R2-D2 írásai 1.0

.





Meghalsz újra



Megint egy mozi, amihez különösen tudok kötődni… Ezen film után vettem az akkori szerelmemnek bokaláncot ajándékba, meg ezen film után gondoltam először arra, hogy le kellene szokni a cigiről. Előbbi még mindig meg van (ahogy a lány is), utóbbi meg nagyjából már sikerült. Valahogy egyébként is úgy érzem, hogy a 90-es évek eleje tobzódott a jobbnál-jobb filmekben, rengeteg zseniális mozi rengeteg maradandó élményt tudott okozni…

Arra amúgy kíváncsi vagyok, hogy az ifjaknak mond-e valamit ez a cím, vagy ez is – kiválósága ellenére – a feledésbe merült. Nem lenne példa nélküli eset, amikor egy remek mozi tűnik el a süllyesztőben, mert esetleg a szereplői, a bevétele, vagy bármi (marketing) nem volt képes életben tartani az érdeklődést évtizedeken át. Valahogy így járhatott a  Dead Again is: pedig egészen kiváló thriller, misztikussá téve egy kicsit a reinkarnációval és a hipnózissal. A kétféle idősík, azok színben és hangulatban elkülönülése, a címszereplők dupla játéka, a meglepő fordulatok és a néhány maradandó képsor kiváló filmet eredményezett, amit a néha bizony teátrális színészi játék sem tud lerontani. Kenneth Branagh második rendezése ugyanis néha kissé színházias lett, a szereplők gesztikulálása, a beállítások egy színpadi darabra emlékeztetnek, de összességében Scott Frank forgatókönyve volt annyira erős, hogy mindezeken simán átsegít…

Történetünk 1949-ben, fekete-fehér kockákkal kezdődik: az ismert operaszerzőt, Roman Strausst (Kenneth Branagh) halálraítélték felesége meggyilkolásért: a halálsoron pedig egy rámenős újságíró, Gray Baker (Andy Garcia) látogatja meg – milyen fiatalok voltak, te jó ég!!! -, aki akkor még csak a folyamatos cigizése miatt marad emlékezetes. Aztán az újságíró felteszi a kérdést az elítéltnek, hogy "Maga ölte meg a feleségét? "– de a választ nem halljuk, a füléhez hajoló Roman suttogása megdöbbenést vált ki Garryből… A következő jelenet már a jelen, mikor is egy fiatal nő egy zárdában tér magához, amnéziában, fogalma sincs, kicsoda és honnan  jön. Kilétének kiderítésére Mike Church (Kenneth Branagh) magánynyomozót kérik fel, aki szépen ki is bogozza a szálakat – eljutva egy hipnotizőrhöz, aki visszaviszi Grace-t (Emma Thompsont) a múltjába – épp 1949-be. Innentől viszont nem írom tovább, mindenki fedezze fel magának a filmet: a lényeg az, hogy a jelen és a múlt összekapcsolódik, a meggyilkolt nő, Margaret (Emma Thompson) sorsa kísért a jelenben is…

Nagyon jól összerakott történet, ha figyelsz, akkor is képesek meglepni: ráadásul a fordulatnak itt egyáltalán nincs izzadtság szaga. A nyomozás, a múlt feltárása zseniális, a szerelmi szál szerencsére annak ellenére nincs előtérbe tolva, hogy alapjaiban ez egy romantikus sztori: az egyik jelkép, jelenet még így is nagy hatással volt rám. Amikor Roman bokaláncot ad Margaretnek ajándékba, s azzal a szerelem örök létét szimbolizálja, engem is rögtön hasonló ajándékozásra késztetett.  A Dead Again újszerűsége – a thriller és a love vonal mellett -, hogy olyan dolgokkal foglakozik, mint a reinkarnáció, a hipnózis: emlékszem, akkor ezek engem nagyon érdekeltek, játékfilmben e témák pedig nem nagyon voltak elterjedtek. A színészek és karaktereik egyszerűen kiválóak, a két(négy) főszereplő mellett mindenképp említést érdemel a dadogós kisfiú, a hipnotizőr faszi, no meg mindenek előtt az újságíró. Grayt fiatalkorában Andy Garcia nagyszerűen kelti életre a sármos rámenős zsurnaliszta képében, mégis, talán az egész mozi legsokkolóbb és legmegdöbbentőbb jelenete számomra Curch (LOL) az öreg Graynél tett látogatása. Dohányzó ember számára az valami brutális volt. Még ma is kirázott a hideg, amikor láttam – pedig már csak hobbicigis vagyok…

A hangulat – legyen az a múlt, vagy jelen – kiváló: a kétféle korszak színben és megjelenésben elkülönülése zseniális. A dupla szerep szintén zseniális a két színésztől, ráadásul nem kevés meglepetést tartogat. A némi humor remekül színezi az egész sztorit, ahol a legnagyobb akciójelenet – eltérően a mai trendtől – egy futásos üldözés, no meg a finálé kissé idióta verekedése. A fináléval kapcsolatban egyébként ugyanazt éreztem – ahogy említettem is -, mint korábban, néhány mozdulat, beállítás túlságosan színházias lett: mintha Branagh nem teljesen tudta volna kizárni a másik énjét. Mármint a való világban. Mert a filmben talán sikerül becsukni az ajtót, és a múlt nem tér vissza többet…


Nem tudom,rajtam kívül ki ismeri és szereti ezt a mozit, de remélem, ha valakinél kimaradt, felkeltettem az érdeklődését. Vegyétek (külföldről), nézzétek!!



