Niwrok írásai 1.0

.
Mr. Nobody


"Hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik" - /Lewis Carroll: Alice Tükörországban/

Nem nagyon van ötletem, hogyan kezdjem el erről a filmről az írást, így aztán úgy kezdtem el, hogy milyen nehéz elkezdeni. És nem csak azért, mert így túl tudom bonyolítani a dolgokat, meg jól jön kiskapunak, hanem azért is, mert ezzel máris segítettem a ráhangolódást a Mr. Nobodyra. A főszereplő Nemo ugyanis már a film első jeleneteiben is kb. ötféle halált hal -megfullad egy tóban, elsöpri egy meteorzápor, vagy éppen agyonlövi egy bérgyilkos-, amíg ki nem kötünk a film alapszálának tűnő öregembernél. Az idős Nemo Nobody akkor már egy giccsesen utópisztikus társadalom egyetlen halandójaként fekszik egy kórházi ágyon, egy tévéshow főszereplőjeként, miközben hol egy tetovált arcú doki faggatja, hol egy fiatal újságíró hitetlenkedik a történeteit hallva. Nemo ugyanis látszólagos összefüggések nélkül mesél egy életről, amiben szerinte ő úgy született, hogy ismerte életének minden fontosabb elágazását, azoknak a főbb következményeit, így az ő élete az összes életet tartalmazza, amit élhetett volna, és öregségére már nem is nagyon tudja, hogy végülis melyiket élte végig.

Jaco van Dormael, a belga rendező igencsak összekuszálta azt a témát, amit mondjuk a Nő kétszer a maga szép, párhuzamos egyszerűségében egy eseményre és az annak nyomán kettéváló sorsra bemutatott, azaz hogy egy élet hogyan alakulhat a véletlenszerű vagy éppen sorsfordító események következtében. Nemo életében szintén van ilyen váltópont, ami után a sorsa látványosan két irányba halad, de utána is vannak kisebb leszakadások, amikbe még Nemo regényének szála, az említett utópia, meg leginkább a vége felé egy álomszerűen szürreális szakasz képei is belekeverednek, egy titokzatos, bizonytalan eredetű szállal együtt. A Mr. Nobody összességében vagy tucatnyi vonalat vázol, de legalábbis villant fel, igencsak kihívássá téve azok követését. Ezzel Nemo maga is így van, sokszor keresztbe hivatkozik az egyes életeire, gyanakodva méregetve az "aktuális" feleségét vagy a gyerekeit, esetleg rossz néven is szólítva őket, mintha a többi életét csak álmodná, és hirtelen ébredve még annak a hatása alatt lenne.

Még szerencse, hogy a nézőknek van támpont, mert a lényegi kérdés Nemo életében az, hogy a sorsában levő három nő közül melyikkel és hogyan éli is le az életét, és ez egyben három stílust is jelent. Három nő, akikkel Nemo különböző életszakaszaiban találkozik, máshogy, más időtávokra találja meg velük a boldogságot, szakad el tőlük vagy éppen hal meg mellettük, ahogy a sors, és az a bizonyos gyerekkori döntése befolyásolja. Sokáig Annát követjük, aki a hormonoktól túlfűtött tiniszerelmet testesíti meg, állandó szenvedéllyel, sok kedves emlékkel, élénk nyári színekkel, amit a szülők előtti titkolózás tesz még izgalmasabbá, de több okból is ez végül drámaian szakad félbe. Azon a szálon, ahol Nemo Annát csak futólag ismeri meg, Elisé lesz a párja, de ennek a legtöbb kimenetele vagy tragédiával végződik, vagy Elisé válik az évek alatt mániás depresszióssá, amit Nemo egyre kevesebb türelemmel tud viselni. Ezen kívül még az Elisé-szel való találkozás egyik mellékágán találkozhat Nemo Jeannel, a háromból a legjelentéktelenebbel, akivel az élet egy kiüresedett házasság lesz egy törtető, rideg Nemoval, néha bűnügyi stílusba átcsapva.

Sokkal inkább ezek a történetek jelentették a film gerincét nekem, mint az amúgy sokak által kritizált szürreális jelenetek (a rombuszpulóveres-pirosautós szakaszok és igazából a marsi kiruccanás is minden rossz szót megérdemelnek) vagy akár a néha elég hagymázasra sikeredett bölcselkedés, ahol is az elején a galamb-babonás felvezetés még kifejezetten tetszett, de később mondjuk a középkorú Mindentudás Egyeteme előadóként élő Nemot már sokszor feleslegesnek éreztem. De ugyanígy bejött a sok szálhoz illeszkedő látványvilág is, ami hol gyermekien naiv, hol keményen realista, vagy éppen modernen letisztult.

