R2-D2 írásai 2.0

.






Különvélemény S1





„Hárman voltak. Dash, Arthur és Agatha. Prekognitívoknak hívták őket
Képesek voltak gyilkosságokat előrelátni. A rendőrségünk hat éven át akaratuk
ellenére fogva tartotta őket, hogy ezzel megmentsenek másokat.
De végre kiszabadultak, miután a kormány Precrime Programját leállították.
Biztonságban és a külvilágtól elzárva éltek egészen mostanáig.”

Tíz évvel járunk Spielberg filmjének eseményei után. Az amúgy hatékony program megszüntetése után a fővárosban szépen visszatért minden a normális kerékvágásba: gyilkosság, rablás, bűnszervezetek, minden. A helyi rendőrség a maga módszereivel próbálja ugyan felvenni a harcot a rosszfiúkkal, de előre látott események hiányában többnyire csak futnak az események után. Megoldást talán a közeljövőben bevezetendő „Hawk Eye” program hozhat, egy olyan szoftver, ami az emberi viselkedéseket (úgyis mindenki mindig képben van a sok retinaszkenner miatt) elemezve megjelöli a potenciális erőszaktevőket. Addig azonban marad a helyszínelés… hacsak… hacsak valaki nem segít a rendőrségnek a gyilkosságok megakadályozásában. Nos, igen, jól gondoljátok: a sztori váza az, hogy a prekogok már nem mind élnek boldogan azon a szigeten, ahova kiszabadulásuk után kerültek, hanem a saját mentalitásuknak megfelelően próbálnak boldogulni a 2060-as években. Viszont a képességük nem múlt el, továbbra is látják a gyilkosságokat (külön-külön), de csak Dash (Stark Sands) az, aki segíteni próbál…

Konkrétan itt kapcsolódunk be a történetbe, amikor Dash rendőrségi támogatás híján sokadik gyilkosságról marad le, sokadjára nem tudja megakadályozni azt. Sőt, az egyik esetnél majdnem gyanúsított lesz belőle, mikor Lara Vega nyomozó (Meagan Good) felfigyel a félszeg srácra a tömegben: kénytelen elmondani neki, ki is ő és honnan is tud annyit az ügyről. A dolgot bonyolítja, hogy a prekogok kilétét nem ártana titokban tartani, egyrészt „használatuk” ugyebár törvényileg tilva vagyon, másrészt meg természetesen itt is jön majd az "aktuális" Wyland Corporation, aki hátsó utakon próbálja felhasználni a három fiatal képességeit… olyannyira, hogy már egy új tejfürdőt is építettek nekik, elfogásuk, becserkészésük esetére.  A rövidke sorozat – mert miért is, ne, ez is csak egy évad, ezt is kaszálták – rövidke első szakaszában Dash és Vega összebarátkozását és közös munkáját látjuk, ahogy a rendőrlány a fiú segítségével sikeresen akadályoz meg néhány gyilkosságot. Bár én kifejezetten nem kedvelem az ilyen epizodikus sorozatokat, még ez is nagyon bejött, mert megszámlálhatatlan kapocs kötötte az eredeti mozifilmhez – de ezekről később.

A sztori aztán ott kezd kitágulni, amikor Dash egyedüli látomása már nem elég, szükség van ikertesójára, Arthurra (Nick Zano) is. Ő mondjuk nem egy egyszerű, önzetlen és segítőkész figura, jövőbelátó képességeit kihasználva igazi nagykutya lett a pénzszerzésben, kizárólag tesójára való tekintettel hajlandó megadni az áldozatok és esetleg a gyilkosok nevét. Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy az írók zseniálisan felépítették a precrime működését: a hajdani tejfürdőben a három gyerek az eseményt három különböző szemszögből, súlyozással látta: Dashé volt a felvétel a gyilkosságról, Arthuré a nevek, számok, címek, míg Agatháé a fájdalom, a kín, amit az áldozat átélt. Hármójuk kompenzált látomása volt az, amit a hajdani John Anderton akcióiban felhasznált… s mielőtt bárki felhúzná a szemöldökét, mindez működik. Pontosabban nem, nem mond ellent egyértelműen a mozifilm eseményeinek, sokkal inkább zseniálisan kibővíti azt – ahogy egyébként az egész sorozat teszi. Arthur belépésével nagyot tágul egyébként az évad, nem csak néhány új, egészen szenzációs szereplő behozatalával – Andromeda (Jennifer Cheon, ugyebár), hanem önmagának az egész eseményláncnak, fenyegetettségnek egy másik szintre, sőt szintekre emelésével. A helyzet az, hogy a korábbi filmes örökség remek felhasználása, a nagyszerű karakterek mellett egészen okos és ötletes forgatókönyvet sikerült kanyarítani a sorozathoz – sőt, a maga módján még nagyjából le is van zárva az egész.  

S ha már elérkeztünk az örökséghez: számomra egyértelmű, hogy a Különvélemény sorozatot az nézi meg, akinek tetszett a Különvélemény mozifilm (más eset szerintem idiotizmus   ). Ez olyan szintű alázattal folytatja annak történéseit, hogy tanítani lehetne: minden egyes helyszín, mondat, gondolat, képi világ szervesen kapcsolódik a 2002-es filmhez. A történet fonala szépen fel van véve, van idő, mód és szándék megmagyarázni és kibővíteni dolgokat. A prekogok látomása (elsősorban ugye Dashé) pontosan úgy néz ki, mint a mozifilmben, sőt felhasználnak nem egy korai helyszínt is a történetben – van amit flashback formájában, van, amit valós időben. Felületes pillantásra feltétlenül az A Cég és annak folytatás sorozata jut eszébe az embernek erről, de ez kérem más szint… ebből konkrétan nem hiányzik a korábbi főszereplő (bár, mekkora poén lehetett volna egy cameo), de nem is annak a nevében folytatódik a sztori. Itt a tejfürdőből kiszedett három szerencsétlen gyerek életébe kukkantunk be – azon belül is Dashre fókuszálva – akiket viszont sajnos nem azok a színészek játszottak, akik 2002-ben feküdtek a tejfürdőben. Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavaró a dolog, hisz Agathát leszámítva pl. a két fiút akkor nem is nagyon láttuk, csupán egy ilyen „i-re a pont” lehetett volna szereplésük… ugyanis az „i” nélkülük is létezik!! Itt van Wally, a srác, aki 2002-ben gondozta a gyerekeket, s akit ismét Daniel London játszik!! Én qrvára örültem, mikor megláttam őt, mert amellett, hogy itt is egy zseniális, kicsit elvont figurát hozott, egyértelmű állásfoglalás volt a két világ összekötésének szándékában. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az évad legjobb, leghumorosabb pillanataiban aktívan részt vett…

De van itt izombénító, arctorzító szérum, van rengeteg retinaszkenner, a reklámok személyre szólóan ugyanúgy futnak a háttérben. Vannak konkrét mondatok, gondolatok (Mindenki menekül), amiket átemeltek a mozifilmből, az egész jövő hi-tech hangulatának újrateremtésében csak a költségvetés szabhatott határokat. Baromi jól néz ki az egész, a Tom Cruise-féle Különvélemény kissé akciósított jellege helyett itt sokkal inkább a jövőkép és az emberi kapcsolati háló hangsúlyos. Megszámlálhatatlan apró kütyü, ami színesíti a sorozatot, szinte minden epizódban van valami felfedezni való- talán csak egyedül az Agathára (Laura Regan) fókuszáló E07-ben van kissé kevesebb belőlük… no de az meg egy szigeten játszódik, a nagyvárosi technológiától távol. Én, aki imádtam Spielberg Különvéleményét (aki amúgy természetesen producer itt is) szinte lubickoltam az egész sorozatban: tetszettek a helyszínek, karakterek, minden egyes nyomozást végigizgultam… a fináléra meg…nos arra elismerően csettintettem. Nem csak azért, mert a Memento Mori anarchista csoporttal, annak céljaival, eszközeivel, az egész terrorakció felépítésével zseniálisat húztak az írók, hanem mert az évadot végigkísérő Agatha-víziót úgy sikerül megvalósítani, hogy majd kiugrottam a bőrömből elégedettségemben.

Talán ennyiből lejött, hogy énnekem ez bizony rettentően tetszett – de hát nem is lehetett volna várni mást. Az epizodikus történetmesélés köré egyre inkább szövődik egy többszintű veszélyt magában foglaló háló, de hát már megint nem tudjuk meg, mit lehetett volna ebből kihozni. Megint egy újabb, félbehagyott és ígéretes TV sorozat, mehet polcra a társai mellé – igaz, itt legalább szóltak időben, hogy valahol normális helyen el kéne vágni a szálakat. Ez sikerült ugyan, de én tök szívesen néztem volna, mi lesz a jövőben, hisz bőven lett volan potenciál az anyagban. Néha nem értem Hollywoodot, hogy az amúgy közel nézhetetlen, hasonló szisztémára épülő iZombie, vagy a The Strain miért kap berendelést, míg jobbnál jobb sorozatok tűnnek el a süllyesztőben. Én ezt a sokkot most úgy próbálom feldolgozni, hogy úgy veszem, láttam a Különvélemény film második epizódját egy 7 órás gigászi mozifilm keretében, aminek a végén majdnem ugyanott tartunk, ahol az eredeti mozi végén.




85%




.

R2-D2 írta:

Különvélemény S1

Nos, igen, jól gondoljátok: a sztori váza az, hogy a prekogok már nem mind élnek boldogan azon a szigeten, ahova kiszabadulásuk után kerültek, hanem a saját mentalitásuknak megfelelően próbálnak boldogulni a 2060-as években. Viszont a képességük nem múlt el, továbbra is látják a gyilkosságokat (külön-külön), de csak Dash (Stark Sands) az, aki segíteni próbál…

A rövidke sorozat – mert miért is, ne, ez is csak egy évad, ezt is kaszálták – rövidke első szakaszában Dash és Vega összebarátkozását és közös munkáját látjuk, ahogy a rendőrlány a fiú segítségével sikeresen akadályoz meg néhány gyilkosságot. Bár én kifejezetten nem kedvelem az ilyen epizodikus sorozatokat, még ez is nagyon bejött, mert megszámlálhatatlan kapocs kötötte az eredeti mozifilmhez – de ezekről később.

Talán ennyiből lejött, hogy énnekem ez bizony rettentően tetszett – de hát nem is lehetett volna várni mást. Az epizodikus történetmesélés köré egyre inkább szövődik egy többszintű veszélyt magában foglaló háló, de hát már megint nem tudjuk meg, mit lehetett volna ebből kihozni. Megint egy újabb, félbehagyott és ígéretes TV sorozat, mehet polcra a társai mellé – igaz, itt legalább szóltak időben, hogy valahol normális helyen el kéne vágni a szálakat.

85%

Lehet, hogy egyszer meg fogom nézni, mert az eredeti mozifilmet én is szeretem, de ezek a "csaj + furi/zseni csávó nyomoz" típusú procedurális sorozatok (azt hiszem, így hívják szaknyelven ezeket az egy-egy ügy per epizódos cuccokat) vannak most abban a kategóriában, mint pár éve a YA-filmek. Annyi van ezekből és annyira vér unalmasnak hangzik az alapötlet állandó ismétlődése miatt az egész koncepció, hogy egyszerűen a gondolattól kiráz a hideg, hogy ilyet nézzek, még ha egyébként érdekel is, mint ez vagy a Limitless, vagy mondjuk a sima nyomozós How to Get Away With Murder, amit amúgy mindenki dicsér, és ráadásul zseniálisan keverni látszik a krimit a tárgyalótermi krimivel... És hogy már Lucifer is azért jön a Földre, hogy nyomozzon, az nekem maga a ...
.

.





