R2-D2 írásai 2.0

.






Érzéketlen /Insensibles





Az azt hiszem, nem titok, hogy Niwrok nélkül ezt sem láttam volna.  Jó, hogy van ez a minimális kis közösség, mert fel tudjuk egymás figyelmét hívni ismeretlenebb, de értékesnek tartott újabb alkotásra, esetleg egy-egy elfeledett régebbi klasszikusra. Az Érzéketlen – még ha nem is teljesen hibátlan – borzongatóan hatásos alkotás, igazi kincs a noname filmek között.

Egy kislány megy az erdőben (amiben egyébként egyik pillanatban még szürkület van, a másik snittben meg töksötét), egy vöröslő lobogó fényt lát a távolban. A fény egy nagyobbacska tűztől ered, ahol egy másik kislány épp az égő kezét nézegeti – fura mód egyáltalán nem fáj neki, ami történik vele. S ha neki nem fáj, akkor miért is fájna másnak? Miért is ne lehetne leönteni a másik kislányt mondjuk petróleummal, és meggyújtani? Hisz nem fáj…  Megmondom őszintén, ilyen erős filmindítást talán csak a 211-es Cellában láttam, az talán kicsit brutálisabb volt, de az égő kislány, pontosabban, amiért ég, az nagyon kemény… de aztán a következő jelenet sem piskóta: egy kisfiú saját magát eszi egy pincében… mert a fájdalmat ő sem érzi. Mindez az 1930-as években, Spanyolországban: a két gyerek pedig a film két, későbbi nagyon fontos szereplője, Ines és Benigno. A mozi egyik száláé, ami számomra a kulcsot jelentette filmhez, sőt azt is mondhatom, magát a filmet jelentette.

A jelenben David, egy orvos épp feleségével tart A pontból B pontba, amikor is történik velük valami. Ennek következtében derül fény egy súlyos betegségére, aminek megoldása szülei csontvelőjében van. Elmegy hát, hogy segítséget kérjen rég látott öregeitől – ám meglepően hideg fogadtatásban részesül. Ki kell nyomoznia, mi ennek az oka, s közben versenyt is fut saját életéért. Az gondolom nem titok, hogy a múlt és a jelen egy ponton összekapcsolódik, különben nem szerepelne a két szál a filmben (milyen poén lenne egyszer egy olyan mozi, amiben lebegtetnék a kapcsot, aztán lófasz sem lenne benne), bár én azért nem teljesen erre és így gondoltam. Sőt, a konkrét esemény, a finálé kimondottan röhejesre sikeredett, az amúgy sem kedvelt jelenbéli szálat rendesen haza is vágta. A végeredmény, a végső pontszám a múlt és a jelen átlagaként jön majd ki, amiben múlt 100% feletti értékelést kap..

Az valami eszméletlenül tetszett. Eleve már az ötlet is, az érzéketlen gyerekekről, aztán az egész kor, amiben ezt felfedezték, és ahogy kezelték őket. Brutális volt látni a gyerekekkel bánást, az ördögöt látni bennük, a gumiszobába különítést. A körömletépés csak árnyalja azt a pszichikai horrort, amit át kell élnünk, Benignoval és Inessel, a börtön nyomasztó hangulata a különleges gyerekekkel, a spanyol polgárháború, majd a világháború árnyékában egyszerűen zseniális. Magam részéről – még ha oly kényelmetlen is – szívesen merültem volna el ebben a korszakban, nagyjából addig, míg Berkano színre lép. Onnantól ugyan egy teljesen más film kezdődik, ami ugyan nem kevésbé megdöbbentő, de valahol a gyereki báj kiveszik belőle – mégis csak más ártatlanul, tudatlanul érzéketlen és kegyetlen lenni, mint mindezt tudatosan használni. Egyébként Berkamo esetében milyen durva, hogy a fájdalom hiánya gyakorlatilag az érzéketlenség, az empátia teljes hiányává változott. A fizikai érzéketlenségből kialakuló lelki érzéketlenség Hannibali magasságokba emelte a fiút, amit nem volt kevésbé brutális látni, csupán hangulatilag jelentet mást.

Valahol azonban itt kezdett is elveszteni engem a mozi. Ahogy közeledtünk a jelenhez, úgy lett egyre logikátlanabb az egész: már önmagában a 17-es szobában az ÉLET, a napi élet kérdése, amire még rátett az,hogy azért a börtönből előbb utóbb mindenki eltűnt. Erre felhúzni a finálét, az alagúttal, meg a találkozást… hát nem is tudom. Maga a fiú, annak tettei, a megjelenése ütős volt, csak a körülményei tűntek hiteltelennek. Vagy legalábbis nekem nem jött be.

Ami viszont kegyetlenül bejött, az ismételten a történelmi háttér, ami előtt az egész őrület játszódik. A spanyol polgárháború, a II világháború, majd a Franco rezsim évei. Mindig is érdekelt ez a téma, a Faun is meglebegtetett belőle dolgokat, mint ahogy az Érzéketlen is, de én még sokkal többet is elbírtam volna viselni belőle. A kivégzés, a nácik, majd a diktatúra jelenetei önmagukban is meglehetősen kemények, kétségkívül hozzájárultak a mozi egészen nyomasztó hangulatához. Amolyan háttérben lévő falfestményként kiválóan árnyalták a gyerekek körüli őrületet (a vesekiszedős jelenet valami elképesztő hangulatú), s talán pont ez hiányzott nekem a jelenből. Túl nyugis, túl konszolidált volt minden – ellentétben a múlt fenyegetésével. Valahogy David problémája totál eltörpült Benigno és Ines gondja mellett, valahogy nem volt súlya az egésznek. Azonban még így is: néhány apróbb hibát, logikátlanságot, jelenbéli hangulati elemet leszámítva kiváló film lett Juan Carlos Medina első egész estés mozija. Örülök, hogy láttam, köszi az ajánlást!

A végére már csak egy kérdésem marad: ki volt a kórházban a függöny mögött? Akár Vadliba is lehetett a Mad Max-ból…  




80%





.




.

R2-D2 írta:

Érzéketlen /Insensibles

Az azt hiszem, nem titok, hogy Niwrok nélkül ezt sem láttam volna.  Jó, hogy van ez a minimális kis közösség, mert fel tudjuk egymás figyelmét hívni ismeretlenebb, de értékesnek tartott újabb alkotásra, esetleg egy-egy elfeledett régebbi klasszikusra. Az Érzéketlen – még ha nem is teljesen hibátlan – borzongatóan hatásos alkotás, igazi kincs a noname filmek között.

Szívesen merültem volna el ebben a korszakban, nagyjából addig, míg Berkano színre lép. Onnantól ugyan egy teljesen más film kezdődik, ami ugyan nem kevésbé megdöbbentő, de valahol a gyereki báj kiveszik belőle – mégis csak más ártatlanul, tudatlanul érzéketlen és kegyetlen lenni, mint mindezt tudatosan használni. Egyébként Berkamo esetében milyen durva, hogy a fájdalom hiánya gyakorlatilag az érzéketlenség, az empátia teljes hiányává változott. A fizikai érzéketlenségből kialakuló lelki érzéketlenség Hannibali magasságokba emelte a fiút, amit nem volt kevésbé brutális látni, csupán hangulatilag jelentet mást.

A végére már csak egy kérdésem marad: ki volt a kórházban a függöny mögött? Akár Vadliba is lehetett a Mad Max-ból…  

80%

Én köszönöm, és örülök, hogy megint tudtam ajánlani valamit, ami tetszett . Szinte teljesen egyetértek, ugyanígy a jelen-szálat tudtam volna hanyagolni, és a két történelmi időszakból szerettem volna többet.

