R2-D2 írásai 2.0

Niwrok írta:

A kolónia (2015)

Nem baj, hogy láttam, ha már benne voltam a helyszínben és a korszakban, de nekem erről a helyről meg annak a szörnyűségeiről ez egy elég gagyi feldolgozás volt.

Nem mondom hogy sajnálom, mert azt nem szereted, de az mindenképp vígasztal, hogy nem baj, hogy láttad...

Nem tudom, nekem néhány alapvető baromsága ellenére is bejött, valahogy jó hangulatban talált... de az mondjuk valószínű, hogy nyakig merülve a Narcosban nekem sem tetszett volna ennyire...

.






Ben Hur (2016)




Szentségtörés vagy sem, soha nem voltam az ’59-es Ben Hur rajongója. Monumentalitására ugyan még ma is rácsodálkozom, de mondanivalója, vallási töltete mindig is csorbította a kalandfilm élét: mindig is igyekeztem benne sokkal inkább a bosszú motívumhoz és az akciórészhez kötődni, mint a hittanhoz. Ráadásul a 214 perces játékideje sem igazán közönségbarát – valahogy tényleg rá kell hangolódni, ha valaki nekiül megnézni (és akkor is majdnem inkább Jézus történeteként, Jézus tanításinak történeteként működik, mint akciófilmként). Ezekből kiindulva kéjes vigyorral olvasgattam, mennyire is kiüresítették a Charlton Heston filmet, mennyire is tini akcióvá silányították le az egészet…és lelkesen is ültem be rá, hogy végre egy jó római akciófilmet látok – nos, így utólag azt kell mondjam lószart, mama.  Azt kell megállapítanom, ez vallási tekintetben talán még sokkal rosszabb is volt, mint elődje, ebben sokkal nagyobb bacaságok voltak, sőt az új Ben Hur egy komplett passiótörténet light is egyben (sajnos Jim Caviezel nélkül).

Az igazság az, hogy úgy kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy még az alapdolgokkal sem voltam tisztában: komolyan, az egész sztoriról csak az maradt meg bennem, hogy lesz benne Krisztus, gálya, fogatverseny, meg a leprások meggyógyulnak. Ennyi. Komolyan. Sem arra nem emlékeztem, hogy Ben Hur zsidó volt – végül is, logikus, több szempontból is – sem arra, hogy ki is ez a Messala… viszont azt fixen tudtam, hogy az előző mozi nem a fogatversennyel kezdődött. Hanem egy hatperces intróval… ehhez képest itt rögtön a két barát közti konfliktus tetőpontjába, annak kezdetébe csöppenünk. Elhangzanak az előzetesben megismert mondatok, miszerint „Meg kellett volna ölnöd!” – „Majd most”… a lovak elindulnak… és snitt… már 8 évvel korábban vagyunk. Megmondom őszintén, ez a felütés ugyan meglepett, de tetszett. Érteni is véltem a szándékot az új nézők kíváncsiságának felcsigázására, ráadásul az egész koncepciót már rögtön az elején elhelyezi a palettán. Ez bizony a kor követelményeinek tökéletesen megfelelő akciófilm lesz, látványos, hangulatos, pörgős – bárki mást is vár, az rossz filmre ült be.


Ben Hur (Jack Huston, ld. még Gengszterkorzó félszemű bérgyilkosa) és Messala (Toby Kebell) ebben a változatban féltestvérek: egészen pontosan Messalát, mint római árvát, a gazdag zsidó család, a Hur család nevelte fel, így a vele egykorú Ben kvázi gyerekkori barátja lett. Kettejük között rettentő erős kötelék alakult ki az évek folyamán, még rivalizálásuk is bőven a barátság/testvériség berkein belül marad, a film nyitánya (na jó, második nyitánya) egy tök jó pörgős kis lovaglójelenet, egy adag meglepetéssel és jó kis érzelmi töltettel. Ahogy az ember nézi a képsorokat, ahogy peregnek az események – szerencsére sok üresjárat nincs – szinte egyformán zárja szívébe mindkét főszereplőt: és ha a vallási élt leszámítom, talán pont ez a film legkínosabb pontja. Az van ugyanis, hogy ebből az alaphelyzetből kell(ene) majd ugyebár Messalát hitelesen megutáltatni, Ben Hur bosszúját pedig hitelesen elővezetni, ez pedig nem teljesen sikerül. Ahogy néztem a filmet, egyre nehezebben tudtam elképzelni, hogy fogunk eljutni az ominózus balesethez, egyre nehezebb volt belegondolni, hogy a francba is fogja ez a fogadott fiú elárulni a családját – és Ben Hurt, a pacifista    Ben Hurt vérbosszúra késztetni/ítélni. És akkor icipicit álljunk is itt meg. Az a helyzet, hogy a korai véletlenes verzióval ellentétben a – általam amúgy kifejezetten nem kedvelt – rendezőnek egész érdekes aspektust sikerült belecsempészni a filmbe a zelóták szerepeltetésével… ha nagyon akarom, simán találhatok áthallásokat is, nagyon sok párhuzamot a mai világgal: akár zsidó, akár keresztény, akár iszlám vonalon. A dolog másik érdekessége, hogy Ben Hurral kapcsolatban idióta naivsága miatt ezekben az eseményekben inkább szánalmat éreztem, mint rokonszenvet – mert ne ám már, hogy a családom ellenében egy szaros raszta hajú utcakölköt védelmezzek…

Nagyon sok helyen szerte a neten az új Ben Hur talán tényleg kissé hosszúra nyúlt bevezetőjét szidják – pedig számomra igazándiból ezek nyújtottak igazán izgalmas újdonságokat. Érdekes volt a két testvér egymás ellen fordítása, érdekes volt az a jellemrajz, amiben számomra egyik fivér sem volt csak fekete vagy fehér. Legtöbbször egyébként egyértelműen az Exodus jutott eszembe nézés közben, természetesen mindenekelőtt a testvér rivalizálás miatt: az volt még talán hasonlóan autentikus környezetben hasonló indítású. S ha már filmek, meg kapcsolatok: a másik, meghatározó dolog, ami eszembe jutott – a mozi előrehaladtával egyre gyakrabban – Gibson A passiója. Az új Ben Hur szintúgy végigmegy majd szegény bolond golgotai útján, mint anno Gibson filmje – igaz, itt jóval kevesebb a vér és a szenvedés. Egyébként ezt a vallási vonalat talán még ilyen mértékben is elviseltem volna (szeretem az A passiót), ha nem lettek volna a végén a leprások… azok nagyon nem kellettek volna. De erről most itt nem szeretnék beszélni… ha nem bánjátok.