85%


.

R2-D2 írta:

You're next

Egyszerűen ez a mozi sokkal jobban össze van rakva minden szempontból: bár ez csak egy vérbeli mészárlás, ami azonban szerencsére nem megy el a feleslegesen hatásvadász vérözönbe és nevetséges hentelésbe, a karakterek közti kapcsolatok pedig életszerűek és működnek. Az ugyan való igaz, hogy mindegyikük tulajdonképp csak mozgó célpont/áldozat, de ez meg már a film történetéből adódik.
Nekem az egész összejövetel tetszett, jók voltak a testvéri és szülői kapcsolatok felvillantásai, a veszekedés az asztalnál meg kimondottan életszerűvé sikeredett.
Kíváncsi voltam ugyan, hogy milyen apropóból irtanak ki egy 10 fős családot, de tulajdonképp sikerült meglepniük a csavarral. Mindkettővel. Mert már majdnem el is felejtettem, ki mikor miért került ki a körforgásból, így váratlan – és hihető volt a telefonáló. Persze, sokan fogják azt mondani, hogy kiszámítható volt a dolog, de én csak abban voltam biztos, hogy valamit fognak még kezdeni vele...  

Spoiler:

75%

Hozzátok képest kicsit megkésve láttam (tudom, ment volna előbb a posta ...), de legalább nekem is tetszett. Sima mészárlós film, de legalább a sablonos eszközöket úgy használja, ahogy kell, nincsenek túl kirívó butaságok (talán csak a bejárati ajtó zárjával lehetett valami gond ), a családi dolgokból és a maszkosokból is kihozták, ami lehet.

Spoiler:

Nekem 7/10 volt.
.

R2-D2 írta:

Meghalsz újra

85%

Imádom a jól összerakott krimiket, így nekem is régi kedvencem ez a film. A zenéje is nagyon el lett találva. Külön megvettem cd-n, és azt hiszem többször hallgattam meg, mint ahányszor a filmet láttam.  


.

Niwrok írta:

... kicsit megkésve láttam (tudom, ment volna előbb a posta ...), de legalább nekem is tetszett. Nekem 7/10 volt.
.

Ennek kimondottan örülök.   

Te nem érezted úgy, hogy ez az egész mozi jobban illene a The Purge-ba?

Remo írta:

Imádom a jól összerakott krimiket, így nekem is régi kedvencem ez a film.

Ezen valahogy nem is lepődöm meg, sőt bíztam is benne, hogy Neked is kedvenced. A mai futószalag filmek között jó elmerülni néhány 20 éves klasszikusban... Te ezt gyakrabban meg is teszed, de én is próbálok néha újrázni. A tegnapi 12 év rabszolgaság után kedvem is támadt Amistadot nézni...

A zene meg tényleg király, olyan oldschool. Ez a részlet Hitchcock filmbe is elmenne.


.

Idézet :

Ezen valahogy nem is lepődöm meg, sőt bíztam is benne, hogy Neked is kedvenced. A mai futószalag filmek között jó elmerülni néhány 20 éves klasszikusban... Te ezt gyakrabban meg is teszed, de én is próbálok néha újrázni. A tegnapi 12 év rabszolgaság után kedvem is támadt Amistadot nézni...

Én is szeretem a régebbi filmeket főleg a 80-as, 90-es évekbeli filmeket.
Neked tetszett a 12 év?
Nekem személy szerint olyan film volt amit direkt az Oscarra csinálnak.
Persze tudom, hogy megtörtént eset és könyv alapján készült, de Hollywood-tól nem áll messze, hogy egy kicsit rosszabbítson a helyzeten lásd a legtöbb 2. világháborús filmben a németeket brutális, nem annyira ember szeretőnek mutatták be és így ment több évtizeden keresztül.

Mr. White írta:

Neked tetszett a 12 év?

Hamarosan megtudod, tervezek írni róla.

Egyébként annyira nem, amennyire mondják. Hiányzott belőle az érzelmi töltet, no meg az egész történet (a címe miatt) cseppnyi kétséget nem nyújt a végkifejletet illetően.

R2-D2 írta:

Te nem érezted úgy, hogy ez az egész mozi jobban illene a The Purge-ba?

Csak nagyon távolról .

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

Nem tudom, de szerintem ez valahogy kevésbé volt idióta, s lényegesen több feszültséget hordozott - már a házon belül.

.





