R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

iZombie S1

Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy nagy valószínűséggel nem tőlem fogod megtudni, mi történik a második évadban .

Naaaaa, ne vedd ennyire a szívedre !
.

.



Fantasztikus négyes




Sokszor, sok helyen volt már alkalmam méltatlankodni az Álomgyár agyament befektetései és feleslegesnek tűnő rebootjai miatt, szinte meg sem tudom számolni, mennyi értelmetlen újraforgatás és folytatás készül mostanában a tengeren túlon.  Viszont míg az ember nem lát bele igazán franchise-ok, filmek jogviszonyaiba és a stúdiók gondolkodásába, versengésébe, jobban jár, ha úgy tekinti, hogy nála okosabb és gazdagabb emberek fontos, befolyásos pozícióban hozzák döntéseiket, fektetnek be súlyos dollármilliókat – az ő pénzüket, az ő kockázatukra. Nézőként csupán a végeredmény számít, nézőként nem kell érdekeljen, mi miért készült újra, mi, milyen nehézségek és veszekedések árán valósult meg…csak legyen jó a film. Épp ezért most nem is igazán mennék bele abba, milyen belső harcok árán született meg az új Fantasztikus négyes is, aki akar, erről rengeteg információt talál a neten. Szerény megjegyzésem annyi, hogy szerintem totál felesleges volt egy alig 10 éves történetet újragondolni – de hát ha nem volt elég a Pókemberes tanulópénz, hát csak rajta – viszont a rengeteg negatív hang ellenére ez a felmelegítés bizonyos mértékben, egy bizonyos pontig meglepően jól működött.

Igazából két vonalon lehet megközelíteni az új F4-et. Az egyik az összehasonlítás a nem épp filmtörténeti alapműnek számító egy évtizeddel ezelőtti nekifutással, tételesen végigvenni az egyes karaktereket, színészeket és az eseményeket, míg a másik nézőpontból meg lehet próbálni mindentől teljesen függetlenül értékelni az egészet. Utóbbinak mondjuk csak akkor van bármi értelme, ha valaki F4 szűzként ül le ezen mozi elé, ha semmiféle prekoncepciója nincs az eseményekkel és karakterekkel szemben, vagy remekül ki tudja zárni azokat – viszont így, de csak így meglepően jól muzsikál a film. Magam részéről megpróbálom legalább az értékelést e szemszögből megtenni – bár el kell ismernem, nézés közben képtelen voltam kiverni a fejemből a korábbi filmek eseményeit és szereplőit: de szerencsére miután szegényemék itt is megszerezték tulajdonságaikat, már mindegy volt ki van a kőomlás, a tűzgolyó, vagy a láthatatlan álca alatt. Mindegy volt, hogy Johnny, aki ugyebár a fehér bőrű Sue tesója, ezúttal néger (még meg is magyarázták), meg mindegy volt, hogy a csapat legkisebb tagja lett a legnagyobb a kőálarc alatt…

A 2000-es évek elején a kissrác Reed már kész feltaláló, barátjával, Bennel a garázsban sikeres teleportáló eszközt épít. Egy évtized múltán aztán a tudományos versenyen mutatják be a készüléket, de egy nem igazán találnak értő szemekre/fülekre, ráadásul a szerkezet (ismét) kisebb galibát okoz – azonban mielőtt a fiúk megszégyenülten távoznának, egy titokzatos fekete úriember ( , a Kártyavár Freddyje) és annak bájos szőke lánya lép oda hozzájuk. Mr. Franklin Storm rögtön ösztöndíjat ajánl Reednek egy magán kutatóintézetben, ahol elsőszámú feladatuk nagyban megépíteni és biztonságossá tenni a készüléket: ez a szerkezet ugyanis nem csak hogy teleportál, hanem egyenesen egy másik dimenzióba teszi azt. A cél pedig nem más, mint embereket küldeni oda – egyfajta fura űrutazásként – természetesen anyagot gyűjteni és végsőképp learatni a felfedezés babérjait. Reed és Sue mellé csatlakozik (némi kényszer hatására) dr. Franklin színes bőrű fia, no meg egy antiszociális zseni, akit Victorként ismerünk meg. A mozi első harmada a kis csapat megismerésével, összekovácsolódásával, egy izgalmas tudományos kísérlet felépítésével telik – s megmondom őszintén ez nekem nagyon bejött. Nekem tök tetszett már maga az ötlet is, a Gép, a srácok viszonya egymáshoz, ahogy felépül a balszerencsét hozó szerkezet.

Mint ahogy az is nagyon tetszett, ahogy szert tesznek a képességeikre. Már eleve az, ahova eljutnak, aztán ahogy beüt a krach, ahogy mindegyikük megfertőződik. Sue mondjuk kakukktojás, azt nem igazán bírtam követni, de végül is mindegy: a négyfős csapat megkapja azokat a mutációkat, amik először átkot, majd kényszeredett munkát hoznak nekik. Jó volt, ahogy a titkos bázison kiképezték őket erre-arra, ahogy nézték, vizsgálták, figyelték őket. Ahogy vérmérsékletükhöz képest próbálták feldolgozni mindazt, ami velük történt, társuk elvesztését, az egész fölötti irányítás kicsúszását a kezükből. Még az is bejött, ahogy és amire használták Bent és Johnnyt, valahogy tök illett a képbe az állam bácsi szerepvállalása: HA valaha ilyen történne, sokkal valószínűbb, hogy így mennének a dolgok, mintsem négy mutánst az utcára engednének. Aztán – megintcsak nem túl elegáns módon – egy éves ugrás van a sztoriban és elromlik minden. Kényszer hatására a csapat összeáll, hogy egy végtelenül összecsapott, idióta küzdelemben vegye fel a harcot a gonosszá vált Victorral. Egy másik dimenzióban…

Ez a finálé viszont fájt. Már eleve az a thoros kapu, az abban utazó emberkék utazásának módjai vércikik voltak, Victor motivációját a folyosói ruhafogasról akasztották le, az összecsapás meg… kimondottan röhejes. Koreográfiában, látványban, mindenben. Érdekes módon az új F4, mikor átváltott az ún. klasszikus szuperhősös, képregényes moziba, teljesen elértéktelenedett, a mozi egyetlen komoly akciószcénéja pedig borzalmasra sikeredett.  Egyébként… azt hiszem, ezzel meg is találtam a kulcsot a film befogadáshoz (és elutasítottságához): ez nem a hagyományos képregényfilm, ez nem a világmegváltó szuperhősfilm. Már alapból a relatív hosszú felvezetés kizárja a nagy bolygómentő akciókat, de azzal, hogy Victor vs Négyes akciója a másik dimenzióban történik, és azzal, hogy mindez „titokban marad” ( , miután egy fél kontinens eltűnik), sokkal inkább emlékeztet egy X-filmre, vagy mondjuk egy S.H.I.E.L.D. akcióra. Josh Tranknek sikerült az utolsó etapig a földön járni, egy egész jó kis sci-fit összerántani, amit aztán – állítólag a stúdió – egy idióta mozivá változtatott. Én, a magam részéről addig voltam el a filmmel, amíg nem jött a bunyó, viszont így, hogy ez a bunyó kvázi a színfalak mögött zajlott, még mindig jobban tetszett, mintha ez is NY utcáit zúzta volna szét. Nekem sokkal jobban bejön egy ilyen „titkos” Négyes, mint egy univerzális mentősereg.

