Általános film topik

.
Nyílt titkok / Das perfekte Geheimnis (Teljesen idegenek)

Most, hogy már csaknem két éve nem láttam egy jó kis "Teljesen idegenek"-feldolgozást, szinte elvonási tüneteim voltak, de szerencsére jöttek a németek, és betöltötték ezt az űrt . Ötödször ... 18-ból még nem is olyan sok...

Ötször persze csak akkor nézi meg valaki szinte ugyanazt a filmet, ha van számára valami zseniális benne, ami az eredeti óta így van nálam; az asztalra tett telefonok pszichológiája és a szereplők közti dinamika még mindig nem volt unalmas. A másik, amivel el szoktam szórakoztatni magam közben, az az apró különbségek keresése, amik vagy pluszba billentik a mérleget (mint például Goda Krisztina alternatív befejezése), vagy mínuszba (mint a spanyol verzió a mágikus széllel). És van annyi összetevő, kellék, dráma és poén, hogy még ötödszörre is lehet valamit máshogy csinálni, ami a németeknek annyira jól sikerült, hogy eddig ( ) ez tetszik legjobban a feldolgozások közül.

Spoiler:

Ahhoz képest meg, hogy a másfél órás eredeti a toldások miatt két órára hízott, jó a ritmusa is, volt egy-két tök jó poén benne (az "ügyetlenkedés" a gorgonzolás mártással és a végén a hídon történtek tetszettek a legjobban), de az is bejött, ahogy a feminizmus és a nemi szerepek változása megjelent benne.

Már csak arra vagyok kíváncsi, egyszer végre valaki hajlandó lesz-e kidobni vagy legalábbis megvágni az egész telefoncserés bénázást...

9/10
.

.
Valakinek meg kell halnia / Someone Has to Die / Alguien tienen que morir


A spanyol felső tízezer oszlopos tagját jelentő Falcón-család izgatottan várja, hogy a legfiatalabb közülük, az egyetemista Gabino hazatérjen az anyja családjánál Mexikóban töltött évek után, hogy egy elrendezett esküvő keretében elvegye egy másik gazdag család lányát, Cayetanát. Arra viszont nem számítanak, hogy a fiú egy barátját is magával hozza, aki a hivatása (balett-táncos) miatt szinte azonnal pletykák céltáblája lesz... és vele együtt Gabino is. Ez a Falcónékhoz hasonló konzervatívabb családokban amúgy is problémát jelentene, csakhogy mindez az 50-es években történik, a Franco-érában, amikor a minimum, amivel az ilyen vádak jártak, az a börtön volt. A családot vasmarokkal irányító nagymama és a börtönparancsnokként magas tisztséget és társadalmi rangot szerzett apa már arról sem akarnak hallani, hogy Gabino utazgatásra fecsérelje az idejét, hát még amikor a fülükbe jut, hogy miket duruzsolnak a klubban róluk, és ahogy egyre ferdébb és gyanakvóbb szemmel néznek rájuk, úgy erősödik az elhatározásuk, hogy valamit tenniük kell ezügyben, mielőtt teljesen kicsúszna a kezükből az irányítás. A tervet azonban jócskán keresztülhúzzák a családot övező titkok, a bosszú és más nem várt események, amik egy puskákkal és pisztolyokkal telezsúfolt, politikai puskaporos hordónak számító környezetben könnyen végzetesek lehetnek bárki számára.

Bevallom, ilyen címmel (meg egyébként a látott előzetessel is) inkább valami olyasmit vártam volna, mint az Aki bújt vagy a Vadászat, de végül családi drámaként és korrajzként is jó volt. Ugyan minisorozatként készült, de a három rész kicsivel több csak, mint egy két órás film, és ezt legalább sikerült is úgy kitölteni, hogy végig elég jó volt a tempója, jól működtek a fordulatai (az egyik jópofa fricska volt a betokosodott előítéleteknek) és az emberek közti kapcsolatai, és elég karakteresek voltak a szereplői is, hogy végig érdekesek maradjanak. Tetszett ez a vadászatos motívum az egész galamblövész klubbal (a címen és a "fejezetek" címén keresztül előrevetítve az elkerülhetetlen és tragikus végkifejletet), ahogy a politikai környezetnek, a korrajznak is megvoltak a jobb pillanatai. Talán azokat az erőltetetten szürreális bevágásokat lehetett volna kihagyni, amikor az egyes szereplők "valódi" gondolataiba, érzéseibe teszünk pár másodperces bepillantást ebben az élére vasalt, rendmániás világban, meg szívesen néztem volna kicsit többet arról, hogy mi történik a finálé után.