"S ha neki nem fáj, akkor miért is fájna másnak?"

Belegondolni is szörnyű, hogy ez milyen ijesztő, és azért sem írtam semmit a bevezetőről, mert tudtam, hogy így fog ütni igazán! Az ember sajnálja a gyerekeket, ahogy karanténba rakják őket, de tényleg ez az igazi ön- és közveszély, és a legrosszabb, hogy még nagyon el sem tudod magyarázni nekik, hogy miért kellett elzárni őket, hiszen mit mondanál a fajdalomról annak, aki ezt egyszerűen nem érzi, és nincsenek meg azok a védelmi mechanizmusai, amik a fájdalom ösztönein keresztül működnek?

Na, aztán amikor megtanítják nekik, hogy mi és hogyan fáj, abban meg azért nincs köszönet! Nem tudom, ki vagy mi volt a függöny mögött, de ahogy mondtam, hálás vagyok érte, hogy nem mutatták meg... az biztos, hogy sok nem maradt belőle...

Talán csak annyi, hogy Berkamo lelkileg nem volt annyira érzéketlen, mint amennyire a tevékenységéből ez tűnt. Engedelmeskedett a parancsoknak, használta a tudást, amit a zsidó doki tanított neki, de a lényeg, amit egész életén át érzett, a szeretete Ines iránt, az megmaradt. Ez enyhített valamennyit a finálén, mert az nekem sem tetszett, muszáj-"valami szentimentálissal akarjuk lezárni"-giccsnek tűnt...


Ha már a spanyol polgárháború, abból láttam még egyet úgy két éve, A There Be Dragonst, ami annyira erős szerintem nincs, mint az Insensibles, viszont van benne pár rövid háborús jelenet, és az "átlagot" nekem az is hozta. Ajánlanám, de erősen vallásközpontú, az Opus Dei alapítójával a középpontban...


.

Niwrok írta:

Érzéketlen /Insensibles

Ez enyhített valamennyit a finálén, mert az nekem sem tetszett, muszáj-"valami szentimentálissal akarjuk lezárni"-giccsnek tűnt...

A giccsen túl engem leginkább a megtalálásuk helye (az olyan hihetetlen volt), illetve az időtényező zavart. Akárhogy számolom, közel 80 évesnek kellett lennie, ahhoz képest egész jó húsban volt.

Niwrok írta:

Ha már a spanyol polgárháború, abból láttam még egyet úgy két éve, A There Be Dragonst, ami annyira erős szerintem nincs, mint az Insensibles, viszont van benne pár rövid háborús jelenet, és az "átlagot" nekem az is hozta. Ajánlanám, de erősen vallásközpontú, az Opus Dei alapítójával a középpontban...

Köszi, ezt jegyzem. Aztán majd ha olyan hangulatom lesz, valamikor meg is lesem. Egyébként most, ahogy kicsit utánaolvasgattam, meglepődtem rajta, hogy Franco ezidőtájt megszerzett "uralma" egészen 1975-ig tartott... persze, gyerekként ki a faszt érdekelt...

TOP10 2014


Mióta kinyílt a világ és nem kell a katasztrofális helyi mozis kínálathoz igazítanom néznivalómat és programomat, érezhetően több filmet látok a hivatalos listákról is, de talán még többet az itthon soha be nem mutatott, soha meg nem jelenő kincsek közül. Így idei évben kvázi két listát is tudtam csinálni, s bár tudom, hogy az értékelésbe csak az első számít, a másikon lévő filmeket viszont maximálisan ajánlom megnézésre.

1. Augusztus Oklahomában

Elementáris erejű dráma, egyértelműen az év leghatásosabb filmje. Nem állítom, hogy a legszórakoztatóbb, azt sem, hogy rohannék újranézni, de a karakterei, színészei, rengeteg finom poénja, no meg az ominózus ebédjelenete miatt számomra az év legértékesebb alkotása.

2. A holnap határa

Amilyen könnyednek tűnik, olyan zseniális. Simán többször nézős, időhurkos háborús akciófilm, ahol a látványban elmerülés mellett bizony agyalni is lehet/kell azon, Cage épp hol és hányadszor jár. Ha nem lenne az átgondolatlan fináléja, első helyezett lehetne.

3. Oculus

Mert minden percét imádtam. Végre egy egyedi horror, ami az idősíkokat remekül keveri a parás hangulattal, nem csak az ijesztgetésre épít, hanem arra, hogy nem lehet tudni, mi a valóság és mi a képzelet.

4. A megtisztulás éjszakája - Anarchia

Amennyire fáztam az első résztől, ez annyira bejött. Végre kinn vagyunk az utcán, végre felsejlik az Irtás mögöttes értelme. Hol is lehet ilyen virágot kapni?

5. Az útvesztő

Divat fikázni ezeket a manapság készített, ún. young adult mozikat, néha talán jogos is a kritika, de én általában alapból is jól elvagyok velük. Az Útvesztő pedig kimagaslik közülük, kiváló indító epizód (talán egyik műfajtárs indítása nem volt még ilyen erős): izgalmas, pörgős, sejtelmes, látványos, hangulatos. Az  egyik legjobban várt folytatás nálam ennek a második része.

6. Dollár, kanna, szerelem

Mert egyszerűen zseniális az az ötlet, hogy egy teáskanna akkor ad pénzt, ha fájdalmat okozol. Magadnak, vagy másnak. Fizikait vagy lelkit. Kéne egy ilyen kanna…

7. Mielőtt meghaltam

Bár a magyar cím enyhén szólva is mindent elárul, engem a gyógyszeripar ilyen formájú ábrázolása, no meg McConaughey brutális átalakulása megfogott. Ugyan nem szeretek nézni sem alkoholistás, sem drogos mozikat, így a DBC minden zsenialitása ellenére nem lehet nálam abszolút filmélmény – de így is simán top10-es.

8. Félelmetes nap

A JFK szimbiózisa. A film, ami közvetlenül a dallasi merénylet után játszódik, olyan dolgokat mutat meg és olyan dolgokon gondolkodtat el, amik nélküle eszembe sem jutottak volna. És talán van rá esélyem, hogy megérem, mire feloldják a Warren-jelentés titkosítását.

9. Need for Speed

A kakukktojás a listán… de nincs pofám előbbre helyezni. Imádom. Már négyszer láttam itthon, nem tudok betelni vele. Jó, hiteles és érzelmileg hatékony bosszútörténet, kedvenc Jesse-mel, eszméletlen jó verdákkal és csupán egyetlen egy agyament jelenettel.

10. A hobbit - Az öt sereg csatája

Erre a helyre sokan pályáztak, s bár ez csak „Hobbit, nem Gyűrűk ura”, a pillanatnyi hangulatom P.J. mozija mellé tette az x-et. De állhatna itt akár az új X-men, a Csillagok között, az új Majmok bolygója, akár a Pompeii (ezzel jól kiakasztottam volna mindenkit). A Hobbit3, miután az idióta sárkány kinyúlik, kiváló szórakozás, remek kis drámákkal, jó kis összekötésekkel.

A listát érdemben talán az orosz Leviathan tudná befolyásolni, az Éjjeli féreg számomra erősen negatív prekoncepciója miatt tuti nem. Az idei év ugyanakkor még dúskált jó, de nem kiemelkedő mozikban, az olyan tipikus 80%-os filmekben, amiken az ember jól érzi magát, de a katarzis valami ok miatt elmarad.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

No de sokkal érdekesebb számomra az a kis lista, amit az idén először látott, hivatalosan be nem mutatott idei, vagy régebbi mozikból áll össze. Ezen jobbnál-jobb filmek vannak, igazi kincsek, amiket mindenkinek megnézésre ajánlok.