A lényeg az, hogy az új F4 mozi teljesen más irányba ment, mint elődei – s ebbe bele is bukott. Fel akart építeni egy picit okosabb, titokzatosabb, sejtelmesebb világot, de túl éles volt a váltás a korábbi feldolgozáshoz képest. Így viszont kimondottan felemás eredmény született: amíg komoly, karakteralapozós, tudományos kísérletezős volt, addig sokkal jobban tetszett, viszont a végéből meg hiányzott nekem a lélek. Hiányzott a szórakoztatás, az egész bunyó iszonyat merev és szürke lett, hiányzott belőle – akárcsak az egész filmből – a humor, ami az ilyen stílusú mozik elengedhetetlen kelléke. Nincsenek igazán jó csipkelődések, a figurák közti háló főleg a fináléra a semmiből jön (igaz, az egy évre sok mindent rá lehet fogni). Jó, ez elvileg egy eredettörténet, de akkor is több és személyesebb kapcsolatot várna el a néző – egyedül a záró szcéna villant meg valamit ebből. S ha már zárókép: az nekem kimondottan tetszett, hogy underground mozgalommá alakult a Négyes, talán a folytatásban (mert miért is ne??) a kis csapat jobban összekovácsolódik, talán nagyobb szerepet kap a szórakoztató jelleg. De csak maradjanak így, a háttérben. Ez jó irány.

Részemről a konklúzió annyi, hogy egyáltalán nem olyan rossz, mint amit mindenhol olvasni róla. Valóban teljesen felesleges, a vége valóban iszonyat összecsapott, de az én nézőpontomból találni benn egész jó és ötletes dolgokat, elsősorban a baleset előtt és közvetlenül utána időből. Ha mentegetőznöm kellene – de miért is?? – akkor annyit mindenképp megemlítenék védelmemre, hogy én a színészek miatt is néztem meg, a fiatal gárda majd minden tagját ismerem és bírom máshonnan. Az biztos, ők négyen vannak akkora sztárok, mint a10 évvel ezelőtti társaság (sőt!!), meg vannak annyira jók is – úgyhogy rajtuk nem igazán múlt semmi: kicsit talán átgondoltabb és egyértelműbb koncepcióban az egész sikeresebb lehetett volna. Csak akkor el kellett volna dönteni, hogy a féltudományos, nagyjából reális és hiteles talajon maradunk végig, vagy vállaljuk a Bosszúállók (és a 2005-ös F4) idétlen, agyament, de kimondottan szórakoztató stílusát. A kettő együtt most, itt nem jött össze.

Na, majd két év múlva, július 9-én…



70%



.

R2-D2 írta:

Fantasztikus négyes

Sokszor, sok helyen volt már alkalmam méltatlankodni az Álomgyár agyament befektetései és feleslegesnek tűnő rebootjai miatt, szinte meg sem tudom számolni, mennyi értelmetlen újraforgatás és folytatás készül mostanában a tengeren túlon.  Viszont míg az ember nem lát bele igazán franchise-ok, filmek jogviszonyaiba és a stúdiók gondolkodásába, versengésébe, jobban jár, ha úgy tekinti, hogy nála okosabb és gazdagabb emberek fontos, befolyásos pozícióban hozzák döntéseiket, fektetnek be súlyos dollármilliókat – az ő pénzüket, az ő kockázatukra. Nézőként csupán a végeredmény számít, nézőként nem kell érdekeljen, mi miért készült újra, mi, milyen nehézségek és veszekedések árán valósult meg…csak legyen jó a film.

Részemről a konklúzió annyi, hogy egyáltalán nem olyan rossz, mint amit mindenhol olvasni róla. Valóban teljesen felesleges, a vége valóban iszonyat összecsapott, de az én nézőpontomból találni benn egész jó és ötletes dolgokat, elsősorban a baleset előtt és közvetlenül utána időből. Ha mentegetőznöm kellene – de miért is?? – akkor annyit mindenképp megemlítenék védelmemre, hogy én a színészek miatt is néztem meg, a fiatal gárda majd minden tagját ismerem és bírom máshonnan. Az biztos, ők négyen vannak akkora sztárok, mint a10 évvel ezelőtti társaság (sőt!!), meg vannak annyira jók is – úgyhogy rajtuk nem igazán múlt semmi: kicsit talán átgondoltabb és egyértelműbb koncepcióban az egész sikeresebb lehetett volna. Csak akkor el kellett volna dönteni, hogy a féltudományos, nagyjából reális és hiteles talajon maradunk végig, vagy vállaljuk a Bosszúállók (és a 2005-ös F4) idétlen, agyament, de kimondottan szórakoztató stílusát. A kettő együtt most, itt nem jött össze.

Na, majd két év múlva, július 9-én…

70%

A jelenlegi mozis Big4 képregényes csoportból (Bosszúállók, Az igazság ligája, X-men és ez) úgy alakult, hogy mostanra ez fog meg a legkevésbé. Tíz éve még persze megnéztem Jessica Alba meg Chris Evans miatt, de a Silver Surfernek például már egy kockáját sem tudnám felidézni. És mert ez egy sima reboot, még ha más hangsúlyokkal és stílussal is, a történetét már ismerem, és a filmeknél ritkán van olyan átkötés, hogy feltétlenül részletekbe menően ismernem kéne.

Én történet-centrikus vagyok, és ha már úgy érzem, egy történet minden kíváncsiságomat kielégítette, nem maradtak benne felfedezni vagy összekapcsolni-valók, akkor az nekem annyi volt.

De legalább jó tudni, hogy annyira mégsem feleslegesen készült el, hogy valakinek jól esett megnézni .

Passz-kártya .
.

Niwrok írta:

Fantasztikus négyes

A jelenlegi mozis Big4 képregényes csoportból (Bosszúállók, Az igazság ligája, X-men és ez) úgy alakult, hogy mostanra ez fog meg a legkevésbé. Tíz éve még persze megnéztem Jessica Alba meg Chris Evans miatt, de a Silver Surfernek például már egy kockáját sem tudnám felidézni. És mert ez egy sima reboot, még ha más hangsúlyokkal és stílussal is, a történetét már ismerem, és a filmeknél ritkán van olyan átkötés, hogy feltétlenül részletekbe menően ismernem kéne.

