R2-D2 írásai 2.0

.




A Lazarus hatás




„A Lazarus-szindróma a keringés spontán újraindulása az előzőleg sikertelenek bizonyult újraélesztési kísérletek után. 1982. óta 25 hasonló esetről készült feljegyzés. A jelenség a bibliai Lázár után kapta a nevét, akit Jézus hozott vissza a halálból. A ritka jelenség oka egyelőre homályos: az egyik elmélet szerint a kardiopulmonális újraélesztés során a mellkasra gyakorolt nyomás  miatt indul be egy belső mechanizmus, amely a keringés beindulásához vezet. Az újraélesztési kísérlet végeztével ugyanis a szív elernyedhet és a keletkező elektromos impulzusok hatására újra ütemes összehúzódásokba kezdhet. Mások a hiperkalémiával  (a vér magas kálium-szintje) vagy  a vérben lévő túl sok adrenalinnal magyarázzák a csodaszámba menő feltámadásokat”.

Ezt olvasva azon tűnődöm, mekkora potenciál is volt ebben a meglehetősen közepesre sikerült horrorban, milyen kiváló orvosi alapanyag, illetve annak misztikus teológiai értelmezése van az események mögött – viszont az alkotók egyszerűen képtelenek voltak eldönteni, mihez kezdenének mindezzel. Elindulnak egy úton, ami megidézi az Egyenesen át hangulatát, ők maguk emlegetik benn a Cujót, aztán egy idő után hirtelen a Lucyban találjuk magunkat, aki egy túlnyomórészt Stephen King hatásait magába olvasztó de egyben vallási tucathorrorba vezeti a filmet. Mindenből egy kicsi, a végeredmény meg egy üres massza, egy kis riogatással, no meg hatalmas kliséhegyekkel.

Van egy kis orvoscsapat, akik évek óta kísérleteznek egy bizonyos szérummal: ez a csodaszer arra hivatott, hogy az esetleg műtőasztalon meghalt pacienseket vissza lehessen hozni a halálból, így az értük küzdő dokiknak több idejük legyen megmenteni őket. Csodás elgondolás, kiváló ötlet – csak baromi nehezen jönnek az eredmények. A csapat alapban egy sablonválogatott, vezetője Frank (Mark Duplass) a tipikus, munkájáért élő, istent játszó tudós, társa, jobbkeze  - és meglepő módon szerelme   – pedig  Zoé (Olivia Wilde), aki majd az események katalizátora lesz. Kettejük mellé még van egy kötelező néger karakter, Niko (Donald Glover), aki titokban szerelmes Zoéba, meg egy nagyszájú zseni, Clay (Evan Peres), akinek legfőbb ismérve, hogy állandóan Jesse Eisenberg jut róla az eszébe az embernek. Hozzájuk csatlakozik a kötelező kamerás, ezúttal egy lány, Eva (Sarah Bolger) személyében… nem is értem, miért, hisz az általa behozott perspektíva totál mellőzött lett a moziban. A csapat tehát hollywoodi tankönyv szerint összeválogatott társulat, a sablonos belső viszonyokkal – ez még azonban nem lenne akadálya egy ütős kis mozinak. Az indulás a kísérletezgetéssel, a kutya felélesztése, az állat fenyegető mivolta kimondottan hangulatos perceket okoznak, valahogy ez a laboros-orvosos vonal működik. A mozi talán két legijesztőbb pillanata is ebbe az időszakba datálódik, kétszer a frász jött rám a kétségkívül hatásvadász, abszolút indokolatlan, de ütős jelenettől. Még a Cujó emlegetésén, illetve a tágabb filmes világgal kapcsolatos kiszóláson is felvillanyozódtam: mert ugyan kimondottan lassan építkezik a film, de ekkor a lehetőség még benne volt…a kutyakísérlet kétes mellékhatásai kellő fenyegetettséget jelentettek a továbbiakra.