1. Egy jobb világ

Dán film egy anyja halálát furcsán feldolgozó kisfiúról, meg egy afrikában dolgozó orvosról, s annak fiáról. Talán saját fiaim miatt is, de iszonyat hatásos volt

2. Nebraska

A hazai forgalmazás szégyene, elmehet az összes illetékes a jó büdös francba, hogy ezt még moziba sem!!! hozták be. Zseniális családi dráma, egy hóbortos öregúrról, aki a Readers Digesthez hasonló nyereményért indul a nagyvilágba, hogy megálljon szülőfalujában. Alaphelyzetben második lenne a fő listán.

3. Locke

Ahogy ez meg harmadik. Egy faszi, egy autó, 80 perc. Ennyi a film, a legjobb monodráma, amit valaha láttam – rengeteg személyes kapoccsal.

4. Gagarin - First in Space

Orosz film az első űrhajósról, ami pont annyi perces, amennyi időt Gagarin az űrben töltött. Hiteles, precíz, borzasztó hangulatos és autentikus.

5. 211-es cella

Spanyol börtönös film, a Szigorúan piszkos ügyek börtönös változata, az egyik legeslegdurvább filmindítással, amit el lehet képzelni.

6. Alabama és Monroe

Először azt hittem, egy sima country film lesz, de sokkal több annál. Kőkemény és torokszorító dráma eszméletlen jó és hangulatos zenével.

7. Kriegerin

Bepillantás a keletnémet neonáci szubkultúrába… mit is mondjak? Helyenként nagyon kemény, nagyon elgondolkodtató és nagyon tanulságos film. Ismerve a kinti viszonyokat ráadásul borzongatóan életszerű.

8. The Sacrement

Döbbenet. Ha azt a pszichikai terrort, ami ebben van, és amivé ez eszkalálódik horrornak veszem, akkor valóban az. Brutális, ahova egy agymosott tömeg vezetése fajulhat, a film közepén az az interjú meg az egyik leghatásosabb jelenet az idén.

9. The Philosophers

Egy csapat fiatal gondolatkísérlete egy elpusztult világ túléléséről. A kissé gagyi trükköket feledteti az a játék, ami a történet folyamán háromszor változva viszi el a nézőt 20 gyerek meg egy tanár pszichés harcába.

10. Amíg alszol

Egy egészen kiváló thriller, döbbenetesen valószerű eseményekkel és személyekkel és egy betegesen remek antihős figurával. Legnagyobb erénye, hogy mentes mindazon kliséktől, amiket az amerikai filmek próbálnak lenyomni a torkunkon – az újkori filmgyártás újabb spanyol remeke.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



És végül szokás szerint jöjjön a legrosszabb filmek listája. Egészen pontosan azon filmeké, amikbe még úgy is belefutottam, hogy nagyjából kerültem az olyanokat, amikről tudtam, hogy nem jönnek be – szóval, inkább csalódás lista ez. Nincs rajta pl a Raid2, vagy a Sharknado, amik akár meg is nyerhették volna a versenyt, mert nem vagyok hajlandó megnézni őket, a Snowpiercer és a Jinn meg azért marad le, mert a nincsenek hivatalos listán.


1. A Zéró elmélet
2. A hetedik fiú
3. Herkules legendája
4. A nő
5. Godzilla
6. A futurológiai kongeresszus
7. Jack Ryan – az árnyékügynök
8. Műkincsvadászok
9. Transzcendens
10. John Wick




.

R2-D2 írta:

TOP10 2014

Mióta kinyílt a világ és nem kell a katasztrofális helyi mozis kínálathoz igazítanom néznivalómat és programomat, érezhetően több filmet látok a hivatalos listákról is, de talán még többet az itthon soha be nem mutatott, soha meg nem jelenő kincsek közül. Így idei évben kvázi két listát is tudtam csinálni, s bár tudom, hogy az értékelésbe csak az első számít, a másikon lévő filmeket viszont maximálisan ajánlom megnézésre.

1. Augusztus Oklahomában
2. A holnap határa
3. Oculus
4. A megtisztulás éjszakája - Anarchia
5. Az útvesztő
6. Dollár, kanna, szerelem
7. Mielőtt meghaltam
8. Félelmetes nap
9. Need for Speed
10. A hobbit - Az öt sereg csatája

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. Egy jobb világ
2. Nebraska
3. Locke
4. Gagarin - First in Space
5. 211-es cella
6. Alabama és Monroe
7. Kriegerin
8. The Sacrement
9. The Philosophers
10. Amíg alszol

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Akkor már csak Az útvesztőt kell "kipirosítani" ...

Ha jobban végignéztem volna az idei írásaidat, lehet, hogy össze tudtam volna rakni, hiszen elég részletesen megosztottad a gondolataidat róluk, de azért így is van pár kisebb meglepetés benne . Még mindig a Kannának örülök a listáról a legjobban, főleg, hogy ennyire előre tetted, mert értem én, hogy a helyezés a koncepciónak szól inkább, de ha gondod lett volna a megvalósítással vagy a sztorival, akkor csak hátrébb vagy fel sem került volna.

A lényege mindkét listának, hogy azért készülnek jó filmek, jóval több, mint ami a moziban az ember szeme előtt van, csak egy kicsit utána kell menni (most például a tévéig, a Nebraskát hamarosan vetíti a port szerint a DigiFilm ). Jó, hogy sok ajánlóm visszaköszön a listáról, ahogy én is találkozom olyannal itt, amit te ajánlottál, és erős film volt, még ha nem is tettem listára, legyen az a Krigerin celeb-fasiszta Svenjácskája, a The Sacrament fanatikus terrorja, a Philosophers köhögései vagy az Egy jobb világ kereszteslovagja.

Mindenki őrizze meg ezirányú jó szokásait 2015-re is !
.

Niwrok írta:

Ha jobban végignéztem volna az idei írásaidat, lehet, hogy össze tudtam volna rakni, hiszen elég részletesen megosztottad a gondolataidat róluk, de azért így is van pár kisebb meglepetés benne

Ez volt a cél!!! Tudod, mint a kirakós: minden szemed előtt van, és mégis meglep.

Amúgy mi is az??

Niwrok írta:

Még mindig a Kannának örülök a listáról a legjobban, főleg, hogy ennyire előre tetted, mert értem én, hogy a helyezés a koncepciónak szól inkább, de ha gondod lett volna a megvalósítással vagy a sztorival, akkor csak hátrébb vagy fel sem került volna.

Ez meg úgy volt hogy - nem tudom, Te hogy csinálod -, mikor írtam ki a listáról azokat, amik élményként megmaradtak bennem, amiket majd sorba állítok, kapásból bele esett ez is. Nem is volt kérdés: aztán visszaolvastam magam, kicsit újraéltem az egészet és hopp!

Niwrok írta:

Mindenki őrizze meg ezirányú jó szokásait 2015-re is !

Ámen!


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ha jobban végignéztem volna az idei írásaidat, lehet, hogy össze tudtam volna rakni, hiszen elég részletesen megosztottad a gondolataidat róluk, de azért így is van pár kisebb meglepetés benne

Ez volt a cél!!! Tudod, mint a kirakós: minden szemed előtt van, és mégis meglep.
Amúgy mi is az??  

A Kannát hátrébb vártam, már ha egyáltalán, az NFS-t és a Hobbitot jóval előrébb.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Még mindig a Kannának örülök a listáról a legjobban, főleg, hogy ennyire előre tetted, mert értem én, hogy a helyezés a koncepciónak szól inkább, de ha gondod lett volna a megvalósítással vagy a sztorival, akkor csak hátrébb vagy fel sem került volna.

