Remo írásai

A közellenség(1998)

A néhai Tony Scottot a zsánerfilmesek közt régóta kiemelt helyen tartom számon, de pont egyik legsikeresebb rendezését, A közellenséget valahogy sose tudtam igazán megszeretni. A főszerepet eredetileg Tom Cruisenak szánták és meggyőződésem, hogy őhozzá jobban illett volna a bajba jutott átlagember szerepe, mint Will Smithhez. A fő problémám mégse vele van, hanem a történettel, amely csak szedegeti a más filmek által hátrahagyott morzsákat, ám a maga részéről csak a modern technikát tudja az ismert panelekhez hozzáadni. Azt meg kell hagyni, hogy a megfigyelő és lehallgató eszközök ijesztően fejlett hálózatát rendkívül látványosan prezentálja, mégha olykor erősen sci-fibe is hajlik, ahogy pl. a műhold kb. tíz másodperc alatt pályára áll.

A film hiába próbálkozik, meg se közelíti a '70-es évek klasszikus paranoia thrillereit, mint A keselyű három napja, A Parallax-terv, vagy a Magánbeszélgetés. Gene Hackman lehallgatási szakértőként való szereplése és egy tisztelgésnek betudható jelenet az utóbbit konkrétan megidézi, azonban Coppola alkotásának hatásossága nélkül. Hackman egyébként a film felénél tűnik fel először, de megéri rá várni. Will Smith addig a szokott nagyszájú menő manó műsorát nyomja, csak kissé tesze-toszábban. Onnantól, hogy a zsörtölődő Hackman belép a képbe, Smith szép lassan másodlagos karakterré válik. Mivel szerepe szerint nincs képben, haszna se igazán van azon kívül, hogy minden adandó alkalommal poénkodik egy sort. A valószínűtlen (és egyébként a rendező korábbi filmjéből, a Tiszta románcból újrahasznált) mexican standoffra kihegyezett fináléban bár ő az, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve csapdába csalja az ügynökség embereit, ám a lövöldözést már egy asztal alatt kucorogva vészeli át.

A történet MacGuffinja, a bizonyítékot tartalmazó lemez miután jórészt ismeretlen helyen pihen, amikor végre használni lehetne, kikerül a képből. Ez mindennél jobban jelzi, hogy az alkotóknak komoly gondjuk lehetett a film lezárásával. A logika és a műfaj hagyományai egy negatív befejezés felé vinnék a sztorit, ám az új korban a happy endnek minden áron be kell következnie. A film bár mindenki számára érthető módon figyelmeztet a nemzetbiztonság oltárán beáldozott személyiségi jogok veszélyességére, ám mégis az a benyomásom, hogy túl egyoldalúan, a téma által megkövetelt összetettség nélkül vizsgálja azt. Persze nem is követelmény egy Tony Scott/Jerry Bruckheimer produkciónál, hogy mélyelemzést tegyen, de bennem hiányérzetet keltett a megközelítésük, különösen a műfaj egyéb filmjeinek ismeretében.

A közellenség végülis nem más, mint egy látvány- és tempóorientál akció-thriller, mely elsősorban szórakoztatni akar, ezt a feladatát pedig végülis elvégzi. Scott műve leginkább üldözős filmként működik. Az akciójeleneteket a rendező a hozzá méltó profizmussal vezényli le. A cselekmény is feszesre van vágva, nincs megállás szinte egy percre se. Ami nagyon erős még az a szereplőgárda. Tapasztalt öregek és feltörekvő újoncok tömkelege vonul fel a legkisebb szerepekben is. Annyian vannak, hogy néhányuk a stáblistáról is lemaradt. A kezdésben mindjárt ott van Jason Robards, maffiózóként beugrik Tom Sizemore, a lehallgató technikusok között pedig kiszúrhatjuk a befutás előtt álló Jack Blacket is.

