R2-D2 írásai 1.0

.




The Clone Wars S6 – The lost mission



Vége. Most már tényleg vége. S amilyen ellenérzésekkel voltam az S5 után, hogy kifogytak az ötletekből az alkotók, most épp annyira keresem az állam a földön… ugyanis a hatodik évad talán az egész TCW legjobb (tört) évada lett, olyan történetszálakkal, amik vagy szervesen illeszkednek a sagába, vagy bizonyos szemszögből nézve talán még más megvilágításba is helyezik azt. Egyszerűen ZSENIÁLIS az egész, így, nagybetűvel – a negyedik, de főleg az ötödik évad után sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom írni e sorozatról.

Az évad szerkezete itt is a már jól bevált történetmesélést követi, tulajdonképp 4 kalandot mesél el, 2 quadrológiában, egy trilógiában illetve egy duológiában. Önmagában mindegyik nagyon tetszett, de az évad csúcspontja, a negyedik szál, az egész TCW talán legeslegjobb története a Mortis-trilógia mellett. S milyen érdekes, hogy hajdanán az egész TCW Yoda-val kezdődött, s most Yodaval is ér véget: az öreg jedi-mester gyönyörű keretet ad az egész történetnek…

Egy űrhajón kezdünk, ahol egy Tup nevű klón megbolondul és megöl egy jedit… az esemény teljesen váratlanul ér mindenkit, a hibás klónt (mint egy gépet) pedig kivizsgálásra a Kaminora szállítják. No persze nem olyan egyszerű a küldetés, mert a szeparatisták is meg akarják szerezni a beteget, jó okot adva némi csatajelenetre is  – ugyanis a körülmények szerencsétlen összejátszása esetén kiderülhet Palpatine ördögi terve: a 66-os parancs. Ezzel foglakozik ez a szál, zseniális, ahogy a klón bajtársa, Fives egyre közelebb kerül az igazsághoz, zseniális, ahogy megtudjuk, hogy milyen úton aktiválták az EP III-ban a klónokat, csodálatos összekötés és magyarázat ez a harmadik részhez. Sok fontos karakter, Shaak Ti, Anakin, Palpi,  Dooku, a komplett Jedi-tanács, Kamino vezetői feltűnnek, no meg egy bájos kis droid is AZ-3 személyében , ráadásul – TCW-hez hűen – rengeteg apró, finom kis kikacsintás színesíti a sztorit: az egyik jelenetben pl. automata E-web lézerágyúkat raknak a folyosóra, pont, mint az Aliensben… de a végén Palpi nevetése mindent visz.

Egyre inkább érezni, hogy közeledünk a Köztársaság bukásához, s hogy a Sith milyen mesteri hálót épített. Ezt hivatott érzékeltetni a következő szál is, a bankár klános. Egy új bolygóra jutunk, a Scipióra, ahol a egy bankár klános összeesküvés után nyomoznak Amidaláék. Tipikus TCW szál ez is, kőkemény politika, korrupció, árulás – a banki világra vetítve pedig talán még soha nem volt ilyen aktuális. A szál számomra mégis egyértelműen Anakinról szólt: basszus, amit művel itt Clovissal, és Amidalával, azok az évad talán legmegdöbbentőbb jelenetei. A buckalakók legyilkolása utáni lejtő újabb állomása, egy újabb tökéletes kapocs az EP III-hoz. Kapcsok szempontjából a következő történetszál, Jar-Jarral és Winduval nem teljesít túl jól, de önmagában kiváló ez is. A Bardotta rendszerben történtek izgalmasak, az Erő-lopkopdás, Windu (miért is érzem azt, hogy külön neki írtak egy szálat???), no meg Talzin visszatérése nagyszerű. Mint ahogy Windu helyre is teszi a boszorkányt a végén: a „Te tudásod csak mágia, nem valós hatalom”…

Ezek után értünk el az általam legjobban várt történetszálhoz, Yodahoz. Szerintem ez az egész 6 évados TCW legjobb, legösszetettebb, legtöbb kérdést felvető és megválaszoló szála, abszolút személyes kedvencem.  Ebben a négy részben annyi minden történik, hogy szinte elmondani sem lehet. Yoda a halálból való megszólalás rejtélye után kutat, navigátora pedig Qui-Gon. Eljut a Dagobah-ra (zseniális párhuzam az EP III-mal és V-tel), majd eljut a Morabantra, a Sithek ősi bolygójára is (ami megegyezik az EU-ból ismert Korribannal), közben le kell győznie először saját sötét énjét, majd Darth Bane vízióját is. Igen, azét a Darth Bane-ét, akiről Drew Karpyshyn trilógiájában olvashattunk először, azét a Darth Bane-ét, aki újraformálta a Sith Rendet és megalkotta a Kettő Szabályát. Kegyetlen ellenfelek – még Yodának is -, pedig az igazi csemege még hátra van. Borzongató, ahogy Yoda kvázi látja a jövőt, ahogy rájön, hogy a csapda végleg bezárult, és hogy az halálos. Iszonyat sokat mondó tettek és gondolatok az EP III-hoz közelítve, kicsit átértékelve Yoda későbbi tetteit is. Az a csoportkép pedig, azzal az idillel szívszorítóan gyönyörű – még ha csak egy próba, egy látomás is. Kicsit olyan, mint a Lost fináléjában, mikor ott van mindenki.

