R2-D2 írásai 1.0

.

 


 
Augusztus Oklahomában
 
 

 
Ha nem lett volna creeper ajánlója az xpressen, akkor is megnéztem volna ezt a mozit, mert terveztem, hogy az összes Oscar-jelölt filmet abszolválom valamikor (mínusz Wall Street), de kétségkívül felgyorsította a folyamatokat a figyelemfelhívás. Tekintve az egészen elképesztő színészgárdát, a csalódás lehetősége minimálisra volt redukálva – mondjuk azért ez sem garancia mindenre -, no de amit kaptam, az minden várakozást felülmúlt. Amit láttam, az alapján toronymagasan a legjobb film eddig az idei felhozatalban, az meg, hogy a női alakítások díját nem Meryl Streep, illetve Julia Roberts kapta, egyszerűen botrány…
 
A múltkor a Nader és Siminnél azt írtam, olyan, mint egy családi kör. Nos, azt felejtsétek el, az Oklahoma kenterbe ver mindent, amit e tekintetben el lehet képzelni. Ez a mozi 12 szereplőt mozgatva az emberi (családi) kapcsolatok és psziché legmélyebb bugyrait megjárva olyan életképet tár elénk, hogy néha már legszívesebben bemásztam volna a TV-be, felképelni valakit. Először csak anyut, de aztán a végére jó pár karakter felzárkózott mellé. A történet egyébként tök egyszerű: egy isten háta mögötti oklahomai birtokon, a tűzforró augusztusi napsütésben összejön egy család, s a pár nap alatt mérhetetlen feszültségek törnek elő a szereplőkből, s mint egy szögekkel kirakott bomba, halálosan megsebesítik őket. A film csúcspontja – a bomba robbanása - egyértelműen az ebédjelenet, de még utána is annyi meglepetést és megdöbbentő fordulatot kapunk, hogy alig győzzük keresni az állunkat a földön. Egy igazi kamaradarab, a környezet csak egy nyomasztó háttér, itt végig a párbeszédeken, az érzelmeken – és mindenekelőtt az indulatokon van a hangsúly. Egy film, amiben nem az a lényeg, hogy mit csinálnak, hanem hogy mit mondanak, és hogyan reagálnak egymásra. A történetről semmi értelme mesélni, ezt egyszerűen át kell élni, inkább másfelől közelíteném meg az értékelést: a karaktereken keresztül (már csak azért is, mert ezt a társaságot, ami itt felvonul, külön érdemes elemezni). Szóval a film szereplői:
 
Beverly, az apu (Sam Shepard)
 
„A feleségem gyógyszert szed, én iszom. Rendjén van így, elviseljük egymást, ez volt benn írásos megállapodásunkban.”  Ezekkel a mondatokkal indul a film, egy alkoholista, depressziós öregember szájából, aki megcsömörlött attól, hogy az elmebeteg feleségét el kell viselnie, s akinek mély sebet ejtett lelkén, hogy legkedvesebb lánya elköltözött otthonról – még évekkel ezelőtt. Az öreg gyakran elkóborol, kvázi menekül otthonról – a mozi konfliktusát pont az újabb eltűnése és az abból adódó bonyodalom adja. Alkoholista mivolta ellenére kedves papának tűnik, olyan ártalmatlan, szeretetre éhes figurának…
 
Violet, az anyu (Meryl Streep)
 
Gyógyszerfüggő, idegbeteg, végletekig arrogáns és gonosz teremtés. Kínszenvedés vele egy fedél alatt élni, akibe lehet, abba belerúg – de a magához való esze mégiscsak megvan. Ugyanolyan magányos, mint a papa, de neki esélye sincs arra, hogy megszerettesse magát bárkivel is. Én még ennyire tenyérbe mászó, idegesítő női karaktert filmen nem láttam, amiket ő művel családtagjaival, „szeretteivel”, az minden képzeletet felülmúl. Már az első jelenetben - még paróka nélkül – sikerül megdöbbentenie, de aztán a film előrehaladtával a jellem csak sötétül, a vele szemben érzett undor csak fokozódik. Érdekes egyébként, hogy az utolsó jelenetében kinek vállára hajtja fejét, miután mindent felégetett maga körül. Zseniális karakter, a mozi egyértelmű mozgatórugója, Meryl Streep Oscar díjas alakításában (nehéz elképzelni, hogy ennél Cate Blanchet jobb lenne)..
 