Valahol ott romlott el minden, miután az egyik szereplő baleset következtében meghal, a többiek meg vissza akarják hozni. Alapban az egész helyzet irtó kínos, a szokásos veszekedés, a helyes-helytelen dilemma újbóli szájbarágása csak egy újszülöttnek lehet elsöprő erejű megvilágosodás – ráadásul megint egy olyan szitu, amiben felelős, intelligens emberek mennek totál szembe a józan ésszel (egy jegygyűrű motivációja miatt). Mindegy, a halott felkel, és furcsa dolgok kezdenek történni vele és körülötte: Carrie-hez hasonló képességekkel felvértezve szisztematikusan – ámde cél és értelem nélkül kezdi likvidálni a körülötte lévőket. Igazából fogalmunk sincs, milyen lény lett, a mozi nagyvonalúan elkerüli ezt a kérdést, egyszer a pokolból visszatért ember, egyszer – copyright by Supernatural – fekete szemű démon, egyszer agyának 100%-át használni képes különleges teremtmény. Akinek természetesen sötét múltja van, és aki természetesen ezzel a múlttal képtelen elszámolni: bevon hát a saját rémálomvilágába egy külsőst    hogy az oldja meg a film és az áldozat problémáját. Itt amúgy végleg elvesztem az egészben, egyszerűen képtelen voltam összerakni, mit is szerettek volna az alkotók kihozni a helyzetből: a PG-13 (megint) korhatár túl sok esélyt nem adott nekik.

Van egy látszólag céltalanul, de eléggé vérmentesen gyilkolászós halottunk, aki egyszerre démon, vezeklő ember, szerető társ, felfokozott agykapacitású élőlény. Telekinézis, megszállottság, düh, bűnbánat egyszerre van benn jelen, személye legalább annyira kusza és értelmezhetetlen, mint ahogy maga a film is az. A Frankenstein megkerülhetetlen, mint ahogy a Flatliners is. A Kedvencek Temetője és a Cujo mellett a Ragyogás, a Carrie erősíti a horror vonalat, amibe csúnyán belerondít a Lucy gondolatisága. Qrvára nem áll össze az egész, nincs egy egyértelmű iránya, stílusa, gondolatisága, a némi ijesztgetés ellenére sokkal inkább tudnám értelmezni egy erősebb vallási thrillernek – ha ráfeküdtek volna akár arra a vonalra is. A halálközeli élmény, a mi van az egyenesen túl újfajta megközelítése a Pokollal ugyanis egészen kiváló alap lett volna a film második felére – de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább a korhatáros riogatás felé fordítják a film szekerét. Olyan az egész, mint egy labirintus, az írók/alkotók össze –vissza forgolódtak, kanyarogtak az úton, a jó kis orvosi thrillerből (amibe még a kutatás katonai célú felhasználását is belekeverték egy jelenet erejéig!!) indulva eljutottak a tucathorrorok zsákutcájába. Kiszámítható cselekmény, kiszámítható karakterek, jó néhány önmagához képest is buta csavar. Fura módon pedig az egész film hangulata megmarad az első, orvosi thriller vonalán, csak közben a halottból lett démon átveszi a főszerepet.

A színészektől elájulni nem lehet, hozzák a minimumot, de semmi több: talán egyedül Olivia Wilde az, aki tényleg kicsit többet bele a közösbe. Viszont számomra önmagában ez a lány nem jelent akkora vonzerőt, hogy képes legyen megszépíteni a filmet. A látvány, a díszlet viszont nagyon rendben van, a filmen érezni, hogy friss produkció: az egész stílusa, vágásai, beállításai mind a kor követelményeit idézik. Sőt, ide kell kapcsolnom, hogy a film hangkeverése olyan szinten zseniális, hogy ilyet már rég hallottam. Az ember füle sok film után hozzászokik a térhatáshoz, megszokja az ilyen olyan zajokat a hangfalakból – nos, az A Lazarus hatás ehhez képest egyszerűen egy orgia. Borzasztó jól működnek az effektek, néha már önmagában a hang képes rettegést kiváltani a nézőből, ez pedig zseniális. Megmondom őszintén, ha ezt esetleg nem rendszeren néztem volna, még ennyi pontot sem ért volna el nálam: kliséhalmaz, rengeteg felvett, de kihasználatlan szállal, nagyon kevés igazán ijesztő jelenettel. Totál középszer, mint annyi másik társa.




55%



.