12 év rabszolgaság




Steve McQueen munkásságát – pontosabban azt a két filmet, amit eddig rendezett – jómagam nem tartom túl sokra: az Éhséget kifejezetten untam, így már a Szégyentelenbe pedig csak bele-belehúztam a kurzort – nos, amit meg ott láttam, azok alapján teljesen elment a kedvem a megnézésétől. Ezek után  kíváncsian vártam a hatalmas médiafelhajtás övezte rabszolgafilmet, kíváncsi voltam, McQueen kilép-e nálam az árnyékából, s házi kedvencével, Fassbenderrel együtt végre egy értékelhető mozit tesz-e le az asztalra. Direkt nem Oscar esélyest írtam, hanem értékelhetőt. Számomra értékelhetőt…

A válaszom: igen, egyértelműen. Ez a mozi messze jobb, mint a másik kettő, talán még méltán is került be az Akadémia kiválasztottai közé (jó témaválasztás és időzítés) – ugyanakkor a benne rejlő potenciálokat (vélhetően a rendező látásmódja miatt) messze nem használja ki. Egyszerűen hiányzik belőle a mélység, az igazi érzelmi kötődés, hiányzik belőle az a – sokak által utált – pátoszos megközelítés, ami könnyet tud csalni a szemünkbe, amiben a főhős útját magunk is bejárjuk, ahol néhány érzelmi csúcspont köré katartikus élmény tud párosulni. A 12 év rabszolgaság híján van mindennek: az egész egy végtelenül lassú, merengő, nagyjából érzelemmentes eposz egy négerről – akiről (a szerencsétlen címválasztásnak is köszönhetően) egy percig nem hisszük el, hogy lehet valami komoly baja, akinél igazából csak azt várjuk, mikor szabadul ki. Nem tudom, mit kellett volna máshogy csinálni – ha tudnám, nem itt lennék -, talán jobban kellett volna titkolózni, kicsit sejtelmesebbé tenni az egészet, de legalább elrejteni a moziban olyan jeleneteket, amikor Solomonért valóban izgulni lehet…

Egyébként nekem már rögtön az elejével bajom volt. Csak kapkodtam a fejem, most épp mikor és hol vagyunk, hogy lehetnek a nádvágás után a békés családi élet képei a vásznon, tulajdonképp az egész ezzel az in medias res kezdéssel zavaró volt kicsit (ekkor még főcím sem volt). Eltartott egy ideig, míg rájöttem, mi micsoda – normális esetben az ilyen flashforwardokat azért valami átkötéssel illik felvezetni és befejezni. Ami jól állt az Életevalóknak, ennek nem: itt egymás után vannak hányva a jelenetek, a finomhangolás elmaradt. Pontosabban későbbre került… Aztán szerencsére a lineáris történetvezetés, ahogy Solomon Northop (Chiwetel Ejiofor) nevű szabad négert csapdába csalják, majd Délre viszik, viszont már hiba nélküli, ahogy rabszolgasorba kerül, ahogy különböző gazdák keze alatt próbál életben maradni, ahogy a végén hazajut, magába a történetbe nem igazán tudok belekötni. Mivel megtörtént eseményeken alapul, ezért hitelesnek is tekinthető, a korrajz, a szereplők az egész intézmény működése nagyon realista lett. Talán szokatlanul is…

És itt azért álljunk meg egy pillanatra. Sok film készült már az amerikai történelem talán legsötétebb időszakáról, kétségkívül van egy bizonyos igény rá, hogy a filmesek időről-időre tükröt tartsanak a társadalom elé: látjátok, milyen undorító dolgot tűrtetek századokon át… mintha bármi veszélye is lenne annak, hogy ez így visszatérne… na mindegy is. Amit akarok mondani, az az, hogy a 12 év rabszolgaság meglepő módon lényegesen árnyaltabban fogalmazza meg, mutatja be azokat a körülményeket, amik azt a kort, magát a rabszolgatartás intézményét jellemezték, mint azt várni lehetett. Csupán csak az elrabolt néger szemszögéből látjuk a világot, ami így viszont messze nem lett olyan tág nézőpont, mint lehetne - ráadásul ugyebár Solomon meg nem is egy átlagos néger, ő kiemelkedik a többi közül -, messze nem tűnik annyira kegyetlennek az egész, mint ahogy az eddigi mozgóképekből kiderült. Mindenekelőtt Ford gazda (Cumberbatch) karakterén keresztül lehet ezt érzékelni, de ritkán akár még Epps gazda (Fassbender) is meglepően emberi tud lenni. Valószínűleg ez volt a valóság – számomra lényegesen hitelesebb ez így, mint a többi moziban ábrázolt elfajzott explicit erőszak -, ugyanakkor ezzel mintha ki is húzták volna a film méregfogát. Valahogy nekem hiányoztak az igazán ütős, megdöbbentő, sokkoló jelenetek.
Mindazok ellenére, hogy azért volt néhány. Volt néhány korbácsolás (Patsey-é nagyon kemény), volt néhány akasztás, de úgy összességében – a korhoz képest – nem olyan durva a mozi, mint azt vártam. Talán inkább érzelmi vonalon próbáltak hatni a nézőre (nagyjából működik is), a szétszakított családokkal, a levélírási kalamajkával, az egy napos fellógatással. McQueen azonban sajnálatomra ugyanúgy kezeli a kamerát, mint az Éhségben: a sokszor unalomba fulladó, feleslegesen hosszú ideig mutatott képek képesek elvenni a drámai események élét – hiába hal meg valaki a gyapotmezőn, ha utána percekig a hófehér növényt mutatja. Ugyanúgy, nálam az sem működött, hogy majdnem halálra korbácsolna valakit, aztán utána meg Patt arcát kell bámulnom. Annyira azért nincs jó mimikája.