Holtpont (2015)




Megkövetem magam… meg bizony. A Kathryn Bigelow féle Holtpont világéletemben személyes kedvencem volt, minden idők egyik legjobb, leghangulatosabb filmjének tartom: az újraforgatásnak már a hírére is rosszul voltam. Az égvilágon semmi értelmét nem láttam, nem tudtam elképzelni, mi értelme van ugyanazt a történetet 20 év különbséggel még egyszer elmesélni, hogy is lehetne (lehet-e egyáltalán) az egészhez úgy hozzányúlni, hogy valami értékelhető pluszt kapjunk, hogy is lehetne a beépülős adrenalin bombából még többet kihozni. Nem véletlen, hogy anno a moziban ezt decemberben kihagytam, mint ahogy az sem, hogy néha látatlanban is hevesen támadtam a filmet néhány helyen – egyszerűen szentségtörésnek éreztem önmagában a létét is. Még a tegnapi megtekintés előtt is fel voltam rá készülve, hogy az utóbbi idők egyik legjobb földbe döngölős írását fogom megejteni ma… aztán hogy, hogy nem, az lett a vége, hogy a film után szinte szégyelltem magam, hogy ennyire nem bíztam az új Holtpontban.

Azt a kérdést persze mindenképp fel kell tennünk, hogy volt-e létjogosultsága ennek, ilyen formában moziba kerülni. Nos, a helyzet az, hogy ilyen címmel talán valóban nem, de önmagában ennek a történetnek, ilyen hangulattal és ilyen képekkel mindenképp. Az új Holtpont ugyan valóban tartalmaz nyomokban Holtpont-elemeket (nevek, utalásokat), de istenigazából nem sok köze van a klasszikus műhöz: szerencsésebb lett volna csupán egy inspirációként tekinteni az eredeti filmre, nem pedig vállaltan remakelni, és akkor nem is lenne szükségszerű azzal párhuzamba állítani sem. Ugyanis ez az új mozi szinte mindent átértelmez a 91-es filmhez képest, a hajdani bankrablós történet helyett sokkal inkább egy globálisabb, spirituálisabb világ felé fordul – viszont azt hiszem, ez rendesen megfeküdte a nézők gyomrát. Azt pedig 20 év távlatából már mindenki elfeledte, hogy anno még a Patrick Swayze-féle Bodhi is spiritualitásról beszélt – igaz, akkor még elsősorban csak a szörfözéssel kapcsolatban. Itt az alkotók teljesen új és más szintre emelték ezt az érzést, a kissé öncélú pénzszerzéssel összekötött „Élj a mának” szlogen helyett egy globális önmegvalósító rendszerbe helyezték az extrémsport világát – mert igen, itt nem csak szörf és ejtőernyő van, hanem motor (!!!), szörf, hegymászás, ejtőernyő, siklóernyő, bázisugrás, snowboard… még Harcosok Klubja is. Minden, mi szem, szájnak és az extrémitásnak (és az önpusztításnak) ingere. S még valami. Ahogy kicsit felvázolom majd a tartalmat, szándékosan ki fogom az elején hagyni a neveket – talán alátámasztva azon állításomat, mennyire is szükségtelen volt ezt az egészet Holtpontnak nevezni, mennyire is szükségtelen volt új Utahot és Bodhit kreálni.

Nekem már az első 5 percben sok minden eldőlt. Két krosszmotoros srác (szívem csücske, ezzel törtem össze magam   ) egy hegyen nekivág egy lehetetlennek tűnő szakasznak: a gerincen motorozva, helikopterről készült külső felvételek előtt száguld végig a szakaszon… hogy aztán az utat egy brutális ugratóval fejezzenek be. Ezen amúgy mosolyogtam picit, rögtön beugrott a Taxi, viszont az egész motorozásnak, a felvételeknek, az eseményláncnak hihetetlen hangulata van, ráadásul full életszerű az egész. Ezt, így, profik nagyjából megcsinálják – igaz, a legvégén kibaszott nagy szerencse kell hozzá... nos, viszont mivel a szerencse ugye nem mindenkinél van automatikusan a  hátizsákban, a megdöbbenéssel együtt elégedetten csettintettem is a felütés végén. Néhány évvel később a világot fura bűnesetek foglalkoztatják: néhány őrült a legkülönfélébb helyzetekben károsítja meg az amerikai érdekeltségeket, azonban a pénzt nem tüntetik el, nem tartják meg – hanem egyszerűen szétszórják a szegények között. A bűnügyi helyszínekről történő menekülésük pedig minden képzeletet felülmúl, van, hogy egy ejtőernyős ugrás után nyomtalanul eltűnnek az őserdőben, van, hogy bázisugrást hajtanak végre egy felhőkarcolóról – de csak az FBI soraiba frissen érkezett „tanuló” rakja össze a képet, hogy a bűnözők talán nem is a pénz miatt csinálják az egészet, hanem valami teljesen más célból.

A fiatal srác, aki ekkor még csak nem is ügynök (!), maga is extrém sportoló volt – a Youtube ismert sztárja –, próbál közelebb kerülni a csapathoz, de fogalma sincs, hol keresse őket… egészen pontosan egy ötlete van: évtizedes hullámokat várnak egy partszakaszra, ahol a világ összes ilyen őrültje fellehető lesz. Nos, a kölyök maga is jó szörfös, de 20 méteres hullámokba majdnem beletörik a bicskája – szerencsére, miután ismerik az arcát és múltját a netről (!!), megússza élve a kalandot… olyannyira, hogy hamarosan egy siklóugrás, majd egy hegyi snowboard csúszáson találja magát. Az amúgy is vagány, veszélyt kereső srácot totál beszívja ez a világ, s menet közben egyre inkább tisztába kerül azzal, hogy társai a keresett bűnözők, mint ahogy azzal is, hogy élete lehetősége előtt áll: végigcsinálhatja az úgynevezett Ozaki Nyolc Próbatételét. Ugyanis az új Holtpont nem holmi pénzszerzésről szól, hanem egy maroknyi őrült hajszájáról a lehetetlen után: nyolc, egyenként is életveszélyes, meglehetősen misztikus küldetés teljesítéséről, amivel a természet ereje előtt róják le tiszteletüket, illetve – ironikus módon – próbálják egyben meghazudtolni is azt. Az, hogy mellesleg visszaadnak néhány millió dollárt a szegényeknek, vagy néhány millió dollár értékű aranyat a földnek… az csak másodlagos.

Az egész új Holtpont ( , csak nem bírok megbarátkozni ezzel a címmel) megint csak egy gigászi adrenalin bomba, épp, ahogy elődje is volt. Itt viszont a hangsúly sokkal inkább magán az extrém sporton van, némi misztikus és talán nehezebben értelmezhető mondanivalóval: a bizonyos elnökös bankrablók helyét környezetvédelmi anarchisták veszik át, akik tetteikkel sokkal inkább a figyelmet akarják felhívni a Föld kizsákmányolására, mintsem saját hedonizmusuk megvalósítására. Ezen a szemüvegen keresztül az új Holtpont akár tekinthető akár valamilyen PR filmnek is, de miután ez a kutyát sem érdekelné, muszáj volt akció álruhába öltöztetni – viszont ez az akcióruhának egyszerre kellett megfelelni az extrémsportot űzők és azt nézni kedvelők igényeinek, no meg a mai trendek felpörgött igényeinek is. Sikerült: a moziban jóformán alig van valami pihenő, remek ütemű szerkezet, dinamikus történetvezetés – hehe, amúgy a sztori nincs agyonbonyolítva. S ha már itt tartunk: a legnagyobb kritika talán pont a sekélyes sztorit illeti – no de miután leszögeztük, hogy ez nem az a bankrablós beépülős mozi, hanem inkább egy természet- és Földvédelmi PR film, nem is lehetett azt a feszültséget várni, mint a ’91-es eredetitől. Ráadásul van egy tök jó húzás az egészben, nevezetesen a beépüléses felszín, annak hitelességének nézői megkérdőjelezését remekül oldják fel… sőt, még magának a point break jelentésének megmagyarázásra is jut mód (ami az eredetiből hiányzik).

Persze, a végén csak nem tudom elkerülni néhány direkt összevetést az „inspirációt biztosító” Holtponttal. Nos, az sokkal jobb film, ez nem vita tárgya, de ez is egy kiváló szórakozás… kár, hogy ezt is ezzel a címmel küldték moziba. Az is tény, hogy sem az új Utah ügynök (Luke Bracley), sem az új Bodhi (Édgar Ramirez) nem képes azt nyújtani, mint elődeik – de tekintve az alapkoncepció különbözőségét és a súlypontok eltolását, talán nem is kell. Ide csak kellett két szimpatikus srác, aki elég tökös (vagy tökösnek tűnik) ahhoz, hogy mindezeket az őrültségeket megcsinálják. Teszem hozzá, nagyjából hitelesen: én csak a motoros szcénákról tudok nyilatkozni, azok nagyjából a földön járnak – igazi profik ezt megcsinálják.  Még én is mentem (még kismotoron) erdőben, brutális élmény volt – mint ahogy itt nézni is az volt. A súlyponteltolásokhoz még annyit, hogy a film szerkezetébe majdnem hogy nem is kívánkozik bele Pappas nyomozó (Ray Winstone), a hajdani Pappas ehhez képest főszereplő volt. Itt sem a lány, sem Bodhi csapata nincs előtérbe tolva – helyette maga a feeling dominál. Az Ozaki 8, a lehetetlen küldetés – a végén már azon is izgulhatunk, hogy a srácok vajon végig tudják-e csinálni mind a nyolc próbát. Igen, mert itt még az a fura helyzet is fenn áll, hogy a mozi bizonyos pontjáig a néző – ahogy ők magukat sem – nem is tekinti őket bűnözőknek. Csupán egy csapat modern Robin Hoodnak, akik repülőből ugrálva (de hova!   ) elveszik a gazdagoktól a pénzt és visszaadják a szegényeknek.

Legvégére tettem, de a film talán legfontosabb és legjobban elismert/értékelt eleme a fényképezése: gyerekek, ezek a képek, amik itt vannak, azok egyszerűen lenyűgözőek. Beszarás, mennyire közel tudnak vinni minket ahhoz az őrülethez, amit a srácok művelnek, mennyire együtt tudunk élni a karakterekkel a veszélyekben – néha talán pont ez a túl közelség okoz némi hiteltelenséget (leginkább a mászásnál). De a gyönyörű képek – talán egyedüliként – nekem nem csak az extrémsportot szolgálják ki, hanem a természetvédelmet, a Föld Anya bámulatos szépségének bemutatását is. Nem csoda, hisz a stáb – a logikus zöld hátterek mellett – rengeteg valós helyszínen is forgatott, segítve ezzel a beleélhetőség érzését. Mindezek által valahol magasabb szintre is emelték az eredeti Holtpont filmet, de ezt csak azon keresztül sikerült megvalósítaniuk, hogy egyúttal ki is herélték azt. Elvették annak thriller/krimi jellegét, annak feszes történetét, helyette aktualizálták és felpörgették az eseményeket. A legeslegnagyobb baj az, hogy mindezt Holtpont cím alatt követték el … nehéz mindezt figyelmen kívül hagyni, de ha sikerül, szédítő élményben lehet részünk. Egy kétórás extrémsport klipben.




80%




.

.





VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan





Na, most visszasüllyedtem abba az apátiába, amiből ezen film előtt a magyar filmgyártással kapcsolatban épp kezdtem kilábalni… ez a mozi annyira ótvar szar, annyira egy unalmas és nézhetetlen hulladék, hogy már csak azért babérkoszorút kéne adnom magamnak, hogy egyáltalán végigültem. Az első hányásnál ki akartam kapcsolni, de sajnos csak eltakartam a szemem… ez egyszerre tartalmazza a nézhetetlen humorú magyar vígjáték összes elemét az idióta, de cseppet sem vicces poénjaival, a megmagyarázhatatlanul összevágott (ezáltal komolyságot és művésziességet sugalló) képek halmazát, keverve pedig a mélymagyar depressziós életérzéssel és képekkel. Szereplői és karakterei pedig – más, gyakorlatilag az összes fellelhető kritikákban foglaltakkal ellentétben – számomra annyira idegesítőek, amatőrök és tenyérbe mászóak voltak, hogy nemhogy szeretni/imádni nem tudtam őket, hanem legszívesebben egyenként basztam volna őket fejbe…

Szentesi Áron (Ferenczik Áron) 29 éves magyar fiatalember. Az elemzések szerint ő a nagy magyar valóság megtestesítője, a tipikus szerencsétlen fasz, akinek anyja írja az önéletrajzát, aki szálvirág helyett kaktuszt vesz, aki a családi ebédnél felmossa lánytestvére hányását, s aki meg akar halni, mert valami hülye picsa ott hagyta. A film is így kezdődik, a srác fekszik egy hinta alatt, és elképzeli magáról, hogy a város különböző pontjain meghal… na most, ha ennek kellett volna először olyan rettentően viccesnek lenni, akkor jelentem, nekem baj van a humorérzékemmel, mert a negyedik összeesés után én ezt inkább kínosnak, erőltetettnek éreztem, mint poénosnak. Pár képpel később azt is megtudjuk, hogy Áron miért van ennyire maga alatt: elhagyta egy Eszter nevű szerelme. Az egész mozi egy kibaszott szerelmi csalódás feldolgozása/ fel nem dolgozása: Áron, bánatában teljesen összeomlik, s ha már összeomlik, Eszter haját keresi a lefolyóban, meg természetesen seggrészegre issza magát. Ja, ezt magyarázza meg nekem valaki: azt még csak megértettem mindig is, hogy az ember örömében, boldogságában berúg, mint a csacsi – a megünnepelt dolog a józanodáskor sem tűnik el… viszont, mi értelme van felejtésből bebaszni? Járt már valaki úgy, hogy miután kijózanodott, az a probléma, ami miatt ivott, az hipp-hopp eltűnt??

No, Áronnak sem oldódik meg semmi, helyette inkább csinál magának még nagyobbat: egy gondűző éjszakai részegség után (megint hányás, ugye mert én azt olyan qrvára szeretem) vesz magának 140 ezerért repülőjegyet Lisszabonba. Ezzel mindösszesen három bajom van: az csak egy dolog, hogy immár 22 éve nem iszok alkoholt, de amíg ittam, addig sem voltam soha olyan állapotban, hogy nem tudtam, volna, mit teszek – bár magam is láttam olyanokat, akik tényleg nem tudják… a beleélésemet mindenestre nem könnyítette meg. Aztán a másik. Tessék már elmondani, hogyan is lehet apukám számlájáról éjszaka kifizetni a repülőjegyet: ha banki utalás, akkor ugye ismerni kéne mindenféle jelszót, kódot, ha meg kártya, akkor – annak ismeretében, hogy azt sem tudjuk ugyebár, hol vagyunk – meg kell keresni a bankkártyát (apuét???), s végigcsinálni a folyamatot (utalás dettó). Ehh… ez a baromság nekem már a sosem nézett Másnaposokban sem jött át, mint fő konfliktusokozó elem, itt sem. Harmadjára pedig: minden vásárlást vissza lehet vonni bizonyos időn belül, de itt az egész család annyira komplett idióta volt, hogy tejföl legyen a hűtőben, bazmeg, de a kéthavi albérletet felemésztő repülőjegy, ha már megvan, nem számít. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy száznegyvenért Lisszabonba… hmmm… nem sok kicsit?

Úgy érzem, próbáltak kiizzadni magukból egy alap helyzetkomikumot, odaszartak valamit a forgatókönyvbe, csak megint az égvilágon semmi átgondoltság nem leledzik a gondolat mögött… amit aztán tökéletesen elbaltázva tetéztek a portugál kinn tartózkodással. De akkor nekem már tökmindegy volt. Én már az elején, talán már a hinta alatt kilökődtem a filmből, de legkésőbb a családi ebédkor. S nem is csak és kizárólag a hányás miatt: ennyire amatőr bandát még életemben nem láttam. Itt az apától kezdve, a testvéren és barátokon át totál idióta és segghülye mindenki. Nincs a filmben egyetlen egy karakter, személy, szereplő, aki életszerűen viselkedne, akin ne érezné az ember a mérhetetlen izzadtságszagot. Ha mondjuk ez kedves xpresses fórumtársaim második filmje lenne, a földre borulnék elégedettségemben, no de ez nem az, ez egy 7 milliós (amúgy, tényleg nem sok) költségvetéssel készült, fesztiválokat megjárt, 50 ezer fölötti hazai nézőszámmal bíró produkció!! Amiből süt a töketlenség és az amatörizmus!! Talán az sem véletlen – szerintem sosem az – hogy a színészek saját keresztnevükön szerepelnek a filmben… mintha nem tudták volna megtanulni a karakterek nevét. Vagy túljátsszák a szerepüket, vagy csak simán úgy éreztem, az adott szituációban teljesen mást mondanak, mint az a valóságban lenne… még szerencse, hogy szemükkel nem keresték a kamerát. Nekem iszonyat mesterkélt és hiteltelen lett az egész viselkedéshalmaz, amit itt produkáltak…

Ha ez a mozi a jelenlegi magyar harmadik X görbe tükre, ha ez a nagy valóság, hogy 29 évesen az egyetemről kikerült anyámasszony katonái hogy nem tudnak boldogulni a világban, akkor ez qrvára nem az én filmem. Ha ez a valóság és ez tényleg így van – mint ahogy olvasgatom több helyen, hogy állítólag ez a mozi egyik üzenete, kórkép a jelenről – akkor végtelenül elszomorító a helyzet. Ha tényleg ennyi topa, életre teljesen alkalmatlan, idióta seggfej képezi az ország jövőjét – az ember közel állhat a kétségbeeséshez. De én nem hiszem, hogy mindenki ekkora barom lenne, épp ezért én ezt nem is fogadom el: az itt szereplő Áron karaktere pedig épp ezért bicskanyitogatóan irritáló. Egy értelmes mondatot képtelen elmondani, amikor meg kivételesen folyamatosan beszél (BKV csaj), akkor meg szinte csak böszmeséget mond. Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását – mert hiába mondják mások, máshol, ez az Áron nem hogy nem egy kedvelhető karakter, hanem az egyik legbénább figura, akit valaha láttam képernyőn. Aki amúgy virtuálisan kezet foghat a film összes többi szereplőjével.

S ha mindez nem lenne elég, ha ezek az eszméleten bénázások nem húznák föl az embert teljesen, az alkotók sikeresen megfejelték az amúgy sem túlságosan épkézláb történetet nem kevés, abból kizökkentő elemmel. Gondolok itt mindenekelőtt a többszöri interjúra (vagy mi a fészkes fene, mikor a karakterek kibeszélnek a kamerába), vagy a zenés betétre. Nem lenne magyar film, ha nem lenne benn meztelen nő, s nem lenne magyar film, ha nem lenne helyenként mindezek tetejében kifejezetten elvont… és nihillista. Megint az van, hogy a sehova se illő, sztori szempontjából totál felesleges és értelmezhetetlen jelenetek és beállítások csupán azt célt érték el, hogy egy roppant unalmas amatőr mozit kultstátuszba emeljenek, követve bizonyos nemzetközi trendeket, no meg a jó öreg hazai hagyományokat. És ha valaki írásom olvasása közben mérgesen csóválja a fejét, hogy ez a balfasz minek néz magyar filmet, ha nem szereti őket, annak készséggel elismerem, hogy nagy ritkán teszek kirándulásokat a hazai filmipar termésébe – de ezek szerint nem véletlenül. Roppant mód irritál az egész hangulat, stílus, elkészítési mód, ami manapság néhány alkotást jellemez: az egyik végén ott van az unalomig játszatott sztárszínészek produkciója, a másik végén pedig az ilyen kísérletezős, egyedinek gondolt amatőrfilmek halmaza. Attól számomra semmi nem lesz jó – és főként vicces –, hogy amatőr, hogy esetleg érthetetlen és/vagy szürreálisan agyament… tényleg. Mi is van ezzel a címmel?

Olyan furcsa és megmagyarázhatatlan…



20%



.

.





Nézd ki van itt / Er ist wieder da





Még tavaly találtam egy előzetest a neten, egy német film előzetesét, amiben Hitler valami úton-módon 70 évvel később visszatér népéhez, s mindenféle idétlen, vicces kalandokba keveredik. TV sztár lesz belőle, nehezen boldogul a mi világunkban, stb… a trailer ugyanakkor egy amolyan Jöttünk, láttunk, visszamennénk stílusú filmet sejtetett, egy alázó vígjátékot, amiben szimplán bohócot csinálnak a Führerből (és mítoszából). Megmondom őszintén, ez engem qrvára nem is érdekelt volna, a vígjátékokkal amúgy is hadilábon állok, mindössze egy dolog volt, ami végül is a tegnap éjjeli programom meghatározásában segített: egy név, a rendező, bizonyos David Wnendt neve, akinek az egyik kedvencemet, a Kriegerint köszönhetem. Arra gondoltam, hogy ő talán nem bohóckodja el az egészet, a múltkori filmje elég súlyos volt ahhoz, hogy ha annak komolyságából picit is átemel ide, ez már csak jó lehet. Nos, nem hogy csak jó, hanem nagyon jó lett!!!

Várakozásaimmal ellentétben szerencsére ez nem vígjáték. Legalábbis egyáltalán nem az a térdet csapkodós fajta, a minimális helyzetkomikum mellett az arra fogékony néző egyre inkább súlyosbodó megdöbbenéssel nézi a filmet, mintsem hogy felszabadultan nevessen rajta. Szatírának is csak akkor tekinthető, ha valaki nem akar tovább látni az orránál és behunyt szemmel él ma Európában: az itt felvetett gondolatok a migráció témájában – akárcsak a Kriegerinnél – egy-két ével itt is megelőzték a korukat, így pont az azóta bekövetkezett valóság tompítja a film szatirikus élét. Mert 2014-ben még vicces (és szatirikus) volt esetleg Merkelre úgy tekinteni, ahogy Hitler ebben a moziban említi, de az élet a tavalyi sáskajárással mindent felülírt. Szóval… Wnendt megint csak nem távolodott el nagyon az idegengyűlölet témájától, 4 évvel előző mozija után ismét belecsap a lecsóba: és megint csak sikerül neki egy olyan filmet csinálni, amiben igazából nem foglal állást egyik oldal mellett sem. A fő karakter szempontjából ugyanis Marisha és Hitler útja és fejlődése nem sokban különbözik: az egyértelmű negatív, vagy annak kötelezően hitt figurából lesz egy minimum semleges hős, a film végére mindkettő – múltjuk árnyaival együtt is – lehet a közönség kedvence… különösen, ha csak a jelenkori tetteit nézzük a karaktereknek. És valahol ez bizony qrva kényelmetlen tud lenni… már kinek kényelmetlen egy filmben Hitlert szeretni és neki szurkolni…

2014-ben, 69 évvel a II Világháború után Adolf Hitler (Oliver Masucci) egy berlini lakótelepi parkban találja magát. Kissé megviselt ugyan, de gyakorlatilag makkegészséges, fogalma sincs, hogy hol van, csak fura neki, hogy épp nem hallja a bombák robbanásait. Miután magához tér, természetesen totál elveszik az új világban, első kapcsolatát a jelenkorral három labdázó kissrác jelenti, egyikük Ronaldo feliratú focimezben… az öreg ekkor még jóindulatúan azt hiszi, új német név született a semmiből, de az ifjúság, a jövő gyakorlatilag semmibe veszi őt. Még csak bolondnak sem nézik, hanem inkább fogalmuk sincs, kicsoda is ez a német katonai egyenruhás figura, aki feltápászkodik a földről. A Führernek néhány komikus helyzeten átvergődve – ekkor még simán csak egy bohócnak tűnik – sikerül eljutnia egy újságoshoz, ahol menedéket és információt talál… és az ő karakterfejlődése szempontjából ez a lényeg. Meg amúgy más miatt is: igaz, elég korán van ez még a moziban, de szerintem messze ez a film legviccesebb szcénája, ahogy Hitler szembesül a helyzettel, ahogy kommentálja az eseményeket: ahogy bevágják pl. Louis de Funes vagy Bruno Ganz jelenetét, az egyszerűen zseniális. Innentől egyre komolyabb és komorabb lesz a film, az ember néha csak kényszeredettségből nevet azon a sötétségen, ahogy Hitlert a német nép fogadja.