7,5/10
.

.
Történetek a halottasházból / The Mortuary Collection

Hollóvég meglehetősen baljóslatú kis tengerparti városka, és ennek oka többek között a helyi temetkezési vállalkozónál keresendő. Montgomery Dark szinte az ódon házban élve tölti napjait, egyedül gondoskodva a környék halottainak végtisztességéről, a gyászolókon kívül pedig csak ritkán akadnak látogatói, hiszen ha a ház nem is ijesztené el őket, Montgomery megjelenése általában megteszi ezt. Egyik nap egy fiatal lány bukkan fel az ajtajában, hivatkozással arra, hogy látta a házhoz vezető kapunál a "Munkatársat keresünk" táblát. A lány elég izgatottnak tűnik a feladatot illetően, de Montgomery jobbnak látja elmondani neki, hogy minden halál egy külön történet, nem csak a "hogyan?" miatt, hanem amiatt is, hogy "miért?". Ahelyett viszont, hogy a rémtörténetek elijesztenék a lányt, ő csak egyre kíváncsibb lesz.

Remek kis horror-antológia volt ez a film, aminek a hangulata nekem leginkább a Mesék a kriptábólt idézte, az elmúlt évekből meg olyanokat, mint a Gyilkos tréfa, a V/H/S vagy az ABCs of Death, csak mintezt, még a hullaházat is nyakon öntötték az 50-es, 60-as évek színvilágával és zenéivel. A történetekben jó a fokozatosság; a túl kíváncsi zsebtolvaj, a félresikerült koleszos románc, a "Míg a halál el nem választ" újraértelmezése és a klasszikus bébiszitteres epizód egyre jobbak, egyre látványosabbak, egyre fordulatosabbak és hangulatosabbak, de úgy, hogy a játékosságot és a morbid humort sem nélkülözik... meg persze némi gusztustalan trancsírt sem. Tipikus Halloweenre való darab, és remélem, hogy hallok még az író/rendező Ryan Spindellről.

8/10
.

.
Szép csendben / On the Quiet

A középiskolai vonóskarban hegedülő, kiemelten tehetségesnek tartott Dávid felfigyel az elsőéves csellistára, Nórira. A vonzalom egyre szorosabb barátsággá válik, és ennek során a lány sírva vallja be a fiúnak, hogy az egyik tanár, pontosabban a zenekart vezető Frici bá' túl sokat bizalmaskodik vele, simogatja a próbák alatt, ilyesmik. Dávid nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, főleg hogy a tanárt mentorának tekinti, és nem mellesleg a legjobb barátjának az apja, de megígéri Nórinak, hogy jobban szemmel tartja majd kettejüket, hogy bizonyítékot tudjon gyűjteni arról, tényleg történik-e valami olyan, aminek nem kellene egy idős tanár és a 14 éves tanítványa között.

Furcsa párosítás, de két film járt folyamatosan a fejemben, miközben ezt a mozit néztem: a FOMO és a Whiplash. Előbbi a témájából eredően, hiszen a magyar filmek közül az foglalkozott talán legmélyebben a szexuális zaklatással, annyi különbséggel, hogy itt egy felnőtt és egy gyerek közötti "illetlen közeledésről" van szó. Az egy érdekes, újszerű nézőpont volt, hogy a központi szereplő Dávid, és az ő őrlődése, dilemmái a Nórival való történtek kapcsán (ez különösen a fináléra igaz, így lett egy kis Családi kör hangulata a befejezésnek), ahogy az is, hogy a néző számára sokáig rejtve marad, hogy mi is történt, így csak a hallomások alapján tud ítéletet alkotni. A dráma része így ha kicsit merengős-filózgatós is, alapvetően jó volt, remekül aládolgoztak a színészek is, és az egésznek kis pikantériát adott Máté Gábor szerepeltetése, aki nemrég volt érintett egy ilyen ügyben... olyanban, ahol legtöbbször nincsenek jó döntések.

A Whiplash meg azért, mert bármilyen szívesen is hallgatok klasszikus zenét, és így élveztem a vonósok játékát, nekem túl sok volt a zenei betét, ami a témához nem tesz hozzá, csak kitölti az amúgy is rövid, 80 perces műsoridőt.

7/10
.

