Niwrok írásai 1.0

Niwrok írta:

.
Movie 43 - A botrányfilm

Értékelhetetlen.
.

Ezt az írást vártam a legjobban Tőled... Ezek szerint nem tetszett..

Első napokban én is így voltam vele, aztán ahogy telik az idő és visszagondolok rá, annál többször fog el a röhögőgörcs...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Movie 43 - A botrányfilm

Értékelhetetlen.

Ezt az írást vártam a legjobban Tőled...   Ezek szerint nem tetszett.

A dolog azért annál bonyolultabb, hogy "nem tetszett", és igazából ezt próbáltam az írás többi részében előkészíteni. Az "értékelhetetlen" ebben az esetben nem azt jelenti, hogy annyira szar, hogy még a 0 pontot is soknak tartanám érte (osztottam én már "00", azaz duplanullás pontszámot is, az ún. Nagy Lefolyó Díjat, ha még emlékszel rá), hanem egyszerűen képtelen vagyok olyan pontszámot mondani, amit utána fel tudnék vállalni jó szívvel. Ez a film egyszerűen egy másik dimenzióban van, mint azok, amelyekre jól-rosszul rá tudom húzni az 1-től 10-ig skálát, de még akár a százalékost is. A Movie 43 pontszáma egy irracionális szám, mert maga a film is az.

De ugyanígy nem tudom ráhúzni a tetszik-nemtetszik dolgot sem. Más körülmények között kézzel-lábbal tiltakoznék egy olyan film ellen, amiben Chris Pratt egy fosfröccsként szétkenődik egy szélvédőn, vagy amiben az a "poén", hogy Hugh Jackman álláról belehullik a fanszőr a levesébe. Még akkor is, ha az egyébként ilyen kiválóan tart görbe tükrök Hollywoodnak és részben az egész világnak, a sablonosodó zsánerfilmeknek, a képmutatásnak, a polkorrektségnek meg az összes faszságnak, amiből Hollywood, mint jelenség összeáll, és persze igazából az ezekre vevő, ezeken csámcsogó nézőknek is. Tiltakoznék, mert ciki lenne nem tiltakozni ellene, mert ez botrányos meg minden, ahogy nem dicsekszik el az ember a gyerekkori csínyeivel, az életében elkövetett botlásaival, a megszokottól idegen szexuális vágyaival, bármilyen humorosak is ezek az adott pillanatban vagy utólag, és legfeljebb abban a szűk körben nosztalgiázik rajta vagy éli meg ezeket, amelyik ennek részese volt.

És ez az a "belterjes buli"-jelleg, ami a Movie 43 esetében erősebb tudott lenni a szégyen- és undorérzetnél. Hogy ez a film egy buli, amivel ezek a tehetséges és jól fizetett filmesek bevontak egy kicsit a saját személyes és társasági dolgaikba. Hogy minden drámai szerep ellenére benne vannak a hülyeségben, hogy az otthoni házimozijuk magányában azért ők is röhögnek egy ízléstelen Sandler-viccen vagy egy Jackass-epizódon, hogy nekik is jól esik felszabadulni a média és pribékjei jelentette görcseikből, és hogy nézőként bevontak ebbe, az engem is a részesévé tett a bulinak. És ez jó érzés! Ahogy egy koleszos társaság is mondjuk azok anekdotázik, hogy "Te, Pista, emlékszel, amikor hóttrészegen oldalba pisáltad a körzetiek kocsiját, aztán meg futva előlük eltaknyoltál a saját gatyádban?", vagy hogy "Az megvan még nektek, ahogy a Robi pörög a buszmegálló-tábla póznáján, és Jennifer Lopeztől énekli a Jenny from the Blockot?", úgy mostantól én is haverilag oldalba könyökölhetem virtuálisan teszemazt Gerald Butlert, és megkérdezhetem, hogy "Te, Gerry, aztán milyen volt mocskosszájú koboldot játszva tökönrúgni Johnny Knoxville-t?". Részben az ilyen sztorizások tartanak össze egy társaságot, még ha nem is gondolom, hogy ettől haverok lettünk volna Hollywood krémjével.

A Movie 43 mindezért nekem nem is film, hanem egy nyitott hollywood-i parti, amiből nem gazdagodtak meg a szesz- és drogkereskedők, ami után nem kell a hányást sikálni a kárpitból a takarítónőknek, ami után nem várja a sztárokat a címlapon egy óvatlan terpesztésből származó fotó saját nemi jellegeikről, és aminél igazából mindenki eldöntheti, hogy részese akar-e lenni ennek, vagy sem. Emlékeztető, hogy a sztár is ember, ha főszerepet játszik a Nyomorultak musical dollárszázmilliós adaptációjában is, akkor is, aki időnként szeret répát dugni az orrába vagy herét ragasztatni az álla alá a poén kedvéért.

Úgyhogy örülök ennek a "filmnek", izgalmasnak, érdekesnek találtam a szatíráját minden undorítósága és bizarrsága ellenére... de nem, tetszeni nem tetszett, mert szerintem unalmas volt a túlmagyarázás miatt .

.

Niwrok írta:

Úgyhogy örülök ennek a "filmnek", izgalmasnak, érdekesnek találtam a szatíráját minden undorítósága és bizarrsága ellenére... de nem, tetszeni nem tetszett, mert szerintem unalmas volt a túlmagyarázás miatt  .

.

Így már jó. Értem.

Én megveszem, mert egyrészt ezt mindenkinek kölcsön akarom adni, másrészt meg ezt újranézem valamikor. Akkora állatság volt.

.
Pi élete / Life of Pi


Erre a filmre leginkább az előzetese és az indiai vonal vett rá, egyfelől, mert egyszerűen egy szép és küzdelmes filmnek tűnt, másfelől meg kíváncsi voltam, mi ez a "tigris a csónakban" dolog, hogyan lehet ezt úgy megcsinálni, hogy ne tűnjön gagyinak, és ki legyen töltve rendesen a játékidő.