Ezt a négy részt ugyanakkor itt kibeszélni nem is lehet. Tátott szájjal bámultam a német adást a Super RTL-en, de annyi információt akaptam, amit kis processzorom képtelen volt feldolgozni. Ezt mindenképp újra kell néznem.A TCW S6 13 epizódja méltó lezárása az egésznek: a tévútról visszatérve tökéletes SW feelinget biztosít –ahogy azt tette az elején. Most viszont borzasztóan sajnálom, hogy vége…


.

R2-D2 írta:

The Clone Wars S6 – The Lost Missions

Jó volt olvasni . Nem is a történet szempontjából, hanem hogy egy ember és egy világ annyira egymásra találjon, hogy az illető évtizedekkel később is ilyen őszinte és szenvedélyes rajongással tudjon beszélni róla. Ebből a szempontból mondjuk szerencsés volt a "választásod", mert azért az SW elég bőséges kínálattal rendelkezik ahhoz a médiában, hogy inkább már az legyen a kérdés, hogy mi maradjon ki.

Nekem sajnos ez is kimaradt, talán a már egyszer elregélt Shadowrun áll ehhez a legközelebb, de az is "csak" egy évtizedes "szerelem" .
.

Niwrok írta:

Jó volt olvasni . Nem is a történet szempontjából, hanem hogy egy ember és egy világ annyira egymásra találjon, hogy az illető évtizedekkel később is ilyen őszinte és szenvedélyes rajongással tudjon beszélni róla.

Köszi!

Igen, ezért már dícsértél egyszer-kétszer... de annyira zsigerből jön, annyira ösztönös, hogy közben nem is gondolkodom rajta, hogy hány éves vagyok, meg hogy ez már nem is nekem való.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Jó volt olvasni . Nem is a történet szempontjából, hanem hogy egy ember és egy világ annyira egymásra találjon, hogy az illető évtizedekkel később is ilyen őszinte és szenvedélyes rajongással tudjon beszélni róla.

Köszi!

Igen, ezért már dícsértél egyszer-kétszer... de annyira zsigerből jön, annyira ösztönös, hogy közben nem is gondolkodom rajta, hogy hány éves vagyok, meg hogy ez már nem is nekem való.

Én meg erre azt szoktam mondani, hogy a mostani öregeknek azért van a tévé meg az ulti meg a sakk, mert ők ebben szocializálódtak. Majd a mi generációnk is jobb esetben megöregszik, de attól még kurvára nem fogjuk elfelejteni, hogy honnan jöttünk, hogy mit szerettünk, kortól függetlenül . A mi társaságunk egyöntetűen kiállt amellett, hogy kibaszott jó szerepjátékokat fogunk tolni 60 évesen is, és lesznek majd "kocka" nyugdíjasok is, és a kutyát nem fogja ez érdekelni, mert addigra mi leszünk azok az öregek, akik miatt ezek cikinek lehetnek tartva... !
.

.




Da Vinci démonai S1



Az első mondat, ami kiszakadt belőlem az utolsó rész utolsó perce után: „Menjetek a picsába!!!”  Már megint csak egy jókora seggberúgást érdemelnének a showrunnerek, hogy úgy fejezték be ezt az évadot, ahogy. Mondjuk nem újdonság, láttam már autóbalesettel, félbehagyott akasztással, vagy félbehagyott szökéssel is befejezni évadokat – de igazából sosem szerettem meg ezt a fajta módot. Szemét egy dolog…

Ha azt mondom, hogy a pápa egy szál faszban egyik tanácsadóját majdnem vízbe fojtja, a másikat meg orrba veri, akkor kb. lehet sejteni a tetszési indexemet, ugye? Ha csak ez a jelenet lett volna az egészben értékelhető, nekem már akkor is érdemes lett volna megnézni – aztán hol van még a többi hasonló finomság… A Borgiák mellett a DaVinci démonjait sem teszi a Vatikán az ablakba dísznek, a sorozaton végigvonuló egyház kritikusság nekem pedig épp elég motivációt adott a végignézéséhez. Néha bizony kellett is, mert ha a tipikus fogyasztó lennék, kb. a harmadik résztől kaszáltam volna – de én, ha elkezdek egy sorit, akkor azt végig is nézem, így szerencsére nem maradtam le a pápa faszáról sem…

No. Ez egy is egy Starz sorozat, akárcsak a Spartacus volt. Ez nagyjából meg is határozza stílusát, kép világát, erőszakosságát, erotikuságát. Mégis, sokkal lágyabb annál, a 18+ os jelenetek messze nem annyira öncélúak, és erőltetettek, mint ott. Az megint más lapra tartozik, hogy az HBO óta minden hasonló sorozatnak tartalmaznia kell erőszakot és szexet – mintha a nélkül nem lehetne eladni őket -, amivel jómagam nem igazán értek egyet, de mindegy. A DaVinci démonai S1 1477-ben kezdődik, Firenzében. Leonardo (továbbiakban Leo) még csak szárnyait bontogatja, az első évad tulajdonképp ismerté válásának története – megspékelve rengeteg olyan dologgal, ami miatt a sorozat átlépi a történelmi hűség szabta kereteket és inkább egy történelmi háttér előtt zajló fantasyvá válik. Ez az alapötlet egészen kiváló, mégis úgy érzem, hogy az évad első fele csupán egy helyben toporgás, sehonnan sehova nem haladunk: Leo és démonai lógnak a levegőben, az egész csupán egy tárlat a középkori hatalmi harcokról Firenzében. Kevés démon, sok Medici…