70%

Tartottam egy kis mozimaratont:

Svindlerek - Ez a nem túl ismert átverős film sokkal inkább az emberi, mint a bűn természetéről szól. Megismerünk három megélhetési csalót (John Cusack; Anjelica Huston; Annette Benning) és a film végére megtudjuk, hogy ki a legerősebb közülük. Ebben az életformában ugyanis csak annak van esélye a túlélésre. A színészek - különösen Huston - remekelnek. A laza felütés után a film lassan, egyre sötétebb tónust követve építkezik fel. Az események csak a második felében pörögnek fel. A végkifejlete aztán rendesen odavág, pedig lényegében csak egy beszélgetés. Stephen Frears rendezése a Veszedelmes viszonyok mellé állítható. Talán mégse olyan erős, de határozottan idézi korábbi munkáját, már csak a szereplők közti feszültség okán és, ahogy próbálják kijátszani egymást. 80%  

A Faun labirintusa - Látom, hogy mennyi minden van ebben a filmben, de nekem őszintén szólva mégse nyerte el a tetszésemet. Guillermo Del Toro ért hozzá, hogy hangulatot teremtsen, a varázslatos látványvilágnak meg egyenesen a mestere, de elbeszélőként számomra nehézkes. A brutális történelmi dráma és a tündérmese kezdetben érdekes elegyet alkot, ám idővel elegem lett a rengeteg szenvedésből, kínzásból és halálból, mely a film előbbi részét kitölti. Ami nagyon jól sikerült az a rendkívül érzelemgazdag, többféleképpen is értelmezhető befejezés, de az is kevés hozzá, hogy Del Toro művét valaha is kedvem legyen újranézni. 60%

A rózsák háborúja – Danny DeVito fekete komédiáját egy időben perverz módon A smaragd románcával és A Nílus gyöngyével néztem meg trilógiában. A két romantikus kaland után a rendező fogta a Michael Douglas-Kathleen Turner párost és egy olyan történetbe helyezte őket, ami arról szól, hogy milyen mélyre tud süllyedni két olyan ember, akik valaha szerették egymást. A film két részre osztható: az elsőben azt látjuk, hogy a sokévi házasság alatt hogyan undorodik meg a nő szép lassan férjétől, míg a másodikban a válás folyamata kerül terítékre. Az alkotók maró gúnnyal mutatják be a kapcsolat alakulását, ám így is képesek megőrizni tárgyilagosságukat. Mindkét fél, ha úgy tetszik, mindkét nem megkapja a magáét. Fokozatosan haladunk a szélsőségek felé, ahol a szereplők már szó szerint gyilkolják egymást. Douglas és Turner egyaránt bevállalós alakítást nyújtanak és képesek elérni, hogy végig szurkoljunk nekik akármit is műveljenek. Az inkább színészként sikeres DeVitonak (aki a történet mesélőjeként is feltűnik) magasan ez a legjobb rendezése. Nagyon ráérzett az alapanyag ízére mind vizuálisan, mind hangulatilag. A rózsák háborúja nem az a film, amit sűrűn megnézek, de azok közé sorolom, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell! 80%  

Titanic – Bemutatása óta felemás érzésekkel viseltetek James Cameron szerelmi történetbe oltott katasztrófafilmjével szemben. Akármennyire is megkedveltem az évek során Leonardo DiCapriot és Kate Winsletet, Cameron technikai profizmusa előtt pedig meg kell emelnem a kalapom, a film szívét mindig is sekélyesnek éreztem. Az író-rendező tökéletesen ráérzett arra, hogyan szolgálja ki a nagyközönséget, aminek a kulcsa a tartalmi középszerűség. Ismert panelekre felépítette a gazdag lány és a szegény fiú románcának meséjét, amit aztán egyetlen eredeti ötlet nélkül vitt végig a befejezésig. A két főszereplőt a tehetséges színészek még képesek megtölteni élettel, de a mellékalakok többsége kínosan egysíkú. Onnantól, hogy beindul a katasztrófa Cameron végig őrzi a film lendületét és látványilag úgy képes fokozni az eseményeket, ahogy senki más. Azt azért hozzátenném, hogy hajó elsüllyedésének krónikája mai szemmel már inkább a giccs, mint a realizmus felé hajlik. Mikor aztán mesélőnk, Rose története végére ér a dráma – legalábbis számomra – durván összeomlik. Egyszerűen nem veszem be, hogy a kincsvadászokra Rose elbeszélése olyan hatással lenne, hogy elfeledkezzenek, sőt már szinte lemondjanak arról, amiért a nőt tulajdonképpen odahívták. Cameron itt egy jó adag érzelmi hatásvadászat mögé bújik, ami egész addig működik, amíg az ember nem kezd el gondolkodni. 60%

