Niwrok írásai 1.0

Örülök, hogy a Nebraska tetszett, én is így pontoztam. Vagyis nálam 100%
Tegnap akartam írni hozzá, de nem sikerült ahogy visszanézem a fórumot.  
Ma meg már nem emlékszem mi is volt a hozzászólásom.

Kalandorok nálam nem lett nyerő.  
Egyedül a kalapos poént bírtam értékelni , meg a kocsi tető átfúrást.
Talán az a baj, hogy én többet jártam Erdélybe és hát nem ilyen.
A bánffyhunyadi cigány paloták lakói sem ilyenek, ha nem fizetsz a fotózkodásért megdobálják a kocsidat.
Kovács Lajos pedig ismét alulmúlta önmagát, modorosra sikerült.

tchabee írta:

Örülök, hogy a Nebraska tetszett, én is így pontoztam. Vagyis nálam 100%
Tegnap akartam írni hozzá, de nem sikerült ahogy visszanézem a fórumot.  
Ma meg már nem emlékszem mi is volt a hozzászólásom.

Kalandorok
Talán az a baj, hogy én többet jártam Erdélybe és hát nem ilyen.
A bánffyhunyadi cigány paloták lakói sem ilyenek, ha nem fizetsz a fotózkodásért megdobálják a kocsidat.
Kovács Lajos pedig ismét alulmúlta önmagát, modorosra sikerült.

Írni írtál a Nebraskáról, csak nem "hozzám" . Nem arra emlékszel, ami R2 topikjában van?

"Jakab úr" legjobb jelenetei nekem azok voltak, amikor a családját promózza ("Nézd, milyen szépen eszik! Már gyerekként is nagyon szépen evett" ), de tényleg gyorsan elfáradt a karakter, még úgy is, hogy nincs viszonyítási alapon, mert nem jártam még Erdélyben (sőt, nagyon sehol).
.

Niwrok írta:

Amúgy egy külön elemzést megérne, hogy kinek honnan jön ez a "ha magyar, tuti, hogy kihagyom". Oké, én is tudom, hogy sokaknál ezért keményen megküzdöttek a katatón köldöknézések és a vérgagyi vígjátékok,

Kaméleont láttad amikor én megnéztem akkor bennem jó érzés fogott el hogy ez egy magyar film, persze nem a legjobb de azért egész jó. Nebraska meg nekem is bejött bár én Alexander Payne filmjeivel szinte teljesen igy vagyok: Amikor két barát borlátogatásra megy legénybúcsú gyanánt vagy amikor Clooney-t felszarvazzák, meg a többi az egyedüli amit nem láttam az első filmje a Gimiboszi, mert nincs hozzá értelmes felirat és szinkronizáltan meg nem is lehet leszedni.

Én sem kapok kedvet egy filmre ha kiderül, hogy magyar ha régebbi akkor talán és jól is tettem mert akkor olyan két kedvencemről maradtam volna le mint a Tizedes meg a többiek valamint az Ötödik Pecsét. Ezek meg hatalmas filmek.

A maga nemében a Gimiboszi is egy különleges film. Még nem az a szint, ami Payne későbbi munkáit jellemzi, de nem is valami bugyutaság, mint amire a magyar cím alapján asszociálni lehet.
Viszont az, hogy sehol nem található magyar szinkronnal, nem fedi a valóságot. Rossz helyen kerested eddig.
Az én hazai példányom már több, mint 10 éves. Marhára telik az idő!

Amúgy örülök, hogy van még valaki kedveli Payne filmjeit! A gimiboszin kivűl mindent láttam, de elolvastam amit rtam és rosszul írtam mégpedig én feliratosan szeretném megnézni, de nincs hozzá rendes felirat vagy pedig a felirat nem jó a videohoz!

.

Ninja

Aki akár csak egy pillantást is vet a DVD-n levő ajánlóra, vagy akár a képre, az nagyjából sejtheti, hogy mit is fog kapni a pénzéért: igazi békebeli C-kategóriás, SzívTV-szökevény akciófilmet, amiket annak idején mondjuk Cynhia Rothrock, Don "The Dragon" Wilson, Michael Dudikoff vagy Lorenzo Lamas neve fémjelzett. Csak mert az említett hölgy és az urak már lassan ingyen vehetik igénybe Magyarországon a tömegközlekedést, kellett egy kis vérfrissítés.