Én történet-centrikus vagyok, és ha már úgy érzem, egy történet minden kíváncsiságomat kielégítette, nem maradtak benne felfedezni vagy összekapcsolni-valók, akkor az nekem annyi volt.

De legalább jó tudni, hogy annyira mégsem feleslegesen készült el, hogy valakinek jól esett megnézni .

Passz-kártya .
.

Azért annyit meg kell jegyezzek - már ha konkrétan nem EZT a történetet ismered -, hogy ez azért más, no meg itt van a Whiplashos gyerek, itt van Zoe Barnes, meg a kékszemű törpe is.

Így se?  


.

R2-D2 írta:

Fantasztikus négyes

Azért annyit meg kell jegyezzek - már ha konkrétan nem EZT a történetet ismered -, hogy ez azért más, no meg itt van a Whiplashos gyerek, itt van Zoe Barnes, meg a kékszemű törpe is.

Így se?  

A legtöbb, amit jelenleg ígérhetek, hogy ha egyszer elcsípem a tévében, nem fogok elkapcsolni róla .
.

.




La casa del fin de los tiempos




Ahogy pár hónapja Niwrok nagyon helyesen nem tette, úgy ezúttal én sem próbálom ezt az írást a film a magyar címével kezdeni. Jó okaim vannak rá, az egyik az, hogy a filmnek sehol nem találtam hivatalos magyar címét, csupán az áll rendelkezésre, amit a fordító használt a feliratban, másrészt meg… igen, a magyar fordítás (egyébként önmagában a film eredeti címe is) iszonyat spoileres. A spanyol anyanyelvűek sajnos nem kerülhetik el, hogy ne tudnák, mi is történik a házban, de a világ nagyobb része jobb, ha tudatlanul ül le elé. Ugyanis akkor a 60-ik perc környékén qrva jó meglepetésben lesz része…

Most, hogy kicsit utánanéztem, mi is ez az egész és honnan jött, örömmel konstatálhatom, hogy újabb ország alkotását pipálhatom ki a filmes palettán. Ha emlékem nem csal, Dél-Amerika ezen országából még nem láttam filmet: a La casa… ugyanis egy venezuelai mozi, bizonyos Alejandro Hidalgo első rendezése, aki nem mellékesen írta, és vágta is művét. Viszont az, hogy Venezuela, senkit ne riasszon el a megnézéstől, a spanyol vonal iszonyat erős a filmen, egyedül a szereplők intenzív dél amerikai kinézete az, ami alapján meg lehetne mondani, hogy a film nem Európában készült. Ezen kívül szinte semmi, a film stílusa, hangulata, a környezet simán spanyolhont idézi, a történet pedig gyakorlatilag bármely kissé eldugottabb andalúziai kisvárosban játszódhatna. Ráadásul az elmúlt egy-két évben – Niwroknak hála – jócskán belekóstolhattam az ismeretlenebb spanyol thrillerek, horrorok világába (Insebsibles, Amíg alszol), sőt, ugye van néhány nagyobb rendező nagyobb filmje is a témában (Ördöggerinc), no meg most is lapul néhány cím a merevlemezen, így nekem egyáltalán nem volt idegen a környezet.

Egy nő a padlón ébred. Körülötte dulakodásnak a nyomai, egy összetört tükör (aminek egy darabját magához veszi), arcán vékony vágásnyom. És vér. Nézőként a nővel együtt ébredünk, vele járjuk be a szétdöntött házat, próbáljuk kideríteni, mi is történt. Aztán a pincébe érve sokkoló felfedezést teszünk, egy kisfiú szellemnek tűnő alakja pedig hirtelen köddé válik. Kb. ez a felütés, ennyiből kell a filmnek hangulatot csinálnia a következő 100 perchez – ami kétségkívül sikerül is. A nyitó jelenetsor (aminek egyébként már a fényképezése is zseniális) egy szellemhistória alapjait rakja le, miszerint Dulce (Ruddy Rodrigez), a nő, aki felébredt, valami természetfelettivel találkozott a házban, már csak azért is, mert látszólag ártatlanul a házban talált holtestek miatt a nőt ítélik 30 év börtönre… hogy aztán a sztori egyértelműen kettéváljon. Pont mostanában szoktam morogni, mennyire nem bírom azt a filmes húzást, amikor azért ugranak az időben, hogy néhány fontos dolgot ne kelljen megmagyarázni, nos, itt ilyenre ne számítsunk. Itt mindennek értelme van (vagy lesz), itt a 30 éves ugrásnak nagyon fontos szerepe lesz: Dulce ugyanis öregkorára házi őrizetbe kerül az elátkozott házba, s látszólag újból kezdődik minden. Mármint a szellemhistória…

A másik szál a múltban – mármint az időugráshoz képest a múltban, nem sokkal a nyitóképek előtt – játszódik, meglehetősen hosszú, de tartalmas flashbackekben bontakozik ki a nő családjának története. Megismerjük Leot és Rodrigezt, Dulce  a két minden hájjal megkent gyerekét, akik már ekkor is fura módon versengenek egymással, valamint férjét, Juan Josét, aki egy ideig egy szánalmas baromnak tűnik a nő dominenciája mellett. Szép lassan tárul szemünk elé egy család drámája, ahol a testvérek sem szimplán a kislány kegyeiért versengenek, s ahol a férj sem annyira nyuszi, mint amilyennek tűnik. Önmagában egyébként nem lenne semmi baj ezzel a történeti szállal sem, ha a film fő csapásiránya ez lenne, ha egy kemény dráma lenne a cél – azonban az első percek egyértelmű misztikus thriller/horror irányvonala után kissé laposnak és időhúzónak éreztem a rengeteg családi eseményt. Pláne úgy, hogy ezzel párhuzamosan az öreg Dulce (valahogy ezek az ősz hajú nénik már alapban is olyan félelmetesek) kóborol a kihalt házban, a rátörő emlékek, meg egy késsel futkosó szellem sikeresen a frászt hozza ránk. Nekem jó egy óráig kényelmetlen érzésem volt, hogy akkor most mit is látok, kb. 60 percig felváltva néztem egy venezuelai családi történetet 1981-ből, meg egy idős néni paráztató bolyongását egy kihalt házban 2011-ből, kombinálva egy kis szeánsszal a múltból. Nem igazán éreztem a koncepciót, mi is akar lenni az egész, kissé bosszús is voltam, hogy a zsánereket megint nem tudták jól összemixelni.