Hat nap, hét éjszaka

Bár Ivan Reitman filmjét nem sorolom távolról se a kedvenceim közé, de tartogat elég kalandot, humort és romantikát, hogy gyakran elővegyem. Az élevezethez Harrison Ford csibészes sármja is sokat hozzátesz. A női főszerepet játszó Anne Heche se rossz, ő mégis a szegény ember Meg Ryan-jeként hat. A kettősükről sokat elmond, hogy a kémia addig működik közte és Ford között amíg szerepük szerint utálják egymást. Ebben azért megvan a bűne a forgatókönyvnek is, amely az események sodró lendületére és a paradicsomi környezetre bízza egymásra találásukat érzelmi háttér nélkül. A sziget, amelyre lezuhannak olyan csodás, a túlélés pedig annyira nem jelent számukra gondot, hogy az alkotók kénytelenek behozni pár kalózt a történetbe, akikről aztán a nagy menekülésig elfeledkeznek. A többre érdemes Danny Trejo és Cliff Curtis nyom nélkül fel is szívódnak addigra. A film tehát nem egy sebből vérzik, ám mégis rendelkezik egy könnyeddséggel, ami segít, hogy elnézzem a hibáit. A szövegek is nagyrészt el lettek találva, az öregedő Ford itt még mindig remek formában van, és a Jóbarátok Rossát ide átmentő David Schwimmer szintén szerez elég szórakoztató percet.

60%

Remo írta:

Tartottam egy kis mozimaratont:

Svindlerek -80%  

A Faun labirintusa 60%

A rózsák háborúja 80%  

Titanic – 60%

Svindlerekről még csak hallottam, de írásod kedvet hozott hozzá. Faunt pont most néztem újra BD-n, nekem iszonyat tetszik, a drámai és fantáziavilág zseniálisan keveredik. A rózsákat gyerekkoromban láttam utoljára, akkor bejött, de most képtelen lennék újranézni. Titaniccal meg egyetértek, remek üzleti húzás volt, de túl sok a szerelem és kevés a Titanic.

Remo írta:

Hat nap, hét éjszaka


60%

Erről meg még csak nem is hallottam.

Borsalino

Jean-Paul Belmondo és Alain Delon egy filmben. Ezzel még karrierjük legvégén is be lehetett csalogatni a közönséget a moziba, de 1970-ben maga volt a megvalósult álom. Nem elhanyagolható, hogy a Két apának mennyi a fele? c. felejthető limonádéval szemben itt a film ér annyit, hogy ne csak miattuk legyen érdemes rááldozni az időt. A Borsalino stílusos euro gengszterfilm, ami az 1930-as években játszódik. Két feltörekvő csirkefogó történetét meséli el, akik riválisokból üzlettársakká és egyben barátokká válnak. A filmet Belmondo és Delon egyformán meghatározzák, szinte centiméterre ki van mérve, hogy mindketten ugyanannyira érvényesüljenek, amiért a készítők vért izzadhattak, de megérte. Az első felében inkább Belmondo, vagyis a humor és a könnyedség kap teret, míg a másodikban Delon, vele pedig a film hűvösebbé és erőszakosabbá válik. A cselekmény néha picit leül, de Jacques Deray hozzáértő rendezésének és Claude Bolling fülbemászó zenéjének köszönhetően a Borsalino végig élvezetes marad. A film maximálisan kihasználja két színészének közös jelenlétét, majd szétfeszítik a vásznat. Michael Mann volt ennyire tisztában, hogy óriásokat hoz össze a Szemtől szemben során. Van, akiben Belmondo és Delon renoméjához képest maga a film hiányérzetet keltett, és azt el kell ismerni, hogy a Borsalino nem a legjobb, azonban profin összerakott darabja a műfajnak.