Amikor először láttam a Mr. Nobodyt, leginkább Sarah Polley-t jegyeztem meg belőle, részben azért, mert amúgy is sokszínű, sokoldalú és tehetséges filmesnek tartom (talán Mr. White emlegette régebben az Élet nélkülemet itt, én meg hamarosan az Egyre távolabbot fogom; az előbbit színészként, a másikat rendezőként jegyzi a hölgy), Elisé-ként is kiválóan alakít. Most viszont sokkal jobban feltűnt Diane Kruger a 30-as Annaként, vagy Juno Temple a fiatalabb kiadásaként. Jared Letoval pedig csak annyi volt a bajom, hogy sokkal jobban elhittem az alakítását a Mielőtt meghaltam travijaként, mint itt sokgyerekes családapaként, szerintem még az öregemberré átmaszkírozásával együtt is ez a gyengébb alakításai közé tartozik.

Részemről inkább ez egy hangulati film volt, ahol a három nő és Nemo életének szerteágazósága, az igazi szerelem, társ kiválasztásának bizonytalansága és a sokszor kuszának ható, de könnyen "legallyazható" törtenet-gombolyag még ha szórakoztató is, csak eszköznek hat. Inkább katalizátorként gondolok a Mr. Nobodyra, ami sok játékossággal veszi rá a nézőjét, hogy kicsit a saját életéről gondolkodjon, akár az ő életében felbukkanó nőkről, szerelmekről, akár az azt gyökeresen más irányba vivő véletlenekről.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Mr. Nobody


Sokkal inkább ezek a történetek jelentették a film gerincét nekem, mint az amúgy sokak által kritizált szürreális jelenetek (a rombuszpulóveres-pirosautós szakaszok és igazából a marsi kiruccanás is minden rossz szót megérdemelnek) vagy akár a néha elég hagymázasra sikeredett bölcselkedés, ahol is az elején a galamb-babonás felvezetés még kifejezetten tetszett, de később mondjuk a középkorú Mindentudás Egyeteme előadóként élő Nemot már sokszor feleslegesnek éreztem. De ugyanígy bejött a sok szálhoz illeszkedő látványvilág is, ami hol gyermekien naiv, hol keményen realista, vagy éppen modernen letisztult.


8/10
.

Köszi az ajánlót, de biztosan kell ez nekem? Mármint - tudva a filmes szürrealizmus iránti ellenszenvemet - beleillik a profilomba?

Igazából eléggé zavarosnak tűnik az egész...

R2-D2 írta:

Mr. Nobody

Köszi az ajánlót, de biztosan kell ez nekem? Mármint - tudva a filmes szürrealizmus iránti ellenszenvemet - beleillik a profilomba?
Igazából eléggé zavarosnak tűnik az egész...

Az átlagos profilodba nem, de azért vannak ott olyanok is, mint az Enemy . Annál szerintem játékosabb, nézőbarátabb, igazából csak 20-25 percnyi súlyosabb elborultsággal, én olyan 75-80% közé lőném nálad.
Nézz róla egy előzetest, aztán majd eldöntöd .
.

Niwrok írta:

Az átlagos profilodba nem, de azért vannak ott olyanok is, mint az Enemy . Annál szerintem játékosabb, nézőbarátabb, igazából csak 20-25 percnyi súlyosabb elborultsággal, én olyan 75-80% közé lőném nálad.
Nézz róla egy előzetest, aztán majd eldöntöd .
.

Oké, valamikor betáblázom.

.
Kolibri-kód / Hummingbird


A Kolibri-kód lehetne a "Minden évre egy Statham-film" sorozat része is (de amúgy még a 2014-es darab, már csak a Joker miatt is, mert az érdekel), de azért került jobban látótérbe, mert az írója és rendezője az a Steven Knight, aki a Locke-kal sok képzeletbeli listára feljutott tavaly. Ahogy nézem, elég hullámzó volt az úr karrierje, mert jelentkezett egy-két darabbal, aztán éveket hagyott ki a munkából, és mostanában jött a dömping, amik között volt még a langyos-íztelen Az élet ízei, meg olyan közhelyes mesék, mint az A hetedik fiú... meg ez...