.
Kinek a háza? / His House

Bol és Rial Londonig menekültek Szudánból, hogy ott próbáljanak meg új életet kezdeni, miközben a múltjuk tragédiáit, például a lányuk elvesztését is fel kell dolgozniuk. Az idegenrendészeti eljárás során végül lehetőségük van kikerülni a menekülttáborból, egyfajta beilleszkedési próbaként, lakást és segélyt kapva, hogy ott várják ki a státuszuk véglegesítését. Számukra a lelakottan is egy palotának tűnő, "hatalmas" lakás azonban napról napra válik egyre nyomasztóbbá, ahogy az eljárás szabályainak megfelelve egyre több időt töltenek otthon, a saját démonaikkal küzdve.

Bár az ijesztésekből lehetett volna kicsit több, ami volt, az legtöbbször látványos volt (kivéve a vége), de inkább a dráma működött végig. Jó volt így, ahogy egymásra pakolták a rétegeket az írók, hogy hányféle borzalmat kellett ennek a párnak végigélnie, nem csak a milíciák vérengzéseit vagy a viharba került csónaknál történteket, hanem már jóval előtte is. Az látszik belőle leginkább, hogy ezek az emberek magukkal hozzák a saját poklukat, és nagy hiba ezzel nem foglalkozni.


8/10
.

.
The Child in Time

A gyerekkönyvek írásával sikeressé vált Stephen mellől egy átlagos bevásárlás alkalmával elrabolják a négyéves kislányát, Kate-et. Ez akkora trauma a férfi és a felesége, Julie számára -főleg, hogy Stephen még akkor is megszállottan keresi a lányukat, amikorra az asszony a reményt nem, de a bizakodást feladta-, amit a házasságuk sem vészel át. Három évvel később Julie már egy kis tengerparti városban él zongoratanárnőként, míg Stephen az új könyvén és egy kormányzati bizottságban dolgozik. Ennyi idő után érzik úgy, hogy újra sérelmek nélkül tudnak beszélni egymással... de Kate emléke még mindig kísérti őket.

Nem mondom, hogy elsőre nem azért figyeltem fel erre a filmre, mert az "in time" miatt azt hittem, hogy ez is valami időcsavaros film, majd másodszor azért, mert Benedict Cumberbatch a főszereplője. A lejátszóba végül akkor került, amikor megtudtam, hogy az alapul szolgáló regényt Ian McEwan írta, akinek a Vágy és vezeklés óta több könyvét is olvastam, és eddig mindig lenyűgözött az a mélység, amivel a karaktereit megalkotja, és hogy milyen keserűen és durván látja néha az embereket.

A The Child in Time ehhez képest egy egészen pozitív kicsengésű történet, kicsit olyan mint a nagyjából másfél éve látott Őrzött idő, legalábbis az a része, ami Stephenről és Kateről szól. Nagyon jó elemei vannak a filmnek, akár csak pár képkockában vagy kellékben elmondva az egész helyzetnek a bizonytalanságát, amikor fáj emlékezni, de nem emlékezni még rosszabb, vagy azon gondolkodni őrjítő gyakorisággal, hogy milyen lehet Kate ennyi év után, és ezért már tényleg minden hasonló korú lányban őt látni, aki egy kicsit is emlékeztet rá (a jelenet az iskolában például nagyon kemény). De nem csak róluk szól a film, hiszen a politikai szálon, Stephen szülein vagy Charleson, Stephen minisztériumi barátjának "második gyerekkorán" keresztül sok filozofálás is van a jelenetek között, arról is, hogy mit jelent gyereket vállalni, nevelni, meg arról is, hogy idővel mekkora hiányérzetet okozhat, ha valaki nem teszi ezt; hogy ez egyszerre mennyire ösztönös, mennyire misztikus dolog, ugyanakkor mennyire gyakorlatias és az elvárások által gúzsba kötött is lett ez mostanra. Az egyetlen negatívum talán amiatt hozható fel, hogy ezeket a szálakat nem sikerült mindig jól összefonni, így vannak jelenetek, amik miatt inkább novelláskötetnek tűnik mindezt. De van egy olyan érzésem, hogy ez elsősorban a film hibája... még egy könyv, amit el kéne olvasnom...

És az az ironikus, hogy van benne "időutazás" ...


8,5/10
.