80%


Borsalino és társai

Négy évvel az első rész sikere után, ezúttal Belmondo nélkül, mozikba került a folytatás. Az alkotók nagyrésze - a legfontosabb poszton Jacques Deray - megmaradt, néhány mellékszereplő is visszatért, de ez már egy más film. A Borsalino és társai különbözőségei dacára egész jól viszi tovább a történet fonalát. Az előző epizód zárómondata szerint Delon gengszterbirodalmának bukásáról kellene szólnia, ami benne is van, de a készítők okosan inkább Belmondo halálának megbosszulását helyezik a középpontba. A történet jóval feszesebb és véresebb, humort csak az a lezserség ad hozzá, ahogy Delon tökéletes hűvösséggel leszámol ellenfeleivel. A készítők ezúttal is nagy gondot fektettek az 1930-as évek Marseille-je megidézésére, ez a korhangulat válik a film egyik legfőbb erősségévé. Ha nem csúszott be volna néhány elkapkodott, gyengébb jelenet, a folytatás akár fel is nőhetett volna az első részhez, így viszont az árnyékában maradt. Ami javára szól, hogy megadja a lezárást, mellyel a Borsalino adós maradt. Aki onnan hiányolta a happy endet, az itt megkapja. Összességében önmagában is élvezhető, korához képest helyenként meglepően brutális akciófilm a Borsalino és társai, mely romantizálva ugyan, de ismét sikeresen idéz meg egy letűnt kort, amiben még a gengszterek is lehettek hősök.

70%

Remo írta:

Borsalino, Borsalino és társai

Ezeket csak gyerekkoromban láttam, de arra emlékszem, mekkora durranás volt a két színész együtt. Érdekes, mindig van egy favorit színészpáros, akik együtt szerepeltetése kuriózum.

R2-D2 írta:

Remo írta:

Borsalino, Borsalino és társai

Ezeket csak gyerekkoromban láttam, de arra emlékszem, mekkora durranás volt a két színész együtt. Érdekes, mindig van egy favorit színészpáros, akik együtt szerepeltetése kuriózum.

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Remo írta:

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Csak ma már mindent a pénzhez mérnek - vélhetően sem Delon és Belmondo, sem DeNiro és Pacino, sem Cruise és Pitt közös filmjénél még nem volt akkora szerepe a gázsinak.

Stallone meg Scwarzinál meg már nincs....

R2-D2 írta:

Remo írta:

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Csak ma már mindent a pénzhez mérnek - vélhetően sem Delon és Belmondo, sem DeNiro és Pacino, sem Cruise és Pitt közös filmjénél még nem volt akkora szerepe a gázsinak.

Stallone meg Scwarzinál meg már nincs....

Amilyen horribilis összegeket keresnek a pénz önmagában szerintem nem jelent számukra meggyőző erőt - se korábban, se most. Persze sose olcsó mulatság összehozni két grandiózus mozisztárt a státuszuk csúcsán, de az igazi kihívás az érdeklődésük felkeltése és az egójuk legyűrése.

Remo írta:

Amilyen horribilis összegeket keresnek a pénz önmagában szerintem nem jelent számukra meggyőző erőt - se korábban, se most. Persze sose olcsó mulatság összehozni két grandiózus mozisztárt a státuszuk csúcsán, de az igazi kihívás az érdeklődésük felkeltése és az egójuk legyűrése.

Nem is elsősorban arra gondoltam, hogy ők mennyit keresnek, hanem hogy a film költségvetése s megtérülése hogy alakul...