R2-D2 írta:

A Lazarus hatás

Ezt olvasva azon tűnődöm, mekkora potenciál is volt ebben a meglehetősen közepesre sikerült horrorban, milyen kiváló orvosi alapanyag, illetve annak misztikus teológiai értelmezése van az események mögött – viszont az alkotók egyszerűen képtelenek voltak eldönteni, mihez kezdenének mindezzel. Elindulnak egy úton, ami megidézi az Egyenesen át hangulatát, ők maguk emlegetik benn a Cujót, aztán egy idő után hirtelen a Lucyban találjuk magunkat, aki egy túlnyomórészt Stephen King hatásait magába olvasztó de egyben vallási tucathorrorba vezeti a filmet. Mindenből egy kicsi, a végeredmény meg egy üres massza, egy kis riogatással, no meg hatalmas kliséhegyekkel.

A színészektől elájulni nem lehet, hozzák a minimumot, de semmi több: talán egyedül Olivia Wilde az, aki tényleg kicsit többet bele a közösbe. Viszont számomra önmagában ez a lány nem jelent akkora vonzerőt, hogy képes legyen megszépíteni a filmet. A látvány, a díszlet viszont nagyon rendben van, a filmen érezni, hogy friss produkció: az egész stílusa, vágásai, beállításai mind a kor követelményeit idézik. Sőt, ide kell kapcsolnom, hogy a film hangkeverése olyan szinten zseniális, hogy ilyet már rég hallottam. Az ember füle sok film után hozzászokik a térhatáshoz, megszokja az ilyen olyan zajokat a hangfalakból – nos, az A Lazarus hatás ehhez képest egyszerűen egy orgia. Borzasztó jól működnek az effektek, néha már önmagában a hang képes rettegést kiváltani a nézőből, ez pedig zseniális. Megmondom őszintén, ha ezt esetleg nem rendszeren néztem volna, még ennyi pontot sem ért volna el nálam: kliséhalmaz, rengeteg felvett, de kihasználatlan szállal, nagyon kevés igazán ijesztő jelenettel. Totál középszer, mint annyi másik társa.

55%

Tényleg mintha egy King-megamixi lenne . Ezek szerint 10%-nyival jobban szeretem Stephen Kinget ? Vagy csak ennyire nagy lenne az ínségem mozis horrorból?

Apropó: Insidious 3 lesz nálatok?
.

Niwrok írta:

A Lazarus hatás

Tényleg mintha egy King-megamixi lenne . Ezek szerint 10%-nyival jobban szeretem Stephen Kinget ? Vagy csak ennyire nagy lenne az ínségem mozis horrorból?

Apropó: Insidious 3 lesz nálatok?
.

Látod, el is felejtettem, hogy írtál róla...bocsi.

Igen, lehet, magam részéről soha nem voltam nagy SK fan... ettől függetlenül kb ugyanazt láttuk, csak Te jobban viszonyítottál a King művekhez.

Insidioust?? Áááá... a várt módon nem. Mondom, a Poltergeist kb 10 évnyi szünetet tört meg nálunk, talán a Kör volt az utolsó horror.
Viszont most nézem, a Valami követ bekerült a programab. igaz, nem a CC-be, de végülis mindegy.

.

R2-D2 írta:

A Lazarus hatás

Látod, el is felejtettem, hogy írtál róla...bocsi.

Nem csoda . Pont annyira szántam maradandó darabnak, mint a film volt. Sikerrel .
.

.




Fácángyilkosok





Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

Carl, a Piás és Assad, az Arab továbbra is a rendőrség alagsorában dolgozik, rég lezárt ügyeket vizsgálva. Úgy alakult az élet, hogy ketten jól kijönnek egymással – egészen pontosan van ember a világon Assad személyében, aki kijön Carllal -, viszont a baráti idillbe belépő új titkárnőnek, Rose-nek rendesen meg kell dolgoznia a pozíciójáért. Az nyilvánvaló, hogy Assad valami gyengéd érzelmeket táplál iránta, viszont dán film lévén nem csap át a történet nyálas csöpögésbe. Szóval a korábban megismert kis csapat immár három fős, s miután Carlt egy éjszaka egy hajléktalan kinézetű korábbi főrendőr megállítja, segítséget kérve tőle 20 éve megölt gyerekei valódi gyilkosának kiderítésében, új kaland veszi kezdetét. Egy kis noszogatás, meg érzelmi ráhatás után az immár triumvirátus hamar rájön, hogy a lecsukott gyilkos inkább csak egy stróman, a valódi tettesek pedig szabadlábon vannak – sőt, a néző után nem sokkal arra is rájönnek, kik is az elkövetők. Innentől nekik (és a mozinak) egy dolga van: bizonyítani a két évtizede elkövetett szörnyűségeket. Ami azért lásuk be nem épp egyszerű feladat, pláne, ha olyan magas falak állnak a rendőrök előtt, mint ebben a filmben.