.
Halálod appja / Countdown

A Végső állomás adott itt randevút a Körnek nagyjából a Boldog halálnapot stílusában, amikor is pár fiatal egy házibuli lecsengő szakaszában felfedez magának egy bizarr kis appot, aminek a felhasználási feltételek elfogadását követően semmi más hatása nem lesz, csak egy visszaszámláló óra, elvben ahhoz igazítva, hogy a telefon tulajdonosa mikor fog meghalni. Ezt ki ízléstelennek, ki nevetségesnek, ki ijesztőnek találja, egészen addig, amíg előbb egy fiatal lány, majd később a barátja is meg nem halnak, abban a másodpercben, amit az óra megjósolt nekik. Eddigre azonban már egy fiatal ápolónő kerül a fókuszba, akinek nem csak a munkahelyi és a családi problémákkal kéne megküzdenie, hanem azzal is, hogy a puszta kíváncsiságból letöltött app alig három napot jósol még neki.

Az ötlet tulajdonképpen már régóta érett, ehhez képest meg kellemesen B-kategóriás a megvalósítás. Nekem tetszett, ahogy többféle módon is próbálják elkerülni a sorsukat az app használói, az meg különösen, hogy ezeket nem csak béna beijesztések szegélyezik, kamerába lihegő fátylas démonnal meg ilyenek, hanem vannak jó hosszan kitartott jelenetek és ügyes trükkök is (élén nálam a kórházi mosdóban játszódó jelenettel). És ahogy a Happy Death Day-en is lazított valamennyit pár poén, itt is belefért a két idétlen segítő, a tuskó mobilboltos fickó meg a kocka pap.

Külön a cím magyar fordítójának, hogy nem elégedett meg a sablonos "Visszaszámlálás"-sal .

7/10
.

Niwrok írta:

.
The Child in Time


És az az ironikus, hogy van benne "időutazás" ...


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Halálod appja / Countdown


Az ötlet tulajdonképpen már régóta érett, ehhez képest meg kellemesen B-kategóriás a megvalósítás. Nekem tetszett, ahogy többféle módon is próbálják elkerülni a sorsukat az app használói, az meg különösen, hogy ezeket nem csak béna beijesztések szegélyezik, kamerába lihegő fátylas démonnal meg ilyenek, hanem vannak jó hosszan kitartott jelenetek és ügyes trükkök is (élén nálam a kórházi mosdóban játszódó jelenettel). És ahogy a Happy Death Day-en is lazított valamennyit pár poén, itt is belefért a két idétlen segítő, a tuskó mobilboltos fickó meg a kocka pap.

7/10
.

Köszi. Mindkettőt jegyzem, előbbi engem is csak a címe miatt piszkált, a másodikról többet tudok, de eddig nem volt rá időm... mondjuk, per pillanat most sincs, de megnézem majd őket.


.

.
Az arkansasi drogfutárok / Arkansas

"Az unalom gyönyörű", hirdeti ennek a filmnek az egyik alfejezete, és bár a szereplők szemszögéből van értelme (mert ha drogfutárként ráérsz unatkozni, mert nem vadásznak rád, akkor valamit jól csináltál), filmként biztos, hogy ez a "koncepció" egy öntökönkövéssel ér fel. Filmben az unalom nem gyönyörű, hanem unalmas. Akkor is, ha egy szerteágazó drogterjesztő hálózat működésébe, szereplőibe nyert betekintést. Akkor is, ha nagyon és állandó veszélyben kell éreznie a nézőnek ezt a két balféket, a fiatalon is totál kiégett és közömbös Kyle-t és az egyszerre tudálékos és puha szárnysegédjét, Swint, mert állandóan egyensúlyozniuk kell, hogy elég hasznosak legyenek a terítéssel, de ne túl hasznosak, mert akkor könnyen lehetnek irigyeik, vagy hihetik azt a főnökeik, hogy a fejükre akarnak nőni. Akkor is, ha egy véletlen folytán még az alapállapotnál is nagyobb veszélybe kerülnek a főszereplők, ahol tényleg minden lépés lehet az utolsó, és akkor is, ha egy ápolónő képében tovább nő a tét. Akkor is, ha Liam Hemsworth, Vince Vaughn és John Malkovich is szerepel benne.

Az csak unalmas lesz.

4,5/10
.