Egyetlen oka volt, hogy időt és pénzt áldoztam erre a filmre, és az Scott Adkins (...na jó, meg így utólag Mika Hijii is jó pontnak bizonyult ). Ha ugyanis manapság igazán látványos, egy kicsit talán túl akrobatikus bunyós jeleneteket akarok nézni, akkor az ő filmjeire bízvást számíthatok. Adkins szép fokozatosan kinőtte magát a statiszta/kaszkadőr szerepből (Stallone be is válogatta az "elitbe", a Feláldozhatók 2-be), így talán arra is esély lesz, hogy ne csak ilyen trash-ben tudja bemutatni, milyen is az igazi pörgőforgó-rúgás.

Mert a Nindzsára nincs jobb szó, ez trash... light. Azért nem mesélek nagyon a sztoriról, mert nincs nagyon mit róla mesélni. Az "A filmtörténelem legelcsépeltebb akciófilm-alaphelyzetei" listában biztos előkelő helyen van az "egy árva kisfiú, akit egy mester nagy harcossá nevel, felnővén renegáttá váló harcostársa ellen kell bizonyítsa tudását, és bosszút állni", amihez hozzácsapták az "a gonosz gengszter-üzletember a versenytársai életére tör" melléksablont, leginkább azért, hogy vég nélkül tudjanak rohamozni a hullajelölt statiszták, és ennyi. Ez utóbbi teszi egyébként igazán röhejessé a filmet, ugyanis az üzletembernek saját szektája van, amit a saját gyártelepén szokott összehívni, és ott olyan díszletek és jelmezek között történik az újoncok beavatása (megbillogozás tüzes vassal...), amitől már az Amerikai nindzsa rendezőjének is egy "Ne, ez tök gáz!" felkiáltásra futotta volna csak. A sebekből igénytelen módon fröcskölő digitális művér mellett talán ezért is kapott 18-as karikát a film, mert ez az a korosztály, amelyik az ilyen Nindzsa-félékben legalább a nosztalgiát meglátja.

Röviden: Ennek a filmnek nagyon sok hibája van... illetve ha másképpen nézem, akkor igazából csak egy: hogy késett 20-25 évet. Egy-két durvább verekedős jelenetet leszámítva az egész a "kínos" és a "kínosan nevetséges" határmezsgyéjén mozog, de semmi olyan, amit ne lehetne öt perc alatt elfelejteni... vagy akár a 2013-ban esedékes folytatásig.

52%


****************

Ninja II. - Shadow of a Tear

A fent (és korábban) említett folytatás valamivel jobban sikerült, de azért csodát ettől sem kell várni. Maradt ugyanaz a C-kategóriás pörgőforgó-rúgós akciófilm, a muszájból összetákolt klisésztorijával és a gyengécske szereplőivel, de legalább az igazán nevetséges hülyeségeket hanyagolták ezúttal.

Az írók itt sem jutottak tovább az "A filmtörténelem legelcsépeltebb akciófilm-alaphelyzetei"-füzetke lapozgatásánál, ezúttal az "a főhős családját brutálisan lemészárolják, és ő elindul bosszút állni" fejezet volt soron, azzal a kiegészítéssel, hogy a "család" ezúttal 2-in-1 jelenti az állapotos feleségét. Hogy "átérezzük" a főhős Casey fájdalmát, egy rövid felvezetőt és a fúdekegyetlen főgonosz bemutatkozó kisfilmjét leszámítva húsz perc arra megy el, hogy bepillantsunk az idilli hétköznapokba, és csak utána indul be jobban a harc. Szerencsére ezúttal a vég nélkül rohamozó idiótáktól megkíméltek minket, épp ellenkezőleg, az itteni főgenyának volt a leggyengébben védett főhadiszállása, ahol a zsoldosok nagy részét egyetlen kézigránáttal ki lehetett iktatni. Ezzel viszont még inkább szembetűnő, hogy ez a film is olyan, mint egy platformjáték, ahol a főhős megérkezik valahova, és ártalmatlanná vagy halottá teszi mindazokat, akikkel egy képernyőn tartózkodik, mintha csak akkor juthatna tovább a következő szintre, es teljesen mindegy, hogy ez sikátor, edzőterem, dzsungel, börtön vagy kocsma. Így aztán csak a csataterek változnak, és az évtizedes múltra visszanyúló bosszú, meg az abban elhelyezett -egyébként kellemes, de nyilvánvaló, és ótvaros rosszul felvezetett- fordulat sem szereztek akkora élményt, hogy ne csak egymásra fűzött bunyónak lássam az egészet. Még akik kilógtak valamennyire ebből a langyos vízből, az a taxisofőr volt, az akcentusa és a mentalitása egy kis színt vitt a filmbe, és a főgenya hadnagya, aki legalább egy kicsit megizzasztotta a főhőst.