Szerencséjükre van egy visszafejtett telefonhívás, van egy szemtanú, aki még élhet, aki látta, mi történt: a Fácángyilkosok innentől veri meg az előzményét… mégpedig két dolog miatt. Az egyik az, hogy Kimmie, a (lány)tanú képbe kerülésével egyértelműen két szálra szakad a cselekmény, a két idősík pedig egészen kiválóan egészíti ki egymást – viszont mégis két különálló, izgalmakkal megpakolt film váza sejlik fel általuk. Ahogy a múlt és jelen egymásba illeszkedik, ahogy egyre többet tudunk meg a brutális múltról és ahogy ez a jelenben egyre nagyobb pánikot okoz a tehetős elkövetőkben, az nekem kimondottan tetszett. Szerkezetileg ez a visszafejtős, oknyomozós szál jobban bejön – bár érzelmileg kétségkívül hatástalanabb -, mint mondjuk a film végén egy kupacban nyakunkba zúdított magyarázat, itt azért sokkal hitelesebben és okosabban kell bánni az információkkal. A jó krimi ismérve amúgy is az információ átadásán múlik, itt, a Fácángyilkosokban ez pedig hatványozottan igaz: a néző ugyan picit előbbre jár, mint a dán rendőrök, de egészen a végéig még sincs teljesen képben mindennel, ráadásul a filmnek menet közben kell a múlt eseményeivel meggyűlöltetni a jelen bűnözőit. Izgalmas feladat, érdekes sakkjátszma, nagyjából sikerült is.

A másik dolog, amiben a Fácángyilkosok a Nyomtalanul fölé nőtt, az Kimmie Lassen karaktere. Az első filmből hiányoltam egy igazán húzós, eredeti, esetleg sokkoló figurát, olyasmit, amiből pl. a svéd Tetovált lányban több is van, itt viszont az a különlegesen szerencsés helyzet állt elő, hogy a megtalált tanú rögtön két idősíkon is mozgatórugója az eseményeknek. A múltban, az ifjú Kimmie (Sarah-Sofie Boussnina) egy elitiskola egy diákja, aki kb. a Kriegerin Marisájához  hasonló szituba keveredik: a szeretett fiú egyre durvuló erőszakhajlamának aktív kiszolgálója lesz. Az események spiráljának végén aztán ott van egy kettős gyilkosság, amit a lány igazából már nem tud feldolgozni – a fiúcsapattal szemben pedig nem érdemes mennie… annak halál, de minimum súlyos sérülés a vége. Az ifjú és kimondottan szexi színésznő remekül hozza a kissé beteg jellemet, aki gyakorlatilag bármire kapható, végtelen naivsága keveredik a számítással, a szerelem meg az őrülettel. Aztán, 20 évvel később már egy teljesen más Kimmiet (Danica Curcic) látunk. Az őrület ugyan megvan, de a mozi végére a bosszú is ugyanolyan lételemévé válik, a csinos, erős jellemű lányból lett hajléktalan, tépett nő látványa meg önmagában sokkoló. A felnőtt Kimmie ugyanis 20 éve bujkál korábbi barátai elől, 20 éve drogosok és hajléktalanok között él, pontosabban túlél.

Ezen a ponton amúgy a Fácángyilkosok jócskán kilép korábbi kereteiből. Kimmie, mint karakter totál uralja a képernyőt, simán mellékszereplővé teszi a két zsarut és titkárnőjüket. Nem is elsősorban tetteivel, hanem kisugárzásával, jellemével, színészi alakításával. Mondhatnám rá, hogy fény a szürkeségben, az alapban deprimáló közeg üde színfoltja (akkor is igaz ez, ha a film egy része épp általa nyomasztó). S ha már közeg: a Fácángyilkosoknak van ideje kicsit kitekinteni a dán társadalom több szintjére is. Az elitiskola elit diákjai, azok gyermekes és kevésbé gyermekes hatalmi játékaira. Aztán a sikeres, gazdag felnőttek (itt mondjuk üzletemberek, de lehetnének akár politikusok is) érinthetetlenségére, a mindent átszövő korrupció jelenségére. Aztán a nagyváros sötét bugyrait elárasztó drogra és nyomorra, ami önmagában minden filmben megdöbbentő tud lenni. Aztán – ez mondjuk kissé klisés – a megromlott apa/fiú kapcsolatra, Carl karakterén keresztül pedig a totál depressziós, alkoholista, láncdohányos figura életfilozófiájára… Mindezek aztán azt okozzák, hogy a Fácángyilkosok sokkal összetettebb film lett, mint elődje, a krimi mellett bújtatva – vagy teljesen nyíltan – más aspktusból is vizsgálható.