Aztán valahogy úgy adódott, hogy éppen a tigrises részt tartottam mégis kevésbé érdekesnek. Az első fél óra, a keretsztori az egyszerűségében is különleges életképével (egy író ötleteket gyűjtve az új könyvéhez meghallgatja egy másik férfi élettörténetét), a főcím állatkerti sétája, és azok a kalandos vagy éppen mókás mérföldkövek, amik segítségével Pi a hajótörés idején az lehet, aki, szóval a bevezető jobban megfogott. Még némi nosztalgiát is jelentett, mert felidézte bennem, amikor még Gerald Durell korfus emlékeiről olvastam a könyveket. A sok családi anekdota, amik lenyűgözik az olyan idegeneket, mint akár a film nézője: hogy miért lett Pi Pi, és hogy az évek alatt hogyan ismerkedett meg a különböző hitrendszerekkel, hogy honnan kapta a nevét a tigris és hasonlók. Mindehhez jön az ezerarcú India azon arca, ami nem nyomor meg kasztrendszer meg mocsok meg patkányok, hanem a színes, zenei és kulturális egzotikum, amiért általában szívesen nézem az Indiában játszódó filmeket. Ezek akkor is elszórakoztattak volna, ha csak ilyenekből áll a film, és nem társulnak hozzá a csónakban történtek.

Szóval Pi és a tigris... Azt tudjuk már az elején, hogy túl fogja élni, hiszen ő meséli a saját történetét, azt is, hogy a tigris nem rágta le semmijét, de azt mondhatom, a végkifejlet feszültségének hiánya egy cseppet sem ront az élményen. Részben azért, mert az ember hajlamos megfeledkezni erről, amikor egy dühös, kétségbeesett és éhes tigris hadonászik a méretes mancsaival és az ezekből kiálló karmaival az orra előtt, részben meg azért, mert ahogy talán a filmben is elhangzik, a célnál sokszor fontosabb, hogy az ember hogyan jut el oda. Ebben pedig bőven van potenciál, kaland és látványosság, leginkább abban, hogy Pi hogyan tanul a hibáiból, óvatlanságából vagy éppen a túlzott biztonságra és kényelemre hajtásából (konzervek). Izgalmassá és érdekessé teszi még az olyan egyszerű kérdés is, hogy Pi miért választja a nehezebb utat, miért nem hagyta már az elején egyszerűen sorsára a tigrist, miért nem könnyíti meg ezzel a maga számára a tengeren sodródás amúgy sem könnyű napjait, de persze nem csak Pi a lényeg, attól mindez öncélú lenne.  

Mert "talán" nem is arról szól ez a film, hogy egy fiú hogyan élt túl a tengeren egy hajótörést alig tíz méterre egy tigristől, hanem arról, hogy az ember a nehézségek, kihívások és tragédiák közepette hogyan találhatja meg az erőt magában arra, hogy küzdjön és túléljen, és ennek ösztönzésére, elősegítésére hogyan használhatja saját leleményességét, képességeit, erejét, hogy környezetének ismeretlen vagy akár kegyetlen részét "megszelidítse", hogy a fenyegetettségen, a bizonytalanságon és a hiábavalóságon túl tudjon másra is figyelni és gondolni. Akár úgy is, hogy a remény ára a fenyegetettség...

A DVD-n kevés extra (egy 20 perces werk), minőségi szinkron, éles és élénk kép és egyetlen képkockányi képhiba várja a nézőket.


9/10

.

Niwrok írta:

.
Pi élete / Life of Pi

9/10

.

Ez jó írás, tükrözi is a nagy többség véleményét. Nekem nem jött be, túlságosan spirituális/vallási volt. De itt van a pendrive-on, érik egy újranézés, hátha változott valami.

Szokott.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Pi élete / Life of Pi

9/10

.

Ez jó írás, tükrözi is a nagy többség véleményét. Nekem nem jött be, túlságosan spirituális/vallási volt. De itt van a pendrive-on, érik egy újranézés, hátha változott valami.

Szokott.

Azt azért remélem figyelted, hogy szándékosan kerültem a spiritualitás/vallás irányvonalát, és a nyilvánvaló helyett egy racionálisabb megközelítést használtam ?
.

.

A 2013-as év sokkal jobb és szerencsésebb volt nekem, mint az előző, de ez érhető, hiszen a helyi mozi ezúttal nem "játszotta" ugyanazt a két filmet hónapokon keresztül, és Budapestre is többször jutottam fel egy-egy duplázásra (úgy érte meg felmenni, ha két filmet is megnéztem egymás után), mint előtte talán összesen. A több filmből persze a merítés is nagyobb, sokkal több jó filmet láttam, mint tavaly, vagy mint egyáltalán vártam, így a lista összeállítása, pár biztos befutótól eltekintve idén volt évek óta a legnehezebb... édes teher   ...

************************

TOP 10

1. Mielőtt éjfélt üt az óra /Before Midnight/ (2013)
Ezt a helyezést nem önmagában érte el a Before Midnight, hanem a trilógia másik két részével együtt. Megvannak a maga értékei önállóan is, lenyűgözőnek találtam például a hosszú autós snittet, kiváló volt az összjáték Hawke és Delpy között, és drámaként, egy problémákkal terhelt házasság megmentési kísérleteként is elsőrangú... de nem tudok elvonatkoztatni az előzményektől. Az igazi varázsa abban van, hogy aki akarta, az kilencévenkénti pillanatfelvételek formájában végigkísérhette, hogy ez a pár hogyan talált egymásra, hogy mennyire meghatározó volt életük hátralévő részére egy sétálós beszélgetés a bécsi éjszakában, és hogy ebből a beszélgetésből, a világlátásuk, a céljaik és az életkörülményeik különbözőségéből, például a munkájukból hogyan látszottak előre azok a gondok, amikkel most kezdeniük kéne valamit. Ez teszi egyedülállóvá.