Messala kemény fellépése után a dolgok nagyjából ugyanúgy zajlanak, mint a korábbi moziban: jön a gályarabság, majd az ütközet. Ez az ütközet (meg amúgy az egész szakasz) sokkal, de sokkal jobb lett, mint anno a Heston moziban. Intenzívebb, feszesebb, látványosabb – mégis, a kínból, a rabok szenvedéséből is mindent megmutatott. Aztán – miután azért kimosolyogtam magam Morgan Freeman kinézetén – nekem kifejezetten tetszett az arab szál is a filmben. Ennek az egésznek meg természetesen Gladiátor utóíze volt, de qrvára nem bántam: magam részéről, minél több akciót és Ben Hurt akartam látni és minél kevesebb Jézust és csodálatos tettet/prédikációt. Tetszett az egész bosszú motívum szépen felrajzolt íve, tetszett a nagy verseny felvezetése is. Jó volt látni, érezni, hogy mindkét főszereplőm még mindig ugyanolyan se nem fekete, se nem fehér, mint volt ez a film elején is (ezért dicséret Bekmanbetovnak), és nem érdekeltek - amúgy fel sem tűntek –a máshol hangoztatott, esetleg béna dialógusok. Sodródtam a lendülettel, vágytam a bosszúra, majd kívántam a békét kettejük között, de legfőképp tátott szájjal bámultam azt a mozis varázslatot, amit fogatverseny címszó alatt képernyőre vittek. Kérem szépen, az zseniális volt: annak ellenére, hogy néha bizony kapkodóan gyors volt a vágás, néha bosszantóan semmit nem lehetett látni, mégis ott voltam az arénában a száguldó harci szekerek között. Jó, tényleg nagyvonalú – s meglehetőses sztereotip – volt a többi hat versenyző felvonultatása, de hát az EPI podrace versenyében is Anakin és Sebulba volt a főszereplő, a többieket gyakorlatilag csak felsorolták. Nem kell minden töltelék mellékszereplőnek komoly háttérrajz (csak mert olvastam olyat, ahol ezt hiányolták)… ennek a filmnek két komoly szereplője van: Ben Hur és Messala, róluk meg mindent megtudunk, amit lehet.

Arról az ominózus harmadik karakterről meg nem igazán akarok beszélni, próbálom az egész mozit elvonatkoztatni a vallási mondanivalótól és tanulságoktól. Jó, lejött minden, a tízparancsolat, a bolond asztalos üzenetei, a megbocsájtás, stb… de nekem – ahogy egyébként az ’59-es film is – az egész újkori Ben Hur csak és kizárólag úgy működik, ha egy római kori kalandfilmként tekintek rá. E tekintetben pedig megállja a helyét az úgynevezett szandálos filmek között:egyszerre idézi meg a Róma sorozatot, a Gladiátort, talán még a Pompeii-t is – történeténél fogva meg persze az a már említett A passiót, no meg az Exodus és a Noét. Viszont semmivel nem rosszabb, mint utóbbi kettő. Sőt, nekem a finálé változtatása még kedvemre való is volt – meg hát ugye a film szempontjából így legalább volt értelme a rőtszakállú dumájának – ugyanis a karakterek kettőssége, Messalában a jó szinten tartása egyáltalán nem teszi giccsessé a végét. Nézőként kifejezetten örültem a lovaglásnak a végén – ha valami zavart, az sokkal inkább a börtönben hirtelen meggyógyuló két nő volt (megint – ezt is átírhatták volna).


De nekem ez a Ben Hur sem mint történet, sem mint főszereplő sosem lesz a kedvencem (akárcsak elődje).. előbbi egyértelműen a teljesen nyilvánvaló vallási propaganda jellege miatt, utóbbi meg a bárgyúsága és naivsága miatt. Viszont lehet, hogy mivel a korábbi alapanyaghoz sem ragaszkodok annyira, ezért jóval elnézőbb vagyok ezzel kapcsolatban is – számomra ez a Ben Hur egyforma magasságban van a Noéval és az Exodussal. Egyébként akárcsak elődje.





75%




.

R2-D2 írta:

Ben Hur (2016)

De nekem ez a Ben Hur sem mint történet, sem mint főszereplő sosem lesz a kedvencem (akárcsak elődje).. előbbi egyértelműen a teljesen nyilvánvaló vallási propaganda jellege miatt, utóbbi meg a bárgyúsága és naivsága miatt. Viszont lehet, hogy mivel a korábbi alapanyaghoz sem ragaszkodok annyira, ezért jóval elnézőbb vagyok ezzel kapcsolatban is – számomra ez a Ben Hur egyforma magasságban van a Noéval és az Exodussal. Egyébként akárcsak elődje.

75%

Jobban tetszett, mint vártam, és bőven lehet, hogy azért, mert az eredeti filmből még annyi sem maradt meg, mint neked. Arra sem emlékeztem, hogy Jézus szerepel benne, csak olvastam róla, és igazán a filmben is egy párhuzamos kísérőszálnak éreztem, önmagában nem volt nagy befolyásoló ereje (Júda nélküle is olyan volt, amilyen). Amúgy meg egy ókori romantikus kalandfilmet láttam, kicsit túl sok szappanoperával, két olyan jó jelenettel, mint a gályás meg a fogatversenyes, egy totál nevetséges Morgan Freemannel, és egy akkora nyáltengerrel a végén, amit Mózes sem tudott volna kettéválasztani.

Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat, de két olyan bukás is volt a filmben, hogy már az első miatt is a filmnek igazából illett volna úgy öt percesnek lennie. Aztán talán elbóbiskoltam, és azért nem láttam, hogy kerül vissza Júdához Messala kardja (mert gondolom nem az ágyékkötőjében tartotta öt évig)... abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a vaslánc nem lebeg a vízben. De manapság, ha ennyi hülyeség van csak egy filmben, én már tudok neki örülni.

7/10
.

Niwrok írta:

Ben Hur (2016)


Jobban tetszett, mint vártam, és bőven lehet, hogy azért, mert az eredeti filmből még annyi sem maradt meg, mint neked. Arra sem emlékeztem, hogy Jézus szerepel benne, csak olvastam róla, és igazán a filmben is egy párhuzamos kísérőszálnak éreztem, önmagában nem volt nagy befolyásoló ereje (Júda nélküle is olyan volt, amilyen). Amúgy meg egy ókori romantikus kalandfilmet láttam, kicsit túl sok szappanoperával, két olyan jó jelenettel, mint a gályás meg a fogatversenyes, egy totál nevetséges Morgan Freemannel, és egy akkora nyáltengerrel a végén, amit Mózes sem tudott volna kettéválasztani.

Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat, de két olyan bukás is volt a filmben, hogy már az első miatt is a filmnek igazából illett volna úgy öt percesnek lennie. Aztán talán elbóbiskoltam, és azért nem láttam, hogy kerül vissza Júdához Messala kardja (mert gondolom nem az ágyékkötőjében tartotta öt évig)... abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a vaslánc nem lebeg a vízben. De manapság, ha ennyi hülyeség van csak egy filmben, én már tudok neki örülni.

7/10
.

Valamiért azt hittem egyébként, nagyobb Ben Hur guru vagy... de ezek szerint kisebb, mint én. Bennem Jézus bizony mély nyomokat tud hagyni.

"Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat..."

Mert motrozom és nem lovagolok... ... a ló veszélyes.

A kard nekem fel sem tűnt, ahogy amúgy a lánc sem. El voltam foglalva a tanításokkal.

A giccstenger meg csak első blikkre az, szerintem így tök logikus és kerek az egész: mindkét karakter a fényben maradt (nálam legalábbis), és Jézus tanítása is e formában vált valóra...

.







12 majom S2





„Visszaküldtek, hogy megöljek valakit. Annak mindent meg kellett volna oldania. De nem így történt, szóval még többet gyilkoltam. Semmi sem változott.  Majd megmentettem valakit. Akinek meg kellett volna halnia. És ez az, ami változást hozott. Egyedül ezzel értem el valamit.”

Nem véletlenül választottam Cole szavait mottónak, rengeteg mindent elárul az évadról: az időutazásról, az eleve elrendelés gondolatáról, meg talán az időről magáról is. Arról az évadról egyébként, amit az első tükrében kifejezetten vártam, amit több más néznivaló helyett előbbre is vettem a sorban. Nem bántam meg…

Picivel több, mint egy éve futottam bele a SyFy csatorna új sorozatába, amit a Terry Gilliam féle 12 majom történetre alapozva készítettek el – s már akkor is teljesen nyilvánvaló volt, hogy szerencsére nem másolják az amúgy elmebeteg rendező művét, hanem a stábnak van vér a pucájában újat is nyújtani. Így lett a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése/újonca számomra Cole és Railly története, egy vérbeli, csavaros és agy tornásztató időutazásos sorozat, amiben néha úgy éreztem, teljesen elveszek az idősíkok egymásra pakolásában. Ez már akkor is egy igazi kihívás volt, gondolkodni azon, hogy akkor most Cole tette miként hat majd a jövőre, de ha tudtam volna, milyen piskóta is összerakni az első évad eseményeit a másodikéhoz képest, talán még elégedetten dörzsöltem is volna a tenyeremet. Ugyanis… ebben az évadban aztán végképp elgurult az a bizonyos gyógyszer – no nem a Gilliames értelemben, hanem a kazualitás és az új, előtérbe helyezett történeti szál tekintetében.

Ugyebár az előző évad nagyrészt arról szólt, hogy Cole mindent megtett a lakosságot kiirtani készülő vírus elterjedésének megakadályozására, de akármit csinált, az a fránya jövő csak nem változott meg. Mintha mindig egy lépéssel előtte járt volna valaki, a vírus, annak készítője, de a 12 majom Hadserege is mindig kicsúszott a kezei közül. Sőt, egy meglehetősen valós és súlyos morális probléma miatt még „belső ellenzéke” is lett – azét írom ezt így, mert hátha „valaki” még nem látta az első évadot, így viszont spoilermentes – az előző évad fináléja erre volt kihegyezve. No meg egy titkos szervezetre, a fagyos tekintetű, mindent tudó nőre, Oliviára, a kalapos bérgyilkosra, és természetesen a Tanúra, aki a minden mögött áll. De az évad egészét tekintve mindezeknek akkor még annyira nem volt jelentőségük, annyira másodlagosnak tűntek a vírus hajkurászása mellett, hogy az ember talán nem is figyelt rájuk kellő mértékben – úgyhogy egy jótanács: ha az első évad végére értek, hatványozottan figyeljétek az Olivia köré tekert történeti szálat, mert roppant fontos lesz…

… az lesz ugyanis a második évad alapja. A 12 majom Hadserege itt most nem állatokat akar kiengedni a ketrecből, hanem a vírus mellett sokkal komolyabb dologban mesterkedik: létre akar hozni egy olyan világot, ahol nincs halál, nincs szenvedés, nincs bánat – kvázi egy sajátos értékrend szerint és sajátos módon elpusztítani az emberiséget. De nem ám akárhogyan! El akarják pusztítani az időt magát!! És bármilyen hülyén is hangzik, működik – annyira működik, hogy az egész sorozat vázát erre húzták föl. Az évad elején Cole és Railly először még tesz néhány kétségbeesett kísérletet az emberiséget elpusztító fertőzés megállítására, de a dolgok úgy alakulnak, hogy – Predestination! – szinte minden eleve elrendeltetett, bármit tesznek, az emberiség mindenképp megtizedelődik. Viszont a Hírnökök múltba kerülésével új fenyegetés lép fel: néhány Elsődleges személy, néhány Jenniferhez hasonló képességű ember kinyírásával olyan paradoxonok jönnek létre, amik 2044-ben óriási időviharokat okozva elpusztítják a jövőt – sőt a jövőből visszafelé haladva a jelent és majd a múltat is. Cole és segítői (Ramse és Railly) új feladata tehát a Hírnökök megállítása és az Elsődlegesek megmentése lesz. Így ugrálunk  most vissza a múltba, Caterina kutatásai alapján 1957-be, 1961-be, 1975-be és még néhány helyre.

Ez pedig jó. Qrva jó. Ez a legjobb időutazásos történeteket idézi meg – sorozat hosszban -, ahogy a jövőből érkező emberek a múltban próbálnak tenni valamit a jövő megmentéséért. Minden ilyen ugrás zseniális, millió egymásra épülő, egymásba fonódó eseménnyel, roppant autentikus környezettel: a hozzánk hasonló, időutazást kedvelő nézők egyik ámulatból a másikba eshetnek. Külön kiemelném az S2E8-at, ami maga a Kánaán: az időutazásos sorozat időhurkos epizódját… az beszarás. De a többi is egészen kiváló, ahogy az információkat gyűjtik, ahogy kergetik a Hírnököket, amilyen okos kis csavarok, finom utalások ki vannak találva, az irtó jó. Ide tartozik pl. Jennifer és a feltámadás esete, az ajtón kopogó Cole-lal, vagy pl. Railly és a ház esete. Vagy pl. Hannah története a mittudomén hányadik idősíkon. Mindehhez pedig adjatok hozzá egy roppant jól és átgondoltan kidolgozott emberi érzelmi hálót, amiben már nem csak szimplán az kérdés, hogy jó-e az, ha az apa az új idősíkon már nem is apa többé, hanem az is, hogy az időközben kialakult emberi kapcsolatok hogyan alakulnak a történeten belül. Hogyan változnak – hitelesen!! – a karakterek, egy bizonyos ponton a fanatizmus, a küldetésbe és egy másik küldetésbe vetett hit erősebb-e, hogyan távolodik egymástól a három főszereplő. Hisz itt már majdnem mindenki fegyvert fog mindenkire, nagy szerelmek és barátságok dőlnek romba és élednek újjá, de még az is megrázó, hogy egy sorstárs mennyire is nem lesz sorstárs, ha vele nem történik meg mindaz, ami a másikkal megtörtént… hogy aztán a folyamatosan változó 2044-ről ne is beszéljek. Amiben a főszereplő idősíkja marad ugyan, de a körülötte lévőké megváltozik: így lehet, hogy aki eddig életed társa volt, azt már meg sem ismered. Szenzációs apróságok.