Barbara, a lány 1 (Julia Roberts)
 
Apu és anyu egyik hűtlen lánya, aki a kiúttalanság ellen a városba menekült. Házassága épp válságban, kamasz lánya csak nyűg, s anyjához hazatérve szembesül annak drogfüggő mivoltával. A család (és anyu) feletti irányítás átvétele ugyanakkor borzasztóan nehezen megy neki, kénytelen gyakorlatilag mindenkivel konfrontálódni, akiket szeret: a történet folyamán egyre súlyosabb és mocskosabb családi titkok derülnek ki, ami természetesen az ő nyakába szakad. Egyébként olyannyira hiteles az a kettősség, ahogy a mama problémáját kezelni próbálja, hogy beleborzongtam. Magam is átéltem azt, mikor is egy függőség (itt még plusz gonoszság) miatt egyszerre gyűlölsz és szeretsz is valakit. Julia Roberts (mindamellett, hogy szenzációsan néz ki) zseniálisan hozza a figurát – no, ő tuti jobban megérdemelte volna a szobrocskát, mint a kis néger picsa, akit hamarosan úgyis elfelejt a világ…
 
Ivy, a lány 2 (Julianne Nicholson)
 
A középső lány, aki ápolta a mamát, míg testvérei távol voltak… milyen életszerű és egyben kegyetlen is… Az ebből kifolyólag a felgyülemlett feszültség és szeretetéhség törvényszerűen csapódik le a testvérein és a vonzalma egy tiltott fiún. Szenzációs karakter, a maga szótlan, visszafogott módján  a mozi egyik legjobb figurája. Tudjátok, aki mindig minden eseményben benn van, de nem is venni észre – mégis, nélküle üres lenne a film. A színésznő sötét ló volt számomra, ahogy néztem, eddig zömében TV sorozatokban nyomatta, de ezek után van esély rá, hogy máshol is felbukkanjon...
 
Karen, a lány 3 (Juliette Lewis)
 
Drága Juliette Lewis… hát mi mást is játszana, mint a kis buta tyúkot, a legfiatalabb, leglazább lányt a háromból??? A kis baca kurvát, akit elvakít a piros sportautós pasi, akit baromira nem érdekli az egész család – pont elég neki, hogy ötévente egyszer látja őket. Ez is mennyire tipikus és életszerű: mennyi ilyen lehet szerte a világon. A dráma inkább körülötte zajlik, mint vele, de a nyávogása, az egész lénye kiváló ízesítés a filmben…
 
Bill, a férj (Ewan McGregor)
 
Barbara válófélben lévő férje. A férfi, akit az anyja örökségét és természetét hordozó nő elüldözött otthonról. A férfi, aki próbál kívülállóként szerepelni a családi perpatvarban, aki még mindig szereti Barbarát, de egyben púp is a hátán. Egy mozi, ahol McGregor az ajtófélfának kell, hogy támaszkodjon, mert rengeteg fontosabb figura van nála…
 
Jean, az unoka (Abigail Breaslan)
 
A tini, a maga problémáival, Barbara és Bill lánya. Az életunt, szülei különválását nehezen feldolgozni képes 14 éves lány, aki egy meglepő csavarral hívja fel magára a figyelmet. És okoz egy kisebb robbanást is a csatamezőn…
 
Mattie Fae, a testvér (Margo Martindale)
 
Az ő karaktere a legsemmitmondóbb az egész filmben, simán beleszürkül az őrületbe. Ő volt a gyógyszerfüggő testvére mellett évekig az igazi kontroll, ennek minden feszültsége azonban mégiscsak eltörpül amellett a bejelentés mellett, ami a film végi újabb aknát robbantja. A figura molettségével, látszólagos kedvességével elaltat minket, pedig a parasztság, szemétség nem idegen tőle sem. Így legalább nagyobbat szól…
 
Charlie, a sógor (Chris Cooper)
 
Mattie Fae férje, az egész mozi legszerethetőbb, legnormálisabb, legártatlanabb figurája. Felüdülés volt a sok aljasság között az ő feltűnése, jelleme szinte világított a sötétben.
 
Little Charles, az első unokatesó (Benedict Cumberbatch)
 
Igen, ő is itt van. Ez a mozi még azt is megengedheti magának, hogy a mai kor egyik legnagyobb közönség kedvence csak mellékszerepben tűnjön fel, egy viszonylag szerencsétlen és idióta figurát alakítva. Az igazságot ismerve még megdöbbentőbb kiszolgáltatottsága a családi őrületben…
 
Steve, a piros autós (Dremot Mulroney)
 
Karen pasija, aki tökéletesen illene a családba: pofátlan, erőszakos, nagyképű, háromszor elvált nőcsábász. A férfi gusztustalanság sztereotípiája. Ja, és egy akna társfelrobbantója...
 
Misty Upham, az indián ápolónő (Johna Monaveta)
 
Végül, de nem utolsósorban a szolga: aki mindent lát, mindent hall, mindenhol ott van. De nem szólhat semmit (igaz, egyszer elengedi magát). Csak vigaszt próbál nyújtani annak, aki kéri – e tekintetben külön érdekes a sorsa, ahogy keretet ad a történetnek.
 
Ennyi. Ők 12-en alkotják a mozit, miattuk érdemes megnézni ezt a zseniális drámát. Ami ugyan valóban kőkemény gyomrosokat képes adni, de a családi perpatvarban nagyon okosan elrejtett humor gondoskodik róla, hogy ne csak a film nyomasztó élére emlékezzünk (az „anyu punciját” szinonimagyűjteményen például hangosan felröhögtem). A mozi talán egy icipicit lehetne feszesebb, talán egy 10-15 percnyi vágás esetleg jót tett volna a mozinak, de a maga 120 percével is osztályon felüli élmény.
 