Az 54. hadtest

Edward Zwick filmje az első feketékből álló katonai alakulat megalakulását és kiképzését mutatja be az amerikai polgárháború idején jó adag idealizmussal. A szónak negatív töltete lett az évek során, pedig a jelentése nagyon is pozitív. Az 54. hadtest inspirálóan hat a nemzeti öntudatra, nem csodálkozom, hogy hazájában sokan mesterműként tisztelik. A filmnek van némi propagandajellege, mely néhány átlátszó jelenete révén - például amiben a legfőbb renitens magához ragadja az amerikai zászlót a csata hevében - nyilvánvalóvá válik. Mindezzel együtt nem érzem hazug filmnek, sőt hiszem, hogy Zwick és alkotótársai őszintén vallják azt az eszmeiséget, amely művüket áthatja. A film kevés, de meggyőző csatajelenete során egy percre se tagadják, hogy a háború nem más, mint mészárlás, de arra koncentrálnak, hogy bemutassák, azoknak, akik harcoltak benne ennél jóval többet jelentett. Esetünkben még a szövetséges oldalon se egyenrangúként kezelt színesbőrű katonák először mutathatták meg, hogy jóval többre képesek, mint rabszolgamunkára.

Az 54. hadtest nagy átalakuláson ment át az utómunkák során. Az ezred jószándékúnak ábrázolt tisztjeinek, így például Cary Elwes szelíd őrnagyának jelenetei közül sok a vágóasztalon végezte, mivel az alkotók felismerték, hogy a közkatonákra kell koncentrálniuk, hisz ez elsősorban az ő történetük. Ennek köszönhetően nagyobb teret kapott Morgan Freeman és Denzel Washington, akiket egy filmben látni már önmagában élmény, de az alakításuk aztán felteszi az i-re a pontot. Van, aki túlzásnak érzi, hogy Washington Oscart kapott ezért a szerepért, pedig ha csak a tekintetére figyel az ember, már látható, hogy miért a díj. Annál érthetetlenebb, hogy az Akadémia még jelölésre se méltatta James Horner zenéjét, ami nélkül pedig a film nem lenne ugyanaz. Annyi szív és lelkesség lakozik benne, hogy az összes jelenet patetikusság nélkül tűnik nagyobbnak tőle. Ihletett munka, melynek csúcspontja a végső roham alatti - a Carmina Burana jegyeit magán viselő - téma.

80%

Remo írta:

Az 54. hadtest

Köszi az ajánlót, eddig ez kimaradt, majd pótlom.

Védelmi kód

Nem sok jót vártam az egyre ingadozóbb színvonalon dolgozó John Cusack új akció-thrillerétől, az alacsonyra helyezett lécet viszont sikerült megugrania. A film szinte végig egy katonai rádióállomás belterében játszódik, mely kódolt üzeneteket továbbít terepen lévő kormányügynököknek gyilkosságok végrehajtására. Az állomást megtámadják, a Cusack játszotta megcsömörlött védelmi tiszt pedig parancsot kap, hogy a rendszer megóvása érdekében likvidálja a kódokért felelős operátort (Malin Akerman) mielőtt az ellenség hozzáférhetne. A készítők a síkegyszerű sztorit a főszereplőknek a helyzetre való reagálására és az események hátterének mozaikszerű összerakására hangsúlyt helyezve viszik végig. Miután egy kis időt eltöltünk a párossal, megismerjük a napi rutint és látjuk, hogyan próbálja feloldani a nő a férfi zárkózottságát, máris a támadás közepébe rántanak. Cusack karakterének dilemmája, miszerint megöljön-e egy ártatlan nőt az ügynökség érdekében, többször előtérbe kerül, de olyan átlátszóan, hogy egy percre se legyen kétséges, hogy mi a helyes döntés, így az is előre látható emberünk mit fog végül tenni.