Mégis, mindezek ellenére azt kell mondjam, nem vagyok maradéktalanul elégedett az új évaddal. A magyarázatát szintén egy, a sorozatból vett idézettel érzékeltetem – szintén Cole szájából:

„Végeztem az állandó válaszkereséssel. Kudarcot vallottunk, de valamiért
még mindig itt vagyunk. Attól, hogy te itt vagy nem áll össze a kép.
Végeztem azzal is, hogy mindenben értelmet találjak. Neked is ezt kéne.”

Hát, kérem szépen, próbálom/próbáltam én eztet  megfogadni, de hiába. Az van ugyanis, hogy néhány – jó sok – ponton teljesen elvesztem a történetben… és egyre inkább úgy éreztem, ez nem az én hibám. Néha úgy éreztem, az íróknak maguknak sincs fogalma arról, hogy mit is akarnak kezdeni magával a 12 majom Hadseregével, Oliviával, a tanúval, az egész Titánnal – de legfőképp a hallucinációkkal. Néha totál káosz az egész, néha úgy éreztem, sokkal jobb volt magát a vírust és/vagy szimplán a Hírnököket keresni – mint Cassie fejében járni a Tanú után. A piros erdő, a tea, a megállt idő, az egész néha roppant érthetetlen, ez pedig két dologra vezethető vissza: vagy a sori túl okos és én vagyok hozzá segghülye, vagy pedig az alkotók bántak úgy a képekkel információkkal, hogy azzá vált. Az Idővel való játék már olyan szintre jutott, hogy bizonyos helyzetekben az Idő önálló életre kel és maga dönti el, kinek az oldalára áll – sajnálom, nem tudtam elvonatkoztatni a második Alice film Idő uraságától, nagyon sokszor tűnt úgy nézés közben, mintha az egész cselekmény mögött Sacha Baron Cohen figurája állna. De ha már filmes kapcsoknál tartunk, szinte minden időutazásos mozit lehet párhuzamba állítani a sorozattal (leginkább még mindig a Vissza a jövőbe trilógiát) – kivéve talán egyet: magát a 12 majmot. A címen kívül gyakorlatilag semmi közös pont nem marad az évad végére, az már rég eldőlt, hogy a Willis mozi beteg látványvilága nem köszön vissza, de itt most már teljesen más a tét is.

Ha picit követhetőbb lenne az egész, azt mondanám, hogy hibátlan. Így is vannak egészen zseniális pillanatai, fordulatai, de az nem túl szerencsés, ha a kedves néző többször vakarja a fejét, vagy ráncolja a szemöldökét, mint alapból azt egy ilyesmi történet indokolná. Az első évadnál felvetett probléma, miszerint Jenniferen kívül mindenki kicsit „sótlan”, most nem játszott szerepet: egyrészt már nem is vártam tőlük mást, másrészt meg sajnos Jennifer is – kiszabadulva a gyogyóból – kicsit hozzászürkült a karakterekhez. Persze még így is ő a legérdekesebb figura, pláne, miután 2044-ben és 2016-ban is szerepet kapott… Cole, Ramse, Railly viszont csak ugyanolyan, mint volt. Új, meghatározó karakter nem nagyon van – a jelenben ugye nincs nagy választék, a múltban meg ad-hoc vannak a főhősök – úgyhogy a leves a korábban már megismert összetevőkből van megfőzve. A korrajzokra nincs panasz, talán egyedül a CGI időviharok azok, amiken látszik, nem az ILM vagy a WETA csinálta őket. De ez bőven belefér, ahogy a múltkor is írtam, ennél a sorozatnál nem az a lényeg.

A lényeg az időutazás, az agyalós történet. Abból meg van bőven – utóbbiból talán még sok is picit.





80%




.

R2-D2 írta:

12 majom S2

Ha picit követhetőbb lenne az egész, azt mondanám, hogy hibátlan. Így is vannak egészen zseniális pillanatai, fordulatai, de az nem túl szerencsés, ha a kedves néző többször vakarja a fejét, vagy ráncolja a szemöldökét, mint alapból azt egy ilyesmi történet indokolná.

A lényeg az időutazás, az agyalós történet. Abból meg van bőven – utóbbiból talán még sok is picit.

80%

Nem felejtettem el, és mert a két nagy elmaradást már majdnem letudtam (a TWD S6 hiányzik még), idővel sorra fognak kerülni az efféle elmaradások is... meg hát ezt igazából csak folytatni kéne.
.

R2-D2 írta:

Az utolsó boszorkányvadász


Az kétségkívül tény, hogy az Az utolsó boszorkányvadász egy gigászi montázs más mozikból összeollózva (Hegylakó mindenekelőtt, ugyebár), de Klauder és Chloé karaktere, kettejük párosa van annyira cool, hogy simán eladja a filmet. A fiktív boszorkányvilág néhány ötlete szenzációs (cukrászda, Haribo-fa), a film kimondottan poénos – összességében rendkívül szórakoztató. Semmi komoly, tipikusan az a popcornmajszoló mozi, aminek ha nem úgy lenne vége, ahogy, még nagyobb élmény lehetne. Tekintve viszont a nézettségét, hiába hagyták nyitva (egyébként egész jól), sajnos nem valószínű, hogy mr. Diesel Dominic Toretto, Riddick és Xander Cage mellé újabb többször visszatérő figurát csinálhat Klauderből. Én mindenesetre elnézném ezt a világot – de lehet, ezt már csak az Odaát-lelkem mondja.