Robert Smith valaha a különleges erők egyik katonájaként teljesített szolgálatot a közel-keleten, de egy, az osztagát ért támadás után bejelentés nélkül elhagyta a sereget, dezertőrként azóta is keresik, hogy hadbíróság elé állítsák. Évekkel később, a film idején London sikátoraiban bujkál, Joseph Jones néven, leégve, legyengülve, hajléktalanként, és mindössze a környék apácáinak életosztása és a társként megtalált Isabelle jelent kis megnyugvást. Amikor pár ruszki nehézfiú el akarja rabolni Isabelle-t, hogy bedobják a többi kurvájuk közé, Robert a megvédésére tett kísérletek csak annyit ér el, hogy jól összeverik, így kénytelen menekülőre fogni, és végül ez lesz számára egy többszörösen sorsfordító esemény. Futás közben szó szerint beesik egy gazdag fotós lakásába, és bár elsőre csak egy üveg piát és némi készpénzt vinne el, amikor megtudja, hogy a fotós New Yorkban van, ahonnan hónapokig nem is jön vissza, úgy dönt, a lehetőséget arra használja fel, hogy a saját életét rendbe szedve és másokat segítve próbáljon elérni valamilyen megváltást a bűneiért. De persze kutyából nem lesz szalonna, meg amúgy mindenki azzal főz, amije van, úgyhogy rövid úton lesz a helyi triád-kirendeltség futára és verőlegénye...

Jó, hát Statham-mozi, nem véletlenül sorjáztam a közhelyeket a végére, de mert legutóbb a Biztonság zálogát láttam tőle, azt meg eléggé taccsra tette a kínai PDA-kiscsaj, az volt a viszonyítási alap, és ahhoz képest a Kolibri-kód azért többet adott és kevésbé zavart. Pedig marhaság van ebben is, mert ez az exkatona-hajléktalan vonal elég idióta, akit a fotós szomszédai is csak alig találnak gyanúsnak (de azok a részek legalább viccesek), és akkor még nem is esett szó arról, hogy hogyan lesz Robertből először Joey, a hírhedt triádos Choy család legmegbízhatóbb, leguniverzálisabb és leghatékonyabb embere, aztán meg esténként Crazy Joe, aki egyszerre igazságosztója, őrangyala és támogatója is az utcák népének. Hasonlóan túlbonyolítottnak hat sokszor a történet női főszereplője, Christina, az apáca, akit Joseph az ingyenkonyhán ismer meg, hogy később egy "adomány" segítsen közelebb juttatni a nőt élete egyik vágyához, ami végül fényt derít annak sötét múltbeli titkára is. És persze a dráma betetőzéseként ezt a két sebzett, rejtőzködő, titkolózó embert meg is próbálják összeboronálni.

Ahogy látszik, hiába Statham, nem nagyon írtam akciójelenetekről, mert a Hummingbirdben ugyan vannak, de nem hangsúlyosak. Kevés a bunyó és rövidek is, mindössze pár ütés vagy rúgás fejenként és kész, és azokból is inkább a rideg, rutinszerű precizitás látszik, a kommandós-kiképzés kitörölhetetlen hatása, mint hogy folyton hirig legyen a képernyőn. Azokban is inkább Robert vezeklése jelenik meg (a másik címe ezért is lett a filmnek Redemption, azaz megváltás), az ártatlanok, a kiszolgáltatottak védelmezése, ha már sokszor sokat megölt közülük, és ha tenniük kell ellenük, akkor is igyekszik azt a legkisebb sérüléssel megoldani (gondolok itt a jelenetre az olaszok konyhájában). Kiemelten jelenik meg egy esemény, ami végleges törést jelentett a személyiségében és a katonai múltjában, ami azóta is kísérti, olykor látomások képében is. Emellett pár morális dilemma is kíséri a történeteket, akár csak olyan egyszerűbbek is, hogy Christina nővér mit kezdjen az adománnyal, főleg, ha annak sejthetően nem tiszta az eredete, vagy akár olyanok, mint az amúgy abszolút bizarra és szívszorítóra sikerült konténeres jelenet, amikor Joeynak kell döntenie, hogy a munka a fontosabb, vagy a lelkiismerete. Lehet, hogy Statham még annyira sem jó drámai színésznek, mint amennyire idegen Vin Dieseltől egy komédia (na meg ahogy abból a kis madárarcú apácából próbáltak jó nőt csinálni...), de Statham mérsékelt eszköztárával és baltával faragott arcával is voltak vonások, amik képesek voltak "átjönni". Még olyanok is eszembe jutottak közben, hogy hány és hány veterán csúszik le a nincstelenségbe, miután arra tették fel az életüket, hogy védelmezik az elveiket és a hazájukat a hadseregen keresztül, utána meg kimerült, eldobott erőforrások lesznek.