Erre mi történik???  A 60-ik perc környékén akkora gyomrost ad a film, hogy öröm volt átélni. Kérem szépen: az egész fordul egyet, s a talán legkedveltebb stílusú filmes műfajomba tesz kirándulást – amiről sajnos egyetlen árva szót nem írhatok. Annyira jó volt tudatlanul megdöbbenni az eseményeken, annyira jó volt tátott szájjal bámulni, hogy minden szál összefut, hogy minden korábbi eseménynek értelme van: kiderül, mi ez a ház és mi is történik lakóival. Tetszett a fiatal pap szerepe, pláne amikor róla is kiderül, hogy nem véletlenül jött a képbe, tetszett Dulce hittelensége, tetszett az egész történeti mitológia a ház körül. Jó, mondjuk a korábbi lakókkal felvet némi kérdéseket, de erre is van utalás, hogy hova lettek ők – úgy érzem, az egész finálé (ami amúgy közel fél óra!!) kibaszott jól össze van rakva. Szívesen sorolnám most az elmúlt évek zseniális filmjeit hasonló témában, de a címekkel már önmagában spoileres lennék, legyen elég annyi, hogy nem véletlen a 11 11 11 11 11  felirat a tükrön…

Amit még mindenképp ki kell emelnem a remek sztori mellett, az a mozi hangulata. Nagyon jó az egész díszlet, a ház, annak részletei (tipikus gótikus horror, némi spanyol ízzel), a kamera beállítások (öreg néni alulról, hátulról), a szereplők mozgása, stílusa, minden. Mindkét korrajz (már amit a házon kívül járunk) nagyon jó lett, a színészek pedig maximálisan hozzák a rájuk testált karaktert. Negatívumként egyedül azt tudom felhozni, hogy míg el nem érünk az első óra végére, addig gyakran fordul érdektelenségbe a sztori. Persze, ha tudnánk, mit is rejtenek a szavak és az események, nem gondolnánk ezt – viszont első nézéskor mindez helyenként egy unalmas filmet eredményezett. Mr. Hidalgonak valamivel jobban fenn kellett volna tartania az érdeklődést, mert ő hiába tudja, mire megy ki a játék és hiába készít mindent elő egy tökéletes fináléra, a nézőnek gőze sincs, milyen kánaán várhat még rá. Valahogy (nem tudom, hogy) mégiscsak el kellett volna hinteni valami magot, hogy az érdeklődés fenn maradjon és ne legyen Dulce családi drámája egy óra után unalmas…

A másik meg – bár ez minden hasonló zsánerű mozi egyértelmű velejárója – tekinthető áldásnak ás átoknak egyaránt. Az a helyzet, hogy az ember agya utána még jó ideig kattog a látottakon, próbálja összerakni, akkor mit is látott, az, ott, akkor hogy történhetett, és milyen hatása volt a többi eseményre. Aztán mint ilyen, természetesen alaposan bele lehet kavarodni, lehet keresni és találni benne a logikai bukfenceket, viszont az átélt, álleejtő élményt semmi utólagos gondolkodás nem képes elvenni. Ráadásul ez így, ilyen fináléval tipikusan az a mozi, amit az ember szívesen néz újra, a végkifejlet ismeretében kíváncsian várja az esetleg előre látható utalások megtalálását, illetve az utolsó fél órát is más szemmel nézi végig. Márpedig, ha azt nézzük, hogy egy elsőfilmes, venezuelai rendező elérte azt, hogy újra akarom nézni a filmjét, s hogy gondolkodok rajta, az szerintem nagy szó. Nem azért, mert én bármilyen mérce lennék, hanem mert egyszerűen jó a film.

Aztán másodjára meg talán arra is ráérez a fiatalember, hogy tartsa végig ébren a nézőt. És benne a kíváncsiságot. Ja, meg hogy ne adjon neki ennyire egyértelmű címet (komolyan mondom, ha nézitek, a főcímnél csukjátok be a szemeteket).




80%



.

R2-D2 írta:

La casa del fin de los tiempos

Ráadásul ez így, ilyen fináléval tipikusan az a mozi, amit az ember szívesen néz újra, a végkifejlet ismeretében kíváncsian várja az esetleg előre látható utalások megtalálását, illetve az utolsó fél órát is más szemmel nézi végig. Márpedig, ha azt nézzük, hogy egy elsőfilmes, venezuelai rendező elérte azt, hogy újra akarom nézni a filmjét, s hogy gondolkodok rajta, az szerintem nagy szó. Nem azért, mert én bármilyen mérce lennék, hanem mert egyszerűen jó a film. Aztán másodjára meg talán arra is ráérez a fiatalember, hogy tartsa végig ébren a nézőt. És benne a kíváncsiságot. Ja, meg hogy ne adjon neki ennyire egyértelmű címet.

80%

Köszi, hogy leírtad, amit annak idején nekem kellett volna, de ehhez éppen nem jött az ihlet .
.

.





La cara oculta





Miután pár hónappal ezelőtt Niwrok kolléga méltóztatott ezt a remek filmet pár sorban elintézni, ezúttal rám hárult a feladat, hogy népszerűsítsem ezt az egyénként magyar címmel ismét csak nem rendelkező alkotást. A felirat fordításában a Rejtőzködő arc szerepel, ami meglehetősen kifejezi – de egyben szerencsére nem árulja el – a film lényegét, ugyanakkor szerintem van annyira semmitmondó, hogy ismeretlenségben tartsa a mozit. S ha mindehhez még azt is hozzáveszem, hogy a film trailerét SZIGORÚAN TILOS előzetesen megtekinteni (ugyanis nem másra épít, mint a mozi legmegdöbbentőbb eseményére), akkor meglehetősen nehéz helyzetben vagyok: csupán az én szavam alapján kéne rávenni mindenkit, hogy nézze meg ezt a csodát…

A múltkori venezuelai kaland után egy másik dél amerikai országba vitt a véletlen, ezúttal Kolumbia az események helyszíne. Igen, az a Kolumbia, ahol nem is oly rég egy hetet töltöttem Pablo Escobar vendégeként – azonban sem a helyszín, sem az időpont, sem a hangulat/stílus nem hasonlít egymásra: a Narcos történelmi beütésű maffiasorozata után a La cara oculta egy kifejezetten modern, néha csillogó, néha komor thriller. A kapocs a két mű között azonban nem csak a helyszín, hanem Andrés Baiz személye, a fiatal kolumbiai rendező – gondolom pont ezen film miatt is – több Narcos epizód rendezését megnyerte. Teszem hozzá, teljes joggal: mindkét helyen remek érzékkel hozott létre egy világot, amiben a karakterek szinte beleolvadnak, amiben egyetlen egy pillanatra nem érzünk sem feleslegességet, sem idiótaságot. Mindenből pont annyi van, ami kell, ami az adott filmet hitelessé (széppé, izgalmassá, drámaivá) teszi… s ha már szépség: a La cara oculta mindkét főszereplőnője egyszerűen gyönyörű, ha másért nem, csak miattuk is érdemes megnézni a filmet.  