A történet annyira kevés szereplőt mozgat, hogy a zárt helyszínnel együtt idővel kamaradarab jelleget kap. Van ugyan egy rejtélyünk, de a megfejtést a hozzá kapcsolódó kérdésekre (Hogyan jutottak be az első támadók? Ki lehet a belső ember?) nem érdemes túlkombinálni, mivel az alkotók se tették. Kasper Barfoed rendezőnek elismerés jár, amiért a könnyen egyhangúvá válható helyszínt képes volt végig vizuálisan érdekessé tenni. Ha kap a jövőben nagyobb lehetőséget, érdemes lesz odafigyelni rá. Az alacsony költségvetés csak néha látszik a filmen, egyébként korlátolt lehetőségeihez képest jól néz ki. Az akciójelenetek is korrektek. A színészek kevés alkalmat kapnak a kibontakozásra, de azt megragadják. A végső értékelésem akár jobb is lehetne, ha a történet szövetében nem lenne túlságosan könnyű kiszúrni a lyukakat. Néhány szálat elég pongyola módon varrnak el, a happy end pedig olyan valószínűtlenül érkezik, mintha hirtelen elhatározásból született volna.    

60%

Gyilkos vágyak

Brian De Palma kiöregedett. Szomorúan írom ezt le egyik kedvenc rendezőmről, de a Gyilkos vágyak egy olyan alkotó munkája lett, akinek már elegendő ötlete és kedve sincs igazán a filmkészítéshez. A Szerelmi bűnök újrafeldolgozásának első fele unalmas, a második zagyva. Pillanatai akadnak, a vállalati harc egy időre tényleg ijesztő párviadallá válik, aztán jönnek a túlzások, és hiába tesznek meg mindent a főszereplők (Noomi Rapace és Rachel McAdams), ha De Palma se erotikával, se feszültséggel nem képes megtölteni filmjét. Ami a rendezőtől megdöbbentő, hogy a Gyilkos vágyak vizuálisan is erőtlen. Egy tévéfilm többet tud felmutatni. Egy közepes jeggyel így is megúszná, ha nem lenne a felháborítóan elbénázott befejezés, amivel ráadásul De Palma sajátmagától próbál lopni, sikertelenül.

40%


Élni és meghalni Los Angelesben

William Friedkin pályája egy nem túl fényes szakaszában azt tette, amit sok más rendező, visszanyúlt egy korábbi sikeréhez. Az Élni és meghalni... A francia kapcsolat '80-as évekre átültetett változata, mely csupán egy ponton éri el az Oscar-díjas előd szintjét: egy fantasztikus autósüldözéses jelenettel. Maga a sztori a felszínen klisés, de a rendező többet hozott ki belőle, mint azt elsőre saccoltam. A filmben a Miami Vice pozőr stílusa keveredik a Friedkint jellemző nyers brutalitással. A soundtrack sokat hozzátesz a ('80-as évek) hangulathoz, a szereposztás pedig szintén a kult-státusz felé löki a produkciót. William Petersen intenzív játéka hűen adja vissza karaktere megszállottságát. Rajta kívül olyan színészek tűnnek fel, mint John Turturro, Willem Dafoe, meg a nagydarab néger az Amerikai nindzsából. A cselekmény olykor csapongó, de a befejezés feljavítja az összképet. A film minden hibájával együtt a rendező jobb munkái közé sorolható, ami Friedkin esetében már elegendő ok a megnézésére.

70%  


Joe, az óriásgorilla

Ezt a filmet könnyű összefoglalni: Ron Underwood alkotása nem más, mint a King Kong Disney-változata. A gorilla ugyan nem olyan hatalmas, de cserébe jóval barátságosabb. A történet semmi, de tényleg, minimális meglepetést se tartogat, mégis van egy ártatlan bája, ami megbocsátásra sarkal. Bill Paxtont és Charlize Theront jó főszerepben látni, nem kis részt nekik köszönhető, hogy a végletekig egyszerű filmecske szerethetővé válik. A zenét szerző James Horner megint lelkesen másolja önmagát, ám muzsikája olyan remekül funkcionál, hogy rá se tudok haragudni. A speciális effektek nem a legjobban öregedtek, egyébként a film humor, kaland és romantika tekintetében szállítja a kötelezőt, ami egy kellemes mozidélutánhoz kell a Disney-vel.

60%