.
Éjféli égbolt / The Midnight Sky

Augustine Lofthouse fiatal kutatóként lakható bolygókat keres a világűrben, és mindenki legnagyobb meglepetésére meg is találja azt egészen közel, a Jupiter egyik holdjának képében. Az egész életét gyakorlatilag erre a felfedezésre áldozva Augustine eléri, hogy egy öt fős expedíció induljon a K-23-ra, a helyszínen megvizsgálva annak tulajdonságait. Azonban nem sokkal azelőtt, hogy az űrhajó, az Aether visszaérne a Földre, egy kataklizma söpör végig a bolygónkon, csaknem teljesen kipusztítva az emberiséget. Augustine ekkor az Északi-sark egyik kutatóállomásán teljesít szolgálatot egy lassan őt is elemésztő betegséggel küszködve, ahova a katasztrófa hatása még nem ért el, és mint a személyzet egyetlen megmaradt tagjának, rá hárul a felelősség, hogy valami módon figyelmeztesse az Aether legénységét, mielőtt a vesztükbe rohannának.

Olvastam olyan véleményt, hogy ez a film egy olyan könyvből készült, aminek a terjengősségében elveszett egy remek novella... és szerintem ez a feldolgozásra is áll. Érdemi tartalom úgy nagyjából fél órányi van a csaknem két órányi játékidőben; ennyit tesz ki, hogy Augustine szembesül az élete ürességével, az űrhajósok meg azzal, hogy már nincs kihez hazatérniük. Minden más a filmben "vatta", már eleve izzadságszagúan próbálva megteremteni azt a hátteret, amiben a film játszódik, és mindenféle veszélyekbe sodorva a szereplőit elhitetni azt, hogy a puszta látványorgián, az olcsó hatásvadászaton és a cukiskodáson kívül bármi más célja van annak, ami éppen a képernyőn történik. Lehetett volna akár karaktert építeni ebben a kb. másfél órában, de csak annyira futotta, hogy egy Blend-a-med reklámban nincs annyi bárgyú tekintettel vigyorgó szereplő, mint az Aether fedélzetén (megkoronázva a már a stáblista alatt játszódó jelenettel).

Annyival jobb, mint a tavalyi Ad Astra, hogy egy kicsit kevésbé ostoba ("csak" annyira, hogy beleírtak a sztoriba egy terhességet, amivel utána nem kezdenek semmit), viszont háromszor olyan giccses.

5/10
.

.
A.X.L.

Míg más kölykök az ő korában főiskolára készülnek, Miles Hill az apjával dolgozik annak szerelőműhelyében, hétvégente pedig az együtt vitt "csapatukkal" járnak motokrossz-versenyekre, mert Miles abban elég tehetséges. Persze ez a tehetség irigységet szül, különösen egy helyi újgazdag ficsúr, Sam szemében, ami két változást is hoz Miles életében: az egyik, hogy összeismerkedik Samék házvezetőnőjének lányával Saraval, a másik meg, hogy egy átverést követően a srác rábukkan A.X.L.-re, a haditechnika csúcsát képviselő robotkutyára. Az öntudatra ébredt A.X.L. ugyanis megszökött a kifejlesztőitől, mert nem tetszett neki, hogy katonai célokra akarják használni, és most Milesra és Sarara vár a feladat, hogy a feltaláló drónhadserege és egy egyre türelmetlenebb őrnagynő elől elrejtsék A.X.L.-t, miközben a Sammel való rivalizálást sem hagyhatják figyelmen kívül.

Na jó, egy pillanatig sem akarok úgy tenni, mint aki előzetesen és menet közben komolyan vette ezt a filmet . A sztori olyan, mintha az Így neveld a sárkányodból és a Bumblebee-ből hegesztették volna össze, a szereplői maximum lelkes amatőrök, a kakaskodós sztorira ráültetett robotkutya nevetséges, ahol sok egyéb mellett olyan árkokat és bukkanókat kell megugrani a történetben, hogy ha tudsz krosszmotort szerelni, akkor a szénné égetett haditechnikát is képes vagy újra összerakni egy forrasztópáka meg egy racsnis kulcs segítségével fél óra alatt. Azért néztem meg, mert per pillanat jól esett egy ilyen agyatlan semmit nézni.

De utólag azt kell mondanom, hogy azért tudom komolyan venni, mert ez egy szerelemprojekt. Az író-rendező Oliver Daly eredetileg kisfilmként csinálta meg az A.X.L.-t (Miles), leginkább az ember és gép közötti barátság filozófiáját helyezve a középpontba, és két évig tartott neki, amíg összekalapozta a pénzt az egész estés verzióra. Kár, hogy abban a filozófia kevesebb szerepet kapott, mint az 5 perc hosszú Milesban, és nem lett több, mint egy Transformers-film előzenekara.