Épp ezért nem is egészen értem, mi szükség volt a külföldi ács (Pitt) karakterének ilyen formában való szerepeltetésére. Az ő szájába adott mondatok voltak hivatottak megerősíteni a rabszolgatartás igazságtalanságát? Miért, ezt eddig nem tudtuk? Vagy úgy érezte McQueen is, hogy a filmje túl lágy lett, s nem jön le a kor vérgőzösen kegyetlen mivolta? Lehet, de ezt el lehetett volna érni más filmes eszközökkel is, nem pedig egy erőltetett figura erőltetett mondanivalójával. Állítom ezt úgy is, hogy Solomon kiszabadulásának szempontjából értem Bass (kulcsfontosságú) szerepét, sőt azt is értem, hogy 12 év után egyedül benne tudott megbízni Patt, de akkor is: okfejtése az igazságtalanságról, a megrendelő fehér ember szükségszerű bukásáról ott, akkor hatásvadász volt. S ha már a végére értünk: ami nekem a legjobban hiányzott, az a katarzis. Persze, elvették már a címmel azt, de többre vágytam, mint amit kaptam. Olyan semmilyen befejezése nem volt: ennyi szenvedés átélése után a nézőnek igenis szüksége van az igazságtétel érzésére. A bosszú érzésére…

Megkockáztatom, ha nem ez a film témája, lényegesen kisebb érdeklődés övezné. Az USA múltjába tekintés egy szerencsés castinggal karöltve azonban még akár sikert is hozhat az Oscar-gálán – ha ezt Spielberg csinálja, a maga érzelgős módján, tuti lenne a siker… ja, hogy azt már megcsinálta Amistad címmel?

Inkább azt javaslom, mint ezt.




75%

.

R2-D2 írta:

Europa report

Érdekes, hogy két nap alatt két áldokumentarista sci-fibe is belefutottam: az Apollo 18 után most az Europa Report volt az, ami megpróbált a valóság imitálásával hatni rám. Ám a lehető legeretnekebb módon – szemben a világgal – nekem előbbi jött be jobban, a Föld holdján történtek valahogy jobban megérintettek, mint a Jupiterén. Egy komolyabb, racionálisabb, nehezebben befogadható – amit a nem lineáris történetvezetés csak erősít – vérbeli sci-fi, amiben a sci végig sokkal fontosabb szerepet játszik, mind a fi. Ezáltal - no meg a mindent hitelesnek tűnő módon rögzítő kamerafelvételek alapján – arra fogékonyak számára - az egész egy jó kis űrutazásos valóságshow, ahol a hatfős legénység története, az ő drámájuk adja a film savát-borsát, míg a folyamatosan érzékelhető, felfedezéshez köthető várakozás pedig a végkifejlet alapját…

Nekem kicsit száraz volt, sci-fiben jobban szeretem a nagyobb volumenű eposzokat…

70%

Legalább mi, eretnekek, tartsunk össze !

"Űrhajós reality"... szerintem is ez a legjobb kifejezés rá, és bár jórészt csak egyetérteni tudok az általad leírtakkal, de sem a tudományos részt nem éreztem hangsúlyosnak (ahhoz sokkal többet kellett volna tanakodniuk az ottani életformákról, és nem elintézni annyival, "ez olyan alga-izé"), sem a végkifejletet annyira ütősnek.

Spoiler:

Ami a felesleges és zavaró időugrálást illeti, szerintem csak a kínosan lassú utazás drámai feltupírozására kellett, miközben a film túl kevés időt foglalkozik az Europával, ami illene, ha már egyszer ez a címe. Az első fél óra szinte semmi, majd van egy fél óra töltelék dráma, és 20-25 perc jut a lényegre. A legénység bajtársiasságán és a két kiemelkedő színészen (Nyquist mellett Copley) kívül nem sok minden maradt meg a filmről.

Az Apollo 18 sem került fel az "újranézendő"-polcomra, de azt legalább nem bántam meg, hogy láttam.


45%


.

Niwrok írta:

Legalább mi, eretnekek, tartsunk össze !

Az Apollo 18 sem került fel az "újranézendő"-polcomra, de azt legalább nem bántam meg, hogy láttam.

45%
.

Kicsit meglep ez a nagy százalékbeli különbség, nekem csak egy árnyalattal volt gyengébb az Apollonál - ezek után viszont kíváncsi vagyok, a harmadikra, a Mars-osra mit írsz.

R2-D2 írta:

Kicsit meglep ez a nagy százalékbeli különbség, nekem csak egy árnyalattal volt gyengébb az Apollonál - ezek után viszont kíváncsi vagyok, a harmadikra, a Mars-osra mit írsz.

Nincs olyan nagy különbség, nálam az Apollo 18 sem kapott többet 60-65%-nál .

Igazából az ER sterilitása ölte ki a filmből a hangulatot. Oké, ez egy űrhajó, meg tudósok, de hihetetlen, hogy az utazás és a másfél éves bezártság alatt abszolúte semmilyen érzelemnyilvánítás nem történt részükről! Még amikor elvesztik az egyik társukat, akkor is csak egy "De kár!" a reakció. Legalább beszélgettek volna, hogy kiderüljön ez-az, tudtuk volna meg jobban, mit várnak ettől a küldetéstől, árulták volna el a gyengeségeiket, hogy súlya legyen a későbbi cselekedeteiknek... de nem. Helyette azt nézegettük, hogyan olvasgatnak meg esznek a körletben.
Mintha két ember ment volna az Európára négy androiddal.
.