Scott Adkins még mindig a legjobb és legmegbízhatóbb újkori akciófilm színész nekem, akit eddig sem a gesztusrendszeréért vagy a mély drámai beleéléséért néztem, de néha rossz látni, hogy mennyire unja a dolgot, és alig várja, hogy megint lerúghasson valakit. Nem véletlenül azonosítja őt az efféle verekedős filmekre szakosodott tábor szinte egyedül Boykával, és pont abból a szerepéből látszik, hogy tud ő játszani, ha akar, itt meg ezek szerint nem akart. Az ugyanis szerintem még egy akciófilmben is gáz, ha a főhős ugyanazzal az arccal gyászolja a feleségét, mint amivel egy túlreagált edzőmeccs után a pohár fenekére néz. A feleség egy külön történet, Mika Hijii ugyanis egyetlen (és csak rövid ideig jelen levő) női szereplőként megint csak üde színfolt, de még azt a keveset sem tudja közepesen hihetően eljátszani, amit kéne. A visszaemlékezések a legrosszabbak, ott konkrétan egy japán samponreklám hangulata ugrott be, ahogy mosolyogva áll, és fújja a haját a szél, de meg kell említenem a drámainak szánt összetört fényképet az asszonykáról, amit inkább tablóképnek vagy katalógusfotónak néznék, mint emléknek a szeretett hitvesről.

A lényeg, vagyis akciójelenetek bőséggel akadnak, amikből hanyagolták a múltkori gagyi digitális művért, a nevetséges jelmezeket és a kínos űrpáncél-nindzsaöltözék hibridet, így szinte minden kiemelkedő negatívumot kihagytak. Nem csak a vér kevesebb, a kamera is szemérmesebb az erőszakra; az enyhébb korhatár-besorolást viszont elszúrták egy kis droghasználattal, Amerikában ugyanúgy "R-Rated" lett ez is, mint elődje. Az is kár, hogy a koreográfiák legalább annyira egy kaptafára készültek, mint az azokat összekötő eseményszálak, a már említett al-főbosst leszámítva a többi ellenfél olyan, mintha ugyanazt és ugyanannyi ideig tanultak volna, a legyőzésük is kb. ugyanannyi ideig tart.

Ettől függetlenül egyszer nézhető volt még a mai bunyósfilm-felhozatalból is, a leggázabb tulajdonképpen a címe... "A könnycsepp árnyéka", jaj !

61%
.

.
In The Flesh S1


Az újkori zombireneszánszban, amikor a szórakoztatóipar szinte minden szegmensében tombolnak az agyevők, és romanikus vígjátéktól a zombilélek mélységeit bejáró drámáig volt már minden belőlük, nehéz igazán újat hozni a témában. Amikor rábukkantam erre a mindössze három részes BBC sorozatra, úgy gondoltam, az angoloknak (pontosabban az amerikai leányvállalatuknak) talán sikerült. Ugyanis a legtöbb film és sorozat a pusztulást, esetleg a túlélés nehézségeit mutatja be, azt is az emberek szemszögéből, és általában ott van végük, hogy sikerült megoldást találni a zombulást okozó kórságra, öröm-boldogság, akár még a zombikat is sikerült a társadalom hasznos, bár fenntartásokkal-óvintézkedésekkel kezelt tagjaivá tenni (ld. Haláli hullák hajnala, Fido)... Nos, az In the Flesh ott kezdődik...