Adrián (Quim Gutiérrez) sikeres karmester, aki Spanyolországból Bogotába csábít az ottani zenekar. A fiatalember sztárnak járó ellátást kap, csodaszép házat tud bérelni, sármja miatt pedig egyértelműen a nők kedvence. A mozi elején persze mindez még nem tiszta, még semmi fura nincs is abban, hogy az indító képeken egy nő mond épp búcsúüzenetet egy telefonra – az csak kicsit később derül ki, hogy ez az üzenet épp Adriánnak szól, feladója pedig a barátnője, a mozi egyik dekoratív csillaga, Belén (Carla Lago). A lány eltűnik (vélhetően lelépett valakivel), Adrián pedig viszonylag hamar vigasztalódik egy pincérlány, Fabiana (Martina Garcia) karjaiban. Ha Belénre azt mondtam, dekoratív, akkor ez hatványozottan igaz Fabianara is: engem gyerekkori filmes szerelmemre Sophie Marceaura emlékeztetett …    és akkor még ráadásnak van még egy csaj, egy Veronica nevű harmadik szépség (Marcela Mar), aki ugyan kevesebb képernyőt kap, de szerepe a történet eszkalálódásában nem kevésbé fontos.  Nos, ezek alapján akár egy szerelmi négyszögbe is csöppenhetnénk, de a La cara… nem áll meg ennyinél. Az van ugyanis, hogy a nyitány, ami a jelenben játszódik, amiben Fabiana és Adrián alakuló szerelmét nézzük, egyre nyomasztóbb eseményeket hoz, úgy néz ki, a csilli-villi ház valami szellemet rejt, aki kipécézte magának Fabianát, ráadásul a kapcsolatot beárnyékolja Belén emléke és ott hagyott tárgyai.

Aztán hirtelen ugrunk egyet az időben: visszamegyünk Belén és Adrián kapcsolatába, abba az időbe, mikor eljöttek Spanyolországból Kolumbiába, mikor együtt kezdték az életüket az új földön és házban. Szépen felépített történet egy flörtölő férfiról, egy féltékeny barátnőről, egy fura német bérbeadóról… és igen, picit magáról a házról is. Érdekes, még akkor sem gondoltam rá, hova lehet vinni ezt a mozit, mikor az öregasszony beavatja a lányt a ház rejtelmeibe… még akkor sem gondoltam arra a zseniális fordulatra, ami kb. a film felénél bekövetkezik, s ami az addig maximum érdekes és sejtelmes love storykat teljesen más szintre emeli. Ugyanis jó háromnegyed óra után az eredeti kiindulópont a videóval és a múlt egymásba ér, újból átélhetjük Belén búcsúüzenetét – azonban most már minden háttér információval rendelkezünk. Innentől egy teljesen új mozi kezdődik, egy olyan történet, ami után talán minden filmrajongó megnyalhatja a tíz ujját: a szereplők olyan szituációba kerülnek a remek forgatókönyv miatt, hogy csak ámultam és bámultam. Ráadásul egy jó ideig a múltbéli szál és a jelen párhuzamosan zajlik, egészen pontosan ugyanazon eseményeket még egyszer átélhetjük egy másik nézőpontból – minden értelmet nyer, csak talán nem azt, amire számítani lehet…

És akkor kb. ennyi. Ennél többet NEM SZABAD tudni a filmről, sem azt, hogy ki hova és miért kerül, sem azt, hogy ennek milyen hatása lesz a többiekre. Ezért is írtam, hogy a trailert megnézni szentségtörés – bár, így utólag, az egészet ismerve igazán lényeges dolgot nem árul el, de épp elég a becsukódó ajtó látványa az ünneprontáshoz. A La cara… a második felére egy kibaszott hangulatos thrillerré válik, amiben a kísértetlakta ház keveredik a szerelmi háromszöggel, a finálé csattanója meg… mit is mondjak. Pofán vág. Ez egyébként önmagában elég lenne a sikerhez, de a remek forgatókönyv mellett nekem iszonyat bejött (ismét) az a filmes húzás, hogy egy adott eseményt megmutatnak más nézőpontból is. Legutóbb talán a Vágy és vezeklésben voltak ilyenek, de ugyebár az egész 8 tanú erre a stílusra épül – ezt pedig én imádom. Egyszerre tud teljesen félrevezető és sokkolóan megmagyarázó lenni, a kettő (vagy több) karakter által átélt ugyanazon élmény kétféle megközelítése itt is szenzációs. Az, hogy a múlt és a jelen egy pillanatban összeér (nem is akárhogy), az megint csak kiváló, s megint csak remek forgatókönyvet takar. A hangulatról, az egész miliőről Adrián környezetében már írtam, az eredeti nyelv pedig újfent autentikussá teszi a sztorit. Bár… ha jól belegondolok, ez most nem lett annyira spanyolos, mint mondjuk az előző filmélményem, ez a történet, ebben a felállásban bárhol játszódhat a világban. A kissé kevesebb latino beütés még jót is tett a filmnek – kíváncsi vagyok, Hollywood mikor veszi elő remakelni ezt is: ha a Holtodiglanra gondolok, ez sokkal jobb annál, hiányoznak belőle annak logikai bukfencei.

Két dolog van, mit esetleg negatívumként fel lehet róni neki – egyik a történetmeséléshez kapcsolódik, a másik egy konkrét kiegészítő elemhez. A legfurább mindenképp az, hogy – hasonlóan a La casa... hoz – itt is meglehetősen hosszúra nyúlt az a felvezetés, ami a tényleges mozi beindulását előzte meg. A film első harmada, fele egy – kétségkívül érdekes, de a második etaphoz képest gyenge – romantikus maszlag, amikor is a szépfiú három nővel kavar és a nők erre rájönnek. Semmi extra, kicsit nyálas, kicsit mesterkélt, a rendőrök szerepe kidolgozatlan és felesleges, ráadásul a fősodorhoz nem sok közük van. A másik dolog meg a nácik belekeverése – már megint. Erre amúgy egyetlen mentség van, az, hogy Dél Amerikában valós veszélyt és problémát jelentettek évtizedekig az ott bujkáló háborús bűnösök: feltűnésük e moziban ugyan nem hiteltelen, viszont érzésem szerint kicsit erőltetett.  

A lényeg: megint egy spanyol nyelvű kiváló mozi, némi rendezői gyerekbetegséggel. Bízzunk benne, hogy majd kinövi és még sok remek filmet látunk a világ túlsó végéből.




80%




.

R2-D2 írta:

La cara oculta

Miután pár hónappal ezelőtt Niwrok kolléga méltóztatott ezt a remek filmet pár sorban elintézni, ezúttal rám hárult a feladat, hogy népszerűsítsem ezt az egyénként magyar címmel ismét csak nem rendelkező alkotást.

...megint egy spanyol nyelvű kiváló mozi, némi rendezői gyerekbetegséggel. Bízzunk benne, hogy majd kinövi és még sok remek filmet látunk a világ túlsó végéből.

80%

Hé! Népszerűsíteni népszerűsítettem, elvégre megnézted, nem      ?! De ezt én sem csak úgy találtam, még az X.-en írt róla valaki, úgyhogy a köszönet neki jár igazán, mert tényleg sikerült olyat mutatnia a filmnek, ami még egyedinek számít a mai kínálatban is.