.




Gravitáció



Már a bemutató idején is különc voltam a véleményemmel, miszerint a Gravitáció csak majdnem tökéletes film, az aktuális újranézés pedig alaposan ráerősített erre. Ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg bennem most is, mint akkor – nevezetesen a mértani pontossággal kiszámolt oxigén esete, illetve a finálé álomgyárisága… Aztán ahogy megnéztem a BD lemez extratartalmát, megértettem (mert elmondták) a mozi igazi célját, az igazi mondanivalót, amit a Cuaron fivérek valójában közvetíteni akartak a nézők felé, és egy kicsit változott az értékítéletem. Mindösszesen egy bajom van ezzel: ennek le kellett volna bizony jönnie már a mozibemutatókor is. Mert ha nem, ha egy két órás dokufilmben kell ezt elmagyarázni, akkor bizony valamit elrontottak az alkotók…

A Gravitáció egy újjászületés-történet. Minden egyes esemény (helyére kerül a magzatpóz jelenet is), Ryan minden lélegzete, minden érzése ezt az utat szolgálja, a vízből kiemelkedés pedig az evolúció összefoglalása pár snittben. Ha jól belegondolok, s lelki szemeimmel végigpörgetem a mozit még egyszer, talán stimmel is: de milyen már az, hogy nézel valamit, a FILMET – moziban!!! – s ez közben eszedbe nem jut (ennek fényében persze, hogy az lett a vége, ami). Csak tátott szájjal bámultam a világűrben játszódó filmet, ami annyira hihető és valósághű volt, minta dokumentumfilmet néznék. „Ha évekkel később a néző bekapcsolja a Tv-t, és pont a Gravitáció megy, ne tudja eldönteni, hogy nem a Disovery-t nézi” – hangzott el a stáb véleménye. Nos, ebből a szempontból tényleg maximálisat alkottak. Már a nyitó képsorok beszippantottak, a vágás nélküli negyed óra – ahol jóformán semmi nem történik – megadnak egy alaphangot, szédítő mélységben alattunk a Föld, a sisakmikrofon hangján kívül tényleg nincs semmi hang. Valóban, az egész lehetne egy NASA propagandafilm az űrutazásról, iszonyat hangulatos körítésben. Aztán ahogy a baleset megtörténik, rendesen megváltozik a mozi: hamar kiderül, hogy egy kétszereplős kamaradarabban vagyunk, valamint a feszültségszint az egekbe tör (köszönhetően természetesen a vészesen fogyó, ámde utolsó pillanatig kitartó éltető gáznak is). Eszméletlen jó képsorok, ahogy a kamera kívülállóként követi dr. Ryan Stone-t (Sandra Bullock), majd ahogy bemászik a sisak alá, kvázi nézőpontot váltva, majd újból kijön onnan, az filmes (operatőri és rendezői) szempontból egyszerűen parádés. A folyamatos pörgés érzékeltetése pedig maga a csoda: tekintve, hogy MINDEN CGI, külön ámultba ejtő mind a Föld, mind a sokmillió csillag megjelenítése…

A túlélés (ezzel egyáltalán nem árulok el titkot) azonban már koránt sincs annyira rendben. Már mikor össze-vissza csapódnak az űrhajóhoz, akkor összehúztam a szemöldökömet, hogy miből is van az a fránya űrruha, de aztán később is, Ryan kálváriája egyre több hollywoodi elemmel színesíti a valósághű eseményeket. Itt nem elsősorban a környezettel van bajom – Hubble, az ISS, a Szojuz, a Tiankong, Shenzou borzongatóan élethű – hanem inkább a szokásos utolsó pillanatos eseményekkel: legyen az tűz, mentőkapszula, bármi. Mindezek következtében tudtam izgulni, azon, ami történik, de a főszereplő sorsáért nem. Matt Kowalski (George Clooney) karaktere icipicit űridegen volt, egyrészt kétlem, hogy a macsóizmus ott fönn ennyire dominálhatna, másrészt meg az egész életigenlése kicsit disszonanciában állt a végső döntésével. A fene sem tudja: kicsit felesleges drámaként éltem meg azt, amit tett. No persze simán elfogadom, hogy a játékfilm jelleg miatt (elvégre ez mégsem Discovery) elférnek benn ilyen kis túlzások, meg hát összességében végleg nem befolyásolják az élményt – mégis úgy érzem, a nyitány tizenöt percének jéghideg és nyomasztóan süket életszerűsége valahol elveszett, elveszett, hogy egy izgalmas film lehessen belőle…

Mert hát a végül is az lett. Másfél óra tömény feszültség, két űrben rekedt asztronauta kálváriája, akik próbálják túlélni a törmelékvihar által okozott – és kilencven percenként megismétlődő katasztrófát. Itt kell megjegyeznem, hogy néhány máshol olvasott kritikus hangvételű megjegyzéssel ellentétben önmagában a katasztrófa is totál hiteles: évekkel ezelőtt a kínaiak valóban szétlőttek egy műholdat megsemmisítés céljából, s valóban ilyen mértékű űrszemét keletkezett. Sőt, a Kessler-szindróma alapján a film eseményei szerencsétlen véletlenek folytán akár valósággá is válhatnának. Eszméletlen látvány, a világűr mélysége, s egyben a Földtől számított szédítő magasság kegyetlen jó hátteret biztosít a történetnek. A két főszereplő, Bullock és Clooney zseniális, gyakorlatilag az arcukkal és a hangjukkal játszva életet visznek a mozgóképbe. A díszletek, a környezet pedig, amiben a karakterek mozognak lenyűgöző –igazi, vérbeli látványfilm a Gravitáció. Egy néma látványfilm…