A sorozat főhőse Kieren Walker, egy tinédzser fiú, akit a Részleges Halál Szindróma (PDS) túlélői és kezeltjei közül az elsők között próbál meg a kormány visszailleszteni korábbi közösségébe, az ő esetében egy kis észak-angliai faluba. Mindez nagyjából két évvel azután történik, hogy a halottak a Feltámadáskor kikeltek sírjukból, és az élőkre támadtak, akik védekeztek, ahogy tudtak, például úgy, hogy helyi szinten alakítottak zombivadász-polgárőr szolgálatokat (HVF), amikor a várt és remélt központi segítség csak nem érkezett meg. Persze azt mégsem lehet mondani a még mindig a portyázó-bújkáló zombiktól rettegő, a hullákat korábban tucatjával agyonlövő, az eltűnt, a támadásokban meghalt rokonaikat hónapok, évek óta gyászoló embereknek, hogy szó nélkül fogadjanak vissza zombikat, csak mert azok gyógyszereket szednek, és így már minden tutifrankó... a központi kormányzat mindenesetre ezzel próbálkozik. Az általános kommunikáció részévé tették, hogy a PDS-fertőzöttek betegek, akik bármilyen szörnyűségeket is követtek el, kezeletlen állapotukban nem voltak ezek tudatában, és hogy a kezelt PDS nem teszi őket veszélyesebbé, mint az átlag ember, a testi jegyeket, mondjuk a hullafoltokat meg elfedi egy kis smink és dezodor. Csak a duma persze keveseket érdekel, a hulla púderrel is hulla, annak meg a föld alatt a helye. Ezért akinek tudomására jut, hogy valamely rokona, ismerőse visszatérhet, számítva a HVF-tagok megtorlására mindenfajta jogszabályok és rábeszélés ellenére is, általában titokban csempészik őket haza, és rejtegetik, remélve, hogy talán idővel megenyhül a társadalom és a közösség a PDS-betegeket illetően... a rokonok pedig változatos módszerekkel és természetesen önámítással próbálnak úgy tenni, mintha minden a rendes kerékvágásban lenne.

Így tesznek Walkerék is, és Kieren történetével ebbe a világba csöppen bele a néző, és néha zseniális, hogy az írók mennyiféle aspektusát bele tudták passzírozni ennek akár már az első részbe is... sőt, leginkább abba. Ki sem kell lépni Walkerék házából, és már kapásból adja magát, hogy maga Kieren és a rokonok hogyan reagálnak Kieren visszatérésére, főleg, ha hozzáteszem, hogy a srác nővére HVF-tag. Amit az előbb leírtam, csak szép fokozatosan derül ki a "PDS vs. HVF" meccsről, ahogy az is, hogy különböző emberek mit gondolnak a "rohadtak" integrációjáról, hogy maguk a PDS-esek hogyan keresik a helyüket a társadalomban, de a legjobban talán annak a felemlegetése tetszett, hogy a HVF-tagok és a HVF-en kívüli emberek milyen viszonyban vannak, például hogy két év után már kezd megfakulni a hála, amit a HVF szolgálatai iránt éreztek. Vagy ott van az is, hogy az egész helyzetben a vallás hogyan fér bele, hogyan próbálja a HVF és a PDS-esek kiolvasni a Bibliából a saját nézőpontjátm, akár ugyanazokból a sorokból.

A sorozat azonban -kicsit sajnos- gyorsan elengedi a társadalmi kérdéseket, és személyes drámák gyűjteményévé válik. Kieren esetében például nem elég a családjába visszatérése miatt tapasztaltak sokkja, vagy hogy a gyógyszerek hatására kezdenek azok az emlékei is visszatérni, amikor ellenállhatatlan étvágyat érzett az emberi agyvelő iránt, az ezek nyomában érkező bűntudattal, de mindez a halála előtti eseményekkel és a halála körülményeivel is meg van fejelve.