 
100%
 
 
.

Az Oklahomára én nem mondanék 100%-ot de tény hogy erős film.
Nálam inkább 80-90%
Nekem is a kedvencem Charlie volt.
Szoktam az ilyen filmektől egy kicsit félni(sok szereplő, kevés helyszín) mert nem igazán szoktak a karakterek "egyenlőek" lenni, de itt nem volt probléma. Itt minden karakter annyi figyelmet kapott amennyit kellett.
Szóval én is csak ajánlani tudom és lehet megint előjön az eredeti nyelven nézni filmeket sznobizmusom de itt is megéri.

Apropó te is szereted a félelmet?-> Én imádom!

Ez az Augusztus Oklahomában kurva jól hangzik, teszek vele egy próbát!

Weide írta:

Ez az Augusztus Oklahomában kurva jól hangzik, teszek vele egy próbát!

Hajrá! Ebben vélhetően nem lesz nagy nézetkülönbségünk.

.

 


 
The Walking Dead S4
 


 
„Ahhoz, hogy bevegyünk a csapatba, három kérdést kell feltennem:
- Hány járkálót öltél meg?
- Hány embert öltél meg?
 -Miért?”
 
Ember embernek a farkasa. Röviden ennyiben össze lehet foglalni a negyedik évad (újbóli) őrült eseményeit. Őrült, mert ebben az utópisztikus világban az emberiség maradványára nem is igazán az élőhalottak végeláthatatlan serege jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem saját, élő fajtársai. Tulajdonképp az egész évad erről szól - különösen a közepe és második fele – kiegészítve a sorozatra oly jellemző és remek karakterdrámákkal. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy a fergeteges félévzáró után icipici üresjárat következik be, mikor is az egyes karakterekre fókuszáló epizódok átveszik a főszerepet – ezáltal pedig megtörik a lendületet…
 
A legutóbb ugye a balul sikerült ostrom után a harmadik évad egyik meghatározó szereplője visszavonulásra kényszerül. Gyakorlott sorozatnéző persze tudhatta, hogy az a búcsú nem volt végleges, így csak idő kérdése volt, mikor tűnik fel ismét. Persze hogy feltűnt, de az egy külön történet, ne szaladjunk annyira előre… Szóval az indítás, az első 5 epizód totál az S2-őt idézi meg. A viszonylagos nyugalom (ahogy az első epizód címe is utal rá -30 nap esemény nélkül), a gazdálkodás az udvaron, a békés légkörbe bombaként robban egy új fenyegetettség. Nekem borzasztóan tetszett, hogy egy ilyen, kezelhetetlen, belső veszélyt kreáltak az alkotók: totál hiteles és megdöbbentő szituációt hoznak létre. Minden tett, annak oka és következménye gyomorszorítóan életszerű és fájdalmas, az embert ölünk a közösség megmentéséért ugyanakkor picit előrevetíti a bevezetőben említetteket is. Az évad ezen szakaszának (és tulajdonképp az évad egész első felének) egyértelmű főszereplője Hershell - utólag világos, miért, de nézés közben nem egészen értettem… Amúgy az elején mindenki megvan, mindenki jól van – mikor Michonne belovagol a táborba, az nagyon tetszett -, a Woodtsone-i polgárok pedig tökéletes tölteléknek bizonyultak. A gyerekek, a két kislány későbbi szerepe még rejtve marad ugyan, de Lizzie karaktere borzasztó nyugtalanságot árasztott (már itt is). Izgalmas, végletekig feszült 5 epizód, egy kényelmetlen beszélgetés félbehagyott ígéretével zárulva…
 
Aztán jön a hatodik epizód. Amikor is színre lép az, akire én végig vártam. A helyzetből az alkotók a maximumot kihozták, egy teljes epizódot kap a félrevezetés, amiben elhitetik velünk, hogy lehet más a politika… Hogy emberek képesek 180 fokot változni… A félévzáró ennek tükrében az egész eddigi TWD legjobb, legdurvább, legmélyrehatóbb változást előidéző epizódja lett. Sokáig kerestem az államat utána, az az epizód alapjaiban rendezett át mindent. Olyan, mint amikor tenyérrel belecsapsz egy nagy kupac kakiba – ami szanaszét fröccsen mindenhova… Egyébként még nem volt soha ennyire látványos egy félévzáró sem, így, egyben nézve az egészet, totál lehetett tudni, hol volt a téli szünet az évad közben…
 
