Remo írásai

Boszorkányvadászok

Jancsit és Juliskát is elérte hát a modernizálási láz. Belőlük is olyan bőrszerkós akcióhősök lettek, mint Van Helsingből. Bár Stephen Sommers filmjét nem tartják épp mintaértékűnek, de úgy tűnik, hogy megelőlegezte azt a trendet, melyből a Boszorkányvadászok is kifejlődött. Az alapot képező ismert meséből nem sok maradt, azt is rendesen átfazinírozták: maradt egy testvérpár, akik a Winchester-tesók középkori megfelelőjeként írtják a boszikat. Az ötlet, ha leszámítjuk azt az anális erőszakot, amit az eredeti művön elkövet, tulajdonképpen poén. Az író-rendező Tommy Wirkola ennek megfelelően lazára lőtte be a hangvételt. Nem is gatyázik, kb. öt perc alatt lerendezi a főszereplők gyerekkorát, hogy belekezdjen saját verziójába. Innen a film korhatárt vált, méghozzá kőkeményen. Sam Raimi szelleme lebegi át a már viccesen brutális jeleneteket, de az ő kreativitása hiányzik. Wirkolának az is látható nehézségbe ütközik, hogy egybentartsa sovánka ötleteit, az, hogy komolyabban kidolgozza őket, már meghaladja a képességeit. A boszikkal se tud többet kezdeni, mint, hogy fadarabokon repteti őket, ahonnan varázsvillámokat szórnak és a feláldozható szereplőkkel megöletik magukat.

A színészeknek szinte a semmiből kell dolgozniuk, összességében mégis sikerül jó kijönniük a filmből. A kihívás hiánya leginkább a Jancsit, bocsánat, Jánost alakító Jeremy Renner enyhén unott játékán érhető tetten. Júlia, azaz Gemma Arterton tehetségéhez a Boszorkányvadászok inkább külső adottságokat megkívánó szintje közelebb áll, amiből előnyt kovácsol. Akit érdemes megemlíteni a többiek közül az a még mindig gyönyörű Famke Janssen. Az egykori X-men könnyedén kirázza az újjából a főgonosz szerepét. A film is jól elvan a maga középszerűségében. Egyik akciójelenettől kisebb nehézségek árán, de mindig időben eljutunk a következőig. A fináléban a sok különböző megjelenésű boszi becsületére válik a film maszkmestereinek, egyébként nagyobb izgalmakat nem tartogat. Aki bírja az agyatlan, véres szórakozást, az ellesz, de, aki az olyan filmektől is kikészült, mint A pap és a Jonah Hex, az jobban jár, ha messzire elkerüli.

60%

Remo írta:

Boszorkányvadászok

Aki bírja az agyatlan, véres szórakozást, az ellesz, de, aki az olyan filmektől is kikészült, mint A pap és a Jonah Hex, az jobban jár, ha messzire elkerüli.

60%

És aki bírja A papot, de kikészült a Jonah Hextől????

R2-D2 írta:

Remo írta:

Boszorkányvadászok

Aki bírja az agyatlan, véres szórakozást, az ellesz, de, aki az olyan filmektől is kikészült, mint A pap és a Jonah Hex, az jobban jár, ha messzire elkerüli.

60%

És aki bírja A papot, de kikészült a Jonah Hextől????

Azt tippelem, annak egyszernézős élményt fog jelenteni.

Remo írta:

Azt tippelem, annak egyszernézős élményt fog jelenteni.

Akkor egyszer megnézem majd.

Remo írta:

THX 1138 - rendezői változat

Ez nagyon jó írás, köszi! Xpress adatlapra való!

"Vásárolj és légy boldog!" - 1973. Lucas...

R2-D2 írta:

Remo írta:

THX 1138 - rendezői változat

Ez nagyon jó írás, köszi! Xpress adatlapra való!

"Vásárolj és légy boldog!" - 1973. Lucas...