Az a helyzet ugyanis, hogy a feltámadásakor készült videó egy épp munkáját elvesztő riporter kezébe kerül ( , vajon az anyjával élő 30-as faszi itt miért is nem irritált?    ), aki gyorsan lecsap a Führert alakító vélhetően kiváló színészre, s egy filmforgatás ürügyén végigjárja vele Németországot. Az Er ist wieder da pedig nem más, mint Hitler újabb felemelkedése a 2014 Németországában, gyakran valós!!!! dokumentumfilmes elemekkel (nem véletlenek a kitakart arcok) kísért road mozi, amiben a TV-s Sawatzki (Fabian Bush) oldalán a Führer gyakorlatilag körbekampányolja az országot. Jó kis fricska amúgy, ami talán kihasználatlan marad – Sawatzki nem épp német hangzású név… Lehet, hogy óriási poénnak kellene felfogni az egész útját, de a magam részéről egyre jobban visszahúzódott a mosoly a szám körül – egyre inkább saját véleményem beigazolódását láttam visszaköszönni –, miszerint mennyire is meg tudta nyerni magának a hamisnak hitt Hitler az átlag németeket. Több szempontból is zseniális amit látunk, egyrészt egy eszméletlen hiteles, húsbavágó kór- és körkép a két évvel ezelőtti (!!!) német gondolkodásról, másrészt meg borzongatóan adja vissza mindazon politikai képességeket, amikkel Hitler anno megválasztathatta (!!!) magát. Erről az egész útról, a különféle benyomásokról órákat lehetne írni, ki, miért hol és hogyan reagál a Hitler imitátor feltűnésére… mert eszébe sem jut senkinek, hogy a fickó igazi. Ebben van egyébként a mozi (és gondolom, a könyv) legerősebb gondolata: mennyire is manipulálható egy elégedetlen tömeg egy olyan ember gondolataival, aki embert kvázi máglyára küldene mindenki, ha tudná ki is ő valójában, de ha egy hasonmása mondja ezt el, akkor már mindjárt más.  Mert az csak egy dolog, hogy mindenki azt hitte, hogy ez egy ál Hitler, de magát a mondandóját, céljait azt senki nem kérdőjelezte  meg…


S ha már hasonmás: Hitler soha – na jó, egyszer, viccből – nem állít mást magáról, csak azt, ami és aki. Arról ő nem tehet, hogy a civilizáció van olyan balfék, hogy nem hisz neki (végül is, ez talán érthető), ahogy arról se, hogy a gondolatait 80 év után simán bekajálják újból, és hogy média sztárt csinál belőle, hogy az aggódó hangokat elnyomja a többség… jó, azt most tényleg elhallgattam, hogy azért vehettek volna tőle DNS mintát, legkésőbb, mikor kórházba került. Az van ugyanis, hogy a Führer – zseniális képességét kamatoztatva – hamarosan TV sztár lesz, sőt az ismertsége által komoly politikai karrierbe is kezd. Itt is órákat lehetne írni arról a médiakritikáról, amit az alkotók Hitler szájába adnak (szidja a TV-t a TV-ben és ennek tapsolnak a nézők – parádés!), aztán arról a német pártpolitikai görbe tükörről, amit a nézők elé tárnak, a kiskutya szerepéről, aztán ugye a legnagyobb fricska az újnácik fellépése Hitlerrel szemben, … de megint nincs idő és lehetőség mindezekről hosszan elmélkedni. Annyi, de annyi minden történik a filmben, hogy képtelenség egy írás kereteiben mindenen végigmenni: a film a filmben funkció, a migrációs hullám (kezdetének) beemelése, a német belpolitika és médiaviszonyok felszínének megpiszkálása, a szembenézés hetven éves terhe tökéletesen kiegészíti azt a célt, mondandót – ami talán az említett szatíra jelleget bizonyítaná – miszerint az emberiség képtelen tanulni saját múltjából. Mert amíg az igazi Hitler – elsősorban annak múltja miatt – szájából ezek gyalázatosan hangzó mondatok, ámde az őt játszó színésznek igazat lehet adni, addig gond van a fejekben… és az emberiségben.

Nekem eddig a filmig az A bukás Hitlerje (Bruno Ganz) volt a legjobb és leghitelesebb megformálása a Führernek, de ezúttal le a kalappal Oliver Masucci előtt. Soha, egy pillanatra sem csinál ripacsot a figurából, sőt szenzációsan visszaadja azt a mágikus erőt, amivel anno Hitler rendelkezhetett. Félelmetes volt azt látni – már csak azért is, mert mint mondtam, részben valós felvételekkel egészítették ki a mozit – ahogy ujja köré csavarta környezetét, amikor gyakorlatilag bármilyen szituációban ő került erőfölénybe. Ahogy villámgyorsan alkalmazkodott a jelen korhoz, ahogy rögtön ráérzett az ország gyenge pontjaira – már-már úgy éreztem a film közben, hogy sokkal inkább dicshimnusz ez a Vezérről, mintsem szatíra. Jó, az is benn van a pakliban, hogy az emberek hülyesége is kell egy ilyenhez, de hát az emberiség már hányszor, de hányszor bizonyította rátermettségét az önpusztításra… szóval, ahogy egy korábbi gondolatmenetben felmerült: teljesen mindegy, ki térne vissza, Napoleon vagy Dzsingisz Kán. Az Er ist wieder da így számomra sokkal több, mint egy vígjáték (egyébként ez az Er, mint személyes névmás a címben, önmagában milyen sokat sejtet a német mainstream gondolkodásról – tisztára, mint Tudjukki…) Alapban is érdekel ennek az embernek a története, és nekem semmi gondom nem is volt azonosulni vele. A film rettentő súlyos gondolatokat hordoz, azonban a Kriegerinnel szemben ezt most jóval szórakoztatóbban teszi: egy percre sem vált át idióta ripacskodásba, humorját pedig néha tényleg érteni is kell. Elgondolkodtató mozi magáról az emberi fajról, Németországról, no meg egy olyan emberről, annak emlékéről, aki – bizonyos érdekek nyomására – talán túlságosan is szörnyetegnek van beállítva. Lehet, kicsit tényleg zakkant volt – no de ki a zakkantabb: az, aki mondja, vagy azok, akik hisznek neki???





85%



.

R2-D2 írta:

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Na, most visszasüllyedtem abba az apátiába, amiből ezen film előtt a magyar filmgyártással kapcsolatban épp kezdtem kilábalni… ez a mozi annyira ótvar szar, annyira egy unalmas és nézhetetlen hulladék, hogy már csak azért babérkoszorút kéne adnom magamnak, hogy egyáltalán végigültem. Az első hányásnál ki akartam kapcsolni, de sajnos csak eltakartam a szemem… ez egyszerre tartalmazza a nézhetetlen humorú magyar vígjáték összes elemét az idióta, de cseppet sem vicces poénjaival, a megmagyarázhatatlanul összevágott (ezáltal komolyságot és művésziességet sugalló) képek halmazát, keverve pedig a mélymagyar depressziós életérzéssel és képekkel. Szereplői és karakterei pedig – más, gyakorlatilag az összes fellelhető kritikákban foglaltakkal ellentétben – számomra annyira idegesítőek, amatőrök és tenyérbe mászóak voltak, hogy nemhogy szeretni/imádni nem tudtam őket, hanem legszívesebben egyenként basztam volna őket fejbe…

Ja, ezt magyarázza meg nekem valaki: azt még csak megértettem mindig is, hogy az ember örömében, boldogságában berúg, mint a csacsi – a megünnepelt dolog a józanodáskor sem tűnik el… viszont, mi értelme van felejtésből bebaszni? Járt már valaki úgy, hogy miután kijózanodott, az a probléma, ami miatt ivott, az hipp-hopp eltűnt?? Tessék már elmondani, hogyan is lehet apukám számlájáról éjszaka kifizetni a repülőjegyet: ha banki utalás, akkor ugye ismerni kéne mindenféle jelszót, kódot, ha meg kártya, akkor – annak ismeretében, hogy azt sem tudjuk ugyebár, hol vagyunk – meg kell keresni a bankkártyát (apuét???), s végigcsinálni a folyamatot (utalás dettó). Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy száznegyvenért Lisszabonba… hmmm… nem sok kicsit?

Itt az apától kezdve, a testvéren és barátokon át totál idióta és segghülye mindenki. Nincs a filmben egyetlen egy karakter, személy, szereplő, aki életszerűen viselkedne, akin ne érezné az ember a mérhetetlen izzadtságszagot. Ha ez a mozi a jelenlegi magyar harmadik X görbe tükre, ha ez a nagy valóság, hogy 29 évesen az egyetemről kikerült anyámasszony katonái hogy nem tudnak boldogulni a világban, akkor ez qrvára nem az én filmem. Ha ez a valóság és ez tényleg így van – mint ahogy olvasgatom több helyen, hogy állítólag ez a mozi egyik üzenete, kórkép a jelenről – akkor végtelenül elszomorító a helyzet. Ha tényleg ennyi topa, életre teljesen alkalmatlan, idióta seggfej képezi az ország jövőjét – az ember közel állhat a kétségbeeséshez. De én nem hiszem, hogy mindenki ekkora barom lenne, épp ezért én ezt nem is fogadom el: az itt szereplő Áron karaktere pedig épp ezért bicskanyitogatóan irritáló. Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását.

20%

Mondjuk ilyen heves reakcióra nem számítottam, de azért meg kell kérdeznem: ezt a filmet valaki jószándékkal ajánlotta neked, vagy magadtól választottad ?

Nem érzem magam elégnek ahhoz, meg nem is az én dolgom, hogy védelmembe vegyem ezt a filmet, meg teljeskörűen nem is tudom, mert nekem is voltak gyengébb részek, a portugálos szakaszt meg kifejezetten untam. Majd amikor újranézem, akkor leírom a magam részét, ahogy eddig, aztán annyi. Inkább csak pár apróság ütötte meg a szemem.

- A piát és a hányást értem, önmagában -10-20% mindkettő   . A piáról annyit -ha már kérdeztél "valakit" -, hogy természetesen nem oldja meg a problémákat, de soha ne becsüld le az emberek igényét arra, hogy elmeneküljenek a problémáik elől, jó esetben átmenetileg, például egy estére, amíg enyhül a "sokk", vagy "rendezik" a gondolataikat.
- Úgy emlékszem, a repjegy első osztályra és oda-vissza szólt. Nem last-minute fapados volt, az tuti ; nekem nem tűnt soknak, de nem is értek hozzá.
- Netes bankkártyás vásárlásnál nincs kód meg jelszó, csak olyan, ami eleve rajta van a kártyán, ezért is szopacs, ha ellopják, vagy akár csak leírják róla az adatokat. Emlékeim szerint a srácnak saját számlája volt, arra utalták a szülei a havi apanázst, és azért nem váltatta vissza a jegyet, mert nem akarta.

Jó neked, ha nincsenek a környezetedben ilyen emberek, ha ez neked "felháborítóan" életszerűtlen    . Én hol az öcsémre, hol a szüleimre, a nagymamámra, a barátaimra ismertem rá, és tetszik vagy sem, azért jó párszor magamra is . De tudjuk, más környezetben szocializálódtunk . Külön szerencsés vagy, ha nem ismersz olyan tanárt, aki állandó letargiában van attól, hogy a diákjait nem érdekli, amit tanít, és már ő maga sem látja értelmét azzal tömni a fejeket, hogy hol bányásznak bauxitot .