Azért adtam rá ilyen "sok" pontot, mert végülis valamivel összetettebb volt, mint Statham filmjei általában, ugyanakkor annyira blőd és abszurd sem volt, mint mások (de azért bőven eléggé), meg ő is próbálkozott némi drámai vonást magára erőltetni, mérsékelt sikerrel. Elszórakoztam, néha nevettem, volt egy-két érzelmesebb vagy feszültebb pillanat, és így igazából jó volt.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kolibri-kód / Hummingbird

Azért adtam rá ilyen "sok" pontot, mert végülis valamivel összetettebb volt, mint Statham filmjei általában, ugyanakkor annyira blőd és abszurd sem volt, mint mások (de azért bőven eléggé), meg ő is próbálkozott némi drámai vonást magára erőltetni, mérsékelt sikerrel. Elszórakoztam, néha nevettem, volt egy-két érzelmesebb vagy feszültebb pillanat, és így igazából jó volt.

7,5/10
.

Esetleg egy esős szombaton...

De köszi az írást!!

.
Holdfényév / Moonlight Mile


A huszonéves Joe a menyasszonya, Diane temetésére készül annak szüleivel, Jojoval és Bennel. A tragédia alig pár nappal az esküvő előtt történt, amikor is a lányt egy kávézóban eltalálta egy golyó, miközben egy férfi pisztollyal akart a feleségén bosszút állni, mert el akart válni tőle. A srác elég bizonytalan abban, mit is kéne vagy akar ebben a helyzetben tenni, de a tervezett apósa és anyósa ugyanúgy a fiúkként kezelik, mint ha ténylegesen bekerült volna a családba, Ben például azt szeretné, ha Joe betársulna hozzá, később pedig átvenné az ingatlanos cégét. Joenak viszont elég kényelmetlen a helyzet, túl hirtelennek érzi, ahogy történnek vele a dolgok, de nem akarja megbántani Bent, lévén annyira kedvesek és jók hozzá. Ráadásul a fiú megismerkedik Bertie-vel, aki hasonló veszteséget szenvedett el a közelmúltban, mint ő, és mintha ennyi nem lenne elég, Joe még egy titkot őriz, mert attól tart, alapjaiban változtatná meg a viszonyát Bennel és Jojoval.

A film régi, bő tíz éves, viszont az egyik legjobb filmnek tartom a gyászról... majdnem olyan jónak, mint amilyen könyvnek ebben a témában a Holtak szószólóját. A gyásznak ugyanis a legtöbb filmben és a társadalmi elvárásban van valami negédes romantikája, képmutatás arról, hogy "halottról vagy jót vagy semmit", mintha ettől jobb lenne a gyászolóknak, pedig ez inkább csak valami társadalmi elvárás. De sokszor nem így van, hiszen még ezt a veszteségérzést is mindenki máshogy éli meg, kezeli és dolgozza fel. Joe láthatóan nem sok mindent tud kezdeni ezzel a helyzettel, inkább csak sodródik az eseményekkel, például azzal, hogy Ben munkaterápiájának része legyen, és más ötlete nem lévén próbál annak a személynek lenni, akiért az egyetlen lányuk sokkolóan hirtelen elvesztése után a szülőknek még érdemes dolgozni más rokon híján. Az apa az a típus, aki próbálja lerázni magáról a keserűséget, és bizakodással tekinteni a jövőbe, de ez nehezen megy úgy, ha Diane halálának állandó mementója látszik az irodája ablakából. Az igazi "lázadó" ebben a kérdésben az íróként dolgozó Jojo, aki egy sokkal józanabb, racionálisabb személy, aki nekem valódi érzésekkel töltötte meg a menekülés és a tanácstalanság közötti részeket. Aki nem fél egy-egy epésebb megjegyzéssel illetni a "vámpírokat", akik túlmisztifikálni akarják a gyász nagyon is valódi fájdalmát, akik olyan érzéseket próbálnak belemagyarázni ebbe, ami az adott esetben talán éppen nincs is ott pillanatnyilag. Esetleg éppen csak a figyelmességnek induló érdeklődésük válik egy idő után terhessé és tolakodóvá, vagy éppen már a túllépésre ösztönöznek, mielőtt a gyászoló késznek érezné magát erre. Ennek tetejében vannak azok, akik bűntudatot próbálnak plántálni a gyászolóba (mintha enélkül annak nem lenne elég baja!), csak mert nem úgy élik meg a gyászt, ahogy azt ők elképzelték vagy amilyennek látni szeretnék. De ugyanígy megvetéssel fordul Diane ún. "barátnői" felé is, akik gyászt színlelve csak a ruhái közül akarják kiválogatni a nekik tetsző darabokat, hogy a következő buliban már azzal villogjanak. Susan Sarandonnak ebben a szerepben kimagaslóan jó jelenetei vannak, és simán őt mondanám a film legjobb karakterének, ha Joe-nak (Jake Gyllenhaal még csikóként) nem lenne két olyan jelenete, mint a vacsora és a tárgyalás. Előbbi Ben üzlettársának családjával zajlik, ahol a kedves mama már azon ügyködik, hogy a lányával összeboronálja Joe-t, és amikor némi csalódottsággal veszi tudomásul, hogy ez nem sikerül, azt már a srác sem hagyja szó nélkül, utóbbi pedig az egész film érzelmi csúcspontja.