2. Mocsok /Filth/ (2013)
Hogy az év második legellenszenvesebb karaktere (hihetetlennek gondoltam, de Jordan Belfortnak sikerült a trónfosztás!) hogy kaphatott ezüstérmet a nyakába? Úgy, hogy James McAvoy annyi életet lehelt ebbe a romlott, aljas, és minden jóízlésre vagy morális gátra fittyet hányó féregbe, amit illendő lenne bizonyos helyeken jelöléssel honorálni... a magam részéről ennyit tudok tenni az ügy érdekében. Robertson őrmester élete jelentős részben egy karrierista álomvilágban zajlik, ahova ipari mennyiségű kábítószer és pia elegye juttatja, ha pedig valamiért kiszakadna ebből, akkor aki elékerül, az általában válogatott sértések, manipulációk és szemétkedések szarosvödrét kapja a nyakába. Az időnkénti szürrealista hallucinációk meg a non-stop áskálódás és nyájaskodás elegye tökéletesen kifejezik, milyen az, amikor valaki titkon a világ 99%-át utálja, és egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül ezt mások háta mögött csinálni, és nem beleordítani mindenkinek az arcába... mégis, van egy olyan apró kis csavar a dologban, ami miatt nem a megvetés volt az elsődleges érzésem a film végén.

3. A lehetetlen /Lo Imposible/ (2012)
Ahogy már korábban is mondtam, ez a film egy katasztrófa során egymástól elszakadt családtagok és a többi áldozat drámáján túl horrorfilmnek is simán elmenne. Egyszerűen azért, mert több millió tonna őselem közeledő hullámánál kevés félelmetesebbet tudok elképzelni, és az azt követő képek is inkább az apokalipszist idézik, mint egy szökőárt. A spanyol többségű stáb -hollywoodi mércével mérve- kevés pénzből is megindító, de a tragédiákról és a borzalmakról sem megfeledkező filmet forgatott arról, hogy milyen az, amikor emberek a civilizáció és a megszokott ellátási láncok kényelméből kiszakadva egyedül, de legfeljebb a szeretteikre támaszkodva kell utat találjanak egymáshoz és hazafelé, nem megadva magukat a fájdalomnak és a kétségbeesésnek. Naomi Watts és Ewan McGregor is kiválóan alakít, mégis a Lucast játszó Tom Hollandot jegyeztem meg legjobban, mert neki egy komplett felnövéstörténetet is bele kellett sűrítenie ebbe a két órába.

4. Hajsza a győzelemért /Rush/ (2013)
Mivel a Forma-1 itt felidézett szakasza még azokat a nosztalgikus éveket is megelőzi, amikor gyerekkoromban izgatottan ültem le minden verseny elé, és az F1 hőskoráról szóló könyveket olvasgattam, így inkább azt volt érdekes látni, hogy honnan indult a "száguldó cirkusz". Hogy milyen csapatok és emberek tették le a mérföldköveit, hogy milyen csodabogarak bukkantak fel az évek alatt benne (imádtam a hatkerekű Tyrellt "élőben" látni!), és hogy milyen volt, amikor a mai túlszabályozott (bár/ezért kétségtelenül biztonságosabbá lett) környezet helyett még esetleg csak a kalandról, a kockázatról és a buliról szólt egy-egy verseny. Emellett a Rush életrajzi drámaként is megállja a helyét, évekig (Lauda érkezésétől Hunt távozásáig) kísérve két versenyző magánéleti és versenypályán zajló, legendás rivalizálását, azt, ahol már nem is igazán a dobogók legfelső foka volt a cél, hanem hogy egymást legyőzzék, hogy melyikük jelleme segíti az embert jobb versenyzővé válni, és bemutatva, hogy egy jó, ösztönző ellenfél legalább olyan társ tud lenni, mint egy barát.

5. Insidious - A gonosz háza /Insidious: Chapter 2/ (2013)
Ha van stabilan megbízható rendező nálam, az James Wan, aki kiegészülve szerzőtársával, Leigh Whannell-lel már a sokadik filmet teszi fel nálam a kedvenc-polcra. Lehet, hogy a horrorjaik a klasszikus elemeket hasznosítják újra, de akkora töménységben, olyan hangulattal, remek kellékekkel, és mindig egy kis egyedi, friss hozzávalóval, amiért egy szűkösebb évben simán TOP 10-be került volna a Démonok között is. Az talán egy fokkal egységesebb, a Warren-házaspár (és főleg Lorraine Warren Vera Farmiga alakításával) kiváló karakterek, a széfjük puszta létezése is borzongató... de az Insidious antológia-jellege és az első részre való visszautalgatás jobban megfogott. Ügyesen keveri az egyes horrorfilmes műfajokat (a misztikus-démonmegszállóstól a diliházas-kézikameráson át a Psychoig van itt minden), szeretem, hogy nem fél akár rikító színeket is használni (a legtöbb horrorban unásig elkopott a sok fakóság meg félhomály), jó ritmusban tudta rám hozni a frászt, ami aztán egy halvány nyomasztó érzésként elkísért a végéig, amit ezúttal még a spiritiszta szakértő páros idétlensége sem tudott enyhíteni. Az Insidious a "Legelhibázottabb Forgalmazói Döntés" különdíját is kiérdemelte, ahogy az első rész magyarországi hiányát egyszerűen lerendezték egy radírral... talán majd a DVD-kiadásra "felbukkan".

6. Kick-Ass 2. /Kick-Ass 2/ (2012)
Bár sokan azt mondják, hogy a második résszel elveszett a sorozat lényege, én azt mondom, hogy a Kick-Ass éppen most talált rá. Talán hiányzik Big Daddy, és nem is kicsit sok a középsulis-tinilányos hülyülés, de hogy az előző rész kiábrándítóan sekélyes gengszteres vonalát bármikor beáldozom a Justice Foreverért, a rivális csapatért és a temetői-autópályás jelenetért, az tuti. Végre téma az is, hogy a tétlenségbe belefáradt jelmezes átlagemberek hogyan és miért akarnak változtatni a világon (persze szigorúan "ne próbálják ki otthon"!), Muterbever és csatlósai pedig minden baromság és ripacskodás ellenére is sokkal jobban passzolnak ebbe a világba, mint a képregényvilágtól teljesen idegen, egyszerű gengszterfőnökként ügyködő Frank D´Amico. Egy "szuperhős" nem lehet meg a saját "szupergonoszai" nélkül, és erre nekem a Kick-Ass 2. a legjobb bizonyíték.