Az meg, hogy te vagy a termékenyebb, jobb kifejezőképességű író, nekem rég nem kérdés .
.

Niwrok írta:

Az meg, hogy te vagy a (...) jobb kifejezőképességű író, nekem rég nem kérdés .

.

Ó, mert persze.

.




Ich seh, Ich seh



Nem is olyan rég futottam bele valamelyik „híres” hazai netes hírportál filmes szekciójában ennek az osztrák filmnek a címébe, no meg a „lábad lefosod” kategóriájú értékelésbe. Arra már konkrétan nem emlékszem, hogy ez az értékelés úgy született-e, hogy az író látta is a filmet, vagy csak az előzetesig jutott – de ha látta, akkor csodálkozom, hogy óvodás korú újságírókat is foglalkoztatnak nevezett lapnál. Az Ich seh, Ich seh ugyanis nemcsak hogy nem (egy jó) horror, hanem az utóbbi idők legunalmasabb, legkiszámíthatóbb filmje (thrillere   ), egy kibaszott művészfilm, ahol a mozi első órája egy szimpla fényképalbum, értelmes cselekmény és mindenféle kohézió nélkül. Az meg már meg sem lep, hogy megint dicshimnuszokat zengnek a netes ítészek erről „art horrorról” ( ), miközben nekem küzdenem kellett az álomkórral és az idegbajjal nézése közben.

Van valahol vidéken egy ház, ahol a két kiskamasz fiú, az ikerpár Lucas és Elias épp anyjukat várják haza a kórházból. Kicsit már itt felhúztam a szemöldökömet, nekem legalábbis fura volt, hogy két kölköt csak így egyedül hagynak a világ végén – de miután semmit nem tudunk a konkrét háttérről, talán mégsem kellene ezen szőröznöm. A fene nagy várakozásban van kukoricamezőn rohanás, barlangászás, gumimatracozás a tavon (nyár van). Nekem amúgy egészen pontosan itt esett le – kb. az ötödik percben – a film egyik nagy csavarja, innentől már csak érdeklődve néztem, mikor, mennyire akarnak megvezetni az alkotók. Szóval Lucas és Elias várják anyut haza, a nő aztán meg is érkezik, hatalmas kötésekkel a fején – vélhetően plasztikai műtéten van túl, de ez egy percre sem derül ki a történetből. Azért ez picit fura, hogy az egész film alatt nem tudjuk meg, a nő miért van múmiaként betekerve, valamint milyen trauma volt az, ami miatt a srácok úgy viselkednek, ahogy (én egy tűzesetre gyanakodom, de lehet, ez már manipulatív gondolat a látottak után). Ha nem is kell mindig, mindent a néző szájába rágni, azért némi támpontot illik adni, hogy egy történet szereplői mit miért tesznek, az adott karaktereknek mik is a motivációi, előzményei – főleg egy ilyen háromszereplős kamradarabnál. Ahol minden szónak, tettnek, nézésnek súlya van, ahol fontosak a tettek múltbéli gyökerei.

Anyu hazajön tehát és irtó böszmén viselkedik. Ez volt a másik, ami teljesen életszerűtlen volt – különösképp az előzmények ismeretének hiányában!! –, hogy a nő hogy tudott ilyen elutasító lenni a fiaival, különösen Lucassal. Most tegyük félre a „nagy csavart”, csak szimplán vegyük úgy, hogy minden úgy van, ahogy látjuk: ha az én anyám viselkedne így, ahogy, én is elkezdenék gyanakodni. Ismeretek hiányában bizony hiteltelen, miért ilyen bunkó az anyuka, egy családban, ahol láthatólag nincs apuka, ahol a srácok és anyjuk egymásra vannak utalva, ahova a nő vélhetően több hét után tér haza – feltéve persze, ha egyáltalán ő az anyuka, nem pedig valaki, aki ellopta annak személyiségét… vagy esetleg egy alien.    A kigondolt alaphelyzet nem rossz, csak lóg a semmiben, az idő előrehaladtával pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy csupán arra megy ki a játék, hogy anyutól félni lehessen. Egyébként, amíg az a gyorskötés van a fején, ez még talán meg is állja a helyét, ahogy áll a tükör előtt azzal a pandamacis fekete szemkörnyékkel, az még lehet is ijesztő, viszont soha, egyetlen jelenetben nem használnak jump scare effektet: úgy gondolták, a nő léte önmagában eléggé fenyegető… hát nem. És akkor a hab a tortán: titokban többször leveti a kötést, sőt meztelenre vetkőzik, sőt, meztelenül kisétál az erdőbe, ott meg úgy megrázza a fejét, hogy bármelyik heavy metal koncerten különdíjas lehetne a mutatványával.    Nekem roppant életszerűtlen és hiteltelen volt az egész, valahogy a nő léte, viselkedése minden volt, csak nem valós (ekkor több alkalommal megfordult a fejemben, hogy valami testrablós inváziós mozit nézek).

Aztán a film felénél történik valami, a fiúk öntörvényűen elkezdik baszogatni anyjukat, mondja már meg, hogy ő nem az anyjuk. Ez egyébként egy eléggé érdekes és meglepő fordulat volt, ekkor vehetett volna más irányt a film, csak kicsit jobban rá kellett volna gyúrni a kínzásokra. Egy pillanatra, egy rövid pillanatra még a Mártírok is bevillant, mint lehetséges stílus, de aztán az újabb idiotizmusokkal e gondolat gyorsan tova is szállt. A hülyeség csúcsa egyértelműen a Vöröskeresztes páros látogatása, az valami iszonyat béna és nevetséges lett… mondjuk, ha az amstetteni esetből indulok ki, akár még húsbavágóan valós is lehet.     Ott se vett észre senki semmit. Aztán miután anyu csak nem akarja azt mondani, hogy ő nem anyu, egyre jobban elszabadulnak a gyerekes indulatok, amit egy ágyba vizelés old fel: ez most komoly?? Meg egyáltalán az, hogy mindezt Lucas és Elias egyedül véghez tudta vinni??? Na ne már…