Az évad minimum három síkon mozog, minimum három síkon varázsolhatja el az arra fogékonyakat.  Az első szín - s talán sajnos a hangsúlyosabb is -, a történet ágya, a korrajz. A Da Vinci démonai S1 nem más, mint a Medici és a Pazzi család valós és álnok harca a város irányításának megszerzéséért (néha még a címszereplőt is beáldozva ennek). Akit érdekel ez a kor, az csemegézhet: zseniálisan megcsinált középkor, annak minden kettősségével együtt. A gazdagság és szegénység, a pompa és mocsok kontrasztja szinte lefolyik a képernyőről, a város bigottsága és bujasága kegyetlenül jól átjön a figurákon, a művészet és az erotika összefonódása, a katolikus hatalom erőszakossága (különösen a fináléban) és álszentsége is parádésan van ábrázolva. Mintának a Rómát tudom felhozni, de ebben talán kevesebb a női ármány és csalás. Van benne, természetesen, de más motivációkkal. A karakterek jók, akár a két család tagjaira gondolok, akár a festőműhely figuráira – azonban Lorenzo Medicit (Elliot Cowan) és Lucrezia Donatit (Laura Haddock) leszámítva igazi kisugárzása mégsincs senkinek. A díszletek, a CGI, minden profi, tényleg ott vagyunk az 1400-as évek végén Róma vagy Firenze utcáin – komikus, de tavalyelőtt jártam Firenzében, de mivel képtelen voltam leparkolni a városközpont közelében, nem is álltunk meg, inkább továbbmentünk Pisába. Pedig most ismerősként néztem volna esetleg a dómot…

A második sík egyértelműen a címadóé, amit azonban rögtön ketté is választatunk: egyrészt a hitelesebb, életrajzi kötődésű dolgokra, másrészt természetesen a fantasy világra.
Da Vinci korának egyik legnagyobb polihisztora volt, egy végtelenül okos művész (bizonyos értelemben pedig talán bolond is), az ő valós életéből átemelt eseményeket szőtték bele a történetbe. Művészileg még csak rajzolgat, nem fest, inkább feltalálásai, hadmérnöki tevékenysége áll a középpontban. Ezek a képkockák, valós események zseniálisan vannak beleillesztve a cselekménybe, mint ahogy a szodómia (megtörtént) vádja is. Ugyanakkor azt mondta egy kollégám, hogy Leo egy középkori Sherlock… nos, van benne valami. Az alkotók némely szorult helyzetben, egy-egy nyomozás alkalmával olyan sherlockosan kivetítik a képernyőre Leo gondolkodását – ami önmagában tök jó, csak kár, hogy eszünkbe jut róla más. Mindazonáltal én még valakit érzek Da Vinciben: a Hannibal sorozat Will Grahamjét… az ő elborult, látomásokkal teli intuitív világa nagymértékben jellemzi Leot. Mintha e kettőből gyúrták volna össze a címszereplő alakját… Egyébként, ha már karakterelemzésnél tartunk: én az egész projektben a karakterek gyengeségét éreztem legnagyobb hibának. Ha egy történettel egy hétig együtt élsz, szükséged van emlékezetes figurákra, akit vagy tudsz zsigerből gyűlölni, vagy egekig magasztalni. Itt ilyen nincs, valahol mindenkiben mindenből van, akit utálsz, néha azt is tudod sajnálni: ezáltal számomra picit sótlan lett az egész. Félreértés ne essék, jók a figurák, de még a Da Vincit alakító színész nevét sem néztem meg menet közben, annyira nem érdekelt (egyébként Tom Riley az).

A Da Vinci figura és sorozat másik énje – ami nekem talán a legjobban bejött – az a misztikum, a titkos kincsek utáni kutatás, megfűszerezve az egyházi bírálattal. Utóbbi számomra csupán sűrű bólogatást eredményezett (a szentszékből kiadott halálos ítéletek, a fehér ruhát összevérző, karddal gyilkoló papok látványa), bennük igazolni láttam ősi ellenszenvemet magával a rendszerrel szemben. Előbbi azonban tátott szájjal bámulandó kalandot hozott a nappaliba: Leo kutatása a Levelek könyvéért pont annyi rejtélyt és misztikumot tartogat, amennyi sikeresen átsegít az évadon, sőt, a legnagyobb bajom talán pont az, hogy önmagában ez a szál néha háttérbe van nyomva a Róma vs. Firenze mérkőzés miatt. Pedig milyen jó kis kalandok vannak itt!! Toronymagasan az évad csúcsa számomra az E07, mikor is Leo bejut oda, ahova: az a kincsesbánya, az idegenvezetőjével együtt zseniális. Nem bántam volna, ha könyv utáni hajsza, a török mágussal hangsúlyosabb az évadban – mert hiába történtek e szálban a leghajmeresztőbb és hiteltelenebb kalandok (pl. Transzilvánia) , nekem mégis csak ez jött be jobban.

Így viszont – hiába a hitelesnek tűnő törióra a háttérben – a sorozat néha unalomba képes fulladni. Szinte várja már az ember Leo képességeit, nyomozásait, mert szép és jó a Medici kontra Riario tusa, jók a szőrös muffok, megdöbbentő az óriásfaszú egyszemű urbinói parancsnok fellépése, de a sorozat címe és lelke mégiscsak Da Vinci lenne…ha jól gondolom…

Talán majd az S2-ben.



80%


.