A kilencedik résztől a sorozat viszont rebootolta önmagát. Legnagyobb örömömre mintha csak az első évadban találtam volna magam, a börtönös állóképek után a menekülő road mozi, az öt szállal iszonyat tetszett. Pontosabban annak egy része iszonyat tetszett. Zseniális volt látni az elhagyott, kihalt világ létesítményeit, az üres családi házakat. Kegyetlenül szeretem az ilyen poszt apokaliptikus világlépeket, az évad második felében pedig nagykanállal falhattam ezt. Mindegyik szálnak megvolt a maga varázsa, talán még soha ennyi zombit nem öltek meg évadon belül – a két kislány története meg önmagában brutális. S bár továbbra is a BB az egyetlen sorozat, amiben premier plánban mutatják a bizonyos eseményt, de a TWD sem piskóta e téren. Az új karakterek qrva jók, Tara, Ford őrmester, de még a nyilas banda is az. A nyolcadik epizód után egyre inkább előtérbe kerül az, hogy a legnagyobb veszélyt saját embertársaid jelentik ebben az őrült világban – aminek katartikus fináléja Rick torokszorító (LOL - spoilermentes) akciója… A finálé, a maga bizonytalanságával pedig iszonyat tetszett. Kimondottan rühellem, mikor egy évadzáró hatalmas cliffhangerrel ér véget – itt legalább tudjuk, hogy van egy helyzet, amibe kerültek, s lehet azon agyalni, hogy ebből mi is a kiút…
 
Ennyi dicséret után hadd említsek meg egynémely negatívumot is. A kataklizmát előidéző események után alaposan leül a cselekmény. Gyakran éreztem azt, hogy az egyes karakterek moralizálása, múltba tekintése nem szolgálja a történetet, a rengeteg flashback, visszatekintés inkább időhúzás volt. Ugyanígy Beth piás jelenete is full időhúzás, még ha az epizód végül önmagában jó is lett. A legjobb az egész múltba révedésben az volt, hogy megtudhattuk, kit vezetett Michonne láncon a második évad végén. A karakterek elmélyítésének van létjogosultsága, de nem egy sorozat negyedik évadjának második felében – ettől (meg az egész szituból) úgy éreztem, kvázi újraindult az egész. Mintha a sorozat újraindította volna önmagát…
 
Az évad helyszínei szenzációsak, az új színészek detto. A zombik változatossága lenyűgöző, de ekkora mennyiségben már képtelenek bármi félelmet kiváltani belőlem – csupán úti akadálynak tűnnek, amit a szereplőknek le kell küzdeni. Ide tartozik, hogy egy év kihagyás után, mikor elkezdtem nézni az S4-et, az első éjszaka csomó zombival álmodtam. És nem rémálom volt!!!! Kimondottan jól éreztem magam köztük, élveztem az ölésüket. Ez már káros??? Vagy olyan vagyok, mint Ford őrmester?
 
„Ilyet még nem is láttam. Hogy mosolyogsz, miközben ölöd őket”
 
 
85%
 
 
 
.

.





Végjáték




Miután már első nézésre, moziban is nagyon bejött az egész, így talán nem meglepő, hogy újranézésre, itthoni körülmények között még nagyobb élményben volt részem. Ismerve már az események láncolatát, kevésbé zavartak a zökkenők, mint mikor egy jól ismert úton már tudod kerülgetni a kátyúkat. Sajna a hazai lemezkiadás újabb szégyeneként a Végjáték is csak DVD-n jött ki, a lemezen a filmen kívül már megint gyakorlatilag semmi sincs – viszont legalább a kép és hang ütős volt. Apró öröm az újabb igénytelenség tengerében…

A film magyar címe egyszerre borzalmas és zseniális is egyben. Valójában ugyebár ez az egész egy Ender nevű srác útja parancsnoki székig, a rengeteg szimulációs gyakorlat, kiképzés, játék kifejezése lehet egyrészt az Ender’s Game eredeti cím, de ez ugyanakkor a finálé nagy, sorsdöntő játékára is utalhat. Magyarul viszont szinte csak erre van kihegyezve a fordítás (attól az erőltetett szókapcsolattól meg tekintsünk el, hogy a srác nevében a Vég szerepel), ami pedig önmagában szépen kifejezi a film lényegét. Mert bizony a végjáték – még második nézésre is – iszonyat megdöbbentő és felkavaró, a srác tettei, annak következményei még másodszorra is fotelbe döngöltek. Az már megint egy más kérdés, hogy a fináléig ugye el is kellett jutni, s az addig megtett út bizony néha nem volt zökkenőmentes.

Egy katonai iskolában kezdünk, ahol a diákokba épített kamera által a tanárok, oktatók gyakorlatilag mindent látnak és hallanak. Magánélet tehát nuku (ami már külön filmet is megérdemelne), a fiúk kőkemény terhelésének célja pedig az, hogy megtalálják a jövő új, nagy parancsnokát, aki megvédi az emberi fajt a hangyok újabb inváziójától. Nos, itt icipicit fészkelődtem először a székemben, mert rögtön a rossz emlékű Csillagközi invázió jutott eszembe, amit már az első képkockákban kiszíneztek a Függetlenség napja/Skyline hatással, de aztán az események szerencsére feledtették ezeket a képsorokat – ugyanis a központi téma nem az invázió lett, hanem a kissrác története. Ender Wigginé, aki a család harmadik gyerekeként próbál szerencsét, a testvérei agresszivitása és érzékenysége keveredik benne, s aki felkelti Solo tábornok (bocsánat, Graff tábornok) figyelmét. Innentől kikövezett út vezet a parancsnokképzőbe – a film pedig ennek az útnak a krónikája. Rendesen megidézi az Acéllövedéket, a Katonát, a Gravitációt, s talán még picit Kaminót is… Ami fönn, az orbitális pályán keringő állomáson történik, az ugyanakkor egyszerre volt számomra nagyszerű és picit unalmas is: míg a kiképzéstől, a súlytalansági csarnok eseményeitől az állam is leesett, néha éppoly értetlenkedéssel néztem a töltelék részeket és a töltelék szereplőket. Moziban totál nem is értettem Bonzó szerepét, szükségességét a filmben, itthon viszont úgy tűnt, hogy az ő figurája szükséges rossz Ender jellemfejlődéséhez. Mintha csak ki lett volna találva az akadémia részéről, hogy ő kell akadálynak a fiú képzésében… a technikai részek viszont annyira elvarázsoltak, hogy Bonzó idióta figurája csupán egy apró szúnyogcsípés lett egy kellemes nyári estében…