S hogy miért is húztam még ezek után is picit a számat? Hát elsősorban azért, mert nem tudta maximálisan fenntartani a nyomozás közben a figyelmemet: az által, hogy viszonylag hamar kiderül, ki a gyilkos, onnantól inkább csak érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, különösebben izgulni nem tudtam rajtuk. Aztán mindamellett, hogy sokkal reálisabb és hitelesebb ez a film amerikai társainál, jó néhány hajmeresztő idiótaság színesíti – gondolok itt mindenekelőtt a sima szökésre… de a betörés, s annak ötlete sem épp egy logikus és hiteles megoldás. Még ha Jack Bauer lenne… Az sem elhanyagolható tény, hogy a negatív hangulat, a lassúság,  a nyomasztó északi feeling egy idő után kontraproduktív tud lenni, s bármennyire is bírom az ilyen típusú alkotásokat, úgy néz ki, másfél óra, esetleg 1:40 elég belőlük. Itt a két óra talán kicsit sok volt. Ennek ellenére – vagy épp ezek miatt - nem osztom, amit a netes ítészek ismét sugallni próbálnak: a második Q-kaland (különösen az elsőhöz viszonyítva) európai mércével kimondottan élvezetes lett.


Fácán nélkül, mert az egy darab nincs benne...  




80%

R2-D2 írta:

Fácángyilkosok

Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

80%

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

Niwrok írta:

Fácángyilkosok

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

A karakterek megismerése miatt azt mondom, tekintsd kényszerű velejárójának. Meg lehet nézni anélkül is, de akkor a két zsaruról semmit sem tudsz meg.

R2-D2 írta:

Holnapolisz

Megmondom őszintén, elmosolyodtam. A mozi vége felé van egy okfejtés – ami egyébként az egész film tartalmi lényege, az események mozgatórugója, az üzenete -, ami közben úgy éreztem, a karakter nekem (is) beszél. Pontosabban hozzám szól: totál személyes üzenetté vált minden, ami ott elhangzott, magam is azon emberkék táborába tartozom, akik miatt elvileg mindaz történik, amit látunk a vásznon. Ezáltal aztán jóval személyesebb lett a film, mint az esetleg indokolt lenne, s bár az üzenetet megértettem, vagyok annyira önfejű, hogy igazándiból túl sok hatása ne legyen rám…

75%

Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál. Van gyerekekre méretezett társadalmi mondanivalója, baromi látványos az egész Holnapolisz-projekt (bár nekem a titkos szoba meg annak az átalakulása jobban bejött a fogaskerekes-századfordulós stílussal), és elég erőltetett meg nevetséges a vigyorgó halálosztag a dezintegráló sugarával.

Néha tényleg megmosolyogtató, hogy pár évtizeddel ezelőtt milyennek képzelték a jövőt a háború utáni viszonylagos békeidőkben. Ugyanakkor elég kemény az a rész, ahol a mostani álmodozókat, akik még mindig úgy gondolják, hogy fejlődünk meg kolonizálunk meg robotok lesznek és kényelem és kacsalábon forgó űrpaloták, azokat gyorsan kiábrándítják, hogy fityiszt.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Olvastam egy novellát, és biztos, hogy emlegettem már itt, a Toynbee-átalakítót. Ebben egy fickó épít egy időgépet, és elutazik a jövőbe, majd amikor visszajön, elmeséli, hogy milyen csodákat látott, mekkora fejlődést, általános jólétet és békét. Az emberek ezen felbuzdulva nekiállnak megvalósítani azt a jövőt, ami annyira szép és jó, évekkel később pedig izgatottan várják, hogy az utazó megérkezzen hozzájuk...

Spoiler:

Végülis ezt a variációt még nem próbáltuk ki ...
.