A film többi része három szálra bomlik, de ezek inkább csak kísérik a gyász történetét, a veszteség feldolgozását, és kettőnek is Bertie-hez van köze. Az egyik ahogy Joe egyre jobban beleszeret a lányban, aki viszont még nem áll készen egy új kapcsolatra, mert a barátját, Calt három éve eltűntként kezelik a vietnámi háborúban, és rá vár, a fickó kocsmáját is ezért vezeti másodállásban. A gond csak az, hogy Ben új bevásárló-központjához azt a területet szemelte ki, ahol Cal kocsmája áll. A másik egy rövidre tárgyalótermi krimi, ahol az a kérdés, hogy mi lesz/legyen Diane gyilkosának a sorsa, és hogy az ügyvédjük ezt milyen módokon kívánja érvényesíteni, illetve hogy az események alakulása (például hogy a gyilkos felesége magához tér a kómából) ezt hogyan befolyásolja. Kis színesítő elem -bár ez gondolom a vietnami háború említéséből kiderült-, hogy a film valahol a hetvenes évek elején játszódik, és ezzel bejön a képbe egy kis korrajz is. Ez leginkább az autókon, a ruhákon, meg a film sárgás-barnás alapszínén látszik, de a történeten nem annyira, hiszen az időtlen, azt most is ugyanúgy le lehetne forgatni.

Gondolom a bekezdések hosszából látszik, hogy mi fogott meg igazán a Holdfényévben, hogy miért is tudom ajánlani, és az értékelésem is leginkább ezt fejezi ki. Nem az a film, amit rendszeresen látni akarnék, de van, amikor éppen erre lehet szükségem, és ezért is tartom a polcon.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Holdfényév / Moonlight Mile

Gondolom a bekezdések hosszából látszik, hogy mi fogott meg igazán a Holdfényévben, hogy miért is tudom ajánlani, és az értékelésem is leginkább ezt fejezi ki. Nem az a film, amit rendszeresen látni akarnék, de van, amikor éppen erre lehet szükségem, és ezért is tartom a polcon.

8,5/10
.

Felírtam, érdekel. Még csak nem is hallottam róla...

Egyébként jó, hogy amíg én nem írok addig te és fordítva.

R2-D2 írta:

Egyébként jó, hogy amíg én nem írok addig te és fordítva.

Be kell vallanom, hogy ez részben tudatos . Az egy dolog, hogy pár nap azért mindig eltelik, mire nézek olyan filmet, amiről érdemes és tudok is írni, de figyelni is szoktam, hogy ne is legyen túl nagy a dömping, nehogy "sokkolja" az olvasókat a többkritikás terjedelem, és az első ijedségükből ocsúdva csak gyorsan átfussák azokat . Ha esetleg kiraksz egy írást, mialatt nekem is készül egy, akkor várni szoktam a bemásolásával pár órát, néha egy napot is.
.

.
Eliza Graves / Stonehearst Asylum


"Miért csinálnánk egy nyomorult embert egy tökéletesen boldog lóból?"