Kösz, ha majd túlvagyok az extrákon, akkor lehet, hogy kibővítve feldobom oda is.
Amúgy kemény 500 forintért sikerült beszereznem.

Könnyű altató


Felcsigázva ültem neki Paul Schrader filmjének annak ellenére, hogy a korábban látott rendezői munkái (pl. A szexfüggő; Holtodiglan) közül egyik se nyerte el a tetszésemet. A Könnyű altató ettől persze még simán lehetett volna jó, elvégre Schrader íróként tisztes renomével rendelkezik, elég, ha csak annyit mondok, hogy az ő tollából fogant a Taxisofőr forgatókönyve is. Ezt a filmjét ráadásul egy nemrég olvasott cikkben a legjobb filmek közé sorolták, amik szégyen szemre mégis eltűntek a süllyesztőben, szóval maximális bizalmat szavaztam meg neki. Hinnem kellett volna annak, amit a tapasztalat súg, a Könnyű altató ugyanis pontosan olyan, mint Schrader többi munkája: tipikus példája annak, amikor egy jó író mögött nincs ott egy jó rendező.

Ezek az igazán fájdalmas filmélmények, mivel érezni a komoly lehetőséget, ami aztán félresiklik. A történet egy a szakmáját régóta űző drogdealerről szól (Willem Dafoe). Emberünk nem szimpla utcai árus, hanem lényegében egy lótifuti, aki az ügyfél lakására viszi az anyagot. Főképp éjszaka dolgozik, mint régi barátunk, Travis Bickle, és hozzá hasonló módon ki nem állhatja a munkáját. Találkozik mindenféle alakokkal, azonban elég korrekten bánik velük. Akin rajta van a pofázhatnék, azt meghallgatja, aki pedig már kezd nagyon szécsúszni annak csak csökkentett adagot hajlandó eladni. A filmnek ez a legjobb része. Látjuk, hogyan dolgozik a fickó, a dillemmákat és veszélyeket, amiket ez a munka tartogat. Azt, hogy nincs jövője, és ezt ő is tudja. Egyedül az elosztójaként és egyfajta plátói szerelmeként felbukkanó Susan Sarandon eltúlzott játéka jelzi előre, hogy Schrader nem tartja kézben a színészeit, a drámai érzéke pedig rendezőként korántsem olyan pontos, mint íróként. 

A bili aztán lassan kiborul, amikor színre lép a volt barátnő (Dana Delany), aki valósággal menekül a főszereplő elől. Értem én, hogy egykori kábszerfüggőként retteg, hogy visszaesik, amire egy dealer mellett jó esélye van, de az érzelmi reakciói életszerűtlen, sőt idegesítő túlzásként csapódnak le. Dafoe mégis újra és újra megkeresi, hiába hajtja el a nő sokadszorra, ami egyre kínosabb jeleneteket eredményez. A pali kezd mániákusba átmenni, így, amikor bekövetkezik a tragédia, amiről közvetlenül nem tehet, az inkább felszabadítólag hat a cselekményre, sőt irányt ad neki. A film megkésve, de kezd összeszedetté válni, ami főleg a zárásban hálálja meg a magát. A befejezés egy különösen szép pillanatot tartogat a kitartóak számára.

Amit abszolút dicsérni tudok a Könnyű altatóban az a zenéje. A számomra ismeretlen Michael Been erős hangulatú dalokat írt a filmhez, melyeket érdemes külön is meghallgatni. A filmet New Yorkban forgatták épp a szemetesek sztrájkjának idején, amit beleírtak a történetbe. Schradernek ez volt messze a legjobb húzása: az utcákat egyre inkább elllepő mocsok jól visszatükrözi a főszereplő undorát. A mindig remek Willem Dafoe szimpatikus alakítást nyújt, egy nyúlfarknyi szerepben kiszúrhatjuk a nagyon fiatal Sam Rockwell-t is. Ugyan a Könnyű altató Schrader saját bevallása szerint egy trilógiát alkot a Taxisofőrrel és a szintén általa rendezett, kultuszfilmnek számító Amerikai dzsigolóval, ám véleményem szerint meg se közelíti Scorsese klasszikusát, még, ha van is hasonlóság köztük. Túl sok a sallang, a kidolgozatlanság miatt félrement jelenet. Egy hozzáértő rendező kellett volna ide, aki arra fókuszál, amire kell és képes kihozni az anyagban lévő lehetőségeket. Schrader ismét bizonyította, hogy nem ilyen.        

