetlenül soknak, tényleg sokkal inkább TV sorozatra valónak.  Viszont, ha ezt meg még jobban megvágják – mondjuk két óra alá – akkor meg még kevesebb dolog fért volna bele. Ha már úgy döntött a direktor, hogy Clemens ilyen későn szökik meg, akkor tényleg nehéz lett volna magát az utat ennél rövidebbre faragni – ezzel viszont marad a kettősség: egyszerre hosszú és rövid a film – időtartalmilag hosszú és talán mégsem fér bele minden, ami kellene.

Miután eddig nem árultam el, hogy Clemens hazajut-e, vagy sem, most már nem is fogom – az biztos, elég nagy utat tesz meg a tábortól. A hó sivataggá változik és a film végére egy tök jó kis érzelmes jelenet is bekerül – legalábbis egy aprócska könnycsepp is belefér. Ha ez egy amerikai mozi lenne, biztos minden sokkal nagyobb csinnadrattával történne – itt amolyan kis szolid, visszafogott a finálé. Egyébként is érezni némileg a kisebb költségvetést a filmen – amit korábban TV film ízként fogalmaztam meg -, ez nem egy szuperprodukció, viszont valahol pont ezért van meg az a különleges európai varázsa. A színészek nagyon jók, a helyszínek, a korrajz kiváló, a jelenetek alatt beugró történelemórás emlékek, gondolatok pedig jó kis kiegészítői a sztorinak. Ami sztori egyébként önmaga hitehetetlenségében lenyűgöző – akármennyire is ki van színezve, egy német katona tényleg megszökött onnan, ez pedig önmagában egy csoda. S még egy apróság: először azt hittem, csak az általam látott kópia a hibás, de aztán utánajártam: az orosz szöveg sokszor direkt nem volt feliratozva, Hardy Martins rendező ezzel próbálta érzékeltetni a német katonák elszigeteltségét. Sajnos neten egyetlen kópia van elérhető, gondolom, valami TV felvétel – pedig lehet, ha eredeti, német hanggal látom, magasabbra kúszott volna a végső pontszám.

És ha ezekből nem jött le semmi mankó a filmmel kapcsolatban (remélem, nem így van), akkor az A visszatérő, a Colin Farell féle Út a szabadságba, a már említett Híd a Kwai folyón, meg pici Pillangó keveréke az egész. Ugyanakkor nem siettetek senkit, hogy nézze meg, mert két óra 38 perc tényleg súlyos ár érte, de egyszer, mondjuk egy esős szombaton lehet vele tenni egy próbát.




75%




.

R2-D2 írta:

Ameddig a lábam bírja

Annak ellenére, hogy jó néhány díjat is nyert, jómagam megint egyáltalán nem is hallottam az egészről, annak ellenére, hogy a Best anno megjelentette lemezen. Ahogy a múltkori – és hasonló fogadtatású – holland Téli háború esetén, ezúttal is baráti ajánló kellett hozzá, hogy látókörömbe kerüljön a film… hogy aztán hónapokig várjon sorára a merevlemezen. Ugyanis… 158 perces filmre nem ül le csak úgy az ember, 158 perces filmre idő kell – no meg hangulat. Ráadásul – amennyit belenéztem a minősége miatt – zömében hóban botorkáló faszit csíptem el állandóan: a szibériai tél lakásba költöztetéséhez végül is tegnapelőtt este volt kedvem. Nos, azt nem bántam meg, hogy megnéztem, de óvatosságom és idegenedésem nem volt alaptalan: ez még így is kemény próbatétel volt, hogy rá voltam hangolódva. A „csodás” szovjet táj, a szibériai tél, no meg Clemens magánya két és háromnegyed órán át… hogy is mondjam, kicsit deprimáló. Ezzel pedig azt hiszem megfogalmaztam a legsúlyosabb kritikámat is a mozival kapcsolatban, az, hogy túlságosan hosszú. Ráadásul úgy hosszú, hogy még így is néha jócskán érezni lyukat magában a történetben, még ennyi játékidő ellenére is érezni azt, hogy néha bizony csak ide-oda hopponálnak a szereplők…

Ugyanakkor nem siettetek senkit, hogy nézze meg, mert két óra 38 perc tényleg súlyos ár érte, de egyszer, mondjuk egy esős szombaton lehet vele tenni egy próbát.

75%

A címét biztosan hallattam ennek a filmnek, talán éppen a DVD-megjelenés kapcsán.

Jó, akkor elteszem valamelyik esős szombat délutánra .
.