Niwrok írta:

Holnapolisz


Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Örülök, hogy végül is szakítottál rá időt, meg hogy tetszett is. Kicsit most már úgy vagyok vele - így utólag -, ahogy a Wall-e vel voltam: ez egy tök jó téma, ötlet, csak nem Disneynek kellett volna csinálni...

Egyébként meg: furán éreztem magam, mint az apokalipszis várója és hívője, szinte szégyelltem érezni negatív kisugárzásomat... aztán elmúlt.


.

.




Kártyavár S3





„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

Azt feltételezem, hogy ezt az írást csak az olvassa, aki látta már az előző két seasont, így a csak a harmadik évad tekintetében leszek spoliermentes: Francis Underwood, a csúcsra ért, miután sikeresen megbuktatta a korábbi amerikai elnököt, ő lett a világ első embere. Feleségével, Claire-rel beköltöztek a Fehér Házba, arra azonban talán egyikük sem számított, hogy milyen gyötrelmes év vár rájuk. Az elnöki pozíció sokkal stresszesebb, mint gondolták, Frank népszerűsége rohamosan csökken, az általa kitalált Amerika Dolgozik munkahelyteremtő program sem akar igazából beindulni. Elnökként most ő az űzött vad, ő kapja azt, amit eddig ő osztott… ráadásul a nemzetközi helyzetben egy kőkemény ellenfélre talál az orosz elnök személyében. Mindezek mellett csak jön egy hurrikán is, no meg közeleg a demokrata elnök-előválasztás, ahol szépen fejére tudják minden hibáját olvasni… nem csoda, hogy mindezt a kapcsolatuk is megsínyli. Az S3 nagyjából egy év története, Frank Underwood elnökségének első éve, a csőd első éve: csőd az igazgatásban, csőd a személyiségében és csőd a kapcsolatában.

Hoppá! Az első bukkanó! Az egész eddigi koncepció végig a nő és a férfi tökéletes szimbiózisára épül, a mindent felülíró, kegyetlenül racionális szerelmükre. Arra, hogy ketten, együtt bármit képesek elérni, sőt – ahogy azt korábban beszéltük – ami előre vetítette talán azt is, hogy kettejük közül talán Claire a csúcsragadozó, ő lenne az igaz gonosz. Erre mi történik??? Ha nem ismernénk a figurák előtörténetét, el se hinnénk, hogy két gyilkost látunk, két, végletekig erőszakos, törtető és hatalomittas figurát. Súlyosan önmaga alatt van mindkét főszereplőnk, Frank esetében még némi fellángolás ugyan tapasztalható, de Claire… nos, Claire pálfordulásra nincs magyarázat. Tök úgy néz ki az egész, mintha a showrunnerek elfeledtetni szándékoztak mindazt a gonoszságot, amit eddig az Underwood család a világgal és környezetükkel szemben produkált. Sőt, megkockáztatom, soha eddig nem volt sem Frank, sem Claire ennyire szánni való és teszefosza, mint ebben az évadban…

Aztán ugyebár ott van maga a koncepció. Eddig a törtetés, a mindenkin átgázolás volt a sorozat sava-borsa, no de hova lehetne még taposni az USA elnöki pozíciójából??? Valahogy az egész értelmét vesztette (hasonlóan, mint a Homeland a harmadik évad után), ez így nem lett más, mint egy Fehér Házas politikai történet, egy széteső kapcsolat drámája. Ráadásul iszonyat részletesen, gyakran borzasztó unalmasan tálalva: megint az a helyzet, hogy európai szemmel totál idegen az egész előválasztásos kampány, nekem, ez, itt, így vajmi kevés izgalmakat tartogatott. A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk. Mióta van szüksége az Underwood házaspárnak arra, hogy idegent engedjenek saját köreikbe, mit is várt Frank egy hímringyó sztárírótól??? Amúgy a mélypont egyértelműen a kézsimogatós jelenet volt, az majdnem olyan hatásvadász, mint a korábbi triumvirátus.