50%

Hosszú jegyesség

Az Amélie csodálatos élete után a filmvilág együtt ünnepelte Jean-Pierre Jeunet rendezőt és frissen felfedezett sztárját, a francia Audrey Hepburnként emlegetett Audrey Tautou-t. Amikor újabb közös filmbe kezdtek, ráadásul igazi nemzetközi szuperprodukcióba, az elvárások olyan magasra nőttek, melynek a kész mű végül nem tudott megfelelni. Bár nekem az Amélie se jelentett életreszóló élményt, de a Hosszú jegyesség belőlem is kisebb csalódást váltott ki: az Amélie egy variációjának hatott, mely túl sokat markol és keveset fog. Majdnem tíz év után most újra tettem egy próbát vele, és a megítélésem ezúttal sokkal inkább pozitív irányba dőlt.

A film az I. világháború idején, illetve azt követően játszódik. Mathilde (Audrey Tautou) szerelmét, a fronton szolgáló és a háborúba lelkileg belerokkant Manechet (Gaspard Ulliel) négy társával együtt halálra ítélik azzal a váddal, hogy öncsonkítással próbáltak kibújni a kötelességük teljesítése alól. Az öt férfit a senki földjére küldik meghalni, ahonnan később már csak a holttestüket szedik össze. A történet itt akár véget is érhetne, azonban Mathilde nem hajlandó elhinni, hogy Manech tényleg meghalt és a legutolsó szalmaszálba is belekapaszkodva nyomozni kezd, hogy megtalálja őt.

A Hosszú jegyesség legerősebb részei a nyitányul is választott háborús jelenetek. A borzalmakat olyan tökéletességgel mutatja be, ahogy a legnagyobb tudták. A felkavaró, értelmetlen emberi tragédiák A dicsőség ösvényeit jutatták eszembe, míg a csaták, jobban mondan mészárlások, a Ryan közlegény megmentésének brutális realizmusát. Szinte már kár, hogy ezek csupán visszatekintések, és a fő hangsúly a nyomozásra került. Az alkotók nagyon nagy fába vágták a fejszéjüket. A háborús történet mellett egy krimit, és egy romantikus drámát is elmondanak, de a film gyakran bohókássá is válik. Az egység nem lett hibátlan, de az, hogy egyáltalán egységről beszélhetünk már önmagában komoly teljesítmény. 

Ami a legkevésbé magával ragadó ebben a kavalkádban, az pont a szerelmi szál, mely kizárólag néhány idilli képben elevenedik fel. A Manechet játszó Gapard Ulliel nem tölt el elegendő időt velünk, hogy közel érezzük magunkhoz. A filmben szerencsére bőségesen akad szerethető figura, sőt a szereplők kilencven százaléka olyan ember, aki fél perc alatt belopja magát a szívünkbe. Mathilde kutatása alatt rengeteg különböző sorssal találkozik, melyet a háború ilyen vagy olyan módon befolyásolt. Az alkotók szép és gazdag korrajzot nyújtanak, mégha többnyire erősen romantizálnak is. A látványvilágon meglátszik a hatalmas költségvetés: a '20-as évek Párizsa lenyűgözően elevenedik meg a szemünk előtt, ugyanakkor a lövészárok poklával képileg is szöges ellentétben álló tengerparti falucska bájos hangulata is varázslatosan hat.