A kissé felesleges és erőltetettnek tűnő moralizálás utáni események a távoli bázison egyszerűen hibátlanok: a tetovált fejű szereplő feltűnése jó (és hiteles) kis csavar, míg a nagyvásznas gyakorlás lenyűgöző. Mintha a Kyp Durron által vezetett Napzúzót láttam volna működés közben a Jedi-akadémia trilógiában… Kedvemet talán a záró monológ, annak erősen kérdéses valószerűsége szegte picit (már hogyan is gondolták, hogy utazgat a galaxisban a csomagjával és az senkinek nem tűnik fel) – az ehhez kapcsolódó Alienes vízió viszont nagyon jó lett, illett az összképbe. Ugyanakkor azt az elementáris erejű megdöbbenést, amit a mozi kiváltott a végén, azt semmi nem tudta volna eltompítani: Ender végjátéka s annak következményei teljesen más szintre emelték nálam a mozit.

Sok helyen olvastam azoktól, akik ismerik a könyvet is, hogy a film teljesen kiherélte azt, s talán az imdb pontozás is ezt tükrözi… Ez minden bizonnyal így is van, vélhetően magam sem gondolkodnék róla másként – ha ismerném Orson Scott Card írását (amit egyébként tervezek megismerni). Viszont mivel a film az önálló műfaj, ezért a Végjátéknak önmagában is meg kell állnia a lábán – hisz nem várható el, hogy mindenki tudja, ismerje a komplex történetet a háttérben. Persze, hogy le kell egyszerűsíteni a dolgokat, persze, hogy közérthetővé kell tenni azokat: a mozi pedig kiválóan teljesítette ezek az elvárásokat. Egyszerre lett egy látványos, lenyűgöző képi világú sci-fi, ahol a katonai kiképzés hitelességének szükségessége földön tartotta a fantasztikum képi világát, és egyszerre egy borzasztó erkölcsi mondanivalóval bíró, eszméletlen mély tartalmú ifjúsági kalandfilm. Amit – hiába a 12-es karika – a tinik fel sem foghatnak, a mozi valódi súlya, ami a végső játék következménye véleményem szerint megfelelő komolyság hiányában érzéketlenül hagyja a nézőt. Mégis hatalmas erénye a filmnek, hogy kiválóan helyt áll mind a szórakoztató, mind a mély értelmű tekintetben. Akinél a kettő meg találkozik (mint pl. én), annál igazán nagy katarzist tud okozni a film.

A látvány, a tabló, ami előtt a történetünk csordogál, annak képi víziója oltári jó. Remek CGI, ötletes jövőbeli kütyük, minden kiválóan szolgálja a sci-fit. A karakterek néha ugyan elnagyoltak – s talán feleslegesek is -, de akik előtérben vannak, azok nagyon tetszettek. Harrison Ford Graff tábornokként nagyszerű próbajátékot nyújtott, talán már előrevetítve a SW VII-beni rangját és stílusát. Nekem tetszett Asa Butterfield (Ender) játéka is, de a két kis színes bőrű srácról Aramis Knightról (Bean) és Suraj Partahról (Alai) is fogunk még vélhetően hallani. Az öreg Ben Kingsley szintén jó volt, pláne abban a konstellációban, akit játszott… Magam részéről végig azt éreztem, hogy remekül össze van rakva a mozi, s ha a közepén, azzal a moralizálós, helykeresős résszel okosabban bántak volna, talán még előbbre végzett volna képzeletbeli év végi listámon. Így is épphogy csak kicsúszott a TOP 10-ből…


85%



.

.