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Az első mondat, ami kiszakadt belőlem az utolsó rész utolsó perce után: „Menjetek a picsába!!!”  Már megint csak egy jókora seggberúgást érdemelnének a showrunnerek, hogy úgy fejezték be ezt az évadot, ahogy. Mondjuk nem újdonság, láttam már autóbalesettel, félbehagyott akasztással, vagy félbehagyott szökéssel is befejezni évadokat – de igazából sosem szerettem meg ezt a fajta módot. Szemét egy dolog…

Így viszont – hiába a hitelesnek tűnő törióra a háttérben – a sorozat néha unalomba képes fulladni. Szinte várja már az ember Leo képességeit, nyomozásait, mert szép és jó a Medici kontra Riario tusa, jók a szőrös muffok, megdöbbentő az óriásfaszú egyszemű urbinói parancsnok fellépése, de a sorozat címe és lelke mégiscsak Da Vinci lenne…ha jól gondolom…

80%

Mivel ez a sorozat az, amit mindenképpen meg fogok nézni az idei felhozatalból, bármennyire is cliffhangeres meg vontatott, mert az első előzetestől várok rá, így csak érdekességképpen olvastalak most el . Az a 80% azért biztató.
.

Niwrok írta:

Da Vinci démonai S1

Mivel ez a sorozat az, amit mindenképpen meg fogok nézni az idei felhozatalból, bármennyire is cliffhangeres meg vontatott, mert az első előzetestől várok rá, így csak érdekességképpen olvastalak most el . Az a 80% azért biztató.
.

Meg ne vedd, majd elküldöm.

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Hát ez kurva jó kis ajánló lett, amint végzek a Black Sails-szel, ez lesz a következő!  

Weide írta:

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S1

Hát ez kurva jó kis ajánló lett, amint végzek a Black Sails-szel, ez lesz a következő!   

Jepp... a Black Sails a másik ...
.

.




A túlélő



Meglehetősen nagy várakozással ültem neki ennek a mozinak, hogy aztán szinte törvényszerűen csalódást is keltsen. Ugyan nem akkorát, hogy az összképet negatív irányba vigye el, de azért az sok mindent elmond róla, hogy az első fél órába első nézéskor kétszer is belealudtam, így másnap újra kellett kezdenem az egészet…

Szóval. Nekem semmi bajom azzal a rendező Peter Berggel, akit a Csatahajó miatt manapság divat köpködni. Nemrég néztem újra a Királyságot is, amit egy egészen kiválóan összerakott, végig feszült mozinak tartok, úgyhogy a rendező személye számomra inkább húzó-, mint taszító erő volt. A bajom sokkal inkább köthető a forgatókönyvíró Peter Berghez, aki valahogy nem tudott mit kezdeni a megtörtént eseményeken alapuló szituval. Hol feleslegesen leültette a cselekményt, hol pedig telepakolta azt teljesen életszerűtlen eseményekkel… a kettő együtt pedig árnyékként végig kíséri a négy pórul járt katona történetét, s teszi a Túlélőt csak egy átlagosan jó háborús filmmé. Amit én jómagam nem is mernék említeni egy lapon a Sólyom végveszélyben című mesterművel, az (meg még rengeteg más is) sokkal jobb ennél.

Az indítás a kiképzés képeivel kemény. Laikus számára néha borzongató, talán már itt is néha hiteltelennek tűnik, de én ekkor még úgy gondoltam, az igazán tökös legények – márpedig a Navy seals tagjai azok – elképzelhető, hogy ennyire elmebeteg felkészítésen esnek át. A kezdeti brutalitás ugyanakkor túl hamar átmegy egy békés családi idillbe a táborban, ahol pl. a táncolós jelenetet teljesen feleslegesnek éreztem. Így kb. fél óra a filmből (az első fél) számomra dögunalom volt – s rögtön két mozis élmény is beugrott. Az egyik a Bőrnyakúak tehetetlen lassúsága (annak feszültsége nélkül), a másik meg… nos, igen a Sólyom végveszélyben. De nem azért, amire elsőre gondoltok… hanem mert Afganisztánban nincs borotva. Míg a szomáliai filmben a szereplők kopaszsága volt iszonyat zavaró (nem tudtam, ki kicsoda), itt mindenki tökig szakállas: egyszerűen beazonosíthatatlanok voltak számomra a figurák. Az egyen kinézet viszont a kötődés lehetőségét is elveszi – ha pedig az volt a cél, hogy a csapatért szurkoljak, nos, az is csak félig-meddig működött. Aztán ahogy teltek-múltak az álmosító percek, a csapattal együtt szinte már a néző is álomba merült, míg elérkezett a konfliktus.

Tudom, hogy megtörtént, tudom, hogy ez a film sarkalatos pontja, tudom, hogy erre van kihegyezve az egész történet, de szimplán hülyeség. Már amit csináltak. Ez nem profi hozzáállás, ez öngyilkosság. Tudatos, szándékos öngyilkosság. Mégis, mit hittek??? Abban a szituban, ahol nincs kommunikáció, ahol akár még a küldetés is menthető lett volna, ez volt a lehető legostobább cselekedet. Szerencsénkre – persze, tisztelet a halottaknak – innentől elszabadul a pokol, s egy őrült háborús szituban találjuk magunkat. Minek tulajdonképp az égvilágon más kimenetele nem lehetett, mint ami itt volt. Maga a golyópárbaj kimondottan jól sikerült (leszámítva azt, hogy szegény tálibok kb. olyanok voltak, mint az EX2-ben a reptéren a statiszta hullák), azzal nem is volt különösebb bajom. Az meg egyébként kimondottan tetszett, hogy mozi remekül visszaadja a tálib amatőrök és a profik közötti lövéspontosságot – ez minden túlzástól mentes, hihető képsorokat eredményezett. Így sokkal jobban elfogadta az ember, hogy az a rengeteg kilőtt fránya golyó, RPG csak nem találja el főhőseinket… akik aztán kétszer is olyan hajmeresztő dolgot produkáltak, hogy hangosan felröhögtem…