Az események megint csak össze-vissza történnek (ez mondjuk nem újdonság, ez eddig is így volt). Sokszor totál lineárisak az epizódok, de többnyire megindokolatlan időugrásokkal követik egymást: így viszont megint csak az a helyzet áll elő, hogy a karakterek motivációi lógnak a levegőben, néhány „büntetés” értelmetlenül elmarad, néhány gondolat, ötlet kidolgozatlanul lóg a levegőben. Azzal nem is igazán foglalkozok már, hogy megint szereplők kerülnek ok nélkül parkoló pályára, történetszálak várakoznak félbehagyva – a leginkább végig az zavart, hogy simán mindenki vigyorogva teszi a dolgát, bármekkorát is ártott Francisnek. A szokásos kiszólások, magyarázások, nézői bevonások pedig olyannyira megritkultak, hogy néha már meglepődtem, mikor bedobták őket. Ez már nem az a Kártyavár, amit én megismertem…

DE. Még így is meg lehet találni mindazon kapcsokat, amivel a Kártyavár S3 képernyőhöz láncol – viszont ehhez elengedhetetlenül szükséges valami féle politikai érdeklődés. Valami, ami miatt a néző képes 13 órát a Fehér Házban eltölteni, egy töketlen Frankkel és egy egyre mélyebb depresszióba süllyedő Clairrel. Nálam ez úgy kezdődött, hogy az első epizódban meghallottam az elnök vízióját az Amerika Dolgozik (AmDol) programról… nos, szinte felnevettem: most vagy szeretett kormányunk lopta el az S3 forgatókönyvét, vagy az írók figyeltek fel kishazánkra, de a teljes foglalkoztatottság, a közmunkára kísértetiesen hasonlító munkaerőpiac bevezetése széles vigyort váltott ki belőlem. Kár, hogy csak pár epizódon át volt ez a központi téma – hehe, ők is inkább leálltak vele, mintsem valós megoldást kínáltak volna a munkanélküliség megoldására.

Aztán menet közben több közhelynek tűnő állítás is felsejlett bennem, amivel az S3 nyilvánosan foglakozik. Az egyik ilyen a „megszerezni vagy megtartani nehezebb a hatalmat” illetve a „mindenki a győztes skalpjára vadászik”. Francis Underwood azzal, hogy elnök lett, elérte a célját, de –természetesen – rögtön hivatalba lépése után megindultak a konspirációk eltávolítására. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az az ember, aki eddig abszolút racionális és következetes tetteiről volt híres, kőkemény ellenfele volt mindenkinek, az elnöki hivatal láncaitól béklyóba kötve vergődik a hőn várt pozícióban. Hogy az a jellem, ami idáig juttatta, elég-e a hatalom gyakorlásához, egyáltalán aki képes (elég ügyes és törtető) hatalmat szerezni, az tud-e élni is vele? Vagy az egy teljesen másik műfaj? Ami tehát az évad legnagyobb hibája is – mármint a főszereplő(k) erős jellemváltozás – az egyben egy új perspektívát is kinyitott: mennyire is meg van kötve az amerikai elnök keze, mennyire is nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne. Ez egészen érdekes téma, bár néha nagyvonalúan, de tök hitelesen és életszerűen van bemutatva a pozíció minden rákfenéje. Érdekes volt a kötelező krízisek politikai megoldásai – a 24 akcióival szemben.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Frank Underwood (de főleg Claire) egy olyan homokozóba lépett be játszani, ahol mindenki legalább olyan erős, mint ő. Durva belegondolni, hogy ha ezt a valóságra vonatkoztatjuk – de legalábbis a sorozat valóságára -, akkor a világ vezető politikusainak nagy része mind-mind egy Frank/Claire Underwood: legjobb példa erre Petrov, az orosz elnök (Lars Mikkelsen), de az ENSZ diplomatái, nagykövetei sem igazán lógnak ki a sorból. Üdítő – de sorozatidegen - volt látni, hogy Frank nem egy helyzetből vesztesen jön ki, sőt, az évad végére gyakorlatilag minden összeomlik körülötte. De nem úgy, ahogy ezt esetleg várta volna az ember, ahogy esetleg a sorozat címe ezt sejteti, hanem csupán azért, mert vannak nála erősebb, törtetőbb és gecibb emberek a világon. Ilyen sem volt eddig – egy újabb perspektíva, egy újabb érdekes téma, amiben nyakig lehet merülni. Az évad talán legjobb epizódjai azok, amikben Petrov szerepel (nem kicsit Putyin áthallással), legyen az akár Moszkvában, akár Washingtonban, akár a Jordán-völgyben. S ha már Putyin: kíváncsi vagyok, ezt valaha bemutatják-e az oroszoknál, hisz az egyik részen a Pussy Riot személyesen teszi tiszteletét…

S végül, de ne utolsósorban nagyon alapos betekintést (néha már kissé unalmasat) kaptunk az előválasztásos rendszerből: sosem gondoltam volna, hogy egy párton belül ennyire késhegyre menő küzdelem alakulhat ki egy leendő pozícióért – Frank a női kihívójával  (Elizabeth Marvel), a TV vitával, az egész politikai csatározással a vélhetően valós kulisszák mögé kalauzol el. Az egész borzasztó aktuális, eszméletlenül életszerű – a kis párviadal pedig előrevetíti a következő évad elnökválasztási ceremóniáját. Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.