Ez meg úgy volt hogy - nem tudom, Te hogy csinálod -, mikor írtam ki a listáról azokat, amik élményként megmaradtak bennem, amiket majd sorba állítok, kapásból bele esett ez is. Nem is volt kérdés: aztán visszaolvastam magam, kicsit újraéltem az egészet és hopp!  

Ugyanígy. Magam elé veszem a listát, aztán megjelölöm, ami akár a TOP, akár a BOTTOM listára valónak érzek. Utána már csak ezekből szelektálok.
.

.





Birdman – Avagy a mellőzés meglepő ereje





„ - Bazmeg, ez egy kibaszott művészfilm volt!
- De én mondtam, hogy lesz benne Pókember…”

Ezt a beszélgetést csíptem el a mozi kijáratánál, és talán ez mutatja legjobban az egész Birdman borzasztó összetettségét. Állítom, van olyan, aki azért nézi meg, mert a címében benn van a „man” szócska, ami az utóbbi években összefonódott a hollywoodi képregényvilággal… s mily komikus: a mozi önmagában egy hatalmas fityisz nekik is, meg annak a nézőnek is, aki ezért ül be rá. Egyszerre zseniális és érthetetlen koncepció is ez – arányaiban amennyi nézőt hoz, ugyanakkora negatív fennhangja is lehet. Mert aki a "man" miatt megy moziba, annak halványlila fingja nincs arról, ki is az az Inárritu és értékelni sem fogja tudni azt, amit két órában kap.

Megmondom őszintén, az első jelenet picit meglepett. Faszi háttal, egy szál alsógatyában levitál a szobában, mint valami kibaszott dalai láma – majd egy, a háttérben rejtőző, mély, dörmögő hanggal (külön jó pont az eredeti hangért!) történő párbeszéde után egyértelművé válik, hogy az ipse nem teljesen komplett. Mindenkinek a fejében vannak hangok, az ember legjobb barátja önmaga – de az szerencsére csak keveseknek adatik meg, hogy a belső hang az egyben az ellenség is. Márpedig szegény Riggan (Michael Keaton) súlyos démonokkal küzd, ugyanis fészket rakott belé saját korábbi karaktere, a képregényfigura, Birdman, akitől megszabadulni igazi pszichológiai mutatvány lenne. Ezzel szemben Riggan a múlt elűzését/lezárását épp egy színházi darab levezénylésével és a főszerep eljátszásával próbálja véghezvinni, bízva abban, hogy az új siker és elismertség rögtön feledteti a közönséggel, hogy ő már nem a 20 évvel ezelőtti képregényhős, amit megismert a világ. A film tulajdonképp a premier előtti három napnak a története, a közönség előtti próbákkal, majd magával az előadással – e szempontból egyébként qrvára nem az én filmem, világ életemben „nem kedveltem” önmagában a színházat – egy egészen elképesztő stílusban.

A történetebe most nem igazán akarok belemenni, akit igazán érdekel, az már utánanézett a neten. Legyen elég annyi, hogy feltűnik benn egy beugró színész szerepben Edward Norton, de a társulat tagja még Naomi Watts is – úgyhogy az úgynevezett „minőségi szórakozás” garantált. Filmrajongók ugyan itt még tévútra tévedhetnek a rendező korábbi munkásságát ismervén, de gyorsan leszögezem, ez eddig Inárritu legvidámabb, legközönségbarátibb – ugyanakkor szerintem leggyengébb filmje is. Senki nem tagadhatja meg önmagát, így a mozi minden poénos pillanata ellenére a karakterei végtelenül szomorú figurák, az élethelyzeteik pedig szokásosan nagyon deprimálóak tudnak lenni. Annyira Inárritus volt, mikor például Riggan az utcán ébred a kukászsákokon, vagy mikor a lánya tetőn van… igaz, egy Bábelben minden máshogy történne, no de hát az a Bábel - ez meg Birdman. Ez is ugyanaz a rendező, de ezúttal a vidám oldalát mutatja nekünk (a sötétség csak a háttérben kavarog), egy végtelenül cinikus humorral, zseniális dialógusokon és kiszólásokon keresztül görbe tükröt tart magának az egész filmszakmának, Hollywoodnak, a színészeknek (leszbi csók), a kritikusoknak (aki sajnos egy az egyben Anton Ego figurája a Lecsóból, csak itt nem pöcse van), a Brodwaynek - és igen, magának a nézőnek is. Mosolygok is magamban, hogy a „szakma” ezt kétpofára zabálja, holott kapálóznia és tiltakoznia kellene mindaz ellen, ami itt a filmben elhangzik.

Mert az egyszerűen kiváló. Felsorolni sem lehet, kit, hogyan, mennyiszer szólít meg a szöveg, már önmagában az egész Madárember vs. Vasember párhuzam zseniális. A madárjelmez sem véletlenül hasonlít Batman jelmezre, mint ahogy nem véletlen, hogy Keatonon keresztül tudunk asszociálni korábbi múltjára is. Tulajdonképp teljesen feleslegesen hívják Riggannak a főhőst, simán lehetne Keaton is: az egész szitu, alaphelyzet borzongatóan életszerű. A lecsúszott színész, a drogos lány, a korral haladni képtelen gondolkodás (Twitter, FB, stb.), a színház belső világa, no meg az aktuális hollywoodi trendek mintaként felhozása mind-mind mai aktuális téma. Az a rengeteg színészes poén, miközben keresik a beugrót, az a millió apró utalás a jelenlegi filmvilágra lenyűgöző. Magam részéről már csak azért is újra fogom nézni: aki ismeri az Odaát világát, az tudja mit éreztem, amikor számolatlanul jöttek a nevek, mozis utalások a dialógusokban. Nem bántó módon (nem mindig), de élmény volt hallgatni azt a poénáradatot. S ha már poén: Edward Norton (örök kedvenc) önmagában egy vicc, szenzációsan játszik, talán a legviccesebb jelenetek hozzá kapcsolódnak – mekkora már, mikor egy szál faszban áll a tükör előtt… de a prímet egy tetős duma viszi, holmi leugrással kapcsolatban…

Mindezt olvasva azt hiheti az ember, hogy egy térdcsapkodós vígjátékra ül be, de nem. A film legalább ugyanolyan dráma is egyben, az elveszett én keresése, az elismerés újbóli megszerzésének anatómiája. Több síkon is, de természetesen elsősorban Riggan szintjén. Inárritu stílusa azért nem engedi, hogy könnyesre röhögjük magunkat, s van még valami, ami igazából ellensúlyozza azt: a kamera. Azt már azt hiszem, minden filmrajongó olvasta, hogy az egész film egy snittnek tűnik, a kamera végig mozgásban van, folyamatosan követ valakit,  így keltve a „valós idő” illúzióját. Magam részéről én még nem láttam ilyet, úgyhogy Emmanuel Lubezki (ennek utána kellett néznem) munkája lenyűgöző – amiről rögtön két dolog is eszembe jut. Egyik az, hogy a Sráckorhoz hasonlóan jó esélye van az Oscarra a Birdmannak is – a koncepció miatt -, másrészt meg az operatőr/vágó/rendező trió, aki ezt, így megcsinálta, tényleg díjat érdemel. Akkor is, ha egyben a film egyik hibájának pont ezt lehet felróni…

Mert ezzel a technikával egyúttal sok minden el is veszik a filmből. Nekem valahol a dinamika, az effektere épülő vágás hiányzott a moziból, az egész egy lebegtető, folyamatosan mozgásban tartó, de túlságosan homogén és ingerszegény állapotot eredményezett. Jó a forgó kamera a közeliknél, de én már majdnem szédültem, a végére meg már el is fáradtam a sok menésben. Viszont megtanultam repülni is – ugyanis a főhős egy idő után repül. Legalábbis azt hisszük. Sajnos a szürrealizmus a mozi végére rendesen eluralkodik a vásznon, ahogy omlik össze Riggan elméje, úgy tudjuk egyre kevésbé, mikor járunk a fejében és mikor a valóságban. A legvégére számomra teljesen magába roskad a mozi, a csúcsjelenet kiszámítható (ha igazi Inárritu mozi lenne, nem is így végződne), a finálé meg – hmm… hogy is mondjam … egyszerre röhejes és értelmezhetetlen. Az egyre gyarapodó és előtérbe kerülő Madárember-víziók számomra nem jó irányba terelték az egész történetet, Riggan bolond elméjében tett utazás nem volt olyan jó, mint az első etap Edward Nortonnal meg a sok filmes poénnal. A mozi végére számomra az elején még izgalmasnak tűnő dobolás (ami gyakorlatilag maga a filmzene) is elfárad, s idegesítővé válik.