Olvastam valahol, hogy nem az a lényeg, ami első percektől nyilvánvaló, hanem hogy a fiúk mit is csinálnak és hogy legfőképp kivel is csinálják. Nem tudom. Én nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindez átgondolt koncepció része: egyáltalán nem győztek meg róla, hogy anyu az anyu (de ennek ellenkezőjéről sem). A nagy globális titkolózás és félrevezetés egy idő után eljutott egy olyan szintre, hogy bármit állítottak volna az alkotók a végén, a korábban mutatott képek mindkettőt alátámaszthatták. Borzasztóan hiányzik a történet eleje, ki, mit, miért tesz, s miért nem akarja anyu bizonyítani, hogy ő anyu. Itt rögtön meg is lehetne cáfolni (már ha olvasná ezt olyan, aki látta is), hogy pl. a gyertyás jelenetnél nem tudhatja, mit csinál Lucas – no de ha logikusan végiggondoljuk és tényleg pirós a srác, ami egyébként rengeteg mindent megmagyarázna – nos, akkor tudnia kellett volna. Végig azt sugallják belénk, hogy talán tényleg nem az, ami – mondom, lehetne UFO is – aztán mega mikor jön a végkifejlet, rögtön fogadjunk el mindent úgy, ahogy van. Ehhh…    A másik vonal a filmben, a két iker története is ezer sebből vérzik (mármint hogy ki mit mikor és hogyan csinál), többször éreztem azt, hogy a terelés ott sem egészen átgondolt és logikus, nem egyszer volt az, hogy mindkettőjükre szükség lett volna egy jelenetnél. Az alkotók két szálon is próbáltak jobbra-balra irányítani, hogy a hülye néző majd beleszédül, aztán úgysem foglakozik semmivel – hááát, de. Foglalkozik.

Mindezek azonban csak a probléma egyik részét adják. A másik az a tipikus köldöknézegetős művészi behatás, amit amúgy nyíltan fel is vállaltak a készítők. A mozi nagyon sok hosszú és unalmas snittel operál, amikben az égvilágon semmi nem történik. Ha ez mondjuk a Hortobágyon játszódna, akkor simán lehetne Jancsó vagy Béla bá film is, a film elején tulajdonképp csak képek váltják egymást, kohézió nélkül. De később is, mikor anyu már velük van, ott is vannak események, aztán snitt, aztán másik események – közöttük meg a nagy nulla. A tájnak, a háznak kellene szolgálnia összetartó erőnek, de a rengeteg lassú rész még azt a minimális félelmi faktort is kiöli a filmből, amit esetleg a pólyafejű anya kinézete kiválthatna. Apropó. Azt sem igazán értem, miért is van a fején a pólya: ha tűz volt (mi más), akkor vagy a világ legjobb és legdrágább plasztikai sebészénél volt a nő, vagy csak simán elfelejtették maradandóvá tenni annak nyomát. Szegény Laudának azóta sincs füle…

Nekem qrvára nem jött be az Ich seh, Ich seh. Horrornak még csak véletlenül sem nevezném, sem félni, sem megijedni, sem elborzadni nem lehet rajt. Egy jó kis csavaros thriller talán lehetne – de maga a csavar teljesen nyilvánvaló, az események meg a lassú snittek miatt érdektelenségbe fulladnak. A sok idiótaságról meg a rengeteg kukoricamezőről meg nem is beszéltem. Álmosító, unalmas darab.




50%



.

R2-D2 írta:

Ich seh, Ich seh

Nekem qrvára nem jött be az Ich seh, Ich seh. Horrornak még csak véletlenül sem nevezném, sem félni, sem megijedni, sem elborzadni nem lehet rajt. Egy jó kis csavaros thriller talán lehetne – de maga a csavar teljesen nyilvánvaló, az események meg a lassú snittek miatt érdektelenségbe fulladnak. A sok idiótaságról meg a rengeteg kukoricamezőről meg nem is beszéltem. Álmosító, unalmas darab.

50%

Most, hogy ennyi rosszat írtál róla, kezdett el érdekelni, hogy hátha én meglátok-e benne valamit... .
Talán megpróbálok majd nekifutni én is...
.

Niwrok írta:

Ich seh, Ich seh

Most, hogy ennyi rosszat írtál róla, kezdett el érdekelni, hogy hátha én meglátok-e benne valamit... .
Talán megpróbálok majd nekifutni én is...
.

Az jó. A negatív értékelés varázsa...

.



Yang tábornok megmentése



Yang Ye tábornok egy valós személy volt, aki a X. századi Kína háborútól terhes időszakában szolgálta az épp aktuális császári családot, győzelmeivel és hősies küzdelmével pedig a kínai folklór részévé vált. Valóban elfogták, valóban hét fia volt (sőt, a filmben szereplő tekercsen lévő írásnak a valósághoz nagyon is van köze), viszont a mozi sokkal inkább alapul a Yang család tábornokai címmel megjelent gyűjteményes novellás, folklóros, balladás köteten, mint a tényszerű háborús eseményeken. Mondjuk, ezer éves csaták leirata alapból lehet kérdőjeles, de a filmnek szerintem nem is elsősorban a történelmi hitelesség volt a célja, hanem egyfajta emlékállítás egy császárhű hősnek, egy híres kínai példaképnek. Mert minden népnek, minden nemzetnek megvannak a hősei, a nagy történelmi figurái, akiknek tettei az idők folyamán bizony megszépülnek és mitikussá válnak – az ember pedig érdeklődéssel figyelheti egy eddig nem ismert korszak nem ismert hőseinek kiszínezett történetét. Amúgy… felőlem ez az egész akár igaz is lehetne… az égvilágon semmi ismeretem nem volt a témában, s most is csak tapogatózom az ügyben.

Ahogy írtam, Yang tábornoknak valóban hét fia volt, név szerint : 楊延昭 ,楊延玉, 楊延浦, 楊延訓, 楊延環, 楊延貴, 楊延彬 ( ). A film elején a hatodik és a hetedik fiú apjuk akaratán kívül részt vesz egy kung fu versenyen, ott pedig összetűzésbe kerül a konkurrens dinasztia egyik forrófejű gyerekével, aminek következtében az illető elhalálozik – a két Yang fiú pedig hiába bizonygatja az eset véletlenszerűségét, apjuk 30 botütésre ítéli őket. Amit ő maga végez el… persze, ezzel még nincs vége az ügynek, a két családfőnek a császár előtt kellene elsimítania fiaik konfliktusát.  No persze, egy gyerek elvesztése nem olyan egyszerűen elsimítható ügy, a rivális klán családfőjének pedig hamarosan alkalma nyílik revansot venni: a következő közös hadjáratban a csapdába esett Yangot sorsára hagyja. Itt jön a képbe a hét fiú, akik fejükbe veszik, hogy kiszabadítják apjukat és élve, vagy halva hazaviszik őt anyjuknak. Az egész mozi pedig nem más, mint tulajdonképp ennek a küldetésnek a telesítése, a hét fiú küzdelmes útja a csatamezőről hazáig – egy bosszúszomjas khitani hadvezérrel a nyomukban, akinek feltett szándéka a komplett Yang család kiirtása.