75%



.

Idézet :

Kártyavár S3

„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk.

Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.

75%

Kimerítő írás, köszi !

Nem tudom hirtelen, hogy miben is lenne majd esetleg igazam, de nagyjából azért írtam az idézett mondatot is, amit itt végigvettél.

Mivel Frank motivációja végig a bosszú volt, és az Walker félreállításával igazából beteljesült, így gyakorlatilag elfogyott a "hajtóereje". Másrészt frakcióvezetőként jól ismerhette a belső viszonyokat, és ezeket könnyen ki is használhatta, a nemzetközi tapasztalata viszont éppen ezért nulla volt. Harmadjára pedig amíg eddig könnyedén megtehette, hogy az érdekeinek megfelelően a háttérből tilitolizzon többezer munkahellyel és szakszervezetekkel, anélkül, hogy a következményeiben különösebben foglalkoznia kellett volna, elnökként minden az ő fejére hullik vissza. Franknak egyszerűen nincs tapasztalata egy ekkora "játszmához", és arra voltam kíváncsi, hogy tehetsége van-e hozzá, vagy nála is belép a Peter-elv (azaz hogy a megelőző teljesítmények alapján kapott/szerzett előléptetések kapcsán az ember óhatatlanul is eljut abba a pozícióba, amelynek az ellátására alkalmatlan ). Ezek szerint igen.

Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Niwrok írta:

Kártyavár S3


Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Ezt picit túlkombinálod... megnyugodhatsz, nem (csak) erről van szó. De majd meglátod.

Idézet :

Valami követ / It Follows

Az e havi VOX újságban egy kétoldalas ajánló keretében egyenesen „Az utóbbi idők legstílusosabb, legfélelmetesebb és egyáltalán: legprímább…” horrorfilmjének titulálták ezt a mozit, ami állítólag annyira újszerű, meg félelmetes meg izgalmas… hogy totál magával ragadott az írás. Leginkább talán a „hideglelősen gyönyörű” szókapcsolat fogott meg, sokáig ízlelgettem e szavakat még utána is. Miután pedig a Valami követ tavalyi film (végigjárták vele a fesztiválokat, hangos sikereket aratva), bíztam benne, hogy nem kell moziban megnézni, mert arra az égvilágon semmi esélyem nem lenne – szerencsére, nem is annyira meglepő módon így is lett.

A hype nagy része badarság. Nem rossz film a Valami követ, egyáltalán nem rossz, de ha egy horroron az ember képes elbóbiskolni, akkor ott van valami bibi. A tényleg érdekes képi világ, fényképezés és a zseniális hangulatfokozó zene mellett azonban nagyjából semmi nincs, ami említésre méltó, még az annyira eredetinek mondott alapötlet sem: gyakorlatilag a A kör egy újragondolt változata, amiben a videokazettát a szex helyettesíti. 16-os karikás módon.   .

75%

Ezt is láttam, de nagyjából csak azt írnám le, amit te. Az alapötlet jó, a látványvilág és egy-két ijesztés (mondjuk a magas fickó első megjelenése) tényleg működik, és lehet találni benne némi érzelmi-filozofikus gondolkodni valót... de borzasztó, hogy mennyire leül a közepén, leginkább amikor kimennek a tengerhez, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is), csak jönnek a kamerával szembe a bamba-néma valamik. Utóbbira most nem voltam fogékony, a riogatásra és a hangulatra viszont igen, úgyhogy...

8/10
.

Niwrok írta:

Valami követ / It Follows

Ezt is láttam...

 Tényleg belehúztál!!

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Tudom, család .

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

Nem, ez a filmbookos kritika lenne . Ahhoz képest te balzsammal simogattad a filmet .

Spoiler:

Azért remélem, nem csak akkor jössz (legközelebb ) ide, ha valami követ ...
.