Napos oldal





Tudom, mi a francnak nézek én ilyeneket… no de hát azért (is) vannak a barátok, hogy az ember odafigyeljen ajánlásukra, nézze meg azt a történetet, amit ők jónak tartanak. Mindezek fényében töredelmesen beismerem, hogy én ezt a filmet három!!! napig néztem, miután az első két nap többször is bealudtam rajta: viszont nem maradtam le semmiről, ugyanis a fájlformátum miatt csak úgy tudtam folytatni a mozit, hogy végig kellett pörgetnem a filmet, míg odaérek, ahol abbahagytam. Szóval az elejét legalább háromszor láttam…

Unalmas. Talán ez a szó fejezi ki leginkább érzésemet a Napos oldallal kapcsolatban. Továbbá nagyon sokáig elmélkedtem rajta, hogy a Bolondokat a bolondokházába! szlogent tulajdonképp ordító főcímben ki kellene tennem a cím mellé – a mozi első fele alapján mindenképp – de aztán a végére rájöttem, hogy csupa hasonló emberrel vagyok körülvéve. Még élénken él emlékeimben, mikor egyik este rohantam be, miután rám telefonáltak, hogy egyik szakács késsel kergeti az egyik pincért… Úgyhogy vagy az egész világ bolond és be kéne zárni (megfontolandó), vagy csupán az életet mutatta kissé sarkítva a film. Két nappal a megtekintése után az utóbbira hajtok – ennyi bolond között, aki szabadon futkos a világban, Tiffany és Pat kapcsolta teljesen normális mederben folyik. Sőt, ebben a világban mindkettő teljesen normális: a feleslegesen agresszív Patből is, meg a férfiakat betegesen faló Tiffanyból is milliók futkosnak az utcán. Sőt. Elég elmenni egy szombat esti buliba és hálóval foghatjuk ki az ilyenek tömkelegét…

Történetünk szerint egy pszichiátriai gyógykezelésből kiszabaduló srác (aki rajtakapta feleségét egy idegen pasival és jól agyonverte azt) kapcsolatba kerül egy fura lánnyal, aki megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot Pat exével, hogy a férfi helyrehozhassa házasságát – cserébe szüksége lesz egy táncpartnerre az év végi versenyen. A képet még kavarja egy fogadási mániás apa, egy gyogyóból néha meg-megszökő barát, egy időnként feltűnő rendőr, no meg Tiffany rokonsága. A szép nagy összképben gyakorlatilag senki nem normális (és mégis átlagosan az), az eseményeknek pedig igazándiból nincs nagy súlya. Én legalábbis végig úgy éreztem, hogy a halmozott fogadás megnyerése egy cseppet sem lehet kérdéses, mint ahogy a két fiatal közös sorsa sem. A mozinak abszolút nem volt drámai éle, tétje, amit pedig fogyatékosságnak próbáltak számomra beállítani, és talán a sajnálat által bevonni a szereplők magánéletébe, azt én pedig napi szinten valóságnak élem meg – így igazából abszolút nem ért el a film vélt üzenete/hatása.

Így egyáltalán nem tudtam beleélni magam senki szerepébe sem. Pat agresszivitása, beteges ragaszkodása exéhez borzasztóan távol áll tőlem, de Tiffany szabadelvűsége is. Az egész mozi számomra idegen jellemekkel felruházott karakterek vásznon kódorgása lett, mindenféle érzelmi töltet nélkül. Márpedig ennek a filmnek nem ártott volna némi kötődés, mert ennek hiányában üres, unalmas események láncolatává vált. Az már legyen az én személyes problémám, hogy Bradley Cooper nem kedvenc színészem (sőt!), de azért Jennifer Lawranceszel, De Niróval semmi bajom nincs. Annak meg, hogy feltűnt Shea Whigham, azaz Eli Thompson a Gengszterkorzóból, kimondottan örültem. Sajnos azonban a Napos oldal által felskiccelt világ olyannyira idegesítően valós volt számomra, hogy nem hogy nem tudtam benne elmerülni, hanem inkább taszított. Ezáltal - bár elismerem a moziban nyújtott színészi alakításokat -, a történet egysíkúsága és kiszámíthatósága, a szereplők nemszeretemsége miatt a Napos oldal feledhető (de végül is nem kellemetlen) filmes élmény lett.


Ja, és számomra totál egyértelmű, hogy nincs napos oldal.



50%



.

R2-D2 írta:

Végjáték

Miután már első nézésre, moziban is nagyon bejött az egész, így talán nem meglepő, hogy újranézésre, itthoni körülmények között még nagyobb élményben volt részem. Ismerve már az események láncolatát, kevésbé zavartak a zökkenők, mint mikor egy jól ismert úton már tudod kerülgetni a kátyúkat.

85%

Remélem, nálam is így lesz, amikor majd újranézem a filmet, tekintettel leginkább az általad is említett Bonzóra, aki nekem nemhogy felesleges, hanem idegesítően oda nem illő figura volt. Mondjuk ha az Ender útjába kerülése tényleg a kiképzés része volt (amire még nem gondoltam), akkor ez máris javít rajta valamennyit, de amúgy csak egy kisebbrendűségi komplexusos bully a srác, aki attól érzi magát nagynak, hogy a csicskáival befenyíttet másokat. Pont nem az a karakter, akit a nagy háborúra készülő emberiség megengedhet magának a hadseregében.
.

R2-D2 írta:

Sajnos azonban a Napos oldal által felskiccelt világ olyannyira idegesítően valós volt számomra, hogy nem hogy nem tudtam benne elmerülni, hanem inkább taszított. Ezáltal - bár elismerem a moziban nyújtott színészi alakításokat -, a történet egysíkúsága és kiszámíthatósága, a szereplők nemszeretemsége miatt a Napos oldal feledhető (de végül is nem kellemetlen) filmes élmény lett.