70%

Másodszori nézésre icipicit változott csak a véleményem - pozitív irányba. Ugyanolyan szórakoztató, jó ötletekkel teli popcornmozi, mint volt, viszont a finálé egy hajmeresztő bacasága ezúttal kevésbé  fájt. Arra ugyanis rájöttem, a banya mitől gyulladt ki - elsőre nem is tűnt fel, hogy a repülőn szerzett rúnakövekből csiholt villám a ludas ebben. Most ez a hülyeség pipa. Maradt a többi.

R2-D2 írta:

Az utolsó boszorkányvadász

Másodszori nézésre icipicit változott csak a véleményem - pozitív irányba. Ugyanolyan szórakoztató, jó ötletekkel teli popcornmozi, mint volt, viszont a finálé egy hajmeresztő bacasága ezúttal kevésbé  fájt. Arra ugyanis rájöttem, a banya mitől gyulladt ki - elsőre nem is tűnt fel, hogy a repülőn szerzett rúnakövekből csiholt villám a ludas ebben. Most ez a hülyeség pipa. Maradt a többi.

Az U.N.C.L.E. embere

Én meg ezt néztem újra tegnap, és ehhez képest most egy kicsit lomhábbnak, szétesőbbnek láttam, a tíz évvel ezelőtti játékanimációk szintjén mozgó CGI meg kifejezetten zavart. Attól még mindig szórakoztató, több jó karakterrel és remek jelenetekkel (pl: a kávézós) még mindig az átlagos kémfilmek felett van... de picivel a 8-as alatt.

Azért egy folytatást biztosan megnéznék, ha lesz.
.

.





Wayward Pines S2




Kezdjük rögtön a lényeggel: nem, semmi logikus magyarázatot nem kapunk ebben az évadban sem a kisváros létére (sőt, még néhány újabb kérdés is felmerül), úgyhogy kénytelenek vagyunk elfogadni annak totál irracionális létét. Ebből kifolyólag én már nem is nagyon fogok azokkal a teljesen nyilvánvaló kérdésekkel foglalkozni, amiken korábban végigmentünk, így most nem töröm a fejem sem a benzinen, sem a 4014-ben elkezdett építkezésen… van helyette sajnos egész sok más apró, bosszantó dolog. És az megint úgy van, ahogy a múltkor beszéltük: ha ezt „hetiben” néznék, ízekre szednénk – de miután a The Strain mély sebeket ejtett lelkemen, sorozatot kizárólag darálva vagyok hajlandó nézni… így viszont összességében jó volt. A finálé morális kérdései, karöltve a csavarral meg egyszerűen zseniálisak, ráadásul sikerült nagyjából le is zárni az egészet.

Amit még fontos megjegyezni, hogy aki nem látta az első évadot, az jobb, ha abbahagyja az olvasást: eleve a kisváros térbeli és időbeli elhelyezkedése önmagában egy gigaspoiler. Viszont kénytelen vagyok írásomban majd hivatkozni néhány dologra, úgyhogy előre jelzem, lehet, az első évad tekintetében nem fogok majd mindig spoilermentes lenni. S még egy kis útravaló (elsősorban a nézéshez): jómagam az S2 előtt emlékeztető gyanánt megnéztem az S1E10-et… s bárcsak ne tettem volna. Az van ugyanis, hogy az utolsó képkockák női szereplője gyakorlatilag eltűnt a második évadra a városból – bosszantó, hogy pár hónapon belül a második olyan esetbe futok bele a mozgóképpiacon, mikor egy film, sorozat úgy ér véget, hogy egyszerűen szereplők nincsenek a következő epizódokban – akiknek pedig ott kéne lenniük. Az új ST filmnél talán még ki lehet dumálni, hogy a Marcus lány valahol útközben kiszállt az Enterprise-ról, de hogy itt, ahonnan nincs kiút, hova lett Ben csaja, azt fel nem foghatom. Még ha nem emlegetnénk minden részben, hogy Első Generációs nem bánja a másik Első Generációst, akkor azt mondanám, hogy az új diktatúrában, Jason szép új világában simán kivégezték… de semmi erre utaló jel nincs. Komolyan, olyan az egész, mintha nem is létezett volna…

De ez persze csak akkor tűnik fel hatványozottan, ha valaki direktben folytatja a sorit – viszont akkor az egész évad már icipici hendikeppel képes indulni. Azzal a bosszantó tudattal, hogy az új showrunnerek vagy nagy ívben leszarják a nézőt/rajongót, vagy csak simán trehányak – nos, nem tudom, mi a rosszabb. Kicsit utánaolvasva az évad készültének, az mondjuk lejött, hogy néhány színész egyéb elkötelezettség miatt nem térhetett vissza – no de ők ugyebár már meghaltak, s hiába épít az egész évad rengeteg magyarázó flashbackre, én sem Juliette Lewist, sem Terrence Howardot nem hiányoltam. Annál inkább Sarah Jeffreyt… S ha már halottak: kérem, az induláshoz van egy jó hírem is: Ethan Burke halott, és az is marad. Végre egy sorozat, ahol nem támasztják fel a liftben miszlikre robbant főhőst, hanem hoznak helyette egy újat – majdnem ugyanabban a szituba helyezve – az már megint egy másik kérdés, hogy ezzel egyidejűleg mennyire is kényszeredetten kezelik a korábbi évad meghatározó karaktereit. De ne rohanjunk ennyire előre…

3 évvel járunk az első évad eseményei után, ami idő alatt Jason Higgins (Tom Stevens), mint a néhai Pilcher utódja, követője, szellemi örököse és nem utolsó sorban imádója, gyakorlatilag katonai diktatúrát épített ki a kisvárosban. Több segítője is akad, így az immár tolószékbe kényszerült Megan, valamint egy nagyon dekoratív, Kerry névre hallgató csaj (Kacey Rohl) is. Itt kell megjegyeznem, hogy kicsit túltolták szerintem a biciklit az Első Generáció katonásításában, az egész barna egyenruha, a kézenfekvő párhuzamok néhány valós történelmi korszakokkal kicsit erőltetettek – legalábbis nekem, 4032-be nem illettek bele. Szóval van Jason és a hatalom, illetve van Ben és az ellenállás – ez az alaphelyzet, ebbe a szituba „ébred bele” egy dr. Theo Yedlin nevű sebész (Jason Patrick). Tulajdonképp kényszerűségből, mert hát a harcok a két fél között egyre durvábbak, viszont a legutóbbi invázió vélhetően megtizedelte a kórház állományát: a dokin keresztül viszont most már teljesen máshogy éljük át a valóság felfedezését. Érdekes koncepció, hogy a mostani főhős ugyanúgy nem tud semmit, mint a korábbi, de mégis teljesen más a néző hozzáállása a sztorihoz. Viszont – és ez is egy egész érdekes aspektus -, a néző hiába tud mindent, mégsem Theot látja a kisvárosban idiótának és elveszettnek, hanem az embernek az az érzése, hogy rajta kívül mindenki síkhülye.