Hogy is mondaná Győrfi Pál, az OMSZ szóvivője? "Az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett és a helyszínen elhunyt." Ahogyan ez a négy katona kétszer is helyszínt váltott, ahol, és amilyen körülmények között azt tették, az vígjátékba illik. Nem az esemény/kiút tényét, jogosságát vonom kétségbe, hanem ahogy azt a filmen megjelenítették. Kérem, ennél jóval kisebb borulásokba bele kell halni, ennyire pedig még ezek a legények sem lehetnek kemények. Azért ez a mozi mégsem Tom és Jerry: a két eseménysor nálam romba döntött mindent, amit addig a film hitelesség szempontjából felépített.
Valahova ide szorosan kapcsolódik egyébként egy másik ökörség is: a helikopter esete. Hát ennyire dilettánsok, akik az USA oldalán harcolnak??? Mit vártak az adott szituban, baráti integetést??? Az események ismeretében – amennyire ezek valós események – cseppnyi csodálkoznivaló nincs azon, hogy majdnem mindenhol csődöt mondtak…

Érdekes: önmagában az amerikaiság ezúttal kevésbé zavart. Még a finálé nagy kimentése is tűréshatáron belül volt, ennyi kellett a katarzishoz (az afgán falu szerepe meg kimondottan okos és meglepő húzás volt), pláne azok után, hogy Marcus (Wahlberg) minden előzmény nélkül, az addigi Terminátor imidzsétől  idegen módon kapitulál az életben maradással vívott harcban (ami fura módon egyben a film kezdete is). Szóval a végjáték még könnyeket is csal az ember szemébe – mert hát mindig jó látni egy ember, csoport szenvedésének megváltását. A környezet, a díszlet kiváló: elhiszem, hogy Afganisztánban vagyunk, a falu, a statiszták kiválóak. Emlékezetes képsor, ahogy a kis kecskepásztor fiú mozog a sziklákon lefelé – valahogy tök el tudom képzelni, hogy tényleg így teszik. A színészekkel a szakáll alatt nem volt bajom, de ha a csoport tagjai nem tök egyformák (ezáltal érdektelenek) lettek volna, valamint mr. Berg icipicit is elgondolkodott volna az emberi test biológiai tűréshatárán - legalábbis annak filmes ábrázolásán -, minden bizonnyal jobban tetszett volna ez a valós eseményeken alapuló valótlan elemekkel operáló mozi.



70%


.

.






The philosophers (After the Dark)




Majdnem tökéletes. A legvége érzelmes képsorait leszámítva borzasztóan tetszett, hihetetlenül elgondolkodtató mozi, ami maximálisan beváltotta az előzetese által keltett reményeket – a majdnem totál ismeretlen szereplőgárda és a korábban kétfilmes rendező munkája legalább olyan maradandó emlékként vonul be memóriámba, mint mondjuk legutóbb az Upside down, netán a Triangle…

Azt nem tudom, miért változtatták meg a film címét After the darkra. Semmi okát nem látom, az eredeti cím sokkal közelebb áll a lényeghez. Jakartában vagyunk (a helyszín tulajdonképp nem fontos, mégis ad valami keleties, misztikus hangulatot az egésznek), ahol egy különös magániskolában épp egy filozófia szemeszter utolsó óráinak egyikén járunk. Ha úgy vesszük, lehetne akár logika óra is, ahogy az majd a későbbiekben kiderül… A terem tele zsenikkel, rövid felvezetőben elhangzó filozofikus okfejtések már az első perctől a fotelbe szegeznek. Első hallásra mindegyik ostobaságnak tűnik, de egy picit agyalva rajtuk már itt el lehet merülni a moziban – mindenestre, arra mindenképp jók, hogy gyakorlatilag a kezdetektől odafigyelésre késztessenek, gondolatokat ébresszenek…

Mr. Zimit, a tanár (James S’Arcy) egy szerepjátékot ajánl végzős hallgatóinak: egy képzelt apokalipszis túlélésének játékát, az ő általa támasztott feltételekkel. Ezek szerint a 20 diák egy kártyát húz, amin csupán egy foglalkozás szerepel. A dolog pikantériája az, hogy a képzelt túlélő bunkerben csupán csak 10 hely van, így a megismert képesítések, munkakörök alapján kerülnek ki a túlélésre kiválasztottak, akik egy évet kell, hogy eltöltsenek az atombiztos menedékben. És itt kezdődött számomra a Filozófusok valódi sakkjátszmája: ki az, aki megérdemli, hogy bekerüljön, az emberiség túlélése szempontjából mennyivel van nagyobb szükség egy villanyszerelőre, mint egy költőre? Te, kedves néző, hogy döntenél? Pusztán a logika alapján, vagy hagynád magad érzelmileg befolyásolni?? Esetleg a valós élet szerelmi viszonyai képesek-e felülírni a kiválasztás ésszerűségét? Hol a kegyetlenség határa? Mennyire lehet valaki az adott szituban szívbajos és/vagy önfeláldozó??? Millió kiváló kérdés, a mozi e tekintetben nem más, mint egy borzongató kalandozás az emberi psziché rejtelmeibe. Ja, az még hozzátartozik a dologhoz, hogy önmagában a kitalált szerepjáték külön filmként elevenedik meg a történetben: a hallgatók, bár az órán ülnek, a fikcióban narráció mellett filmként átélik az eseményeket. Egy év, ennyit kell lehúzniuk a föld alatt – a kérdés az, hogy sikerül-e? Pontosabban ugyanazok lesznek-e, mint akik bementek???