5,5/10
.

.
Klónok / Replicas

A neuroinformatikusként dolgozó William Foster egy orvosi kutatócég megbízásából évek óta vizsgálja annak a lehetőségét, hogy hogyan lehetne a tudatot másik testbe, a kísérlet jelenlegi állásában egy robotéba átültetni. A kutatás azonban holtpontra jutott, a legutóbbi alany például önmaga ellen fordult, amikor az "átvitelt" végrehajtották, miközben a befektetőket képviselő Jones rövid távon eredményeket vár, különben lefújja a projektet. Egy tragédia és Will kétségbeesett reakciója kell ahhoz, hogy a kísérlet sikerrel járjon. Amikor ugyanis Fosterék, Will a feleségével és a három gyerekükkel aznap családi vakációra indulnak, este az esőtől vizes aszfalton megcsúszik a kocsijuk, és Will kivételével mindenki meghal, Will pedig úgy dönt, mindent meg fog tenni, ami lehetőségében áll, hogy a családját feltámassza...

Ez is egy "semmi" de ez is alapvetően jól esett; kicsit olyan, mintha az Én, a robotot meg az Állattemetőt keverték volna össze benne. A sztori, ahogy az eddigiekből is látható, rém erőltetett, és nem is azt a legnehezebb megugrani benne, hogy a klónozást akár egy garázsban is meg lehet csinálni. Van viszont egy előnye, ami egyszerre ironikus és teszi hihetőbbé a sztorit, mégpedig hogy többször is felteszi a film azokat a kérdéseket, amiket a néző is két hajtépés között, hogy mennyire és hányszor nézik az írók hülyének (például hogy egy családnyi ember általában hiányozni szokott másoknak, kollégáknak, barátoknak, ha egyszer eltűnnek hetekre). Emellett egy jó sci-fihez mérten legalább utal a hasonló robotos filmek filozófiai kérdéseire, vagyis hogy mi teszi az embert emberré, és hogy az emlékek milyen szerepet játszanak abban, akik vagyunk.


6/10
.

.
Ne hallgass rájuk! / Don't Listen / Voces

A Daniel a családjával régóta abból él, hogy öreg házakat felvásárolnak, ami egyben a lakásuk is lesz erre az időre, és egy felújítást követően szép nyereséggel továbbadnak rajta, majd következik az újabb befektetés és az újabb költözés. A felesége, Sara partnere ebben, lakberendezőként be is segít, de a fiukat, Ericet megviselni látszik a gyakori költözés, a rövid barátságok, a változó iskolák. Hogy ez most mégis több, mint egy ilyenkor megszokott lelki teher, az akkor derül ki a szülők számára, amikor Daniel vizsgálatot kér egy gyerekpszichológustól, akinek Eric elmeséli, hogy rendszeresen hangokat hall a házban, dudorászást a folyosóról, vagy az apjával használt adóvevőből. Az egyre gyarapodó furcsaságok és tragédiák végül ráveszik Danielt arra, hogy egy paranormális jelenségekkel foglalkozó szakértő segítségét kérje, hogy mi nem stimmel a házukkal.

Bár egy kicsit lassú néha (főleg az első óra után), a hangulata és a kellékei tetszettek a filmnek. Jó az egész környezet, a misztikum, amit a ház és Eric köré felépített a stáb, és bár maguk a jumpscare-ek nem működnek mindig, az odáig vezető jelenetek általában szépen építik a feszültséget, főleg amikor már Germán és Ruth is belépnek a képbe. Az egyetlen igazán zavaró dolog az volt, hogy ebben a filmben minden legalább egy órával később történik meg, mint ahogy meg kéne történni, addig meg mindenki játssza a hülyét és a vakot; én például még nem újítottam fel házat, de úgy sejtem, ha egy házban egy résnél feketére van rohadva a lambéria és rajzanak ki belőle a legyek, akkor nem intézném el annyival, hogy ráfújok egy flakon rovarirtót.


7/10
.

.
Moszul ostroma / Mosul (2020!)