50%

Mivel a filmet én sem szeretem, mert majdnem minden mélységet közhelyekkel és giccsel mázolt tele, és mert sejtettem, hogy elő fog kerülni a "bolondokat a bolondokházába" (bár mentségükre legyen mondva, hogy mindketten onnan jöttek), meg hát mert egy romantikus vígjátékról van szó, így már eleve az meglepett, hogy megnézted. Az eredmény nem.
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Végjáték

Miután már első nézésre, moziban is nagyon bejött az egész, így talán nem meglepő, hogy újranézésre, itthoni körülmények között még nagyobb élményben volt részem. Ismerve már az események láncolatát, kevésbé zavartak a zökkenők, mint mikor egy jól ismert úton már tudod kerülgetni a kátyúkat.

85%

Remélem, nálam is így lesz, amikor majd újranézem a filmet, tekintettel leginkább az általad is említett Bonzóra, aki nekem nemhogy felesleges, hanem idegesítően oda nem illő figura volt. Mondjuk ha az Ender útjába kerülése tényleg a kiképzés része volt (amire még nem gondoltam), akkor ez máris javít rajta valamennyit, de amúgy csak egy kisebbrendűségi komplexusos bully a srác, aki attól érzi magát nagynak, hogy a csicskáival befenyíttet másokat. Pont nem az a karakter, akit a nagy háborúra készülő emberiség megengedhet magának a hadseregében.
.

Szerintem több szempontból is van értelme a karakterének, de ehhez egyrészt a könyvet kéne előcitálnom, amivel ugye itt nem érdemes érvelni, másrészt majd hosszabban is szeretnék reagálni R2-D2 írására, abban majd megpróbálom kifejteni, hogyan is látom én az Ender körüli karakterek szerepét.

Ez jó. Megérte írni.

Niwrok írta:

Mivel a filmet én sem szeretem, ... meg hát mert egy romantikus vígjátékról van szó, így már eleve az meglepett, hogy megnézted. Az eredmény nem.

Hehe. Pont ezért javítottam ki első írásomban az első bekezdésben a filmet történetre...   


Weide!! Várom az írásod!  

R2-D2 írta:

Ez jó. Megérte írni.

Mindig megéri.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Mivel a filmet én sem szeretem, ... meg hát mert egy romantikus vígjátékról van szó, így már eleve az meglepett, hogy megnézted. Az eredmény nem.

"no de hát azért (is) vannak a barátok, hogy az ember odafigyeljen ajánlásukra, nézze meg azt a történetet, amit ők jónak tartanak."
Hehe. Pont ezért javítottam ki első írásomban az első bekezdésben a filmet történetre...   

Megtisztelő, hogy a barátodnak nevezel (már ha rólam van szó ...), de ha igazán odafigyeltél volna az ajánlásomra, akkor kiderült volna, hogy nem a történet megnézését, hanem elolvasását ajánlottam    ... igaz, ahhoz még annyi reményt sem fűztem, mint hogy a filmet megnézed.

Abban ugyanis:
- nuku "fogadási mániás apa" (a film messze legnagyobb balfogása szerintem, hogy De Niro szerepeltetése miatt hozzáhegesztették ezt a baromságot, így aztán a film második fele nem is Patről és Tiffről szól, hanem róla, és a táncverseny sem kettejük miatt lesz fontos, hanem hogy a fasz fater nehogy duplán elveszítse a vagyonkáját);
- nuku "gyogyóból néha meg-megszökő barát" (ő meg gondolom azért kellett, hogy Chris Tucker idétlenkedhessen, de pont nem ez a szerepe);
- nuku "időnként feltűnő rendőr";
- főleg nuku idióta kamerás csávó a szomszédból!

Ellenben teljesen súlytalan szereplők lettek:
- Pat bátyja;
- Tiffany rokonai;

Úgyhogy majdnem teljesen egyetértek azzal, amiket leírtál (már ami a film tényleges eseményeit illeti, mert nálam nem a pincért késsel kergető szakács tükrében méretődött meg a dolog), kivéve abban, amiben legtöbbször nem szoktunk egy véleményen lenni: a drámai él és az érzelmi töltet hiányában. Ugyanis ebben a "történetben" semmi nincs ok nélkül, és ezt még a téli limonádévá degradált film sem tudta teljesen elfedni.

Spoiler:

Hol vannak azok a szombati bulik, ahol ilyeneket találok ?

Ha úgy tetszik, és ez akár nevezhető is "napos oldalnak", hogy ha az ember olyan társat talál maga mellé, akivel úgy lehet boldog, hogy nem kell megjátszaniuk magukat, hanem a hibáikkal és a múltjukkal lehetnek azok, akik. Hogy talán nem az övék lesz a legszenvedélyesebb és leglátványosabb boldogság, de nekik ennyi jutott, és ez a talán alacsony szintűnek, unalmasnak gondolható boldogság is messze jobb, mintha négy embert tennének boldogtalanná (önmagukat és a külön-külön párjaikat).
.