Mindazonáltal Michael Keaton kiváló, de Norton is az. Az egész mozi lehetne az, ha valami épeszű, meglepő és esetleg valódi drámai töltetű végjátékba torkollna, e helyett azonban csak bámulunk ki a fejünkből. Én icipicit túlértékelt alkotásnak tartom, szobrot semmiképp nem adnék neki, de mosolygok azon, hogy Hollywood bekajálta cukormázba csomagolt saját ürülékét. Ugyanakkor szívesen fogom újranézni, mert egyszerűen annyi finom ötlet van az elején, hogy képtelen voltam elsőre megjegyezni mindent.



80%



.

.






Kártyavár S1





Az ember, aki korábban héjastól ette a banánt, a nő, akiből rajzfilmfigura lett, no meg politika, politika, politika… más nem is kellett motivációnak a Kártyaváras kalandhoz. No meg végső lökésnek Niwrok ajánlója, aminek viszonylag magas tetszési indexe azért kétségkívül előbbre sorolta az évadot a soha le nem fogyó cetlin…

Francis Underwood (Kevin Spacey) egy paraszt. Egy rohadt mocskos, hataloméhes, undorító patkány. Amit a Kártyavár első évadában művel, az nálam simán kimeríti a szokásos „nemszeretem” karakter komplett tárházát – rajta keresztül viszont azt vettem észre, hogy az évad végére egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a TV előtt. Azt nem vitatom el a sorozattól, hogy egy borzasztó erős és kiválóan megkoreografált alkotás, viszont a magamfajta nézőnek a végére egyre kevesebb kapaszkodót volt képes nyújtani – így az egész négy napos kaland végére meglehetősen vegyes érzelmekkel álltam fel a képernyő elől. Furán éreztem magam, mert ismét csak láttam valamit, amiről eszemmel tudom ugyan, hogy nagyon jó, de érzelmileg inkább undort váltottak ki karakterei, mint szimpátiát – ami viszont kihatott az egész évadra, annak érzelmi alapon történő értékelésére is. Az indításkor kapott átvert képviselő mellé ugyanis még teljes szívből képes voltam odaállni, teljes szívből szurkoltam neki, hogy „büntesse meg” azokat, akik így kibasztak vele – de aztán a 13 részes ámokfutása végére abszolút nem tudtam örülni annak, amit végül is elért. Több szinten is próbáltam elmerülni a sorozatban, azonban valahogy úgy alakult a dolog, hogy egyik sík sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A politika. Igen, ami engem az egészben a legeslegjobban érdekelt. Most nem igazán akarok itt hangzatos, demagóg dumákat hozni a napi magyar és nemzetközi aktualitásokkal kapcsolatban, de az elején bizony mosolyra görbült szájjal mormogtam a fogaim között, hogy a komplett amerikai politikai elit a hivatalos lobbistáival, a hatalmi harcaival, a korrupcióival elmehet a jó büdös francba. Legalábbis semmi joga nincs a világon senkit kioktatni a demokráciáról és a korrupcióról – hisz ők maguk intézményesítették azt a milliárdos befektetők által fizetett érdekközvetítők alkalmazásával. A szívességekkel, azok viszonzásával, az emberek lefizetésével, az ártatlanok besározásával, a média könyörtelen kihasználásával. Őszinte lelkesedéssel merültem bele a Mocsokba, ahol Frank könyörtelenül leszámol politikai ellenfeleivel – az évad első harmada akár egy bosszúfilmként is megállja a helyét. A ráfázott főhős megtorolja sérelmeit, ahogyan ekkor ezt még teszi, akikkel teszi , ezzel még semmi bajom nem volt. Még az oktatási törvény körüli ellaposodó hercehurca sem zavart, az egésznek nem kicsit volt Lincoln érzete: megvesztegetés, zsarolás a szavazatszerzés érdekében – tök érdekes, hiteles, egyben ámulatba ejtő realitással és hitelességgel feldolgozott téma. Aztán a közepe felé az egész politikai hóbelevanc alaposan háttérbe szorul, Frank tettei (számomra) egyre átgondolatlanabbak és életszerűtlenebbek, mi több, visszataszítóak (Russo), néhány eseményre totál hülyén reagál. Gondolok itt mindenekelőtt Claire SanCorpos alkujára, majd az arra regáló hirtelen pálfordulására. Érteni vélem, hogy ezzel is csupán a politikai gerinctelenség és alkalmazkodóképesség bemutatása volt a cél, de nekem ez, így túl gyors volt. A jótékony időugrások, amik egyrészt jótékonyan ködbe burkolták a hitelességet, egyúttal zavart is okoztak a folytonosságban.. Az utolsó rész meg, abban a lóhalálában kieszközölt eredménnyel – hááát, totál nem illett a korábbi lassú és máshol járó epizódok sorába. Össze volt csapva rendesen. Mindezek következtében az oly nagyon áhított politikai szál csak felemás lett.

Ahogy Underwood is. Önmagában a karakter zseniális figura, nem kétlem, hogy vannak ennyire kemény emberek - sőt vélhetően az IGAZÁN sikeres üzleti, politikai élethez ennyire szemétnek is kell lenni – azonban úgy jártam vele, mint Robertson őrmesterrel. Mondjuk itt lényegesen racionálisabb minden, de ez a mindenkin keresztülgázolás nekem (itt is) fordítva sült el. Lehet, galamblelkű vagyok, de nézni sem szeretem az ennyire másokat – egyelőre büntetlenül – megalázó figurákat a képernyőn. Egyik bajom pont a büntetlenül-ön van, az egész sorozat kvázi legalizálja a törtetést, a másik bajom meg a következetlenségekkel. A legjobb példa Russo esete, akit már totál megkedveltem, mire odajutottunk, ahova, nem is egészen értettem, miért kellett azt csinálni vele – túl sokszor volt túl öncélú a „kiszívom a véred és utána eldoblak” szitu. Ugyanakkor más árulások következmények nélkül maradnak, Frank viselkedése minimum hektikus: nekem addig és akkor tetszett a figurája, amíg ember volt. Amíg egyáltalán volt benne valami emberi – ennek következtében az egyik legjobb résznek én pont azt az epizódot tartom (sokakkal szemben), amikor hazamegy a könyvtár avatására és a volt osztálytársaival van. Az olyam idilli volt… Már csak azért is, mert ahogy öregszik az ember, egyre inkább érzem én is azt a láthatatlan hálót, ami középiskolás osztálytársaimmal oly erősen összeköt. Underwood a történet előrehaladtával egyre inkább veszti el emberi mivoltát, s egyre inkább válik egyfajta alvilági figurává – ráadásul úgy, hogy tulajdonképp kicsit hiteltelen az, hogy semmi komoly ellenfele nincs. Ha távolról nézem, azt mondom rá, tiszta Faust…