Jó mi? De még koránt sincs vége!! A mozi ezen a szitun képes még kettőt!!! csavarni, az egy évet gyakorlatilag háromszor éljük át, három különböző feltételekkel összeállított körülmények közepette. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy zseniális. Minden perce az, amik a három mini sztoriban elhangzanak, ami kérdések felvetődnek, azok külön-külön is megtöltenének egy átlagos filmet. Mert például nőként, ha az emberiség túlélése a cél, képes lennél-e minden esete más fiúval hálni, csak azért, hogy nagyobb eséllyel legyél terhes?? Hol az állati lét határa? Minden elintézhető tisztán logikával? Vagy az önbecsülés, esetleg a szerelem képes felül írni ezt??? Melyik a legerősebb érzés??? Néha bizony az államat kerestem a nézés közben, annyira mellbevágó és életszerű kérdéseket feszegetett a film - s annyira mellbevágó, változatos és életszerű válaszokat ad rá. Mintha az összes eddig látott poszt apokaliptikus mozgókép összes fontos kérdése jelen lenne – de hát ezért is Filozófusok a film címe. Elméleti síkon való problémamegoldás – ami azonban néha húsba vágóan realistává sikeredett.

A minimális költségvetés és a névtelen színészgárda (azért a kis Ginny Weasley itt van) ellenére a mozi teljesen korrekt minden tekintetben. Oké, a CGI nem WETA vagy ILM, de a célnak tökéletesen megfelel: itt annyira nem a látványról szól az egész, hogy gyakorlatilag nem is kellett volna kifesteni a zöld vásznat… Az Ethan Hawke-ra emlékeztető tanár mellett minden diák tök szimpatikus és jó (gyakorlatilag nincs is gonosz a filmben – önmagában a szitu az), de talán nekem legjobban a vizuális memóriás Katie Findlay jött be legjobban. Minden tekintetben. A helyszín, a környezet egyszerűen kiváló, a felvetett gondolatok, az azokra adott válaszok, a néhány megdöbbentő csavar meg parádés. Csupán – ahogy írtam – a végére nem kellett volna az a romantikus fordulat, annak ellenére sem, ha annak következménye szépen felteszi a koronát az egész mozira: az emberi elme, lélek, természet vizsgálatára. A dörrenés visszhangja sokáig ott kóvályog a fejedben, miközben azon jár az eszed, mire mész egy meleg sráccal egy évig bezárva, miközben az emberiség túlélése a cél…


Nem tudom, majd ha megnézitek, ti is így lesztek-e vele, s a végén majd igazat adtok-e nekem, de ez számomra hatalmas élmény volt, így az értékelésem – minden egyéb, "mérvadó" oldaltól eltérően


90%


Ez nekem kell. Még jó, hogy a szomszédban megjelent BD-n.


.

R2-D2 írta:

The philospohers (After the Dark)

Nem tudom, majd ha megnézitek, ti is így lesztek-e vele, s a végén majd igazat adtok-e nekem, de ez számomra hatalmas élmény volt, így az értékelésem – minden egyéb, "mérvadó" oldaltól eltérően

90%

Már amikor előzetesként ajánlottad, akkor mondtam, hogy ez a film akkor lesz igazán faszányos, ha csak gondolatkísérlet... és mivel az, így látatlanban sem tűnik túlzónak a pontszám .
.

Niwrok írta:

Már amikor előzetesként ajánlottad, akkor mondtam, hogy ez a film akkor lesz igazán faszányos, ha csak gondolatkísérlet... és mivel az, így látatlanban sem tűnik túlzónak a pontszám .
.

Alig várom már, hogy lásd!!! De természetesen ez igaz a többiekre is.

Érdekes egyébként, a közönség mennyire nem értékeli a filmet, az imdb-n és a Rottenen is pocsékul áll. No, persze, nem egy akcióorgia, nem képregényfilm.

.




Nader és Simin – Egy elválás története




Ne kérdezzétek, hogy is vettem rá magam, hogy egy iráni filmet nézzek. Magam sem tudom igazából. Tavaly vagy tavalyelőtt valamikor a neten belefutottam egy írásba, ami egy iráni??? filmről szólt, valami elválásról (nagyon jókat írtak róla), de totál el is feledtem az egészet, különösen a címét…  Aztán az idei Oscaron a Nader és Simin – Egy elválás története megkapta a legjobb idegen nyelvű film díját, örömmel konstatáltam, hogy megtaláltam az elveszett mozit – csak nézés közben derült ki, hogy ez mégsem az. Meg ugye motivációnak ott van az a mérhetetlen hollywoodi dömping is, ami miatt néha kifejezetten jó olyan mozit látni, ami idegenben készült.

A Nader és Simin (továbbiakban NS) minimum három dolog miatt maradhat az átlag európai néző számára emlékezetes. Egyfelől mindenekelőtt a környezet, az iráni – azért erősen kontrolláltan ábrázolt – társadalom bemutatása miatt, ami már önmagában baromi érdekes. Itthon a fotelből ez kényelmesen és kockázat nélkül élvezhető: szeretek elmerülni egy idegen társadalomban, egy idegen vallási kultúrában, rácsodálkozni az európaitól eltérő civilizációra. Csodálkozni a csadorba bújt nőkön, akik a viszonylag felvilágosultnak ábrázolt közegben még érdekesebbnek tűnnek (sosem értem meg az egészet, pláne, hogy még a német hullámvasutakon is csadorban ülnek szerencsétlenek). A film autentikusságát nagymértékben növeli a perzsa nyelv, ezt a mozit megint csak vétek szinkronnal nézni – ha jól tudom, egyébként nem is készült hozzá szinkron. A NS, ha csupán dokumentumfilm lett volna egy világról, amiről manapság propagandajelleggel rengeteg rosszat hallunk, akkor is érdekes lett volna, (néhány egészen megdöbbentő vallási kötöttséggel) – bár vélhetően azért nem töltötte volna ki érdekfeszítően két órát. Kellett hozzá az a konfliktus, ami itt a film alapját adja.