Niwrok írta:

Megtisztelő, hogy a barátodnak nevezel (már ha rólam van szó ...), de ha igazán odafigyeltél volna az ajánlásomra, akkor kiderült volna, hogy nem a történet megnézését, hanem elolvasását ajánlottam    ... igaz, ahhoz még annyi reményt sem fűztem, mint hogy a filmet megnézed.

Igen, rólad is szó van... Odafigyeltem, elolvastam a film- és a könyvajánlódat is. Mindezek után, szabad akaratomból döntöttem úgy, hogy megnézem a mozit.

Niwrok írta:

Abban ugyanis:
- nuku "fogadási mániás apa", nuku "gyogyóból néha meg-megszökő barát", nuku "időnként feltűnő rendőr", főleg nuku idióta kamerás csávó a szomszédból!

Ellenben teljesen súlytalan szereplők lettek:
- Pat bátyja;
- Tiffany rokonai;

Érdekes, ezek alapján valóban alaposan kiherélték a könyvet... vélhetően úgy gondolták, hogy nélkülük még ingerszegényebb lenne az egész. A fene se tudja, lehet, az amerikai közönség miatt valóban célszerű is volt ezt tenni.

Niwrok írta:

Ez a küzdelem a drámai töltet, és -tudom, hogy most egy kicsit utálni fogsz - bár nincs benne alukoffer, forgó folyosó, álmok meg vonat, így kevésbé látványos, de mégiscsak arról szól, hogy Nikki mindenek-felettisége és mindenáronsága helyett egy új "incepciót" ültessenek Pat fejébe...

Hol vannak azok a szombati bulik, ahol ilyeneket találok ?

.

A nézőpontbeli különbségünk itt pedig - hasonlóan a Mocsokhoz - mindösszesen abból ered, hogy számomra ezen felsorolt érvek egyáltalán nem adnak akkora drámai töltetet a karaktereknek, hogy attól emlékezetesek legyenek számomra. Pontosabban: én talán még Nálad is képes vagyok negatívabban látni az emberiséget, azok egyes szereplőit.

Mert hogy a bulikban ilyet nem találok? A fenéket nem... Az okokat nem ismerhetem, de a következményeit látom (hallom): kis kurvák és iszonyat agresszió mindenhol... Aztán lehet, hogy az okok hasonlóak, mint itt, de végeredményben rengeteg Tiffany és Pat futkos közöttünk.

Egyébként jó, amiket írtál, én is hasonlóan dekódoltam, csak engem ez nem érintett meg. Az incepcióra így, ebben a formában valóban nem gondoltam - zombik vagy idegen lények, vagy időutazás nélkül nem volt, ami a bolondok (akik nem is azok) romantikáját kiszínezze...


.

R2-D2 írta:

Érdekes, ezek alapján valóban alaposan kiherélték a könyvet... vélhetően úgy gondolták, hogy nélkülük még ingerszegényebb lenne az egész. A fene se tudja, lehet, az amerikai közönség miatt valóban célszerű is volt ezt tenni.

Igen, a könyv valóban kevésbé kínálja tálcán a kevésbé közhelyes és ripacskodó ingereit  . Azt még el is fogadtam volna, hogy a közönségnek (legalábbis annak egy részének) az ilyen sztorikat le kell rántani a Jerry Springer Show szintjére... na de az Akadémia és a Legjobb Adaptált Forgatókönyv Oscar-jelölés, a többiről nem is beszélve?!            

R2-D2 írta:

A nézőpontbeli különbségünk itt pedig - hasonlóan a Mocsokhoz - mindösszesen abból ered, hogy számomra ezen felsorolt érvek egyáltalán nem adnak akkora drámai töltetet a karaktereknek, hogy attól emlékezetesek legyenek számomra. Pontosabban: én talán még Nálad is képes vagyok negatívabban látni az emberiséget, azok egyes szereplőit. Az okokat nem ismerhetem, de a következményeit látom (hallom): kis kurvák és iszonyat agresszió mindenhol... Aztán lehet, hogy az okok hasonlóak, mint itt, de végeredményben rengeteg Tiffany és Pat futkos közöttünk.

Nem is kell, hogy adjanak . Más tapasztalatokkal jövünk, így aztán ugyanaz az inger más-más reakciót vált ki belőlünk, mások a "kapcsolók", és azok máshogy működnek... de az elv ugyanaz, és ez a lényeg.

Az talán nem is lenne akkora baj, ha rengeteg Tiffany és Pat lenne, mert ez pont azt jelentené, hogy felismerték a saját hibáikat, tudnak és akarnak tenni azért, hogy ezeket a lehetőségeikhez mérten kijavítsák, céltudatosan és kitartóan, és azt is tudják, hogy ezt hogyan tegyék. A történet ehhez egy "szabálykönyv" (szó szerint ott a "playbook" a címben)... a "kiherélése", a "kényelmesítése" meg meg is adja a választ arra a kérdésre, hogy változunk-e a szakadék szélén, elegen ahhoz, hogy a horda ne rántson magával mindenkit...

Amúgy meg igen, tudom, egyszer abba a fene nagy optimizmusomba fogok belehalni .
.