Amit viszont már minden toleranciám ellenére is igazságtalannak érzek a film rovására írni, az a "topaság" és az abból eredő "kórkép" vagy jövőkép. Nem azért a két fillérért, de amikor a saját tanoncaidról mesélsz, vagy a vendégkörödről, iskolai dolgozatok böszmeségeit pellengérezed ki, vagy azt mondod az Észbontókról, hogy talán elhiszed, hogy megrendezett, de attól még "vannak ilyenek", akkor ez milyen jövőképet vetít neked, és az, illetve mint "kor-kép" mennyiben nem összevethető azzal, ami ebből a filmből látszott? Azzal a kitétellel, hogy a kutya nem mondta, hogy mindenki ekkora barom lenne, mint ahogy itt van, de hogy egy ilyen barom sincs, szétszórva az országban sem, még "karikatúrának" is képtelenség, azt szerintem te sem hiszed el... csak nem jó belegondolni... Nekem itt volt a lényeg, talán az egészből: "Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását". Erre szoktam valamit mondani a tükörről (ezúttal értsd úgy: "görbe ablak"), meg arról, amit látunk benne, te meg valamit a nemszeretem karakterek és a nemszeretem filmek kapcsolatáról ...

Részemről amúgy a film pár "negatívuma" felett az segített szemet hunyni -az amatőr filmes megjegyzés miatt mondom-, mert ez egy diplomafilm. Azaz bőven nem csak a stáb vagy a nézők igényeinek kellett megfelelni (a 7 millió is gondolom nagyrészt az eszközbérletre ment el meg a helyszíni jelenetekre), hanem a vizsgabizottságban ülőkének is... Azok meg olyanok, amilyenek, ugye ...

A Holtpont kapcsán írtad, hogy benned maradt egy jó "földbe döngölős" írás... hát most bepótoltad   . Azért remélem a Veszettek és a Víkend még a listán maradt, ha más nem is .
.

Niwrok írta:

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Mondjuk ilyen heves reakcióra nem számítottam, de azért meg kell kérdeznem: ezt a filmet valaki jószándékkal ajánlotta neked, vagy magadtól választottad ?

Ez a hype átka, amióta kijött a film, mindenki maga alá vizelt tőle szerte a neten - viszont érthetetlen módon eddig nem volt elérhető. Most is csak egy TV felvétel volt belőle... de a kérdésedre a válasz: magamtól.

Niwrok írta:

- Netes bankkártyás vásárlásnál nincs kód meg jelszó, csak olyan, ami eleve rajta van a kártyán, ezért is szopacs, ha ellopják, vagy akár csak leírják róla az adatokat. Emlékeim szerint a srácnak saját számlája volt, arra utalták a szülei a havi apanázst, és azért nem váltatta vissza a jegyet, mert nem akarta.

Ez lehet, erre én is gondoltam, de még mindig ott a dolog, hogy nem fogadom el azt, hogy ha nem tudsz magadról, tudsz rendelni repjegyet.

Niwrok írta:

Jó neked, ha nincsenek a környezetedben ilyen emberek ... más környezetben szocializálódtunk . Külön szerencsés vagy, ha nem ismersz olyan tanárt, aki állandó letargiában van attól, hogy a diákjait nem érdekli, amit tanít, és már ő maga sem látja értelmét azzal tömni a fejeket, hogy hol bányásznak bauxitot .

Igen, gondoltam is közben Rád, hogy esetleg mást jelenthet Neked ez az egész. De abból a szempontból tényleg szerencsém van, hogy majdnem minden barátom minimum párkapcsolatban él, úgyhogy ez a teszefosza útkereső világ tényleg idegen számomra.

A tanár hogy jön ide?

Niwrok írta:

Amit viszont már minden toleranciám ellenére is igazságtalannak érzek a film rovására írni, az a "topaság" és az abból eredő "kórkép" vagy jövőkép. ... Azzal a kitétellel, hogy a kutya nem mondta, hogy mindenki ekkora barom lenne, mint ahogy itt van, de hogy egy ilyen barom sincs, szétszórva az országban sem, még "karikatúrának" is képtelenség, azt szerintem te sem hiszed el... csak nem jó belegondolni...

A butaság ás a topaság nálam különbözik. Ez a srác egy abszolút balfék volt, éltre teljesen alkalmatlan (attól még lehet okos), akiből minden kétséget kizárólag van több is, de miután az elemzések döntő többsége arról szól, hogy EZ a magyar 30-as korosztály tükre, ezen kissé felhúztam magam. Ezért is írtam, hogy nem hiszem el...

Niwrok írta:

Nekem itt volt a lényeg, talán az egészből: "Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását". Erre szoktam valamit mondani a tükörről (ezúttal értsd úgy: "görbe ablak"), meg arról, amit látunk benne, te meg valamit a nemszeretem karakterek és a nemszeretem filmek kapcsolatáról...

Ez így van, ez mindig is így volt, ehhez nem tudok mit hozzátenni.

Niwrok írta:

Részemről amúgy a film pár "negatívuma" felett az segített szemet hunyni -az amatőr filmes megjegyzés miatt mondom-, mert ez egy diplomafilm. Azaz bőven nem csak a stáb vagy a nézők igényeinek kellett megfelelni (a 7 millió is gondolom nagyrészt az eszközbérletre ment el meg a helyszíni jelenetekre), hanem a vizsgabizottságban ülőkének is... Azok meg olyanok, amilyenek, ugye ...

Vizsgafilmnek nekem az Élet-mentés sokkal jobb, sőt, még a Zártosztály is.

Niwrok írta:

A Holtpont kapcsán írtad, hogy benned maradt egy jó "földbe döngölős" írás... hát most bepótoltad   . Azért remélem a Veszettek és a Víkend még a listán maradt, ha más nem is .

Ez a kettő feltétlenül jönni fog, ha valaha elérhető lesz.


.

R2-D2 írta:

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Niwrok írta:

- Netes bankkártyás vásárlásnál nincs kód meg jelszó, csak olyan, ami eleve rajta van a kártyán, ezért is szopacs, ha ellopják, vagy akár csak leírják róla az adatokat. Emlékeim szerint a srácnak saját számlája volt, arra utalták a szülei a havi apanázst, és azért nem váltatta vissza a jegyet, mert nem akarta.

Ez lehet, erre én is gondoltam, de még mindig ott a dolog, hogy nem fogadom el azt, hogy ha nem tudsz magadról, tudsz rendelni repjegyet.

Nem vagyok szakértő, de a "nem tud magáról", az általában annyit jelent, hogy kontrollálatlan a viselkedése, de még inkább azt, hogy másnap nem emlékszik a történtekre. Van pl.: az ún. "teleportálós pia"... ez az, amelyiket utoljára megissza az ember, és még emlékszik rá, de másnap otthon az ágyában ébred, anélkül, hogy tudná, hogyan került haza (és nem úgy, hogy hazavitték és betakargatták ).

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Külön szerencsés vagy, ha nem ismersz olyan tanárt, aki állandó letargiában van attól, hogy a diákjait nem érdekli, amit tanít, és már ő maga sem látja értelmét azzal tömni a fejeket, hogy hol bányásznak bauxitot .

A tanár hogy jön ide?  

Miért, ebben a filmben nem volt panaszkodó tanár ?! Úristen, akkor engem átvertek!

R2-D2 írta:

Ez a srác egy abszolút balfék volt, éltre teljesen alkalmatlan (attól még lehet okos), akiből minden kétséget kizárólag van több is, de miután az elemzések döntő többsége arról szól, hogy EZ a magyar 30-as korosztály tükre, ezen kissé felhúztam magam. Ezért is írtam, hogy nem hiszem el...  

Én sem arra gondoltam, hogy itt a butaságról lenne szó, de a trend végülis ehhez kapcsolódik. Ha gondolod, olvass el másfajta elemzéseket is, például csak írd be a keresőbe, hogy "mamahotel", vagy egy pár cikket az alattad levő generációk párkapcsolati elképzeléseiről, legalábbis kiragadott példákéról.
Ma ilyen idézetes napom van: "Azért veszélyes a tinédzserkor, mert ha az ember rájön, hogy van egy olyan időszak az életben, amikor már nem kell korán lefeküdni, de még nem kell adót fizetni, akkor soha nem akar majd máshogy élni".

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Nekem itt volt a lényeg, talán az egészből: "Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását". Erre szoktam valamit mondani a tükörről (ezúttal értsd úgy: "görbe ablak"), meg arról, amit látunk benne, te meg valamit a nemszeretem karakterek és a nemszeretem filmek kapcsolatáról...

Ez így van, ez mindig is így volt,  ehhez nem tudok mit hozzátenni.  

Na, csak jó valamire az a "profil" .
.

Niwrok írta:

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Nem vagyok szakértő, de a "nem tud magáról", az általában annyit jelent, hogy kontrollálatlan a viselkedése, de még inkább azt, hogy másnap nem emlékszik a történtekre. Van pl.: az ún. "teleportálós pia"... ez az, amelyiket utoljára megissza az ember, és még emlékszik rá, de másnap otthon az ágyában ébred, anélkül, hogy tudná, hogyan került haza (és nem úgy, hogy hazavitték és betakargatták ).

Ettől függetlenül úgy gondolom, nem kézenfekvő seggrészegen végigcsinálni egy repülőjegyrendelést, mint ahogy az sem, hogy utána ne lehessen visszavonni.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A tanár hogy jön ide?  

Miért, ebben a filmben nem volt panaszkodó tanár ?! Úristen, akkor engem átvertek!

Ja, oké, már megvan a tanár párhuzam... az életszerűséghez kötődik...
Csak én nem emeltem ki a tanáros jelenetet...


Oké, persze, hogy van, de egyik sem mondaná abban az adott szituban úgy, ahogy itt történt, hogy üss pofon.


Mindegy, nem kötelező mindent egyformán látnunk és átélnünk. Sőt.

.





Fekete vitorlák S3





Kell-e annál ékesebb bizonyíték a tetszési indexre, mint hogy előkerestem a könyvespolcról a Delfin könyvek gondozásában, nyolcvanas években megjelent, 13 (!!) forintért megvásárolt Kincses szigetet és elkezdtem olvasni? Újra?

Ugyebár az előző évadot egy meglehetősen intenzív akciójelenettel, no meg egy komoly drámával zártuk – az idei nyitány pedig ennek logikus folytatása. Kicsit zavaró volt ugyan az elején, hogy az események közepébe csapunk, kicsit hiányzott annak a paktumnak a bemutatása, ami az idei évad hatalmi viszonyait, emberi kapcsolatait majd meghatározza, de a felütés még így is parádés lett. A felpiszkált és megsebzett oroszlán elszabadul, Nassau kalózai pedig – ugyebár elsősorban Flint és a Rozmár hathatós tevékenységének köszönhetően – rövid idő (?) alatt igencsak félelmetes hírnevet szereznek maguknak. Vane, személyes kedvencem ismét tengerre száll, és „back int the business” alapon visszatér ősi mesterségéhez – arra azonban nem számított, hogy a Jack által adott füles a kirabolni készült hajóról nem a teljes igazságot takarja: a megcsáklyázott hajó rakománya nem kis feszültséget generál majd a szigeten. A szigeten, ahol a romokban álló erőd újraépítése a busás fizetség ellenére csak nehézkesen zajlik, a paktum harmadik tagjának, Jacknek jócskán meggyűlik a baja a szervezéssel… pedig igencsak igyekezniük kellene, mert Flint tevékenysége nyilvánvalóan angol bosszúért kiált ( , ekkor még csak angolért, a spanyolok majd csak később jönnek képbe). Mindeközben pedig a távoli Londonban egy bizonyos Eleanor Guthrie épp tárgyalását és halálos ítéletét várja…