Mert az „Űrben senki nem hallja a sikolyodat” szlogen még talán soha nem volt ennyire aktuális, mint itt, az alkotók maximálisan tiszteletben tartották a legalapvetőbb fizikai törvényt: ott fönn nincsenek hangok. Ezáltal persze lehetne az egész egy idióta némafilm is, mégis, a Gravitációnak olyan szinten sikerült ezt a csapdát kikerülni, hogy az önmagában csodaszámba megy: a zenével. Nem is kaphatna más mozi zene és hang díjakat, mint ez a film: a zene dinamikájára érkező törmelékmező, a robbanások, a szívverés ütemére növekvő feszültség fokozó dallamok – majd a kinyíló zsilipajtó utáni mellbevágó csend egyszerűen zseniális (már a főcím után is rögtön az). Ez a megközelítés, ez a hanghatás-helyettesítő zene a maga érzelmi többlettartalmával új szintre emeli a mozit, eddig, ennyire kihegyezve ilyesmit talán még nem is láttunk.

Mint ahogy talán ennyi CGI-t sem láttunk még játékfilmben. Jómagam talán még mindig a közel két és fél órányi extratartalom hatása alatt vagyok – álmomban sem gondoltam volna, hogy ez így készült, ahogy. Kérem, itt minden látványelem CGI!!! Még az űrhajósok üveg sisakrostélya is!!! Szenzációs, ahogy a TV panelekből épített fénykamrában pörgették Bullockot majd a komplett hátteret megrajzolták hozzá. Egyik ámulatból a másikba estem, hogy gyakorlatilag robotok végezték néha a filmezést, a precizitás miatt, hogy a színészek űrhajósruhája picit szűkebb, mint igaziban, mert abban nem lehetne a kezüket sem a fejük fölé emelni, hogy 4 évig vágták a filmet, meg hogy az egész nem más, mint a previz felturbózása. Bámulatos anyag, imádok elmerülni a filmkészítés rejtelmeiben – ráadásul egy kb. 20 perces anyag foglalkozik magával az űrtörmelékkel és annak veszélyességével is. Na és persze itt van az az Aningaaq, az a 6 és fél perces kisfilm, amit Jonas Cuaron rendezett és Ryan párbeszédének másik végén lévő eseményeket mutatja. Érdekes, mikor néztem anno a mozit, meg voltam róla győződve, hogy kínaival beszél, aztán itt meg kiderül, hogy grönlandival…

A varázslat kihat az értékelésemre is, így simán megadom a 95%-ot. Különben extrák nélkül csak 85% lenne, ahogy elsőre is volt.



.

R2-D2 írta:

Mars - Az utolsó napok

Mikor vége lett, azt gondoltam elsőre: korrekt. Teljesen felesleges, semmi újat nem nyújt, de a maga nemében, műfajában korrekt.

Amiben esetleg több lehetett volna, az újdonság, ami esetleg az átlagos zombifilmek fölé emelhette volna, az a környezet lehetett volna, no meg esetleg a mélyebb karakterábrázolás, netán valami igazi dráma. Sajnos a mozi igazándiból egyikkel sem rendelkezik, az elsővel azért nem, mert a showt ellopta előle az Apollo 18 évekkel ezelőtt, a másodikra meg egyszerűen nem gondoltak.
És itt meg is állhatunk egy pillanatra: rég láttam ennyire érdektelen figurákat, van, akinek a nevét sem sikerült megjegyeznem másfél óra alatt. Futkosnak az épületekben, veszekednek, de fogalmunk sincs, kik is ők, miért olyanok, amilyenek.
A minimális költségvetés miatt ugyanis nagyrészt sötétben játszódó verekedéseket, idegesen rángatózó kamera beállításokat és néha tényleg kifogásolható CGI-t kapunk. Nem látunk igazán közelről egy fertőzött fejet sem, csak a fertőzött fej dühöngését – a rángatózás jótékonyan sok mindent eltakar. Rengeteg áramszünetes jelenet, sisak fejlámpás felvétel, sűrű köd, sötétített szkafander hivatott a költségvetés keretein belül tartani a látványt.

.