A 2010-es évek közepére szinte teljesen romokban álló iraki Mosul egyes kerületeiben csak az ISIS megmarad katonái és az inváziót túlélt civilek húzzák meg magukat, míg más részeken megtörténtek az első lépések a helyzet normalizálása érdekében. Ennek jeleként indul például egy kisebb, rendőrökből álló csapat egy fegyverkereskedő elfogására, de az akció gyorsan halálos csapdává válik, amikor az ISIS csapatai rajtuk ütnek. A mindössze pár hónapja szolgálatot teljesítő, alig 20 éves Kawa és a társa biztosan ott végezné, ha váratlanul nem mentené meg őket a volt kommandósokból álló Ninive osztag. A csapat arra kéri Kawat, hogy legyen része a csapatuknak és a küldetésüknek, amit a fiú vonakodva, de elfogad... még úgy is, hogy a minden sarkon halálos veszélyt jelentő utcákon ez egyre inkább öngyilkos küldetésnek tűnik.

Bár arab színészekkel forgatták, és a környezettel is próbáltak minél hitelesebbek lenni, a történetvezetésen azért látszik, hogy amerikai stáb is bábáskodott a film felett. A Mosul rendezői debütálása Matthew Michael Carnahannak, akinek például a Z világháború és a Mélytengeri pokol forgatókönyveit köszönhetjük, de az iraki téma vagy a közel-keleti politikát érintő viták, nézőpontok felemlegetése sem újdonság neki. Emaitt bár a filmben sok a tűzharc, a faltól falig való előretörés és az akció (mondjuk a címben említett ostromról aligha lehet beszélni egy maroknyi katonánál...), ezeket jól kiegészítik a kis életképek (mint amikor a katonák engedélyeznek maguknak kb. 5 perc pihenőt, és közben szappanoperával múlatják az időt), vagy éppen a kiélesedő politikai viták, mert hát ez is olyan része a világnak, ahol mindenki hordoz valamilyen sérelmet. A szereplők már egy fokkal sablonosabbak, kijön rajtuk a hollywoodi íz, még úgy is, hogy az elcsigázottságukkal és az elszántságukkal együtt lehet érezni. Kawa számára pedig ez leginkább egy road-movie, ahogy szinte pár óra alatt edződik az átélt élmények hatására zöldfülűből veteránná, ami ebben a rövid időtartamban elég furcsán hat (gyakorlatilag real-time a cselekmény, alig másfél óra), de azt szépen kifejezi, hogy előbb-utóbb mindenkire ez a sors vár, mert ott csak kétféle ember létezhet: akit megkeményít Mosul, és aki belehal.

8/10
.

.
Synchronic

A mentősként dolgozó Steve és Dennis évtizedes barátok, rengeteg közös élménnyel és együtt megélt traumával. Sok mindent láttak már az utcákon is, a betegeket, sérülteket szállítva, de még azok közül is kiemelkednek a legutóbbi eseteik. Egy kígyómarás, egy szénné égett test egy kihalt parkoló közepén és egy karddal leszúrt férfi, amelyek között abszurd lenne bármilyen kapcsolatot is keresni... és mégis, Stevenek feltűnik ugyanaz a kis tasak több helyszínen is. Miközben személyes problémáikkal is meg kell küzdeniük, Steve a nyomára bukkan valaminek, ami talán válasz lehet mindkettejük számára.

Ahogy a The Endless után mondtam, figyelni kezdtem a Moorhead-Benson páros filmjeire, így már alig vártam, hogy elkészüljön a következő művük. És csak annyiban volt csalódás, hogy fejlődni nem tudtak, úgyhogy ugyanaz az az amatőrség jön át belőle (akkor is, ha a főszereplőket Anthony Mackie és Jamie Dornan játsszák), meg ugyanaz a lassú, lila ködben bolyongás, csak itt még a szektás sztori sem jelentett tám- és viszonyítási pontot. Ez a film néha (sokszor...) olyan, mintha a néző drogozna, szürreális és nyomasztó utazás össze-vissza vágott jelenetekkel, amiből csak jó fél óra után kezd kihámozódni, hogy miről is akar szólni. De ugyanúgy megmaradt az is, hogy ez a két lökött tele van remek ötletekkel, úgy zsonglőrködve az idővel, ahogy kevesen. Bár nem mindenkinél működik, de kíváncsi lennék, mire lennének képesek, ha egyszer pénzt is kapnának az ötleteikhez, nem csak sufnituninggal meg házibarkáccsal kéne azt megoldaniuk...

Ha hasonlítani kéne, leginkább az Enter Nowhere-t tudnám mondani... de hát végülis az is jó volt, nem ?


7/10
.