A szinopszis remekül leírja a történteket, a szituáció, amibe főhőseink élnek a maga ridegségében borzasztó életszerű. Egyszerűen annyira valós és hatásos, mintha csak a szomszéd családot látnánk. Nem véletlenül emlegetik netes írásokban a hajdani Családi kört a megboldogult Ranschburg Jenővel – ami élethelyzet a NS-ben vázolva van, az akár tananyag illetve TV-műsor is lehetne. Manapság a kertévék próbálkoznak hasonló (egyébként borzasztó amatőr és hatásvadász módon) életszituációkat bemutatni, itt a két felnőtt, de itt Nader,a férfi és Simin, a nő válása, annak körülményei, az Alzheimeres nagypapa ápolása, a kiskamasz kislány szenvedése azonban elementáris erejűre sikeredett. Nekem apám csak egyik napról a másikra elment, én nem hallottam szüleimtől semmi veszekedést, hangos szót – érdeklődve figyeltem hát, hogy alakul két felnőtt kapcsolata a válás előtti hetekben. Bónuszként kapunk egy ápolásra szoruló öregembert – amit aztán végképp nem kívánok senkinek. Igazi, vérbeli dráma ez, kőkeményen elgondolkodtató mozi az emberi toleranciáról és kapcsolatokról, aminek végén a legnagyobb vesztes borítékolhatóan Termeh, a kislány lesz.

De még ezen is csavartak egyet. A széteső családba egy új szereplő lép be, egy ápolónő, aki az alsóbb osztályokból érkezve, szigorú erkölcsi normák szerint élve gondozza az öregurat. Külön misét megér az ő családi háttere, egy idegbeteg férjjel, de ez a mozi első felében még semmi szerepet nem kap. Razieh, az ápolónő saját hibájából kis híján végzetes balesetet okoz, aminek aztán Nader dühe miatt a bíróságon lesz a folytatatása. S itt meg is állhatunk egy pillanatara. Ha ez amerikai mozi lenne, nem maradhatna el a teátrális, nagy volumenű bírósági tárgyalás, ahol a kiderülő titkok mértani pontossággal szolgálnák a helyzet fokozódását. De itt Iránban vagyunk: a bíróság (rendőrség??)  egy kis szoba egy túlzsúfolt épületben, a tárgyalás résztvevői pedig csupán az érintettek, mindenféle ügyvéd és felhajtás nélkül. Emberi sorsok dőlnek el 10 négyzetméteren, eszement viták keretében, a helyzet folyamatosan változik – épp attól függően, hogy ki mond adott szituban jobban igazat. Mert mindenki hazudik picit, pontosabban mindenki a saját érdekei miatt máshogy láttatja a valóságot: borzalmasan életszerű képsorok, ez, vagy ehhez  hasonló bárhol, bárkivel megtörténhet. Akár itthon is…

A fináléra aztán kiderül az igazság (ami végig benn volt a levegőben), de igazán erkölcsi győztes nincs. A vádló, a vádlott is hazug, a nézőben meg csak a gyomorgörcs maradt. Hogy beengedték két család életébe, belelátott az emberi kapcsolatok mögé, és meglehetősen zavaró módon nem tud állást foglalni senki mellett. A mozi ugyanis mentes minden olyan hollywoodi klisétől, ami az érzelmeinkre játszana – megmarad egy valóságtól bűzlő torzónak. Aminek fűszerezése maga Irán. Ettől olyan kiváló és felkavaró élmény, ámde ugyanezen okból kifolyólag nem tudott maximálisan megérinteni sem. Egyszerűen hiányzott a katarzis, hiányzott az a finom kis megvezetés, aminek a végén bárkiért is el tudok morzsolni egy könnycseppet. Talán Termeh  záróképe alkalmas lenne erre, de ő túl rideg és csendes egész film alatt. Szóval nem először fordul elő velem, hogy miközben húzom a számat az álomgyári hatásvadászaton és manipulációkon, egyúttal hiányolom is azt. Zseniális mozi a NS, de egyben túl száraz és idegen is. Közeli, mert akár a szomszéddal is megeshetne, de Irán miatt egyben nagyon távoli is. Be is szippant, mert a válás és annak viszontagságai országhatártól függetlenek, de egyben távol is tart a muzulmán vallás miatt. Jó volt látni, de újranézni nincs kedvem. Ezáltal birtokolni sem…

A színészek egyébként egytől-egyig kiválóak. Siminnek, a főszereplő csajt játszó Leila Hataminak ráadásul azzal a vörös hajjal egészen különleges kisugárzása van, kár, hogy nem nagyon lép(het) ki nemzetközi porondra. A film képi világa, díszletei, fényképezése, dialógusai nagyszerűek, az egész mozi méltán kapta meg a szobrocskát. S még egy gondolat: rosszalló megjegyzést is olvastam, hogy anno ez a mozi vitt el több díjat Béla bá Torinói lova elől… És ezen ki az az ökör, aki csodálkozni képes????