De hát milyen is lenne az, aki egy kölyökképű diktátor szavait követi, akinek a falán kötelességszerűen ott lóg egy Pilcher-kép, sőt, még egy gigászi Pilcher szobrot és épít (miből is?) Aki a fajfenntartásra hivatkozva tizenéves anyákat akar csinálni – a nagy vezér és előd szándékait követve: ahol a terméketlenség majdnem eredendő bűn és egyben fontos motiváció a végén? Az évad első harmada-fele ezen társadalompolitikai berendezéssel, önmagának a diktatúrának a nagyító alatt történő bemutatásával foglakozik – ezzel még nem is volt nekem bajom: magam részéről bírom az ilyesmit. Az viszont már sokkal jobban zavart, hogy kellett kezdeni valamit azokkal a színészekkel, akik az első évadban meghatározóak voltak, és alá is írtak erre  szezonra… nos, nem árulom el, mi is lesz velük,de néhányan egész hajmeresztő és idegesítő módon lépnek be a képbe, illetve lépnek ki onnan. Theresa, Kate, Pam, Ben, Megan… kivétel nélkül mindenki előkerül – de néha úgy éreztem, nem is kellett volna. Totál kényszeredett az egész, a sori elejét rendszeresen visszarántja a felhők közül a földre: mikor az ember már-már rácsodálkozna, megint milyen zseniális ötlet/szál került elő, sorsszerűen mindig jön egy régi arc. Még arra is vigyáznak, hogy szép lassan, egymás után jöjjenek – addig senki, sehol. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a WP S2 mindezek ellenére rengeteg kellemes meglepetést tartogat. Eleve már az által, hogy az írók nem átallottak ismét megbízni nagyobb szereppel a már halott Pilchert (Toby Jones), így a néző a kimondottan sok flashback révén kicsit betekintést nyerhet a város születésébe is. Az egyik személyes kedvencem, az E7, amiben C.J. 2000 éves utazását mutatják be, amiben C.J. kvázi szemtanúja volt az emberi faj kihalásának/átalakulásának. Nagyon jó lett az egész, a legjobb sci-fik hangulatát idézte meg az epizód – mindemellett rengeteg kérdést és logikai bukfencet is gyártott rögtön. Kezdve ugye magával az építkezés időpontjával: arra azért kíváncsi lennék, hogy a hegy gyomrában lévő „bárkán” kívül mi s hogy élte túl úgy a kétezer évet, hogy ekkora beruházást lehetett rá alapozni. Az meg csak hab a tortán, hogy a korábbi kisváros elűzött bestéi mit is csináltak addig, amíg a waywardi nagy fal meg nem épült. Szerencsére ekkor ezek csak kósza gondolatok maradnak, mert bizony a WP az utolsó részekre rettentően jól beindul. Az egyre nyilvánvalóbban beteg Jason kontra Theo vonal is érdekes, önmagában a társadalompolitika is az, Megan léte/lénye néha bicskanyitogató, de a lényeg mégicsak az „elfogott” (?) bestéhez kapcsolódik. Ami vele(velük) kapcsolatban kipattant az írók fejéből, az elismerő csettintés érdemel – meg meg is érdemli, hogy magatok fedezzétek fel. Nekem legalábbis nagyon bejött, hogy milyenek ezek a lények valójában és mit is akarnak – az erre adott válaszként az évad lezárása kifejezetten zseniálisra sikeredetett.

Ritka jó fináléja van az S2-nek. Nem az a százszor elcsépelt cliffhangerre épülő idegbajt hozó lezárás, hanem egy olyan, amiből rettentő jól lehet építkezni – ha lesz harmadik évad. Ez szinte már Az időgép szint, ebből a helyzetből nagyon messzire el lehet menni, magam részéről most már qrva kíváncsi is lennék a történet folytatására… de nem csak ettől lett ütős az utolsó egy-két rész. Ha Kerry komplex történetét nem is veszem (szerelem-baj-titok-feloldás) – pedig érdemes!! – akkor is kibaszott kemény az a dilemma, ami elé Theot állítják. Nagyon kemény. És tudjátok mi van??? Képes a főszereplő (és a sorozat) racionálisan dönteni!!! Érzelemdús, drámai, megrázó befejezés, az utóbbi idők egyik legjobbika. Talán csak az a hülye picsa, Arlene volt sok(k) kicsit nekem, no meg a néger fiú, Frank esete: ő persze kellett. Persze, nem azzal van bajom, hogy megmenekül egy gyerek, sokkal inkább azzal, hogy a polkorrektség jegyében (akkor vágott szemű színész/karakter miért is nincs??) 1000 emberből 1 buzi itt is van. Mert az kell. Attól leszünk mi olyan überfasza sorozat. Egy biztos: a hibernáció nem gyógyít, meg ilyen arányokkal legalább hétmillió meleg él a földön.

A végére kicsit visszakanyarodnék az első bekezdésemhez: HA el tudunk tekinteni attól, önmagában mennyire is ökörség Wayward Pines létezése, egész jó kis évadot kapunk. Amiben figyelnek arra is, hogy fogynak a készletek (pl. már nincs is hamburger), amiben néhány magyarázatra szoruló dologra kapunk választ is (villany kb. egy mondat), amiben az új karakterek is remekül illenek a sorozatba. Azzal nem kell foglalkozni, hogy – ahogy akárcsak az A búra alattnál – az 1000 fősnek mondott populáció kb. megáll 50 főből, sokkal inkább érdemes azzal foglalkozni, mit is művelnek egymással ezek a figurák. Ez pedig érdekes… kifejezetten az. Így annak ellenére, hogy az S2 tele van bosszantó butasággal, a besték vizsgálata, a személyi kultusz felvázolása, a néhány családi dráma, no meg a nagy morális kérdés a végén egészen érdekessé és izgalmassá teszi. És miután jómagam az elsőt is fenntartásokkal kezeltem, azt kell mondjam, nem csalódtam benne: azt a szintet nagyjából hozza. Most már ugyebár titok nélkül, szimplán érdekesen.




75%




.

R2-D2 írta:

Wayward Pines S2

A lényeg az, hogy a WP S2 mindezek ellenére rengeteg kellemes meglepetést tartogat.

Ritka jó fináléja van az S2-nek. Nem az a százszor elcsépelt cliffhangerre épülő idegbajt hozó lezárás, hanem egy olyan, amiből rettentő jól lehet építkezni – ha lesz harmadik évad.

HA el tudunk tekinteni attól, önmagában mennyire is ökörség Wayward Pines létezése, egész jó kis évadot kapunk.