A nemrég Oxfordban végzett pszichiáter, Dr. Edward Newgate szakmai gyakorlatra érkezik a Stonehearst Elmegyógyintézetbe. Mind a hely, mind az időpont különlegessé teszi Dr. Newgate érkezését, az intézet ugyanis a hegyek között épült, és mindez az 1900-as év fordulója előtt egy héttel, Szenteste történik. Az intézményt személyzetének pár tagja gyanakodva fogadja a fiatal doktort, lévén ők nem kaptak értesítést arról, hogy jön, Dr. Lamb, az igazgató viszont szívesen látja vendégül és kíséri körbe az érdeklődő tanoncot, hogy bemutathassa neki az új módszerét. Dr. Lamb kísérletének lényege, hogy a korabeli elterjedt, és sokszor szadista "kezelések" helyett sokkal enyhébb módszereket használ, elzárás helyett például a kevésbé súlyos ápoltak szabadon mozoghatnak a külső falakon belül, akár még az orvosokkal is együtt étkezhetnek, és a szedálásként funkcionáló gyógyszerezést is próbálják minimálisra szorítani. Dr. Newgate a vizit során találkozik a hisztériával diagnosztizált Mrs. Eliza Gravesszel, és első látásra beleszeret a nőbe, ezért is örül, hogy a vacsora után kettesben is tudnak beszélgetni... Eliza viszont rémülten mondja el, hogy Edward veszélyben van, és könyörögni kezd, hogy meneküljön, amíg lehet. Dr. Newgate-nek esze ágában sincs hátrahagyni a nőt, különösen ha valami ekkora félelmet kelt benne a Stonehearsttel kapcsolatban, de nem lehet biztos benne, hogy nem csak annak betegsége okozott paranoiát. Amikor viszont az éjszaka folyamán zajt hall, és ezt követve lemegy a pincébe, olyat talál ott, amire a legkevésbé sem számított: az igazi orvosokat és ápolókat.

Én néha tényleg nem értem, hogy bizonyos filmek miért tűnnek el a süllyesztőben azelőtt, hogy valamilyen formában elterjednének. A Stonehearst Asylumban ugyanis minden megvan, ha nem is egy zajos sikerre, de egy tisztességes helytállásra elég lenne, ennél ugyanis sokkal pocsékabb filmek is megfordulnak a mozikban, vagy legalábbis DVD-n, én viszont ha nem bukkanok rá egy imdb-s böngészgetés alatt, azt sem tudnám, hogy létezik. Pedig mégiscsak egy Brad Anderson rendezte, akinek a Gépésze all-time TOP 10 film nálam... igaz, azóta a közelébe nem tudott nőni annak a sikerének, sőt inkább rombolta is a renoméját az olyan halálosan unalmas és idióta filmekkel, mint mondjuk a Vanishing on 7th Street. Valahogy a színészekkel is ez van, hiszen valódi sztárparádé a mozi, sok, nagynevű, elismert művésszel, akik már jellemzően túl vannak a pályájuk csúcsán (Kate Beckinsale, David Twelis, Jim Sturgess, Jason Flemyng, stb.), Sir Ben Kingsley és Sir Michael Caine már a sokadikon is, akik viszont színvonalas előadással dobják fel az amúgy is kellemes filmet. És az alap is ígéretes, mert a film ihletője Edgar Allen Poe egyik novellája (Dr. Kátrány és Toll professzor módszere), néhány párbeszédet szóról szóra át is vettek abból.

Jó hozzávalókkal is el lehet persze rontani a filmet, de nekem mind a műfaji és témabeli rétegei, és a hangulata is bejött. Ahogy utaltam már rá, van egy romantikus szál, ami Dr. Newgate és Eliza között bonyolódik, mert az ifjú doktor nagyon aggódik, főleg, amikor megtudja, hogy a nő milyen előzmények között került az intézetbe, és amiatt úgy gondolja, hogy Elizának semmi keresnivalója ott. Ugyanakkor ott van a thriller-vonal is, mert hát mégiscsak őrültek mászkálnak szabadon, hatalommal és fegyverrel a kezükben, távol mindentől, zárt falak között, és azt Edward is tudja, hogy ha túlságosan gyanakodni kezdenek rá, könnyen a pincében végezheti, és ez talán a jobbik eset (ugyanez volt Juan dilemmája is a Celda 211-ben). A hangulatra a szabadon kószáló ápoltak teszik fel a koronát, akik miatt már akkor is baljós, nyomasztó és feszült a légkör, amikor még ki sem derült a csere, utána pedig csak tovább fokozódik, ahogy Dr. Lamb kis bolondköztársasága kezd omladozni. Ráadásul a Stonehearst jól is néz ki, ahol a személyzeti részleg, mint valami főúri vadászkastély, de a rácsos folyosók és a magánzárkák, a gumiszobák és a csempézett kórtermek miatt nem lehet elfelejteni, hol is járunk.