85%


.

.





Kék villám




Helikopter lebeg egy Los Angelesi villa közelében. Mindjárt 22:30, a pilóta – de különösen utasa – alig várja már, hogy kezdődjön a műsor. A műsor, amit szinte az egész LA légi rendőrsége ismer már… aztán pontban félkor feltűnik egy anyaszült meztelen nő, hogy a hatalmas üvegablakok előtt a szokásos esti tornagyakorlatait bemutassa…Ha másra nem is, erre illik emlékezni a moziból. Már annak, aki látta.

Úgy gondolom, az ifjak miatt érdemes felhívni néha a figyelmet pár klasszikusra a múltból (érdekes lenne egy írás sorozat „Filmek a múltamból” címmel), bízva benne, hogy az újranézett és ajánlani szándékozott film kiállta az idők próbáját. Van, amikor ez bejön, van, amikor nem. Jelen esetben előbbi – bár ez messze nem jelentett számomra kockázatot: még eléggé élénken élt emlékeimben a ’83-as Kék Villám, mint az akkori idők egyik legjobb légi akciófilmje. Az újranézés apropóját pedig a nemrég látott Félelem árában szereplő Roy Scheider adta: már csak azt kellett eldöntenem, hogy e mozi elé ülök-e le, vagy a Maraton életre-halálra elé. Ahogy olvassátok, előbbi lett. Kimondottan élveztem újra az egészet, totál nosztalgikus érzés kerített hatalmába, s a mai filmes tömegtermelés árnyékában kellemes kaland volt ez a régimódi akciófilm.

Murphy rendőr (LOL, akkoriban minden rendőr Murphy volt)  LA városában dolgozik, helikopterpilótaként. Túl sok felvezetés nincs, az elején kapásból a munkájába csöppenünk: éjszakai elfogás, légi támogatás – no meg a bekezdésben említett kukkolás. Murphy - bár valamilyen sejtelmes problémával küszködik - az egyik legjobb a szakmájában, ezzel pedig törvényszerűen különccé is válik. Természetesen kap egy új társat, egy zöldfülűt, s természetesen egy összeesküvés leleplezésébe keveredik. Milliószor láttunk ilyet korábban, a hetvenes, nyolcvanas évek meg aztán különösen bővelkedtek az ilyenekben, a Kék Villámban azonban az önismétlés csapdáját egy zseniális húzással oldották meg: a levegőbe helyezték a történetet. Így a buddy-movie, az autós-üldözéses-lövöldözős mozi minden sablonos eleme gyakorlatilag a levegőbe kerül, mikor is repülőgépek, helikopterek kergetik egymást a város fölött. Nem számoltam ki, de érzésem szerint a mozi felében a levegőben vagyunk – ez egy teljesen friss, újszerű és érdekes nézőpont volt.

Az meg csak hab a tortán, hogy a mozi főszereplője nem is elsősorban Murphy, nem is Cochrane hadnagy (Malcolm McDowell), hanem maga a helikopter: a Kék Villám (egy módosított Aérospatiale SA-341G Gazelle). Emlékszem, gyerekkorunkban mennyire tetszett az az utópisztikus technika, amit a filmben belezsúfoltak: a néma üzemmód, a hőkamera, a lehallgatás, a fejet követő gépfegyver, minden. S hiába írták ki a film elején, hogy a látottak léteznek, azért ezt, akkor fenntartással fogadtuk. Murphy alatt a gép külön szereplője lesz a filmnek, adott szituban néha már úgy tekintettem rá, mintha az F16-osokkal szembeni harcban önálló figura lett volna – s vonatkozik ez a hurokra is a végén. Egyébként az összes üldözéses jelenet még ma is jól néz ki a vásznon (gyerekfejjel el voltam tőlük ájulva), s nagyjából még hiteles is. Laikusként mindenképp: olyan kirívó blődség, agyament fizikai túlkapás szerintem nincs benn, amitől a hajam az égnek szokott állni (még a hurkot is elhittem). Bárcsak minden mai mozi így gondolkodna…

A Kék Villám egy teljesen korrekt módon összerakott, nyolcvanas évekbeli akciófilm. Van benne leleplezett korrupció, minimális autós üldözés, egy kis dráma, egy kis humor, nagyszerű színészek. Mai szemmel aranyos, visszafogott az egész. Tény, hogy a karakterek kissé üresek, s csupán felszínesen ismerjük meg őket és motivációikat (a Murphy vs. Cochrane ellentét is egy flashbackben le van tudva), tény, hogy a konspirációs szál sem eléggé kidolgozott – de azt hiszem, itt csak ez mind csak volt a hab a tortán egy helikopteres filmben. Természetesen alkalmazza a kor megszokott filmes sablonjait (pl. az egy jelenet több kameraállásból felvett és többször lejátszott snittjét), természetesen néhány beállítás elavult, akit ez zavar, aki idegenkedik önmagától a harminc évvel ezelőtti stílustól, az kerülje el. Viszont nem érdemes kihagyni, mert unikum a maga nemében: én azóta sem találkoztam hasonló helikopteres akciófilmmel. No meg a néhai Roy Scheider életmű egy fontos állomása – már csak ezért is kár kihagyni, meg egyébként érdemes megjegyezni a rendező John Badham nevét is, és megnézni, miket csinált még ezen kívül: nem kevés klasszikust.


Az erős nosztalgia érzés – no meg mert sokadszorra is tetszett -  miatt nem tudok rá kevesebbet adni:



80%


.