Spoiler:

A sokféle és jófajta drámai szál mellett azonban a stáb túlzásba esett. A legnagyobb bajom az volt, hogy rémesen csapong a sorozat, és nem is csak a szálak, események között -attól csak intenzív lenne-, hanem a hangulatok között is. Az első rész egy tisztán drámai sorozatot sejtetett, komor, gyilkos hangulat, mindenki utál mindenkit, aztán a második rész Amy bemutatásával indul, aki a PDS-esek lázadó hippije, és az ő belépésével nem csak a humor, hanem a már szinte groteszk abszurd humor is megjelenik. Az emberek reakciói is elég kuszák, és mert nekem úgy tűnt, az egész eseménysor pár nap alatt lezajlott, így viszont néhány viselkedésbeli változás nehezen hihető. Ezek miatt nekem nem igazán jött be, hogy az egyik pillanatban rém nevetséges az egész, hogy mondjuk két perccel később már mindenki a könnyeivel küszködjön, hogy az egyik részben még a függönyt is félve elhúzó PDS-es másnap vidámparkba menjen körhintázni, és ugyanúgy nem tudtam értelmezni, ahogy az egyik nap még a HVF tagjai az utcán lőnek agyon egy PDS-est, egy nappal utána viszont már -ha undorral is, de- együtt söröznek velük a kocsmában.

A megvalósításra panasz nem lehet, a BBC nem is szokott szégyent vallani a látványvilágban meg a színészekben. Talán még pont a Kierent alakító Luke Newberryt találtam gyengébbnek, de nála amúgy is éppen elég volt, ahogy a túlsminkelt arca megjelent a képernyőn, és már záporoztak is a kérdések. Azokban ugyanis nincs hiány, a vázolt szituáció minden eleme és perce nagyon is elgondolkodtató, még ha nem is mindenben egyedi, hiszen sokszor urgottak be olyan hivatkozási alapok, mint mondjuk a 28 héttel később, a Legenda vagyok, az Eleven testek vagy éppen az Állattemető... de összességében igazán különleges, szórakoztató három órát kaptam.

7,5/10
.

Niwrok írta:

Ninja

52%

****************

Ninja II. - Shadow of a Tear

61%
.

Hogy téged idézzelek:

"Jó tudnom, hogy van ilyen is, de kb. ennyi ..."

Niwrok írta:

In The Flesh S1

... általában titokban csempészik őket haza, és rejtegetik, remélve, hogy talán idővel megenyhül a társadalom és a közösség a PDS-betegeket illetően... a rokonok pedig változatos módszerekkel és természetesen önámítással próbálnak úgy tenni, mintha minden a rendes kerékvágásban lenne.

7,5/10
.

Ez viszont érdekes, nem is hallottam róla.

Az idézett mondat egyébként egy az egyben The Walking Dead is, érdekes, hogy ez az alapszitu többnyire hasoló feloldást generál különféle környezetekben.

Nem ígérem, hogy egyhamar sort kerítek rá, de valamikor talán meg tudom majd nézni.

R2-D2 írta:

In The Flesh S1
Nem ígérem, hogy egyhamar sort kerítek rá, de valamikor talán meg tudom majd nézni.

Szezonban és a 24 vége után eszembe sem jutott volna ilyen .
.

Niwrok írta:

Szezonban és a 24 vége után eszembe sem jutott volna ilyen .
.

Igen, igen! Most még gyorsan befejezem a The Strain pilotját, aztán hétvégén jön Jack Bauer. Azt már látom, hogy az alvásnak megint lőttek, pedig reggel négykor jöttem meg Németből, aludtam 5 órát 14 óra vezetés után - de a 24 akkora szerelem, hogy mindenképp belekezdek.

R2-D2 írta:

Igen, igen! Most még gyorsan befejezem a The Strain pilotját, aztán hétvégén jön Jack Bauer. Azt már látom, hogy az alvásnak megint lőttek, pedig reggel négykor jöttem meg Németből, aludtam 5 órát 14 óra vezetés után - de a 24 akkora szerelem, hogy mindenképp belekezdek.

Ha már nálad is akkora a szerelem a 24 iránt akkor majd irhatsz amikor róla miután megnézted. Kíváncsi vagyok a véleményedre nekem nagyon bejött. Majd emlékezz a 24 9. epizódjára!