Ami pedig még egy kis pluszt ad a hangulathoz, az a pszichiátriai módszerek rövid bemutatása és kritikája volt, és csak részben a korabelieké. A The Knicks kapcsán már volt téma, hogy a bő száz évvel ezelőtti kezelések és műtétek hol tartottak az orvoslásban, meg gondolom erről magatoknak is volt elképzelésetek, ahogy arról is, hogy a lelki problémák, elmebajok kezelése még inkább gyerekcipőben járt. Hát, a látottak alapján az elzáráson, az elektrosokkon, a hideg-meleg vizes "terápián" és a szedálásra használt kokain-heroin koktélokon kívül túl sok mindent nem volt a repertoárban, szerencsére a lobotómia ezúttal elmaradt. A film morális kérdése ebből következően az, hogy ki melyik doktort tartja elfogadhatóbbnak: Dr. Saltot, aki megkérdőjelezhetetlennek tartja ezeknek a módszereknek a létjogosultságát, még ha ezek igazából kínzások is, és legfeljebb biztonságos fogva tartást tesznek lehetővé, vagy Dr. Lambét, aki egy humánusabb módszert "alkalmaz", de kockáztat is vele, hogy az őrültek betegsége előbb-utóbb a többiek ellen fordul. Meg egyébként is mi az őrület, ha egyszer elég csak a Sucker Punchig visszamenni, hogy hogyan kerülhettek elmegyógyintézetekbe olyan emberek, akik egyszerűen csak útban voltak vagy kényelmetlenséget okoztak valakinek. Főleg, ha az az elv, hogy a bolond naná, hogy normálisnak tartja magát... meg aki normális, az is, nem? Akkor csak az orvos marad, akinek joga van eldönteni, hogy ki a "normális" normális és ki a magát normálisnak mondó bolond. Ahogy már egyszer felemlegettem, elég fellapozni egy DSM-könyvet, az alapján bárkit pszichiátriai esetnek lehet minősíteni, ha megvan a szándék, és szerintem ez egy elég ijesztő hatalom...

Az olvasott vélemények egyszerűen elintézik a Stonehearst Asylumot azzal, hogy egy közepes Viharsziget-light... és utóbbit aláírom, de a "közepest" nem. Nekem tetszett, még ha nem is volt annyira mély, mert más témákat tolt előtérbe, de a maga eszközeiből kihozta a maximumot.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Eliza Graves / Stonehearst Asylum


"Miért csinálnánk egy nyomorult embert egy tökéletesen boldog lóból?"

Az olvasott vélemények egyszerűen elintézik a Stonehearst Asylumot azzal, hogy egy közepes Viharsziget-light... és utóbbit aláírom, de a "közepest" nem. Nekem tetszett, még ha nem is volt annyira mély, mert más témákat tolt előtérbe, de a maga eszközeiből kihozta a maximumot.

8/10
.

Az idézettel meggyőztél, a Viharszigettel kevésbé.

Nyolc hét múlva megnézem...

R2-D2 írta:

Eliza Graves / Stonehearst Asylum

Az idézettel meggyőztél, a Viharszigettel kevésbé.

Hoppácska! Mert, mi a baj a Viharszigettel ?
Próbáltam visszakeresni, írtál-e róla, de nem nagyon találtam semmit.
.

Niwrok írta:

Hoppácska! Mert, mi a baj a Viharszigettel ?
Próbáltam visszakeresni, írtál-e róla, de nem nagyon találtam semmit.
.

Írni biztos nem írtam, de valamikor xpressen anno volt róla szó, hogy nem tetszett. Sőt, talán még itt is...

.
Majd újra lesz nyár / How I Live Now


A tinédzser Daisy-t az apja szeretné biztonságban tudni, amíg lefoglalják az ügyei, ezért az USÁ-ból Angliába küldi, ahol a testvérének vidéken van egy kisebb udvarháza. A lánynak semmi kedve menni, de kénytelen-kelletlen mennie kell, és hiába fogadják a még sosem látott, távoli unokatestvérei a tőlük telhető maximális vendégszeretettel, Daisy csak fanyalog, akár a vidéki élet sajátosságairól, akár kissé elhanyagolt házról és házimunkáról, akár a folyamatosan a nyakán csüngő unokahúgáról, Piperről van szó, aki élvezi, hogy végre nem csak Edmond és Isaac, a két bátyja van vele. Jó pár nap is eltelik, amire végre Daisy egy kicsit oldódni kezd, és elkíséri őket játszani vagy a közeli tóban fürdeni, de leginkább azért, mert totál belezúgott Edmondba. Mint kiderül, Edmond is viszonozza az érzéseit, azonban mielőtt jobban összemelegedhetnének, egy tragikus esemény elszakítja őket egymástól, és csak az ígéret marad, hogy bárhova is kerülnek, megpróbálnak visszajutni a házukhoz, és ott újra találkozni.