75%

Ha már figyelmeztetsz a spoilerre (bár ugye kit...), akkor ne írj spoilert a bevezetőbe   ...

Nekem, ahogy a pontokból is látszik, nem jött be annyira, mint neked, így nem is készültem rá, nem figyeltem, hogy mikor jön a folytatás, és az írásod első felét olvasva sem éreztem azt, hogy nekem mindenképpen látnom kell, tudnom, hogy mit művel az Első Generáció. A "társadalompolitikai" rész persze már szöget ütött a fejembe, onnantól kezdett el érdekelni a dolog, úgyhogy ha megnézem valamikor, az ezért lesz.

R2-D2 írta:

Talán csak az a hülye picsa, Arlene volt sok(k) kicsit nekem, no meg a néger fiú, Frank esete: ő persze kellett. Persze, nem azzal van bajom, hogy megmenekül egy gyerek, sokkal inkább azzal, hogy a polkorrektség jegyében (akkor vágott szemű színész/karakter miért is nincs??) 1000 emberből 1 buzi itt is van. Mert az kell. Attól leszünk mi olyan überfasza sorozat. Egy biztos: a hibernáció nem gyógyít, meg ilyen arányokkal legalább hétmillió meleg él a földön.

Ez kérlek nem annyira polkorrektség, inkább statisztika   , abból is a visszafogottabb fajta. Ha jól értem, túlzónak találtad a számokat, én meg kicsit kevésnek, úgyhogy rákerestem: nagy mintavételű, önbevallásos tesztek alapján is az alsó becslés 1-1,5%, tehát olyan 80-100 millióról beszélünk   ... igaz, az is belefér a "legalább 7 millió"-ba   .
.

.





Sérülés





Hallottatok már a Krónikus Traumás Encephalopathiáról? Nem, mi?? Én se… és szerintem nem is hallottam volna róla, ha tegnap nem nézem meg ezt az újabb Will Smith mozit. Az ember talán túlzottan optimista vele kapcsolatban, de csak megnézi mit is művel a vásznon, így végül is ő volt a motiváció, ami a nézésre ösztönzött: magáról a sztoriról, témáról viszont semmit nem is tudtam. Megint csak (jó szokásomhoz híven) a film után kutakodtam kicsit a neten – nem is szimplán a betegségről, mert azt a mozi nagyon jól bemutatja -, sokkal inkább arról, hogy a Sérülés történetének, dr. Omalu erőfeszítéseinek van-e valami kézzel fogható eredménye az elmúlt tíz évben. Nos, ahogy ez a cikk is bizonyítja, nem sok…

A lényeg nagyjából annyi, hogy különösen az NFL-ben és az NHL-ben a rengeteg komoly test-test elleni (nem ritkán fej-fej elleni) ütközés során a sportolókat rendszeresen kisebb-nagyobb agyrázkódások érik. Gyakran olyanok, amiket „lábon kihordanak”, kvázi észre sem veszik: az amerikai focisok, jégkorongosok agyában viszont súlyos elváltozásokat idéznek elő… negyven, ötvenévesen agyuk egy nyolcvanöt éves emberének felel meg. Bokszolóknál mondjuk ez eddig is nyilvánvaló volt, de a 2000-es évek elején egy nigériai patológus kellett hozzá, hogy mindezt az NFL-lel kapcsolatba hozva felfedezze, illetve felfedje, nyilvánosságra hozza. A Sérülés tulajdonképp e körül a felfedezés körül forog – legalábbis ez a központi témája -, kiegészítve az Amerikába települt (menekült?) fekete doki magánéleti kálváriájával. Első blikkre talán egy sportdráma, de annál egyszerre több és kevesebb is egyben: a romantikus szállal, Omalu magánéletével sajnos elvették a sportdráma igazi, húsbavágó élét, s ahhoz képest, akár amilyen jó kis thriller lehetett volna az egészből, ahhoz képest kifejezetten vérszegény mozi lett.

Egy nagy pittsburghi hős, egy NFL sztár, bizonyos Mike Webster (David Morse) rövid kis beszédével kezdődik a film, egy kicsit talán becéloza az irányt és a stílust, ami vár ránk az elkövetkezendő két órában – no meg rögtön az elején sakktáblára helyezi az egyik kulcsfigurát. A következő képekben már dr. Bennet Omalu (Will Smith) fellépését nézzük egy bírósági tárgyaláson – így, utólag belegondolva zseniális, ahogy önmagában a patológus tanúvallomása mennyire is jól bemutatja magát az embert. Mindkét jelenet – s egyben mindkét színészi alakítás is – nagyszerű, mégis, az első percekben elkapott valami egészen fura érzés a filmmel kapcsolatban: ez így túlságosan kiszámított és túlságosan mesterkélt. Tényleg olyan, mint mikor egy játéktáblára felpakolod a figurákat, mikor a tényleges kezdőrúgás előtt a játékosok felállnak a pályára: szépen mindent megismerünk, megtudjuk, mennyire féltékeny Omalu munkatársa és mennyire jó fej főnöke, meg hogy Webster mennyire s magányos maradt betegségében – egyébként nem csak nála hiányzik a háttér bemutatása, az érzelmi kötődés kialakulásának hiánya, hanem a többi majdani sorstársánál is. Szegény elhalálozandó focisták csak jönnek, mondanak két szót és már boncolni is kell őket… persze, lehet azt mondani, hogy ez nem az ő filmjük, hanem Omalué, de szerintem finomhangolással, az arányok eltolásával (kevesebb szerelem, több sport) lényegesen érdekesebb lehetett volna az egész.

A két nyitószereplő találkozása aztán valahol szükségszerű: Webster majd Omalu boncasztalán köt ki, miután holtan találják furgonjában. A kimondottan tehetséges patológus pedig gyanút fog, hogy Webster halála nem sima ügy, furcsa neki, hogy az 50 éves férfi olyan állapotban volt, mintha 80 lenne – az Alzheimer- kór kicsit korainak tűnik. Kollégája tiltakozása és főnökének támogatása mellett aztán elkezd mindenféle költséges kutatásokat végezni – aminek a vége egy új kórkép, a CTE felfedezése és publikálása. A baj csak az, hogy ez a felfedezés és publikáció hatalmas gyomros az NFL tulajdonosainak, vezetésének, hisz – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tisztában voltak a problémával, mégsem tettek ellene semmit. Semmit, mégpedig színtiszta üzleti szempontból.

"- Van fogalma arról, hogy milyen hatása van annak, amit csinál? - Van.
- Megérti, mekkora hatása van annak, amit csinál? Ha csak az amerikai anyukák 10 százaléka dönt úgy, hogy az amerikai foci túl veszélyes a fiának, akkor annyi! Vége van az amerikai focinak. A gyerekeknek, főiskoláknak és idővel a profi amerikai focinak is!"