Ennyiből azt hiszem kiderül, hogy az évadindítás szokás szerint nem szarral gurigázik, s rögtön több szálon vesszük föl az események fonalát, amik önmagukban külön-külön érdekesek lennének – mégis, nekem egy idő után bizony negatívabb mederbe terelték az évad megítélését. Az van ugyanis, hogy a Trónok harca-szerű karakter szétszórás ezúttal kevésbé működött: a korábbi évadok legfőbb ismérvét, a központi figurák közti interakciót, az érdekek és ellentétek egymásnak feszülését kiiktatva kissé veszített számomra súlyából a sorozat. Így, hogy az alap szereplők szanaszét bóklásznak a Karib-tengeren, lényegesen csökkent az izgalomfaktor, a feszültség a történetben – s ilyenkor az írók (ha már ezt meglépték) két dolgot tehetnek. Egyrészt ugye a különálló szálakon lehet az adott legénységgel/karakterekkel hasonló szituációkat teremteni, viszont ennek van egy olyan hátulütője, hogy a konfliktusok közepébe emelt szereplők a korábbi események tükrében cserepadosnak tűnnek… s ez akkor is igaz, hogy Silver előbb-utóbb abszolút központi figurává kell, hogy kinője magát. No de az első szakaszban egy Bill vs. Flint vs. Silver konfliktus hol van egy Vane vs. Flint vagy Vane vs. Eleanor ellentéthez képest? Számomra a három legerősebb és eddigi legkarizmatikusabb szereplő térbeli szétszedésével az évad icipicit tompává vált. Az első fele, harmada mindenképp…

A másik, szinte kötelező húzás, hogy új szereplőket emeljenek be a történetbe, akik majd gondoskodnak az új konfliktusokról… ezzel a résszel aztán már az égvilágon semmi gond nincs. Egyrészt ugyebár van egy angol kormányzó jelölt, bizonyos Woodes Rogers (Luke Roberts) nevű figura, aki Londonból indulva tart Nassau felé, azzal a szent céllal, hogy békés módon átveszi a kalózsziget fölött az irányítást… még ha ez elég hülyén hangzik, akkor is. A harmadik évadon belüli erőviszonyok szempontjából kulcsfontosságú a tevékenykedése, az íróknak sikerült az ő személyében egy igazán érdekes és összetett jellemű karaktert becsempészni a történetbe. Nagyon sok esetben idén ő lesz az események katalizátora, viszont annak ellenére, hogy elvileg ő áll a jó oldalon, a törvény oldalán, valahogy mindig sikerül elérnie, hogy inkább Flintnek, Vanenek és Jacknek szurkoljunk… mert valahogy úgy érzi az ember, hogy ebben a világban a nyers erőszak – legyen az önmagában bármennyire is elítélendő – sokkal egyenesebb és tisztességesebb dolog, mint az árulás és a manipulálás. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy a showrunnerek rajta keresztül ismét egy valós történelmi személyt emeltek be a Fekete vitorlákba: valóban ő volt a Bahamák első kormányzója.

Valós személy beépülésében igazi piros ász azonban nem Rogers, hanem egy bizonyos Edward Thatch nevű faszi, akit Feketeszakállként ismert meg a világ (Ray Stevenson). A történelem egyik legismertebb kalóza, rengeteg irodalmi és filmes mű hivatkozási alapja, egy ikon a kalózvilágban… ehhez képest nagy meglepetésemre ebben az évadban még nem sokat mutatott magából. Azt érteni vélem, hogy ez elsősorban a fiktív Flint (és Silver és Billy) története kell, hogy legyen, de ha már zseniálisan keverik a valós történelmet a fantáziával, kissé nagyobb teret is adhattak volna Thatchnak – pláne úgy, hogy azért nevét rettegik a Fekete vitorlákban is. Mindegy, a finálé tükrében nagyon remélem, hogy a negyedik fejezetben fajsúlyosabb szerep jut neki, most már van motivációja a bosszúra: bízom benne, hogy Nassau földje beleremeg újabb érkezésébe. Az árulók pedig behúzzák fülüket, farkukat, remélem vagy Feketeszakáll, vagy Flint rendet csinál a szigeten… mert ráfér egy alapos rágcsálóirtás a helyre. Elszaporodtak a patkányok: érdekes, de nem egyáltalán nem szívet melengető volt nézni a korábban nagyjából megkedvelt, tisztelt (vagy esetleg sajnált) karakterek pálfordulását és helyezkedését az új rendben. Nem minden és mindenki viselkedése jött be, néhányukat a semmiből helyeznek ismét pozícióba, mások fura mód kerülnek a börtöncellából vissza a hatalomba, mások meg érthetetlen módon alulreprezentáltak ebben az évadban. Gondolok itt mindenekelőtt Anne-ra, aki hiába volt elég sokat a dolgok közelében, számomra kissé szürke lett az évad egészét tekintve.

Feltétlenül meg kell említsek még egy új szálat, szereplő(ke)t, akikkel kibővítették a világot –   , a Black Sails Világegyetem is tágul rendesen – nevezetesen a néger „királynőt” és alattvalóit. Először nem is igazán tudtam hova tenni őket, sőt, kissé bosszantott is, hogy csak azért vannak benn a történetben, hogy Flint útját keresztezzék – de a lassú építkezés a végére meghozta a gyümölcsét: jó kis kavarodás és kapcsolati háló lett belőle. Most már azt is tudom, Silver honnan szedte a néger feleségét, amit a könyvben említenek, meg annak is van értelme, milyen érdekek fűzték Scottot Elenor közelébe. A finálé nagy balhéja meg csak hab a tortán – azt mondjuk kissé nehezebben értem meg, milyen észérvek mellett kellett az angol flottának támadásba lendülni, de hát kellett egy jó nagy akció ezen évad végére is… ja, ezt amúgy megdicsérem, mert sérülés hitelesség tekintetében néha már a Rambo IV-ben éreztem magam a leszakadó testrészek miatt. Jó volt (és fontos lett) ez a helyszín a sorozat egészét tekintve, összességében nekem is elnyerte a tetszésemet – bár, azt nem tagadhatom, hogy közben néha felhúztam a szemöldökömet néhány helyzet gordiuszi csomójának átvágásán. Oké, hogy Flint nagy stratéga, de abban a szituban, amiben ő és csapata volt, így, ekkorát fordítani a történet kerekén… khmmm… nehezen hihető.

Végezetül nem mehetek el szó nélkül azon esemény(lánc) mellett, ami miatt én ezt az évadot sosem fogom a szívembe zárni. A néha unalmas perceket (pl. szélcsend, Max), a szétszórt karaktereket, a kevésbé feszes konfliktusokat, a néha mosolyogtatóan hiteltelen fordulatokat, a karakterek néha érthetetlen változásait még meg tudnám bocsájtani… sőt, mindent meg tudnék bocsájtani. De az E09-et nem fogom… akkor sem, ha tudom, hogy ez valóban megtörtént (igaz, Port Royalon), akkor sem, ha teljesen logikus és szükségszerű esemény a történetben. Tudom, és értem, hogy ez lényegesen jobban megalapozott és logikusabb húzás, mint mondjuk egy csempész zuhanása a mélybe, de akkor is: rühellem, amikor ilyen történik egy-egy kedvencemmel. Nem először fordult már elő sorozatnézési történelmemben, hogy egy ilyen eset után kissé elfordultam az egésztől – itt ez még ugyan nem játszik, de rettentően mérges és szomorú voltam. Akkor is, ha egy negyedmondatos utalást találtam egy fórumon magára az esetleges eseményre, mindenféle konkrétum nélkül – de mikor odáig jutottam, ki kerül a középpontba, szétvetett a harag. Ja, és egyébként itt jegyzem meg, hogy ha a BB ás a SoA által felvázolt logikával közelítem a dolgokat, oké, hogy ez így történt (nem csak a hiteles történelmi tényt veszem számításba), de akkor az évad elején ámokfutást rendező másik figurának sem juthat más sors. Sőt, ebben a sorozatban senkinek…

Mindezek ellenére a Fekete Vitorlák továbbra is zseniális sorozat. Baszott jól néz ki, nagyon be tud szívni az egész hangulata: tényleg ott érzi magát az ember az 1700-as évek elején. Jók a karakterei, néhány kitérőt leszámítva izgalmas és feszes történetvezetése. A könyv fiktív világa kiválóan van keverve a kor nagy kalózainak életével, s erre az évadra már szerencsére a túlságosan öncélú szex is elmaradozóban van. Rettentő jó korrajz az egész, méltó párja/kiegészítése az A Karib-tenger kalózai világának. Az, hogy a Bolygó Hollandit valahogy becsempésznék a Black Sailsbe, az nem lepne meg, no de mekkora húzás lenne, ha egy cameo erejéig Jack Sparrow és a Fekete Gyöngy is feltűnne…



80%





.

R2-D2 írta:

Fekete vitorlák S3

Kell-e annál ékesebb bizonyíték a tetszési indexre, mint hogy előkerestem a könyvespolcról a Delfin könyvek gondozásában, nyolcvanas években megjelent, 13 (!!) forintért megvásárolt Kincses szigetet és elkezdtem olvasni? Újra?

Végezetül nem mehetek el szó nélkül azon esemény(lánc) mellett, ami miatt én ezt az évadot sosem fogom a szívembe zárni. A néha unalmas perceket (pl. szélcsend, Max), a szétszórt karaktereket, a kevésbé feszes konfliktusokat, a néha mosolyogtatóan hiteltelen fordulatokat, a karakterek néha érthetetlen változásait még meg tudnám bocsájtani… sőt, mindent meg tudnék bocsájtani. De az E09-et nem fogom…

Mindezek ellenére a Fekete Vitorlák továbbra is zseniális sorozat. Baszott jól néz ki, nagyon be tud szívni az egész hangulata: tényleg ott érzi magát az ember az 1700-as évek elején. Jók a karakterei, néhány kitérőt leszámítva izgalmas és feszes történetvezetése. A könyv fiktív világa kiválóan van keverve a kor nagy kalózainak életével, s erre az évadra már szerencsére a túlságosan öncélú szex is elmaradozóban van. Rettentő jó korrajz az egész, méltó párja/kiegészítése az A Karib-tenger kalózai világának.

80%

Arra az "E09"-re nagy tétekben mertem volna fogadni ...
.

Niwrok írta:

Fekete vitorlák S3

Arra az "E09"-re nagy tétekben mertem volna fogadni ...
.

Nagyjából ennyi is a különbség köztük, bár megint icipicit más szempontok szerint értékeltünk.  
.

.






The Walking Dead S6






A történelem ismétli önmagát… megint úgy jártam, mint már néhányszor (akár e sorozatnál is): ha ezt az írást tegnap éjjel kezdem el, csak nem tudtam volna máshogy indítani, mint egy jó kiadós anyázással az évad végi cliffhangerrel kapcsolatban. Most már kicsit lenyugodott háborgó lelkem, s egyre inkább csak az érdeklődés maradt bennem a jövővel kapcsolatban – mert ugyan tényleg egy mérhetetlenül aljas és idegesítő befejezést láthattunk, azért azt el kell ismerni, hogy hatásos… de minderről picit később még úgy is szót ejtek.

Az igazság az, hogy nekem a TWD a szívem egyik csücske. Az első percektől iszonyat bírom ezt a világot, a zombiapokalipszis nyomait viselő környezet, a kihalt, lepusztult városok már alapban is kedvemre valóak – ma is pont arra gondoltam, miért van az, hogy néha úgy érzem, tök jól ellenék én abban a pusztaságban – de az i-re a pontot mégiscsak az a kis csapat teszi föl, akik kalandjait immár hatodik éve követjük. Rick „családjából” már mindenki elfoglalta a helyét a pici lelkemben – mindenkit másért, de szeretek valamiért – így a korábbi években a sorozat szempontjából „kötelező” karakterveszteségek mind képesek voltak a megfelelő hatást kiváltani nálam. Viszont most már annyira együtt van a társaság, annyira szívemhez nőtt mindenki, hogy szinte félve ültem le az évad elé, hogy idén ki fog távozni: kit harap meg egy járkáló, vagy ki esik áldozatul az egyre erősödő bandaháborúnak. Természetesen nem árulok el erről semmit – legyen elég annyi, hogy volt olyan pont az évadban, mikor a szívem összeszorult néhány jelenetnél. Annyira talán nem „éles” a helyzet, mint mondjuk a 24-ben volt, de ha Rick=Jack Bauer, akkor a többiek sajnos kiírhatók… amit meg köztudomásúan nem szeretek.