Clairre Underwood csak picit más tészta. Nála hasonló ívet látok, mint férjénél, nála is értelmezhetetlen és hiteltelen cselekedetekkel. Mindazonáltal sokáig az egész Kártyavár legizgalmasabb szálának ezt a fura házasságot tartottam, lenyűgöző volt nézni a férfi és a nő szimbiózisát. Akinek a hatalom volt minden, akik ilyen tökéletesen kiegészítették egymást. Akik úgy szerették egymást, hogy közben egymás tudtával simán félrekúrtak – mégis, Claire kitérője, amiért elment, ahogy utána megbocsájtást nyert (anélkül, hogy ez igazán átbeszélték volna) nekem hiteltelen lett. Mint ahogy az egész Gillian-szál kezelése is: most vagy Claire mégsem olyan erős, mint azt véltük, vagy csupán az írók jobb ötlet híján előhúztak a kalapból egy felesleges konfliktust. S ha már mellékszereplők. Igazi kincs volt nekem Zoe figurája, de ő is csak az elején: ahogy fel volt építve a tudatos, okos, erős női jellem, annyira elcseszték és egy naiv picsává tették a végére Mindenesetre Kate Mara kisugárzása, lazasága, személyisége engem már a 24-ben megfogott, azóta örülök, ha látom – hát még ha Underwood helyében is lehettem volna bizonyos nyalakodáskor…

Netflixes sorozatként simán felveszi a versenyt a nagy csatornákkal, kimondottan jól sikerült, nagyszabású, jól összerakott, látványos és hangulatos. Kétségkívül jót tett David Fincher kézjegye az egésznek (már a főcím is zseniális vizuálisan), de azért Joel Schumacher rendezői közreműködését se felejtsük el. Bőven van benn még potenciál, mind az Underwood család figuráiban, mind az egész politikai szituban – főleg, ha nem ennyire csapongóan reagálnak a környezetükre. Hisz jócskán nőtt a tét, meglátjuk, ez mit hoz a második évadra. Február végén meg jön a harmadik, kíváncsi vagyok, mire viszi Frank. Ő lehet az új Damien Thorn…




75%




.

R2-D2 írta:

Kártyavár S1

Azt nem vitatom el a sorozattól, hogy egy borzasztó erős és kiválóan megkoreografált alkotás, viszont a magamfajta nézőnek a végére egyre kevesebb kapaszkodót volt képes nyújtani – így az egész négy napos kaland végére meglehetősen vegyes érzelmekkel álltam fel a képernyő elől. Furán éreztem magam, mert ismét csak láttam valamit, amiről eszemmel tudom ugyan, hogy nagyon jó, de érzelmileg inkább undort váltottak ki karakterei, mint szimpátiát – ami viszont kihatott az egész évadra, annak érzelmi alapon történő értékelésére is. Az indításkor kapott átvert képviselő mellé ugyanis még teljes szívből képes voltam odaállni, teljes szívből szurkoltam neki, hogy „büntesse meg” azokat, akik így kibasztak vele – de aztán a 13 részes ámokfutása végére abszolút nem tudtam örülni annak, amit végül is elért. Több szinten is próbáltam elmerülni a sorozatban, azonban valahogy úgy alakult a dolog, hogy egyik sík sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Bőven van benn még potenciál, mind az Underwood család figuráiban, mind az egész politikai szituban – főleg, ha nem ennyire csapongóan reagálnak a környezetükre. Hisz jócskán nőtt a tét, meglátjuk, ez mit hoz a második évadra.

75%

Szimpátiát "két megalomán szociopata" iránt ?! Nem mondtam volna, hogy ez a sorozat nem a kedvelhető főhősökről szól ?

A nagybetűs, félkövér mocsokban a legritkább esetben vannak ilyenek, a 99%-a, aki odáig felszopta magát, biztosan félrelökött már pár embert érte; ahogy egyszer olvastam, "a csúcsra csak a kígyók és a sasok jutnak fel". És azért persze azt se higgyük, hogy a magyar közélet bármelyik szegmenséről ne lehetne ilyet forgatni reality-ben, ahogy mondtad is. Úgyhogy részemről ha az egyik disznó elkezd visítani a másikra, és elkezdi leleplezni annak trükkjeit, csak mert az olyan mélyen fúrta magát a moslékba, hogy azzal már túlságosan a csülkükre lépett, akkor én már csak   ...   .

Ezt leszámítva pontosan ugyanazokat a negatívumokat emelted ki, mint én is: a béna szerelmi szálat Claire-rel (még akkor is, ha egyébként elhiszem, hogy a Lady Macbeth szerepből jól esett neki egy kicsit megpihenni), a hol manipulatív, hol spontán események zagyvaságát (Underwoodék annyira próbálták elrejteni a nyomaikat Russo ügyében, hogy ez a végére a néző elől is sikerült, de szerintem simán elterveztek vagy elképzeltek mindent előre, már eleve Russo kiszemelésével), és az ellenfelek hiányát.

Ebből a 2. évadra Claire szerelmi és családi életéből probléma lesz, ahogy felhasználják Underwoodék ellen még ezt is, hiszen most már nekik is nagyobb a vesztenivalójuk. Az események is némileg következetesebbek, főleg az első évad elvarratlan szálainak lerendezése után, mert nem kell sokfelé figyelniük, hiszen csak egyetlen vad lesz Underwoodék célkeresztjében, igaz, abból a lehető legnagyobb. És -hurrá!- végre lesz igazi ellenfelük, Raymond Tusk, aki az első évad végén lépett ki a színfalak mögül. A mocsok viszont egy centivel nem lesz kisebb, sőt, még a korábbinál is gátlástalanabbul használnak fel és taposnak el embereket, még ártatlanabbakat és gyengébbeket. Szóval a folytatás is edzésben tartja majd azt a "galamb lelkedet" !

És ne "féltsd" Claire-t, hogy "mégsem olyan erős" ; a "b"-verzió a helyes, azaz kellett a cliffhangeres konfliktus az évad végére izgulnivalónak. Így látatlanban mondom, hogy ahogy Claire "lerendezi" a konfliktusát Gilliannel, attól földhöz vágod majd a távirányítót , mert még én is    .
.

Niwrok írta:

Kártyavár S1


Szimpátiát "két megalomán szociopata" iránt ?! Nem mondtam volna, hogy ez a sorozat nem a kedvelhető főhősökről szól ?

Na ja, de az első (két) epizód számomra mást vetített elő: amolyan jóféle politikaibosszúfilmet.

Egyébként ami az írásból kimaradt: néha kifejezetten zavart a sok kiszólás Spacey részéről a kamera felé. Mondjuk amikor jön valahonnan és úgy beszél, az hagyján, de pl amikor meg kellett emiatt állítani az időt, mint az X-menben, az fura volt. Kizökkentett...

Egy hetet pihenek, aztán jön a második évad.

R2-D2 írta:

Na ja, de az első (két) epizód számomra mást vetített elő: amolyan jóféle politikaibosszúfilmet.

Bosszú lesz az továbbra is, csak nem a "gentleman's"-fajtából, hanem bármi áron, főleg ha azt az árat másokkal is megfizettethetik.

Ezért is várom a 3. évadot, mert -talán nem túl nagy SPOILER! és meglepetés, de...

Spoiler:

.

.






Ouija





Megint csak az van, hogy a nagy többség által elutasított, mindenféle kritikai oldalakon borzalmas értékeléseket kapott film engem képes volt szórakoztatni, sőt néhány, utóbbi idők felkapott horrorját számomra simán kenterbe veri. Na persze, mindez következhet abból is, hogy sokkal inkább tudom beleélni magam egy spirituális világba, egy számozott fatábla által megidézett szellemes filmbe, mint mondjuk egy néhány kimondott szó után megelevenedő papírmaskara tombolásába… így bármennyire is sajnálom, a Jinnhez hasonló csipkelődés ezúttal elmarad.