7. Napos oldal /Silver Linings Playbook/ (2012)
A legnagyobb dilemmát ez a film okozta. Ha ugyanis azt nézem, hogy a történetet, annak a szellemiségét, a két főszereplőt és egymásra találásukat (Patbe és Tiffanybe beleértve az őket alakító Bradley Coopert és Jennifer Lawrence-t) meg a mellékszereplők többségét (Asian Invasion!) mennyire élveztem, hogy mennyire megérintett ez az egész, akkor a Napos oldal toronymagas első lenne! Ezt talán elég jól mutatja, hogy a könyvet kétszer olvastam egy év alatt, és a harmadik is tervben van. Ehhez viszont az kellett volna, hogy a rendező-forgatókönyvíró David O. Russell ne saját terápiájának használja a filmet, hogy Patet ne skatulyázza be bipolárisnak, hogy DeNiro intenzívebb szerepeltetése miatt ne tegye az apa figuráját kényszerbeteggé (különös tekintettel az idétlen buki-baromságra, ami agyonnyomja a film utolsó fél óráját), emiatt ne áldozzon be sokkal érdekesebb karaktereket (pl.: Pat bátyját és Emily-t), és főleg hogy a drámai tetőpontot (a tánc"versenyt") ne tegye nevetségessé és giccsessé. Szeretném szeretni a filmet is, de így csak ennyire tudom.

8. Szemfényvesztők /Now You See Me/ (2013)
A film, ami a játékidő kétharmadában olyan, mintha a néző beülne egy látványos bűvészshowra. Az "érdeklődőket" két perc után már egy kártyatrükkel kápráztatják el, hogy utána a főbb szereplőket is egy-egy jellegzetes mutatványuk keretében ismerhessük meg, aztán Vegas, aztán a kihallgatószoba, aztán New Orleans. Mint egy forgószínpad, ahol a színészek csak asszisztensek, akik magabiztos pimaszságukkal próbálják elterelni az FBI figyelmét, fények, tükrök és füst, és közben minden percben érezni a trükkök feszültségét, a kíváncsiságot, hogy vajon hogy csinálták, működik a humor ("Állj!") és a többi showelem. Egyszerűen az illúziók tömény élvezete a bő első óra! Nagy kár, hogy az utolsó trükkre és a nagy leleplezésre már kilóg a nyúl füle a kalapból, leül a hangulat, már a magyarázatok is akadoznak, és onnantól az egész átmegy üres parasztvakításba.

9. Az acélember /Man of Steel/ (2013)
Mivel alig pár napja árasztottam el a Man of Steellel kapcsolatos véleményemmel az oldalt, így gondolom, nem lesz meglepő, amit ajánlóként írni szándékszom róla. Hibái ellenére is az év egyik legjobban összerakott filmjének találtam, amiben jó arányban van a dráma -vagyis hogy Supermannek lenni sem könnyű, és hiába van szuperereje, ő sem oldhat meg mindent-, és mindezt remekül kiegészíti a látvány (értve ezalatt leginkább a kryptoni szakaszt) meg a pergős akció. A filmnek azért megvan a saját kryptonitja, mégpedig a tornádós jelenet, az majdnem kinyírta az egészet, de a többi annyira érdekesen és elgondolkodtatóan bővítette ki a Superman-univerzumot (nem kétséges, Nolannek hála), hogy igazságtalannak tartottam volna lehagyni a listáról. Ahogy már többször mondtam, néha az is elég, ha egy filmben mindenki csak azt csinálja, amihez ért.

10. Jack Reacher /Jack Reacher/ (2012)
Ha nem lenne akkora hiány igazán okos és feszült krimikből a mozikban, mint amekkora van, akkor a listának ezen helyéről egy szerelmes zombi és az ő egyedi társadalomrajza hörögne. Így viszont jött Jack Reacher... de ki az a Jack Reacher? A katonai rendészet Poirotja, aki megcsömörlött a "rendszertől", és tudva, hogy kilépése után hányan fognak vadászni rá, inkább "szellemmé" vált, aki nem hagy nyomot semmilyen nyilvántartásban: készpénz, motelek, buszok, csomag nélkül. Szellemnek lenni pedig úgy tűnik, jó hatással van az ember szellemi képességeire, mert egy lövöldözési ügybe belekeveredve csupa olyan kérdést tesz fel, ami másnak eszébe sem jut, és közben kőkemény, bár karcolóan szarkasztikus szellemességekkel szórakoztatja környezetét. Talán a Bond-kelléklányokat megidéző női szereplők és a kelleténél hosszabbra sikerült végső leszámolás tartoznak a gyengébb pontok közé.


***********************

BOTTOM 5

-5. Die Hard - Drágább mint az életed /A Good Day to Die Hard/ (2013)
Az "idei" év tobzódott a kínosan röhejes, Minimax-logoért kiáltó akciófilmekben, és bár 2013 legfalrengetőbb röhögését a Halálos iramban 6 adta meg, de az legalább a fennmaradó 95%-ban egész kellemes volt. A Die Hard franchise meggyalázására azonban az sem mentség, hogy akciódús, "B" kategóriás mesevígjátéknak elmegy. Felsorolni is nehéz a rengeteg hülyeséget, amiken a vetítés után még jó fél óráig gúnyolódott kis társaságunk, a teljesség igénye nélkül ide véve a terepjáróval felöklelt páncélozott járművet, a libasorban futva meghalni siető kommandósokat, a sugárzásálló iPadot, és főleg a sugárzásmentesítő dezodort.