A teljes történetet még két dolog árnyalja, egyik picit negatívabb, másik pozitívabb oldalról. A hatodik fiú és a rivális klán mittudomén hányadik lánya között szövődő szerelem sajnos kissé a hollywoodi irányba viszi ezt a hongkongi mozit, ugyanakkor a papírtekercs, amin az „Egy meghal, hat tér vissza” jóslat szerepel, nagyon sokáig kellő feszültséget képes generálni. Egyrészt ugyebár, hogy ki az egy, illetve az egy után vajon jön-e a következő. Persze, minden jóslat annyit ér, amennyi megvalósul belőle, így érdeklődéssel figyelhetjük a karakterek döntését, azok végeredményét – annyit elárulok, hogy a végeredmény inkább melankolikus, mint vidám – egyáltalán nem tudhatjuk, hogy Buddha??  kit választ ki maga mellé a fiúk közül. S ha már fiúk: nekem tök tetszett, hogy a filmben a fiúk nem használták a nevüket, hanem a születési sorrendjük alapján szólították egymást. Érdekes húzás, egyrészt tök jól kifejezi az egyénieskedés helyett az összetartozást, másrészt meg ugye kimondott segítség szegény európai nézőnek, hogy nem kell neveket megjegyeznie, a számok csak könnyebben párosíthatóak az amúgy egyformának tűnő arcok mellé. Mert azt azért megint csak feltétlenül el kell mondanom, hogy – különösen a harci díszben – néha roppant nehéz megkülönbözetni egymástól a sok ferde szemű, hasonló korú színészt… de ez minden keleti film gyengéje (európai szemnek).

A másik gyenge, amitől magam részéről leginkább tartottam, s ami miatt majd egy év telt el Weide ajánlója óta, az szerencsére csak igen minimálisan zavart az élményben. Az van ugyanis, hogy személy szerint bizony rühellem a tipikus keleti akciófilmeket (talán mert gyerekkoromban túl sokat láttam alámondásos videokazettán), a röpködő harcosokat, akik az ellenség kezén lévő kardélen is képesek megállni, ami kard pedig keresztülvágja a lobogó színes ruhadarabot a nyári lombhullás közepette. Vagy esőben… Szóval utálom ezt a stílust, nagyon kevés hongkongi akciófilmnek sikerült közel kerülni a szívemhez, ez az egész hagyományos koreográfia, egyfajta védjegyként roppant mód zavar. Épp ezért tartottam a Yang tábornok megmentésétől, hisz azért annyi információm volt előzetesen, hogy ebben azért elég sok bunyó/harc lesz, de örömmel jelentem, hogy minden félelmem alaptalan volt. Kérem szépen, láttam az eddigi legjobb, leghitelesebb kínai akciófilmet, amiben a bámulatos harci koreográfia egy pillanatra sem megy át eszetlen látvánnyá, végig próbál a földön járni. Vannak a filmnek bizonyos állomásai, jelenetei, amiket szívbaj nélkül lehet párhuzamba állítani olyan nagyszerű filmekkel, mint a 300, a Mennyei királyság, az Az utolsó szamuráj, de akár a Ryan közlegény megmentésével is (mínusz gépfegyver, természetesen). S ha már szóba került: természetesen el lehet elmélkedni azon, mennyire szándékos és marketingileg mennyire helyes a Spielberg film címét megidézni, viszont ha az egész történetet nézem, valahol mégiscsak találó a névadó.

A lényeg az, hogy a hét fiú gigászi küzdelme a spártaiakéval vetekszik, a becsület, a hűség pedig a japán roninokhoz teszi őket hasonlatossá. A film során, ahogy haladunk előre a történetben, ahogy válik egyre nyilvánvalóbbá az események végkimenetele, úgy kerít minket egyre jobban hatalma alá a történet, úgy tudunk minden veszteség után fájdalmasan felszisszenni. A filmben benn van az az érzelmi töltet, ami a legvégén kell a katarzishoz, ezúttal nem lett steril az álomgyáron kívüli alkotás: több drámai ponton a néző akár elmorzsolhat néhány könnycseppet is. A Yang tábornok… példamutatás a hősiességnek, bátorságnak, becsületességnek, önfeláldozásnak – mondom, pont, mint a 300. Csak itt 7-en vannak. Baszott hangulatos és izgalmas az egész, egy icipicit bepillantást enged a keleti kultúrába és gondolkodásba, viszont talán most először éltem át ezt az élményt hitelesen és tényleg szívhez szólóan.

Az meg már csak hab a tortán, hogy mindezt úgy sikerült elérni a filmnek, hogy bizony eltelt egy kis idő, míg megszoktam azokat a tipikus stíluselemeket, amik még így is jellemzik ezt a távol-keleti mozit. Nem igazán tudom megfogalmazni, de nekem a szereplők kicsit szögletesen mozognak, néha talán teátrálisan is, néhány beállítás, vágás az amerikai/európai filmekhez szokott szememnek fura volt. Kellett 5-10 perc, míg elkapott a hangulat, de onnantól nem volt megállás: az érzelmektől sem mentes, gyakorlatilag két órányi harc nagyon kellemes élményként vonul be a filmes emléktáramban. A Yang tábornok... úgy lett egy kiváló szórakozás, egy nagyszabású mozi, hogy azért megőrizte országa stílusát is, mindemellett pedig – kis utánajárással – a kínai történelem újabb icipici szegletébe nyertem bepillantást. Miután pedig semmit nem tudtam e korról sem – fura, de valahogy a törikönyvekből ez az égtáj teljesen kimaradt – jelen esetben az sem zavart, hogy esetleg nem épp a tökéletes valóságot láttam.




80%



.

Amerika Kapitány - A tél katonája

Amerika Kapitány - A tél katonája


Jó sokáig tartott, míg újranéztem, valahogy kiestem az utóbbi időben a Marvel Univerzumból - a Kapitány meg sosem volt az első számú kedvencem a csapatból. Megmondom őszintén, a film egyes jelenetein még el is csodálkoztam, annyira elfeledtem az egészet.  Az viszont üdvözítő az egészben, hogy értékelésem jottányit sem változott másfél év óta: a komorabb, "komolyabb" hangvétel a nálam a szórakoztatás rovására ment, számomra egy képregényes, szuperhősös film inkább legyen vicces és látványos, mint egy 70-es évekbeli kémfilm hangulatú. A kevés - nagyon kevés!!! - poén viszont ma is jó volt.

Niwrok írta:

Kezd egyre idétlenebbül kinézni, hogy a Bosszúállók legfeljebb épp csak cameoznak egymás filmjeiben, pedig amekkora összeesküvés és akció itt zajlik, azért csak oda lehetett volna csörögni Starknak, hogy ha éppen ráér, ugyan ugorjon már be ezt-azt leverni.

 Ezt én már nagyon rég mondom...


Viszont van egy dolog, ami nagyon teszik (csak nem tudom leellenőrizni): a BD extrái között van egy kisfilm, amiben arról beszélnek, hogy a Kapitány naplója az elején főbb országonként - piaconként - más fontos információkat tartalmaz. Így az oroszok számára Gagarin szerepel benn, de más a kínai kiadás, a német, a dél-amerikai, stb. Ez brutál jó.  





.