Két kislány játszik egy szobában az ún. beszélő táblával, az Ouijával. Egyikük elmondja a szabályokat – de miután a kisebbik tesó megzavarja a játékos gyerekszeánszot, a várt kapcsolat a túlvilággal elmarad. Aztán jó pár évvel később egy középiskolás lány halála után ismét középpontba kerül a tábla, néhány gyászoló fiatal azon keresztül próbál kapcsolatba lépni a meghalt lánnyal, próbálnak elbúcsúzni tőle. Álmukban sem gondolnak rá, hogy a tábla teljesen más szellemeket is megidézett a házban, akik korántsem olyan barátságosak, mint volt barátnőjük. Innentől kezdve aztán a szellemes-ijesztgetős filmek minden sablonos elemét felhasználva – gyakorlatilag semmi újat nem mutatva, mégis működve – haladunk előre a történetben: rutinos néző csupán a kis csapat elhullási sorrendjéért izgulhat, úgy, hogy azért egy icipici kis csavar is belefér a fináléra. S itt kell megjegyezzem: a PG13 senkit ne riasszon el, a mozi – annak ellenére, hogy egy csepp vér nincs benne, s a parás hangulattal is adós – kimondottan hatékonyan hozza ránk a frászt. A jumpscare jelenetek egyszerűen kibaszott jól vannak időzítve, a megfelelő hangrendszerrel társítva tényleg az infarktust hozzák az emberre. Talán pont a kevésbé félelmetes hangulat miatt sokkal nagyobbat üt egy előugró figura valahonnan – kb. olyan, mint mikor valaki a valós életben megijeszt az ajtó mögül.

Szóval bármilyen fura, nekem ez tetszett. Természetesen nem lesz az év Oculusa, de a maga nemében, amit akar, azt simán el is éri. Sőt: miután az Ouija legfőbb fegyverténye a váratlan rémisztgetés, tipikus „huh mozi”, ha ehhez tudtak volna egy megfelelően kellemes hangulatot csinálni, akkor működhetett volna igazából, akkor akár újabb horror kerülhetne az év végi listára. Így kicsit sótlan: túl sok a világos, hétköznapi, iskolás rész, kevés az igazán félelmetes szcéna, amikor azt várod már, mikor történik valami. E tekintetben tényleg messze alulteljesíti a műfaji elvárásokat, ezek hiányát próbálja a székből kiugrasztó jelenetekkel pótolni. Igazából itt dől el, kinek mit is jelent a horror, kinek mi az ingerküszöbe: nekem az ilyen stílusú filmek valahogy mindig is jobban bejöttek. Egyébként az egész néha kimondottan megidézte az Odaát hangulatát, azt a kicsit lightosabb, könnyedebb, tinisebb szelleműzős hangulatot. Ha Sam és Dean segítségét kérték volna a fiatalok, talán mindenki életben is marad – s vica versa is: szívesen megnéznék egy Odaát epizódot egy Ouija táblával.

Valahogy jókor kapott el a film. Ezúttal nem fogtam a fejem a szokásos ökörségeken: nevezetesen, hogy a szellem jelenlétének gyanújakor a szereplő LEkapcsolja a villanyokat, ahelyett, hogy fényárba borítaná az egész házat. Szegény gyerekeknek megint nincs annyi eszük, hogy segítséget kérjenek valami médiumtól, csak amikor már késő. A halottakat szokás szerint senki nem gyászolja, senki nem nyomoz a halálok ügyében, a fiatalok csak veszettül mozgatják a nyilat a táblán. De ami a leginkább mosolyogtatott: MEGINT egy kibaszott nagy és hatalmas titkos pince van a ház alatt, ahol egy komplett focicsapatot el lehetett volna szállásolni, s a ház lakói MEGINT nem tudtak erről. Sőt, jó amerikai szokás szerint a padlás MEGINT tele van az előző lakó gönceivel – vagy csak én gondolom úgy, hogy ha veszek egy házat, lakást, első dolgom kiszórni minden szart belőle??? Ha csupán ezeket vesszük, kétségkívül le lehet húzni az egészet, eredetiség gyakorlatilag semmi nincs benne – valahogy azonban mégis működik. Azt vettem észre magamon, hogy nem fájt, nem néztem az órámat (csupán csak a csavar környékén – hogy van még hátra idő, itt lesz valami), nem kapartam a falat közben.

Az ifjú színészek nekem szimpatikusak voltak, igazándiból nagy ökörségeket nem adtak a szájukba. Nem egészen szándékosan, de az Ouija által Olivia Cooke mindhárom egész estés elérhető filmjét láttam, nem tudom, mire viszi, de lehet belőle később komoly színésznő. Talán a következő szerepe az új rákos drámában egy kicsit komolyabb lesz, mint az eddigiek voltak… Nagy meglepetésemre az egyik szereplő is horror-visszatérő, legutóbb épp az Insidiousban láttuk (Niwrok, figyelsz?   ). S ha már felhoztam példának: tudom, hogy szentségtörésnek tűnik, de az Oiuja pl. nekem jobban tetszett annak első részénél, sőt, a karácsonykor nézett horrornapok legjobbja is lehetne. A szellemes részek korrektül meg voltak csinálva, a másfél órás játékidő pontosan annyi, amennyit egy ilyen minimál történetű film elbír.

Az meg mekkora baromság már, amit egy hazai „kritikában” hallottam: az Ouijáról filmet készíteni az olyan, mintha a magyarok a Gazdálkodj okosanból csinálnának mozit…    öregem, te nagyon benéztél valamit. Vagy egyiket, vagy a másikat…amúgy meg, ha már itt tartunk, akkor inkább az Egri János féle Elmebajnokságból. Egy jó kis TV stúdiós pszicho horrort, villamosszékkel…





70%



.

R2-D2 írta:

Ouija

Megint csak az van, hogy a nagy többség által elutasított, mindenféle kritikai oldalakon borzalmas értékeléseket kapott film engem képes volt szórakoztatni, sőt néhány, utóbbi idők felkapott horrorját számomra simán kenterbe veri. Na persze, mindez következhet abból is, hogy sokkal inkább tudom beleélni magam egy spirituális világba, egy számozott fatábla által megidézett szellemes filmbe, mint mondjuk egy néhány kimondott szó után megelevenedő papírmaskara tombolásába… így bármennyire is sajnálom, a Jinnhez hasonló csipkelődés ezúttal elmarad.

Nagy meglepetésemre az egyik szereplő is horror-visszatérő, legutóbb épp az Insidiousban láttuk (Niwrok, figyelsz?   ). S ha már felhoztam példának: tudom, hogy szentségtörésnek tűnik, de az Oiuja pl. nekem jobban tetszett annak első részénél, sőt, a karácsonykor nézett horrornapok legjobbja is lehetne.

Az meg mekkora baromság már, amit egy hazai „kritikában” hallottam: az Ouijáról filmet készíteni az olyan, mintha a magyarok a Gazdálkodj okosanból csinálnának mozit…    öregem, te nagyon benéztél valamit. Vagy egyiket, vagy a másikat…amúgy meg, ha már itt tartunk, akkor inkább az Egri János féle Elmebajnokságból. Egy jó kis TV stúdiós pszicho horrort, villamosszékkel…

70%

Hogyne figyelnék! Iszom a szavaidat !