-4. Farkas /The Wolverine/ (2013)
A másik kategória, amiből idén túlkínálat volt, az az érzelmes szuperhősöké. Van, akinél ez bejött (Az acélember), volt, akinél elviselhetően idegesítő volt (Vasember 3.), Wolverine esetében viszont annyira idegen a karaktertől és úgy egyáltalán a műfajtól ez a könnyes szemű semmibe bámulás Jean Grey miatt, hogy még a sztori japán vonulata sem tudott feldobni. Szerintem azért sokat elmond a filmről (vagy rólam...), hogy az egészből a fémpálcákból álló betegágyat találtam a legérdekesebbnek.

-3. A Wall Street farkasa /The Wolf of Wall Street/ (2013)
Ez a film egyetlen ok miatt került erre a listára: mert Scorsese nem érte be mondjuk két óra játékidővel. Az első fele teljesen jó kis felemelkedéstörténet, még ha a sok prosti, dugás, drog, meg persze a "kisemberek" kihasználásán élvezkedés miatt nem az érzékeny lelkűeknek való (bár a fricska a nézők felé nem rossz). A felétől viszont húszpercenként lett tele a tököm azzal, hogy még meddig tudják dagasztani a teljesen értelmetlen és felesleges semmit, a szuperlassú zuhanást a csúcsról. Rohadtul untam, annyira, hogy DiCaprio és a mellékszereplők remek alakítása, Scorsese rendezése és a pár jó emlékű jelenet ellenére is az év egyik legkellemetlenebb filmes tapasztalata volt.

-2. Machete gyilkol /Machete Kills/ (2013)
Ennek a filmnek is csak egy baja van, hogy helyette nem azt a harmadik részt csinálták meg, amit egyébként ez a film folyamatosan előkészít. A hangulatcsináló előzetes fergeteges, de lassan kiderült, hogy ezzel meg is volt a film csúcspontja. Utána csak az egyre kaotikusabb és abszurdabb idétlenkedés maradt, ami rövid távon vált fárasztóvá, leginkább a bipolárisan kretén mellékfőgonosz és a remekül felvezetett, de a végére teljesen öncélú bérgyilkos miatt. De hát így jár az, aki egy vérbő "C" kategóriás akciófilmet ki akar lőni az űrbe, hogy Star Wars ízű önparódia legyen belőle...

-1. A bűn éjszakája /The Purge/ (2013)
Ez a hely most már harmadik évben zsinórban az adott év LopottIdő-díjas alkotásának van "fenntartva". A bűn éjszakája -a díj névadójához hasonlóan- képes volt arra, hogy egy sok lehetőséget tartalmazó -bár belőlem ebben az esetben csak elutasítást kiváltani képes- alapötletből a minimumot is alig aknázta ki. Remek a morbid, de sajnos valós társadalmi problémákat leképező nyitás a törvényes embervadászattal és randalírozással meg a kis virágcsokorral, aztán pukk! Az első húsz perc után hol egy unalmas kóválygós horrorra, hol egy középszerű trancsír-thrillerre futja csak, és az egész bevezető csak arra jó, hogy ezt az idilli családot a szociopata macskajancsik mindenfajta hatósági közbeavatkozás nélkül tudják terrorizálni Beverly Hills közepén is.

.

Niwrok írta:

.

Évértékelő (2013)

Még a végén kiderül, hogy annyira nem is különbözik az ízlésünk. A bottom és a top listával is többségében egyetértek, és a mini-kritikák olvasását is élveztem - röviden gratula a listához!

Niwrok írta:

.

Évértékelő (2013)

.

Csatlakozom Remohoz, én is szívesen olvastam. Annyit leszűrtem belőle, hogy a Mocsok-ot meg kell néznem, no meg azt, hogy azért bármennyire is közeledett egymáshoz nézőpontunk, azért én nem ilyet fogok írni.

És ez így van rendjén.

A nagyobb baj az, hogy mivel mindketten ilyen szívonalas évértékelőt csináltatok, nagy a kényszer rajtam is.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Évértékelő (2013)

Csatlakozom Remohoz, én is szívesen olvastam. Annyit leszűrtem belőle, hogy a Mocsok-ot meg kell néznem, no meg azt, hogy azért bármennyire is közeledett egymáshoz nézőpontunk, azért én nem ilyet fogok írni. És ez így van rendjén.

Tavaly már úgyis azon poénkodtunk, hogy a 10+5 helyezésből vagy hét filmet azonos listára tettünk, és mindössze kettőt az ellentétesekre. A világ túlságosan kibillenne az egyensúlyából, ha ez megismétlődne .

Azért olyan 4-5 egyezésre számítok az eddigi írásaid alapján .
.

.
Füstölgő ászok / Smokin' Aces


Primo Sparazza, a vegasi maffia feje haldoklik, és egyik utolsó intézkedéseként egymillió dolláros vérdíjat tűz ki Buddy "Aces" Israel fejére és szívére. A hivatalosan vegasi bűvészként és showmanként dolgozó Buddy útját a maffiában évekkel ezelőtt Sparazza kezdte egyengetni, de azóta a tanítvány mestere fölébe nőtt, és végül akkora darabot akart kihasítani a zsozsóból és a hatalomból, amekkora olyan nagynak bizonyult, túl sok áldozattal járt ahhoz, hogy az FBI is felfigyeljen rá. Buddy a lebukástól és a börtöntől félve a felvételét kérte a tanúvédelmi programba, cserébe minden információt kész megadni Sparazza szervezetéről, azóta pedig egy kisebb vidéki szálloda tetőlakosztályában "bujkál". Az FBI Sparazza házának lehallgatása során tudomást szerez a vérdíjról, és arról is, hogy a megbízás több bérgyilkoshoz és fejvadászhoz is eljutott... vagyis mindenkihez, aki egymillióért nem fél bevérezni a kezét. Buddy a következő reggelen még alig kezdi el felszívni az első csík kokót és lecseréltetni az előző este elhasználódott ribancait, amikor már tucatnyi szerencsevadász és pszichopata toporog az ablaka alatt, és mindez kiegészülve a szálloda biztonsági őreivel, Buddy testőreivel és a frissen érkező FBI ügynökökkel... az úgy azért sejthető, hogy a délutáni szundinak már lőttek...