Mr. White írta:

Ha már nálad is akkora a szerelem a 24 iránt akkor majd irhatsz amikor róla miután megnézted. Kíváncsi vagyok a véleményedre nekem nagyon bejött. Majd emlékezz a 24  9. epizódjára!

Szerelem-e???????? A legnagyobb, legjobb, az örökös első helyezett. Ma kezdtem, természetesen írok majd.

.
In The Flesh S2


Az előző évad eseményei óta nagyjából egy év telt el, és a PDS-esek megjelenése a társadalomban már a mindennapok részévé vált. Természetesen egy ilyen horderejű és megosztó téma kapcsán gyorsan megindul a szervezkedés, így a PDS-betegek számára a HVF időszaka maga a boldog békeidő, amióta egy új politikai párt, a  Victus színre lépett. Az egyre népszerűbb és a választásokon is esélyes Victus célja a PDS-esek mozgásának és szabadságának korlátozása, hivatkozással arra, hogy elég valakinek akár véletlenül is kihagyni a napi dózisát, és máris ugyanolyan őrjöngő fenevaddá válik, amilyen volt, plusz létezik a Kék Ébredés nevű pirula, amivel szándékosan lehet előidézni ugyanezt. Csak olaj a tűzre, hogy a zombik előző évadban még éppcsak a szárnyait bontogató radikális földalatti mozgalma, az Élőholt Felszabadítási Sereg (ULA) tagjai már öngyilkos terrorakcióktól sem riadnak vissza, felvértezve az Élőhalott Próféta által terjesztett hittel a kiválasztottságukról, a félelmen keresztül próbálva kikövetelni azt a társadalmi megbecsülést és toleranciát, ami nekik "kijár". Úgy tűnik, a Victus és az ULA harcában Roartonnak fontos szerep jut, legalábbis az, hogy Maxine, a Victus egyik parlamenti képviselője, és Simon, az ULA egyik vezetője is ebbe a kis skót (igen, ezt rosszul értettem (ahogy az időtávokat is); annyira "észak-angliai", hogy már skót) faluba érkezik, erről árulkodik. Az efféle hatalmi játszmákról mit sem tudva Kieren csak azt tervezgeti, hogy mikor léphet le végre a családi házból Párizsba...

Háát... ez itt szerintem nagyon el lett cseszve. Átlag tízpercenként jutott eszembe, hogy "Úristen, mi ez a f*szság?!", és ha nem, az többnyire csak azért volt, mert szétásítottam az agyamat az unalomtól, ahogy sokszor az egész történet egy helyben toporog, csak mert valaki kitalálta, hogy a második évadnak nem elég a három rész, erre kell hat. Szerintem rohadtul nem kellett volna, mert akkor meg lehetett volna spórolni a hajuknál előrángatott mellékszálakból többet is, és főleg nem kellett volna a fő szál eseményeit ennyire széthúzni, ami ráadásul abszolút nem tetszett.

Spoiler:

Ezen csak tovább rontott, hogy gyakorlatilag a konfliktusok jelentős részének nyomtak egy resetet, és az új helyzetbe próbálták beleszuszakolni a régi szereplőket, de sokan vannak, akik ha maradtak is, igazából jelentőségüket vesztik, és még ez a jobbik eset, mert néha meg olyan fordulatokkal próbálták a történet medrében tartani őket, amiktől égnek állt a hajam. Én legalábbis semmi szórakozást nem találtam benne, ahogy azokat a dolgokat akarják felmelegíteni, vagy éppen kényszeresen felemlegetni, amiket már az első évadban lezártak. Nekem volt kínos, ahogy Kieren apja az első részben vagy négyszer ismétli el, hogy "Én csak az érzéseimről beszélek? Nem azt akartátok, hogy beszéljek az érzéseimről? Akkor miért baj, ha az érzéseimről beszélek?!", ami oké, hogy eredetileg egy fontos drámai szál volt, de ebben a helyzetben már semmit nem tesz a sztorihoz. Attól meg egyenesen hányingerem lett, ahogy Kieren apjából egy pillanat alatt kiszippantják az összes bizalmat a fia iránt, aminek már tucatszor adta amúgy bizonyítékát, de egy résszel később ugyanolyan gyorsan vissza is pumpálják, mert akkor meg kellett a könnyes egymásra borulás! Na és Jem?! Kieren és Rick belső konfliktusai után ő volt még a dobogón az első évadban, itt viszont alig csinál valamit, kivéve amikor kétszer is erőszakot követnek el rajta a forgatókönyvírók, dühítően szembemenve azzal a figurával, akit korábban megalkottak: nem öletik meg vele azt, akit meg kéne (olyannyira, hogy Jem teljes megalázásaként "cserébe" bepisiltetik), viszont elkövettetnek vele egy teljesen abszurd gyilkosságot, csak azért, hogy egy másik szálon fokozzák a drámai feszültséget. Ráadásul ugyanúgy megmaradt a szálak össze-vissza tekergetése, az értelmetlen fordulatok garmadája, ahol simán megjátszák, hogy az egyik szereplő, aki a fő manipulátor volt a sorozatban, kb. két perc alatt megtébolyodik, hogy egy perccel később aztán egy szívroham végezzen is vele, és nem ő az egyetlen, akit megkínálnak egy akut megőrüléssel. Két szereplő van, aki az első évadban is volt, és itt sikerült valamit hozzátenni a történetéhez, és az Phil és Amy, és ez a tucatnyi falusiból elég sovány.

Az új szereplők sem jártak jobban. Közülük Simon egy érdektelen senki, akit ugyan próbálnak úgy felvezetni, mint az Élőholt Próféta egyik apostolát, de a szerepe kb. abban merül ki, hogy egy nevetségesen összetákolt szerelmi háromszögbe keveredik, meg lázítja a zombikat (...bocs, a PDS-eseket), és egészen az ötödik részig kell várni arra, hogy valami értelmes is megcsillanjon Simon sztorijából, aminek viszont nem az ULA-hoz van köze, hanem a múlthoz. Maxine szegény meg hiába lenne jó karakter és hiába jó az alakítás is mögötte, hitelessé téve a rideg manipulációt és az önző érdekek érzéketlenségét, de közben meg túl hülye eseményeken rángatják néha keresztül, hogy a fináléban neki is bevigyék a kegyelemdöfést. A már emlegetett rétestészta-nyújtásra pedig keresve sem találnék jobb példát, mint Freddie és Haley történetét, akik egyetlen részben szerepelnek, sehogy nem kapcsolódnak a fő sztoriszálhoz, mégis egy fél epizódnyi időt kitöltenek velük, és minderre az időhúzásra csak részben mentség, hogy egyébként az övék volt az egyik legjobb szakasz az egész évadban, mert valamit visszahozott a sorozat eredeti drámaiságából, mielőtt azt felhigították volna mindenféle elcsépelt, gyatra vacakkal...

Mert egyébként a kisvárosi hangulattal, a színészek teljesítményével, a képi világgal (aminek részeként nem egyszer kiváló plakátokkal dobják fel a hátteret) továbbra sincs olyan eget rengető probléma. Néha még érződnek a személyes problémák, a családi tragédiák, a kis közösségek dilemmái, félelmei és paranoiái, a pletykák nyomában erjedő összekacsintós megvetés, de valahányszor már kezdtem élvezni, amit látok, a sorozat valami marhasággal megint gyomorszájon talpalt. Az egyéni történetek között akad pár, legalább időszakosan nagyon jó, de elvergődni azokig néha csak kellemetlen, sokszor viszont idegesítő, és emiatt a második évadot az első fényében simán egy felesleges folytatásnak érzem.

5,5/10
.

R2-D2 írta:

In The Flesh S1
Nem ígérem, hogy egyhamar sort kerítek rá, de valamikor talán meg tudom majd nézni.

Niwrok írta:

.
In The Flesh S2

... és emiatt a második évadot az első fényében simán egy felesleges folytatásnak érzem.

5,5/10
.

Akkor most lett nem sürgős státuszú.

R2-D2 írta:

Akkor most lett nem sürgős státuszú.

Nem pontosan értem, hogy az első évad "sürgősségét" mennyiben befolyásolja a második sallangsága, de te tudod .
.