Talán az alapvető különbség, ahogy a filmet néztük, az az, hogy te egy szkafanderes zombifilmet láttál, én meg egy űrhajós filmet zombikkal. Ebben egyértelműen része van annak, hogy a tegnapi Europa Report még mindig a fejemben volt, így aztán lépten-nyomon adta magát az összehasonlítás... amiben a Last Days on Mars nálam ronggyá verte az ER-t. Mindaz, amit két hozzászólással ezelőtt hiányoltam az ER-ből, azt ez a film megadta, néha kicsit túl is teljesítve mondjuk a giccsbe hajló drámát. De itt legalább embereket láttam, és bár tényleg van köztük jó pár háttérbe szoruló, majd gyorsan bezombuló sablonkarakter, de legalább nem olyanok, mint amik most jöttek le az összeszerelő-szalagról. Megvan köztük az a feszültség, ami képtelenség, hogy ne legyen meg több hónapnyi folyamatos összezártság után, megvan a kíváncsiság, a becsvágy, a harag, a sértettség, a hiábavalóság, a türelmetlenség, a honvágy, ahogy kell. A "sci" is több benne, sokkal érdekesebbnek és "tudományosabbnak" találtam az itteni "lényt", mint az ottanit.
Nálam éppen ezért akkor és addig működött a Last Days, amíg nem lett zombifilm, mert annak közepes. A felvezetést utáltam (a vörös stroboszkópos riadó készítőjével végtelenített szalagon nézetném a művét, hátha akkor nem csinálna több ilyet), mert az hagyján, hogy én nem láttam semmit, de hogy várható el ilyen villogásban, hogy a legénység reagáljon egy vészhelyzetre?! A maradék meg szimpla hörgős-rohangálós, amit csak hajszálnyit dob fel a marsi környezet és az, hogy a "levegőváltozásra" is figyelemmel kell lenni.

És csak hogy a "trió" harmadik tagja se maradjon ki : nálam a Last Days on Mars van kb. egy szinten az Apollo 18-cal. Az azért egy lényegesen kisebb költségvetésből tudott egy jó ötlettel egy elég parás helyzetet teremteni, ez meg egy jó űrexpedíciós film lenne, ha nem rontanák el a zombik. Egy kicsivel mégis azt hiszem a Last Days jön ki nyertesnek, mert ott a nagy extrát, a found-footage-et inkább zavarónak találtam, mint különlegesnek.

Szóval a Last Days tőlem 69%-ot kap.
.

.




Hajsza a győzelemért




Tulajdonképp megnyugodtam. Nem véletlenül lett nálam az év végi összesítésben dobogós ez a film: otthoni nézéskor talán még jobban elvarázsolt, mint először. Azok az icipici negatív attitűdök is eltűntek, amiket első látásra a korhatár besorolást indokoló jelenetek váltottak ki belőlem. Az egész úgy tökéletes, ahogy van: két bajnok heroikus küzdelme egy letűnt F1 világban, egy olyan F1 világban, amit én mindig is jobban szerettem, mint a mait…

A Forma 1 1970-es évek első világbajnoki címét posztumusz nyerte meg Jochen Rindt, miután az 1970-es olasz nagydíj időmérő edzésén halálos balesetet szenvedett. A következő években, 1971-től 1974-ig a skót Jackie Stewart és a brazil Emerson Fittipaldi felváltva nyerték a világbajnoki címeket. Az évtized második felében a Ferrari dominált: ’75-ben, ’76-ban, ’77-ben és ’79-ben megnyerte a konstruktőri világbajnokságot. Egyéniben 1975-ben, és 1977-ben az osztrák Niki Lauda nyert világbajnoki címet,  ’76-ban a brit James Hunt, ’78-ban az amerikai Mario Andretti, ’79-ben pedig  a dél-afrikai Jody Scheckter lett világbajnok. Az 1970-es években kezdték átépíteni azokat a hosszú, történelmi pályákat, mint a 23 km hosszú Nürburgring (Nordschleife), vagy a 14 kilométeres Spa-Franchochamps. Ezek a versenypályák nem voltak biztonságosak, mivel sok helyen hiányoztak a bukóterek, és keskeny volt az aszfaltcsík, ráadásul sokáig tartott az is, mire kiértek a mentők egy baleset helyszínére. Sok versenyző halt meg ezeken a hosszú pályákon. Niki Lauda 1976-os súlyos balesete miatt helyezték át később a német nagydíjat a Hockenheimringre.

Nagyon halvány gyerekkori emlékeim vannak Lauda balesetéről, de igazából erről az egész sztoriról, a Rush történetéről nem sokat tudtam. No persze a nevek ismerősek voltak, de a Hunt vs. Lauda párharc ilyen mélységekben ismeretlen volt előttem - tulajdonképp csak a második Lauda korszaktól követtem a F1-et,  akkor imádtam az egészet -, ebből kifolyólag a Rush iszonyat tetszett: totál hitelesnek tűnt, elkalauzolt egy olyan világba, egy olyan korba, amire már korábban is mindig kíváncsi voltam. Amúgy is, ha valami témához van kötődése az embernek, akkor az arról készült film képes jobban megérinteni… ez a mozi pedig betekintést nyújt a száguldó cirkusz 70-es évekbeli viszonyába, akkor milyen feltételek között is versenyeztek a fiúk. Akit picit is érdekel e világ, az borzasztóan fogja élvezni a hátteret, a F1 hátterét, a két pilóta útját a bajnoki címig: eszméletlen jó versenyfelvételekkel ( legyen az esős vagy száraz verseny - Lauda ugratása a Nürburgringen borzongató), a pit-beli jelenetekkel, a tesztelésekkel, az autók összerakásával, a pilóták gyűlésével, a csapatkeresés időszakával, mindennel.  A versenyautók dübörgése felnyomja az adrenalin szintünket, habitusunktól függően ülünk Hunt vagy Lauda autójában. Mert a film ráadásul nem csak az 1976-os szezont mutatja be, hanem a kezdetektől, a két fiatal első rivalizálásától, a ’70-es  F3 szezontól kapcsolódik be a történetbe. Hogy aztán Hunt VB címével érjen véget… a két bajnok reptéri találkozásával, amikor is szerintem végleg elismerték egymás tudását és címét.