A Gazdálkodj okosanhoz meg csak három dolgot:
- Nosza, a magyarok pénzügyi kultúrája úgyis az óegyiptomi békaszar szintje alatt van, szóval nem is ártana...
- Én spec. azt hittem, hogy a Torpedóból a legnagyobb baromság filmet csinálni, aztán meg egész jó lett, és ami szar volt benne, az sem a Torpedó miatt volt.
- Az ouija amúgy is rendszeresen előkerül a horrorokban, akkor meg most szenteltek neki külön egy filmet, na bumm...
.

.






NO






1973-ban, Chilében Pinochet tábornok az USA és a CIA hathatós segítségével katonai puccsot hajtott végre, s megdöntötte a pár éve regnáló marxista kormányt. Ha belegondolunk a világ akkori felosztásába, az akkori hatalmi harcokba, semmi meglepő nincs ebben – viszont azzal talán az USA sem számolt, hogy az elkövetkezendő 15 évben Pinochet egy jobboldali, katonai diktatúrát épít ki az országban. Eltűnt, megkínzott és kivégzett emberek ezrei kísérték uralmát, a szeretett Tábornok hatalma nagyon sokáig megkérdőjelezhetetlen volt. Ez már csak abból a szempontból is érdekes, hogy a hazai köztudatban leginkább a kommunista, baloldali diktatúrák rémképe él – a valóság azonban az, hogy mindegy milyen színű az egyeduralom.

Aztán 1988-ban, nemzetközi nyomásra – hogy legalizálja a hatalmát – Pinochet népszavazást írt ki, miszerint akarják-e a kedves alattvalók, hogy még 8 évig ő vezesse az országot. A mozgolódó ellenzéki pártoknak hosszú idő óta először lehetőség adódott, hogy az állami TV-ben, 28 napon keresztül, napi 15 percben kampányoljanak a Vezér leváltásáért… nos, erről szól a film. Egészen pontosan a NEM kampányra fókuszálva, megtörtént események alapján visz el minket a korabeli Chilébe, egy roppant izgalmas korszakba – amikor az a tét, hogy hozzánk hasonlóan egy vér nélküli forradalom keretében sikerül-e az ország vezetőit megbuktatni. Sosem gondoltam volna, hogy egy chilei film is képes lesz majd személyes vonatkozásokat kiváltani, de a hasonlóság – sőt az évszám is majdnem – tagadhatatlan a hazai „rendszerváltással” (nem, nem… a promo képen nem Orbán Viktor van, még ha az időpont és a lényeg stimmelne is, még ha René Saavedra, a film főszereplője tisztára úgy is néz ki). Kétségtelen, hogy bizonyos pontokon, ha nem tudná az ember, mit néz, simán keverhetné a hazai viszonyokkal ... mármint a korabeliekkel.

Két dolog miatt feltétlenül említésre méltó a film. Az egyik az a stílus, az a megjelenítési forma, ahogy elkészült. A film teljes egészében 4:3 képarányú, ráadásul az autentikusság jegyében még úgy is néz ki, mintha akkor forgatták volna. Szándékosan szemcsésített, direkt eltorzított képi világ, mintha csak egy korabeli VHS felvételt néznénk. Nem tudok rá jobb és aktuálisabb példát mondani, mint a legutóbb látott Utópia sorozat második évadának első epizódját. Az volt totál ilyen, egy kirándulás a múltba –remek ötlet, igazán hitelessé teszi a két órát. Nem mintha nagyon rá kellene játszani a hitelességre, ugyanis a mozi másik nagy erőssége a realisztikus, dokumentarista jelleg, az a hiteles korrajz, ami szemünk elé tárul. Legyen az akár egy utcakép, akár egy lakás, iroda berendezése – bár nekem legeslegjobban az akkortájt elterjedő mikrohullámú sütő, valamint az irányába felmerülő kétségek, félelmek tetszettek. Valóban visszarepülünk az időben, valóban ott vagyunk ’88-ban Chilében: az események mindenféle túlzó hatásvadász jelenetek nélkül zajlanak, nagyon minimális mennyiségű érzelmi csúcsponttal (pár tüntetés, pár híradóbejátszás), ami egyszerre erőssége és hátránya is a mozinak…

…ugyanis megint az van, hogy ezek hiányában kicsit sótlan az egész. A maga nemében ez is hibátlan, mint oly sok nemamerikai társa, de egyben túl steril, túlságosan érzelemmentes lett megint maga a történet. Még úgy is, hogy a legvégéig lebegtetik a szavazás sikerességét, a legvégéig nem lehet tudni, engedi-e a regnáló hatalom a NEM szavazatok többségét – mert ugye a történelemből tudhatjuk, hogy az ilyesmi nem szokott olyan simán zajlani. Jómagam semmit nem tudtam a nevezett eseményekről, így azok kimeneteléről (s nem is javaslom senkinek, hogy a film előtt kutakodjon utána) sem, így a bizonytalanság, a siker kétségessége elvitt a mozi végéig, de sem a menet közbeni időugrások, sem a nagyjából monoton érzelmi környezet nem igazán segítette ezt. Az előzetes elvárásaim alapján egy kemény kis történelmi filmet vártam a Pinochet időkből – de aztán az egész mozi egyre inkább hasonlított magára arra, amiről szólt: a NEM kampányra.

Ugyanis a René Saavedra (Gael Garcia Bernal – egyik kedvenc spanyolajkú színészem) aki némi huzavona után a NEM kampány irányítója lesz, egészen más irányból közelíti meg annak felépítését. Míg társai, az ellenzék megmondóemberei a kemény, kritikus hangvételű kisfilmekben gondolkodnak, addig ő a vidám, boldog jövőre épülő Chile képeivel igyekszik a népet felrázni. Az eljövendő boldogsággal, amit Pinochet bukásával érhetnek el – ehhez egyébként egészen jó kis dal társul: René, mint az állam egyik kiváló és épp külföldről frissen hazatért reklámszakembere inkább tekint szakmai kihívásként a kampányra, mint politikai feladatként, pláne,miután kiderül, hogy az állami média az ő főnökét bízta meg az IGEN népszerűsítésével. Ezáltal a NO a politikai vonal mellé felvesz egy érdekes, ámde kissé elnagyolt média(pszichológiai) szálat is, amiben a pozitív és a negatív üzenetek hatékonysága éppoly érdekes, mint azon csoportoknak az összetétele, érdeke, akik ezeket megrendelték. Millió apró finomság színesíti a mozit: egyik oldalról a tábornokok tanácsa a kampány idő előtti befejezéséről, a félelem a nemzetközi sajtótól, a külföldi támogatások megoszlása, másik oldalról pedig maga a kampányok manipulatív mivolta. Az ember ennyi idősen már megtanul hallani a sorok között, megtanulja, hogy mit higgyen el s mit nem  - pláne, miután tavaly háromszor is végig kellet szenvedni a médiaszart -, de még mindig képes rácsodálkozni arra, mennyire is hülyét akarnak belőle csinálni. És tulajdonképp sem a kor, sem a szereplők nem fontosak… a kampány mindehol ugyanolyan.

Nem állítom, hogy nem lehet meglenni a NO (anyám, mennyi díjat nyert) megnézése nélkül. A No a 2012-es idegen nyelvű Oscar díj 5-ös döntőjének is tagja volt, viszont a díjat a Szerelem vitte el előle. Tulajdonképp értem is: érdekes, különleges, nagyszerű film a NO, ugyanakkor az igazi átütő erő, a katarzist kiváltó mély érzelmi töltet, kötődés hiányzik belőle. Anélkül meg… annyira nem működik: láttam Chile történelmének egy darabját, ami vélhetően az ott élő embereknek baromi fontos volt - nekem viszont, mivel nem chilei vagyok, kevesebbet jelentett.



80%




.