A történet, illetve tétje, az elveszett szerelem megtalálása, ha nem is teljes erővel, de kitart a film végéig. Igazság szerint a mellékszálak némelyike számomra érdekesebb volt (pl. a pár jelenetre feltűnő Jodie Foster története akár külön filmként is megállná a helyét), ami nem feltétlenül rossz, sőt minden bizonnyal az alkotók is azt akarták, hogy ne csak Mathilde mindent legyőző szerelméről szóljon a Hosszú jegyesség. Kínálja magát, hogy összevessem az Amélievel, de igazság szerint túl régen láttam, hogy ezt megtehessem. Mindenesetre Tautou és Jeunet második közös munkája ezúttal sokkal jobban tetszett. A humora, szeretnivaló karakterei és húsba vágó háborúellenessége mind hatalmas pluszt jelentettek. Jó lesz még újranézni párszor.

80%

Olvaslak ám, csak nincs mit hozzáfűznöm, egyik filmet sem láttam..

R2-D2: Nem láttad a Hosszú jegyességet? Akkor (mint gondolom a kritikából is kiderült) ajánlom!

Remo írta:

R2-D2: Nem láttad a Hosszú jegyességet? Akkor (mint gondolom a kritikából is kiderült) ajánlom!

Nem láttam, valahogy olyan tőlem idegennek érezeztem mindig. De iygekszem pótolni...

Más: csak azt tudnám, miért változott meg ez az egész fórumos szövegdobozos rész...

R2-D2: Nekem is feltűnt ez a nem túl előnyös változás. Válaszolni nem is tudok rendesen, nem enged az idézett szöveg alá.

Remo írta:

R2-D2: Nekem is feltűnt ez a nem túl előnyös változás. Válaszolni nem is tudok rendesen, nem enged az idézett szöveg alá.

Amikor hozzászólást írsz, az ablak felső részén levő ikonsoron az utolsó ikon az, hogy "Switch Editor Mode". Ha arra rányomsz, akkor az oldal átvált HTML-kódú szerkesztésbe. Sokkal randább, de mégis jobban kezelhető, mert látszik, hogy melyik utasítás hol kezdődik, és így már idézni is jobban lehet (legalábbis nekem).

Bosszútól fűtve (Dead Man Down)

A film ütős, de átverős előzetese után meglepődéssel tapasztaltam, hogy a történet valójában nem Noomi Rapace bosszújáról szól, hanem a férfi főszereplő Colin Farrelléról. A háttér hasonló rejtélyességgel bomlik ki, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban, azonban ezúttal nem várnak a befejezésig a megoldással, hanem már félúton, egy szimpla beszélgetés során felfedik. A film akár egy szokványos akció-thriller is lehetne, de kiemelkedővé válik azáltal, hogy hangsúlyt helyeztek a főszereplők kapcsolatának alakulására. Így lett a Bosszútól fűtve két magányos, sebzett ember története, akik egyaránt véres elégtételre vágynak, de fokozatosan rájönnek, hogy az őket felemésztő harag helyett egymást is választhatnák. A cinikus énem azt mondatja velem, hogy ez egy elég egyszerű és közhelyes üzenet, ám a jó elbeszélés és a még ennél is jobb színészi játék révén meg tudott érinteni. Farrell mindent belead és még a világ legelkoptatottabb jelenetébe (amikor a hős a halott családját nézi egy régi felvételről) is képes valódinak ható tragikumot csempészni. Annyi sajnos nincs a filmben, amitől ez a plusz meghatározóvá válna. Ott van, ez kétségtelen, de a történet akkor is egy bevett úton jár végig. A finálé sem az érzelmeké, hanem a fegyvereké, ahogy az lenni szokott. A panasz csak a nagyobb lehetőségeknek szól, mert egyébként egy technikailag perfekt, lenyűgözően látványos lövöldözésben részesülünk. Véleményem szerint a Bosszútól fűtve megérdemelt volna egy hazai mozibemutatót, Amerikában pedig egy sikeresebb lefutást. Az átlagosnál igényesebb bosszúfilm, mely főképpen Farrell és Rapace kedvelőinek fog kellemes perceket szerezni.