James Hunt és Niki Lauda párharca nem egyedülálló a versenyzés történetében. Rengeteg hasonló rivalizálás kíséri végig az autó/motor versenyzést, de ez a mozi valami különlegeset csinált:  a két pilóta karakterén keresztül nyújt betekintést nyújt a F1 akkori világába. A sport, a versenyek bemutatása és hiteles ábrázolása mellett ebben a filmben legalább olyan fontos a szereplők jelleme, gondolataik, személyiségük. A két figura maga a tűz és a víz – minden bizonnyal ki is van színezve picit (főleg Hunt) karakterük -, ezek biztosítják mindazokat az érzelmi motivációkat, plusz töltetet, ami az ilyesmi mozit a csúcsra emeli. Ha csak dokumentarista jelleggel végigvitt volna minket a versenyeken, azok csúcspontjain, vagy ha csak a figurák egymás elleni érzéseire koncentrált volna, fele ennyire nem lett volna jó. A rendező kiváló érzékkel adagolja az adrenalin növelő versenyzés képsorait a pilóták magánéletével, a drámát a poénnal. Gyakorlatilag ott vagy a pályán, ott vagy Hunt mellett a buliban, ott vagy Lauda mellett a kórházban. Borzongatóan élethű az egész, a díszlet, a CGI, az autók, a megidézett versenyzők, minden…

… mégis, az egész mozi nem működhetne a két színész csodálatos teljesítménye nélkül. Az első nézésre csak Daniel Brühl (Lauda) játéka ejtett ámulatba, de mostanra Chris Hemsworth (Hunt) alakítása teljesen felnőtt mellé. Minkát srác zseniális, tökéletesen hozzák az EMBERT a versenyzőben. A mindenáron győzni akaró, de belül mégiscsak embernek maradó pilótákat, akikben a győzni akarás néha elmebeteg mániája mellett a kölcsönös tisztelet és testvériesség érzése ugyanúgy jelen van. Nincs fekete és fehér, egyikük sem csak jó és csak rossz. Mindkét karaktert lehet utálni és szeretni is, s bár a nagyközönség számára egyértelműen a macso Hunt a szimpatikusabb (bunyója a WC-ben már majdnem szívfacsaró), - nekem valahol Lauda tudása, profizmusa legalább annyira imponáló volt. Az egész mozi kettejük egymásra hatásáról szól, arról, hogy figyelve a másikat, ki milyen változást indított el a riválisában. Életfelfogások ütköznek, a kezdeti hév, az Asshole és az Assloch a végére átmegy a kölcsönös bajnokozásba – ez pedig nálam nagyobb katarzist tudott kiváltani, mint néhány más film erre kihegyezett más jelenete… Howard ugyanakkor kínosan vigyáz rá végig, hogy egyik zseni mellett se törjön pálcát: a tisztelet magja minden nézésnél, minden beállításnál jelen van – kimondatlanul is. Mert minden nagy versenyzőnek kell egy nagy társ, akit tisztelni kell, aki meg tudja szorongatni a tökeit – s ezt talán Lauda (és a mozi) legnagyobb tanulsága. Hogy Hunté mi?? Talán az, hogy bajnoknak lenni – folyamatosan a topon lenni – nem lehet olyan életvitellel, amit ő folytatott: egyszer lehet szerencséje, de rendszeresen nem. A történelem szerint Lauda jobban megtanulta a leckét, nyert még két VB címet – Hunt viszont kiszállt a cirkuszból. E szempontból érdekes, amit Hunt mond Laudának: „Azért néha nem árt, ha szeretnek”. Nem. De az legfeljebb TV szerephez elég.

Még valamit meg kell, említsek, ami feltétlenül a beleélés élményét mélyíti el: ez pedig a háromnyelvű film.  Borzasztó jó volt az angol/német/olasz nyelvek váltakozása, amire az eredeti hangsávban még egy lapáttal rátett Brühl angol akcentusa. Zseniális. A magyar szinkronban is szerencsére csak az angol van szinkronizálva (így eltűnik az akcentus) – ha nem így lenne, egy fontos összetevő veszne el. Igazi finomhangolás ez, a hibátlan látvány, a dráma (Lauda kórházi kezelésének meg egyszerűen brutális) és a történet mellett. Daniel Brühl spanyol!!!! származása ellenére elképesztően jól hozza az osztrák pilóta figuráját, míg kedvenc Thorunk az angol Huntot. Jó volt olvasni-látni a többi nagy nevet, Regazzoni, Scheckter, Fittipaldi, Andretti, a fekete JPS autót, Senna későbbi kocsiját, a hatkerekű Tyrellt, az egész F1 70-es évekbeli világát. Iszonyat hangulata van a filmnek, méltán olyan magas a kedveltsége.

De azért kíváncsi lennék, ehhez a mozihoz Hunt mit szólna… lehet, elküldene mindenkit a p*csába… És milyen jó lenne egy ilyen játékfilm a Senna/Prost, Mansell/Piquet, stb párharcról is.



100%



.