Én ezt a filmet hét éve nem tudom megunni, pedig azalatt láttam vagy ötször, és akciófilmekhez mérve ez nálam csak jót jelent!

Először is a sztori egészen szövevényesre sikerült, néha a képtelenségig, a sok karakter miatt főleg az elején baromi könnyű elveszteni a fonalat. Viszont rögtön pozitívum, hogy nem csak egymásra hányja, betereli az arénába a bábokat, nem pusztán nem megy el a szereplők egymáshoz való viszonya és egyéni vonásai mellett, hanem igazából erre épül a film! Mindegyik karakter és sok párbeszéd egy kicsit túlírt, de itt beválik, és ettől az egész olyan lesz, mintha Tarantino és Guy Ritchie csináltak volna filmet, persze még kezdő korukban. Mégis mi másnak lehetne tekinteni például a Tremor-tesók felbukkanását, akik szerint a láncfűrész elengedhetetlen kellék egy hotelban elkövetett bérgyilkossághoz?! Szép lassan megismerjük az összes szereplőt, és azért a fenti kis ajánlóból is kiderül, hogy ha minden szereplőre csak egy-másfél percet szánnak, akkor sem áll meg a dolog fél óra alatt. Persze lehet mondani, hogy sok a pofázás, hogy némelyeket teljesen felesleges megismerni, hiszen öt perc múlva már halottak, hogy lassan jut el a film az akciókig, amiknek aztán viszonylag gyorsan vége... na de ez egy ilyen film, hogy a feszültség, az érzelmek szinte folyamatosan a vihar előtti csend izgatottságából jönnek, aztán meg egyszerűen kifogynak a tárakból a töltények, csak a hullák meg a káosz marad, és onnantól nincs tovább. És igen, érzelmek is, elvégre végigkísérni egy haldoklót az utolsó perceiben, vagy éppen azt, aki a társa elvesztése miatt a könnyeit és az üvöltését nyelve kezdi vaktában szórni a golyókat... még mindig libabőrös leszek ezektől. Nekem szinte észrevétlenül telik el minden alkalommal az idő (na jó, talán öt perc üresjárattal), ahogy az akciófilm hol krimibe, hol drámába, hol vígjátékba (jaj, a "fehér nindzsa", az elviselhetetlen   ), hol heist-movie-ba csúszik át; utóbbi is, bizony, mert Buddy levadászását/begyűjtését mindenki a stílusához mérten csendben kívánja elrendezni, a saját előzetes tervük szerint, csak hát ezek a tervek kezdenek el csúnyán összeakadni...

A színészek a filmben három kategóriára oszthatók: egy részük akkor kapaszkodott fel a szamárlétrán (Chris Pine, Ryan Reynolds, és egy kicsit még Ben Affleck is), míg másoknak már lefelé áldozott (Andy Garcia, Ray Liotta), az azóta köztudatba került meglepetésszínészekről nem is beszélve (Matthew Fox, Alicia Keys). De igazából mindegy is, mert egyetlen halványabb szereplőt, egyetlen gyengébb grimaszt nem láttam. És akkor végre azt is leírhatom, amit már többször felemlegettem: hogy miért lett ezzel az egy filmmel Jeremy Piven az egyik kedvencem. Nos, azt az átváltozást, ahogy a pojáca, másnapos kisgengszterből Buddy alig egy óra alatt eljut -talán érezve a rá leselkedő veszélyt- oda, hogy már az illúziói sem működnek, hogy lelepleződött, hogy droggal az orrában sem tud hányinger nélkül a tükörbe nézni... és még annál is van lejjebb... Azt nem csinálták volna sokan utána!

Az egyetlen, amivel nem vagyok kibékülve, az a befejezés. Értem én, hogy kellett a nagy finálé, a mozdulat drámaisága, és utána a lassú süppedés az apátiába... de egyszerűen nekem kilóg a filmből. Még szerencse, hogy a DVD extrái között van egy alternatív befejezés is, és pont az, amelyiket hiányoltam.

9/10
.

.





Asszonyok kútja / The Source





Valahol, egy észak-afrikai, aszály sújtotta kis faluban a nők amúgy sem könnyű helyzetét tovább súlyosbítja, hogy a falu egyetlen vízforrása egy meredek, köves kaptatón közelíthető csak meg, ahonnan nekik kell a vizet hordaniuk. Ezt írja elő a hagyomány, így csinálták anyáik, nagyanyáik is, és bármennyi baleset és halál (vetélés) okozója volt már ez az út, a falusiak körében szégyen erről akár beszélni is. Nem úgy a faluba beházasodó Leila, aki dühítőnek tartja, hogy amíg a férfiak -az aszály miatt, munka híján- a teájukat szürcsölgetik egy teraszon, addig a nők saját egészségüket kockáztatják a vízért, pedig lám, már több környező faluban is kiépítették a vízvezetéket. A terve az, hogy egységbe tömöríti a falu asszonyait, hogy hírdessenek "szerelem-sztrájk"-ot: amíg nem lesz víz a faluban, addig nem teljesítik az ágyban házastársi kötelezettségüket. Persze a dolog heves ellenállást és felháborodást vált ki a férfiak körében, de a nők egy része is fél attól, hogy csak felbőszítik a férjeiket, akik eddig sem bántak velük kesztyűs kézzel. Mondogatják, Leilának persze könnyű, az ő férje Sami, a helyi iskola tanítója, felvilágosult ember, aki még abban is támogatja a feleségét, hogy olvasson. Az elszántság mindkét oldalon csak egyre nagyobb lesz, ahogy a sztrájk híre egyre szélesebb területekre jut el, nyomában személyes problémák, családi titkok kerülnek felszínre és közszájra, Leila pedig azzá válik a környéken, amivé senki sem akarta, hogy váljon: a női egyenjogúság emblematikus alakjává... ami az iszlám mai állása szerint persze elképzelhetetlen.