Itt kicsit megint álljunk meg. Miután Omalu szembekerül a nagy és hatalmaglagos NFL szervezettel, miután nyilvánvalóvá válik, hogy darázsfészekbe nyúlt, egész érdekes irányba fordulhatott volna a történet: lehetett volna egy kegyetlen jó „politikai, céges” thrillert csinálni az egészből, ahol az Omalut ért fenyegetéseket a saját bőrén érzi a néző, ahol az FBI fellépése nem két bálám szamara ügynökből áll, ahol valós nyomást helyeznek a patológusra. Amolyan az A Pelikán ügyirat szintű moziban, ahol a tények eltitkolása, a tudós szavahihetőségének kétségbe vonása sokkal komolyabb szerepet kap – de itt ez is meglehetősen sótlan lett. Nem is az a bajom, hogy Omalu hogy dönt – igazándiból ez tök életszerű – sokkal inkább zavar megint az a fránya „három év múlva” felirat. Annyira nagyvonalú és felületes az egész… mintha nem is akarták volna úgy igazándiból megmutatni a lényeget. Mintha az alkotók 14 év távlatából sem merték volna kiborítani a bilit, mintha tényleg annyira fontos, szent, sérthetetlen és érinthetetlen lenne ez az egész amerikai foci az amerikaiaknak. S ha már itt tartunk, itt kell megjegyezzem azt is, hogy ez mennyire megint „patriotista” fim… már abból a szempontból, hogy ez az egész sport – és tulajdonképp az egész film – megint mennyire csak az amerikaiaknak szól. Az ő ikonjaikról, az ő őrült sportjukról (jó, van még természetesen jó pár ezt űző emberke máshol is,, de ez akkor is egy nemzet sportja), az ő életükről. Ahol isten után a második az NFL a sorban.

Istenről jut eszembe… Omalu magánélete sajnos meglehetősen hangsúlyos szerepet kap a filmben, mégpedig egy nő személyben, akivel a kötelező romantikus szálat zavarják le az alkotók. No de… még ha valóban így is volt, akkor is eléggé béna megoldás (akár az élettől is), hogy ha egy faszi annyira nyuszi, hogy nem tud ismerkedni, akkor egy pap(!!) hozzáköltözteti egy földijét egy lány képében. Prema (Gugu Mbatha-Raw), mint társ Omalu mellett, jóformán semmi szerepet nem tölt be: nem éreztem benne azt a szinte kötelező erőt, ami egy ilyen moziban a férfit mozgatja, a hit hangoztatása mellett sok vizet nem zavar. Számomra – pedig csini – csak egy szükségtelen kolonc a történetben, a mozi teljesen felesleges szála, egy sablon a hollywoodi nagykönyvből. Talán kicsit árnyaltabb nála Omalu némileg váratlan segítsége, dr. Julian Bailes (Alec Baldwin – kicsit  kínos, ahogy egyébként kinéz), de még ő is inkább csak díszlet a történetben, mint az események katalizátora: lehet, csak én fásultam bele, de nem éreztem különösebb kölcsönhatást közte és Omalu között. E tekintetben Omalu főnöke sokkal meghatározóbb – bár, mikor Omalu mondta, hogy egy fehér kopasz férfi akar lenni, felröhögtem…

Nem lenne rossz egyébként ez az egész Sérülés, ha egyrészt érdekelne/ismerném ezt a világot, át tudnám érezni, ez a foci mit is jelent az amerikaiaknak. Aztán ha az alkotók el tudták volna dönteni, merre is haladjanak közben: Omalu saját személyes dilemmáit tegyék-e előtérbe, vagy a családi hátterét, esetleg a mindent eltussolni akaró cég manipulálását, esetleg az áldozatok drámáit, netán magát az orvosi (tulajdonképp patológiai) felfedezést. Ugyanis a legdurvább és legkegyetlenebb az egészben az, hogy ez egy olyan betegség, amit csak a halál után lehet kimutatni… erre viszont nem feküdtek rá eléggé.  A leendő halottak kapnak előtte két percet (van, aki három év múlva hal meg), az élők meg le vannak szarva. Annyit minimum elvártam volna, annyi jól esett volna a lelkemnek, ha azt kiharcolta volna valaki (bárki), hogy a játékosok komolyabb védőfelszerelést kapjanak. De rettentő felszínes és csapongó az egész, igazi kötődés (megint) senkihez sincs – arra meg hadd ne bólogassak sűrűn, miszerint a film legfontosabb üzenete a soha ne add fel. Mert akkor más mozit láttam.

Emlékeimben már csak halványan él az A bennfentes című MM film, de erről az egész Sérülésről nekem az ugrott be menet közben. A dohányiparos is hasonlóan bátortalan néha, az is csak a felszínt kapirgálja – de még úgy is jobban tetszett mint ez. De vélhetően nem ez az első és nem is az utolsó ilyen film…




70%





.

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Tadam írta:

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Ugyan már, ez természetes. De nem kérdezem...


.

R2-D2 írta:

Tadam írta:

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Ugyan már, ez természetes. De nem kérdezem...


.

Szerintem izgalmas volt azért az elejétől fogva. Habár nem szeretem a filmekben, hogy mindenki hidegvérű gyilkos.
Előtte egy jámbor alkat volt, aztán teljesen átfordul gyilkossá. Szerintem ez nem reális a valós életben.
Rendben van, ők az életükért küzdöttek, az más, akkor már fellángol az életösztön, de a hangulata teljesen rendben
volt a filmnek.
Amit nem értettem - ez már a Víkend című magyar mozi - hogy neked az miért tetszett?
Gryllus Dorka vitte a hátán a mozit, a többi kuka. Ott volt az pontosan, hogy MINDENKI gyilkossá lett a filmben,
pedig előtte sose gyilkolt. Szerintem ilyen nincs, az egész sztori hiteltelen volt. Maga Dorka és a táj az, ami
ért valamit a filmben. Én kb. 40%-ra értékeltem magamban.

Na mindegy, ez a Green Room nagyon is elment egynek, összevetve a Vaksötéttel, klasszisokkal jobb volt ez.

Amúgy tervezek visszatérni, sok filmet megnéztem mostanában (1 hét alatt voltam 6-szor moziban plusz legalább 10 film otthon),
szóval lesz miről beszélnem. Gondolom nem bánjátok.

Tadam írta:

Amúgy tervezek visszatérni, sok filmet megnéztem mostanában (1 hét alatt voltam 6-szor moziban plusz legalább 10 film otthon),
szóval lesz miről beszélnem. Gondolom nem bánjátok.

.