Érdekesen indul az évad. Az S5 végén ugyebár előkerül egy botos ember, egy régi ismerős, s van egy brutális drámánk is – logikus lett volna, ha annak az estének egyenes ági folytatását kapjuk az induláskor. Ehelyett az első (egy órás) epizódban össze-vissza ugrálunk az időben, van egy esemény, ami gyakorlatilag az évad első felét meghatározza, viszont nem lineárisan jutunk el ehhez, hanem idő-visszaugrásokkal. A több ezer zombival tervezett „mutatvány” megvalósításáig eltelt időt, az addig eltelt eseményeket mégsem mondanám tisztán flashbacknek, az egésznek teljesen más, egyedi hangulat és szerkezete van. És ez jó. Már csak azért is jó, mert eddig ilyen a TWD-ben nem volt. Nekem nagyon tetszettek a váltások, ahogy a szépen kidolgozott terv apró részleteibe betekintést nyerünk, ahogy a mértani pontossággal – és színes lufikkal jelzett – megtervezett út felépítése kibomlik a képernyőn, az a végére elismerő csettintést váltott ki belőlem. És ez igaz akkor is, hogy ha az elején rendesen el tud veszni az ember időben és térben, ha néha fogalma sincs, mi mikor és főleg mi után/előtt történik… kitartás, mert a végére összeáll a kép. Ha pedig bárki eddig (velem együtt) úgy gondolta, hogy a járkálók csak biodíszletek a sorozatban, csak akadályok egy gátfutópályán – nos, az átértékelheti ezt a dolgot, mikor ezres nagyságendben tántorognak főhőseink körül/mögött/mellett. Zseniális az egész, izgalmas, brutális és feszült fél évad – az ezt kvázi lezáró E9 meg… nos a TWD történelem legnagyszabásúbb, legmegindítóbb, legjobb hentelése. Beszarás, én mondom.

Azt hozzá kell tennem, hogy amúgy ez az évad megint csak helyben járós lett: a legutóbbi börtöni idill helyett most Alexandria nyújt letelepedési lehetőséget a csapat számára. Végre nem kell menni és keresni a biztonságot, az S5 fináléja után az erőviszonyok is helyükre kerültek, így lehet foglakozni megint csak a karakterekkel, azok egymásra hatásával, személyiségük boncolásával és fejlődésükkel… a szövődő, átértékelődő szerelmekkel…    nos, lehetne, de most mégsem (csak) ezt látjuk. Pontosabban nem a megszokott módon: Rickék ugye már régóta együtt vannak, a múlt évadban leírt kis falkás hasonlat nagyon jól érzékelteti összetartozásukat, így közöttük túl sok interakcióra nem számíthatunk – marad(na) hát Alexandria korábbi lakói és Rickék közötti ellentét kidolgozása. De nekem igencsak tetsző módon erre sem feküdtek rá az írók, a globális feladat egész jól összerázza a társaságot, így kiszámítható módon külső fenyegetettséget kellett hozni a sztoriba… vagy… vagy valami egészen mást. És ez az egészen más lett az, ami alaposan rányomja a bélyegét az évadra, amitől egyszerre kaptam hülyét és egyszerre bámultam tátott szájjal az eseményekre (inkább előbbi). Mindennek az oka pedig az a botos ember, aki az előző évad végén toppan be, s az általa képviselt „nem ölök” szemlélet – ez pedig többször a feje tetejére állít mindent. Megfertőzi a szereplőket, mint valami méreg, rengeteg idegesítő szituációt (tragédiát?) okoz – mégsem lehet szimplán az asztal alá söpörni, hogy ez hülyeség.

Ugyanis a hatodik évad legfontosabb kérdése az, hogy muszáj-e egy ilyen világban élő embert ölnöd, vagy lehetsz-e olyan naiv, hogy azt hiheted, mindenki képes megváltozni. Egyáltalán tényleg naivság-e ez, vagy hát az emberi lét alapértéke? Persze, nézőként simán rávágod, hogy pusztuljon mindenki, aki veszélyt jelenthet rád… no de igazán magadba nézve, tényleg muszáj mindenkit kinyírni, vagy tényleg minden élet értékes egy halott világban?? Az egész hatodik fejezet ezt a témakört boncolgatja, hol több, hol kevesebb sikerrel – és megmondom őszintén, néha nem kevés hajtépéssel. Néhány karakter szinte „megbolondul” ennek következtében – ha ez most vallás lenne, azt mondanám, megtér – aminek viszont egyenes ági következménye, hogy a megszokottól eltérően reagál le eseményeket. Ez viszont… ez viszont egy ideig kifejezetten idegesítő nézői szempontból: eddig azt szoktuk meg, hogy Rick és csapata minden tette erkölcsileg igazolható, soha nem fordult meg a fejünkben, hogy esetleg meg lehetett volna hagyni valakinek az életét, hátha megváltozik… most viszont, hogy van ez az évadon átívelő, már-már spirituális, filozofikus gondolat, néhányszor elgondolkodik az ember. Ahogy elgondolkodnak rajt a szereplőink is, amiből aztán természetesen komoly bonyodalmak lesznek.

Mondjuk, a fináléban feltűnő Winchester apu karaktere alapján az ember sutba dobja minden jóérzését és korábban megszerzett empátiáját, a TWD kb. 10 perc alatt felállította történetének legunszimpatikusabb, legjobban gyűlölhető figuráját.    Komolyan, a Kormányzó ehhez a faszihoz képest egy két lábon járó angyal volt, ennek a figurának a képernyőn eltöltött kb. 10 perce alatt az nézőben úgy megy fel a feszültség, mint malária esetén a láza. Zseniális képsorok, egy kiválóan felépített – újabb egy órás – epizód végén: és igen, a mérvadó sorozatportálon megjelent írások és kommentekkel ellentétben nekem megint csak különvéleményem van… szerintem eszméletlen ütős ( ) lett ez a végkifejlet, így, ahogy van. Szerintem pont az a tökéletes, hogy nem tudjuk, ki lehet az, szerintem pont az a tökéletes, hogy itt most egy éven át 10 emberért lehet izgulni. Marketingileg meg abszolút csúcsteljesítmény: erre az évadfináléra mindenki emlékezni fog egész életében (azért nagyon kevés ilyen van), ráadásul a sok találgatás, meg majd a későbbiekben vélhetően csepegetett információmorzsa profin fenn tartja az érdeklődést a TWD iránt. Persze, mérges az ember, mikor ilyet lát, de egy ilyen kiváló évadot valahogy így kell befejezni: brutálisan, tele aggódással és kérdőjellel. Na, most hogyan tovább?? Na, most, ezek után, az egész évadnyi gondolat mehet végleg a kukába? Mert hogy ennek az embernek nincs út a jó oldalra, az biztos – és remélem, nem is hagynak neki.

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok vak, és látom a TWD (és úgy általában a sorozatok) hibáit is… viszont miután én ezt úgy unblock rettentő mód komálom, leszarom a tipikus faszságokat. Szokás szerint néhány szál több részen keresztül lóg a levegőben, néhány szereplőt epizódokon keresztül nem is látunk. Sokszor logikátlanul cselekednek a figurák (pláne a végén, mikor minden épkézláb ember elkezd mozogni), sokszor bosszantóan nagyvonalúan kezelnek bizonyos érveket, eseményeket, konfliktusokat, motivációkat. Az is lehet, mindez heti nézésben nem is tűnik föl, de négy nap alatt darálva szembetűnő volt… néha hülyét kaptam, ha valakit az epizód végén ott hagytak valami veszélyes szituban (Rick, Glenn, erdő), majd három rész múlva visszatérnek hozzájuk. Ez nem feltétlenül tetszett, sokszor kizökkentett a ritmusból – de aztán az aktuális fejezet meg esetleg olyan qrva jó lett, hogy el is feledtem, mit/kit kell hiányolnom. De igazából ez nem feltétlenül TWD hiba, ez úgy általános sorozat velejáró. A TWD ezen évad kapcsán – leszámítva a "megtért" karakterek nehezebb elfogadhatóságát – igazából két dolgot tudok megemlíteni negatívumként. Az egyik már régi heppem, Judith léte, szerepe: totál felesleges és hiteltelen, hogy egyáltalán létezik. Még így is, Alexandriában is. A másik meg egyértelműen az E4 volt (újabb egy órás rész), az egyetlen valódi flashback – nekem nagyon nem jött be a botos ember története (amúgy önmagában a botos ember, s filozófiája sem).

Nem vitatom, hogy másnak ezek komoly pontokat vehetnek el (majd) az értékelésükből, de nálam meg sem tudták rezegtetni azt a bizonyos lécet. Ez egy újabb qrva jó évad volt, izgalmas, látványos, drámai, minden… nekem ez semmivel nem volt rosszabb, mint az előző. Azt pedig nagyon is komáltam, úgyhogy bizony én erre sem tudok mást adni:



90%



Ui: már hogyan is adhatnék kevesebbet, mikor van egy E3, egy E9 meg egy E16???






.

.






A harminchármak





Mindig fura olyan mozit nézni, aminek eseményei esetleg élénken élhetnek a nézők emlékeiben, aminek hitelességét és valóságtartalmát egy kattintással leellenőrizheti az ember – ez még akkor is fura, ha egy-két évtized távlatáról beszélünk, de az szerintem kifejezetten ritkán esik meg, hogy egy 4-5 éves történetet vigyenek vászonra. A 2010-es chilei bányaszerencsétlenség márpedig ilyen esemény, a jelen kor médiájának köszönhetően pedig a világ minden pontján emberek milliárdjai követhették figyelemmel a föld alatt ragadtak megmentését. Talán épp ezért nem egyszerű feladat úgy csinálni egy játékfilmet, hogy annak eseményeit még az alkotói szabadság nevében sem nagyon lehet kiszínezni, ha meg ráadásul az alapanyagban eleve nincs igazán dráma, akkor aztán szinte végképp lehetetlen küldetés. Az A harminchármak esetében pedig ez a helyzet: miután tudjuk, hogy mindenki élve kijön, miután anno az online hírportálok gyakorlatilag percre pontosan lekövették az eseményeket, könnyen beletörhetett volna még egy tehetséges rendező bicskája is a dologba… Patricia Riggen pedig minden tiszteletem mellett nem az.

Ahogy azt mindenki (??) tudja, 2010. augusztus 5-én a chilei San José arany- és rézbányában omlás történt, az aznapi műszakból pedig harminchárom bányász rekedt a mélyben. Szinte hihetetlen, de 69 napot töltöttek lenn a hegy gyomrában, mint ahogy az is hihetetlen, hogy mindegyiküket épen, egészségesen hozták a felszínre a végén. A cím szerint a 33-ak története, de szerintem a 69 napjobban illene a mozihoz (ahogy egyébként a német cím az is): a néha rettentő nagyvonalúan kezelt történetben ugyanis a külső tényezők, események majdnem nagyobb súllyal szerepelnek a képernyőn, mint a bányászok a menedékben. Persze, értem, hogy nagyobb biztonsági játék volt a mentés képeit megmutatni, a felszíni eseményekre koncentrálni (azokról bőven volt anyag), mint esetleg belemenni a lent rekedtek pszichés megterhelésének, egymás közötti viszonyainak bemutatására (azokból csak az van, amit elmeséltek, de az igazi érdekességek ilyenkor titokban maradnak). Mégis, a The 33 nem feltétlenül csak ezen bukik meg: én mindig szívesen nézek egy jól megcsinált, hatásos és érzelmileg manipulált mentőakciót, viszont ami itt van, arról sajnos süt a tanácstalanság és az amatörizmus.