A "young adult" stílus eddig sokféle műfajt ötvözött a tiniszerelemmel, legyen az akár az egész csúcsra járatását elindító Alkonyat, ami ugye a vámpírokkal és a vérfarkasokkal dúsította az egymásért epekedő tinik történetét, az Eleven testek ugyanezt tette a zombikkal, A burok pedig egy űrinváziós sztorit körített a hormonok köré, hogy a tinimessiásos-disztópiás sztorikat (Éhezők viadala, Emlékek őre, Kiválasztott, Lenyűgöző teremtmények, Az útvesztő, A végzet ereklyéi, stb.) épp csak említsem. Egy műfaj eddig kimaradt, és ezt a How I Live Now tömi be, merthogy ez egy háborús YA.

A romantikus-családi rész nem sokban különbözik attól, mintha ezek a fiatalok egy nyári táborban futottak volna össze, és kötöttek volna örök barátságot, mielőtt egy tábortüzes-gitározós buli után hazaindult volna a buszuk. Közben meg, mivel Daisy szemén keresztül látjuk a dolgokat egy kicsit idealizált is. Már amikor Daisy először látja Edmondot, akkor lelassul egy pillanatra az idő, élénkebbek lesznek a színek, élesebbek a körvonalak, kis csillanáseffekt, a férfiasság jeleként meg a srác kezén egy sólyom pihen... épp csak a lágy szél nem borzolja fel Edmond haját. Később is megvannak a kötelező kellékek, amik a tanyasi romantikához tartoznak, hentergés a mezőn, összebújás a holdfényes éjszakában a szalmabála mellett, mintha semmilyen probléma nem létezne számukra, amikor ott vannak egymásnak... De csak mintha. Ebből az egyik, hogy Daisy-nek elég sok problémája van a múltjával és az önbizalmával, ami cikázó gondolatokban ölt testet, és próbálja ezeket kordában tartani... és Edmond egyik "képessége", hogy tompítja ezeket a hangokat.

A másik pedig a háborús háttér, még akkor is, ha a fiatalok próbálják ezt mindaddig kizárni, vagy legalábbis mérsékelt figyelemmel követni, amíg csak lehet. Túl sok nem derül ki az okokról vagy a viszonyokról, de az látszik, hogy Angliában elég feszült a helyzet: az utakon rendszeresen bukkannak fel katonai járművel, az égen vadászgéprajok cikáznak. A testvérek közvetlenül is megtapasztalják ezt; a házban azért is akkora a kosz, mert az anyjuk valamifajta diplomata, aki napokra eltűnik, amíg Daisy unokatestvérei egymásról gondoskodnak. Akkor is távol van, amikor a helyzet valamiféle polgárháborúvá eszkalálódik, amikor a rádióban hallják, hogy kihirdették a hadiállapotot, amikor fegyveresek törnek rájuk, és rángatják ki őket a menedékként használt pajtából, hogy a végén a lányokat az egyik kocsira tegyék, a fiúkat meg egy másikra.

A háborús részek inkább csak a epizódok a civil társadalom által egy háborúban elszenvedett tragédiákból, fájdalmakból, és mert Daisy és Piper elkerülik a városokat, mint komolyabb gócpontokat, így keveset látnak belőle. Ha nem feszített tempóban mennének, és ennek nem látszanának az olykor véres nyomai, azt is lehetne hinni, hogy csak kirándulnak. Jó teszik, mert ami a film legjobb része a fényképezés és a táj maga, a kerítésekkel, sövényekkel kis parcellákra szabdalt mezők. Második helyen van a szerelem bemutatása, de ezt meg pár erősebb jelenetet leszámítva a film sokszor csak semleges, belőlem legalábbis kevés érzelmet váltott ki, és azt hiszem, ebben inkább a színészi alakítások és a rendezés a ludasak. Saoirse Ronan nagy kedvenc, de a játékából alig jött át valami, így Tom Holland, akire már szintén felfigyeltem A lehetetlenben, ezúttal felülmúlta Isaacként, csak ő meg mellékszereplő.

A romantikus és a háborús szakaszban is vannak jó pillanatok, de a látványvilágon kívül várhatóan kevés dolog marad meg majd belőle. Ha gondoljátok, pipáljatok ki vele egy műfajt a YA-listátokról, másra nem biztos, hogy pont ezt tudnám ajánlani...

7/10
.

Niwrok írta:

.
Majd újra lesz nyár / How I Live Now

A romantikus és a háborús szakaszban is vannak jó pillanatok, de a látványvilágon kívül várhatóan kevés dolog marad meg majd belőle. Ha gondoljátok, pipáljatok ki vele egy műfajt a YA-listátokról, másra nem biztos, hogy pont ezt tudnám ajánlani...

7/10
.

Hmmmmm.... Saoirse Ronan és Tom Holland...

Ebbe a fél évbe már nem fér bele, de miattuk érdekel. Köszi az ajánlót!


.