Az Ismeretlen föld után megint egy vízről szóló film, megint egy olyan országból, ami kívül esik az európai átlagember érdeklődési és tájékozódási körén. Nem is sok helyen mutatták be az imdb szerint, de Magyarország ezúttal pont köztük volt, és ha jól emlékszem, több év végi listát láttam 2011-ben, amik emlegették.

Engem a téma mellett a film egyedisége fogott meg, kis betekintésként az ott élők mindennapjaiba, persze figyelembe véve, hogy játékfilmről van szó. Kellemetlen összetűzésekhez vezet, de megvannak a maga érdekes, tragikus és mókás pillanatai annak, ahogy az életkörülmények és a tradíciók a beszivárgó modernitással keverednek. Az évszázados házfalakon felbukkanó villanycsengők, a fürdőben a mexikói szappanoperákról pletykáló asszonyok vagy a köves pusztában szamaragolva a térerő miatt panaszkodó idős nő; csak pár azon jelenetek sorából, amiket talán akkor is szórakoztatónak találtam volna, ha csak ilyenekből áll össze a film. De persze nem csak móka és kacagás az élet, a mély drámák is helyet követelnek maguknak, mondjuk azért, mert szerelemből házasodni olyan luxus, amit kevés család engedhet meg magának, meg amúgy sem hagyományos.

Egy körrel beljebb van az, amilyen érzelmeket vet, amilyen tetteket eredményez a sztrájk, és ahogy a vallás és a bürokrácia is belekeveredik. Ott van például Sami, aki pontosan tudja, felesége mekkora fába vágta a fejszéjét, mert neki ugyanúgy meg kell küzdenie a lányok, nők elnyomásának megszokásával. Sok szülő azon a véleményen van, hogy minek a lányoknak iskolába járni, ha egyszer a háztartásban annak nem veszik majd hasznát, sokkal jobb, ha az anyjuk mellett segédkeznek. De megkapja a magáét a férfiak gyűlésén is, hiszen micsoda pipogya fráter lehet, aki ennyire sem tudja megnevelni, erős kézzel fogni az asszonyát. Aztán a hivatalba tett látogatása is megmosolyogtatott, ahogy a legfőbb érv a vízvezeték ellen -persze a pénzhiányon kívül-, hogy a nemrég kapott villany meg a vízvezeték kiharcolásától már csak egy lépés lenne a mosógép.

Még sok réteg van benne, hiszen a magánéleti dolgokat, például a rejtélyes bogárkutató felbukkanását meg sem említettem, ahogy a szimbolikus-spirituális vonatkozásokat (a víz, mint a nőiesség őseleme) és a turistacsoportot sem. Talán az előbbiek miatt a film közepe egy kicsit nehézkesebb, az a szál nem hiányzott volna, de azzal együtt is megmarad nekem egy kedves filmnek egy nehéz témáról.





9/10



.

Niwrok írta:

.
Asszonyok kútja / The Source

9/10
.

Hogy mik vannak... erről sem hallottam. Na mindegy, felírtam.

.
Lincoln avagy "Emberek kormányzata, emberek által"


Ha egy szóval kéne jellemeznem a Lincolnt, akkor az az "emberi" lenne. Ez leginkább azért volt meglepő, mert Spielbergtől nem áll távol sem a giccs, sem a pátosz, ebben a filmben viszont -azon lehetőségekhez mérten, amit egy amerikai elnökről szóló alkotás biztosít- igyekszik kerülni ezeket, és az érzelmi hatásvadászat mellett ezúttal inkább az értelemre akarhatott hatni... igaz, nem kevésbé manipulatívan, mint ahogy szokta.

Mondjuk giccsből és pátoszból nem túl sokra ad lehetőséget az USA történelmének kiválasztott korszaka, amikor is már csaknem négy éve tart a polgárháború, amibe mindkét oldalon kezdenek belefáradni az emberek. Ennyi idő alatt szinte mindenki megélt sors- és gondolkodásformáló tragédiákat, és a hadmozdulatok téli szüneteltetése után már senkinek sincs energiája folytatni, a béke a küszöbön áll. Lincoln azonban úgy érzi, a háború fenntartása olyan lehetőséget teremt, ami annak végeztével elveszik: a rabszolgaság teljes és végleges eltörlését az Unióban. Ha az ötletet magát támogatnák is Lincoln körül élők, legyen az akár a családja, a párttársai, a rivális demokraták képviselői, abban mind egyetértenek, hogy ráér az USA a négerekkel foglalkozni akkor, amikor már béke van Észak és Dél között, az elnök viszont ragaszkodik hozzá, hogy a hőn áhított békének épphogy ez az alkotmánykiegészítés a feltétele. A harcok a csatamezőkről emiatt áttevődnek a Kongresszus termeibe, a Fehér Ház szobáiba és az emberek fejébe, akiknek ennek a kérdésben kell megméretniük az elveikhez való hűségüket és azok fontossági sorrendjét. Lincolnban pedig láthatóan az a kérdés kavarog vég nélkül, hogy van-e joga (a "greater good" nevében) akár elnökként is kitartani egy olyan intézkedés mellett, ami a békének nem feltétele, hanem gátja; és ha igen, akkor hogyan.