Pedig olyan jól indul. A chilei környezet, az egész légkör, a készülődés tök hamar be tud szippantani, ahogy a fiúk lemennek dolgozni, ahogy nagyjából felskiccelik azt a világot, az nekem nagyon tetszett. Itt említem meg – nem szoktam ezzel foglalkozni, de itt már az elején feltűnt – James Horner egyik utolsó zenéjét: már a kezdő képsorok alá tett dél-amerikai dallamvilág is nagyon jó, de igazából a csúcs majd később, a baleset utáni jelentekben jön. Olyannyira, hogy néha bizony a zene nagyobb feszültséget csinál, mint az események önmagukban. Egyébként maga az omlás viszonylag hamar, kb. negyed óra után bekövetkezik, s leszámítva azt, hogy a vágás meg a sötétség miatt lófaszt se látni, egész hatásosra sikeredett. Kicsit tényleg olyan katasztrófafilm jellege van az egésznek, de én azt cseppet sem bántam. Az meg, hogy a fiúk hova és milyen körülmények közé kerültek, az rendesen meglepett: magam részéről egy bányabalesetet mindig is csak úgy tudtam elképzelni, hogy emberekre egy szűk alagútban ráomlik a föld – nos, itt 700 méter mélyen egy túlélőközpont van kiépítve, (elvileg) vízzel, élelemmel, rádióval, mindennel. Ha semmi másért, már ezért érdemes volt megnéznem a mozit, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy spirál alakban kivájt úton teherautók közlekednek a hegy mélyébe, hogy ekkora tér lehet egyáltalán ott lenn. Valahogy az ember úgy képzeli, a hegy egy tömör valami, aztán lószart, mama… ha ez nem is Mória, de azért laikusként megleptek a méretek.

A felütés remek, érdeklődés megvolt – innentől jött az unalom. A történet kétfelé válik, felváltva járunk a mentőcsapat és a bányászok között: engem sajnos egyik közeg sem győzött meg. Fenn, a felszínen, ahogy készülődnek a fúráshoz, az még tetszett is, vélhetően a rengeteg felvétel alapján roppant hiteles módon le lett másolva minden – csupán a lélek hiányzott belőle. Még Gabriel Byrne karaktere sem hozta azt a szükségszerű katarzist, amit neki, mint mentésvezetőnek kellett volna, helyette a fiatal (és épp ezért kissé hiteltelen) bányaügyi miniszter, a Rodrigo Santoro által játszott figura az, aki az ilyenkor kötelező megmentő szerepében tűnik föl. Nekem amúgy szimpatikus a srác, nem is vele volt bajom, sokkal inkább azzal a tömeggel, akik a lezárt bánya körül a férfiakra várakoztak. Nem tudok rá más szót mondani, mint hogy végtelenül teátrális majd minden jelenet, ami a sivatag/fennsík közepén kerítést rázó, majd kiabáló női bandát ábrázolja. Nem mentség erre az sem, hogy a színészek nagy része vélhetően amatőr volt, valahogy az egész hozzájuk köthető jelenetsor iszonyat életszerűtlen, és suta lett. Az sem segített a beleélésen, hogy nagyon nagy léptékben kell végigrohanni a történteken, két nap alatt átmeneti iskola (!!) létesül a várakozó családtagok gyermekeinek, meg kvázi az egész egy kerti partivá alakul – még ha a valóságban ez így is volt, akkor sincsenek meg a megfelelő hangsúlyok és támpontok ennek nézői befogadásához. S ha már hangsúly: arra bezzeg jut kép, hogy az amúgy zseniális 3D-s bányaimitációba beillesszék az Empire State Building képét… Az van ugyanis, hogy ELMONDJÁK, hogy a beomlott szikla súlya 2 db ESB, de hogy mindenki tényleg megértse, MEG IS MUTATJÁK, ráadásul úgy, hogy beillesztik abba az animációba, amiben a bánya metszete van. Dedó…  

Mégis, a film igazi érzelmi – egyáltalán bármilyen – hatását a felszín fogja majd produkálni, a történet végén sikeresen csalnak (öröm)könnyeket a nézők szemébe az alkotók. Kicsit ugyan itt is színpadiasan zajlanak az események – mintha minden mozdulatnak kényszeredetten olyannak kellene lennie, mint amilyen az a valóságban volt – de kétségkívül működik a nagy egymásra borulás a végén. És ilyenkor lehet elgondolkodni rajta, milyen zseniális mozi is lehetett volna ez, ha valóban lehetett volna aggódni a lent ragadottakért, ha valóban sikerült volna felépíteni bármi feszültséget a bányászokkal kapcsolatban. Sajnos erről szó sincs, az omlás utáni napok (ismét csak meglehetősen nagyvonalúan ugrálva) tragédiájából semmi nem jön át. Oké, az megvan, mekkora geci is a Társaság, hogy semmi nincs úgy, ahogy kellene, de a karakterek szinte végig érdektelenül majszolgatják a 33 felé elosztott 1 db tonhalkonzervet. Sötét is van, mindenki tök koszos, meg se ismerni őket… meg hát, az igazat megvallva az égvilágon semmi nem történik velük. Mert nem is tud: 700 méter mélyen a kijutással komolyan próbálkozni felesleges, idegileg meg úgy néz ki, mindenki topon van, mert a 69 nap alatt olyan igazán kemény és brutális ellentét ki sem alakult közöttük. A végére meg… miután már le tudtak juttatni hozzájuk ezt-azt, olyan volt, mint egy szanatórium 33 embernek. Apropó! Arra mondjuk vehették volna a fáradtságot az alkotók, hogy legalább EGYSZER a moziban tényleg megmutassák a 33 főt, mert bizony én többször megállítottam a képet a „tömegjeleneteknél”, de soha nem számoltam többet 18-20 embernél… csak a leges legvégén, a vége főcímben, ahol a valós személyek állnak sorban.

S ha már itt tartunk: megdöbbentő volt látni azt a különbséget a vélhetően bányászatot abbahagyó, korosodó, pocakosodó valódi személyek és a mélyben rekedt fiatal, sovány színészek között. Még nem döntöttem el, ez hiba-e vagy az élet formálja ugyebár a csodás testeket, de fura volt. Amit viszont mindenképp tudok, és amire talán az összes apróság közül a legjobban haragszok, az megint a teljesen elbaszott hangsáv/szinkron esete. Az van ugyanis, hogy Hollywood képes kétszer ugyanabba a szarba belelépni, az A 44-ik gyermek után ismét eljátszották azt, hogy az ottani orosz mintájára itt a spanyol nyelvet akcentussal beszélt angollal helyettesítették. Katasztrofális volt hallgatni – nem szokásom, de áttettem magyarra… itt meg az a meglepetés ért (és kissé fura is volt), hogy a híradós jelenetekben Azurák Csaba és Pachmann Péter volt a szinkronhang.    De összességében sokkal élvezhetőbb ez az egész is magyarul, mint eredetiben.

Érdekes, de nem túl jó film a The 33. Lehetett volna az, de az élet (vagy annak nyilvánosságra került része) nem tartogatott annyit, hogy igazán ütős mozit lehessen belőle csinálni. A szintén mélyben játszódó Sanctum ennél sokkal, de sokkal jobb lett - igaz, ott lehetett fokozni a feszültséget a fikcióval. Ez így unalmas, nagyvonalú, néha amatőr vállalkozás lett – néhány tényleg jó képpel, néhány jól működő érzelmi csúcsponttal. De most Antonio Banderas is kevés volt ahhoz, hogy valódi mélységet adjon a sztorinak, már ugye a 700 méteren túl. Csak arra volt jó az egész, hogy rácsodálkozhattam egy aranybánya belső felépítésére – a dél-amerikai munkakörülmények különösebb meglepetést nem okoztak. Ja, meg most már azt is tudom, hogy egy 3D-s animált kockán elfér a San José bánya meg 2 ESB is.  




70%




.

R2-D2 írta:

A harminchármak

Talán épp ezért nem egyszerű feladat úgy csinálni egy játékfilmet, hogy annak eseményeit még az alkotói szabadság nevében sem nagyon lehet kiszínezni, ha meg ráadásul az alapanyagban eleve nincs igazán dráma, akkor aztán szinte végképp lehetetlen küldetés. Az A harminchármak esetében pedig ez a helyzet: miután tudjuk, hogy mindenki élve kijön, miután anno az online hírportálok gyakorlatilag percre pontosan lekövették az eseményeket, könnyen beletörhetett volna még egy tehetséges rendező bicskája is a dologba… Patricia Riggen pedig minden tiszteletem mellett nem az.

Persze, értem, hogy nagyobb biztonsági játék volt a mentés képeit megmutatni, a felszíni eseményekre koncentrálni (azokról bőven volt anyag), mint esetleg belemenni a lent rekedtek pszichés megterhelésének, egymás közötti viszonyainak bemutatására (azokból csak az van, amit elmeséltek, de az igazi érdekességek ilyenkor titokban maradnak). Mégis, a The 33 nem feltétlenül csak ezen bukik meg: én mindig szívesen nézek egy jól megcsinált, hatásos és érzelmileg manipulált mentőakciót, viszont ami itt van, arról sajnos süt a tanácstalanság és az amatörizmus.

Az meg, hogy a fiúk hova és milyen körülmények közé kerültek, az rendesen meglepett: magam részéről egy bányabalesetet mindig is csak úgy tudtam elképzelni, hogy emberekre egy szűk alagútban ráomlik a föld – nos, itt 700 méter mélyen egy túlélőközpont van kiépítve, (elvileg) vízzel, élelemmel, rádióval, mindennel. Ha semmi másért, már ezért érdemes volt megnéznem a mozit, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy spirál alakban kivájt úton teherautók közlekednek a hegy mélyébe, hogy ekkora tér lehet egyáltalán ott lenn.

Amit viszont mindenképp tudok, és amire talán az összes apróság közül a legjobban haragszok, az megint a teljesen elbaszott hangsáv/szinkron esete. Az van ugyanis, hogy Hollywood képes kétszer ugyanabba a szarba belelépni, az A 44-ik gyermek után ismét eljátszották azt, hogy az ottani orosz mintájára itt a spanyol nyelvet akcentussal beszélt angollal helyettesítették. Katasztrofális volt hallgatni – nem szokásom, de áttettem magyarra… itt meg az a meglepetés ért (és kissé fura is volt), hogy a híradós jelenetekben Azurák Csaba és Pachmann Péter volt a szinkronhang.    De összességében sokkal élvezhetőbb ez az egész is magyarul, mint eredetiben.

70%

Pedig ha valamiért igazán érdekelt volna ez a film, az a lenti események drámája. Egy ilyen filmet jó esetben meg kell tudni úgy csinálni, hogy feszültség és érzelem legyen benne, és ez nem nagyon megy máshogy, mint úgy, ha a film be tud mászni a mélyben rekedtek fejébe, a kétségeikbe, a kudarcaikba. Hiába tudni, hogy majd kijönnek, ők ezt 68 napig nem tudják, és még ha van is rádió, azért 700m az 700m... Ha csak annyi, hogy némán eszik a halat a koszos sötétben, meg hogy néha edzenek (ez a részlet nagyon megmaradt az egyikük beszámolójából... legalábbis úgy emlékszem, az itt volt), kint meg bénáznak, az azért kevés. Van olyan film, ami elmegy egy dokumentarista illusztrációnak, de ez akkor ezek szerint nem az...

Az akcentusnál ugye "kettőezer-kétszázhuszonkétszer"-t akartál írni   ?
Én akkor ezek szerint gyakrabban nézek szinkronnal filmet, így már többször tapasztaltam, hogy néha ilyen formán poénra veszik a magyar hangnál az ismert hangok felbukkanását. Ha sportközvetítés van egy mozifilmben, már szinte várom a Hajdúbé hangját, de a legjobbat mostanában akkor nevettem, amikor a Zootropoliszban Erős Antónia és Szellő István hangján szólalt meg az Állathíradó   .
.