Termek, szobák, fejek... Azt gondolom, sokaknak lejött eddig, hogy szeretem az "agyalós" filmeket, de úgy tűnik, van egy határ nálam is. Ez a határ pedig az, amikor egy film nem pusztán engedi, hogy gondolkozzak a látottakon, hallottakon, hanem kikényszeríti. Spielberg nem vetkőzte le teljesen önmagát, csak most bőséges rendezői eszköztárát nem arra használta, hogy az általa megkomponált helyeken mindenkinek csorduljon ki a könnye, hanem hogy a nézőnek kutya kötelessége legyen feldolgozni és megérteni félszáz ember személyiségét, motivációját a rabszolgaság ügye kapcsán. Azt hiszem, még a film hosszánál is jobban elijeszthette a nézőket, hogy annak képi világára és hangulatára nincs jobb szó, mint a "nyomasztó". A módszer ugyanis az, hogy a film kétharmadának félhomályos, füstös és/vagy poros, sötét tapétás szobák szolgálnak helyszínül, amik esetenként még szűkek is, ahova épphogy beszűrődik valami gyér napfény, vagy amit csak egy olajlámpás derít be. Nem egyszer úgy tűnt, csak fekete háttér előtt beszélget két ember (amiből esetenként csak egy látszik), és ilyen helyzetben a nézőnek nincs más választása, mint arra figyelni, amit mondanak, és hogy kik mondják. Az Spielberg nagy szerencséje, hogy a Lincolnt még ez a két dolog is el tudja vinni a hátán a kevés díszlet meg jelmez mellett, amit látni enged.

Ha már motivációkat és döntéseket "kell" mérlegelni, akkor ehhez elengedhetetlen a kiváló színészgárda, akik mindezeket közvetíteni tudják, akár egy gesztussal is. Mivel az egész film Lincoln alakja köré lett szőve, és alakításáért Daniel-Day Lewis Oscart is kapott, így kicsit furcsán éreztem magam, amikor feltűnt, igazából az ő karaktere tetszik a legkevésbé, és mert Lewist zseniális színésznek tartom, így a szereppel kell legyen a bibi. Az okot végül abban véltem megtalálni, hogy úgy láttam, Lincoln a film legpasszívabb szereplője: beszűkült világában csak azon jár az agya, hogyan lehetne minél több embert megnyerni, gyakorlatilag bármi áron, és ehhez hogyan kéne a lehető legtovább húzni az időt. A sminkes ráncok garmadáját "véste" Lewis homlokára ennek az állandó töprengésnek az érzékeltetésére, aki sokszor csak ül maga elé meredten, sejtelmes félmosollyal az arcán, mint egy szenilitása határán levő öreg bácsi, és bármilyen frappánsak és érdekesek is az időnként bedobott anekdoták, a lényegük csak az, hogy "na, ezzel is szereztem öt percet"... és ez egyébként nem egy szereplőt akaszt ki a filmben. Lincoln környezetében szinte mindenki sokkal érdekesebb, összetettebb, és emiatt a színészi kvalitásoknak is nagyobb teret hagynak. A film csúcsa nekem Sally Field volt Lincolnné szerepében, aki a magánéleti problémák, kétségek és fájdalmak felszínre hozásával a paletta legkülönlegesebb árnyalatát adta ehhez az egészhez. Politikai oldalon pedig Thaddeus Stevens, azaz Tommy Lee Jones vitte a prímet, akinek azt kellett mérlegelnie: tartson ki nézetei mellett a végsőkig, és csak a célja teljes elérését tekintse el elfogadhatónak, vagy elégedjen meg egy akkora lépéssel a kívánt irányba, amennyit az USA polgárai, de akár még a párttársai is le tudnak nyelni. De persze van, akinek már az a kis lépés is sok, és attól fél, hogy a szabad feketék majd kiszorítják a fehéreket, és jaj, úgy 150 év múlva akár még elnök is lehet egyikük  ...

Ilyen dilemmák sorozata adja a film gerincét, és ezek adnak értelmet a komor "cellákban" lezajlott (igazából a nézővel folytatott) párbeszédeknek. Ezekből a személyes dilemmákból meg következik a nagy dilemma: kinél mi kell ahhoz, hogy átbillenjen a mérleg? Hogy kinek kell a becsvágyára hatni, kinek a kapzsiságára, kit részegít meg a hatalom, kit kell egy régi sérelemre emlékeztetni, kit kell sarokba szorítani, mint egy patkányt. Hogy mekkora ereje lehet egy elejtett félmondatnak vagy egy jól megválasztott kifejezésnek, és bizony az is kiderült, hogy bizonyos embereknél egyszerű üzleti okai vannak, hogy a rabszolgaság eltörlésének oldalára álltak. Lehet felderíteni a gyenge pontokat, válogatni a manipulációs eszközökben és azok durvaságában vagy tisztességtelenségében. Így aztán a filmben bemutatott politikai csatározás, mint a politika általában, ahogy minden más társas emberi tevékenység is, pont olyan lesz, amilyenné a benne részt vevő emberek teszik... És rajtuk keresztül a különböző mértékben mindannyiunkban meglevő ösztönök, vágyak, félelmek és szükségletek, erények és gyarlóságok. "Az emberek kormányzata, az emberek által, az emberek érdekében...". Azért is utálják sokan annyira.

Talán ha nem láttam volna a Sötét lovag: Felemelkedést, a Cinkost, A segítséget, a Gyávák és hősöket... meg még vagy tucatnyi másikat ebben a témában vagy erről a korszakról, akkor nem csak a Lincoln technikai paramétereit méltathattam volna, hanem a film nyomában serkenő, új gondolatokat, az érzelmi hatást is. A Lincoln szerintem egy jó film, de nekem egyszerűen későn jött, és a "szájbarágós" helyszínek és kicsit csalódást okozó központi karakter is levettek az élményből. Ezek nélkül csak annak a meglepetése maradt, hogy Spielberg nem piedesztált állított valaminek, ahogy szokott, hanem épphogy lerángatta onnan "Honest Abe"-et.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Lincoln avagy "Emberek kormányzata, emberek által"

8/10
.

Gratula! 10 pontos írás!!!

Igaz, kétszer kellett elovasnom, hogy egyszer megértsem, mert a stílusoddal valahogy ösztönösen alkalmazkodtál a filmhez, meg az is igaz, hogy egynémely pontban azért van nézőpontbeli különbségünk - de ezek nem csorbítják a kritika érdemét!